az olvasó kérdez

Milyen volt Csíkszeredában?
 
Most jöttünk haza hálókocsiban, amit már hetek óta emleget Julis meg Babadávid, hogy olyan lesz, mint amikor Pemzli papa utazik a Tesz-Vesz városban, és leöntik a kabátját levessel. Végül sokkal viccesebb volt, mint a nappali odaút, pedig az is tréfás volt:
IMG_6662IMG_6665
Tulajdonképpen nagyon egyszerű éjszaka utazni, így nem fáj annyira magam mögött hagyni a helyet. A gyerekek hamar elaludtak, tudtam egy kicsit dolgozni, a megszorító politika zsákutcájáról korrektúráztam egy hosszú cikket még laptoplemerülés előtt. Meg aztán félálomban nem visz rá a lélek, hogy ordítsak, hogy a f***ért kell itt is dohányozni. Jobb ez így mindenkinek.
 
Nagyon erős atmoszférája van a városnak, most néztem meg úgy igazán olyan szemmel, ami János mellett lett nekem, a tereket, épületeket, a kirakatokban a könyveit, amelyek születése idején annyi feszkó volt mindig, úgy, hogy neki nézem, helyette is, és hallom, hogy beszél az épületekről. Katyusék fogadtak nagy szeretettel, terelgették a gyerekeimet, kaptam biciklit is, belaktam vele hamar a várost. Filmeket néztünk elsősorban, most zajlott a filmfesztivál. Pénteken volt egy valóban kötetlen és kompromisszum nélküli beszélgetés az olvasókkal, sok kedves, régi — Andi, István, Kati — és új ismerőssel. Tényleg létezik, nem csak képzeltem ezt a speciálisan székelyföldi okosságot, tartást, szuverenitást, ami az itteni olvasóimra annyira jellemző, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ezek a nők, ezek nem tanácstalanok. Megint a közösségformáló matricás játékkal indítottunk, amivel a blogszületésnapon is, szívmelengető élmény volt. Találkoztam pesti ismerősökkel is, és egészen remekbe szabott embereket ismertem meg, önfeledten beszélgettünk éjszakáig. Sokan mondtak szépeket rólam, de azt azért el szoktam osztani kettővel, és ilyen sallangok nélkül találkozni, csak úgy beszélgetni, egymásra ráérni sokkal jobb. És rájöttem: írni szeretek én elsősorban, itthon, és egyre jobban érzem a szavak erejét. Ejsze, a többit is nagyon élvezem, hálivúdi típus vagyok alapvetően, illetve mostanra jött ki ez is belőlem, hogy pontosan számon tartom a fodrászomat meg a ruháim színét, és szeretek fotózásra menni meg újságban szerepelni, meg ha rámköszönnek a Kőlevesben, hogy te vagy az?, és persze mindezt, ezt a sztárocskalétet parodizálni, de az a helyzet, hogy sok most a hab a blog körül, és ez nekem tanulság: ha sok megy kifelé, akkor nem tudok annyira befelé figyelni, és, amilyen vagyok, valami hamisságot érzek mindig, ha sokat beszélünk a blogról, meg a fotóimban, blogon kívülre szánt szavaimban is.
 
Ez a legjobb, nincs mese: a nagy nyárfaágy a galérián, amelyet Ráspi ácsolt nekünk, bordó laptop, narancssárga Illy, madárzörej, nagy csönd, rajzoljatok szépen, és ha elfáradok, kiviszem a kutyát, keverek egy frappét vagy felhívom Balázst.
 
Mit csinálsz még nyáron?
 
Kicsiket utazunk, jó volna Veszprémbe is elnézni, meg a Fertő-tó nem marad biciklizetlenül idén sem, Ráspihoz is el kell menni szertartásosan, fogyóban a hat üveg, meg Rusztra, a Drahteselböck panzióba. És lesz augusztusban Tihany, az ARTPlacc, amelynek irodalmi műsorában segédkezem. Készülök, Szvoren Edinát olvasom, várom, de fáj is a hely, tudjátok, mit kért János, nem tudjátok? Most illene, de nem visz rá a lélek, jó így, hogy itthon van, maradjon. A marad nem ikes ige.
 
Egyébként erdő, kutya, bicikli, strand, futás. Szeretném könnyedén futni a tizenkettőt, ez a cél, ennek a fegyelme és ereje, a könnyű és erős test, legalább az ne húzzon le. Szeretnék új napirendet bevezetni, korábban kelni, délelőtt inkább a gyerekeket mulattatni, akár közös teregetés, süteménysütés, akár kutyázás, biciklizés vagy papírhalak felragasztása formájában, és inkább délután dolgoznék. Én nagyon jó vagyok az ilyen kreatív-színespapíros dolgokban, tanárként is ebből éltem, meg tornáznék velük reggelente a teraszon, de kamaszok lesznek, mire észbe kapok, attól tartok. Sokfelé figyelek, folyton fejben írok, teljesen el vagyok varázsolva, kell a csönd.
 
Visszavonulok egy hosszú lektorálás-fordításra, rendben tartom a blogot, leszedek mindent, ami nem igazán szól így hónapokkal később olvasva, meg összerakom a könyvet. Szeretném, ha októberig elkészülne a konyha is, mert esik szét, mindig veszek hozzá valamit. Ja és ez lesz az a nyár, hogy nem borotválom a lábam. Úgysem szőr: pihe. Egy blogon olvastam, azért.
 
Milyen lesz a könyv?
 
A Marie Claire pályázatához kapcsolódó kiadvány nem lehet az én irodalmi önérzetem kiteljesedése, annak segítőnek, szempontadónak, egyszerűnek kell lennie, s nem is túl provokatívnak, és a témája az egyenlőtlenség.
Vagy ez csak bennem van, hogy ettől élesen elválasztom a szépirodalmat? A másik, a blogkönyv, részben a régi legjobbakból áll össze, nagyobb részben pedig újakból, de amikor sikerül írnom valami igazán ütőset, mindig megsajnálom azokat, akik hajnalban metróznak, vonatoznak, nem akarom kiszúrni a szemüket valami pótírással, és kiteszem nekik ide, jó szokás szerint fél hatra inkább. A könyvbe kiszabadítanék a jelszóbörtönből néhány nagyon személyes írást, de visszariadok, mert eléggé hajmeresztő sztorik vannak, és nem akarok senkit bántani, tetemre hívni, zavarba ejteni. Eléggé kíméletlenek az én fájdalmaim.
És lesz még regény, Az étekfogó gyengélkedik.
 
Miért van két lánc a nyakadban?
 
Ez a mi jegygyűrűnk, fehéraranyból, az enyém meg Jánosé, azt egyszer átvágta a fodrász nullásgéppel, meg van forrasztva, és rövidebb is. Akkor ébredtem rá, hogy meg fog halni. Eredetileg el akartam hamvasztatni vele, de a szállítók aláíratták velem, hogy az elhunyton nincsen semmi nemesfém. És a kettőn lóg a medál, a Hüpatia Médiadíj, a blog jelképe, egy kicsit megfeketedve a sok futástól, szaunától.
 
Hogy boldogulsz így egyedül?
 
Van segítségem, rendszeresen, aki teljes értékűen áll helyt. Egyébként meg nem vagyok valami gondos, mert én egész nap írok, és ha nem, mert pisilek, -tetek, főzök, kutyát sétáltatok vagy futok, akkor meg az íráshoz szükséges belső munkát végzem el. Az a jó, hogy nincs főnököm. Szóval én telefonálás közben összehúzom a porcicákat és -oroszlánokat, erős sugarú zuhannyal megtámadom a fürdőszoba réseit, amíg hat a hajbalzsam, és ha épp gourmand vagyok, belezúdítok egy kis, de hát ki nézi, mennyi vaníliát, de valódit ám, meg tejszínt a tejbegrízbe (“mama, te nem vagy olyan, mint a többi anyuka, te nem mondasz ilyet, hogy két hétig nem tévézhetsz,és teszel vaníliát a tejbegrízbe!”), meg sebtiben egymásra halmozok egy kis pármai sonkát, dinnyekockát, füstölt sajtot és rukkolát, felviszem üvegben a maradék Ráspit a galériára — tudom, hogy gáz, hogy teljesen máskor és mást eszem, mint a gyerekek –, és irány a laptop. Mindent úgy csinálok, hogy épp csak megérintem, úgy is néz ki. Muszáj, hogy megteremtsem a rendszeres írás feltételeit, mert egyrészt megbolondulok, ha nem tud alakot ölteni, másrészt — írtam már — ebben az élethelyzetben egyetlen választásom van, és az ez, hogy arra figyeljek, ami húsz éve akar kijönni belőlem, és naponta írjak, és úgy tűnik, ez mint életforma működik. Stresszmentes, csodálatos élet ez, mindenki nyugis, csak az ügyeim állnak — sok zűr szakadt a nyakamba, pereskedünk, még nem vallottam be az adómat sem, át kellene íratni az áramot –, ja és együttélésre nem vállalkozom többé egyetlen felnőttel sem.
 
Nagyon nehéz gyerekkorod volt?
 
Nem, nem volt nehéz gyerekkorom. Egyszerűen csak úgy érzem magam az értelmiségi család, a budai kertesházas lét, a nyelvtanfolyamok meg az egyetem ellenére, mint akit ottfelejtettek valahol. Nekem valami nagyon más kellett volna, én egy kakukk leánya vagyok, nekem semmi sem várta az íróságomat és rajongó hajlamomat a családomban, és ami várt, attól nagyon szenvedtem. Már nem fáj, csak az éveket, amíg bolyongtam, ocsúdtam, és amíg nem tudtam elég erős és önfeledt lenni, nem lehet visszahozni, meg sajnos, sokszor csináltam hülyét magamból. A sorsom arra figyelmeztet, hogy nagyon sokat kell beszélgetnünk a gyerekeinkkel, ítélkezés nélkül, hosszú nyárestéken.
 
Hogy vetted rá a gyerekeidet, hogy eljátsszanak egyedül?
 
Sokfelé kellett mennem, figyelnem az elmúlt évben, hónapokon át naponta a kórházba például, és megszokták, hogy nem szórakoztatom őket, a kicsik össze is nőttek. Ők ilyen napsugár-létezésűek. Egyébként pedig nagyon sokat fektettünk beléjük egész pici korukban, testközelséget, együttlétet, jó szót, mesét, és az meglátszik. Nem vagyok aggódós, elemien bízom az egészségükben és az életrevalóságukban. Meg hát ahol lakunk, az tényleg álomkastély, meseerdő, várja őket a szomszéd kislányhármas, jönnek a barátok, tágas a rét (“mama, kacagunk a réten, jó?”). Jó lenne, ha alacsony maradna az ingerküszöbük, nem szeretném a mesterséges hatásokat rájuk engedni, és ezeket kerülöm is tudatosan, de újabban néha dévédéznek, amikor fáradt vagyok vagy nagyon jár az agyam valamin.
 
Hogy bírsz egy ágyban aludni velük?
 
Az együttalvás kisgyereknek, haldoklónak, árvának kétely nélkül kijár. Nem tudom, milyen lenne másképp, nekem természetes. Kell hozzá egy nagy ágy, kell több takaró, meg kislámpa, és kell, hogy az ember este tízre ne kívánja őket a Marsra, tehát hogy ne az érzelmességre való este legyen a várva várt Nagy Békénhagyás ideje. Mélyen alszanak egyébként. Újabban néha, amikor úgyis iszom egy kis vizet, visszarendezem őket párhuzamosba. Van, hogy Lőrinc is csatlakozik.
 
Hol húzod meg a határt a saját szükségleteid meg az övéik között?
 
Nem mindig megy egymás rovására. Nagyon is figyelek a magam igényeire, nekem el kell jutnom sportolni, színházba, pedikűröshöz, egyedül kutyázni, felnőttekkel beszélgetni, ezzel nem viccelünk. Ha munkahelyen dolgoznék, más lenne a helyzet, de így boldogságosan ráérek, marad belőlem elég így is. Nem szoktam étellel kínálgatni őket, meg kérdezgetni, hogy kell-e pisilni, meg nem álmosak-e már, ők szólnak, és azt hiszem, ez rendben van így, sőt, nagyon is hasznos, hogy felelősséget vállalnak a szükségleteikért, például nem esznek unalomból, meg fogják a kispárnát, és elmennek aludni. A legdurvább helyzet az, amikor nagyon hangosak, piszkálják egymást, összevesznek vagy sírnak, ezt valami egészen elképesztően nem bírom hallgatni újabban, de ha elfajul a helyzet, akkor sem avatkozom be, hanem megmondom nekik, hogy én most kimegyek innen. Ilyenek nálunk a konfliktusok.
 
De nagyon kérem az olvasókat, hogy ne várjanak tőlem tanácsokat, én nem tartom valami példaértékűnek az anyai teljesítményemet: eléggé fáradt vagyok, a lazaságomat és távolléteimet, a két kolozsvári úttal együtt sokszor önzésnek érzékelem, de egyszerűen így, egyszülőként nincs más választásom, mert megbolondulnék máshogy. Ez az optimum.
 
Zavarba ejt, amikor azt érzem, hogy nem a szavaim, hanem én magam, az anyaságom, életmódom van így középen: én nem vagyok példakép, én azt élem, amit az én lehetőségeim között lehet, sok tekintetben kényszerek irányítanak: például akkor surranok ki kutyát pisiltetni vagy kidobni a palackokat, amikor ők alszanak.
 
Eldobod egykor az özvegyi fátylat?
 
Hogy milyen sokféle ember van, azt most fedeztem fel: egy kicsit kimozdultam abból a hibernáltságból, amelyben a testem csak kényszerű málhás szamár volt, és amikor csak írás közben éreztem, hogy létezem. Újra lettek körvonalaim, amelyek a mindenség körvonalaival esnek egybe. Olyan nagyon nem zörömbölnek az ajtómon, és én se tudnék már olyan kétségbeesetten, monomániásan szerelmes lenni, mint akkor, amikor még nem láttam a másikat, meg a saját létem korlátait, az össze nem illést, mert annyira kellett, hogy legyen valaki. Az alapállapot most, e boldogságos negyedik évtized vége felé az, hogy nem kell senki sem, és ez nem keménység, hanem érettség. Az összes többi, a mégis: kegyelem. János eléggé magasra tette a lécet érzelmileg, intellektuálisan, meg az életformájával, meg kell tanulnom az embereket önmagukhoz, nem őhozzá mérni, és nem egy változatot, kimenetelt, a magam regényfejezetét erőltetni, hanem tényleg látni a másikat. Szépen, ráérősen. Ami régen volt, nem fáj már, a művész úr is motívummá szelídült az egzisztenciális fájdalomból. Nem tudhatom, mi lesz, nem áltatom magam azzal, hogy a szándékaim határozzák meg a jövőt, a legjobb dolgok úgyis mindig csak történtek velem egész életemben, erős sodrásban. Mindenesetre nincs bennem ilyen, hogy jaj, csak legyen már valaki. A sivatagban is, a szélnek is, egymagam is nő vagyok, az érzeteim, a kipárolgásaim tesznek azzá, vagy hogy írja a klasszikus.

7 thoughts on “az olvasó kérdez

  1. Köszi a válaszokat.
    A gyerekkel egy ágyban alvásról kérdeznék még. Egy gyerek tipikusan előbb fekszik és később kel, mint a felnőtt, és alszik délben is. Akkor te este odafekszel vele és később felkelsz? Vagy ágyban űzhető dolgokat csinálsz, olvasol mellettük? Azt nem is merem kérdezni, hogy lehet házaséletet élni úgy. Tudom, erre azt szokták felelni, hogy nagyon fantáziátlan, aki csak ágyban tudja elképzelni, de a blogodból arról is értesültem,hogy a pici gyerek nevelése nem a szexuális extrémsportok ideje…
    Mikor vagy békében magaddal, könyvvel, ha este tízkor ők még fenn vannak? Mikor és hol tudtatok meghitten beszélgetni a férjeddel?

    • mindent lehet. házaséletet élni is. 🙂 csak kell hozzá egy nem süppedős, jó minőségű matrac. és persze nem kell úgy visítani, mint a felső szomszédnőnk, mert azon a lányaim is kuncognak.
      a legédesebb az volt, amikor a nagylányom (8 éves) elképedve kérdezte meg: ti mikor szeretkeztek? két napig iszonyatos erőfeszítéssel küzdött az elalvás ellen, hogy tetten érhessen bennünket, de aztán elaludt (az átlagosnál is mélyebben), úgyhogy minden maradt a régiben.
      ez úgy alakult ki, hogy nem görcsöltünk, kipróbáltuk. a gyerekek hozzászoktak, hogy mindenki más időpontban fekszik–kel, alszanak villannyal, rádióval, beszélgetéssel.

    • Igen, a gyerekfektetés meséből és melléfekvésből áll, de volt olyan is, hogy elmélyülten blogot írtam a másik ágyon, odafeküdtek mellém, és elaludtak, mire felocsúdtam. Van, hogy elalszom velük, annyira fáradt vagyok, és az milyen jót tesz!, máskor (mostanában) a mese után azt mondom, jó éjszakát, és mellettük fekve írni, olvasni kezdek. Általában mellettük maradok, fejhallgatóval nyomom Ferenczi Györgyöt. De Jánossal gyakran megszöktünk filmet nézni, beszélgetni, esetleg vacsorázni a kisszobába. Tehát az együttalvás nem azt jelenti, hogy ráragadsz a gyerekre és őrzöd az álmát, hanem azt, hogy amikor alszol, akkor lehetőleg és többnyire mellette teszed, ja és ez születésük óta így van, és elsősorban a szoptatást könnyítette meg.

      Én csak egész pici korukban voltam képes akciózni mellettük, és kemény a matrac. Az igazán izgalmas cselekményhez egyébként hely kell, különlét meg önfeledtség, de sajnos ez az utóbbi egy évben nem merült fel mint probléma. Egyébként kivirultunk a harmadik után, egészen az extrémsportig, csak nem maradt időnk.

      • jaj, ez milyen jó: “kivirultunk a harmadik után, egészen az extrémsportig”!
        igen, mi is szöktünk sokszor, főleg miután beszereztük a második nagy ágyat (a másik szobában), és akkor volt mindenféle felállás (no nem a szexben, hanem abban, hogy ki hol mikor kivel aludt éppen), és azon sem görcsöltünk, hogy kinek hol a “helye”. a nagy gyakran megy barátnőkhöz, nagymamához ottalvósra, a kicsi meg még teljesen önfeledten alszik bármilyen extra tevékenység mellett.

  2. “Ejsze, a többit is nagyon élvezem, hálivúdi típus vagyok alapvetően…”
    Itt az ejsze után nem kell vessző – szerintem. És még kell egy-két szeredai kiruccanás, hogy teljesen a helyén használd 🙂

      • De jó! Mi is megyünk hálókocsival Csíkszeredába (ott születtem, de itt élek), pont egy hét múlva. És kevesebbet futok és nem tudom lazán viselni, ha veszekednek, pedig emlékszem még, hogy mennyire utáltam a felnőtt igazságtevést.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s