a sorsom szépsége

ez is 2012. őszi, a férjem utolsó napjaiban

Mi van ezzel a jelszótémával? Kicsit kaotikus volt a helyzet mostanában. Miért váltogattad ennyit a jelszavakat?

Nagy kínban vagyok, keresem a megoldást. Nagyon fontos az életemben ez a fajta önkifejezés. Szeretném, ha sokan olvasnának, de közben biztonságban lennék, és nem jelentene extra sok munkát sem a jelszóadás. Ezeket a szempontokat próbálom egyeztetni. Nem volt szerencsés, ahogy most alakult. Egyre meredekebb, ami a jelszavasakban megy, nem hiszem, hogy annak, aki vitázni akar velem, vagy közömbös a sorsom, érdekes lehet. A rejtvény jó szűrő, de közben pengeokos, figyelmes és nem biztos, hogy jó szándékú olvasók is megfejtették. Sokan kértek hozzá segítséget. Ez is időigényes, de szeretem az olvasóimat, szeretem ezt a hangulatot az e-mailekben és a facebookon. Aztán jött a troll, akkor vettem elő a régi jelszót.

Ki ez a troll?

Egy nemes ügyért való küzdelemben ismertem meg, de csak virtuálisan. Az ügy, az aktivitása gyanútlanná tett. Fura, meg minden, de én olyan erős vagyok, én majd kezelem a helyzetet… Álnéven ír, nem fedi fel magát, nagyon magabiztos, nagyon szeretethiányos, nagyon élvezi a titokzatoskodást és a nők társaságát, és a figyelmükért bármire képes. Álló nap gép előtt ül, bókol, és azt állítja, szeret. A vele való beszélgetésben nem számítanak sem a kérések, sem az érvek, sem a könnyen belátható körülményeim: kéretlenül tanácsokat osztogat, atyáskodva aggódik, azt az értelmezhetetlen pozíciót foglalja el a beszélgetésekben, hogy ő mindent tud, őrá érdemes hallgatni, engem is jobban tud, mint én, és majd ő, a legjobb szándékkal megmondja, mi van, milyen legyek, hogy neki tessek. Hiába jeleztem, hogy ne elemezzen és nem kérek tanácsot, nem tartotta tiszteletben a határaimat. Miközben imád, és tolakodó bókokkal halmoz el, nem fogadja el, amit mondok, lehengerlő fölénnyel egyre csak erőlteti, hogy mi nők milyen rosszul látjuk ezt az egészet, amúgy persze nagyon tisztel minket, és N-nel írja. Ez a troll-kontroll, a bókokkal együtt, a nőimádat megszorozva a nőgyűlölettel, meg az, hogy egyszerűen nem tud leállni, pont az a dinamika, amitől annyi nő szenved és ami ellen a blog indult. Minősített esetté teszi, hogy idegenként, magát fel nem fedve és rendkívül tapintatlanul, a bizalmammal visszaélve még a férjemmel való kapcsolatomat is minősítette. Súlyos dolog nem történt — a bejegyzés 2012. november 29-én íródott, utoljára ma írt nekem ez az ember –, de őt ugyanaz mozgatja, mint a többi agresszort: nem veszi figyelembe, ha kérik tőle, hogy álljon le. Nem hisz nekem, megmagyarázza, hogy ez jó nekem, ez normális, ő csak az érzelmeit fejezi ki, erre vágynak a nők, és hogy őt mindenki szereti. Természetesen én aláztam meg őt, inkorrekt vagyok, el akarom hallgattatni, és a Facebook-csoportból való kilépésemmel is nagy butaságot csináltam. Soha nem fogja elismerni, hogy ő a torz, nem én. Nagyon tanulságos ez nekem.

Ön is üldözőbe vette a művész urat. Az nem ugyanez?

Honnan tudja, hogy ez következik? Napok óta ezt rágom magamban. Két szempontból van párhuzam. Az egyik, hogy én tőle, fiatal lányként önkéntelenül — most ismerem fel — pont ezt az aggódó, figyelmes, lovagias magatartást akartam kiprovokálni, arra számítottam, hogy ez automatikus, hogy én szomorú szemű, nehéz sorú lány vagyok, figyelj rám, sajnálj, legyél az apukám. Nyina, Trigorin. Aztán meg hozzáláncolt egy szerencsétlen történet, egy rágalom, a bántalmazóm és szakmabeli ismerőseinek rágalma. Ez, amit én ebből magamnak csináltam, a sajátos múltam következtében — amelyről itt a blogon már kiderült, hogy nem is annyira sajátos — számomra meghatározóbb a szerelemnél: Isten- és apahiány, regénytéma. Teljesen érthető, ha ez ijesztő, taszító a célszemélynek, és azt is tudom, hogy az ember akkor tud csak erős érzelmeket adni a másiknak, ha ő kezdeményezheti. Manipulatív viselkedéssel ezt nem lehet kiváltani a másikból, erre mint alanyi jogon — vagy az én különlegességemnek, tehetségemnek, meredek gesztusaimnak — járó szolgáltatásra számítani botorság. De ez a lovagiasság, lányvigasztalás amúgy is torz viszony, ráadásul olyasmi, amit kérni azért sem lehet, mert ezzel mindig a férfiak jönnek, épp mert nem is annyira lovagiasak a motivációik: a legszívesebben szép fiatal lányokat vigasztalnak, a maguk örömére. Érdekes, hogy ezt viszont udvarlásnak, közeledésnek, izgalmas férfi-nő játéknak szokás tartani, ártatlan jelenségnek, amit el kell viselni, nem annak, ami: zaklatásnak. Ellentétben azzal, amikor egy nő ráakaszkodik egy férfire. A másik párhuzam, hogy ugyanúgy a lelki sérüléseimtől hajtva, igen, én is üldözőbe vettem őt, viszont olyan módokon tettem, hogy ne kényszerítsem semmire, tehát nem álltam a művészbejárónál, nem lestem a sötétből, nem nyomoztam utána, hanem leveleket írtam, amelyeket nem biztos, hogy olvasott, és sokat jártam a színházába. Összességében persze elég súlyos volt neki, különösen azzal együtt, hogy a véletlen is összesodort minket, a két utolsó munkahelyemen. Ő nem nyílt meg, nem tudok róla semmi fontosat vagy személyeset, én viszont a trollal meglehetősen szívélyes és közlékeny voltam eleinte, és kiszolgáltattam neki magam. Szóval mindkét viszonyban én adtam magamból, számukra nem volt igazi tétje, nem volt mivel visszaélnem. Azt hiszem, nem a kontroll megszerzése volt a célom a művész úrral, hanem valamilyen kiegyenlítődésre vágytam általa. Nem terjedtem túl egy kitartóbb rajongó gesztusain, csak valahogy jóval fontosabb volt. — 2013. december 29. van, és ma már simán korrektnek tartom a művész urat, de így is sok fájdalom fonta be a személyét —

Ő hogyan reagált?

Egy dühös, furcsa reakciót leszámítva én nem kaptam tőle olyan választ, hogy hagyjam már abba ezt az egészet. Semmit se kaptam, valójában. Soha nem válaszolt, soha nem beszélgettünk, talán ha öt mondatot. De hát értem én, ma már, hogy a csönd is beszédes. Csak közben annyira kínzó, és beleképzelhető akármi. Én azt gondolom, de persze nyilván magam felé hajlik a kezem, hogy ezt nem érdemeltem meg, de nem várhatunk igazságosságot az emberi viszonyainkban. Szóval ugyanúgy határokat léptem át, mint a troll. Ugyanúgy manipulálni próbáltam, ugyanúgy nem nyugodtam. Közben az az illúzióm, nyilván a trollnak is, hogy én olyan, de olyan okos és őszinte vagyok, és olyan jól írok. Én nem védtem magam, és persze engem tartott és tart ma is idiótának az egész színház. Meg aztán én jó fej vagyok, a troll meg nem. 🙂 És én huszonnyolc-harminc éves voltam, amikor ezt csináltam. Szóval igyekszem nem vádaskodni, nincs miért, bár nagyon megszenvedtem ezt az egészet, amit, úgy tűnik, magamnak csináltam. Mostanra gyógyultam meg, üzenem a trollnak is: van gyógyulás. Nagy meló, de öröm is. A blog nélkül nem ment volna.

Ennek akkor vége?

Nem tudom. Másképp látom ezt az egészet, mást tartok belőle fontosnak, az önmegértésem eszköze. El tudom fogadni, hogy nem fogom már megtudni, mi történt, már nem a Nagy Történet, inkább bagatell. Cilike. Akként mondjuk tanulságos.

Mi történt, amikor felhívtad azt a számot, amit a régi levél alatt találtál?

Nem hívtam fel. Nem is akartam. Nincs ilyen, ez gyenge sztori lenne.

Miért írtad akkor?

Mert valahogy be kellett fejezi azt a bejegyzést. Telefonhívás a címe, és kellett a keret. A szerkezet, a szöveg erősebb a valóságnál. Ez csak befejezésnek jó, hogy: felhívtam, és mit gondoltok, mi történt…? Bele lehet képzelni mindenfélét, ahogy én is örökké beleképzeltem, átélhető az egész, válaszokat, értelmezéseket indít.

De van szám? Van levél?

Van. De én nem akarom bizonygatni, mi az, ami fikció, és mi vérvalóság: a valóságot is én teremtem, formálom, mint mindenki, aki ír. Az a lényeg, szól-e, érvényes-e. És hogy mit pendít meg bennem, és mit az olvasóban. — szerkesztés: 2013 őszén felhívtam. Egy régi, amerikai barát magyarországi mobilszáma volt, nem a művész úré. Nem loptam ki a számát sehonnan.

Máskor is teremted a történeteket? Ezt azért érdekes, mert az életed szereplői elleni súlyos vádak is másképp érthetők akkor. Akkor az önigazolás eszköze a blog.

Soha nem tulajdonítok olyasmit konkrét szereplőnek, ami nem történt meg. A blog persze szubjektív, ezek az én történeteim, az én szemszögem, mi más lenne? Aki igazságot követel, mindkét oldal meghallgatását, valójában azt szeretné, hogy hallgassak. Mindannyian változatos módokon önigazolunk, de én valóban ezt éltem meg. Nem az a lényeg, hogy én felmagasztosuljak, hanem a gondolkodási folyamat, az összefüggések. A regényben sem erkölcsi fenomén vagy példakép lesz a hősöm. Amiért ez igazán érdekes kérdés: az agresszorok mindig azt mondják, hogy a sérelem meg sem történt, vagy nem úgy, nem olyan mértékben, igazából a másik a felelős, és ha mégis történt valami, annak nem kellett volna ilyen hatással lennie az elszenvedőjére. Lépjek már túl rajta, nézzem a szépet, illetve én csak feszültséget szítok azzal, hogy ezeket elmondom. Ez a fontos ebből: az agresszor könnyen felejt. Sem a vérbírók, sem a besúgók, sem a pedofilok, sem Amanda Todd halálba kergetői, sem a feleségverők nem emlékeznek. Úgy nem tudnának élni, hogy emlékeznek. De azt szeretnék megmondani, előírni, mit érezhet a másik. Túloz, hisztizik, ő provokálta ki. Mindez definíció is: aki így gondolkodik, az az agresszor-logikát követi. Aki nem akar bántani, az mindenekelőtt hisz a másiknak.

A kommentekben a törzsolvasók egyetértése, ereje, gazdagító szempontjai, történetei a fő vonulat. Újabban melléjük több férfi is érkezett. Dühösnek tűnnek, és a kommentjeikkel feszegetik az alapvető meggyőződéseidet.

Igen, ez érdekes, ahogy a férfiak idetalálnak, ahogy az első kommentben bizonygatják, miben tévedek, miért nem jól közelítem meg a témát. Azzal vádolnak, hogy a békétlenséget, a problémát fokozom, és élvezem, hogy bánthatom őket. A szempontjaik hasznosak, mert rálátok onnan is a tevékenységemre, és megjelenítik mindazt az ellenérvet, vádat, amelyet az enyéimhez hasonló felvetések kapnak, és akkor újra vitatni lehet ezeket. Sok bejegyzést ihletnek a kommentjeik. Én nem azért indítottam ezt a blogot, hogy rájuk bizonyítsam, hogy ők bántalmazók. Nem is azért, hogy megszégyenítsem őket, hogy velük harcoljak, hogy elégtételt vegyek, vagy meggyőzzem őket. Hogy így gondolják, az is a torz szocializációt mutatja: nekem tulajdonítják azt, ahogy ők reagálnának, ezt az egész büntető, ítélkező, igazságtevő, bosszúszomjas, erőből érvelő, gúnyos attitűdöt. De én nem ilyen vagyok, én az érzéseimről és az általam felismert összefüggésekről írok, igen árnyaltan, és nem a kisujjamból jött mindez. Annak, hogy írok, nem okvetlenül célja, sokkal inkább oka van. Az ok pedig: nem lehet hallgatni. Érdekes, hogy mennyire magukra veszik, és hogy afféle jól odamondásnak számít a szemükben az, amikor egy-egy problémán tűnődöm. Amikor egy jellegzetes magatartásról írok, akkor szerintük én minden férfit olyannak tartok. Őróluk írok, őket vádolom, bántom a személyükben. Nőuralmat vizionálnak. Sajnos, ez egyszerűen műveltséghiány: egyszerűen nem olvastak életükben elegendő érvelő szöveget, publicisztikát. Furcsa, hogy ennyire borzadnak még a téma felvetésétől is, veszélyesnek tartják, fröcsögésnek, a számos észérv, a gondosan elemzett jelenségek, kimunkált stílus ellenére. Érzik itt az erőt a szövegekben és a közösségben, és rögtön előveszik a zseb-ördögűzőkészletet. Nem akarják meghallani a nők valóságát, történeteit, érzéseit. Mintha ebben a vitában nem lennének racionálisak, pedig gyakran hivatkoznak rá. Feltűnő ez a sok hasonló reakció, itt van valami fontos, amit meg kell értenünk. Hogy ez megint ugyanaz. Azt hiszik, cáfolják, amit írok, és ahogy fogalmaznak, amikre hivatkoznak, amit nekem tulajdonítanak, az megint ugyanaz. De velük ez szélmalomharc, ők mindezt nem akarják megérteni. Tulajdonképpen nem is furcsa, tudhattam volna.

Csak az olvassa…?

Igen, egyre inkább. Nem érdemes itt gyötörnie magát, felháborodni ide járni annak, akiben sejtelemként nincs ott, hogy ez, ami férfi és nő között az intézményeink és a média támogatásával megy, amit ma a házasság, gyereknevelés, női sors jelent, azzal nagy-nagy baj van. Nem fog belőle profitálni, nem válik hasznára, csak árok lesz és harag. De nem én ástam, és az egész feszültségért nem “a nagy egyenlőség” a hibás, hanem az, hogy ilyeneket nem szabad mondani ma sem. Hogy akkor szeretnek csak, ha engedelmesek vagyunk, és elfogadjuk a játékszabályaikat, azt, hogy ők mondják meg, mi a norma. Továbbra is csak a nyílt gyalázkodásokat moderálom, de ennek a párbeszédnek nincs értelme. Kérem az olvasókat is, ne linkeljenek dühödt, nőgyűlölő közegbe.

Jársz színházba?

Nem, nem jutok el, nagyon sűrűek az esték. Lassan meg fogom találni a módját, mert hiányzik.

És mit néznél? (ez 2012 vége)

A Vígben a Zöld kilencest, a Katonában a Farsangot, a Radnótiban Zsótér Kurázsi mamáját, a Nemzeti Hamletjét, az Örkényben a Tarelkint, a Liliomfit… jaj, jaj. Jaj.

Nagyon megváltozott az életed. Elnémulnak a jelszavas bejegyzések olvasói.

Igen, nagyon. Minden nap megyek a kórházba, és ami ott van, az nagyon kemény. Tegnap felhívott a férjem: a mellette levő, nagyon rossz állapotú beteg sem, ő sem találja a nővérhívót, és órák óta nem volt bent náluk senki, hívjam már föl a nővérpultot, hogy ők még élnek, mert ő innen nem tudja a számot. Nagyon sokat kell szerveznem, hogy bejussak naponta a kórházba, de megrendítőek ezek a kapcsolatok azokkal, akik segítenek, esetenként távoli ismerősök. Nehéz kezelni ezt, hogy “bármiben kell segítség, szólj”, mert sokszor ez csak fordulat. Nem olvasok, nem jut időm, motivációm sportra, és ennek csúnya következményei lesznek. Kevesebbet is biciklizem, nagyon megvisel, ami a fogason megy, gyakran taxizunk. Nem nagyon járok a városba, inkább csak a kerületbe, a múltkor megszédültem a Ferenciek terén, annyira idegen volt. Nem ülök be kávézókba, nem utazunk, vendégségek sincsenek. Magányosabb, bezárkózóbb, gyanakvóbb is lettem, félek, hogy megítélnek, elvárnak tőlem valamit, amit nem tudok teljesíteni. Sokaknak téma vagyok, lettem, a blog és a férjem betegsége miatt is, boldogságosan avagy rombolóan. Sokkal hatékonyabban érem el, hogy arra jusson időm, ami fontos. Húzok határokat, mondok nemet, kérem meg például a barátot, hogy ne adja meg a számomat boldog-boldogtalannak. Csúfos kudarcnak, örök bűntudatforrásnak bizonyul a kutyánk. Viszont belevágtam a konyha megterveztetésébe, felújíttattam az ablakokat, kifestették a kisszobát, és még takarítónő is akadt. Meglepő rend van most, persze a kötelező dobozokkal és ruhahalmokkal.

Főzöl? Igen, de egyszerűeket. Nagyon szeretek főzni. A gyerekek pedig nem eszik meg, leginkább csokit ennének. Én is. És kávézom, sokat.

Mit tehet, aki segíteni akar?

Olvasson. Írjon nekem képeslapot, jólesik. Vagy e-mailt. Kommenteljen. Hívjon meg egy kávéra a bal szélen. A segítségnyújtások némelyikét nehéz megszervezni, időigényes elfogadnom a kedves gesztust is, amely valóban segítene, mert többnyire kisgyerekes anyák segítenének, és ami a kisgyerekekhez kell, abból magamnak sincsen elég. És van bennem félelem is, hogy valahogy mást várnak. Meg hogy…

…egy nap megjelenik egy dühödt férj.

Igen, pontosan.

Azt írod, boldog vagy.

Szeretném, ha egészséges lenne a férjem. (A bejegyzés hat nappal a halála előtt jelent meg.) De nincs okom panaszra. Önmagam lehetek, nem irigylek senkit, megtaláltam a módját, hogy azt csináljam, ami repít. Ha nem is pontos ez a boldog szó, mindenesetre semmi sem mindegy az életemben, nincs közöny, és ez nagyon nagy kincs. Mindig tétjük van a dolgoknak, ha fájdalmasak is. Színházi, irodalmi képek is segítenek, hogy így éljem meg. Szonya a Ványa bácsiból, Nyina a Sirályból, Rakovszky-hősnők, Gergely Ágnes, Tóth Krisztina, Ulickaja. Hogy lássam a sorsom szépségét.

Lehet tudni, mi lesz a férjeddel?

Nagyon le van romolva, viszont hihetetlenül szép az arca, a korábbihoz és a sorstársaihoz képest is. Az orvosok nem biztatnak, nem tudják kezelhető állapotba se hozni. Ő viszont összeírta, hová megyünk februárban, márciusban és szeptemberben, kinél szállunk meg. Süt majd a nap, nézzük a tavat, borozunk. És olyasmiket lát maga körül, amit én nem. Óriási dán dog befekszik a szobatársa ágya alá. Kedves, bohó, borzas lényeket, akik a szemetes mellől kikukucskálnak. Kemó vagy halálközel? Én hiszek neki.

édesjóistenem

János 2012. december 4-én, öt otthon töltött nap után, este halt meg, békében, szerettei körében, nagyon kevés szenvedéssel, átúszva a halálba, inkább a kemótól leromlott vérkép, mint a daganat következményeként. Hogy volt időm blogot írni? Miért foglalkoztatott minden más? Önvédelemből. Éjjel, míg a gyerekek aludtak, írtam, írtam, írtam, és megértettem önmagam. Elpusztultam volna egyébként.

17 thoughts on “a sorsom szépsége

  1. Hozzászólnék én , de egyszerűen elakad a szavam, ha elolvasom az írásaidat, főleg a személyeseket. És nem írom, hogy szólj, ha segítség kell, mivel 150 km-re lakunk Pesttől, 😦 de sokat gondolok rátok. Így ismeretlenül is.

  2. “Elnémulnak a jelszavas bejegyzések olvasói.” – valóban, gyakran érzem azt, hogy jó lenne megszólalni, de gombóc szorítja a torkomat, kicsordul a könnyem, és nem találok olyan szavakat, amik elegek lennének, nem hatnának közhelyesen vagy hamisan. Az együttérzés csak távolból, energia-szinten megy át (ha átmegy egyáltalán), szavakkal kifejezhetetlen…

  3. veled vagyok. olvaslak, immár egy kéthetes kislány mellől. érdekel a sorsotok, de konkrétan segíteni én sem tudok. azért reménykedek én is.

  4. nem vagyok jelszavas, nemrég jöttem, nem bírok olyan ütemben vévigjárni, ahogy érdemes lenne…azt sem tudom mi történik a férjeddel, de szorítok, hogy biztosan az ő tervei teljesüljenek!

  5. Visszajelzés: napi idézet — december 31. | csak az olvassa

    • Egyszuszra olvastam végig, ahogy valószínűleg írtad is. (Szerkesztések előtt.) Nem vagyok jelszavas… Azt hiszem, nagyon szeretnék az lenni. Nem, mégsem vagyok bizonytalan: szeretnék jelszavas lenni… Hogyan lehet?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s