lehetnék maximalistább

Hát nem tudom, de nekem ez mindig gyanús volt. Aki maximalistának mondja magát. Bedőlünk neki. Egy kicsit irigyeljük. Amiért erős, sugárzó, ő hajtja nagyon, ő mindent elér, nem lankad, nem puding, hanem csinálja. Neki van hivatása, ügye, projektje, célja. Valami, ami nekünk, nem-maximalistáknak nincs. Neki fontos valami. Ő olyan mítingeket szervez, olyan tortát süt, olyan nyelvórákat ad, hogy ihaj. Ambiciózus, ami a másik grrrr szó, eleve hogy tényleg rövid i, ezt nem bocsátom meg. Rövid i, akkor én nem leszek ambiciózus.

Valami nem stimmelt ezzel nekem, tudjátok, ilyenkor van az a halk nyüszögés gyomortájt. Egyrészt azt vettem észre, hogy aki maximalistának mondja magát, az a legtöbbször csak ügybuzgó, minden lében kanál, a teljesítménye, ha megnézem — erre, hogy ő a maximalista, már kíváncsian –, egyáltalán nem hoz lázba. Mert, másrészt, ami engem lázba hoz, az a rá se rántó, a mintegy mellesleg, véletlenül megzendülő, pont jó összhangzat. Ami mögött koncentrált, komoly lélek áll, de nem látszik az erőlködés, nincs izzadságszag, csak épp megpendült, de hogy!

A kegyelem, nem az emberi akarás.

János_gépe 036 János_gépe 027

Jó, tudom, tehetségfetisiszta vagyok, zsenimániás, intellektusvadász, a kiválasztottak ájult csodálója. Csak nézem, ahogy moccan, oldalra néz egy kicsit, megrándul az orra, és a moccanása, a nézése, az orra egész estés táncszínház, mert ő ő, önmaga. Míg más kimunkált mozdulatokkal hajladozik, perdül, triplaszaltózik, és hát minek.

Mindig róla írok, miért? És hát mit tudom én, mennyi meló és üresjárat, igyekvés és reggeli torna van őbenne is. Elképzeltem, hogy ő csak moccan, hogy csak úgy oldalra néz, s azért ilyennek, mert ilyennek akarom látni őt — és magamat. Reszketek, hogy ilyen lehessek, és nem ám emilyen, sokszor próbálkozó, kétségbeesett ugye..? ugye..? lény, a száznegyvenhét bejegyzésvázlatommal, a modorosságba fúló emelkedettségemmel, négy oldal után abbahagyott naplóimmal, üledékes gondolataimmal, az öncsalással és a döccenő szórendemmel, meg a kíméletlen hiúságommal, amikor amit csinálok, csak eszköz, hogy szeressetek szilajon.

Csak úgy, moccanni volna jó, mert ami moccan, az maga a nagyvonalú létezés.

(No, és ez dől össze, ha interjút ad, olyankor modorcézár. Megfeszül. Idegen. Lazán, okosan, szuggesztíven, enigmatikusan és közvetlenül nyilatkozni cseppet sem könnyű ám, de erre azért kevésbé kell születni, ez rutin is, meg okosság — utóbbi része az előbb felmagasztalt egyediségnek, de nem ugyanaz.)

Én nem erről akartam írni.

A gondosan sminkelt, feszesített, nagyon divatos, hasbehúzott ún. csinos (jól szituált, igényes, dekoratív!) és a szélben lebbenő haj különbsége ez. Akié lebbenni így tud, annak a lénye a lényeg, nem az igyekvése. A másik az akármilyen, ilyen-olyan, leginkább semmilyen lényéből hozza, festi, edzi ki a valamit. Bárki utánacsinálhatja: jól karban tartott középszer. A maximalista.

Jaj, ahogy ostorozzák, préselik magukat, ahogy nem bocsátják meg a karcolást a felületen. Ez, csajok, ez szívszorító gyengeség: a teljesítményem nélkül nem lennék senki. Ez görcs. Ez pont annak ellensúlyozása, hogy senki vagyok. Jaj, legyek valaki! Maximalistán akarom, hogy legyek valaki, és lehetnék maximalistább is.

Amióta szeretni tudok, és rá se rántani, görnyedve terheim alatt, amióta anya vagyok, és betű a munkám, és nincs kollégám, de még asztalom sem (jó, van, de rajta tizenkét zsák virágföld épp, én meg hintaágyban lengek a laptoppal), azóta pillanatokra sem vagyok maximalista. És jó nekem. Amióta diadalmasan vagyok gyarló, amióta akkor sincs semmi, ha nemhogy nem tökéletes az ebéd, de nincs is, azóta rájöttem, mennyire felszabadító a… a minimalizmus. Szinte csak azt csinálni, ami jólesik. Amióta János úgy tudott szeretni, kényszerítés nélkül, csak úgy, a jelenlétével. Van valami, épphogy van, vagy máshogy van, vagy nincs is, de mindez én vagyok, és én nem vagyok rossz, hát rossz vagyok? Nem. János is mondta, hogy jó vagyok, és én is a nagy megértéseimben, megrendüléseimben tudom: mindenen túl én jó vagyok. Elfér akkor ez is, ez az épphogy vagy sehogy, mert van hely bőven, nem kell tökéletesnek lennem, de még jónak sem. Tudni mondjuk nem árt, derűs hunyorítással, hogy ez most mi, ez most a valahogy, a nagyonhogy, az épphogy, a sehogy-e. De van hely idétlennek lenni, hiábavalónak, délig alvónak, hülyeségekre pénzt költeni, hajvéget rágni, két hétig másképp írni az r betűt (!), méltatlanba szerelmesnek lenni, rosszul reagálni, azt hinni, mindent tudunk, meg évekig javítani a korrektúrában, hogy ezer sebből vérzik, arra, hogy ezer sebtől vérzik. Kijavítottam, értitek? Valamiért azt hittem, ez a jó, hogy sebtől.

Elnéző mosollyal szemlélem őt, avalakit, a magamat. Nem bántom már, szenvedett eleget. S ő nem olyan fontos, hogy ökölbe szorulva kelljen folyton jónak lennie. Nem olyan fontos a jóság.

Aki szüntelenül figyeli magát, listákat ír, koncentrál, szorítja a négy hatosát, annak kínosan szoros lehet az élete zubbonya. Pedig önfeledt muszlin az, lebeg, foszlik, le is szakad, ki bánja.

62 thoughts on “lehetnék maximalistább

  1. Jó reggelt neked is! Szeretek így ébredni, hogy a nap besüt az ablakon, visszaverődik a számítógép képernyőjén és én napszemüvegben olvasom az ilyen bejegyzéseket. 🙂

  2. Nagyon vártam már egy hasonlót. Egy helyütt már írtam neked, hogy milyen jó azokra az emberekre nézni, akiken látszik, hogy nincs görcs, nincs akarás, és olyan szépek, olyan lazán, tényleg, mint a muszlin. Téged is ilyennek képzellek. Magamat is egyre inkább ilyennek látom.

    Sőt, a görcsös nyelvóránál még az is bekattant: tényleg, a lezser, nyolc-óra-meló-után-csak-úgy-mellékesen megtartott, sokszor készülés nélküli, improvizált nyelvóráimmal mennyire jobb vagyok már, mint régen a műmosollyal, ragacsos tenyérrel három órát készülő csak-tanár énem. (mert készülni KELL, nem érted? óravázlat, ember!! ahh, egy frászt.) És hogy nekem még specialitásom is van. Igazad van, jó dolog jónak lenni, és tudni is, sőt, elfogadni.

    • Rita ezt én is megéltem már. Épp a hétvégén néztem a sok-sok óravázlatos füzetemet a korábbi évekből, a pontról pontra megtervezett okos órákat, amikről tudom, hogy fele olyan jók sem voltak, mint a mostaniak. Ugyanakkor valahol úgy érzem, szükség volt rájuk, rutint szereztem általuk, kellettek, hogy most már nyugodtan álljak oda akár készülés nélkül is. Szakmai tanfolyamot meg csak előzetes készülés után tartok – pontosan 3 óra készülés a másfél órás órára – de muszáj, ez nekem anélkül nem menne.

    • Jaj, én nem vagyok laza, tele vagyok görccsel, túlvállalással, morális kötelezettségekkel, akarással (talán mert nem ittam eleget életemben és nem drogoztam soha), és akkor ezt az egészet, mert belefáradtam, durcásan leszarom, engem többet nem préseltek. Ilyen az én lazaságom. Amikor tényleg leszarom, akkor az azért van, mert annyira fáradt vagyok hosszú távon (betegség, három gyerek, halál), hogy tényleg nem jut már máshova, vagy rövid távon (nemalvás, túl sok munka), és akkor egy ilyen furcsa izgatja-szívem-negyven-cigarettám állapotban megszületik valami, jóérzés, a lényeg tisztelete, meg ilyen furcsa szövegek, rá sem ismerek reggel, ezt én írtam?

      • Pedig nagyon jó a szöveg, és pont ezen gondolkoztam reggel a tengerparton sétálva, hogy leszarom, írok amit gondolok, és végre befejezem a nyomorult esszét, nem parázok a szakdolgozatomon, hogy tökéletes legyen és mindenképpen én legyek az évfolyamelső (vö. ‘don’t forget to win first place, don’t forget to keep that smile on your face, be a good girl, you’ve gotta try a little harder’). Aztán azon is gondolkoztam, hogy pedig az embernek lényege, minősége kellene legyen a szabadság, akkor meg miért csináljuk ezt egymással? Próbáltam visszaemlékezni az első görcs nélküli gyerekkori élményemre, de nem sikerült. Azért remélem volt, csak nem emlékszem.

        Aztán felnőtt korunkban megy a self-medication, így vagy úgy, ki alkohollal, ki droggal, ki transztánccal, ki vallással, a variáció száma végtelen, hogy elérjünk magunkhoz ahol van flow. Ami után vágyakozunk, de amikor elérjük, gyakran pont a görcsbe merevedés miatt szinte idegenül mozgunk benne.

    • Nekem is ez jutott eszembe: utolag lehet, hogy soknak tunik, gorcsnek, de akkor egyszeruen meg nem volt akkora rutinod, hogy csipobol megcsinald. Szerintem ez minden munkanal igaz, az elejen – ha valaki jol akarja csinalni – muszaj idot szanni, hogy rendesen megismerje, atlassa a helyzetet, tennivalot stb. Evek multan nyilvan sok dolog mar automatikusan megy.
      En is tanitottam sokaig otthon (egyetem alatt), es ugyan nem irtam konkret oravazlatot, de a fejemben mindig volt egy oramenet (plusz feladatok keszenletben, ha valami miatt valtani kellett volna), amit kovettem. Enelkul csak kapkodna az ember. Arrol nem is beszelve, hogy nem art, ha tudod, honnan hova akarsz eljutni fel ev / egy ev alatt, es azt lebontva lepesenkent meg tudod valositani.
      Kicsit kiterjesztve ezt a szemleletet az eletemre, ott is igaz, hogy huszonevesen milyen sok gorcs volt bennem egy-egy helyzetben, ami ma mar nincs, sot, elkepzelhetetlen. De miert is tudtam volna jobban, egybol, minden elozetes tapasztalat es felkeszites nelkul? Az ember tanul, es jo esetben kesobb pont arra hasznalja a tudasat es tapasztalatait, hogy jobban erezze magat. Nem?

  3. Görcsösen olvastam végig a bejegyzést, amolyan védekező állásban. Azaz védelmező állásban. Van egy, a munkájában maximalista kolléganőm, akit én nagyon kedvelek. Az olvasás során végig őt védtem. Először azt a mentséget találtam, hogy ő nem mondja magáról, hogy maximalista, ezt én látom így. A többi kolléga pedig csak annyit lát, hogy már megint csúszik az anyag leadás, és már megint javítani kell valamit. Addig, amíg tökéletes nem lesz (vagy útra nem kel a munka tárgya).
    A kolléganő nagyon mélyről jött, és saját erőből vetette meg a lábát Budán, családi házban lakik. És igen, jól belegondolva, ez a bejegyzés igaz rá is, arra is, aki nem mondja magáról, hogy maximalista. Mert ő sem tudja, hogy mindenen túl ő jó.
    Ha tudná, akkor megbocsátana magának egy-egy elírást.
    De “mi”, kollégái is gyarlók vagyunk, mert ha tudnánk, hogy mindenen túl ő jó, akkor könnyebb volna kinyitni azt a fájlt akár az utolsó percben is, és javítani benne az elírást, a szóismétlést, a pontatlanságot, vagy beírni egy friss információt. (Ez a munkánkban egyébként is fontos).

    Sokszor éreztem már azt, hogy a tízparancsolatban elkelne egy olyan mondat is, hogy szeresd magadat, mint embertársadat. Sokaknak szükségük volna erre! Néha nekem is.
    Köszönöm, Éva!

  4. Ej, de rég nézek én is értetlenül a maximalista emberekre! Minek? Kinek? agybajt bírtam kapni egy régi főnökömtől, aki órákat el bírt szöszölni egy dokumentum kinézetén, amit egy pontig nevezhetünk igényességnek, de utána már csak a szőrszálhasogatás marad. A fontos -igazán fontos- dolgokra meg jóval kevesebb idő maradt.
    Maximalistának lenni számomra egy kicsit olyan, mint OCD-snek lenni, a környezetnek és az alanynak -egyaránt kínos, mégis ,,muszáj”.
    Nekem az _elég jó_ általában éppen jó.

      • Régebbenamígnemvoltgyerekemaximalistánaknevezett–nademost!-egyén jelentkezik 🙂 Én is így gondolom, hogy van egy pont, ami előtt igényesség, és ebből nem szívesen adok lejjebb most sem (ld. nyelvtannáciság 🙂 ), de ugyanezen pont után szőrszálhasogatás. Ezekről a hasogatásokról olyan könnyű szívvel mondok most már le, és noha eléggé fáradt vagyok nagyon gyakran, mégis valahogy könnyedebb, amióta nem én pörgök a saját kis életem közepén. Amióta átrendeződtek a dolgok, más színt és más helyet kaptak az úgynevezett fontossági sorban, már nem csupán másokkal, hanem magammal szemben is elnézőbb, megértőbb és barátságosabb lettem.

  5. Jó reggelt! Én csak arra lennék kíváncsi, hogy az ilyen nőknek, anyáknak hogy fér bele a nap24 órájába a szélben libbenő haj, a tökéletes smink, a jól vasalt kosztüm, a hibátlan vacsora, a gyerek házi feladata vagy a közös játék, a férjjel, gyerekekkel való esti beszélgetés, a másnap megszervezése, vásárlás, mosás, vasalás, olvasás, tévézés, pihenés, sportolás (a feszes hashoz ez is kell, nem?) és a letörölhetetlen MOSOLY??? Nekem fele sem sikerült soha, igaz nem is akartam.

    • A szélben libbenő haj, az nem ők, hanem aki leszarja.
      Biztos ügyes szervezéssel, sok segítséggel. Mostanra hogy hogy nézek ki, nekem is fontosabb, mint sok más, és nem érdekel, ha emiatt önzőnek tartanak.

  6. ” Amióta diadalmasan vagyok gyarló,……. azóta rájöttem, mennyire felszabadító a… a minimalizmus.”-az utóbbi időben egyre inkább én is ezt a boldog felszabadulást érzem,pedig egész most nemrégig görcsösen perfektül akartam,magamat megfeszítve akartam,pontosan és szépen,ahogy a csillag megy az égen….Jelzett a test,hogyne jelzett volna,hogy ez így nem működik,ezt nem így kell :bőrproblémák,hajhullás,autoimmun nyavalya meg minden .Csak épp nem tudtam másként.A gyerekek is kicsik voltak,millió megoldandó feladat, helyzet adódott,megfelelni akartam mindenképp az új környezetben ahova a házasság révén kerültem,elismerésre vágytam,csodálatra,szeretetre.Csak közben nem volt időm szeretni magam,így sosem lehettem elégedett azzal amit és ahogy létrehoztam vagy megéltem.
    De amióta jóban vagyok magammal,már nem érzem azt a megfelelési kényszert ami megkeserítette eddigi életemet,elhagytam valahol a maximalizmusomat (becsületes megtaláló,kérem a talált tárgyak osztályán hagyni) s csak hagyom a dolgokat történni s igen: diadalmasan vagyok gyarló – ez a kifejezés nagyon kedvemre való!

  7. Nem kell maximalistának lenni? Pedig én mindig úgy szerettem volna, azt gondoltam, hogy kihozni magadból a legtöbbet, az milyen felemelő lehet. De én mindig eltöltöttem mindenféle bagatell dologgal az életem, virágvizsgálattal, meg álmodozással (leginkább) soha el nem készülő, meg nem valósuló dolgok végtelen tervezgetésével. Gondoltam mások 5 könyvet elolvasnak, amíg én egyet, és azon még hetekig gondolkodok, vagy a versek… és hogy ehelyett felkészülhettem volna, és megtanulhattam volna, és akkor én is jótanuló lennék, És az egyetemen is felnéztem azokra, akik maximalistáknak mondhatóak… de én akkor sem lettem, soha nem voltam képes csak tanulni, mindig mennem kellett, élnem kellett,csinálni, valamitől szenvedni, azokban az időkben leginkább belehalni a szerelembe 😀
    Aztán láttam, hogy dolgozni meg nem a maximalistákkal a legkönnyebb, hanem akik rugalmasak, érdeklődőek …

    • Kihozni magadból a legtöbbet – szerintem tényleg felemelő. Ha azt, hogy mi az adott helyzetben a legtöbb, egyedül te határozhatod meg. És ez nem, és nem ez a maximalizmus.A “kihozni” szerintem épít, a görcsös maximalizmus rombol.

  8. jó volt. még kell egy párszor…
    pirulva olvastam, olvasva pirultam, még a gyomrom is megrándult egyszer-kétszer. tudom, milyen ez. tudom, hogy mitől támaszt az ember ilyeneket magában. voltam én is, na jó, nem maximalista, de perfekcionista szinte mindenben (s még vagyok néha). nem akartam mindent megcsinálni, de amit igen, azt nagyon, tökéletesre. aztán beletört a fogam – nem képletesen. kezdtem elengedni a dolgokat, a tárgyakat, a görcsöket, a must-okat, a should-okat.
    és igen, azóta néha beúszik egy-egy muszlinfoszlány a képbe.

    • Nekem jól esik, ha egy-egy darab sikeresen kerül ki a kezeim közül. A sikertelenebb darabokat tanítómesternek nevezem. Nekem már van egy csomó tanító mesterem. Egyik jobb, mint a másik. Akinek jó tanítómesterei vannak, az egyszer maga is jó tanítómester lesz. Valahogy így gondolkodom, mikor nem sikerül valami 🙂

  9. Sok gondolkodni valót ad nekem ez a poszt. Nem vagyok maximalista, tudom, hogy amúgy sem vagyok képes semmit tökéletesre megcsinálni, így nem is erőltetem soha. Ugyanakkor, ha munkáról van szó, pont olyan keményen, ráfeszülve, odafigyelve dolgoztam és dolgozom, mint ahogy te írod. Jobb lenne könnyedén, jobb lenne libbenve, de én semmihez sem vagyok kiemelkedően tehetséges, így a közepes eredményeimhez is nagy odafigyelésre és szorgalomra van szükség. Régen kamaszként a gimiben véres verejtékkel tanultam meg a német nyelvtant és a matematikát, ott tényleg maximalista voltam, bár eredményként matekból csak a négyest tudtam felmutatni, és mostanában kezdek rájönni, hogy talán máshogy is lehetett volna, kevesebb stresszel, kevesebb kínnal… Az egyetemen már leszoktam erről, sőt elég laza lettem, ami nem érdekelt, abból elég volt a kettes is – nagy terápia volt ez nekem a görcsös tanulással töltött gimi után. Most a munkámban van már valamiféle egyensúly, de sokszor félek attól, ha nem állok elég keményen oda magam mellé, és hajtom magam korbáccsal, akkor annak hanyagság lesz a vége. Néha felmerül bennem, hogy végtelenül lusta személyiség vagyok, akit csak a kíméletlen felettes énje tud rávenni a hatékony munkára – egyébként naplopó lennék.

  10. a legrosszabb, hogy tízszer annyit vársz el magadtól, mint amit _bárki más_ elvárna. és nincs kegyelem. mi ez ha nem öngyűlölet?
    milyen jó, hogy már vannak megbicsakló mondatok, nem minden nap hajszálra azonos pontra lerakott táska, elengedett viták, amikben nincs “győztes”, és alakul az a dolgok mélyén megbúvó bizonyosság, hogy én így is, és mindenképpen jó vagyok. de azért még pózolás van sűrűn: szeressetek érte, valamiért.
    “s lásd soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy”.

  11. én azt az érzést szeretem nagyonnagyonnagyon, mikor eltűnik a világ, csak a vegytiszta fókusz marad, a fókusz arra amire szenvedéllyel figyelek. egy témára, egy dologra, egy cselekvésre, de méginkább egy érzésre és gondolatra, lehetőleg így a kettőre egyszerre amint valamiben manifesztálódik, és majd szétrobban a szívem olyan tágra tárul, és színek vannak és szagok és szenvedély. ott nincs görcsölés, sem libbenés, sem akarás, sem kifelé nézés, csak levegő, hűs szellő az arcon és végtelen, szabad tér.

  12. Vegyes érzelmekkel olvastam ezt a bejegyzést.
    Világ életemben kapkodós, felületes alaptermészetű voltam, S emellett általában igyekvő jókislány, jó tanuló. Kamaszkorom elejétől fogva (szüleim válása, hja) viszont folyton bizonyítanom kellett, hogy _elég jó_ vagyok. Apukámmal éltem le azt a pár évet (ami amúgy is elég rázós volt), és ebből az maradt meg, hogy igazándiból olyankor voltam szeretve, amikor valami nagyot produkáltam. Felvettek a Bartók konziba, hú. Majdnem kitűnő érettségi, húú. Felvettek a fősulra, húúúú. Felvettek az Akadémiára, húúúúúú. (Igaz, hogy mindeközben becsúszott egy anorexia, pár évnyi dark-gothic szubkultúra, egy laza kitagadás; segond.) Így visszanézve, egy nagydarab vérző seb, egy merő görcs és teljesítési kényszer voltam, és igazándiból még csak örömöt sem okoztak a sikerek, mert mindig kéz a kézben jártak a félelemmel: mi van, ha valami mégsem sikerül?
    Mennyire irigyeltem azokat, akiknek nem volt szükségük ennyi izzadásra az eredményeikhez! Akik félkézzel teljesítettek mindent, lazán, épp beesve a vizsgákra…
    Ha visszamehetnék, nagyon erősen és hosszan megölelném magam, És elmondanám magamnak, hogy akkor is jó és szerethető maradok, ha nem vesznek föl/nem kapok ötöst/stb.
    Mára lazultam, a gyerekek megszületésével persze oldódott valamelyest ez a dolog. Sok mindentől nem esek már kétségbe, amitől az első gyereknél még igen… sokkal ügyesebben tudok tojni arra, ha valami nem sikerül szuperül. 🙂
    De annyira lassú folyamat ez! Erősen ott van még valahol belül a “tökéletesen kell csinálni mindent”, és durva önbántó mechanizmusok jönnek föl még, mikor nem vagyok eléggé résen. 😦

  13. van a Bridget Jones naplójában, tudjátok, az a rész, mikor azt mondja neki Mark Darcey, hogy szeretlek OLYANNAK, amilyen vagy. Na ettől mindig bőgnöm kell. És azt hiszem (még sosem próbáltam, de nagyon szeretném), hogy ha valaki azt fogadná el bennem, ami a lényeg, és nem ostoba külső elvárásokkal bombázna, sokkal erősebb, sikeresebb, lebbenősebb hajú lehetnék.

    Míg az ellenkezője van… Neked ez a nadrág??? a te korodban? a te súlyoddal? A hajad? vágasd le, festesd meg, már nem is tudom, mi az, amit én szeretnék, hogy szeretnék-e bármit is.

    • A médiából is ez jön, mit viselj ‘a te korodban’, és persze erős nyomulás, hogy vedd is meg, különben you don’t belong.

  14. Maximalizmus.
    Én szeretem a maximalizmust, és a maximalistákat is, de egész más értelemben használom ezt a szót, mint ebből a bejegyzésből kiolvasom.
    Szerintem is képtelenség mindenhol maximálisan teljesíteni, sőt az erre való törekvés azt eredményezi, hogy sehol se lehetünk igazán jók. Az én olvasatomban a maximalizmus egy adott területre vonatkozhat csupán, és csak akkor igazi, ha önfeledt tud lenni. És igen, nagyon szeretem a precizitást. Reálos volnék… bizony, még az excell táblázatokat is kedvelem.
    És a művészetekben is keresem a pontosságot.
    Mindezek mellett az életem egy merő káosz. Itt az én ellentmondásom. 🙂 De már megengedem magamnak.

  15. Húú, nálam kevés dolog tökéletes, sem a smink sem a behúzott has (meddig lehet behúzva tartani?) rojtos a farmerom alja, olykor libben a hajam is (most nem, basszameg, most hullik a szülés után, jajj), kergetnek a lakásban a porcicák, és vasalni is csak kb. egy hónapban egyszer szoktam, de ha valamilyen feladat fontos a számomra (intellektuálisan legtöbbször, vagy alkotás szempontjából), akkor szőrszálhasogatásig megyek. Lassan, módszeresen, magamat, másokat is kicsinálva. Ritkán vagyok elégedett.
    Na, ez a komment is jó példa. Itt annyira magasra teszitek a lécet, hogy órákig elemezgetem egy hozzászólás után, hogy vajon érthető voltam-e, hány helyesírási, stilisztikai hibát vétettem, miért nem írtam mást, máshogyan.
    A terapeutám, annak idején, azt mondta, barátkozzam meg az “elég jó” gondolatával. Nekem az gyanús, pejoratív, olyan, mint egy szitokszó.
    Amikor itt, Svájcban, egy hónapig takarítottam egy étteremben (mert még nem ismertem az országot, a rendszert), a tulaj kérése az volt, hogy naponta 30 percben fussak körbe a helyiségeken. Kaptam kulcsot, akkor mentem, amikor akartam, de nekem a gyors takarítás 1,5 óráig tartott. Magammal versenyeztem, hogyan tudom leszorítani a szintidőmet. Akkoriban még otthon is hetente kétszer takarítottam (ezen, most röhögnöm kell), és olyan gyorsan, és persze tökéletesen, ahogy tudtam.
    Teljesítménykényszerem van. Ja, és persze senki nem vette ezt észre, a tulaj nem volt ott, ő nem látta, ez az én játékom volt. Gáz…

  16. Két típust ismertem eddig:a kényszeres maximalista az egyik. Miss Tökéletes a másik. (S a második elnevezést nem szívesen írom le, aminek nem az az oka, hogy olyan közhelyes ez a jelző, hanem az, hogy nem akarom őt bántani, mert láttam egyet egyszer régen összeomlani egyet.

    A kényszeresnél mindig minden rendben van, ami “ügy”. Nincsenek befizetetlen számlák, mindig tiszta a kocsija, mindig mindenkit időben felhív, visszahív, mindig elérhető, mindig tud mindent, ami hivatalos ügy, sorban vannak az iratai, nem késik a határidőkkel, pontban tízkor elfogyasztja szendvicsét, nem húzza el az ebédszünetet, pontban tízkor lefekszik, s reggelig mozdulatlanul alszik. Húsvét előtt ablakot tisztít. Észbe tartja a huszadik uncsitesó nevenapját, ha esküvőre megy, két hónappal korábban megveszi az ajándékot, és lefoglalja a szállást, bejelentkezik a fodrászhoz. Soha semmit nem felejt el, semmi nem megy ki a fejéből. Ezzel nem is lenne gond. Ami rémisztő, hogy téged is figyelmeztet, hogy ne menjen ki a fejedből, rondán néz, ha nem tudsz valami hivatalos ügyeddel kapcsolatban rögtön fejből válaszolni, s állandóan csóválja a fejét. Mindenre. Rád is. Nem érti, hogy lehet, hogy a barát esküvőjének a napján te még harisnyáért szaladgálsz, a hajad simán csak felfogod, máskor meg eldumálod a kávészünetet. Nem érti, miért nem válaszolsz, miért nem veszed fel a telefont, s ha megmondod, hogy éppen egy jó blogbejegyzést olvastál, amikor hívott, s ezért nem vetted fel, le van döbbenve. S ő valóban ügybuzgó. Miért? Mert mindent rendben tart, nem csapong ki, de nem csapong ki a jó ötletek irányába sem. Nincsenek nagy ötletei, nem akar kitörni, nem álmodik nagyot. Csak ágyban kefél. (Bocs)

    Miss Tökéletes más tészta. Ő az, aki mindig szép. Soha sincs rossz napja. Mindig rendben a haja, tökéletes a sminkje, szép a ruhája. Ő az, aki tréningruhában is tökéletes. Soha sem alszik rosszul, a hajcsatja harmonizál a bugyijával. Mindig, minden nap. Okos, s még kedves is. Mindig van türelme, mindig nyitott, mindig van öt perce. Az iskolában kitűnő tanuló, rögtön felveszik egyetemre, amit pont öt év alatt végez el. Soha sem iszik sokat, minden órára bejár, s minden tantárgyhoz külön füzete van névvel, évfolyammal, címmel ellátva. Soha semmiből nem bukik meg, pedig nem is szereti, amit tanul. Harmadik évben megismeri élete párját, akivel minden tökéletes, eljegyzés, diploma után esküvő úgy, ahogy illik. Aztán egyik nap nem viszi magával a sminkkészletét. S akkor látod meg, ki ő. (Megtörtént eset) A csillogó szem nincs többé, s nem tud ránézni az emberekre. Pedig csak egy smink. De ez is a maximalizmusa része. Minden mindig tökéletes. Ha meg egyszer még sem, ha hiba csúszik, akkor elveszíti önmagát. Mert csak a tökéletes részletekkel kerek. Ha egy darabka nincs meg, akkor vége, megállt, kipurcant. S te meg csak nézel, s nem érted. S rájössz, hogy ő sem tökéletes. Döbbenetes élmény. (Megtörtént eset)

    És hányszor akartam én is ilyen tökéletes lenni? Hogy azt mondjam egyszer, hogy az a legnagyobb jellemhibám, hogy maximalista vagyok, s nézzem, hogyan irigyelnek erre a többiek. Ó, jaj, nem számolom, s most már igyekszem nem elbizonytalanodni.

  17. szerintem azért nem ilyen egyszerű, a gyerekeknek fontos egy értékrendet mutatni, a lazaság is fontos meg az, hogy élvezzük az életet, boldogok legyünk…de az élet nem mindig ilyen egyszerű…néha maximalistának, teremtőnek is kell lenni, hogy utána nyugodtan, hátradőlve tudjunk lazulni…a történelem során anyáink, nagyanyáink, dédanyáink, ükanyáink is maximalisták voltak, azért hogy fennmaradtunk, felneveltek…ez nem ilyen fehér-fekete történet…Ők még jártak templomba, imádkoztak, ismerték a tizparancsot, ebéd előtt, lefekvéskor imádkoztak…ne haragudj, de ez egy kicsit a mai kor liberalista hangvételét hordozza.
    kívánok, egy laza, tudatosabb szép napot mindenkinek!

    • Kedves Csilla, nagyon szép a gondosság meg főleg a reggeli ima, de erre, ahogy anyának kellene lenni, rámennek a nők, anyáink is rámentek, negyvenévesen roncsok, én pedig nem szeretnék rámenni, mert vár a világ, viszem bele őket is. Hol vannak az apák? A lényeg, az mindig fekete-fehér, csak ehhez bátorság kell.

      “ne haragudj, de ez egy kicsit a mai kor liberalista hangvételét hordozza” — hát te mit hordozol, a tegnapot? Te nem tudod, hol jársz (nézz körül!). Ha a liberális neked szitokszó, akkor rossz helyen: ez itt a nemzetközi judeokrácia Rockefeller által pénzelt, szabadkőműves-istetagadó-feminista-kultúrsznob bugyra ám!

    • de Csilla! az élet ilyen egyszerű. és ilyen nagyszerű.

      először a munka, utána a szórakozás. legyünk maximalisták és akkor amikor mindent megtettünk (ami nem esett jól) utána lazulhatunk. de csak addig, annyi ideig, amíg az imánk (vallásunk, istenünk, férjünk, főnökünk) engedi.

      nem. nem. mi jól érezzük magunkat. mindig. mert erősek vagyunk.

      és nem kérünk a tíz parancsolatból.
      Ugyanis nincs szükségünk tíz parancsra ahhoz, hogy tudjuk mi az a jó (és mindenek felett álló jó) aminek a parancsát minden helyzetben követni tudjuk (és milyen igazi nagy szerencse, hogy a belső parancsunk találkozik a tíz parancsolattal, ez meg hogy lehet?).

      talán úgy, hogy nem egy külső korlát, egy minket igazító erő mutatja nekünk az utat.

    • Jaj.
      Most olvastam ezt a remek posztot, olyan jó, hogy visszafelé is milyen kincseket találok itt.
      A történelem során… nagyanyámnál meg anyámnál nagyobb ateista nincs is. (de van) Én járok templomba, én imádkozom, én is ismerem a tízparancsOLATot, nemcsak ebéd előtt, de reggeli előtt (és után), meg vacsora előtt (és után) IS imádkozom, lefekvéskor meg pláne, gyerekestül. A liberalista az milyen? A liberálist, azt nagyjából ismerem, de már azt is tudom, mindenki mást ért rajta.
      Maximalista voltam sokáig, mióta nem vagyok olyan, azóta teremtő is…

  18. szerintem a maximalista ember külső önbecsülésű. Nem tud magából meríteni, mások dicséretéből él. Ismerek ilyet. Ha nem a fia nyeri az úszóversenyt, vagy elrontja a sakkpartit az ovis bajnokságon, magából kikelve fortyog. Sajnálom a gyerekeit.
    Én is ilyen voltam. Azért tepertem, hogy elismerést kapjak, másokból éltem.
    Aztán születtek a gyerekek, egyre rövidebb lett a nap, egyre több a feladat. Most, mikor karácsony óta nem pucoltam ablakot, nem raktam rendet a polcomon, miután kitört a vakáció, nem töröltem le a fűszeresüvegeket egyenként, és nem tettem évek óta rendet a gépen a mappáim között, van időm magamra. ennyi.

  19. Tíz éven át tanítottam maximális felkészüléssel (pedáns túlkészüléssel), minden óra előtt gyomorgörccsel. Nem ment rosszul, szerettek. De eljött a pillanat (miért pont most, nem tudom), amikor már nem készültem annyit (ismeretlen tananyagból sem), többet improvizáltam, és tanítás előtt csak kellemes és várakozás teljes izgalom volt bennem. Így sem megy rosszul, és én is sokkal jobban szeretem. De ez nem tudatos váltás volt, hanem beért. Talán más területeken is csak ki kell várni türelemmel, hogy az ember kinőjön a maximalizmusból.

  20. Kattogok ezen eleget, nekem életcélom hogy csak pusztán létezzek…minimálon…nincs ebéd, nincs meg a következő ütem, ami csak nekem fontos és tulajdonképp mindegy lenne.Ez olyan folytogató.Lenni és kész.Gyerekek mellett ez szinte lehetetlen, de szerintem ha valaki egy függőágyban ír olyat, amit aztán sokan olvasnak és még gondolatot is ébreszt bennük, na ez ám a “csuhajjj babám!!!”.Remélem összejön nekem is, akkor biztos lehetek benne hogy boldog ember lett belőlem és ezt látják rajta, nem a görcsöt.

  21. Nem is tudom. Máshogy értelmezzük a szót, szerintem. Számomra a maximalizmus azt jelenti, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból. Engedem, hogy hibázzak, de odafigyelek a hibáimra, és e megfelelő célért képes vagyok keményen hajtani magam. A középszerű tehetséggel megáldott ember (ahová magamat is sorolom) is hihetetlen eredményeket tud elérni megfelelő önfegyelemmel és gyakorlattal. Sokan azonban nem is sejtik, mi rejtőzik bennük. Abban hiszek, hogy a legjobbra kell törekedni, amellett, hogy elfogadjuk, ez igen sokszor nem sikerül.
    Ennyit arról, én hogy értem. Sajnos, a másik fele, amit írtál, a görcsös megfeszülés is gyakran jellemző rám, főleg társas helyzetekben. 😦 Gyakran azt kívánom, bár születtem volna társasági embernek, mint a barátnőim. De a gyakorlás ezen is sokat segít.

  22. bocsánat, hogy egy régi poszthoz, de hát itt figyelt kiemelten 🙂
    “Jaj, ahogy ostorozzák, préselik magukat, ahogy nem bocsátják meg a karcolást a felületen. Ez, csajok, ez szívszorító gyengeség: a teljesítményem nélkül nem lennék senki.”
    nagyon nehéz nem így érezni. én nem tudom elképzelni, hogy tudnám máshogy. hogy ne azzal határozzam meg magam a lazább percekben, hogy azért szabad most nekem lazítani, mert bezzeg tegnap ezt és ezt teljesítettem, és különben is általában azt meg amazt teljesítem. hogy enélkül békésnek, nyugodtnak, ne adja isten, lazának lenni? hú de marha jó lenne. meg főleg úgy, hogy persze másoknak szabad, de nekem nem. igen, szívszorító gyengeség.
    a barátom nemrég (tíz napja) politikailag leszokott a dohányzásról. ő, akinek mindig cigi lógott a szájából, és napi két és fél doboz piros lucky strike (az nem egyszerre lógott a szájából, mind az ötven darab, na). persze most olyan, mintha egy rehabilitációs szállón élnék, nem kellemes, de mély megbecsülésemről biztosítom félóránként, és szorongatom a kezét.
    és akkor én elkezdtem magam ostorozni, hogy de én miért nem, egyébként azért nem, mert ezt a borzalmat én nem tudom elképzelni a magam számára. olyan, mintha megölnék valakit, akit szeretek. tudom, igen, függők vagyunk, betegek, undorítóak. négy órát bírtam ki. gyűlöltem magam. akkor rágyújtottam, és azt gondoltam, na nem, ezt nem. én most ebben a hónapban annyit teljesítettem, ezt már nem kérheti tőlem senki, még én magam sem. én így vagyok én, ha gyenge, akkor is. nekem úgy kerek a világ, hogy süt a nap, gőzöl a kávé, járkál körülöttem a macska, és lóg a büdös barna szofi a pofámból. öt percre megbékéltem azzal, hogy nekem ez nem megy, és most öt percig nem fogom utálni magam azért, mert nem megy (de nem kell aggódni, már elmúlt az öt perc). hát, lehetnék maximalistább is.
    más is úgy van vele, hogy ha eldönti, hogy tízből egy dologban nem követel magától kurva sokat, akkor elkezdi magát utálni azért az egyért? 🙂
    le kellett írnom valahol, bocsi, ha kicsit hülyeség.

    • Nem hülyeség. Én ugyanezt csinálom. Ezt most még lehet, mert ezt meg ezt megcsináltam. Fordítva is, hogy mi nem jár nekem, ha ez vagy az van. És bűntudatom van, de olyan… Mentegetem magam, kifogásokat keresek, hogy mit miért tehetek, vagy nem tehetek. Közben meg, aki szeret értetlenül néz, hogy mit kínzom magam, ez egy őrület.
      Például 10 napja élek másik országban. Eddig pakoltam a költözés maradványait. Most munkát keresek. Vasárnap mondja a párom a vízparton, hogy ide kijöhetnél hétközben olvasgatni, ha jó idő van, olyan szép itt. Mondom én nem, én munkát keresek. Na és, délelőtt elküldesz pár jelentkezést, délután meg olvasol itt. Mondom azt én nem tudom megcsinálni, mert bűntudatom van, nekem nem jár. Ne viccelj, mi az hogy nem jár? Hát mert nem dolgozom. Persze tudom, hogy nem lesz előbb munkám, ha napi 10 órát lesem a hirdetéseket sem. De kattog az agyam, hogy most ezt szabad-e. Hétfőn megbeszéltem magammal, hogy ma kimegyek. Ma már holnapra mondom ugyanezt. Eddig meg a belem kidolgoztam és most győzködöm magam, hogy ezt megtehetem… Nevetséges vagyok. Vááá 🙂

      • Nem vagy nevetséges, nyugi 🙂
        Merre vagy, melyik vízparton? (Úgy értem, Svájcon belül.) Ha gondolod, Évánál megvan az e-mail címem, priviben is kommunikálhatunk.

        • Épp a napokban gondoltam rád. Hogy régen nem olvastalak itt 🙂 Köszönöm, este elkérem! 🙂 A Rajnánál vagyok egyébként.

          • nalam ugyanez. ma elhataroztam hogy en aztan kikapcsolodom, vegulis mar 2 hete itt vannak a parom nagy gyerekei es meg egy napot sem kapcsolodtam ki, uszni is kb 3szor jutottam el. erre mit csinalok? fozok, mosok, mosogatok, gyorsan sutottem egy sutit is a lanyokkal, pedig matol akartam fogyozni, de persze teleettem magam sutivel, rendbe raktam a lanyok ruhas szekrenyet, lelkiismert furdalok ha gep elott ulok, nem jutottam ki megsem a parkba delutan es stresszelek hogy miert nem pihenek inkabb. mondjuk talan azert mert nem tudom azt hogy kell akkor ha itthon van mindenki. utoljara kb akkor kapcsolodtam ki amikor pesten voltam es 2 napot egydul tolthettem, se gyerek nalam, se senki, a telefonomat meg draga volt hasznalni. rinyalas helyett meg elhuzhatnek a varosba egyedul, de ahhoz sincs kedvem, mert hogy nez mar ki hogy itthagyok csapot papot es elmegyek egyedul.

            • Akkor újfent határozzuk el, Semese, hogy holnap kimegyünk a parkba! Megérdemeljük és megyünk! Mondom én, aki most már több órányi önmarcangolás után tényleg hajlok rá, hogy holnap kimenjek. De tényleg! 🙂

  23. Meghatározó poszt ez számomra, vissza-vissza térek hozzá.
    Áprilisban amikor először olvastam, teljesen padlóra küldött, mint sok más posztot is ezt is átszűrtem a saját életemen, és hát döbbenetes eredményre jutottam: amit én maximalizmusnak hittem magamban, az nem más mint egy ordas nagy megfelelési kényszer…és le kellett mennem ennek a mélyére, a gyökeréig, annyira fájt, Istenem…mikkel kellett szembenéznem.
    És a szembenézés után pedig, a megkövesedett beidegződéseken változtatni, az is nagy fincsiség volt! 🙂 de innen már tényleg a habostorta-rész jött: reagáltam helyzetekre, elvárásokra megfelelési kényszer nélkül és teljesn zen nyugalommal figyeltem a változatos reakciókat! 😉
    Nem tudom ennél jobban leírni, de a lényeg az, hogy köszönöm az egész posztot Éva, és a kommenteket is mindenkinek, tettem egy nagy lépést a szabad pillangólét felé általatok.

  24. Inkább az alkotásra reflektálnék.Valahol/valakitől olvastam,hogy boldogan,kiegyensúlyozottan nehéz irodalmi művet alkotni,olyant,ami megérint.Ahhoz fájdalom kell,amit nem mondhatsz ki direkt,csak körülírogatod,eltitkolod,a kérdések elől udvariasan kitérsz,igen minden rendben,minden kerek,jól vagyok,közben mardos a kín,majd egyszerre kiszakad belőled.Olyankor nem kell a szavakat keresgélni,mert legbelül elhallgatva ,sokszor átrágva már formálódtak,illeszkedtek,a toll hegyén könnyedén elevenednek meg.

    • Nekem ez meglehetősen romantikus mítosznak tűnik. Az irodalmi alkotás nem énvallomás, hanem szakmai szabályok szerint megformált, tudatos szöveg. Amellett cseppet sem szól minden irodalmi alkotás sem az író személyiségéről, életéről, sem kínról. A fikció kemény meló,és aki ebből él, annak favágás is egy kicsit, kell hozni a napi x oldalt. A kitartó, rendszeres íráshoz kiegyensúlyozott lélek, nagy munkabírás, jó kondíció szükséges. Vers talán kiszakad így, de nagyepika ritkán. Aki ennyire szenved, j-t üt a k helyett. (Mint most én 😀 )

  25. Visszajelzés: maximalista | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s