mjuzikel, világszínvonal, világkép, modor

Iskolai szervezés, három méregdrága jegy (a tizennegyedik sorba!), még szeptemberben vettük, az egyik elárvult, jaj, de elárvult, de lett új, jó gazdája. Tegnap este, én ezt éjfél után teszem fel, de értitek, újra színházban voltam, a fiammal, olyanban, ahová nem járok amúgy, és a műfajt is húsz éve nélkülözöm.

A Mary Poppins.

Először a műfajról. A műfaj definíciója szerint nagyszínpadi, látványos sőt, talmi, harsány. Egyetlen aszketikus musicalt láttam, majdnem húsz éve, de azt tíznél is többször: a Godspellt a régi Várszínházban, Vasvári Csabával a főszerepben, amúgy ez a típus nem létezik. Tehát, látványos díszlet, újabban színpadtechnika. A musicalben énekelve kell táncolni, és akkor még a színészet — ez a legtöbbször úgy néz ki, már ha Magyarországon vagyunk, hogy a háromból kettőt lehet választani, és még az is ritkaság: azzal már roppant elégedett lehet a néző. A műfaj maga óriási kilengést csinál a tehetségnek és a tehetségtelenségnek is. A musical, az olyan, hogy ha nem virtuóz, akkor unalmas. Broadway-előadás és a legtöbbször film is megelőzi, amit mindenki látott, és akkor fanyalogva mondhatja, mondja is szemüveges élettársának az ischlere fölött, hogy az Olivia Newton-John, az azért sokkal jobban énekel. Ezek az előzmények megkötik az alkotó kezét, mert nem utánozhat, de az élmény intenzitását, sőt, hasonlóságát garantálnia kell. A licenszes előadások meg, amelyeknél rengeteg feltételhez kötik az aranybánya jogát, végképp nem lehetnek akármilyenek. Ibsen ugye nem reklamálhat Aschernél, de a Disney nagyon is Szirtesnél.

Az aranybányát sokat kell játszani, akkor éri meg, és bárki lesántulhat meg berekedhet, ezért hármas szereposztás van.

Mindjárt írok arról, hogy sikerült ez az előre vállalt világszínvonal.

De előbb még a műről, milyen műről, mondjuk: a regényből, filmből, musicalből összeálló jelenségről. Ez a P. L. Travers, ahogy a műsorfüzetben olvasom, igen hisztis volt, eleve gyanús, hogy ausztrál, ráadásul nem akarta a Disneynek adni a jogokat, aztán meglett az 1964-es, öt Oscart taroló filmadaptáció mégis, de utána az írónő csalódott volt, és a musicalváltozat előtt kötözködött, hogy azt már csak brit alkotók csinálhatják. A zene amerikai volt, újraírták a háklis írónő kedvéért, de persze valahogy mégis becsúsztak a régi dallamok is a küszöb alatt, és amióta nem él (kilencvennégy évesen halt meg!), egészen bátrak az alkotók, és persze hülyére keresik magukat a Mary Poppins-on.

És most itt van a musical, Travers neve sehol, Disney és Mackintosh közös produkciójaként, Budapesten, de frankón, szerzőként vannak feltüntetve a plakátokon.

Ez a Mary, ez a Mary. Ez a Mary csudálatos, ahogy Benedek Marcell 1934-ben fordította, és ezzel a legfontosabbat el is mondtuk: igencsak poros a sztori. Megint valami, amit nem ért már a mai néző. A címszereplőt átírni, korszerűsíteni nemigen lehet, ha meg nosztalgikusra veszik a figurát, akkor kötelezően talmi lesz a látványvilág és motiválatlan a cselekmény.

Mert micsoda világ az, miféle viktoriánus iszonyat, amelyben a színésznőből gazdag banktisztviselőnévé előlépett anyának az a dilemmája, hogy tulajdonképpen minek nevelőnő, nevelhetné ő is a gyerekeit?

És hogy a Cherry Tree Lane 17 ura, a morózus, kommunikációképtelen (nevezzük nevén: érzelmileg és verbálisan feleség- és gyerekbántalmazó) apa, George Banks, akinek rohan a pisszenésére a zsakettjével mindenki, egyszerre, de csak állása elvesztésekor, meleg szívű apaként kezd létezni. Édes Istenem. A figurát, tudható, Travers a saját apjáról, az apaként és bankárként egyaránt bukott bankigazgatóról mintázta. Értem én a fájdalmat, nagyon is plasztikus mindez az első kötetben, a musical viszont csak cukrozva működik (“egy kis mézzel az orvosság is leszalad simán” — ez a csukamájolajas gyerekkor, hát mit szólna Mary az én gyerekeimhez, akik még a szirupot is kiköpik?). George (tegnap este Szerednyey Béla) jellemfejlődésének íve tehát annyi, hogy belátja: a gyerekek az élet értelme, a koldusnak adni kell, a jó ember befektetéseit támogatni, a mohó és ellenszenves, pénzből pénzt csináló (hallatlan!) másikét viszont elutasítani — mindezt persze a befektetések profitja is visszaigazolja, mert erkölcs és pénz kart karba öltve jár, mint tudjuk. Aztán, megjutalmaztatván, négyszeres fizetéssel könnyen lehet neki a legfontosabb a család, hirtelen élvezni fogja a kisfiával a sárkányröptetést, valamint táncolhat romantice a nála fejjel magasabb feleségével (Koós Réka) — aki előtte érthetetlen, előzmény nélküli emancipációval ront a bankba férje védelmében, hogy leszámoljon a pénz világával.

George nevelését egyébként a saját nevelőnője rontotta el, attól lett ilyen baltával faragott lélek, de a zord külső alatt valójában satöbbi — én értem, hogy ez musical, és hirtelen jellemfordulatok, életmegértés a katedrális előtt, szeretet és jóság, de ez annnyira hamis, hogy az már fáj. A szerep, úgy értem, a társadalmi, az nem így működik. Nem másról van szó, mint a szokásos fontosember-családfenntartó maszkról, azéról, aki büntető jelleggel zárkózik el a társától, hangsúlyozza annak anyagi kiszolgáltatottságát, tekinti a tulajdonának, spórol meg időt és energiát a gyerekei rovására, és ez bizony nagyon kényelmes. Könnyen lehet, hogy annyira rákövült az a zsakett, hogy a zord külső alatt semmi sincs. De az biztos nincs, hogy felajánlja a feleségének: térjen csak vissza nyugodtan a színészi pályára. Karakterszerep ez, mélabúval és merev testtartással, és sem énekelni, sem táncolni nem kell tudni hozzá. A Banks házaspár virtuóz táncjelenetei feltűnően hiányoznak az előadásból — nem tudom, mi a helyzet a Broadwayen, de a George-t játszó három színész közül kettő, másfél nem nagyon tud énekelni. Tudom, hogy olvasod.

Mi a bajom ezen kívül és főleg a musicalváltozattal: az a bajom, hogy a ricinussal fenyegető, agresszíven utálatos nevelőnők után Mary a megváltás, az a Mary, aki éppolyan karót nyelt és elvágólagos, kalapját éppoly kínos műgonddal tűzi ondolált frizurájára (mielőtt felmegy a tetőre a kéményseprők közé), mint elődei. Sem a filmben, sem a regényben nem ennyire katonás Mary. de egyébként azokban is ugyanúgy negatívan minősíti a gyerekeket, azok ugyanúgy nem utálhatják és unhatják a játékaikat, ugyanúgy eszmény és elvárás irányítja a tetteit, ugyanolyan merev képzete van jó kislányról és jó kisfiúról, egy-egy mondata ugyanúgy bárdként sújt a többiekre: “engedetlen, neveletlen, rakoncátlan”; “nem szeretem a cserfes kislányokat”. Működése, bármily szórakoztató, itt a musicalben legalábbis, ugyanúgy semmiféle teret nem hagy a gyermeki kezdeményezőkészségnek. Tényleg ez a minőség hiányzott a viktoriánus gyerekszobákból? És ha ez is jobb volt amannál, hát mit mond ez a Mary a mai gyerekeknek, akik a nézőtéren zsizsegnek, és a széksor alá ejtik az okostelefonjukat?

Mary, meg kell mondjam, meglehetősen ijesztő. Bertivel kedves, mindenki mással felszegett állal pattog. Arról beszélnek a színésznők, hogy ez milyen összetett szerep. Pedig voltaképpen nem több, mint profi és lakonikus animátor, és könnyű neki: mivel természetfeletti lény, nemigen méltányolható emberi teljesítményként, amit véghezvisz. Pedagógiája, az ún. szigorú, de igazságos bánásmód ugyanonnan származik, az elvárások, a büntetések, a szűk mederbe terelés módszerei közül, mint amitől a dédszüleink is szenvedtek, és a csoda sem segít, ugyanoda is vezetnek: a biztos, elfojtásos-frusztrációs felnőttkorba. Ez az a változat, amikor is nem nézzük le a koldust, hanem kötelező neki adni. A fegyelmezés, moralizálás, uniformizálás módszerei ezek. Ó, én nagyon antinosztalgikus vagyok, s bár ezt az angolszász, polgári múltat Milne-től és Oscar Wilde-tól ismerem csak, cseppet sem sírom vissza.

El se hiszem, hogy ez a merev Mary, akit a színpadon látok, nyitott a Csodára. Hogy a keményített zsabó csak álca, és alatta micsoda meleg szív. Nem, ne tévesszen meg senkit a sok tánc: Mary ugyanazt a protestáns-angolszász, Jót és Rosszat tételező fekete pedagógiát követi, amitől egész euroatlanti világunk sok évszázada elidegenedett és boldogtalan. Bizony, Travers-t összehoznám egy vacsorára Montessorival és Steinerrel, és ha mind megette, másnap Alice Millerrel is. Mary gyerekképében semmi spontán, semmi ölelős, semmi szabad nincs. Ahogy ezek a filmhez képest is értelmezhetetlenül túlbonyolított toalettekbe öltözött gyerekek bukdácsolnak, amennyire semmilyen szabadságuk és spontaneitásuk nincsen, ahogyan csak epizodisták Mary és Berti nagy táncjeleneteiben, bájos kiegészítői az ambíciózus musicalszínészeknek, az kiábrándító.

Nagy hírverés volt a premier előtt. Világszínvonal, ez tény. Másképp, már írtam, nem is adták volna a licenszet Disney-Mackintoshék. A világszínvonal norma, blokkolni kell a kijáratnál, a próbákon egységnyi világszínvonal kell még a büfébe menéshez is. Látványos a díszlet, huszonegyedik századi a színpadtechnika, elképesztő a koreográfia, lélegzetelállító a világítás, elegánsan könnyedek a bűvészelemek és megáll az ütő mindenkiben a kaszkadőrjelenetektől. A Step in Time nyolcperces táncjelenete tényleg összemérhető a Broadway-jel, nevezzük meg a koreográfust: Tihanyi Ákos óriásit alkotott, és, ha finoman akarok fogalmazni, a tánckar sem lelkes amatőrök gyülekezete. Egyetlen hang el nem hibban a tizenhat tagú zenekar játékában, erőteljes, sodró, magától értetődően professzionális a kíséret, pedig a partitúra olyan, hogy ránézni is kihívás.

De amúgy a Madách is abból gazdálkodott, amije van. Az hogy lehet, hogy bő tíz év a pályán, Szirtes üdvöskéje, világszínvonal, címszerep, és a felejthetetlen fogsorú Oroszlán Szonja mégsem tanult meg énekelni? Hogy erőtlen és sokszor hamis?

Aki ezen az estén tisztességesen énekelt, az először is Mrs. Banks szerepében Koós Réka volt. Koncentrált és markolható volt a hangja. Aztán, nem akarok szociális érzékenységből minden mellékszereplőt mennybe meneszteni, de nekem tetszett a házvezetőnő (Dobos Judit), és a madaras asszony (Várady Viktória) is, pontosak voltak. Andrews kisasszony, a rém-nevelőnő (Pándy Piroska) is emlékezetes volt — végre valaki, aki konzervatóriumot végzett, rengenek a falak, és nagyon élvezi.

A főszereplők közül az egyetlen figyelemreméltó színész, aki műmájerség nélkül, egyszerűen az első pillanattól ott volt, azonosan önmagával, lüktető karakterként, felsistergetve, amit a történet számára tartogatott: Berti, Sándor Dávid. Emögött az egyszerű azonosság mögött természetesen rengeteg munka és alázat van. Kivételes mozgáskultúra: Sándor Dávid előbb táncművészetit végzett, csak aztán lett színész. Igen depressziós lennék, ha Csonka Picivel láttam volna ezt az előadást, aki, hiába a ding-dong múlt, mint azt a youtube filmje bizonyítja, szintén meglepően nem tud énekelni.

Ahogy a Madách TV filmjeit nézem, Polyák Lillára és Szente Vajkra lennék még kíváncsi. Polyák Lillából erő és ész sugárzik. Mahó Andrea bájos meg minden, de hogy a francba emlegetheti a műsorfüzet kiemelt oldalán Wass Albertet (mese, erről jutott eszébe, értitek), és hogy nem képes a premier utáni riportban egyetlen összetett mondatra? Á, nem kellett volna ezeket a videókat megnéznem, én idealizáló alkat vagyok, és olyan butának és modorosnak tűnnek a színészek, Sándor Dávid és Polyák Lilla kivételével.

És a művész úr is, ahogy a szemöldöke felszalad, és nagy komolyan méltat valakit, és soha, egy másodpercre nem derülhet ki, ki ő valójában. Jobb, ha megmarad nekem olyannak, olyan réginek, Csehov-hősnek meg IV. Henriknek, amikor még azt hittem, ő maga Asztrov. Én a zenés szerepeit látva mindig feszengtem. Minden zártkörű előadásban ő Mr. Banks, vajon miért. Szerednyey Béla, akivel én láttam, egyébként igazi profi, korrektül közelít, de kétszer két pixelre mennyire lehet? Ennek a szerepnek valahogy nincsen tétje.

Bárány Ferenc fordítása nekem nagyon tetszett, gördülékeny,  laza, bátor a szöveg, különös élmény az angol felirattal együtt. És vállalta, hogy a csim-csimini az magyarul halandzsa vagy varázsszó, angolul meg kémény is.

Az abszurd kedvelőinek a Disney-film egyik jelenete, szovjet szinkronnal:

12 thoughts on “mjuzikel, világszínvonal, világkép, modor

  1. Örülök, hogy újra itt vagy “köztünk” és nagyon jól szórakoztam ezen a bejegyzésen! Igaz, nem láttam a darabot, előítéletes sznob vagyok, aki be nem tenné a lábát a Madáchba. Egyszer már betettem, egy fatális véletlen folytán a Gyaloggaloppra, kedves vezetőink szavajárásával élve “idiótabiztos” darab volt, a mára már amúgy is elcsépelt és lerágottcsont-poénokat addig kalapálták még tovább, hogy a hülye is megértse hogy ez vicces volt, hogy az már fájt. El is viharzottunk a szünetben, a barátaink, akik a jegyet szerezték, most biztos blogot írogatnak arról, hogy micsoda egy megkeseredett népek vagyunk, nem értjük az elvont angol humort.

    Kedvelés

  2. A z a durva, hogy gyerekkoromban sokszor olvastam, szerettem, nyilván nem láttam ilyen aspektusokat, és ha most nem írod le, akkor nosztalgikusan úgy emlékszem vissza, hogy milyen jó is ez a könyv, miért ne nézzük meg. Most úgy elolvasnám megint, csak nem tudom, hol van.

    Kedvelés

  3. Én is nagyon szerettem gyerekkoromban; most szembesültem vele, mikor felnőttként a saját gyerekeimnek olvastam fel belőle, hogy mennyire… igen, talán az a jó kifejezés, hogy eljárt felette az idő. Abba is hagytuk egyébként, nem olvastam végig.

    Kedvelés

  4. Elég kínos, hogy nem írok a gyerekszereplőkről, de az az igazság, hogy a musicalben csak epizodisták. Eleve a regénybeli négy helyett ketten lettek. Arra jók, hogy Mary tündökölhessen. Ők vannak Maryért. A rendezői koncepció nem sok teret hagy nekik. Ekként ügyesek, de ez nem sok.

    Kedvelés

  5. Kb. 8-9 évesen olvastam, és rendkívül ellenszenvesnek találtam Maryt, és nem is értettem, mások mit szeretnek rajta. A Madáchban egyszer voltam, hihetetlen mázli, hogy nem az volt az első színház, ahová a későbbi barátom meghívott, mert lehet, hogy nem jöttünk volna össze. Úgyhogy ezt a kombinációt biztos kihagyom: Mary a Madáchban.

    Kedvelés

  6. Viszont színházat és koncertet is keresek: 6-9-12 éveseknek. Meg fogjuk nézni a naggyal a Pinocchiót a Katonában, és kinéztem egy koncertet a Müpában a 8 évesnek. Ha tudtok jót, ajánljatok.

    Kedvelés

  7. Én gyerekkoromban azt hiszem az első három kötetet olvastam csak (az első volt meg, kettőt a suliban kértem kölcsön), aztán felnőttként került a kezembe a teljes sorozat, a gyerekeimnek már úgy olvastam fel (amikor óvodások voltak), hogy eleve oldalanként kommenteltem a nevelési hibákat Mary részéről – ők speciel így (is?) élvezték a könyveket, így helyre tudtuk rakni, hogy nálunk otthon miért mennek másként a dolgok, remélem még felnőttkorukra is tanultak belőle annyit, hogy ne ez legyen a nevelési ideáljuk, én meg nem kaptam frászt attól, hogy rossz példát tüntetnék fel pozitív színben. Wigg bácsit viszont továbbra is szeretjük. Meg Cory néni ujjait emlegetjük (relatíve) sokat, ahányszor valami hasonló jön elő az életben. Az zavaró még szerintem a regényben, hogy rengeteg az utalás, sőt, vonatkoztatási alap az angol gyermekirodalomra/-ból, speciálisan az angol gyermekdalokra/-ból. Én ezeket gyerekként egyáltalán nem ismertem, felnőttként csodálkoztam csak rájuk, jónéhány évnyi angol nyelv és kultúra tanulása után. A filmet is láttam párszor, szerintem Julie Andrewsnak sikerült annyi mosolyt vinnie a karakterbe, amennyi csak belefért, és ezzel jelentősen ellenpontozni az értelmetlen szigort és vaskalaposságot. És a filmben van pozitív nevelés is (a könyvből nem is emlékszem erre a jelenetre, hogy benne lenne): amikor a gyerekeket ráveszi a játékaik elrakására, és kiderül, hogy ez nem is olyan lehetetlen feladat.

    Kedvelés

      • Eszembe jutott még egy dolog: azzal együtt, hogy Mary nevelési elveivel nem értek egyet, én ebben a történetben, illetve Maryben azért felfedezni véltem a kedvesség (ööö persze főleg a rokonai iránt) és a gyerekszeretet nyomait, és szerintem a csodaelemes történetek nagy része elég jó. Ezzel ellenben Török Sándor Kököjszi és Bobojszájában, illetve a Gilikotijában szereplő szülők hasonlóan merev és értelmetlen szigort mutatnak, én azt nem bírtam ezért a gyerekeimnek végigolvasni (habár gyerekként olvasva még nem különösebben tűnt fel a szülők fafejsége).

        Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.