szabad vagyok

Tegnap korán feküdtem, de olyan hamar elaludtak a kicsik, hogy egy kicsit újságot olvastam, aztán töltőtollal nekiálltam naplót írni.

Tele vagyok ilyen valaha éppen elkezdett, amúgy gyönyörű, kemény borítójú füzetekkel.

Ezt éppen a Marie Claire-től kaptam, amikor én lettem a hónap levele, 2006-ban. Mint napló, 2009-es példány, nyári jegyzetekkel, még anyáméknál, már a kicsit várva, a férjem még más férje, még reménytelenül, önmarcangolva, bűntudatosan, még keresve, még ellenszélben. Megdöbbentő olvasmány.

…mit gyötrődtem, magyaráztam, szorongtam a betonerős hiedelmek között, a képmutató érdekek szorításában, hogy elég jó vagyok-e, hogy nekem szabad-e…

és a sok szorongásból egyetlen szó maradt mára:

SZABAD

— mindaz, amit célnak hittem, létfeltétel: hogy ne legyenek keserű kompromisszumok, kínlódás a lehetetlen viszonyokkal…

Mennyire nem hittem el, hogy én vagyok annyira szerethető, hogy igenis, vállaljon. Mennyire nem hittem, hogy nem extrém kívánság egy normális, külön lakás. Milyen szorongva vásárolta szép holmit a gyerekeknek. Mennyivel alkalmazkodóbb voltam még akkor, a megfelelni vágyás pórázán rángatható, mégis, soha meg nem felelő, titokban csak azért is külön úton járó. Mennyire éreztem, hogy nincs ez rendben így, és később mennyire erőszakosnak kellett lennem, hogy ne legyenek ennyire megalázóak a létfeltételeink, és micsoda bűntudatom volt az erőszak miatt, ami valóban az egyetlen eszközöm volt.

Jaj, mennyit kínlódtam én. Mennyi szégyen, szorongás, üresség, kín volt, legyen itt négyféle rag: a családból, a testemmel, az iskolában, a szeretetért.

És most szabad vagyok.

Mennyivel sarkosabb, önzőbb, egyértelműbb, önmagamhoz hűbb és erősebb vagyok most. Mennyivel jobban képes vagyok önmagamat nem az anyám, nem a partnerem, nem a gyerekem összefüggésében, hanem önálló létezőként felismerni és megélni.

Jaj, de nagy ára van. Viszont felszabadult rengeteg energia. Egyszerűen nincs az a nyomasztó felhő örökké. Meggyógyított az írás, a komoly, intenzív, napi írás, a sok olvasó, meggyógyította belőlem a szégyeneket, félelmeket, még a művész urat is. Döbbenetes élmény.

Szeretem, ahogy élek, a férjemet, a közös dolgainkat, intellektualizáló hajlamát, a gyerekeimet pedig mámoros büszkeséggel. Teljesültek az álmaim sok harc után, és szeretem az életmódunkat, az itthoni hangulatot, a beszélgetéseinket, a mindennapok apró teendőit. Szeretem a tárgyaimat, az ételeket. A legtöbb, amit a körülöttem levőknek adhatok, a simaságom, az elégedettségem. Akkor nem rajtuk verem le a hiányokat. Miközben a hiányok betömése időt és energiát vesz el tőlük is, és mégis, így is sokkal jobb ez a mérleg.

Szeretem, hogy nincs smasszer se bent, se kint. Nincsenek béklyózó kényszerek, szokások, jaj, mi lesz, ha: egész nyugodtan van, ami van. Van, hogy nyolckor fekszem, van, hogy kettőkor. Mindig megoldjuk, mert a pillanat kéri a választ, nem a szabály és nem is a rutinok. Hol zsírt eszünk, hol zsírt :D, hol zsírt és szénhidrátot, és van, hogy szépen zöldséget-gyümölcsöt is, meg csokit, vagy néha semmit (én).

Időről időre megmondják nekem, hogy ez nem jól van így, nekem nem így kéne, én mindig csak… Msokat hibáztatok, nem tudok megbocsátani, a magamét hajtogatom. Én meg kérdezem: hát miért nem hallottátok meg elsőre, amikor még halkan mondtam? A családom tagjai is ugyanabba akarnak visszahúzni, ami tizenöt éve is katasztrófa volt már — látszólag békés és építő, valójában nagyon durva kontroll. És mások is, leginkább olyanok, akiknek nem nagyon vannak szavaik, vagy bagatellizálják, amiről szó van. Akiknek öt bekezdés már csak annyi, bármi is áll benne, hogy én grafomán vagyok, valamit nagyon bizonygatok, és az taszító. Aki egészen másért ír, mint én, és nem is érti, hogy én mit írok, azt hiszi, panaszkodom, ahogy ő tenné, mert én mindig önkifejezésből, eltűnődve, az összefüggéseket keresve írok.

A szavaim, az erősek, a hangosak, a sokak összekötnek emberekkel, és el is választanak tőlük. Ez nem könnyű, váratlan helyzetek jönnek, de figyelek, igyekszem korrekt lenni és egészen egyszerűen beleállni a helyzetbe, valóságérzékeléssel, minél kevesebb indulattal, ugyanakkor (vagy egy ponton túl már) magamat minél kevésbé komolyan venni. Hiszen nem az ilyen ütközésekből merítem az erőt, hanem a folyó sodrásából. Hogy uszadékfa, ez-az is van benne, az szükségszerű. Az uszadékfa pedig rendszeresen előáll vele, hogy én akkora helyet foglalok a folyón, hogy miattam nem tud úszni, mi több, miattam nem lehet ő hajó.

Már nem félek, ki mit szól a cikkeimhez. Már nem vagyok normatív, sopánkodó. Megértettem: arra kell figyelnem, ami van, és ez a tudás sokkal nagyobb erő, mint izomból akarni, hogy milyen legyen a világ, és sírni, hogy márpedig olyannak kellene lennie. Egészen szórakoztató rádöbbenni az olyasfajta tévhitekkel kapcsolatban az igazságra, mint például “napról napra több az erőszak a világban”.

Szabad vagyok, azzal a szabadsággal, hogy nem szégyellem magam, összehunyorítok a sorstársnak véltekkel, és vállalom a gyarlóságaimat. Fellélegeztem: hát ők is. Nyitom az újabb Milkát.

És szabad vagyok, mert le tudtam tenni egy-két gyarlóságomat. És ez még nagyobb szabadság, mint az előző. Mondhatnám, ez az igazi szabadság. Hogy ugyanakkor lefutok tizenöt kilométert, és mégis visszateszem a fehér kosárba a Milkát.

Már nem gondolom azt sem, hogy az emberlány, ahogy az évek telnek, egyre rusnyább lesz, hogy a bőre, a melle, az alakja csak romolhat, meg a három gyerek. Egy év sporttal cáfoltam ezt: soha olyan feszes nem voltam még, és nemrég, némi szünet és hízás után, amit szintén szabad volt nekem, újrakezdtem. Nem félek a negyvenévességtől, a nagy mumusomtól.

Tudok adni, el tudom fogadni, ha nem kérik, és tudok kérni, és tudok nemet mondani arra a fajta segítségre, ami inkább elvesz.

8 thoughts on “szabad vagyok

  1. nem is tudok hozzászólni..:) vagy csak kicsit, pár napja még azt írtam volna, hogy irigyellek, de most mintha nem ezt érezném, hanem valami elindulás félét.. vagy inkább mintha már nem lenne behúzva a kézifék..

    Kedvelés

    • Én is azt remélem, hogy a himnikus írásaim egyre inkább felvillantanak valami alternatívát, valami csillogó szatént, amiből akármi varrható, és hogy egyre kevesebb a “ja, úgy könnyű”, mert nekem nagyon könnyű, de másrészt meg mégsem.

      Kedvelés

  2. Amikor elkezdtem olvasni, kezdtem megkönnyezni. Azért nem merültem bele jobban, mert hát itt is gyereksereg van és nem tudok tőlük mindig mélyedni. És nagyon tetszik és nagyon köszönöm hogy ezt így leírtad, mert ezt a szabadságot érzem én is (a sport rész kivételével! EGYELŐRE!), és már szinte bűnösen jól érzem magam a bőrömben. Tudom, hogy nem az, de nekem még itt a régi reflex, ami már nagyon sokat kopott.
    Jó érzés és DE JÓ SZABADNAK LENNI!!! Szabadnak egy szoros kapcsolatban, ami szétválaszthatatlan. Ahol én lehetek én és ő is ő lehet.
    El fogom olvasni még többször, hogy meglegyen a teljesség. Sodor magával. Érezni lehet, hogy milyen nagy energia van benne, ahogy ez így kijött belőled. Árad! Köszönöm mégegyszer! 🙂

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.