a vetítővászon életem egén

Na, mondom, mi legyen csütörtökre a bejegyzés. Ma nem voltam itt intenzíven, ma jó anya voltam, meg regényt írtam. A Bovaryné olvasódik (és, Kati, íródik!!!), egy kicsit mosogattam is, csak meg ne ártson. A múzsám a blogszületésnap óta feltett lábbal koktélozik a hintaágyban. Aztán most valahogy eszembe jutott a vetítővászon. Ezt én sokat csináltam, azért ugrok rá.

Amikor nem bírtam el az életemet, vetítettem. Világos tények, pofonegyszerű összefüggések mellett ment a szánalmas szócsavarás, az önfelmentés, a kognitív disszonancia-redukció, hogy de így meg úgy, én nem azért, én ilyen vastagabb alkat vagyok, ez a pirítós nem is égett oda, és igazából szeret, csak nem meri kimutatni az érzelmeit. Mindezt a gyarlóságom állandó elismerésével csináltam, látszatőszintén, örökké agyalva, önboncolva. Ennek szolgájává szegődött a naplóírás is. Ezeregy szó, csak ne kelljen a valósággal találkozni: a szó épp arra jó, hogy elfedje azt, ami van. A valóság pedig hallgat. Csineva, figyelsz?

Csoda, hogy szembe nem röhögtek.

Akiknek szó a kenyerük, gyakran űzik ezt. Könnyebb dumálni, egyedi, extrém magyarázatokat kreálni, mint látni. De a szavak mögött ott a rettegés, hogy nem kellek, ha nem vagyok olyan nagyon jó, mint amilyennek elképzelem magam, és, milyen érdekes, pont annak mákonyául képzelem el magamat, hogy nem tudok jó lenni egyáltalán.

Miért vetítünk?

Mert túlzó kép él bennünk arról, milyennek kellene lennünk. Morális alapokon, irigyelt emberek köré mítoszt költve, emmás ábrándozással határozzuk meg a vágyott identitást, és rettegünk a gyarlóságainktól, tévedéseinktől. Ez a móka sok energiát elvesz, úgyhogy valóban gázos lesz, aki a mókuskerékbe beszáll. Nem megy futni, például, bánateszik és bünteti a testét, reménytelenül tapad valakire, aki hallani sem akar róla, évekig halogat valami fontosat, ugrál a szőnyegen, ne lássék alatta a sok kacat… De közben mondogatjuk, hogy mi tudjuk ám, hogy nagyon gázak vagyunk, és azt hisszük, ez az őszinteség.

Pedig az őszinteség előbb van, a szembenézésnél, épp ami híján ezek a történeteink így elburjánozhattak.

Azért vetítünk, mert nem szerettek eléggé, és ebből pusztító öngyűlölet lett. Képtelenek vagyunk derűsen, megbocsátóan szemlélni a mulasztásainkat és gyengeségeinket, nem hisszük el, hogy másoknak is van olyanjuk, és nagyon szeretnénk ép és sikeres ember benyomását kelteni, miközben az élet teljességéről fogalmunk sincs.

Azért is vetítünk, mert valóban fontos elemek hiányoznak a jóllétünkből, és a hiány kiált, magyarázatokat kér. És nem akarjuk magunkat mégsem olyannak látni, aki ennyire nyomorult, mert azért telnek a napok, itt-ott kijön belőlünk a kötelességszerű 65 százalékos teljesítmény, az se rossz.

Hogy miféle szabadságok vannak ezen túl! A fal mögött vár, és elképesztő. Mennyire egyben lehet lenni sok bosszúság és mulasztás mellett is! Milyen jó bűntudat nélkül élvezni egy koncertet, egy utazást, új ruhát, a sikert. Milyen hívogató a világ! Hogy elfújja a szél a szégyeneket! És nem, nem kell olyanokkal tölteni az időnket, akikkel nem jó lennünk!

Rajtam — írjam-e le újra? — János, a drága, finom, elfogadó erősített sokat, halálával is, meg az anyaság, illetve hogy kijöhetett belőlem, hogy írni akarok. Nagy áldás, hogy nem kell kollégákhoz igazodnom, szabadságon vagyok mindig, és közben hivatásszerűen foglalkozhatok szövegekkel. Nem tagadhatom a jólét áldásait sem, hogy nem csikorog a fogam, hogy olyan helyen lakhatom, ahol szeretek, belefér a szính- és fodrász, és legfőképpen, hogy mindebbe, apróbb s nagyobb döntéseimbe nem szól bele az égvilágon senki.

Már nem bántom magam, leszedtem a vetítővásznat, és ezért kevesebb a groteszk történet, de nem kell a többire sem nyakatekert magyarázat. Derűs iróniával figyelem és írom magamban például, hiába unjátok, ezt az én művész uramat, őt magát pedig illóziótlanul. Ez elég kínos része az életemnek, de hát az ember csak nem gyűlöli meg magát, én leteszem a fegyvert, és nem is magyarázkodom, elbírom, hogy ez a sztori erősebb nálam.

Vagy azzal szembenézni, hogy nem szerethet mindenki. A szorongás, hogy nem szeretnek, maga alá gyűrt egész életemben, és a nemszeretők fontosabbak tudtak lenni önmagamnál, a nemszeretésük pedig terelgetett, olyanná, amilyen nem akartam lenni. És fogalmam sem volt, milyen akarok lenni.

Most, hogy szépül a ház, könnyű szívvel dobálok ki belőle ócskaságokat, de marad benne homályos sarok azért, és míg nézem, tudom, hogy másnál is kupi van. A legmegrendítőbb tapasztalat eddig, hogy nem vagyok egyedül. Megírtam, és megírtátok, és megrendítő, hogy ennyien vagyunk így.

56 thoughts on “a vetítővászon életem egén

  1. Ó jaj! Eastern sugarnak éppen most írtam valami ilyen ízű hozzászólást, majd olvasom ezt. Micsoda egybeesés!
    Igen, a vetítő vászon hasznos kellék, önismeret csillapító hatású és nagyon káros az Ön és környezete egészségére. Minden nap újra és újra fel kell göngyölítenem. Félek az őszinteségtől. Elég mocsok dolgokkal szoktam szembesülni, amikor magamba nézek. Pl. látom azt, hogy miért mentem férjhez, és most látom azt is, hogy miért maradok. Látom a gyávaságomat bizonyos helyzetekben. Félek az olyan helyzetektől, amikor szembesítenek ezekkel. Csak olykor elfelejtek visszakérdezni beszélgető partnereimnek, hogy akkor beszélünk rólatok is? Mert a kérdést mindig megelőzi a bűntudat.

      • ó, teljesen meg vagyok hatódva, de most komolyan! 🙂 csak most olvastam végig ezt a topicot, vagyis hogy a hozzászólásokat, és olyan szépek vannak itt…és igen, gyerekkorunkban asszem, kevesebbet használtuk a vetítőgépet. de megtanulta szépen mindenki, hogy hagyja bekapcsolva.

    • Már látod? Mert vasárnap reggel a maradásod oka nem volt még egészen tiszta. Ezek szerint végül sikerült megtalálni az alapvető okot.

      • Igen, már látom. A férjemmel beszéltünk is róla. Ezek fontos lépések.

  2. Kedves Éva! Nagyon hozzám szólt ez az írásod. Mostanában jutottam el oda, hogy kezdek kibékülni magammal, nem akarom, hogy mindenki szeressen, én sem akarok mindenkit szeretni.
    “Hogy miféle szabadságok vannak ezen túl!” Igen, kezdem látni és érezni, mintha most, így 40 fölött nőnék fel teljesen, kezdem “megbocsátani a gyengeségeimet és mulasztásaimat”, és azt látom, hogy vannak a fal mögött bűntudat nélküli pillanatok. Köszönöm ezt az írást, ma is erősebb lettem!

  3. Én is köszönöm, bár nekem szerencsém van, viszonylag idejében jövök rá dolgokra. Ebben sokat segít a blog (rengeteget, és ez a közösség), meg egy-két fontos ember az életemben. Nagyon hálás vagyok ezért.

    • Igen, Cris, valóban jó lehet, hogy felkészülten lépsz bele egy kapcsolatba. Milyen jó lett volna nekem is egy ilyen tudatosság növelő úgy 10 évvel ezelőtt! Persze most sem késő:)

  4. “nem vagyok egyedül”….érik már, lassan, de biztosan.
    Amúgy tegnapelőtt játszottam, olyan könyvfelütőst, hogy valahanyadik. oldal, …és valahanyadik sor, az jött ki , hogy MA SEM VAGY EGYEDÜL, hát tényleg nem. Olyan jó, ahogy ezeket írod…én is köszönöm!

  5. “Vagy azzal szembenézni, hogy nem szerethet mindenki. A szorongás, hogy nem szeretnek, maga alá gyűrt egész életemben, és a nemszeretők fontosabbak tudtak lenni önmagamnál, a nemszeretésük pedig terelgetett, olyanná, amilyen nem akartam lenni. És fogalmam sem volt, milyen akarok lenni.” Na ez jellemző, és az első pár kapcsolatom ezért is volt méltatlan.

    • Engem is ez a par sor fogott meg.
      Elesen emlekszem arra, mikor kamaszkent kialakultak bennem bizonyos erzelmek, problemamegoldasi taktikak (onleplezes). Azt hiszem, egy kicsit ebbe is “rokkantam” bele. En szeretek oszinte lenni, de a kornyezetemben mindenhol azt tapasztaltam, hogy oszintenek lenni, magadat megmutatni nem jarja. Lett is csomo felszines, oszintetlen kapcsolatom, elvem,s ez addig fajult, mig elkezdtem sajat magamak is hazugsagokat gyartani, ami termeszetesen megakadalyozta, hogy a tovabbiakban barmifele oszinte kapcsolatom kialakulhasson.
      Most, hogy probalom mashogy csinalni meg az jelenti a nehezseget, hogy viselkedjek azokkal az emberekkel, akiktol valoban nem “akarok semmit”, es ok sem akarjak maskepp, csak “vetiteni”. Maradhatok-e onmagam a maszkabalon, vagy egyaltalan ne menjek el ra?
      Gyermekkent nem emlekszem hasonlora, csak arra, hogy mindig gondolkodas nelkul, zsigerbol onmagamat adtam.

    • Nekem nagyon fájdalmas sohatöbbéim vannak engem egyébként eredetileg kedvelő, velem egyívású nőkkel. Ők mondták, hogy sohatöbbé, ők csalódtak, miután egyik-másik rajongott is értem. Nagyon nehezen viseltem. És pont mostanában szaladtam bele megint bele a megjegyzéseikbe, meg ahogy szűk szemmel méregetnek, nem bocsátanak meg, azt sem mondják, akik ismerték, hogy sajnálják Jánost. A pengeszáj erősebb. Nem tudom, miért, de már nem fáj annyira, érzem, ez az ő történetük. Most megfejelve azzal, hogy a csapból is én folyok, mindenhol belém ütköznek. Gyarló vagyok, mosolygok ezen.

      • Miert csalodtak ok vajon benned?
        En regebben szivtelensegnek eltem meg a hasonlo reakciokat (nincs sajnalat, biralas, batas) mostanaban ugy erzem, hogy nem az o hibajuk, aztan meg megis, mert az ember maga donthet. Ezert en is neha szanok, neha meg mosolygok.

    • Rám is ez volt jellemző, pont ma gondolkodtam el rajta. Most, hogy már nem akarom görcsösen, hogy mindenki szeressen, nem akarok tetszeni senkinek, csak saját magamnak, sokkal szabadabb vagyok. Nem is tudtam, hogy ez lehetséges, és hogy ilyen jó!

  6. Az én vetítővásznam kezd már szakadozni, rojtosodni, nagyon erősen tönkre menni. Hála istennek! Nekem is sokat jelent ez a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a mindennapi apró-cseprő (francot, nekem óriási!) problémákkal, és hogy legyőzhető. Van időm, ezt végre már elhiszem. Ha nem hajt senki és semmi, talán megtanulom kedvből csinálni a mindennapokat és nem kötelességből, ahogy eddig. Nehéz…

  7. Én pontosan tudom, mivel alkuszom meg. Megfizetem az árát annak, hogy adott ponton érzem magam biztonságban. Ha változik a prioritás, annak is nagy ára lesz, akkor azt fogom megfizetni.

  8. Én az utóbbi egy-két évben kezdtem nem szégyelni magam önmagam előtt, addig nagyon nehezen ment a tükörbenézés. De az a furcsa, hogy addig amig még “szabad lélek” voltam, nagyon el tudtam fogadni önmagam és bár érdekelt, persze, mások véleménye, nem hagytam magam befolyásolni általuk. Jó volt, felemelő. Azt is hosszú út előzte meg, de eltartott egy pár évig. Valami megváltozott valamikor, már nem tudom biztosan, talán mert férjhez mentem, de lehet még hamarabb, belefásultam a kettős életbe, ismét elhittem, hogy én már senkinek sem kellek és nagyon hálás voltam, hogy a férjemnek azért igen, és mindent megtettem volna, hogy őt megtartsam és megfeleljek egy álomképnek (torz és elérhetetlen álomképnek). A gyerek után ez még rosszabb lett. Mostanában ismét kezdek feleszmélni, meglátni önmagam és ez nagyon jó. Csak ezt már nehezen fogadjk el a körülöttem élők, a kislányomon kivül, aki egy felszabadult anyát lát és ez neki jó. A férjem nem tud mit kezdeni velem, azt hiszem kezdi felismerni, hogy már nem érzem magam ráutalva. Elszakadt a “köldkzsinór”. A szüleim meg annyira nem látnak ki a saját önmarcangolásukból, hogy ők sem tudnak mit kezdeni azzal hogy megengedem magamnak, hogy hibázzak és hamar át is siklok felette.

  9. Jó volt ezt olvasni. Ahhoz képest, hogy naplóírva ismerkedtünk meg a párommal, ahol tényleg teljesen őszintén tártuk fel és elemeztük, és használtuk majd szaggattuk szét a vetítővásznat, ma már nem írunk arra a helyre. Illetve én újrakezdtem, óvatosan, tudva, hogy olvashatja ő is, ha arra téved, de azért mégis.

    Jó lenne úja olyan őszintén ismerni egymást, mint akkor. Akkor, amikor még éltem azt az életet, a szabadságosat. Sőt, pont akkoriban kezdtem el élni igazán.
    Hiszen ő is úgy szeretett meg engem, ahogy akkor voltam – ezért hiszem, hogy van még mihez visszanyúlni ebben a kapcsolatban.

  10. Nem vagy egyedül, sem kupiban, sem vetítésben, sem szembenézésben. Utóbbit egész klasszul gyakorlom egy ideje, néha jól jönne valami szembenézés-csillapító (vetítőgép?), de ha egyszer egy business beindul…

  11. Megint a régi nóta, de most nagyon fejbe vágott a kérdés: most komolyan csak mi vetítünk, magyarázunk, fejlődünk, “tanulunk”? A férfiaknál ez abszolút nincs? Ők a normaalkotók, ahogy ők élnek, az úgy a tuti, igazodj? Vagy ha van, hogyan van? Az általam jól ismert férfiak általában imádnak(-tak) normaalkotóskodni, szerencsére most már azonnal kapják a tükröt, és most már nem is csak tőlem, de azt el nem tudnám róluk képzelni, hogy úgy vetítsenek maguknak, mint én egykor (néha még mindig rajtakapom magam). Honnan ez az őrületes magabiztosság? Megint a rendszer?

    Milyen érzés lehet ennyire felülbírálhatatlannak lenni, azt látni, hogy mindenki alkalmazkodik, az életek hozzá igazodnak? És aztán, ha meg nem, akkor nem érti, nem érti, nem érti, ja, és te vagy a hibás.

    • Tudod, a neveltetés. Egyre inkább úgy látom, hogy ez az amitől ilyenek. A férjeden pedig látod, hogy van, aki fejlődik és tanul, sőt, akarja is. Egyelőre ők vannak kevesebben, bár lehet, hogy csak bujkálnak. 🙂 Szerencsére az ilyen normaalkotók nem állnak közel hozzánk, bosszantóak, de túl kell lépni rajtuk. Ha még tükröt is lehet nekik mutatni közben, az külön jó! 😀

      Egy csapattaggal volt egy rövid sztori. Fiatal srác, 20 körül van, a csapat házában voltunk, eléggé le volt már lakva, nemigen takarítják akik járnak oda. Megszólalt a srác, hogy igazán kitakaríthattunk volna, ha már úgy is itt voltunk hamarabb, meg hát úgyis ez a dolgunk. Én meg nagy szemeket meresztetem rá, és mondtam, hogy “Tényleg? Basszus, én meg otthon rakom a kazánt… ha én ezt hamarabb tudom…”
      Nem volt válasz! 😀

    • Igen, ez egy állandó fal, amibe mindig lehet fejet verni. Az én férjem is ilyen volt. Amit ő mond, az úgy van. 45 fölött kezdett el reflektálni magára, és ötvenen túl jött rá, hogy milyen gáz. És ő a becsületesebb fajta, hála Istennek.

  12. Sok szempontból népszerűtlenség a bére annak, aki megengedi magának a luxust, hogy őszinte legyen… de megéri. Kellenek a szárnyak, nem éri meg lekötözni őket. Szép írás ez a vetítésről… És csak folyjál a csapból, nem baj az azoknak sem, akik nem szeretik olvasni a dolgaidat. 🙂

  13. van szerintem mégegy valami a vetítővászon mellett párhuzamosan és szorosan összekapcsolódva. az, hogy nehéz látni a saját igazi értékeinket. nincsenek elég jó tükrök. mondjuk, hogy jó tanítók abban az igazi, klasszikus, megtartó, emelő formában.

    amiben természetszerűen jók vagyunk, az erősségeink, a tehetségeink, azok nem mindig láthatóak spontán, hiszen annyira adottnak vesszük őket (fel sem tűnnek adott esetben) és kevés a jó tükör amiben megláthatjuk ezeket. küzdünk az elismerésért olyan területeken amik nem a mieink, közben ugyanolyan meló (legalábbis nekem az volt és az ma is) felkutatni, hogy mi az ami valóban én vagyok, az én valódi és egyedi hozzáadott értékem.

    nem kapunk megerősítést, csak alig, olyanokért dicsérnek amit ők akarnak látni (elvárnak), nem ami valóban a saját értékünk. a vetítővászontól meg nem látszik a valós érdem sem. vagy valahogy máshova esnek a súlypontok, nem oda ahova kellene. én pl. a vetítővászon boncolgatásban egy időben arra jutottam és szarul éreztem magam amiatt, hogy kimondtam, hogy rém kontroll freak vagyok. ezzel szembesülni és feldolgozni jó darabig eltartott, onnan kezdve, hogy egyáltalán halottam a fogalomról. 1-2 évig marcangoltam magam emiatt és próbáltam kezdeni vele valamit. aztán elkezdtem látni, hogy ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül, sőt kontroll freaknek lenni nagyon is egy érthető túlélési stratégia valójában, bár egy idő után azt is láttam, hogy van ennél jobb stratégia is. aztán elkezdtem látni, hogy mennyi sokmindenki kontroll freak. nocsak, gondoltam… aztán egy ponton maga ez az egész kontroll freakség új értelmezést nyert, különösen mikor láttam, hogy milyen sokan vannak, akik mennyire nem tudják megvédeni magukat, és hogy szerintem mennyit segítene nekik egy kis kontroll freakség. jelenleg kontroll freak témában azt gondolom (jelenleg nekem ezt jelenti) hogy bullshit az egész. utólag visszatekintve azt látom, hogy konkrétan és többször mentette meg az az életem és/vagy az érzelmi életem az, amit simán lehet lehúzni azzal, hogy kontroll freak. visszatekintve azt is gondolom, hogy néha nagyon is jó az úgy és akkor, nagyon is jó eszköz tud ez is lenni.
    a múltkor a teszten valami 20 % jött ki. bullshit.
    én nagyon szeretek bizonyos helyzetekben az lenni akit kontroll freaknek is gond nélkül lehet nevezni, de nevezhetem akár autonómnak is. attól függ, hogy bántani akarom-e magam vagy dicsérni az adott helyzet értelmezése kapcsán.

    amit mondani próbálok az az, hogy számtalan olyan jó és hasznos tulajdonságunk van, ami igazán kétarcú és kettős természetű. és gyakori, hogy nagyon kevés emelő és erősítő tükröt tart elénk a környezetünk, ellenpontozni a vetítővásznat. nekem az a tapasztalásom, hogy a vetítővászon lebontásával párhuzamosan nagyon megkönnyítheti az életet, ha közben olyan tükröket is tartunk magunk elé, amiben láthatóvá válik és elismerést nyer mindaz az érték, erény, érdem, tehetség, képesség ami valóban a miénk. és ez szerintem ugyanannyira nehéz mint lebontani a vetítővásznat és megkockáztatom, hogy nem is lehet lebontani azt a vásznat enélkül, de ez csak egy jelenlegi hipotézis.

    • Hirlando, ezt baromi jól megmondtad, és döbbenetes, hogy bennem hasonló felismerés (a hiányzó valódi tükrökről) éppen az elmúlt napokban kezd éledezni. Köszönöm!

    • Ó, ennek az elejét én is írhattam volna. Ezt a kontroll freakséget még nem látom tisztán, de könnyen lehet, hogy teljesen igazad van. Az a csapda benne, hogy vannak helyzetek, mikor életet ment, máskor viszont gátja a bizalomnak és az együttműködésnek. De lehet, hogy nem. Köszi, hogy írad ezeket, nagyon jó!

  14. Szélesvásznú vetítővásznam volt, és gyakran előveszem most is. Olyan filmet vetítek, amiben én vagyok a hősnő, aki különféle kalandokba, mókás helyzetek, tragédiákba keveredik. Bizonytalan időszakokban folyamatos narráció járt a fejemben. Legmagányosabb korszakaimban az járt a fejemben, hogy hogy lehet a történést elmesélni. Értitek, elmesélni, ahelyett, hogy megéltem volna. Folyamatos kívülállóként néztem a saját életem. Társ és társaság híján hosszú emaileket írtam a testvéremnek, egy-két barátnőmnek, és szorongtam a visszajelzésért: micsoda kalandos életed van. Pedig nem is volt, csak jól meséltem.
    Egy időben kineziológushoz jártam -tudjátok, abban a fázis, amikor még magunkban keressük az okát, hogy miért nincs pasink- azt mondta, hogy próbáljak felhagyni a narrációval, mert ez az elmebaj széle. Szerintem nem volt, az, de azért megijedtem.
    Végül nem tudtam felhagyni vele akarattal, csak akkor ment magától, amikor élni kezdett az életem, és nem tudtam kívül maradni.
    Hanyatt dőltem a jószagú életben. (Köszönöm Ribizli!)

    • De hiszen ez pont az az érzet, amiről a regényigény szól.
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/04/25/regenyigeny/
      Azt hittem, egyedül vagyok ezzel. Beszéltem erről, a magamat kívülről, történetként látásáról terapeutával, és szerinte ez a fajta elidegenedés, meg nem élés, örök önfigyelés nem ám extra irodalmi véna, hanem traumalenyomat, és, most, hogy mondod, élethiány. És talán ezért vagyok (vagyunk?) rákattanva a sokszoros reflexiókkal élő Budapest Bárra. Ú, langy kerthelyiségekben hosszan folyhatna effélékről a szó (ezt most milyen szépen mondtam, nem?).

      Épp a Bovarynéból írok mellesleg negyvenperces monológot, és abban is van, hogy volt kineziológusnál, de nem tud semmit mondani, csak hogy ha mindig a feje tetején hordja a napszemüvegét, akkor nyomja vele a fejcsakráját. Na, ez ilyen korszerű Emma lesz.

      • basszus, azt hittem, csak én vagyok ilyen elmebeteg narrátor. ezt még meg kell emésztenem, hogy nem :). viszont várom a modern bovarynét, mire kezdődik a reggeli műszakom /öt óra múlva/, remélem olvashatom is 🙂

      • Én is azt gondoltam, hogy ez a belső narráció valami túlfejlett fantázia, írói indíttatás. Traumalenyomat.. erre sosem gondoltam volna.
        (Érdekes, hogy a férjem is kaland/sci-fi/akciófilmként éli a kívülről elég ingerszegénynek tűnő mindennapjait.)
        Tényleg élőszóban volna jó kivesézni, ezt a trauma, narráció, alkotás témakört, hát még a napszemüveges Emmát. Meg a Budapest Bárt. Meg mindent.

      • nekem nem jön be a Budapest Bár és segített a kineziológus annak idején, de azért ezen a traumalenyomaton tűnődtem egész délután. olyan baljóslatúan hangzik. én mindeddig ezeket ilyen ártalmatlan, önmagam szórakoztatására alkalmas belső filmecskéknek/szövegeknek tekintettem. viszont tökéletes terepet találtam a kiélésére: a blogomat. és ahogy elnézem, rengetegen még rajtam kívül, az összes énblogger. jó, a blogom kb. arról szól, hogy elmentem a piacra csirkemellet venni, de ahogy ezt bejegyzésbe fogalmazom, azt tökre nagy kreatív teremtésnek élem meg.

      • amúgy most jut eszembe, pár hónapja volt egy előadás az önsegítő csoportunk számára, és ott kifejezetten javasolta az egyik terapeuta, hogy aki súlyos traumákat próbál feldolgozni, írjon blogot, mert ezáltal eltávolítja magától a konkrét igen fájdalmas szitukat úgy, hogy közben aktívan foglalkozik velük, ugyanakkor tágabb perspektívából nyerhet rálátást az életére. plusz még feedback is jön.

      • többedszerre látom ezt a kifejezést, és nem tudom megállni.
        hadd kérdezzek már valamit! mit jelent pontosan az, hogy traumalenyomat?

      • Nem vagyok szakember, de nyilván lehet ez a belső mozi hobbi is, ártalmatlan szórakozás. Nekem menekülés volt a valóságtól,és elképzelhetetlen mértékű szorongás, és mindeni úgy tett, mintha ez normális lenne, vagy nem tudtak róla, persze. Amikor e magad nem létezel, csak ez a film, és folyton kívülről figyeled önmagad, szeretnél nagyon regényes/feledhetetlen benyomást kelteni a képzeletbeli közönségben, az a hasadás, és az a trauma, elidegenedés lenyomata.

        Nincs a traumával semmi gond, leszámítva a szenvedést, sokunknak van. És biztos, hogy a színészek némelyikében is dolgozik ilyesmi.

    • hm, az jó, ha nők az én bőrömön tanulnak. kérek sok-sok tetkót!
      vetítővászon (érdekes, csak most jutott eszembe, pedig tova huszonéveim végéig gyakorlott módon kizárólag ezt űztem): minden egyes kudarcnál elnapoltam az életem a vetítővászonra. kb. így: nem jött össze? bassz…meg, majd legközelebb akkor így lesz. s jött a részletekig kidolgozott, többforgatókönyves kétestés film. már a film első tíz percében tudtam, hogy ez a valóságban nem lesz így, nincs hogy! de azért lepörgettem a maradék 1860 percet is.
      és néha ma is.comingout: nemrég ment az a film is, hogy én, a sugárzó kétgyerekes (de fiatalos) anyuka majd megismerkedem a halántékán kissé őszülő sármos művészúrral, s megszökünk írországi kastélyába. persze gyerekekkel együtt. s én ott kb. azt fogom csinálni, amit eastern_sugar 🙂

      • már hogy mondjuk bokszolni, vagy keseregni azon, hogy egy kőgazdag aranyifjú vagy hétéves suzukival? 😀 és miért éppen írországba akarsz te költözni george clooneyval? 🙂

      • mert kb. ezt bírtam összeválogatni a rendkívüli életérzéseimből… 🙂
        de azért megengedem a főhősnek, hogy meglepjen.
        a boksz (bár csak fitbox) hiányzik az életemből, george clooney is (akkor mindjárt megnézek egy filmet Fifivel), jól jönne a jogsi meg egy suzuki (bár ha sofőröm lesz — megint –, minek?), írországot meg az én vérmérsékletemre találták ki. na meg kéne színpadnak egy kb nagy örökzöld pázsit. örökké be lennék füvezve 🙂

      • na talán most.
        nekem is van/volt több, mások előtt durván vetítős ismerősöm. és először nem értettem, miért vetítenek és miért nem őszinték. az is látványos volt, ahogy rövid úton megszabadultak attól, aki közel került hozzájuk, és kiderült a vetítés. aztán most rádöbbentem, hogy igen, azért volt erre szükségük, mert egyrészt ezt nevelték beléjük, (jaj, mit szól a szomszéd) másrészt meg tényleg annyi komplexussal teli és ingerszegény életük volt, hogy ezzel tették elviselhetővé, látszatbarátokat meg átmeneti csodálókat is ezzel szereztek.
        nekem meggyőződésem volt, hogy én nem vetítek. de aztán rájöttem, hogy mégis, csak valahogy máshogy, és inkább magamnak.
        olyan érzésem sokszor volt, hogy más éli azt az életet, amit én szeretnék, iszonyúan irígy voltam. szerencsére mostanság ez ritka.
        és most megint nem tudom befejezni, de a lényeget leírtam.

  15. nagyon tömören, most ez jutott eszembe erről a beírásról:
    tíz évvel ezelőtt elképzeltem, hogyan kellene kinéznem, amikor kiszállok a medencéből az uszodában.
    ma kiszállok.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.