anyák napja címkéhez tartozó bejegyzések

futó

Közzétéve Szerző:
1

Tegnap nemcsak anyák napja volt, hanem az eus csatlakozás 19. évfordulójára szervezett futás is: 19 év, 19 km.

Hát nem volt ez egyszerű! Tavaly váltót futottunk (akkor, ugye, 3×6-ot), most meg, mire felocsúdtam, a váltó-rajtszámok (600 db) elfogytak. Megkérdeztem az itthoni keretet, ki mennyit akar futni, aztán neveztem egyéniben, és “sufniváltó”: a Parlament előtt, az első kilométernél áttűztük a rajtszámot. “Ez is tilos, de szívem joga.” (Molnár Ferenc) A sorrend: én, Julis, Gergej. Julis kb. egy kört futott (befutóként, és kézenállt a célban!), Gergej kettőt (12 km), én pedig rajtoltam, és a váltás (6,85 km) után folytattam a magam módján, kiszállva a pályáról a Sziget felé. Nyugiban, versenynyomás nélkül futottam le a 19-et, mert minden más feladásnak értődött volna, és elhatároztam, hogy nem állok le. Pedig volt kifogás, többféle is.

Amszterdam, 2019 ősze, a második maratonom óta én hosszút nem futottam: teremben 12-14-et ritkán, de terepen max. 10-et. Nekem futni, alkati okokból, nagyon nehéz, kudarcos, nem is szeretek futni, aztán beérek mégis. 38-as a Garmin szerinti VO2 majom, cipelem, zabálja az oxigént. Soha nem éltem meg, hogy repülök. A tetejébe ezt most nem olyan tempóban tettem meg, mint ha végig a csippel és a pályán mérték volna, olyankor hajtom jobban, de megcsináltam. Megálltam inni háromszor, rámentem az orgonaszagú szigetre, a híd ugye emelkedő, és telefonáltam is egy rövidet. Végül visszatértem az útvonalra, ahol nem akartam három kört tenni, mert unalmas volt, meg ugye már nem volt rajtszámom sem. Mivel nem lett meg pontosan a táv, átfutottam a célvonalon, köszöntöttem a szeretteimet, illetve egyeztettem velük a továbbiakról, és mentem még 1,2 km-t az ebédelő turisták között a Zrínyi meg Sas utcákban.

Érdekes, hogy ez a toldozott fajta is elsősorban azt az élményt adja, hogy “akkor is megcsináltam”, tehát az oly igen áhított mentális erő átélését, és nincs benne hiányérzet, kudarc. Most nem volt nagyon gyilkos se, csak így esett – relatíve – jól. Úgy látom, aki nagyon aggályoskodik, hogy mit kellett volna másképp, hogyan lehetett volna jobb, mit hibázott, az külső kontrollnak enged, fölösen nyomasztja magát, és ez a fajta tekintélyelvűség teljesen idegen tőlem.

Nekem egy normám van: nem sétálok bele.

Anyák napja! Két gyerekem is várt a végén, meg Gergej.

A mezőnyben, sőt, élen felfedeztem ezt az embert, ebben a kis amatőr közegben meg is nyerte, én meg elképedtem, hogy itt nyomul, és nem álltam meg, odakiáltottam neki, hogy minek tartom. “Nem bűncselekmény.” Teljesen bebukott a kotnyeles kavarással, megutálta a futótársadalom. Én vártam amúgy a második részt, de Balázs nem írta meg végül a család szemszögét. Én itt, nagyon érdekes sztori.

vidd el az anyukádat!

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).

Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.

Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:

Vidd el az anyukádat!

https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus

2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.

És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.

Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?

Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…

Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)

https://www.instagram.com/p/CbmKLncoz_H/

Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.

A mi kiáltványunk:

Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.

Nem lenni társfüggőnek.

Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.

Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.

Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.

Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.

A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.

A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.

Minden jó így.

Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!