hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől

Csopakon töltöttünk két és fél napot, nem voltam itt hétvégén, nem válaszoltam kommentekre, sok levél vár. Meg kell mondjam, nagyon is áldásos volt az internettelenség.

Hazajöttünk (piros vonattal, a Katicával, csakis), és nekimentem a városnak, volt sok dolgom. Csekkek, mindenekelőtt, meg egy találkozó, és venni ezt-azt.

Például, kaptam én négy drága olvasómtól egy Benetton-ajándékkártyát. Itt is köszönöm nekik. Egyszerű és tökéletes ajándék. Be is kúsztam a Mammutba. Nem először, de ma bátor voltam.

Vettem egy farmert.

Én. Farmert. Aki ismer, tudja, soha nem hordok farmert. Némileg elvből sem: mert mindenki farmert hord.

No de ruhát is mindenki hord, és én időről időre meghaladom magam (“nekem nem lesz kapszulás kávégépem”): vettem egy nem jeggings és nem is skinny, nem is slim fit, hanem regular farmert.

A nadrágvásárlás kemény pillanat egy magamfajta nő életében. Jelentem alássan, én Dávid szülése óta tartósan 44-es méret voltam, majd két évszak alatt elértem jelenlegi, alig 40-es méretemet.

De mindegy is.

Állok a tükör előtt, látom, amit látok, félek a régi reflexszel, de semmi. És a nadrág, az egyenesen hm. Hiába, a Benetton. Hiába, az olvasók.

Hiába, én.

Én már nem gyűlölöm magam.

Hát ez hogy történt?

Egy. A rádióban is beszéltem erről: élek. Láttam a halált, és élek, élünk. Ez akkora élmény, megrendítő szinte. Én már nem bántom az élő, működő, egészséges testemet azzal, hogy miért nem ilyenebb-olyanabb. Nincs pofám. Illetve optimista és tevékeny vagyok e téren. Érdekes, azóta nem eszem bánat, elmaradtak a falások, tekerek hegynek fel, futok nagyokat. Lett futópartnerem is.

Kettő. Nagyon-nagyon szeretem a testem, ezért törődöm vele: kap szépet, finomat, drágát. És igen, azok a valaha irigyelt nők sem olyan tökéletesek meztelenül, csak elmentek fodrászhoz, figyeltek a bőrükre, tudták hordani a sokkal jobb cuccaikat. A cuccaik nem büntetésből, jóleszaznekem-alapon voltak rajtuk, hanem kiválasztották őket. Néha veszek ruhát én is. Szépet, márkásat. Kiválasztom boldogan, hordom öntudatosan. Van fogalmam a színekről.

És az irigyeltek nem hordtak olyat, ami nem állt jól nekik. Tudni kell, mi merre. A lábamat például nem mutogatom, mindenki jobban jár. Szeretném azt mondani, amit Ági, a volt kolléganőm, szintén a lábáról: mert van anyám és van tükröm, de ez nem egészen igaz. Mindenesetre tudom, és nem. De nem is gyűlölöm.

Nem nézem már mások testét, nem hasonlítom magam, nem szorongok.

Három. Önmagamat is szeretem, az életemet: az vagyok, aki lenni tudok. Az lettem. Meglehetős önbizalomlöket nekem, hogy amit folyton csinálok, azt élvezem. És még mindig, már két éve. És másoknak is jó, és vissza is jelzik. Ezért viselhető el az agresszív támadás, ami a figyelem másik arca. És ennek a testi vetülete, hogy kopog a cipőm, megyek, és szeretek menni. Megyek bele a világba. Szépnek érzem magam. Érzem a lépteim, a derekam, a hajam külön.

Four and ultimate. Az a nagy-nagy elfogadás, amit a nagy és egyértelmű szerelemben él át az ember. Meggyógyítják egymást az egymást szeretők. És ez megmarad, utána is. Volt nekem már tapintatos férfi az életemben, aki nem bántott. De ez a kételytelenség, ez döbbenet. Mi ez, mi ez, faggattam őt, miért pont én, miért ennyire. Ez igazából jóság, megbocsátás? Hát hiszen látod… mert tudom én azért, milyen vagyok, csak már nem érzem, nem azt érzem, hanem azt érzem, hogy szép vagyok. Nem is elemzem magam, annyira bornírtan nőcis ez az önrontás, hogy jajaseggem, jajacsíkjaim.

Nincs válasz a kérdésemre. Én vagyok én. Jó, de miért néznek ennyire mások? Árad belőlem a szerelem, azt mondta. Látszik rajtam. Én meg azt érzem, az ő szépsége ragadt át rám. Egyszerűen nem érdekelnek a régi paráim, nem is nézem magam, csak vagyok benne, és csupa öröm ez, a testem működik és micsoda örömök forrása!, és nem érdekel, mit mond a testemről az, aki nem szeret.

Nagyon, nagyon jó ilyenben lenni. Milyen lehet a testi szerelem, ha árnyéka van, ha beszólogatnak, javaslatot tesznek, ha úgy fognak meg, ha elkapom a fanyalgó pillantást? Nem tudom. Nem is akarom tudni, az nem szerelem. Királynő lettem, reszkető boldogság.

214 thoughts on “hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől

  1. Nagyon nagyon örülök:-)
    Annak, hogy neked sikerült az, ami keveseknek: hogy azon a pengeéles váltáson, ami az öngyűlölet és az önmagunk feltétlen szeretete között van, te lágyan átsodródtál, és nincs más dolgod, mint élvezni ennek a megváltozott tudatállapotnak minden pozitív hozadékát.
    …és bárki bármit mond, ezt a ember, a nő a legritkább esetben képes egyedül abszolválni. Kell hozzá az, akiért érdemes felfele tekerni a hegyre és regular farmert venni és abban jól érezni magunkat.
    Nagyon örülök, hogy királynő lettél.

  2. hát most őszintén irigyellek, és csak csendben remélem, hogy majd, egyszer talán … hogy meg tudom szeretni magam. azért örülök, és reményt ad, hogy van, akinek m egy.

    • Menni fog 🙂 Először csak a hasznosságát szerettem, hogy erős, meg biztosítja az alapvetőket: légzés, energia. 🙂 Aztán kezdtem becsülni, hogy hova el nem vitt, hogy mindig velem volt. Most meg már nem adnám semmiért, csodálom, ahogy össze van rakva pl. egy-egy izület, az maga a csoda.

  3. Ezt nagyon jólesett olvasni, köszönöm.

    Én azért kezdtem el abbahagyni a bűntudatot, a szégyent, mert már halálosan untam. Ez megy nyolcéves korom óta, kétszer lefogytam hatvan kilóra, nyolcvanra híztam vissza. Majd le fog menni ez is újra, biztos vagyok benne, csak éppen már nem csapkodom magam gondolatban ostorral napi százszor azért, mert még nem, most nem, mert most máshoz van kedvem. Francba is, nem akarom a (fiatal) éveimet (sem) állandó bűntudatban tölteni. Nem erre való az életem.

    És mindenki, aki kemény munkával lefogyott, egy hős a szememben. Legnagyobb az enyémben a 18 éve legjobb barátnőm. 🙂

  4. “Önmagamat is szeretem, az életemet: az vagyok, aki lenni tudok.”
    Ennél nagyobb elégedettség szerintem nem lehet. Aki tökéletesnek akarja képzelni magát, az valójában kételkdik: ha nem tökéletes, már nem is elég jó. Az vagyok, aki lenni tudok. A legtöbb, amit elérhetünk, nem?

  5. És akkor dögöljekmeg ha bármiért is rinyálni merek, ha egyszer van, aki engem így, ennyire, pont így, még soha ezelőtt.

    És nekem mégis több kell, más kell (nem másvalaki! Csak más. ) s présel összr a lelkifúr, hogy nekedmégezseelég????

    :(((((

  6. Hát ez marha jó. Tanítani kell! De már tanultam is: tegnap a férjem olyan ajándékkal lepett meg, aminek egyáltalán nem örültem. Közöltem vele, hogy ez annak a jele, hogy évek óta nem hallja meg, miket mondok, mitől derülnék fel. Fülét-farkát behúzva kért bocsánatot. Akkor örülök, ha örülök, és ha nem, nem játszom meg. És, igenis, figyeljen oda, ne csak hozzon valamit. Boldog nővel érdemes, ugyi.

    • Mekkora marha voltam, hogy azt hittem, ILLIK örülni… Az a sok szar, amit rámsózott a férjem és a családja..40. Születèsnapra olló.. Fájdalmasan hülye voltam..

      • 35. szülinapomra vízszűrős kancsó, hogy ha eljönnek hozzánk, tudjanak szűrt vízből készített kávét inni, mert mi sima csapvizet használunk.

        • Ugye? Bár megvan a mantrám is, csak nem érdekli: fülbevaló, sál, parfüm. Egyszer kaptam tőle egy fülbevaló-nyaklánc szettet, amiben 10 évvel öregebbnek nézek ki.

      • Olló? Családtól is izé, de le vannak szarva. De férjtől? Szerintem közvetlen családtagnak háztartási eszköz – legyen az olló, kukta vagy épp metszőolló, csavarhúzó készlet – nem ajándék. Gyereknek nem ajándék a ruha (hm. jut eszembe: felnőttnek sem). Akivel nem élsz együtt, annál lehet, szóval anyósomtól ạándéknak tarottam a mosogató gépet, tőlen nem lett volna az.
        Mennyi mindent kaptam az exemtől, ami nem nekem, hanem neki volt érdekes. Hogy megleődött, mikor ezt elmondtam neki. De legközelebb megint magának vásárolt ajándékot. Azt tudom mentségére mondani, hogy nem sértődött meg, egyszer sem.

        • Nagyon kedves, együtt tevékenykedő barátnőmtől kaptam szülinapra életem legjobb ollóját. Annak örültem. Mikor férj vett nagyon dizájnos krumplihámozót karácsonyra, akkor (magamban) elküldtem, ahova kell. Más lépték.

          • Háztartásban vagy együtt dolgozunk, vagy munkamegosztás van, tehát kvázi magamnak veszem – de még ha marad is a patriarchátus, akkor meg rám dolgozik, tehát kutya kötelességem megfelelő eszközökkel ellátni. Semmiképp sem ajándék. A gyereket meg öltöztetni kötelességem, felelősségem. A ruha sem ajándék. Mondjuk valami lényegében értelmetlen, mármint gyakorlati haszon nélküli izé, amire nagyon vágyik, az lehet ajándék egy gyereknek is. Még a másik, a szexi fehérnemű az asszonynak. Hát azt is magának veszi a pasi, nem?
            És persze, barátnak a gyakorlatias ajándék egész más. Pláne, ha tényleg tudja, érti, milyen kell.

            • “Még a másik, a szexi fehérnemű az asszonynak. Hát azt is magának veszi a pasi, nem?”
              Na most biztos kapok hideget, meleget. De biztos, hogy feltétlen csak a pasi magának veszi?
              Èn vettem szexi fehérnemüt az asszonynak, bevallom öszintén.
              Egy passzos boxert, tök jól áll rajtam, tényleg nagyon szexi.
              Rám is ugrik, ha abban meglát, persze csak ha jó idöben jó helyen…
              Asszem tényleg magamnak vettem. 🙂

            • Nem értek egyet a “ruha nem ajándék” kitételeddel. Ha a gyereknek mondjuk converse-t veszek, mert az a nagy vágya, de amúgy fele-negyede annyiból vennék ugyanolyan jó minőségű cuccot, akkor az igenis ajándék. A mostani társamtól én is szoktam ruhát kapni ajándékba, és örülök neki, mert magamnak nem vennék meg annyit, olyat, annyiért (jó, ez persze a másik fele, hogy őt úgy nevelték, hogy telik rá, én meg inkább a környezetvédelemre hivatkozva ragaszkodom a régi tárgyaimhoz és a gyerekeimre költöm az összes pénzem, ami sokkal kevesebb, mint az övé, szóval ebből a szemszögből erősen támadható az álláspontom, de csak azért is örülök egy-egy jobb és rám illő darabnak). Másrészt egy nagyobb gyereknek kevés dolgot lehet ajándékba venni: játék már alig van, ami érdekelné, könyvből elektronikusan ott van több tízezer (papíron is van pár ezer, könyvespolc és hely a polcnak pedig nem terem magától), (zenét vagy filmet szintén elektronikusan le lehet tölteni, nem sűrűn veszünk már CD-t, csak nagyon indokolt esetben), az utóbbi időkben sportszereket szoktak kapni (kinőtt síléc helyett újat, vagy a soron következő szülinaposnak egy slackline-t vettem éppen), és igen, az “élmény” kategória még a menő, belépő ide-oda-amoda, de egyik sem megy vég nélkül, ünnepnapból meg sok van. Szóval nálunk a ruha is ajándék, csak nem minden ruha az, világos, hogy egy alapruhatár kell, és az nem ajándék.

            • Ja bocs, megint csak írtam és nem olvastam előtte végig, nem sikerült semmi újat mondanom. Mindenesetre gyarapítom a “ruha is lehet ajándék” elvet vallók táborát.

          • Jó, igen, lehet, hogy felnőttnél már más a helyzet kicsit. De gyereknek, pláne szülőtől, nem ajándék a ruha. Nem csak azért, mert a ruha alapfelszereltség, tehát a szülőnek kutya kötelessége lehetőségéhez képest öltöztetni a gyereket, hanem azért is, mert a gyerek sem tartja annak. Egy egygombócos fagyinak vagy a legolcsóbb könyvnek jobban örül, teljesen érthető módon.

            • azt, hogy a gyerek minek örül, azt szvsz nagyrészt a szocializációja határozza meg.

              szerintem lehet ajándék a ruha, amennyiben annak van prezentálva és van értéke, (ennek előfeltétele hogy ne mázsaszámra hozott formátlan szarokban járjon a gyerek), és olyan, amit ő választhat vagy tud vele azonosulni.
              egy finom étel is lehet ajándék, holott a szülőnek kutya kötelessége a lehetőségeihez képest etetni a gyereket.
              és a könyv is olyan, hogy szerintem az alap, hogy a szülőnek kötelessége gondolskodni a gyereke szellemi fejlődéséről, amit nehéz könyvek nélkül megoldani ebben a kultúrában.

              szóval szerintem nem az teszi a dolgokat ajándékká vagy nem ajándékká, hogy alapdolgok-e vagy sem, hanem hogy van-e értékük az ajándékozott számára, vagy sem, és megvan-e benne az ünnepélyesség gesztusa.

              én pl. nem szeretem a tárgyi ajándékokat, hacsak nem én választom ki előre vagy azok nem valami ínyencségek (egy csomag pisztáciának pl. nagyon tudok örülni), mert nem szeretem a felhalmozódó tárgyakat.

              egyáltalán, szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az ajándékozásnak.

              • Igazad van. Lehet ajándék a ruha, úgy, ahogy mondod. De pl. egy hétköznapi ing, pláne fehérnemű, amit simán minden nap a suliba vesz fel, az – nem tudom. Igen, hoztam ajándékba gyerekeknek különleges ruhadarabokat, amiknek nagyon örültek. És persze ételt is, mert különlegesség volt, nekik. Ha másért nem, hát azért, mert repülőtéren vettem 😉
                A könyv az meg persze, hogy mindennapi kell(ene), hogy legyen.
                Igen, a túl nagy jelentőséggel egyetértek. Mármint a tárgyi részére gondolsz, ha jól értem. Mert az a rész, hogy a másikra gondolunk közben, meg szeretetet adunk, az szép -de ez nem tárgyakban nyilvánul meg okvetlenül. Sőt. a tárgyak sokszor pont a szeretet, a figyelem hiányát fedik el.

            • Nekem gyerekkoromban nagy ajándék volt a ruha, amit főként csak karácsonyra és húsvétra kaptam – máskor csak akkor, ha valami nagyon-nagyon kellett. Anyámnak nem volt pénze arra, hogy ruhát is meg ajándékot is külön vegyen, így aztán a ruha volt az ajándék – én mindig örültem neki.

              • Igen, belegondoltam, hogy van, akinek az is ajándék, meg valami drágább, de azért (nekem) nem luxus kaja is. Nekem pl. a narancs is az volt még gyerekkoromban, amikor bizony az is ritkaság volt. És nyilván egy igazán szép ruha ma is ajándék a gyerekeimnek is (mármint a lányomnak, a fiam nem értékeli), de pl. egy melegítő, még ha márkás is, vagy épp pár alsógatya vagy bugyi azért nem.

            • Azért egy-két márkásabb cucc igenis lehet ajándék. Az én gyermekeim pl. Mikulásra a nagyon vágyott márkás körsálukat kapták meg. Szerintem, ezt nem lehet így egyértelműen kijelenteni, hogy nem ajándék a ruhanemű.

            • Arita, Mau, megint leírtátok, amit gondoltam. Sokszor nagyon nem volt pénzünk, általában örököltük a ruhákat, és nagyon örültünk, ha ünnepekkor ajándékba kaptunk egy-egy divatosabb (nem drága és márkás, arra alkalmakkor sem telt) darabot. Máig tudok örülni a ruhának, bármilyen hétköznapi is, ha eltalálják az ízlésemet és a méretemet.
              Nálunk az is nagy divat, hogy vannak a családban, akik nem vesznek meg maguknak különlegesebb vagy picit drágább gyümölcsöket, mert nem telik rá, vagy mert nem szánják magukra, inkább a gyerekeiket támogatják, ha kell, ha nem – nekik ilyen gyümölcsökből válogatás nagyon kedvelt ajándék szokott lenni. Nagyim imádta az ilyesmit, tárgyakat halmozni az évek haladtával egyre kevésbé akart, érdekes ízeket és újdonságokat kóstolni annál inkább.

              • Tárgyak gyűjtése a nagyidnál megfogott.
                Bár én biztosan korántsem ott tartok, mint a nagyid, de eléggé kütyümániás voltam az utóbbi évekig.
                Lassan szokok le róluk. Mondjuk gyerek mellett ajánlatos is, de jobb is annyi cucc nélkül.

        • Az én párom leszedi a mosást, elrakja az edényeket, epret szed nekem a kertből, virágot készít az asztalra mire hazaérek, mikor írok neki melóból h szar napom volt , alapvetően neki ez a “szeretetnyelve”, az apró szívességek, de hiába, ha én màr se látok se hallpk a biológiai órám sivításától…

          • Őőő, hmm, arra nehéz megoldást találni. Azt gondolom, hogy az nem szeretet kérdése, ha ebben nincs összhang. Bár persze jó kérdés, külön téma.

          • Cseréljünk egy hétre. Ettől én szárnyakat kapnék. Az enyémmel hihetetlenül mélyeket és őszintéket lehet beszélgetni. Egy hét után visítva menekülnél. Még jó, hogy nem ez a két véglet van.

            • Ajj 🙂 nem baj, ha mosolyogtam?
              Küldök egy ölelést!
              Most egyébkénr eszembe juttattad, hogy annak idején a sok értelmiségien elemző sehovanemhaladós husuonsokévesen anyci nyakán élő szájkaratés közt azt kívántam, bár jönne egy erős, dolgos férfi, aki megmetszi a bokrot és lecsapja kőbaltával a mamutot, míg én szedem a bogyót – hát megkaptam.

              Erre mondják, ugye, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén teljesül…

        • Tök durva, de én épp ma vettem a férjemnek egy speckó szakáll- és orrszőrvágó ollót, és nagyon örült neki…

          Számomra a háztartási cikkek is ajándékok. A családdal általában megkérdezzük egymástól, ki mit szeretne ünnepekre, szülinapra stb. és én ilyeneket szoktam kérni, mint zokni, trikó, konyharuha, fazék, törölköző, ágynemű, ilyen-olyan tál, pitesütő. Egy jó kukta egyenesen szuper lenne bármelyik családtagtól, vagy egy cserép levesesfazék, mert a régi széttört. Én örülök minden ilyesminek, mert ezek hasznos dolgok, amit az ember fel tud használni, ráadásul nem is kerülnek nagy összegbe, és nem is bonyolult a beszerzésük. Nem szeretem az olyan cuccokat, amiknek semmi hasznuk és csak porosodnak a lakásban.

          • Érdekes, nekem pártól, házas-/élettárstól a háztartási nem az. Anyámtól igen. A feleségemtől még talán célzásnak is vettem volna mondjuk egy fúrókészletet 🙂
            Olló: a születés- agy névnapjára? Mert az azért megint más, hogy beállítasz vele.

            • Az ollóval csak úgy beállítottam, de karácsonyra kapott már dekopírfűrészt meg vákuumsatut, nagyon örült neki. A fúrókészletre is vágyott, nézegette jó ideje, gondoltam, majd veszek neki, de végül apukájától kapta meg. Én kaptam már tőle bicskát és botmixert is, ezek is szuper ajándékok voltak.

              • Hát ja. Ízlések és pofonok, ezek szerint. Az a fura, hogy én eddig ebben minden párkapcsolatomban teljes egyetértésben éltem. Nyilván ezért is tartottam evideniciának.

          • Ó, tudom fokozni:) elmondtam fèrjnek, hogy szeretnék egy nagyon jó minőségű, nagyon márkás, nagyon örökélet kést a háztartásba. Kinéztem, megmutattam, mellé ne nyúljon. Mit kaptam? Kèsélezőt.
            Aki röhögni mer, leszúrom vele: D

          • nem tudom, hova fog most kerülni a hozzászólásom, de igyekszem 🙂

            aritareal, én teljesen hasonlóan vagyok. nekem mondjuk a nagyanyámék rém praktikus emberek, mindig megkérdezik május végén, hogy mit szeretnék a születésnapomra, vagy mire volna szükségem (július elején van, most lesz 🙂 ), és aztán együtt megvesszük. és általában hasznos dolgok, például az autó kiegészítőit, amik kicsit többe kerülnek, szülinapra vagy karácsonyra tőlük kapom. ez így mindenkinek jó, nem kell annyit agyalni, de amit kapunk, az tényleg hasznos és örülünk neki, mert magamnak nem tudtam volna megvenni, de vágytam rá. most vettük meg nagyapámmal az új autórádiómat, halál boldog vagyok vele, de pár éve tőlük kaptam a csodaszép csíkos üléshuzatot is (Éva már találkozott vele, mondtam is, hogy mindent lehet, de tényleg mindent, egy dolog tilos, lehányni az üléshuzatot), karácsonyra a téligumi-készletet, szülinapra meg a nyárit (mindkettő atom minőségű márkás cucc, ami sokkal több évig jó, mint az ötezer forintos kínai szarok, amit magamnak vettem volna), baromira hálás voltam értük. ők is mindig megmondják, hogy kerti szerszámot meg mittudomén mit szeretnének, és akkor mindenki örül. anyám utálja ezt, mert kiábrándító, meg nem meglepetés, de én jobb szeretek biztosra menni, minek kapjak csészekészletet, ha egyszer autórádióra vágyom? néha beugrik egy-egy szuper, személyre szabott ötlet, de az nem irányítható, hogy minden szülinapkor meg karácsonykor vezényszóra beugorjon, vagy van egy jó ötlet, vagy nincs, és ha nincs éppen, akkor miért ne kapja mindenki azt, ami tényleg jól jön? egyébként az élményajándékozás pártján vagyok én is többnyire, egyik születésnapomra kaptam egy órányi kamion- és buszvezetést, mert valaki tudta, hogy ez óriási ötlet, és személyesen nekem való, nagyon boldoggá tett. ő az egyetlen ember, akit ismerek, aki valóban szívből beszéli az ajándékozós “szeretetnyelvet”, és isteni ajándékokat tud kitalálni, olyan csomagolásban, hogy már akkor beszarás lenne, ha nem volna benne semmi, én meg szégyellem, de egyáltalán nem vagyok ezen a szinten, ez nekem nem megy ilyen jól, nekem vagy jön az ötlet pont jókor, vagy nem jön.

            • Eastern: de jó, én is pont így, jó hogy nem vagyok (akkora:) UFO.
              Én annyira nem vagyok kreatív, és annyit melléfogott ajándékot kaptam már (porcelán kutya, igen egy kibaszott porcelán kutya!!!), hogy én szeretem ezt megbeszélni, és attól még, hogy nem lesz meglepetés, örülök neki nagyon is.
              Vannak ritka pillanatok, amikor bekattan, hogy minek örülne nagyon egy barátom, jó hát az tényleg emlékezetes pillanat, amikor teljesítek egy titkos vágyat, de pont ahogy írod több ünnepi alkalom van, mint ahány ilyen pillanat.

          • “A családdal általában megkérdezzük egymástól, ki mit szeretne ünnepekre,” 🙂 sok közös apróság-vonásunk van, már ami kommentekből ezen a fokon kiderülhet, ez is az. Korábban listákat írogattunk, és tudtam, hogy amit a listából választok, annak örülni fog, de hogy mi lesz az, az azért mégis meglepetés. Most már amazon wishlist van, meg néha csak egy link jön emailben, hogy “akarok majd valamikor egy ilyet”, és akkor azt hozzácsapom a saját ötlettáramhoz, és előbb-utóbb úgy alakulnak a dolgok.

            Valahol beszélgettünk a “nem telik rá” problémáról a napokban. Vártam egy kicsit a reflexióval, még most is igyekeznem kell hogy nehogy úgy fogalmazzak ahogyan a Monty Python milliomosok, mi huszonheten laktunk egy cipősdobozban. Szóval, én egy kicsit vágytam néha a “nincs”-nek a hiteles verziójára. Arra, hogy anyám váljon el, és aztán legyen kockás papír, amire le van írva az ebédpénz meg a villanyszámla, és legyen mit elhinnem. De nálunk a “nincs” az nem ez volt, hanem a sóhajtozás, miközben apa hobbijára mindig telt, szüretkor magától értetődően vittük az ötven kiló cukrot a nagyszülőkhöz, disznóvágáskor a hat kiló extra májat a hurkába, nőnapra apa telefonon adott fel expressz dísztáviratot a nagymamámnak, és nekem nem volt EGY farmerom a gimis éveim alatt (na jó, nem igaz, harmadik végére lett mert megkerestem az árát), turis szövetgatyákban jártam amik lógtak rajtam, és a 36os lábamra 39es sportcipőm volt a katonai ruházati boltból.
            Soha, egy pillanatra se hittem el, hogy nem telne az igényeimre. Nem voltak olyan rettenetes nagy igényeim, ami főleg abból látszik, hogy ma, sokkal de sokkal jobb körülmények közt sincsenek. Nálunk szegényebb családokból jövő osztálytársaim közben rendesen öltöztek (32es méretre nem 36ost mert a bálásban az volt a legkisebb), jogosítványt csináltak, és nem hallgatták otthon hetekig, hogy mennyibe került az osztálykirándulás, ami minden évben volt, de azért minden évben el kellett játszani, hogy “hát miből, kislányom, miből?… kenyérrevalónk nem lesz a jövő hétre!”
            Kannás borra valónk persze mindig volt.

            Hú, leírva úgy néz ki, mintha teljesen szakadtak lettünk volna. Pedig nem. Nem voltunk szakadtak, csak a szüleimnek fogalmuk sem volt a prioritásokról, és igen, én bizony bátran elvállalom, hogy a 13-14 évemmel saját magamat én a szüleim egyik kiemelt prioritásának óhajtottam volna tekinteni, mindenképpen a kannás bor meg a disznóölés időpontja elé rangsorolva. A “ha több pénzünk lenne” posztot némi sarkítással az anyám is írhatta volna, mutatis mutandis mert nekünk más volt a kontextus, de a mintázat ugyanaz, nem is bírtam végigolvasni, épp eleget hallgattam ifjabb éveimben a különféle kiadásait, és már akkor is azt éreztem, hogy az egész valahogyan hiteltelen és hazug.

            Uhh, ne haragudj hogy ezt csak úgy a semmiből rád öntöttem; ott tartottunk, hogy nálatok is meg nálunk is az a szokás, hogy listákat írunk hogy ki mit szeretne, és bármi lehet ajándék, a turmixgéphez való új forgókés is 🙂 Egy márkás farmer meg pláne. És a fiam is nagyon örült a lego star wars-os pólónak a múltkor.

            (A második kilométeres kommentem ma. Megyek a dolgomra.)

        • Az első mosogatógépemet a szüleimtől kaptam. Életem legjobb ajándéka volt. Megmentette a házasságomat. Sőt gyönyörű téli kabátot is kaptam apukámtól. Szerintem, a ruha is lehet ajándék – legalábbis én nagyon szeretek azt kapni, ill. ajándékozni is.

          • Én azon gondolkodtam éjszaka (igen, én is szoktam, olykor 1-2 órán át), hogy egy mosogatógép valóban megmenthet-e egy házasságot. Komolyan érdekel a válasz. (Nincs szó nálunk mosogatógép vásárról és házasságmegmentésről, de a kérdés elméleti szinten éjszaka is foglalkoztatott.)

            • Ezen én is elgondolkodtam. Miért, nem volt többé vita azon, hogy a férj is mosogathat-e?
              Nicki fogalmam nincs, nálatok mi volt, de konkrétan találkoztam ilyennel is.

            • Nekem a kukta ès a mosogatógép nagyon sokat segîtett. Rengeteg időt felszabadît, a szombat és a vasárnap délutàn nem a konyhában telik. És igen, a takarîtónő, heti egy délelőtt. Annyi pénzèrt, aminek más- aki leszól èrte- a kètszeresèt költi cigire. Îgy nem azzal kezdődik a hétvége, hogy porszîvóval üldözöm a csalàdot. Sokat segît a józan èsz megőrzèsében, igen.

          • Nálunk a férjem házasságát mentette meg :-). Ugyanis csak Ő mosogatott. De rendes lány vagyok. Egyre jobban kiveszem a részem a házimunkából.

        • LAci én mindent megadnék érte, ha a férjem venne nekem egy fűnyírót, Honda motorsat, 6500 LE-set. Harminc éve vágom a füvet kisollóval. És mondom is neki, mi kéne, de mint a sükethal…

    • Én mindig kapok tortát, névnapra is. Nem szeretem a sütiket, soha nem eszem belőle, de a család vígan lakmározik. Nekem meg úgyis a csillogó szemekkel kell jóllaknom, nem?
      Amúgy igazából leszarom.

      • Ez a torta érdekes dolog. Valahogy az az érzésem, hogy a torta igazából nem az ünnepeltnek, hanem az ünneplésnek szól. A csoportnak, amely ünnepli az embert. Sosem tekintettem ajándéknak. Sem a magam számára, sem úgy, hogy én adom. Születésnap, esküvő, tök mindegy.

        • Tényleg ki mire szocializálódott, nálunk a torta szülinapra az ajándék megbecsült része, névnapra meg csak az az “ajándék”, mellé virág. A lányok kérik, rendelnek :), várják, örülnek. A kedvesemmel együtt töltött első születésnapján sütöttem neki egy diótortát, könnyekig meghatódott. Neki még soha senki nem sütött tortát (gyerekkorában kapott szülinapra persze, de cukrászdából). Egyébként meg lefektettük alapszabályként, hogy egymásnak csak élményt (koncertjegy, utazás stb.) vagy könyvet ajándékozunk. Mikor korcsolyát kaptam karácsonyra, megideologizálta, hogy másképp nem tudunk együtt korcsolyázni menni.

          • Ez érdekes, mert én sem tekintem a tortát ajándéknak. Az nálunk is az ünnepléshez tartozik, úgy mint a szalvéta vagy az üdítő, de nem jutna eszembe beleszámítani az ajándékba, az teljesen külön dolog. De tényleg ez csak szokás kérdése azt hiszem.

            • Én többször is ajándékoztam tortát szülinapra úgy, hogy az volt AZ ajándék. Egy kivételével mind saját készítésű volt barátnak/barátnőnek, óriási sikert aratott, az az egy meg baráti társaság egyik tagjának meglepetés, szintén tarolt. De ha a családomtól csak tortát kapnék, halálosan megsértődnék. 🙂

              • Mi szoktunk tortát ajándékozni, mint maga az ajándék egymásnak.
                Egyszer utazott velünk egy kollégánk, és vitt Bécsből tortát a barátnőjének, de bennfelejtette az autónkban, írta, együk meg.
                Rendkívül kicsi torta, iszonyú drága, de mi majdnem könnyeztünk, ahogy ettük, nem lehet leírni, függők lettünk azonnal.
                Na onnan néha ajándékozunk egymásnak tortát, de az akkor egyszemélyes, csak az ünnepelté.

      • HAHAHHA én is utálom a tortát. Meg minden sütit. A csokit szeretem, abból is csak a tejcsokit. Amikor 25 évesen a “paleontológia” (nem pont ez, csak nem akarom kiadni magam) érdekelt, és a születésnapomra kifejeztetten és többször PALEONTOLÓGIA témájú könyvet kértem anyámtól, akkor egy gecivastag SZAKÁCSKÖNYVET kaptam. Hogy érezzem a törődést.

    • Majd egyszer lehetne egy külön poszt erről. Engem az ajándékozási kényszer stresszel. Megvan mindenünk, időm kevés, és minden évben igen gyorsan jönnek a családi szülinapok. Nem tudok mindig valami egyedi, kreatív, személyre szabott ajándékot kitalálni. Még a gyerekeknek is egymillió izéjük van, ha valami fontos, megvesszük alkalom nélkül is. Csokit nem eszünk, a dísztárgyaktól rosszul vagyok, a ruhát megveszem magam…

      Közgazdaságtanban is tanultam, hogy a leghatékonyabb, ha a saját pénzemet saját magamra költöm, bármely más konstrukcióban csökken a pénzköltés hatékonysága.

      • Igen, igen! Nagyon utálom ezt a kényszerű részét én is, és nagyon pocsék vagyok a személyre szabott ajándékok kiötlésében. Ráadásul valahogy az ünnepek idején mindig akkora a hajtás, és az ember a háta közepére se kívánja az egész ajándékozási bulit. A családban minden évben szóba jön, hogy hagyjuk az egészet a francba, de mindig megszegjük. Az legalább mükszik, hogy mindenki mondja el, mit kér, legalább kitalálni ne kelljen. Én általában azért is mondok egyszerű, bárhol kapható olcsó dolgokat, mert azt legalább könnyű beszerezni…

        • Mi a szűkebb családban pár éve bevezettük – legalább karácsonykor, és a felnőttek között – a húzást. Így csak egy háztartásnak (akár egyedülálló, akár páros) vesz mindegyik más, a húzásban résztvevő háztartás ajándékot. A gyerekek persze minden családban kapnak külön, de így is megspórolunk mindannyian legalább három komplett ajándékot.

    • Minden áldott évben cserepes virágot kapok szülinapomra. Ez azért vicces, mert ez volt az első amit a tudtára adtam annak idején: én nem vagyok gondoskodó tipus, nálam a kaktusz is kiszárad, etesd meg a kutyát, mert attól hogy veled élek még simán éhen pusztul. Mondjuk az utóbbi években javulok ebben, a gyerekeket muszáj meglocsolni 😀
      Ja és a virágos dolog még cikibb, mert a virágüzlet egyben könyesbolt is, én meg imádok olvasni, és valódi könyvhöz akkor jutok, ha kölcsönzöm.

      • a házasságban egy terepe volt az exnek. a porszivózás. amikor jött a szülinapom vett nekem egy robotporszivót 150 E Ft-ért, amikor épp a parfümömből már csak csepegtetem gondolván hátha …. nem is tudtam ennyi pénzünk van ajándékra. aztán ettől a naptól kezdve elromlott a házasságunk, ő nem értette miért nem örülök, hisz minden kolléganője erre vágyna. ő meg aztán az egyik kolléganőjére..aztán az első, amit adtam az a robotporszivó. csak vidd.

        • Ez szenzációs. Csak te nem örültél neki, pedig mindenki örülne, ha a férje bazidrágán az egyetlen háztartási munka alól amit végez is kihúzná magát, ráadásul neked vette! Be is volt gondolom csomagolva, hogy meglepődj. Ráírta, hogy tőlem, neked?

          • nem, nem. de tényleg tiszta röhely, h ettől kezdve láttam a szemében valami mást. de tényleg, még úgy éreztem a barátnőim sem értik -hogy miért is nem örülök. mindenki azt magyarázta, h ez milyen jó dolog, bárcsak ő kapna ilyet… álnok népségek a nők is -napokig hallgattam, h a kolléganők milyen boldogok lettek volna- hát aztán gondoltam ez ne legyen a boldogságuk ellen nem akart vinni semmit-ezt az egyet rátukmáltam, amikor ment… igaz, most meg én fogom a porszivó csövet. is.

      • Hát képzeljétek,én szinte soha NEM IS KAPTAM ajándékot a pasimtól. Semmit. karácsonyra sem, szülinapra sem. A legidegesítőbb az volt, h amikor viszont igen, akkor olyat,hogy elolvadtam tőle; szóval pontosan lehetett tudni, h nem képtelen olyasmit adni, aminek nagyon örülök, hanem SZARIK RÁM. 6 év. Értitek. 6.

      • Ja, és az volt a legkínosabb, mikor TŐLEM kért pénzt ajándékra (!), és aztán vett belőle cserepes virágot NEKEM 😀 Ezt már el is felejtettem, hogy felejtek, te jó ég.

        • Egyszer vettem magamnak egy leárazott dvd-t a tescoban karácsony előtt egy nappal, becsomagoltam és a fa alatt jó hangosan meglepődtem rajta. Az ok? Nem akartam a gyereket összezavarni azzal, hogy Anya az egyetlen, akinek a Télapó nem hozott semmit. Ugyanis hajszálpontosan tudtam, hogy a férjemtől lófaszt se kapok, de akkoriban már nem is kellett. Csak a gyerek volt túl kicsi, én meg túl fáradt a magyarázkodáshoz. Egyszerűbb lett színjátékkal megoldani. De azt a lemezt azóta se néztem meg, pedig a film nagyon jó.

          • Hát ez nem semmi. Én minden évben szorongok karácsonykor a kérdéstől, hogy “és anya miért nem kapott semmit?” meg “anya, te rossz voltál?” – lehet idén én is veszek magamnak valamit. Valamit amire amúgy is vágyok. Mondjuk egy szép könyvet. Tudom, hogy nem ezért írtad, de adtál egy tippet ❤

              • Azzal már eleve becsapom őket, hogy a Jézuska/Télapó hozza az ajándékot, nem? Vagy akkor lehet, hogy azt se kéne? Lehet, hogy félreérthető: én nem azt szeretném elhitetni velük, hogy az apjuktól kaptam vagy valami. Csak egyszerűen furcsa nekik, hogy a Jézuska hoz ajándékot mindenkinek, de hopp, anya nem kap. Nálatok ez hogy működik? Kicsi koruk óta tudják, hogy tőletek van az ajándék, és kész? Nincs télapómese, meg ilyenek? Sose gondolkodtam el ezen eddig, hogy lehetne másképp is 🙂

                • 7 és 11 évesek, és csak most kezdenek gyanakodni. 🙂
                  Amíg együtt voltunk az anyjukkal, addig sosem feledkeztünk meg egymásról, nem mindig volt telitalálat, de az, hogy figyelünk egymásra, természetes volt. Mióta meg elváltunk, érthető, hogy nincs ajándék egymásnak – de valami akad, nagymamától, mittudomén. De így már értem, nem volt világos, hogy a Jézuskának akkor csak kell hoznia valamit, hiszen nem apától/anyától van az ajándék..

  7. Vékony vagyok, de sosem volt lapos, kemény hasam. Nagyon zavart 14-15 évesen, rettenetesen. Pedig ruhában még kicsit beesettnek is tűnt. Valahogy az ezzel kapcsolatos negatív érzéseim eltűntek, talán terhesség alatt, vagy már előtte, nem tudom. Pont pár napja nézegettem napozás közben, hogy milyen szép ez így. Nekem jó, és az a legfontosabb, hogy nekem jó legyen.

  8. Bő tíz éve először vettem föl bikinit, azt hiszem, ez mindent elmond a jelenlegi párkapcsolatomról.
    (És nem, nem azt a száras fiú úszógatyát vettem fel hozzá alulra, mint az utolsó tíz évben a tankinikhez.) Botsáska, de egy ragyogó, szexis botsáska-királynő 🙂

  9. engem hiába szerettek akárhogy, ettől nem múlt el. nem múlt semmitől. aztán valahogy egyszer csak eszembe jutott, hogy mostnában mennyire keveset gondoltam arra, hogy egy rohadt alak vagyok, és jé de érdekes. nem nyomtalanul tűnt el, vagy ilyesmi, csak úgy kikopott. meguntam. a testemet mondjuk különösebben sosem utáltam, de az a sok edzés azért egy idő után hozott valamit: most már kifejezetten szeretem. titokban szoktam nézegetni a bicepszemet 😀 azt is mondták, hogy kislányom, úgy nézel már ki, mint egy díjbirkózó. azt is mondták, hogy imádom nézni a hátadat, micsoda izmok. az volt aztán jó, amikor rákerült a feliratom is. nagyon kedvelem a hátamat, így egész. nyomom tovább az edzést. a combom sose volt barátom, de azért alakul. és most már csak lépcsőn járok az ötödikre. valahogy azt tapasztaltam, hogy más hiába szereti, ha nekem nem kattan át a kapcsoló, akkor mindegy minden.

    • “más hiába szereti, ha nekem nem kattan át a kapcsoló, akkor mindegy minden”
      Ó, nagyon is egyetértek! Hiába volt minden szép szó, dicséret sok-sok éven át. Hiába kaptam az elmúlt évben még ennél is több bókot, pozitív visszajelzést. Nekem még mindig nem megy az elfogadás.
      Kicsit jobb lett. Kicsit segített Puskin naplója, hogy gátlástalanabb legyek. De az év túlnyomó részében rondának látom magam.
      Pedig van Királyom, aki Királynőként néz rám. Nem elég.

      Ami még eszembe jutott: Anyukámmal néztünk egy 10 évvel ezelőtti fotót. 45 éves volt akkor. És felsóhajtott: De szép voltam! Pedig akkor, ott ő ezt még véletlenül sem állította volna magáról.

  10. A kettes ponthoz tudok viszonyulni. Néha rámtör, hogy eltékozoltam az ifjúságomat, olyan esetlenül öltöztem. Nem is öngyülöletből, egész jó adottságokkal, csak amolyan “majdénmegmutatom hogymásvagyokmintatöbbiek” lázadásból, részben tájékozatlanságból.
    Nemrég jöttem rá, milyen színek és fazonok állnak jól. Utána a ruhatáram felét kidobtam. Közel a negyvenhez még sose néztem ki ilyen jól életemben, mint most. A negyvennél pedig nagy bulit fogunk csapni!

    • Mellesleg igen, bringáskolleginához hasonló cipő; 20 évesen úgy öltöztem, mint egy ötvenes (se), 25 éves korom óta kezdek felívelni s most csakazéttis felveszem a kis pettyes miniruhát vagy a csőtopot, ha már régebben nem mertem, most már magamnak veszem fel, örülök neki s mert boldog vsgyok, ennek a sugárzására kapom a bókokat, nem a kispettyesre 🙂 s nem is a kispettyes a lènyeg hanem hogy az az, ami rólam szól.

  11. Sosem rajongtam igazán a lábaimért, de amikor elmentem a Caminóra, és zokszó nélkül vittek 900km-t, akkor elhatároztam, hogy sose fogom lekicsinyelni őket. Persze nem mindig sikerül, lehetnének hosszabbak, blabla, de azért elégedett vagyok velük, sokkal elégedettebb, mint fiatalabb koromban voltam.

    • Erről az a video jutott eszembe, mikor megkérdeznek kislányokat, hogy mit szeretnek a testükön. “Azért szeretem a lábam, mert mindenfelé elvisz.”

  12. Én úgy érzem mostanában, hogy belőlem kiégett az öngyűlölet. És ez nem jó, mert nincs helyette semmi, amivel mennék valamire. Annyit fikáztam a testemet, annyira gyűlöltem, és annyit küzdöttem vele, hogy mostanra már valahogy csak a csendes beletörődés maradt – azt meg megsüthetem, mert nem hajt, nem motivál.

    Ebben az évben a két munkahely mellett nem tudtam rendszeresen edzeni. Sokat is ettem, mert stresszevő vagyok, és sokszor annyira nehezek voltak a mindennapok és olyan nagy a nyomás, hogy nem bírtam megtagadni magamtól a finom falatokat. A következmény ugyan kilókban elhanyagolható, ruhaméretben annál gázabb – mindenem olyan, mint a puding, folyik szét, nem tudom hordani a nadrágjaimat, köztük azt a rövidgatyát sem, amit 8 éve minden nyáron folyamatosan viselek és alapdarabnak számít a ruhatáramban. Szoknyát sem tudok felvenni, mert összeérnek a combjaim. Borzalom rájuk nézni, a fenekem és a hasam még rosszabb, de valahogy nem tudok már rápörögni. Máskor jött ilyenkor a heves undor, a kétségbeesés, az önostorozás, ami adott annyi erőt, hogy nekilássak diétázni és szorgalmasan edzeni, így mindig sikerült a hájak túlzott elburjánzását megállítani – most viszont ez nincs. Úgy érzem, feladtam, már nem érdekel ez az egész. Most nyárra vettem kondibérletet, és elkezdtem járni, közben pedig nyomaszt a tudat, hogy tanév közben megint nem lesz időm, sem energiám, és évről-évre egyre rosszabb lesz a helyzet. És tudom, hogy nem fogom magamat gyűlölni miatta, mert úgy érzem, nem tudok többet teljesíteni. Idén rengeteget dolgoztam, megvolt az értelme, az eredménye, és most egyszerűen nem tudom bántani magam amiatt, hogy nem voltam még rátermettebb, és mindemellett nem sportoltam is – azt már végkép nem bírtam volna. Azt hiszem lassan meg tudom magamnak bocsátani, hogy nincs erőm mindenre.

      • Én valahogy nem tudok ezzel elégedett lenni… Illetve részben elégedett vagyok magammal – munka, előrehaladás az idén – másrészt meg nagyon nem – külső, a külső fenntartására fordított idő, erőfeszítés. Józan ésszel persze meg kellene értenem, hogy ennyi energiám van, meg olyan génjeim, hogyha nem sportolok rendszeresen, akkor elhízok. Végül is ez nem tragédia, van egy csomó túlsúlyos nő a világban, lesz eggyel több, na bumm, kit érdekel? Végül is én már férjnél vagyok, nem akarok se hódítani, se szépségversenyen elindulni, lehet narancs a seggem és a combom karfiol, senkinek se számít.
        Meg azt is el kellene fogadnom, hogy akinek sokat kell güriznie a megélhetésért, annak nincs annyi ideje magára, és azon ez meg fog látszani, az kevésbé lesz egészséges, kevésbé lesz ápolt és sportos, és előbb is hal meg.
        És mégsem megy… Nem tudok belenyugodni, hol magamat hibáztatom, hogy nem vagyok erősebb és nem tudok hétköznapokon felkelni reggel ötkor, hogy munka előtt letudjam az edzést. Vagy hogy nem megyek edzeni este hét után, amikor végezni szoktam – hiszen mások is így csinálják. Máskor meg a körülményeket hibáztatom, és megint csak magamat, hogy miért nem igyekeztem jobban, miért nem voltam rátermettebb, és csináltam olyan életet magamnak, amiben nem kell ennyit dolgozni… Ajj, sehogyan se jó ez.

        • Én néha szombat délelőtt benyomtam magamnak ez 40 perces zumba videót, na, az jólesett. De kevés volt. Hétköznapokon esélytelen volt.

        • Arita, én téged annyira bírlak! A blogtalálkozós beszámolókból kiderült, hogy szeretsz táncolni! Milyen gyakran jutsz el jól bulizni, jól érezni magad? Megkérdezhetem, hogy miért dolgozol ennyire sokat? Ez ilyen öngerjesztő dolog? Gondolom az egy munkahely kevés anyagilag, a kettő pedig sok fizikailag. ? Meddig lehet ezt bírni? Meddig tervezed? Bocsánat, nem kérdőre vonás akar lenni, csak annyira sajnálom, ha a jó képességű, jó szándékú emberek túlhajtják magukat, és már nem marad energia saját magukra. Remélem nem érted félre, olyan kis idétlen hozzászólás lett ez!

          • Zavarba hozol. 🙂
            Bulizni utoljára a blogtalin voltam, de azóta energiám sem sok lett volna rá. Már sok-sok éve nem járok, mert már nincs kivel, az összes barátnőm elköltözött, meg helyek sincsenek itt a városban, ahova az idősebbek is elmehetnek. De ettől függetlenül az időm nagy részében jól érzem magam, szeretem a munkám is, csak néha sok.

            Szerintem amúgy nem dolgozok többet, mint az átlag magyar ember, csak nincs elég munkabírásom, és nehezen tűröm a kötöttségeket, a stresszt és a nagy terhelést, illetve ott van nehezítésnek, hogy két félállásom van, és a kettő együtt kitesz többet, mint egy egész. Azért dolgozom ennyit, hogy megéljünk, albérletben lakunk, arra nagyon sok elmegy sajnos. Hogy meddig tervezem így? Ameddig van munka, vagy amíg bírom,, vagy amíg lottómilliomos nem leszek, vagy el nem temetnek. 🙂 A legjobb az lenne, ha találnék egy helyet, ahol tudok teljes állásban dolgozni, de ez elég nehézkes manapság. Mindenesetre most szünet lesz és hét darab hétig semmit sem fogok csinálni, amihez nincs kedvem. 🙂

            • Értem. Szerintem nem kicsi a teherbírásod, csak közel 100 %-os teljesítményt nehéz huzamosabb ideig produkálni. Gyerekekkel foglalkozni tanárként napi több mint 8 órában, az nagyon zúzós lehet, viszont tök jó hogy élvezed, szereted! Én is gyerekekkel foglalkozom, de inkább fizikailag fáradok el.
              Tegnap pont nagyon jó kedvem volt, mára megjött, egész nap csak kóvályogtam, majd elaludtam, hangulat a béka segge alatt, na de majd szombaton táncolok, remélem legalábbis! Koncertek sincsenek felétek olyanok, amiken lehet mulatni? Én legutóbb Besh o droMra roptam.

    • Na, ugyanez. Szinte szóról szóra. Soha ilyen dagadt nem voltam még, mint most. Ez részben annak köszönhető, hogy ruhából még nem azt veszem, amire vágyom, de a cukrászdában már igen. Másrészt én is kidolgoztam idén a belem, és szünetekben csokival jutalmaztam magam, meg kávéval (igen, cukorral), hogy kibírtam és még van 4 órám. Ja, meg a két gyerek. Esténként nemhogy futni, a teámat kevergetni nem volt erőm. Most úgy érzem, két hétig tudnék aludni. De igen, nyáron kell mozogni, hogy érezzem a testem, ne csak az agyamat hordozza valami zselés anyag. De rájöttem én is, erre futja, én meg nem futok, de ez van. A tavalyi fürdőruhámba azért férek bele, mert tankini, semmi szűkség.

      • Egy tankinit nekem is be kellene szereznem…
        Sokszor találkozom azzal a tévhittel, hogy a tanári munka, mint szellemi unka, egyben ülőmunka is. Holott órán a lehető legritkábban ülünk – állva magyarázunk, írunk a táblára, jövünk-megyünk fel-alá a teremben, odamegyünk a diákokhoz stb. Nekem volt olyan napom, hogy 11 órám volt, a végére fizikailag is ki szoktam merülni.

  13. De jó!
    Olyan szépen írod, és úgy megérdemled!
    Nagyon örülök, hogy így érzel, és úgy sajnáltam, amikor azt éreztem az írásokból, hogy nem vagy jól.
    Gondoltam, hogy írok e-mailt, hogy ne keseredj el semmin, de aztán nem írtam, mert gondoltam, hogy jól leszel.
    Megérdemelsz minden jót!

  14. Az is önutálatnak számít,hogy szerintem nem érdemlem meg? Vagy hogy a saját magamra fordított idő lelkiismeretfurdalást kelt? Hogy cipőt csak úgy veszek, hogy 2 perc alatt végigszáguldok a sorokon vagy van, vagy nincs (és nincs persze). Közben meg frusztrálnak a felszedett kilóim – mert pontosan tudom mit kéne tenni… csak. Vagy ez egy fene nagy kifogás?

    • Ezt mondjuk nem értem, és nem is értettem soha – miért okoz lelkifurdalást a magadra fordított idő? Vagy a cipővétel? Én mindig úgy voltam ezzel, hogy tudtam, hogy járni jár, csak maximum nem jut. Miért gondolod, hogy nem érdemled meg? Ki az aki megérdemli? Ő miért érdemli meg és te miért nem?

      • A két kicsi én elvitatkozik néha bennem. Mert helyette lehetne másnak, mást – de nem nekem. Tudom, hogy hülyeség. Tudom – de pontosan emlékszem amikor drága fürdőruhát vettem, lelkiismeretfurdalásom volt. Pedig a mai napig megvan, tök jó és tartós.

        • Nekem is szokott lenni – pont ilyen fürdőruhás példám is van – de bármi más is, ami drágább kicsit, kiváltotta régen ezt belőlem. De nem azért, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg, hanem mert a pénzt sajnáltam, amiből kevés volt. Most már egyre kevésbé van lelkifurdalásom. Egyrészt, mert idén többet is kerestem, mint korábban, és mindig nagyon határozottan elmondtam magamnak, hogy hiszen megkerested rá a pénzt, telik rá, megveheted nyugodtan. És ott a másik magyarázat is, a józan ész, hogy kell, szükséges, megéri megvenni, mert tartós, használni fogom.
          A magamra fordított idővel kapcsolatban pedig úgy vagyok, hogy az kell az egészséges működésemhez, és jobb a környezetemnek is, ha egészséges vagyok.

    • Szerintem van benne önutálat, mert nem tartod magad méltónak a jóra.
      Rossz, szenvedünk ettől.
      Megérdemled, egyébként a jót, mind megérdemeljük, de nehéz ezzel dűlőre jutni, pláne egy ilyen társadalomban.
      Én meguntam, hogy nekem “nem jár”.

    • Aniko, ha engem kerdezel igen, az is onutalatnak szamit.
      nezd, ezt Eva irta;
      “A cuccaik nem büntetésből, jóleszaznekem-alapon voltak rajtuk, hanem kiválasztották őket. Néha veszek ruhát én is. Szépet, márkásat. Kiválasztom boldogan, hordom öntudatosan.”

  15. Sosem utáltam a testemet, inkább sajnálom, hogy egy morcos, hisztis, elégedetlen tudat lakik benne, aki nem foglalkozik vele eleget és elhanyagolja. A tudatomat utálom, vagyis önmagamat, nem a testemet. Barátom is van, rendes ember és szeret. Nekem mégsem jó, szenvedek, marcangolom magamat és fortyog bennem a harag, a csalódottság. Érthetetlen, hogy mi a fene ütött rajtam akkorát, hogy még mindig pörgök tőle. Szoktam kutatni az emlékeim közt, keresem a haragom, az öngyűlöletem okát, de még nem találtam meg.

  16. Olyan érdekes ez a poszt. Pár hete valami más kapcsán írtam, hogy nem volt ez mindig így, de jelenleg éppen jól érzem magam a bőrömben. Magamért öltözök, és állítólag jól. Nincs kialakúlt merev stílusom, néha sportos, néha lezser, néha meghökkentő, néha csíkosinges.
    De végre magamért. Ahogy végre magamért borotválkozom, vagy éppen nem. Most éppen magamért nem, illetve félúton, mert próbálkozok egy szakállfazonnal, ami viccesen más, mint amit bármikor is hordtam.
    Nagyon élvezem, hogy így próbálkozom, csak magamért. Tudom, nekem könnyű, én szakállas vagyok. Bár egy estélyi hogy állhat?

  17. Nekem nem sikerült megszabadulnom az öngyűlölettől, nem azért mintha haragudnék magamra valamiért.
    Nálam a szépség egyenlő szabadság, vagy szerelem. Friss szerelmes nem vagyok , és szabad nem vagyok.
    Az a testbeszéd amivel reagálok környezetemre nagyon ronda, és mindjárt oda jutok,hogy elfelejtem hogy is nézek én ki valójában.Nem sikerült megtanulnom úgy tenni mintha szabad volnék, mintha jó volna.Ezért belemerevedtem egy görcsös ,nehézkes ,testképbe.Szeretném ha le tudnám választani magamról környezetem rám tapadó,tekeredő,szúrkáló kérgét, szeretnék megszületni és külön létezni, rabszolgaságom színhelyével párhuzamosan mintha csak egyedül lennék, nem reagálva a sok más értékrendbeli ember befolyására.Mert szabadság nekem nincs. Nem vagyok elég erős,hogy az tudjak lenni kifele.Dolgozom a belső szabadságomon, és majd megszépülök.

    • Hú, Eső! Még emlékszem az első kommentjeidre, milyen sokat változott azóta az írásod! Nagyon érdekesen, mélyeket írsz, néhol már erősen el kell gondolkoznom, hogy mit hogyan értesz, és nem is mindig sikerül felfogni, csak mintha kapiskálnám!

      • A blogon tanulok írni.A kíváncsiság, az infoszomj hajtott ide.
        Amit írok az csak nagy SOS jelzés, hogy észrevegyenek engem is a fölöttem elrepülők.Másképp nem tudok kapcsolódni a világhoz.
        Amikor utoljára írtam fogalmazásokat Jókai stílusa volt a menő.
        Nem magyarul beszélnek a környezetemben, amugy is keveset beszélek na.
        Az itt olvasottak komoly izgalmakat okoztak bennem úgy tartalmilag mint formailag. Tisztán látom, hogy nagyon bénán fejezem ki magam.
        Ha érzékelhető valami fejlődés magamhoz viszonyítva az már nekem jó.
        Egyébként a nyelvezet elsajátítása egy dolog, de nekem az a vágyam,hogy gondolataim szülessenek hogy legyen amit leírjak.
        Addig is olvasok,figyelek.

        • Maradj sokáig! Nagyon drukkolok, hogy megtaláld, mitől tudnád jól érezni magad a bőrödben. Van időd magadra? Naponta egy-két óra? Harcolsz érte? Nekem olyan sokat jelent, még akkor is, ha nem leszek tőle népszerű. Nem fejezed ki magad bénán, mert értjük. Erősödj, olvass, lépj, ha már tudsz, mert nincs több életünk, ez az egy van!

        • A szabad idővel nagyon rosszul állok. 12 órát vagyok távol otthonról, mikor hazaérek zombi vagyok és nyomaszt a sok feledat amit otthon is el kellene látni.Kertünk is van,elég nagy.
          Ez a program állandó, mert iparban dolgozom. Plusz az ünnepeket altalában nem itthon töltjük, mert olyankor van idő meglátogatni anyukámat.
          A kötelező programot amugy sem bírom, és nem tudom feloldani a feszültséget amit okoz. Szóval nem vagyok jól programozott robot. Kellene nekem egy kis Urban Eve szervezés, és valaki aki még kapálgasson a kertben.
          Lehet, hogy a racionalizálás segítene meghajszolt állapotomon.
          Bizony én nem tudom jól tartani a gyeplőt 😉

          • Én is mindig visszaolvasom, amit írok, és javítgatok, de mégsem vagyok elégedett soha. Hiába, valakinek megy ez, más meg csak igyekszik lépést tartani. De ez a közeg szerencsére nagyon elfogadó, bár félreértések adódhatnak.

  18. Hát… most kicsit ünneprontó leszek, de a testkép-parák feladása általában korral jár. Pont azzal, hogy az embernek egy idő után lesz nagyobb baja is, mint azon tipródni, hogy kinek mennyire tetszik. És tényleg lát halált, meg elromlott testeket, és megtanul örülni annak, hogy az övé funkcionálisan rendben, és rájön, hogy ezért önmagában szeretetreméltó. Nálam legalábbis így volt. Pont a szülés utáni nyáron mertem először életemben bikinit venni strandra, gondolván, hogy milyen fasza kis hasam van, minden gond ellenére 9 hónapig bírta. Akkortájt volt az a felismerésem is a tükörrel szemben, hogy a mellem talán lóg egy cseppet, viszont még nem vették le, mint velem egykorú barátnőmnek. És így tovább.

    Viszont az öltözködésemben/sminkelésben még bőven van hová kifutni. Én ezt valami aduásznak tartogatom, hogy ha majd esetleg megint nem érzem magam jól a bőrömben, legyen mihez kapni. Vagy mondjuk ha úgy érzem, hogy a saját szememben túl nagy léptekkel romosodom, akkor be tudjam vetni hangulatfokozóként. Ilyesmi. Tudom, hülyeség, de régebben is mindig azt vártam, hogy majd egy kerek évforduló kiváltja belőlem a külsőmmel való intenzív foglalkozást. Még mindig ezt hiszem, de lehet, hogy sose jön el.

  19. Ajándékozásban nem vagyok/voltam jó, de igyekszem. Feleségemnek TV-t adtam a 30-ra, mert az anyósomék videotonja több volt, mint idejétmúlt, és a felíratos DVD-ket egy méterröl nézte.
    Sosem engedte volna meg magának, hogy ennyiért (türhetöen olcsó, de jó) TV-t vegyünk, mindig meghúzta határt olyan szinten, amiért én el se indultam tévénézöbe.
    Mielötti valaki azt vizionálja, hogy micsoda ajándék ez egy nönek, biztos azóta a focimeccseket nézem orrvérzésig hanyattdölve, az mellélött! Èn be se kapcsolnám, lehet észre sem venném, ha egyszercsak eltünne a tv-nk.
    Viszont azóta inkább szabadidöt ajándékozok neki, vagy Artic Monkeys/stb. koncertet (vasárnap VOLT, vigyázat, megyünk!), vagy olyat, amit nem engedne meg magának, de nem tárgy, hanem valamiféle élmény. Olyat, amit nem engedne meg magának, na abból rengeteg van, de aminek örülne is, ha megkapja tölem, már kevés…
    Nehéz, mert szinte csak a filmek érdeklik. Bár a napokban már mondogatja, hogy szeretne 3 napot tök egyedül lenni, semmit sem csinálni. Na ezt oldjam meg.
    Asszem szombaton reggel fiammal eltününk, délutánig vissza se jövünk! Jobbat nem tudok.

    • Az már nagyon jó! Én is vagyok így, alakul a három napom vasárnaptól. Mikor az én férjem ilyen gyerekmentesítő túrákról visszajön, egész hevesen tudom szeretni.

      • 🙂 Én arra vágyom, hogy visszajövünk, és egészen hevesen szereti önmagát!
        (örülök, hogy nem haragudtál meg a fiad barátnőjés “poénomon)

        • Nem haragudtam meg, mert nem olvastam. Azt se tudom, melyik posztnál van. Én is szeretném magam jobban szeretni. Kipihent állapotban jobban szokott menni.

      • Gondolom te nem fogod holnap visszaszívni, hogy nem is úgy gondoltad, meg a gyereke(i)dnek már nagyon hiányzol, úgyhogy inkább mentek együtt vendégségbe…
        Ennyit a tervezésről, meg arról, hogy mi valósul meg belőle.
        Rohadt feszült voltam ma eddig, most bedobok egy leszarom tablettát, hogy a délután legalább jobb hangulatban teljen.
        Hogy valahogy mindig egy tök átlagos otthonülős (a vendégségbemenős ugyanaz) jön össze szombatra/(hétvégékre).
        És nem vagyok rugalmas, mint kiderült. Ennyire tényleg nem, hogy reggel 8 tól 10-ig 5 féle elméleti variáns hozunk össze, hogy teljen a nap, de gyakorlatilag végül a legalapabbat valósítjuk meg, mint mindig, játszótér a következő sarkon.
        Még jó, hogy előre megvettem a holnapi Volt-ra neki a jegyet, muszáj elmennie.
        És vállalom, lehet, hogy kifejezetten csapnivaló férj vagyok pár napja, akit rohadtul frusztrál, hogy hiába próbálkozik jobb lenni.
        Veszek most egy nagy levegőt, és csinálom tovább, ami tőlem tellik.

          • Nem kérdeztétek, én sem kérdeztem magamtól, de jó észrevétel.
            Nem, nincs. Meg kell teremtenünk, mégpedig rendszeresen.
            Erről máshogy, de a héten már beszélt. Pontosan, hogy mennyire írígyli a kolléganőjét, mert közelben a nagymama, és lepasszolhatja a gyerekét, mégpedig akár egy hétre. Mi még egy napot sem voltunk nélküle.
            Eddig nem is voltunk rá képesek. (Szar reakció tőlem, nagyon, de ezért sem akarok másodikat, mert nincs itt a háttér, hogy néha, akár pár órára kettesben kikapcsolódjunk, elmenjünk itthonról, őt meg most már bántja ez a hozzáállásom.)
            Jelenleg ezt tudom megtenni, hogy megteremtem számára az időt, hogy egyedül legyen. Anyagilag nem engedhetjük meg most az extra babysittert, de elgondolkodtató, miről mondjak le, hogy beleférjen.
            És most hogy mondtad, nagyon hiányzik, hogy kettesben csavarogjunk!

            • Nagyon sokat jelentett a házasságom megmaradàsánan, hogy èvszakonként egy hétvègére leléptünk. Nem apa ès anya, hanem piroska meg jancsika. A gyerekpásztor drága, de a hangos szex megfizethetetlen: D

            • Kösz a tanácsot, majd erre figyelek! Többet segítettél, mint hinnéd!
              Menet közben fiunk hamarabb felébredt, így hónom alá csaptam, és eltűntünk 4 órára, csaptunk egy óriási sétálós-motorozós délutánt (képzeljétek, műanyag trike-al is lehet triálozni, a fiam ma mutatta!) , csak vacsira értünk haza. Jó volt, csak úgy körbe a városon 4 órán keresztül. (Ma is őszültem, de ezek a szálak kedvesek lesznek)
              A feleségem kicserélték.
              Évszakonként egy hétvége, bele kell, hogy férjen.
              (Hangos szexről két történet jut eszembe:1. kiköltözésünk után első itteni együttlétünk alatt rám szól a feleségem: Csitt, meghallják! mire én: Mit? Itt úgyse értenek minket!
              2. pár hete éjszaka, fülledt meleg, hallom, hogy valamelyik állat ordít. Gondoltam, na meccset néz, de pár pillanatra rá hangosan egy női hang ritmikusan rákontráz. Na mondtam magamban, itt potyognak a gólok! Én a nőnek drukkoltam.)

  20. Olyan jókat ír mindenki erre a szuper pozitív posztra! Én most így 33 évesen érzem magam legjobban a bőrömben, merek érdekes(ebb)en öltözködni, vágyom sokat táncolni, vidám emberek között lenni! Élvezem a munkám nagyon, és egész gyakran a gyerekeimet is szerencsére!

  21. Szép poszt, jó volt olvasni, remelem megtapasztalok hasonlot én is.
    Ra kellett jojjek, eletmeben ketszer voltam elegedett a testemmel, egyszer 14 evesen egy komoly betegseg utan, emlekszem nagyon sovany lettem (elotte se volt rajtam felesleg) emlekszem, azt gondoltam vegre olyan vekony a combom, amilyet mindig is szerettem volna.
    Evek multan kezembe akadt egy foto ebbol az idoszakbol, az arcom beesett csont és bőr vagyok.
    Es aztan 20 eves korom korul, nagyon szerelmesen, szerettem a testem is.
    Apamat hibaztatom amugy, abban nottem fel, hogy hallgatom, ahogy semleges hangon megjegyzeseket tesz nok kulsejere, sose pozitvat. Folyton. Nezzuk csaladilag a mukorcsolyat, es akkor megszolal, hogy hat ez is milyen szep no lenne, de vastag a combja/nagy az orra/lofeje van. Ram ugyan sose tett ilyen megjegyzest, de boven eleg volt folyton ezeket hallgatni ahhoz, hogy ne legyen egeszseges testkepem.
    Mindig azt gondoltam kover vagyok, hat mara ez meg is valosult, szegyellem a testem sajnos, es haragszom magamra, amiert lusta vagyok es nem teszek a plusz kilok ellen.
    Es igen, sokszor van az, hogy x ora munka utan, hullafaradtan, mar csak arra vagyom, hogy kiegyem a hutot.
    És van meg egy dobbenet elmenyem, nemreg lettek rolam szep fotok, mert vagytam mar erre jo ideje, hatha segit az onelfogadasban, es a pluszkilokat feltem a legjobban viszontlatni, de nem, basszus, nem, hanem ahogy neztem a fotokat, az volt az elso gondolatom en mikor oregedtem meg ennyire? ez mikor tortent?

    • Küldök egy nagy ölelést! Nem szeretem én se a fotóimat, én nem olyan vagyok és kész, mert élek, villanok, és ez szinte elkaphatatlan.

      • Egyszer, mikor azt nézegettem, milyen rossz fotók készültek rólam, megvigasztaltam magam, hogy mozgásban biztos nem ilyen az arcom és a testem se. Videót nem engedek készíteni magamról.

        • Akkor most én is leírom, amit a blogszülinapos poszt alá nem akartam/mertem/mit tudom én… Szóval:

          A blogszülinapos fényképeken egyáltalán nem láttam magam szépnek, de ott és akkor szépnek éreztem magam. És ez gyakran így van, és ez a lényeg 🙂

            • “Egyszerűen NEM LÉTEZIK, hogy valóban úgy nézzek ki,mint a képeken…”

              Jajj, én ugyanígy vagyok vele! És szent meggyőződésem, hogy a valóságban sokkal jobban nézek ki, mint a képeken, mert ha nem, akkor nagy baj van.. 🙂

              • Mi ezzel ma pont így voltunk, mikor elmentünk útlevelet csináltatni. Férjem azt mondta, őt azzal a fejjel, amin amit sikerült lőni róla, biztos nem fogják beengedni az USA-ba (ha eljutunk egyszer). De az enyém is eszméletlen pocsék lett, ellenben a gyerekek tök jól néznek ki mindegyik igazolvány képükön, még azon is ahol durcásak. Igazságtalan ez.

          • Én is ugyanígy vagyok ezzel. A képeket nézve azt gondoltam, hogy Jézus, hogy nézek ki, hát, ez van, a profi fotós is csak hozott anyagból dolgozik, azt fotózza, aki előtte van, olyannak amilyen. De ott meg jól éreztem magam…

      • Köszönöm, kedvesek vagytok, jól esik.
        Az idő múlása, hogy belül másnak látom magam mint, ami a valóság, ez most nekem döbbenet. Azt hittem mivel még nem őszölük, még mindig huszonévesnek látszom, hát nagyon nem! 🙂

        • Sok embert lattam mar, akik a fotokon joval idosebbnek latszanak az eletben viszont fiatalosak. A foto amugy is mindent forditva mutat, tehat torzit is.

            • Nekem pl fura orrom van, profi világítás nélkül orbitálisnak néz ki a fotókon. Ezen kívül ténylegesen negyvenévesnek látszom, de már a tíz évvel ezelőtti fotókon is, miközben élőben mindenki minimum egy tizessel fiatalabbnak néz. Megtanultam, hogy a fénykép ugyanakkora hazug, mint a mérleg meg a tükör. Utóbbi kettőt száműztem is a lakásomból. A fényképet azért nem, mert a lányom még igényt tarthat rá ötven év múlva.

              • Nekem is nagy orrom van, mindig is utáltam. A feleségem mindig mondta, hogy szereti, így szereti(langyosan).
                Én meg elhittem, mostmár elhiszem, és lassan szeretem, hogy más orrom van. Nagy.

                • Ha tükörbe nézek, azt látom, hogy baszhatom, mert nem nézek úgy ki, mint Bratt Pitt.
                  Aztán meg azt, hogy Bratt Pitt baszhatja, mert nem nézki úgy mint én.

  22. A mai nap kész csőd!
    Első: egy órával hamarabb keltett a fiunk, de egy órával tovább tartott a készülődés, mint akár télen!! Persze hogy most volt időpontunk az orvosnál, most kellett volna sietnünk.
    Miközben mindenki dícséri, milyen szófogadó, én ma legalább 200 nemet hallottam tőle. Kiborított totál, főleg hogy nem érünk oda.
    Felöltöztettem végül, lépcsőházban míg zárom az ajtót, elindul egyedül, nézi az arcom, látja, ijedtségtől szólni sem merek, s közben fehérre meszeltek, hát persze hogy elesik. Tajtékoztam a dühtől, miközben vígasztaltam, meg a bordáit vizsgáltam.
    Nincs baja, de már késünk, az tuti.
    Felkapom, rohanok vele babakocsi helyett ölben, még a vonatot elérjük, a villamost is! (Hogy babakocsi nélkül mennyivel gyorsabbak vagyunk)
    Odaérünk, egy órát várunk, holott idő előtt ott voltunk. Sebaj, Tóbiás! Mesekönyvek A-tól Z-ig, majd Z-től A-ig. A gyerek egészséges, megállapítja a doki. Hurrá, akkor csak szimplán egy ördögfióka.
    Hazafelé még 200 nem hasít el a fejem mellett, én már olyan kacifántosan teszem fel a kérdéseket, hogy magam sem tudnám megválaszolni, de ő nyom egy kövér nemet.
    Felkapom, hazajövünk, eszik, ordít, alszik. Eszem én is, ordítok, őszülök.
    Második, bejegyzéshez:
    Feleségem tükörbe nézett, és feltette a klasszikus kérdést: kövér vagyok?
    13 éve kapom ezt a kérdést, mindenféle változatban!!! Volt 63 kilós, volt 88 is, soha, semmikor nem segített válaszom.
    Mert nincs rá válasz, ami segítene! Ha ő 63 kilósan is kövérnek érezte magát, lehetetlen most 83 kilósan bármi olyat válaszolnom, ami pár hétre legalább az önképét helyrehozza.
    43 kilósan is kövétnek érezné magát.
    A fejében kövér!
    Valaki idézte a jóbarátokat a minap, pucér pasis jelenetet.
    Hát nekem erre a másik jelenet jut eszembe, mikor Ross és Raechel járnak, és Chaendlernek osztanak tanácsot:
    A lényeg, hogy gindolkozás nélkül vágd rá a választ!
    – Kövér vagyok?
    – Nem!
    – Kicsi a farkam?
    – Nem!
    Ez villant be, mikor nem azonnal válaszoltam, ráadásul rosszul.
    És most déli alvás, mert az ördögfióka már álmában azt tervezi, mivel készíti ki az apját!

    • Így most ébredés után komolyan kérdem, van erre helyes válasz?
      Ha megölelem, megcsókolom, hogy megerősítsem, én szeretem, szeretem úgy, ahogy van, akkor vígasztalásnak, majd egy igennek veszi.
      Mint kiderült, a szex biztosít számára pillanatra jónő önképet. Hát ha ezen múlik, én leteperném minden ilyen kérdésére, mert számomra jónő, de akkor jó időben tegye fel a kérdést, vonaton utazva nem ér!
      Valahogy nem érti, hogy fejben kellene átkapcsolnia. Jónő vagyok, szeretem magam! Ráadásul képes voltam szülni, a testem ennyire nagyszerű teljesítményre is képes, hát szeretem érte! Akkor szeretem érte, úgy, ahogy van!
      (Ès szülés nélkül is megérdemli mindenki, hogy úgy szeresse magát, ahogy van)

      • “Valahogy nem érti, hogy fejben kellene átkapcsolnia. Jónő vagyok, szeretem magam!”
        Hát ez a fejben átkapcsolás, na ez az ami nem megy sokunknak. Tényleg nem egy kapcsoló van ott, na. Hiába _tudom_ én is, hogy jó vagyok így is, ahogy vagyok, nem a kilók számítanak, de nem ezt _érzem_.
        Én abban bízom, hogy egyszer csak megtörténik. ahogy az áldás és a kegyelem szokott, hogy túl leszek ezen, szeretni fogom magam mindenestől.
        Dolgozom rajta.

        • “Hát ez a fejben átkapcsolás, na ez az ami nem megy sokunknak. Tényleg nem egy kapcsoló van ott, na. Hiába _tudom_ én is, hogy jó vagyok így is, ahogy vagyok, nem a kilók számítanak, de nem ezt _érzem_.”
          Ezen a kapcsolón a bejegyzés elejétől gondolkozom, mert nálam sem egyik napról a másikra billent át a dolog. Egyszer csak észrevettem, hogy rendben érzem magam. Tehát a folyamat megvolt, de csak az eredményre észleltem rá. Na mind1.
          Tényleg nem a kilók számítanak. Én vajmi keveset vettem észre a kilókból. Ő mondja csak folyton. Én ezt a 20 kilót is alig vettem észre. Persze már, de nem számottevő.
          Viszont ő nem csak tőlem várja erre a kérdésre a választ, hanem monitorozza a környezetét, legalábbis a tegnap esti beszélgetés alapján.
          – A kolléganője ugyancsak 2 éve szült, és azért beszélget vele az irodában XY (beképzelt, felszínes, macho) fickó, mert jó nő, mert újra lefogyott… (miért számít az a fickó?)
          – Múltkor miniben volt a kolléganő, nem látszódott a bugyija sem, derékig kivágott felsőben, melltartó átlátszódott. Én mit gondolok erről, kérdi? Hát azt, hogy a fiam 2 évesen majdnem 100 %-ig mindenkit beazonosít 20-100 éves korig, hogy bácsi, vagy néni, én is be tudom, nekem ne mutogassa. (persze úgy öltözik mindenki, ahogy akar, no meg nem is nekem mutogatja, de ez szerintem irodába sok)
          Szóval kívülről várja a visszajelzést, hogy rendben van, és azt nagyon kevesen kapják meg.

          “én hiszek benne, hogy a szeretet gyógyít.” Én ezt illetően tizenéve még hittem, hogy a szeretetemmel ebből kigyógyul, de valamit rosszúl csinálhattam.

          Mostmár komolyan veszem, mert aggódok érte, és gondoltam a mozgás jót tenne neki (mint mindenkinek). De azt is félreérti, azt hiszi, a kilói miatt küldöm. Küldi a fene, nem noszogatom, hanem ha téma feljön, rákérdek, mit szeretne tenni.

          • amiben biztos vagyok, hogy az, ha az ember tényleg túlsúlyos, és gáz, ahogy kinéz, és valaki akkor mond olyat, hogy nekem így is jó vagy, az nem előrevisz. sőt. valami rejtélyes módon mindent hiteltelenné tesz. és vacakká.
            a többiről fogalmam sincs, nekem vannak napok, mikor úgy érzem, mikor a tükörbe nézek, hogy ejha, jól nézek ki. és akkor most már tudom, mások is azt látják. és vannak a napok, mikor plusz húsz kilót rántok fel öt perc alatt. és azt is látja mindenki. és sajnos egyáltalán nem tudom befolyásolni ezeket a nagyon rossz napokat. csak remélem, hogy miközben halad a terápia, hozadékként ritkul, vagy eltűnik ez is.

            • a langyos a sör, de nekünk így is jó, na az, ami nem ok. ettől nálatok lehet az egész másképpen. nézem a 18 éves lányom, aki karcsú, mint a nádszál,. és csak küzd a mérleggel, hogy ne Hval kezdődjön már. és belémhasít, ahogy anno ugyanezt, nap mint nap átéltem, és mekkora darabnak, milyen szerencsétlennek láttam magamat. és mennyire betett ez hosszútávon. nem kis feladat vele megértetni. hogy szép, fiatal, és gyönyörű.

              • A langyos sörre, mert ezen jót nevettem, úgyhogy maradok nála.
                Beülsz egy sörözőbe, mert száraz a torkod. Rendelsz 3 deci sört, barnát.
                A pincér kihozza, te örülsz, hogy ilyen gyorsan ment. Furcsálod a poharat, más, mint a megszokott, de odase beki, belekóstolsz. Jéghideg, gurul le a torkodon, ilyet még nem is ittál.
                A felénél tartasz, mikor a pincér szabadkozva félbeszakít, hogy elnézést, korsót hozott, és nem is barnát, ez a házisörük, még nincs is a piacon, próba alatt.
                Mondod, oda se neki, ilyet még nem kóstoltál soha, nem bírod abbahagyni, nem bírnád, ha hagyná.
                De nem hagyja! Egyfolytában győzköd, hogy te pohárral kértél, és nem is ezt, ez korsó, és amúgy is selejt.
                Te közben már azon törnéd a fejed, még egy korsót legurítanál, ha eltünne végre, legfeljebb gyalogolsz hazáig. Vagy még tizet! Legyen detox, a fene bánja, a hülyék még a végén abbahagyják ezt a házisört, ha már ilyen tökkelütött pincérjük van, sosem lehet tudni.
                De a pincér nem hárít, el se hiszi, hogy neked ízlik, sőt, olyan elvetemült vagy, hogy még rendelni akarsz!
                Na én erről beszélek!

      • nem tudom mi a helyes válasz, csak az a nagyon közhelyes dolog jut eszembe, hogy szeresd nagyon. én hiszek benne, hogy a szeretet gyógyít.

      • Én is hasonlóan gondolkodom erről, mint Blaci. Nálunk hasonló a helyzet, mint nálatok, csak nálunk én vagyok a feleség, aki kövér, évek óta rendületlenül kövér 55 kilósan is, meg 63 kilósan is.

        A férjemet kezdetben sokkolta, hogy én magamat csúnyának és kövérnek látom, miközben ő nagyon szépnek tartott, és próbált meggyőzni róla mindenhogy, hogy nem vagyok egy gusztustalanság. Nem sikerült neki. Elhiszem, hogy neki tetszek, hogy kívánatosnak és jó nőnek tart – ekkorát nem lehet hazudni főleg nem ennyi időn keresztül (14 éve vagyunk együtt), ráadásul nem csak mondja, mutatja is – ettől függetlenül én konstans elégedetlen vagyok magammal és egy dagadt disznót látok a tükörben és a fotókon. Hogy lehet így élni?

        Egyrészt én tiszteletben tartom az ő ízlését, nem fikázom magam túl intenzíven előtte, és nem mondom azt, hogy baszki, de szar ízlésed van, ha még így is tetszem. Ő pedig megérti, hogy nekem ez van a fejemben, és belenyugodott, hogy nem tud ezen változtatni. Nem baszogat, nem bizonygat semmit, ha panaszkodok, hogy de nagy a seggem, meghallgatja és utána megölel, megsimogat. Nagyon sokat segít abban, hogy tudjak sportolni – én a sporttól érzem jobban magam – elvégzi helyettem a házimunkát, amíg én edzek, és még amikor a legnehezebb anyagi helyzetben voltunk, akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ne törődjek semmivel, fizessük ki nyugodtan a kondibérletet.

      • Kedvesek vagytok, totál azt hittem, hogy majd nekem estek, amiért nem pátyolgatom, és bizonygatom, hogy nem, nem kövér. (Nem látom értelmét a zsigeri nem vagy kövér szövegnek. Semmi értelme, nem hat, próbáltam)
        Arról bizonygatom, hogy szeretem, de nagyon, kívánom, még jobban. Egyébként mióta szült, valahogy tényleg még jobban.
        Tegnap óta futtatom az agyam, és most az ő helyébe próbáltam képzelni magam.
        Ha a számokat vesszük alapul, tegyük fel, hogy a mérleg nem hazudik, és tényleg hízott az elmúlt 13 évben 20 kilót, de én meg azt mondom, hogy nem, akkor én hazudok. Pedig nem, én ebből vajmi keveset észleltem, nekem még mindig az életem párja, a legszebb nő. Tehát szerintem a mérleg hazudik.
        Ő a mérlegnek hisz.
        Szerintem meg a mérleg egy megátalkodott hazudozó, tuti biztos vagyok benne, összehord hetet havat, olyan köpönyegforgató, elég csak ránézni, a kijelzője se áll jól!
        De viccet félretéve! Azért nehéz lehet neki elfogadni, hogy a 13 év alatt mégiscsak összejött 20 kiló. Az ő teste, ő biztos máshogy érzékeli, mint én (alig vettem észre valamit, csinos nagyon). Én ebben az időszakban felszedtem 3 egész kilót. Nem ismerem azt az érzést, hogy szaladnak fel a kilók, fogalmam sincs, milyen ezzel megbarátkozni.
        Azt látom, mióta együtt vagyunk, hogy ezzel baromi sok energiája megy el, ha ezt arra fordítja, hogy megszeresse magát (már ha ez megy tudatosan), már úgy kivirult volna!
        A mérlegetek HAZUDIK!

    • Bassza+ Rossnak igaza volt. Erre zsigerből kell rányomni a választ.
      NEM!
      Ma este is ez a lemez került elő, én meg nem tudom a tűt átugrasztani. Nem értek a nők nyelvén!
      Ma bebugyolálta valami körmönfont túlalacsonygyomorsavas mondatba, hogy attól kövér. Én meg nem vágtam rá, hogy nem is vagy kövér! Na most ez lesz jó pár napig. Hát ami azt illeti, a fiunkkal a kádban, a seggét mosva nem voltam épp készenlétben.
      Tényleg béna vagyok, ha elhangzik bármilyen kijelentő, kérdő, felszólító mondatban, vágnom kellene rá a választ, nem is vagy kövér.
      De ez mit segítene, ha egyszerűen ott benn, a fejében kövér?

      • Ha a lányom meghallja a sikításomat a gardróbból, azonnal kikiabál a szobájából: “nem vagy kövér!” Aztán utánakiabálja: ” és öreg sem!” Imádom.

      • Nekem erről az jut eszembe, ami már többször elhangzott: nem vagyunk a barátunk/párunk pszichoterapeutája. Együttérzők vagyunk meg minden, de van egy határ, amin túl a belső problémákkal már nem a kapcsolatot terheljük. Mert nem arra való.
        Szóval nem, nem a te felelősséged, hogy átkapcsold azt a kapcsolót – mellesleg nem is a te kompetenciád, aligha vagy rá képes.

        • A tanîtvány c. Krimit olvasom, abban van, hogy először épïtsd föl a saját életedet, utàna akarj kapcsolatot màssal. Hát, emlékeim szerint nekünk azt mantrázták anno, hogy màsokèrt kell élni, mert a többi mocskos önzès. Lehet, hogy ezt szîvtuk meg.

          • Van egy mondás: ha én nem magamért, akkor ki tesz értem? De ha csak magamért, akkor mit ér az egész élet? – Valami ilyesmi. Persze, másokért is, segítünk, teszünk egymásért egy pár-/baráti kapcsolatban – de nem magunk ellenére. Igenis, magamért, igenis, magamat építem fel először.

        • Egyetértek. Legutóbb, amikor ilyennel próbálkoztam, hogy jaj, már nem férek bele a ruháimba (tényleg nem fértem bele), az akkori szerelmem kapásból rávágta: akkor vegyél nagyobb ruhákat! Hahaha, imádtam, és tényleg így is lett. Igazából amióta okés vagyok magammal, azóta szépnek is látom magam, és finnyásan csak olyan férfiakat engedek a közelembe, akik osztják ezt a meggyőződésemet. De először az én fejemben kellett, hogy átkapcsolódjon valami.

  23. Mi volt számomra az igazi szabadulás? Amikor már nem számított többé a férfitekintet. Valószínűleg segített, hogy nem veszek úgy húszéves korom óta női magazint. 🙂
    Sokat köszönhetek még Zoé és Jennifer barátnőimnek e tekintetben, őket feministának nevelte az anyjuk, és példaértékű a tartásuk, na meg a férfitekintetnek szóló ellentartásuk.

    • Hogy ezt írtad, gondolkodtam és azon kaptam magam, hogy jéé én női magazint magam még nem vettem. Fodrászatban, a nőgyógyászati váróban, az anyámét fel-felütöttem, de venni nem vettem. És igen, számít, nagyon is a szabadulásban ez a fajta mentesség.

    • Ez a ‘szabadulás’ milyen jó szó.
      Annyit gondolkodtam ezen, hogy miért rossz nekem.
      Szerintem abban, amit a nőknek a társadalom előír nem lehet jól érezni magad.
      A férfitekintetektől való függetlenedést én is elkezdtem már évekkel ezelőtt, azt mondtam, hogy az nem lehet, hogy az én spontaneitásom abban őrlődjön fel, hogy ők bámulnak és méregetnek.

  24. Párom egyszer belenézett a tükörbe, és szörnyülködve felkiáltott:
    Ùgy nézek ki, mint Jabba! (Star Wars, kéretik google-ön képeket megnézni)

    Hangos nevetésben törtünk ki.

  25. Szép ez a bejegyzés is, elolvastam, bár féltem tőle. Ez az, amit én most nem tudok, nagyon nem. Sosem voltam ennyi kiló, mint most, bánateszek, feszültséglevezetéseszek, unalomeszek. Ráfogtam a szülésre és az antidepresszánsokra, az utóbbi talán jogosabb. Bármilyen cuccot veszek, az nem jó, hogy is lenne jó, szétfolyok, ezt löki vissza a környezetem is. Majd lefogyok, de mire lefogyok, pont megöregszem. Lassan 40 leszek. És ha most mennék is a kapcsolatomból (néha nagyon mehetnékem van, máskor meg 10 körömmel kapaszkodok belé), akkor hova mennék, kihez, milyen a szexpiaci árazásom? Szar nyilván. Persze sosem volt túl jó.
    És még sorolnám órákig a negatívumokat a magamról, ha nem lennék nagyon fáradt, és nem érezném azt megint, hogy feleslegesen önsajnáltatok itt.
    Hogyan szabadultam meg? Az öngyűlölettől? Meg lehet ettől szabadulni?? Tényleg van olyan ember a világon, aki 6 méter felett ugrik egy rúddal? Aki a holdra szállt? Aki beszél 20 nyelvet? Aki megszabadult az öngyűlölettől? Ugyanolyan távolinak, irracionálisnak tűnik számomra az egész. De azért jó olvasni, hogy mégiscsak létezik…:)

  26. Visszajelzés: most akkor én mit tolok | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: test és lélek | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: szorongó | csak az olvassa — én szóltam

  29. Ez egy szuper írás!! Nagyon köszönöm! Sokat fogok meríteni belőle, talán egy két mondatát ismételgetem is magamnak, hogy mindig tudjam, és az öngyűlölet, kritizálásból önszeretet legyen! Főleg az egy, és a kettő .. és a többi is!

  30. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  31. Visszajelzés: fogyókúrázik a kamasz gyerekem | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: ami jár | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s