hogyan fogadd el magad? de igazán

Erről írtam már:

hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől?

Egyrészt ez, hogy úgy néznek rám, hogy attól istennő leszek (most kevésbé, akkor, 2014-ben nagyon, de most már nincs szükségem megváltásra). Másrészt hogy puritán, aszkéta vagyok, minden sallangot levetek, lecsupaszítom a testemhez való viszonyt. Elviszem a böjtbe, verítékbe, maratonba, szex-eksztázisba, és ott a szemébe nézek: ki vagy te? Milyen vagy? És AZT AZ IGAZIT elfogadom.

A sminkkel, a “jól sikerült” fotóval, a csini cuccal nem lehet igaz kapcsolatban lenni.

Egyik fontos érték- és ízlésváltozásom a hat év intenzív sportnak köszönhetően a látás. Egy zsúfolt strandon ülök, és látom az anatómiát: a sport nyomát és az idő nyomát. Sokkal jobban látszik embereken az ülés, a nemsport, mint a kor.

A sportnak köszönhetem, hogy a felszínes jócsaj-eszmény teljesen eltűnt a tudatomból, sőt, nevetségessé vált. De a vékony–kövér, jónő–penészvirág pólusok is megszűntek. Sportoló és nem sportoló van.

Nézem a testet. A sajátomat is. Persze tud vele bajom lenni, de a bajom nem fáj, mert tudom a “titkot” – nem vagyok tehetetlen. Újabban a zsír se zavar  annyira, csak forma ( = izom) legyen, tömörség, ív (a férfi testén, I mean).

Bennem a test most már nem kelt keserű nyugtalanságot, mert azt értékelem a saját testemben is, hogy milyen érzés benne lenni és mire képes. A látvány helyett.

És főleg az illúzió helyett.

Bármit is állítasz, bármi is a téma, tudnod kell, hogy most te beszélsz-e, és ez a te igazi gondolatod, belső valóságod-e, vagy pedig elsajátítottál egy beszédmódot, és azt ismételgeted, mert jól hangzik. Például az önelfogadásról.

Közben esetleg fogalmad sincs arról, mit tagadsz épp, és elfogadtad-e magad valóban. Csak jól hangzik az idézet. Milyen igaz! De nem magadat ismered fel benne, hanem elvisz téged egy teljesen fiktív valóságba.

A kontent is termék, eladható. Megvehető, fel lehet rá iratkozni. A közösségi média jól tudja, hogy elhíztál, nyűglődsz. Rádzúdítja az önelfogadás-témát, sőt, azt, hogy te ezek révén milyen kritikus vagy. Te pedig lájkolsz, vásárolsz. Azoktól, akik arányos, edzett test híján a vádaskodó, önigazoló szövegeléstől menők.

És te nemet mondasz a felszínes fitneszkultúrára, és nem veszed észre, hogy a saját jóllétedre is nemet mondtál. És a lustaságra igent.

Nem csak azok élnek konzerven, akiknek a Női Lét a pasikon nyavalygás, esküvő, építkezés, baba, elhízás, megcsalás, szürkeötven, tufa férj, celebről ábrándozás, keserűség, ezotéria, unokára telepedés, és kérdéseik sincsenek ezen kívül. Az úgynevezett okos, kritikus emberek is odatódulásban, csoportban képzelik el magukat. Megfigyelik, hogy mások a közegükben hogyan viselkednek, és azt utánozzák. A bátrat, az altert, az intelligensnek tűnőt.

Máskor viszont, amikor teljesen irreleváns, hajtogatják nagy öntudatosan, nekik mi tetszik, mi nem. Általában akkor, amikor valaki ellen lehet szegezni. Ők ilyen nagyon bátrak.

Őneki nem tetszik, ha valaki túl izmos, az nem nőies, mondja (nekem, mert ezzel meg van magyarázva a dolog). Az, hogy neki borzalmas állapotban van a teste.

Én nem mondok semmit, nekem nem szabad.

Mivel nincsen valódi elfogadás, csak öngyőzködés, pótlék-magyarázatok, a női önelfogadásban jól jönnek az átvett beszédmódok.

Tele van ezzel a net, meg lehet élni a reprodukciókból. Taps, fontosságérzés, magazininterjú jár az iparág iparosainak, és nem kell semmi saját gondolat. Ezek a szörnyű, cukros importmondatok: több vagy, mint egy szám, nem a tested határoz meg, radikálisan dobd ki a mérleget, szakíts a diet culture-rel. És politika is ez, mert az elhízottság érdekcsoport és akkor elnyomottság van, privilegizált szépek-soványak, fatphobia, weight stigma, és a többi polgárjogi panel.

És ők maguk, akik ezeket hirdetik, olyasmikkel küzdenek harmincasként, elszorul az ember szíve.

View at Medium.com

De ő legalább őszinte. Mert Ragen Chastain, Tess Holliday, Virgie Tovar be nem vallaná.

Nem fogadhatsz el bármit, bármilyen züllésnek, szétesésnek, éjszakázásnak, önrombolásnak, ciginek-nasinak-piálgatásnak az eredményét. Fogadd el azt, amiért megdolgoztál. Az éppen elég jót.

De az is önátverés, hogy te sportos vagy, MERT követsz valami facebookos arcot, lájkolod a fotóit, és magadat életmódváltónak hiszed ettől. Miközben nem éled. Ezek a vágyaid. A valósággal, hogy őszintén milyen érzés a testedben lenni, és hogy néz ki a tested, nem akarsz szembenézni.

Veled mi van? Ezt kérdezem. Tudsz fotókirakás, app, felszépítgetés, motiváció, guru nélkül a testedben lenni, rá figyelni? Elviselni a gyűrött, izzadt fejed látványát? Tudsz a testedre úgy nézni, hogy az nem a tetszés, a szexiség instrumentuma?

Pedig létezik őszinte önelfogadás: “elég jó vagyok, szeretem a testem, jó benne lenni, nem szégyellem, nem görcsölök ezen, jól érzem magam” – és nem a tökéletes anatómia vagy a szuper edzettség a feltétele.

Mint annyi mindent, ezt is a családi, korai szocializáció formálja. A kortársak, a média, a trend csak későbbi hatás. Addigra már rég nem vagy kritikus.

Aki a kinek-jó-a-lába közegből jön, az harminc fölött ugyanúgy és ugyanazért hirdeti ez önelfogadást, ahogyan korábban tolta a rivalizálást, sminket, fogyózást, a felrakott lábú instafotókat.

Nekem mindenféle jutott: magány, elhanyagoltság, káosz, fiúpártiság, traumák, és beszólások is, érdemeim el nem ismerése. De az a fajta külsőség-sulykolás, hogy hogy nézel ki, milyen a ruhád, híztál-e, ez nem volt nyomasztóan jelen a legifjabb nőségemben.

Értelmiségibb, lelkibb volt az értékrend. Meg aztán mindenkinek megvolt a baja, rám nem jutott fölös figyelem, és a nem-túl-szépségem átment a radar alatt, továbbá biztonságos volt (mit kezdtek volna ezek egy tündökletes szép kamaszlánnyal?). Vagy egyéb érdemeim, kiskoromtól világló szellemem miatt hagytak békén. Vagy mert anyámnak sem volt a szépruhás kinézet fontos.

A legtöbb nőnek, aki most testi öngyűlöletben vergődik, az anyja fogyózós, pasizós, ábrándokba bódult, csiricsáré, szétesett nő volt, aki emellett kontrollálta is a lányát, sopánkodott a nőiségről, riogatta vele, és rajta torolta meg az öregedését. A fiatalabb öngyűlölők ezen felül, jobb inger és program híján, ráfeszültek az instára, sminkre, leárazásra és műkörömre, ezen szenvednek, pedig simán lehetne több eszük és értelmesebb életük is. Csajoskodik, rivalizál, seggeket taksálgat érett, értelmiségi nőként is, közben a pornófüggő fickója ráveszi mindenféle önalázásra, és megy a munkahelyen, barátnői körben is, hogy ki kivel randizik, ki hízott el, mikor lesz esküvő, baba – borzalmas pletykakör.

Hogy lehetsz te ebben boldog nő? Ezek nagyon szűk, merev szerepek. Leszarni őket, az meg azt jelenti, hogy végleg kiesel a jónők közül.

Nemet lehet mondani erre a beszédmódra később is, ha valaki felismeri, nem kér belőle és van hova barátkoznia, kitölti az életét mással. És sportol.

Az is lehet, hogy valaki rosszindulat és rivalizálás nélkül, okos nőként is vállalja, hogy érdekli a seggek feszessége (a sajátja is), a kockahas vagy a modellszerű kinézet – ezek igenis szépek, a művészethez is közük van, de akkor meg nem ér megsértődni, érzékenykedni, önérdeket erkölcsbe csomagolni és feminista szólamokkal előadni (“rám nem lehet beszólni, mert visítok, én viszont kiosztom, ki a testszégyenítő, mert lemaradtam a jónőversenyben”). Egy narancsbőrös seggel ugyanis nem lehet két lovat megülni: csúf játék hol panaszkodni az elnyomásra, hol meg virítani a testtel.

Engem a teljesítmény, a sport, a derűs, szívbéli fotó érdekel. A szépséget elismerem, de nemigen véleményezem, nem háborít fel, nem nyomaszt. Ami röhejes, az a sértődékeny “húdeszépvagyok, ugye?”. Akin látszik, hogy zavarja a más sportolása. Aki csak százból egy fotón úgyahogyszép, de arra aztán elvárja az elismerést. Aki nem edz keményen, de sokat lelkizik róla. Aki elirigyli az edzőmet vagy a ruhám márkáját, és nyilvánosan virít vele, hogy fölém kerekedjen. Nagyon nehéz volt elhinni, hogy ez létezik. Az akarja másét, akinek nincs saját. Célja, stílusa, öröme, egyénisége.

Elnézem a tündérlányomat, aki egy manó. Nem reflektál a kinézetére, néha meglepődik a fotóján. Szeret neonszínekben és baglyos cuccokban, zöld tinccsel megjelenni. Tőle tudom: az jár jól, akinek a korai testi élményei szégyenmentesek, emellett lelkibbek, belsőbbek voltak. Aki önfeledt tud lenni a testében anélkül, hogy örökké nézegetné. Nem akar hasonlítani másokra, nincs nőitest-példaképe, inkább fára mászott. Volt értelmes értékrend: kiskorától szenvedéllyel csinált valamit, és hogy a tükör előtt a testén borongjon, az nem fért bele.

Vagy mert a gimiben sem az a téma, ki milyen jó csaj, ki mennyire menő. És a jócsajság nem sminket meg extrém öltözködést jelent, hanem például sportot. És sikerült megtalálni azt az iskolát, ahol a gonoszkislányok nem klikkesednek és csúfolódnak. Ezek a gonoszkislányok aztán felnőnek, és direktebben károsak, mint az állítólagos patriarchátus meg a média.

És nem, nem kell cukinak lenni sem. Mindenkit üresen megdicsérni, támogatni. Ha mégis, akkor: gyere edzeni. Beleszippantasz ott a levegőbe, felrakod a tárcsát, és megérzed, milyen az, amikor a nő nem fél, hisz a testében. Aki szerint okés, sőt, érték az, hogy a nők üresben bókolnak egymásnak, az nem kapna érdemei folytán elismerést.

Milyen testet akarsz? Ez nem csak döntés. Noha a testből nagyon sok mindent ki lehet hozni, sokkal többet, mint amennyit szoktak. Ezt azoknak írom, akik halogatósak, leállósak, reményvesztettek vagy betegek.

De nem az van, hogy “minden lehetséges”. Ezt meg a küzdőknek írom. Hogy a netről kinézegetünk egy álomalakot, sportágat, és az ideálisig gyűrjük magunkat. Ahogy a kivételes, elszánt példakép. Mi sajnos nem vagyunk elég kemények (több éven át biztosan nem: a második DEXA már mindenkinek zsírosabb), nem fér bele több, csak benne rekedünk valamiben, ami stressz. Mert elhittük a motiváló mémet.

Igenis van, amit le kell szarni, van, ami nem ér annyit. Pusztán teljesíteni egy triatlont, egy futótávot nem nagy ügy, csak a facebookon hat jól. Ne tévedj el a sok motiválós, habos, nagy szavakat puffogtató blogon. Túl fehér fog, túl szép tájak, az biztosan nem úgy van. Pont azért olyan fehér meg szép, mert nem úgy van.

Én azt mondom, létezik valódi, nem kifele mutogatós, nem bizonygatós elégedettség. És aki ennek a birtokában van, azon ez nagyon látszik. Az nem kétségbeesetten fut, pózol, posztol meg használ nagy szavakat. Élvezd az életedet, azt az egyensúlyt, amelyik élménydús, nem megszállott, kellően laza és kellően feszes, közel van naphoz, fűhöz, csendhez, szélhez, valódi ételhez – és:

Ami ennek az életnek az eredménye lesz pár év alatt, azzal a testtel barátkozz meg.

Sokkal jobb nem lesz, talán többet nem is ér meg, de a folyamat során közel kerülsz hozzá, megszereted.

Ha valami nagyon zavar, akkor ne hidd el, hogy “ez már csak ilyen, ez az alkatom”. Változtathatsz. Például a narancsbőr nem szükségszerű. Az izom aszimmetriája, az eltűnt derék sem. Minden érvényes, ami a ketóról, böjtről, tiszta étkezésről, kemény edzésről, változatos mozgásról ezen a blogon van, csak már nem tudom új felfedezésként megírni.

Az sincs kőbe vésve, hogy én nem tudok 55 perc alatt tízest, huszonhat alatt ötöst futni. Tudom, mert kiismertem az adottságaimat, hogy erősebb (erőemelő értelemben) könnyen lehetek, hajlékonyabb közepes melóval, viszont gyors futó csak vérverejtékkel. Egyiken se görcsölök, nem bánom. Akkor lenne időm, energiám, ha Artemisz lennék, de közben elrabolt a szív király.

Kár a magazinokat hibáztatni, mert a lényeg nem onnan jön, és aki jól van, azt ezer fürdőruhamodell látványa sem tölti el keserűséggel. “Szeretem magam, van sikerélményem, értékes vagyok, ennek részeként szeretem a testemet is, és nem szorulok harsány mondatokra, mémekre, pózokra.”

Van az, hogy nem kell nagyon nézned, mert jó. És van az is, hogy azért nem nézel oda, mert szörnyű lenne, amit látsz.

De a lesifotónál azért jobban nézel ki. Úgy nézel ki, mint amikor nagyon szép tájban egymagad futsz. Úgy nézel ki, mint amikor hajnalban, derengésben kéz ér a csípődhöz. Úgy nézel ki, mint egy folyóparti sétán azzal, akiről nem hitted volna, hogy ilyen hosszan akar melletted baktatni.

Úgy nézel ki, mint azon a fotón, amelyiken gyanútlan és boldog voltál.

2 thoughts on “hogyan fogadd el magad? de igazán

  1. Itten a vízparti akrobatikázás során azért lett egy-egy fura pózú, bénán álló fürdőruhás fotó. Figyelem a reakciómat. Nem zavar, nem fáj, nem érzek szégyent, de tudom, mert emlékszem, hogyan szokás viselkedni: meg kéne rendülnöm, “hogy nézek ki, de ciki”. Ezt belénk nevelték, egymástól tanuljuk, és annyira fölösleges. Ezer és egy képen láttam, meg is szoktam, milyen az igazi testem, tudom, hogy nem olyan, mint a seggbe csúszott bugyis képen. Oda se vagyok az előnyösek láttán, hogy hű, de szép vagyok – az egész gyerekes viszony azzal kapcsolatban, hogy hogy nézek ki, megszűnt. Józan, egyszerű, bizakodó tudomásulvétel van.

    Kedvelés

olvasd el, amire reagálsz!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.