Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni,

amiről hall lehet gatni, arról hall kell gatni.

Wittgenstein, Tandori szerint

Új felismerésem ez is mint kimondási, megnevezési, elmesélési kényszerben szenvedőnek, hogy nem minden elmondható, nem kell mindent elmondani, sem az elmondhatóságra örökké törekedni, szavakat találni. Wittgenstein így hangzik eredetileg:

Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg kell mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Logikai-filozófiai értekezés

És azt jelenti, de legalábbis implikálja, hogy csak hazudni és felszépíteni nem szabad.

Arról fog szólni ez a poszt, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos témákról nem beszélünk nyilvánosan. És ha ezekről mégis beszélünk, kiállunk, hogy elmondjuk, az bátorság-e, vagy valami egészen más? Hogyan lehet stilizálni és lágyítani az őszinteséget is annyira, hogy az már pont annyira cukros, mint a hazugság?

Vagy épp karrierépítési, jövedelemszerzési érdekek szolgálatába állítani.

Van, amiről azért nem beszélünk, mert nem értjük, nem látjuk át a lényegét. Csak a felületét látjuk. A tisztánlátáshoz pedig szükség volna igazi bátorságra és önkritikára. Mondunk mindenféle szövegeket, amiket az adott témában szokás. Az a benyomásom, hogy a közbeszédnek a magukat gondolkodóként jegyző szereplői szinte kizárólag ilyen kész, jóváhagyott, leokézott narratívákban szólalnak meg. leszámítva egy-két igaz hangot. (Lesz poszt arról is, kik azok a véleményemberek, bloggerek, politológusok, akik nem idegesítenek.)

Beszélünk például arról, hogy mennyire szeretünk kenyeret sütni, otthonunkat csinosítgatni, mennyire rajongunk az ízléses holmikért, és de szép lett a függöny-díványpárna harmóniája, az aprósütemény, a karácsonyi dekor, az új cipő, de hogy ez mitől ilyen fontos, azt jobb nem bolygatni. A külsőségek megszállottai üres emberek.

Van, amiről azért nem beszélünk, mert szégyelljük. Például azt, amit valójában csinálunk egy álmos délutánon. Az igazi érzéseinket, mert nehéz volna őket vállalni, még ha ártalmatlanok is. A többiek annyira rendezettek, tevékenyek, családcentrikusak, mi sem akarunk cikinek, deviánsnak, lustának, hanyagnak tűnni. Mintha mindenki pontokat kapna azért, ahogyan prezentálja az életét: egy ízléses vacsora fotója, baráti körben fotózkodás bulin (de nem nagyon részegen), nyaralás valami álomszép helyen, túra a gyerekekkel, meghitt fotó a kutyával, adventi koszorú – ezekért jár az elismerés, a pipa. Ki meri bevallani, hogy naphosszat tévét néz, elhever? Hogy ellentmondásos gondolatai vannak? Hogy az elmúlt héten ötször berúgott? Hogy nem mindig ápolt a haja? Hogy zoknik gyűlnek a kanapé alatt?

Én mondjuk ezen az ítélkezésen röhögök mindig, mennyire nem tudják ezek, mi az élet, az öröm! Típustörténet: Juli és Dávid kézenáll, és a fotóhoz az idegenkedő, rám valamiért haragvó jóasszonynak oda kell írni, hogy kifordítva van rajta a nadrág, mert a CÍMKE!, a kispolgárok legnagyobb szégyene. Amúgy még csak nem is!

A kívülről rángatott, savanyú kertvárosi csicskulás, igazi osztrák kerti törpés elfojtás. Soha a tárgyi környezet így nekem nem volt fontos. Rab az, aki ezek miatt görcsöl. Önmaga büntetése. Nyugodtan beszéljetek a ziláltságotokról, és nevessetek! Vagy ironikusan a hülye rendmániáról, ami az igazi probléma. Az őszinteség volna.

Nem őszinteség, hanem nyafogás, de pont jár azért is, ha kiírod a facebookra, hogy mennyire kivagy, nem tudod, mit kezdj magaddal, sírva egyedül töltöd a szilvesztert, mármint abban az esetben jár a pont, ha találsz rá divatos condition (mentális/lelki baj) elnevezést vagy külső okot. Ez a káosz nem az a káosz, ez itt, kérem, őszinteség. Ha neve van (bipoláris vagy sima depresszió, táplálkozási zavar, esetleg OCD), akkor legitim, kivédted a bántást, meg kell téged ölelgetni, hiszen segítségre szorulsz. Akkor van rendben, ha esendővé tesz, és ha a világ a hibás, és ha küzdesz az állapotban, eléggé szenvedsz. “Megviselt a nárcisztikus exed” vagy “a szakítás”; “a világ nem viseli jól a nem-neurotipikusalkat”. Esetleg “démonokkal küzdesz”, “nehéz periódus ez”. A lejövéskor vallod be, hogy alkoholista vagy (szerintem ez nem bátor). Hogy te basztad el, te toltad a romboló kapcsolati játszmákat, és élvezted is, azt milyen volna bevallani? Hogy ma is leittad magad, nem tervezed abbahagyni, jól be is táraztál töményből…? Vagy hogy a korábban hirdetett menő elveid fordultak ellened, a kövér elfogadósdi, meg hogy a külső nem számít, mert a belső értékek… mert kövérnek lenni mégse olyan királyság…?

Ezt ki merné elismerni? Erről nem is beszélnek.

Akkor van engedély a válságról beszélni, ha abban is erőt, személyiségfejlődást, tanulságot tudsz megfogalmazni, ha már jössz ki belőle, ha optimista vagy. “Korona megigazít, megy tovább”, “főnixmadár” és hasonlók. De szerintem a virálissá lett DTK–Nagy Zsolt videó is ilyen. Jó videó, de nem azért, mert olyan nagyon őszinte.

Ki nem látta ezt rajta? Nektek ez az őszinteség, a csupa ígéret, könnyes szem, jó szándék?

Őszinteség az, amit ha kimondasz, nem jár érte tapsvihar. Amitől nem vagy szimpatikus és megérthető. Ami zavaró.

Tegnap néztük az ikonikus Balázs Béla Stúdió filmet, a fehérgyarmati (és más) ingázók képtelen életmódjáról és nyomoráról szóló Fekete vonatot, 1970-ből. Na, ha abban azt mondta volna a munkásember, hogy “haza se megyek, de ha mégis, csak passzióból jól elverem találomra az egyiket a hatból, a négyévest”, az őszinte lett volna. És ettől elmondhatatlan is. Végül a gyerek mondta el, meglepő éleslátással és nyelvi eszközökkel. Az alkoholista apa azt mondta, nagyon szépek a gyerekek és mennyire szereti őket.

Vagy ez mint őszinteség. Én már 2015-ben mondtam, hogy “pluszos szépségeket” (kövér és emiatt vigaszra vágyó nőket) pátyolgatni visszás, mert őket könnyű manipulálni. A tetejébe nekik szóló reklámokkal, “fizetett együttműködéssel” szerezni bevételt, és mindezt társadalmi ügynek beállítani, ez halál ciki, ordítóan hazug, és maga Zsuzska is tönkremegy bele. Ha Szkiba Zsuzska most az elhízás pokláról, a dagitéma zátonyra futásáról és a “pluszos szépség” borítékolható kifulladásáról őszintén beszélne, vagyis elismerné, hogy tévút volt az elhízással menősködni, az valódi tabutörés volna. De ennyire nem bátor. Csak a sorok között érezhető, hogy utálja és elítéli a többi dagimotivátort. Nem mer éles vonalat húzni, régi lényével szembefordulni. Túl sokat tett már bele.

Van az is, amikor azért nem beszélünk valamiről, mert disszonáns: ellentmond az elveinknek, és ez zavarba ejtő. Az ember, aki okkal szégyelli a böngészési előzményeiket. Nagyon egyenlőek vagyunk, ezt hirdetjük is, elítéljük a bántalmazást és a pornót, fehérneműnk pedig csupa ízléses visszafogottság, igazából meg lázba hoz a flitteres zsinórtanga, a fojtogatás, a szubmisszív szex. Ezt maguknak is nehéz elismerni. Kinyilatkoztatjuk, mi a helyes, és a partnernek sem valljuk be, mire moccan az altest.

És ezzel el is érkeztünk ahhoz, ami igazán érdekes. Tegyük fel, valaki felismeri a disszonanciát, és mostantól vállalja, neki is áll hirdetni, ő mire gerjed erotikusan. Ez volna az őszinteség, a tabutörés?

Ööö, nem. Sok mindenről kéne, lehetne beszélni, de pont nem arról, amiről a Nagy Bátrak szoktak. Mert az, amivel ők előállnak: “legyen erről is szó végre”, tökéletes magánügy. Personal is political, kiáltják, megmutatják a kinkséget, a fétiseiket, a queerséget, a zakkantságot, voltaképp azt, hogy mire áll fel nekik. Az ab ovo visszaélős, használós, önös, éretlen vagy életunt, zavaros kapcsolataikat, személyes vitáikat. Jön a taps: de bátrak! Pedig az exhibicionista is pont ezt vállalja a villamoson.

És ami az igazi gond: a másság jegyében máris követeléseik vannak. Elismerés, jogok, egyenrangúság. Politikai követelések. Ők ezt élik meg, amit, őszintén el is mondták, sőt, többen vannak, tehát jár nekik valami a társadalomtól. Csak a prüdéria meg a bigottság lehet az oka annak, ha valaki nem kíváncsi minderre, nem érzi a nyilvánoságba valónak ezeket a vallomásokat és nem gondolja, hogy tennie kéne valamit.

Nem, nem kell mindenről beszélni. Személyes szexuális élményről, kapcsolati zűrökről például nem kéne. (Kivételek után kutat a nyughatatlan agyam: MGP akkora elme és annyira korrajzként írt ilyenekről a Coming Outban, olyan őszinte szellemességgel, öniróniával, hogy kedvenc olvasmányunk lett.) És főleg nincs rendben, ha valaki arra utazik, hogy a személyes történetével, esetlegességeivel, “felvállalt másságával” majd ő valami fontosat képvisel, vagy együttérzést csikar ki. Rengetegen akarnak ilyesmikkel meghatni másokat, ráadásul ezek a szövegek rosszul vannak megírva.

Nem mindegy, miről hallgatunk, és az se, miért hallgatunk róla. Van, hogy okkal hallgatunk, és jó az úgy. Minden Nagyon Bátor a tabutörésre hivatkozik, amikor kiáll a tökéletesen konform, divatos mondókájával. A hálás témájával. Akkor áll ki, ha a beszédmód már elterjedt, a tabu kimondására már van engedély, és számíthat arra, hogy kommentelői megölelgetik. Oprah Winfrey tette népszokássá, hogy hassunk meg vadidegeneket az esendőségünk, veszteségeink publikus elismerésével. Azóta szokták bevallani a zűrös kapcsolataikat, függőségüket, rákjukat, betegségüket, gyászukat, rossz szokásaikat, apró gyarlóságaikat, testi hibáikat a nők a facebookon és a blogokon. De ebben is van erős stilizáció. Kötelező az optimizmus. A striás combot bemutató fotóhoz a világ legszebb bikinije, csodasmink és szűrő dukál.

A reménytelenségről pedig továbbra is kockázatos beszélni. Csak a pozitív üzenet van rendben, ha ezzel “másoknak segítesz”. Ha teljesen reménytelen az ügy és a hangvétel, mégis kiállsz vele, akkor a megmutatás gesztusával mindjárt okét is kérsz rá: te is szép vagy, te is rendben vagy, hiszen őszinte vagy. Pedig e kettőnek semmi köze egymáshoz.

Aki egyenesen identitást farag a furaságából, feltűnést akar, megbotránkoztatni, dicsekedni.: az agg költő tabuk nélkül beszél a szexuális kapcsolatairól…! Gratulálunk. Nem csak térben, időben is lehet messziről jönni és azt modnani, ami csak eszedbe jut. nőket megalázni. Moldova Gyuri bácsi is készíti a halála utáni megjelentetésre a csajozós történeteit. Valójában sokan a vállalhatatlan történeteiket, csomagolják őszinte vallomásaikba. Ami pedig engem egyenesen undorít, az az, amikor a mindenféle szexuális kisebbségek elfoglalják kisszerű törekvéseiknek az igazi polgári jogi hősök beszédmódját, érveit, fogalmait és érdemeit, minősített esteben az erdetei csoport ellen fordítják: a nők rekesztik ki a transznőket, és a ciszheteró nő az ellenségek.

Inkább ne beszéljetek. Nem kell. Szerintem halál ciki a poligám kapcsolatokkal, a fétisekkel, használós orgiákkal előállni, ezekre kérni legitimációt és egyben betiltani e visszás jelenségek kritikáját. Engem tökre nem érdekel, mi hoz téged izgalomba. Ez is exhibicionizmus. Rakd el a kukidat, de gyorsan.

Mert van, amiről azért nem beszélünk, mert magánügy. Nem azért nem beszélünk róla, hogy ne váljunk támadhatóak vagy elhazudjuk az igazi énünket és szebb legyen a látszat, vagy mert nem vagyunk bátrak, hanem mert annak, amit kimondanánk, nincs semmilyen relevanciája a nyilvánosságban, nem rendszerszintű, nem lesz belőle politika. Egy sima egyéni történet, nem kell a kontentgyártó igyekezetben bepréselni ilyenek alá, hogy áldozathibáztatás meg elnyomás, visszaélés.

Ízlés, rutin, éles elme kérdése, hogy felismered-e, mire használnak a nagy őszinteséggel és tabutöréssel, vagy épp mit jelent az edukáció – ez is úgy indult, hogy de bátor Szentesi Éva, hogy a méhnyakrákról nyilvánosan beszél, közben nemcsak átkozott mindenkit, aki ezen nem hajlandó meghatódni, hanem egy laborcégnek toborozta jutalékért az otthoni HPV-teszt vásárlóit, amely tesztnek semmilyen diagnosztikus értéke nincsen. Ezt lepleztük le néhányan, azóta abbahagyta.

Szóval a vallomásos őszinteség nem mindig erény, bár roppant trendi. Nem kell minden tabut megtörni, minden személyes fájdalmat elmondani. Olvasóként nem kell beállnod a sorba, mindenhez tapsolnod. Hogy milyen sírva akar gyereket a meleg pár, mintha itt ők lennének a fontosak, az ő boldogságuk, nem az örökbe adható gyereké. Akiben erős a meghatódási igény, ehhez igényel új meg új kontentet, vagy facebookon vigasztalgat, drukkol, együttérez, annak nincsen saját belső világa. Nincsenek kellően intenzív történetei. Rájuk utaznak a műmeghatók, belőlük élnek, egy kicsit leöntik ilyen szószokkal, hogy nők elleni erőszak meg inkluzív társadalom. És ezért mondom én, hogy hagyjuk már a meghatósdit, unalmas és giccses is, sokszor valóságferdítés, hiszen a hősnők sorsában pontosan rá lehet mutatni, miért takarít ötvenévesen budit az egyik, és milyen huszonévek után nem lett gyereke a másiknak, hogy aztán mint tudatos gyermektelen libbenjen posztról posztra és szóljon be az anyákra.

A gondolat, az érv, a józan szó többet ér, mint a könnyes történetek vagy a furaságok vállalása. Vedd észre, mire megy ki a játék, milyen reakciót várnak el: az csakis a kontent előállítójának a szekerét repíti előre.