Szerintem az #olvass meg a többi is ordas nagy kamu.
Semmi sem az, ami. A felszínen az ügy nemes, a píár profi, de igazából kínos önpromó, önérdekű hiúskodás megy. Ez különösen világossá vált a Könyvfesztivál-botrány idején. Címlapra vágyó, teljesítmény nélküli parádézás:
Annyira kínos… de nem áll ez sem önmagában. Pankotai Lili tegnap a tizenhárom aradi vértanú mellé tizenhárom távozó tanárt tett, úgy harsog. Én többre tartanám őt, ha nem lennének suttyó hibák a slamszövegében. (Eleve a slam: demokratizáló szerepű műfaj bárki tehetségtelennek, ráerőltetve a hallgatóságra, csak sok alkohollal tűrhető.)
Pressmann Kossuthot, Széchenyit, Petőfit emlegetii, és Alice Osemant, a Heartstopper szerzőjét meg az LMBT-gyerekek szüleit nevezi hasonló hősöknek. Miafasz.
Látom, “kivéreztetve” flashmobot tartottak a miniszterelnöknek, álvéres álruhában álzenére álelheverve álvirágokkal.
Sárga csillagot emlegetnek a könyvfóliázás kapcsán (a fólia volna a sárga csillaggal egyenértékű megkülönböztetés), oda és vissza vannak a saját jóságuktól a többnyire ijesztően kommunikáló, fogalmatlan és/vagy agresszív LMBT-mozgalmárok, az új világ prófétái, akik szerint az ő különleges szexualitásuk a lényeg, az ügy, aköré kell a küzdelmet szervezni, de aki heteroszexuális és gyereket nevel, az kussoljon, az bigott.
És mintha nem volnának kártékony, gyerekeknek nem való tartalmak. De, vannak. Meleg aktivisták szerint is:
Látom, festményeket öntenek le paradicsomszósszal, műtárgyakat rongálnak “klímaaktivisták”. Csak tudnám, a festmény mit vétett és mit remélnek ettől. Bővebben… →
Amikor jókat röhögcséltek Szájeren, de Homonnay Gergely halálakor nem vonták le a tanulságot, hogy hogyan függ össze a homoszexualitással az, hogy elidegenedett, önző és gyerekgyűlölő lett, ellenben egy kvázi keresztény sztárt faragtak belőle, már tudtam, hogy nagy a baj, és hogy ez a poszt túl hosszú lesz. Én láttam Perintfalvi Ritát nagypénteken mekis hamburgert zabálni.
A cancelelésem, szociális kiközösíttetésem nem az LMBT-őrület-kritikus és TERF szövegeimmel kezdődött ám. Már 2012-15 között a szeretők megvetett csoportjáról írtam, azon is sokan kiakadtak, de az átment, mert sokan voltunk, idegyűltek, meg igazunk is volt: a rég elhalt, használós házasságokban az ocsmány dölyffel ítélkező feleségek húzásait lepleztük le a szeretés, az új élet, az őszinteség nevében. Az érem ritkán látott, másik oldala. Soha nem írtam az ellenkezőjét, akkor sem, amikor kiegyensúlyozott, megszokássá váló kapcsolatban éltem.
A kövérek felszabadítása, ünneplése a tízes évek közepén kezdődött, Tess Holliday, Ashley Graham, a body positivity, a “fogadd el magad” mozgalommal és annak siralmas színvonalú magyar változataival. Megosztó téma ez is, intellektuálisan izgalmas az okokat és a sokféle beszédmódot elemezni, én is írtam erről akkoriban, például itt és itt. Kaptam ezért is, lejjebb idézek belőle. (A trendvonat továbbszáguldott: ma már nem a kövér nők a legszebb nők, hanem a férfiak!)
Nyáry Luca cikkére reagálok, ezért veszem elő a témát:
Én azt mondom, hogy mindenki szorong, ez közös sors, és egy kicsit értelmiségi és ráérős luxus (túl sok infó, túl sok idő tépelődni, közben nem sok ráhatásod van).
Eddig mintha titeket nem zavart volna az, hogy itt a világvége, nincs nyersanyag, globális egyenlőtlenség és aszály van. Nem mutatkozott meg abban, ahogy éltek. Nektek van klíma beszerelve a rosszul tájolt lakásotokba, és én járok mindenhova bringával, télen is.
Ez is kurvajó, olvasd el, felvidulsz. Ő így képzeli az erdőt, #természet, Bővebben… →
Nem igaz, hogy nem értitek! Vagy tényleg nem értik (okos barátaim, újságírók sem, a fiatalok sem), vagy nem áll érdekükben érteni, és ezért végig sem gondolják. (Valószínűbb ez.)
A lefóliázást (újabban: CELOFÁN /???/), “cenzúrát” mármint. Bővebben… →
Szépséges jó reggelt! Megyünk ma futni, többen, csajok.
Ilyen, amikor befut, 26:51 lett az 5 km:
A minap alkalomra felvettem egy nyitott orrú platformszandált, bokán megkötőset, és egy térd fölött végződő, csacskán bájos, madeira csipke, bő fehér ruhát, a Julisom elragadta már tőlem, de időnként visszaragadom, mert rajtam is jó. Lett is nyomban kontrasztos vádlim, magasságom, bokám, jó lábam, vonulásom!
A ruha teszi. De engem a ruha nemigen szokott érdekelni. Bővebben… →
Felmerül a kérdés: ugyanúgy képesek a férfiak empatikusan, szeretettel gondoskodni egy gyerekről, esetleg: a saját gyerekükről?
Ez az alapkérdés, és a konferencia, amelyről a facebookon beszámoltam, ezt sugallta: persze, hogyne? Csak a nők akarják kizárni szegényeke! Elidegeníteni a gyermeküktől!
Egyenjogúságot az apáknak!
Nagyon örülnénk, ha így volna! Mert amúgy képesek rá… szóval annak örülnénk, ha csinálnák is, és az apa-is-ugyanúgy szöveg nem akkor kerülne elő, amikor a nőt lehet vele sakkban tartani, kontrollálni, vegzálni. Ezer és ezer keserves tapasztalat bizonyítja, hogy ezen kívül alig érdekli őket a gyerek, vagy csak a kellemes része a nevelésnek, és csak akkor, ha nincsen fontosabb dolguk. Sőt: belőlük nem lehet kinyerni az egyenértékű, felelősségteljes gondoskodást, még ha nagyon szépen kérik is, vagy olyan válság van is, mint az anya súlyos betegsége. Őket nem hatja meg az, hogy a gyerek szenved, bajban van, de a gondoskodás mint erkölcsi és jogi kötelesség sem. Ha apa vagy, egészen kis teljesítménytől jó szülő leszel. Az apák emberkednek otthon és a bíróságon is, alaptalanul vádaskodnak és mézesmázoskodnak a szakértőnél.
A kriminológiából pedig azt tudjuk, hogy Bővebben… →
Amiről a felvonuláson beszélnek, az szerintem nincs. Mindenki aszexuális, aki nem torzult el. A sérült emberek, akik aszexuálisnak nevezik magukat, különleges állapotnak, saját választásnak és méltóságteli identitásnak akarják beállítani azt, amit rájuk mért a sors. Hogy tudniillik nem érzik a lángolást.
Azért jött létre ilyen mozgalom, mert ma már nincsenek érvényes társadalmi ügyek, valódi forradalmak. Nem is mondanak semmi érdemit (de elérték, hogy róluk beszéljünk!).
Erre a videóra reagálok, a felvonulás 15-én volt, a videó 16-iki, egy nap alatt megnézték 110 ezren. Április 18-iki frissítés: 128 ezren.
Eléggé ugrottak rá a kommentelők is a YouTube-on és a Facebookon, és a felvonulás hírére, fotóira a 444-en is.
(Nézd meg, utána olvass tovább!)
Hát mi közöm a személyes életükhöz? Miért fáj ez nekem?
Ezt már kérdezték tőlem transzügyben. És ez megint elhallgattatás. Ócska trükk, éncsak bólogathatok. Állításokat kizárólag ők tehetnek. (Vádaskodnak.)
Hát pedig ez itt nem magánügy, hanem utcai demonstráció, közterületfoglalás, média és politika. Ezért reagál rá a médiafogyasztó és a köz. Nem fáj, hanem hamis és káros, illetve irritáló. Rengetegféle embert ismerek, abszolút nem szólok vele az életükbe, de ettől még a mézmázba burkolt hamisság nem lesz valódi, csak hamisság marad, és szabad róla beszélni.
Ez itt az ötlettelen LMBT maga. Már az LMBT is vérzik több helyen, hiányzik az azonos érdek, illetve rohadt unalmas, hogy ráérős emberek panaszkodnak folyton divatos ruhákban, a kultúra csúcsairól. Az aszex ügy meg szürke, semmilyen, állítás nélküli. Maci: “az otthonülők utcára vonultak a jogaikért.” #bestofmaci
444-es komment. Leegyszerűsítő? Egy: ez ilyen egyszerű. Kettő: a honfitársaink többsége ezt gondolja.
Az lett, hogy ki lettek röhögve a vonulók egységesen, és láthatólag már a videó készítői is röhögtek. A kommentelők bő humorral álltak elő, vagy magas minőségű szarkazmussal. Ez a komment revelatív, “nézőpontjaik kihívatlansága”, ez pontos: Bővebben… →
A posztban lényegében Nadja Tolokonnyikova (így írjuk magyar helyesírással a nevét) Pussy Riot-aktivista könyvét idézi, aki Václav Havelt és Timothy Snydert idéz (sokszoros fordítással ferdül minden; igényes!), majd egy kicsit köríti helyi, cselekvésre buzdító gondolatokkal.
Így indít:
A hatalom bemantráztatta az emberekkel a plakátokon és egyéb médiumokban szereplő propagandaszövegeket, melyekben démonizált személyeket (Soros, menekültek, LMBTQ-emberek), fogalmakat (gender), egy várost (Brüsszel), és nemcsak elülteti a félelem magját, hanem elhiteti, hogy amit mond és megmutat, a létező legnagyobb fenyegetés.
Micsoda lenézés! Azok mind buták, megvezetettetek. A szerző bezzeg semmilyen agysásnak nem dőlt be, ő szuverén gondolkodó!…
És ez a vége:
Van-e értelme bármit tenni, ha alig változik valami? Tegyük fel, hogy nincs. Vagy képzeljük el, hogy soha nem is léteztek segítő és civilszervezetek. Vége, ennyi volt, nem is volt. Nincs mit tenni. Akkor ezt meg kellene mondani a roma gyerekeknek, akik az Igazgyöngybe járnak rajzolni, hogy többet nem mehetnek. A párkapcsolati erőszak túlélőinek, hogy már nincs olyan nőjogi vagy segítő szervezet, akikhez fordulhatnak. Vagy azoknak, aki épp most jönnek rá, hogy a szexuális orientációjuk, nemi identitásuk nem a társadalmi többséghez tartozik. A kilakoltatásra váró, hajléktalan élet elé nézőknek, hogy senkit sem érdekel a sorsuk. És a már hajléktalanná váltaké sem. Nem volt egyetlen Pride sem. Nincsenek közösségek, ez a blog sincs, senki nem kapcsolódik senkihez. És még sorolhatnám…
Kiemelés tőlem. Micsoda ízléstelenség! Pár elkényeztetett, zavart, értelmiségi netező “rájön”, hogy ő ezt vagy azt érzi, így meg úgy élvezi/nem élvezi a szexet. Őket ezért senki nem üldözi, tele van velük a drukkermédia, ők a “bátrak” – a szerző a képzelt sérelmeiket a legkiszolgáltatottabbak, a hajléktalanok, kilakoltatottak, mélyszegény romák közé keveri.
A szerző premisszái:
1. Magyarországon üldözik a melegeket (stb.).
2. Ezt a kormánypárt, a diktatúra irányítja, hozza létre. Erős: Orbán. Gyenge: LMBT.
3. Agymosással hergelik a tudatlanokat.
4. Földi paradicsom, inkluzív mennyország lenne a pannon lanka Orbán nélkül!
Magyarországot én sivár purgatóriumnak mondanám (ez nem a legrosszabb! menny tán nincs is), de ennek Orbán és bebetonozottsága nem oka, hanem tünete. Ami viszont valóságos pokol, az például Nashville: ott a transzneműek a politikai sérelmeiket gyerekek lemészárlásával torolják meg. Ennek a borzalomnak az előzménye, hogy a nemváltók példátlan gyorsasággal kaptak plusz jogokat, elismerést, terepet. A létszámuk is robbant, az összes nyomorú perverz munkanélküli transznemű áldozatként vonul fel. Most akkor innen vond vissza a törvényeket, hajrá. (Hányszor mondják a magyar aktivisták, hogy mi még nem tartunk ott, majd ha lesz szélsőség, túlkapás, akkor foglalkoznak vele?)
Ahogy a nagy szabadlelkűek kussolnak a nashville-i esetről!
Ha a szerző megvizsgálná a premisszáját! Nem teszi, hiszen premissza. Hát mondom én.
Magyarországon semmiféle intézményes hátrány nem éri a melegeket. A hisztis, önös, nőnek beöltöző provokatőröket éri némi kritika, akik/mert… cikik. Soha semmilyen edukáció, fejlettség nem fogja lenyomni őket a torkokon. Messziről bűzlik, hogy zavaros, nem tiszta a szándékuk, a világ a fétisek kiélésének terepe.
A kommentelő itt összefoglalja, hogy a munkahelyeken minden a transznemű alkalmazott egója, sebzett lelke körül forog, és ezt nem komálják:
Manapság ott is legfeljebb pletykálni fognak a furákról, ahol archaikus, tradicionális a közeg, egymást lesik az emberek. Az ellenzéki sajtó évente két-három enyhe konfliktust tud előrángatni és felhabosítani. Nincsenek támadások, verések.
Az ellenérzést nem a kormány hergeli. Persze jól jön nekik, ha van mit forró üggyé tenni, de a passzív idegenkedés a másságtól itt minálunk eleve is megvan az emberekben. Ide születtél, haver. Nem ünnepelnének egy buzit a “bátorságáért” könnyes szemmel, ez nem az a hely. Valamennyire már elfogadóak, mert az idő halad: nem komoly botrány out melegként élni, de igazán nem érdekli ez a téma az átlagembert. Vállat von. (Ami fáj a Mónika-típusnak.)
Sehol egy nagy ügy! Aktivista berkekben viszont hatalmas a tolongás a bátor hős szerepéért. A tünde szerző ezt a Timothy Snyder-idézetet gondolja iránymutatatónak a magyar LMBT-aktivisták számára:
Beállni a sorba könnyű, valami mást csinálni viszont először furcsa érzés. De a kényelmetlenség nélkül nincs szabadság.
De hiszen a sor, az az LMBT-aktivisták sora, és nemhogy nem először, de repetitíven és halál unalmasan, ezredszer zsarolnak érzelmeket.
A már elnyert elfogadást a szivárványos aktivisták olykor erősen visszavetik. Épp ők! Döbbenet volt Homonnay Gergely története: lévén ellenzéki, agyonhallgatták vagy nyíltan hazudoztak a haláláról értelmes emberek is. (Merénylet!) Ezzel szemben Szájer lebukásakor, amely hasonló körülmények közt történt, a legliberálisabb, tanult balpesti újságírókról is kiderült, hogy durván homofóbok és szexnegatívak, álszentséget kiabálnak, de simán kiröhögik a másságot és a megszégyenülést (megalázott emberbe még egyet rúgni, az aztán az autentikus, balos cselekedet). Mit vártok akkor a kisvárosok népétől?
És fintorodj csak el a kikötözős, nőalázó bujálkodás (BDSM) terjedő propagandáján, rögtön te is szexnegatív, prűd, felvilágosulatlan, lefojtott leszel.
Ettől undorodik a többség, akit lekezelően megvezetettnek, butának állít be a SzabadNem írása. Pedig hát ők a választópolgárok. Az ő elfoigadáasukat akarjátok elnyerni. nem fog menni fensőbbrendűsködéssel.
Valóban vannak a Fidesznek ellenségképei, de rég elismerte, az alkotmányban is benne van a melegek egyenlősége. Felnőtt ember éljen, ahogy akar, “nőként” akár, csak “a gyerekeinket hagyják békén”. Van Pride, biztonságban vagy, nem vernek meg ellentüntetők. Sétálhatsz kézenfogva, nem rúgnak ki, nem kell bujkálnod, akármilyen karriered lehet. Megjelentethetsz aktivista kiadványt. Ami nem lett továbbra sem: melegházasság, erről már írtam; amit “elvettek”, az a nem- és névváltoztatás bürokráciája, a fantáziák valósággá avatása. Azt csinálsz, amit akarsz: hülyén rád nem a Fidesz miatt néznek, hanem mert (ha) elviselhetetlen, önző, diszharmonikusan rút és buta vagy. Tehát a “transzfóbia” annyi, hogy az állam nem asszisztál adataid, neved megváltoztatásához, ezt nem kérheted, és a születési anyakönyvi bejegyzés utólagos megváltoztatását, a múlt eltörlését sem. De miért tenné?
És: nem szeretnénk indoktrinációt az iskolákba a nemváltásról. Én sem. Lapozz bele a tankönyve, megdermedsz:
Általában gyerektelen emigráltak, queer csodabogarak harsogják, hogy kéne az iskolákba a “hiteles információ”….
Nincs Magyarországon valódi (orosz, kínai, ugandai) homofóbia.Sweet point, mondja Maci, a pont jó hely a háborgásra: ez itt a periféria, ha meleg vagy, igazán nem üldöznek, de egy kicsit azért idegenkednek (nem a Fidesz miatt, hanem mindig is). Egy kicsi baj azért van, egy kicsit lehet kiabálni, egy kicsit kritizálnak is érte. De nem visz el a rendőr, nem fognak perbe. olcsón leszel hős. Viták vannak, de nem közösít ki a társadalom pusztán azért, mert a saját nemedet szereted, vagy mert ezt hangoztatod. Nem néznek rád görbén azért sem, ha nem házasodsz (ezzel minden harmadik ember így van). Egyébként ugyanolyan jogod van házasodni, élhetsz is együtt a szerelmeddel, mint bárki.
Enyhe (perifériára jellemző) ellenérzés van. A tündenevű szerint viszont diktatúra, elnyomás, börtön!
Most jön az igazi a turpisság:
A fejlett világban az uralkodó eszme az inkluzivitás, transzpátyolgatás. Ahol hatalom, erő, jólét van, ott hegemón eszme a woke-ság. Az emberek egyenlőek, a nemi identitásuktól és szexuális orientációjuktól függetlenül, ezt még a jobboldal sem akarja visszavonni. Nincs cáfolat.
Én nem sajnálom tőlük az egyenlőséget, nagyon is fejlett állapot, magam is vallom. De azt látni kell, hogy ott támogatják a szivárványt, ahol a gyarmatosítás halmozott fel több évszázad alatt véres, érdemtelen jólétet, ez ágyazott meg a kapitalizmusnak, liberális demokráciának, szólásszabadságnak. A mohó szabadpiac ugyanakkor ökológiai katasztrófát eredményezett a teljes világon (fokozottan a széleken, mert még ahhoz is van hatalmuk, hogy ne nekik kelljen a szennyezett tengert, a szeméthegyeket nézniük). Ott lesznek kövérek, tétlenek, magányosak és depressziósok az emberek, ott mészárolnak tömeg.
A szivárvány a hatalom ma. A hatalmasoktól jön és hatalmat ad. A centrumban államvallás az elfogadás, az önmegvalósítás, az emancipáció (ennek a nagy virágkor, az előző század utolsó negyede óta van már ellencsapása is, de ez másodlagos).
És erre a trendre ül rá a vigyorgó kapitalizmus, amely szereti, ha a fogyasztója kötöttségektől mentes, individuálisan dönt és ezáltal többet fogyaszt (utazik, divatozik, maga kedvére él, szórakozik). Az eszem is áru, egyben reklámszöveg: szivárványos csokikat, jelszavakat és sportcipőket dobnak piacra. A melegekről van szó minden filmben. Ez nem valami nagy vívmány, mert, mintha a feminizmust, a nyolcvanas-kilencvenes évek relatív nődominanciáját elunták volna, elsősorban homoszexuális férfiakról van szó. Újra és szinte kizárólag gazdag, független, ráérős, excentrikus férfiak vannak mindenhol, most épp nem popsztárként, hanem a szexualitásuk okán (hú, de utálom ezt a névutót, szerintem életemben másodszor írom le).
Ők az elnyomottak, értük írják itt a cikkeket, harcolnak az egyik napról másikra élő aktivista nők, esetleg valami Open Society ösztöndíjon, és holmi börtönüzenettel öntenek lelket a társaikba.
Soros ellen is hergel a Fidesz, Brüsszel ellen is – egyik sem elnyomott. A melegek sem. Ők hasonítanak magukhoz kisebb hatalmúakat.
Mi a centrumnak nem vagyunk részei, mi fél- (vagy egész) periféria vagyunk. Itt kevés a világlátott, nyitott, nyugis, elégedett ember és emiatt az elfogadás is: ez anyagi és kulturális kérdés. Könnyű hergelni. Identitásmizériáidat luxusnyafogásnak fogják tartani. Nem jössz divatba. Nem fognak félmillióan követni. Viszont nem is lövöldözik senki.
De felnőttként úgy élsz, ahogy akarsz, még itt is. Ha meleg vagy, vagy queer, vagy bármi csodabogár, a világ hegemón eszméje és a kapitalizmus áll mögötted. Így idézz kényszermunkatelepről szabadsághősöket.
(Egyébként a Pussy Riotot úri kedvében alapította egy kvázi oligarcha férfi. Sose kapták el, sose vitte vásárra a bőrét, és a létező legjobb reklámot csinálta a cicis csajokkal Putyinnak.)
És az olvasó azt szereti, akkor “ért egyet”, ha én ékesen, cizelláltan, idézhetően erős tömörséggel azt írom meg, amit ő már előtte is gondolt. Nagyon ritka, hogy valaki elgondolkodik az érvelésen, formálódik, megváltoztatja a véleményét.
Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?
Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.
Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.
Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.
Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.
Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége.
Aztán odaírják: haha, tönkretetted az életed! Milyen a híred! Miközben ők remélik, vágyják, hogy tönkremenjen, ők rontják, kavarják a szart.
lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.
amúgy te írtad, hogy esélyed nincs autót venni, csak akkor még nem voltál így szétcsúszva, nem volt ez az állandó erőfitogtatás..
nem, nem vagy tehetségtelen, de a gyűlölet pörget, abban meg elsistereghet a tehetség.
Írsz, behunyod a szemed, hallod a robbanást, zuhog a por, a törmelék, csend lesz, kilesel az ujjaid közül, írsz, rájössz, elmeséled, bíróságra mész, tiltasz, takarítasz, újra írsz, megint robbanás. És amikor megérted mindezt, miért, kik, hogyan, akkor már a tetteiddel, deklarációiddal azt gyógyítod magadban és a világban, hogy annyit bántottak. Az nagy erő.
Mert eleinte ezt nem lehet érteni, felfogni. Hogy miért, mi a baj velem. Nem csak unatkozó névtelenekről van szó. 2012 őszén-telén volt egy nemes ügy, közösségileg segítünk valakinek. Sokkal visszafogottabb voltam, nem volt semmi ugrálás, épp akkor halt meg a férjem. Szóltam, hogy Minden Áron, a fantom, akit abban a közösségben ismertem meg, durván zaklat engem és az olvasóimat is, szexuálisan. Jaj, nem kell komolyan venni! Elhordtak mindennek.
Kiutáltak onnan. Nők. Volt főiskolai tanárom is. Az alapító: rangos költőnő. Waldorfos anyatárs, a fia az otthonomban ette kézzel a tejfölt (s mivel ezért szóltam, mert kente is mindenhová, azóta gyűlöl). Kiröhögnek, meghazudtolnak. Ugyanaz a dinamika: hatalmaskodás, gúny, alázás.
Vannak pillanatok, amikor a sunyi szövegeikkel, sötétből sutyorgásukkal magad ellen fordítanak, szinte megőrjítenek. Ijesztő, hogy ennyire vehemensek, ennyire erőltetik a hatalmat a lelked, legszebb kincseid fölött. Mi ez a szenvedély, ez a részletesség, ez a rajtakapó hév, ez a sok néven irkálás, a nyolc évig leső indulat, a perindítás? Milyen életetek van nektek?
Évek telnek el. Ha még életben vagy, és ráébredsz, mit tettek veled – lassú folyamat –, akkor megerősödve kiállsz, regénybe gyúrod, és annak elképesztő ereje van.
*
Ez most egy enyhébb sztori: egy, a saját szerepét és az én felelősségemet félreértő olvasó a válságos (-nak előadott) élethelyzetében vádaskodik, mire is fura dinamika indul el a kommentelők között, én pedig megértek valami fontosat.
Sokan töltekeztek itt, értették meg az életük folyamatait, a céljaikat abban a nagyon őszinte időszakban, amikor sikerült személyes tónusban, revelatív módon, nyelvileg élvezetesen igazat írni nőségről, házasságról, anyaságról, kételyekről, képmutatásról, önazonosságról, tehát 2013-14-ben. Hozzáteszem: béke akkor se volt, akkor a sértődött mamamik fúrtak, meg az antifeministák.
Ekkoriban egy új vallás lendülete, megrendültsége és személyi kultusza övezte a blogot és a bloggert is. Ez példátlan volt, ez visz ma is, és azóta se láttam üzleti érdektől mentes, agyas blogot, amely akár csak hasonló dinamikákat indított volna. Elbírhatatlan mennyiségű visszajelzés, simogatás, érzelem jött minden nap, órákat töltöttek itt, éhezték az új írásokat, kommenteket. Elképedtem: ilyen hatást váltok ki? Nem ez volt a cél, nem is lehet, én csak írtam, érzésből. Volt borzadozás, pletyka, indulat is, vicces, élénk, okos, őszinte kommentek keveredtek hatalmaskodókkal. Én igyekeztem nagyon jóindulatúan viselkedni, kedvesen, segítőkészen, szerényen. Csak akkor lettem morcos, ha elevenembe haraptak (magánélet, János, nőgyűlölet, a blog mint értékes entitás kétségbe vonása, elolvasás nélküli leszólás, férfifölény).
Az egyik ilyen töltekező, M., aki sokszor írta, mennyit adnak neki a szövegek, visszanézett később, 2015-ben, már a Nagy Blogszakadás után. M. történetünk apropója. Főszereplője én. De még egy kicsit jellemzem a korszakot.
2015-ben én már másról írtam: a feminizmus válságáról, a saját érzelmi életemről, iskolai helyzetekről és sokat a biohack (edzés, testátalakítás, böjt) felismeréseimről. Addigra ugyanis tömegmozgalommá vált a férjek szidása, és az új blogokon üveggyöngyre váltották. Látva a szemérmetlen koppintásokat, ostoba leegyszerűsítéseket, uszításokat, gyenge jellemeket, az ott lelkesen tapsoló régieket, a gyanakvó rosszindulatot, megcsömörlöttem a kontentversenytől, a “tohonya a férjem, üvölt a gyerek, nem megy a szex” indulatoktól. Pedig igény lett volna rá, jött volna talán még kétszer annyi, felvillanyzott olvasó. A probléma ugyanis örök, a szembenézés, jó mondat és őszinteség pedig e témában ritka. Ami ma traumaírásként megy, amit oktatnak is (író bácsi, ügyeset írtam? kérem az ötöst!), az nem csak fogalmazásszagú, hanem hiú egoizmus is. Rosszabb esetben, mint az abortuszos könyv, politikai agenda. Nem segít senkinek.
De én már nem tudtam olyan régieket írni. Csak azt, ami láva. Hevít, árad belőlem. Feladatokat végezni nem tudok. Népszerűségért egyenletes viselkedést előadni sem.
2015-ben frissen voltam a testátalakításomban és a ketogénben, értekeztem a testképemről, az edzőteremről. Ez a téma is revelatívnak bizonyult, és vonzott egy másik, részben új olvasói csoportot. Írtam arról is, a női média és a body positivity hogyan hazudik. És megint megtörtént szépen sorban: rajongás, hála, nézegetés, koppintás, harag.
Fura életvitel volt, az biztos. Ma ehhez képest nyugis, besimult, két gyereket nevelő (a harmadik közben felnőtt) anya vagyok, nem állok kézen bárhol, nem megyek bele fura viszonyokba olvasókkal, tartós kapcsolatban élek betunyulva, lett okostelefonom, még néha sorozatot is nézek, no lám! Akkoriban a fotóznivaló forma, a teljes testi boost ára az volt – egyedülálló szülőként, két kisgyerek és egy nagyobb mellett –, hogy naponta három-négy órát edzettem intenzíven. Nem tudtam leállni, ehhez igazítottam az életet. Akrobatikáztam, súlyt emeltem, futottam, szaunáztam. Ehhez illőeket ettem, nyers tojást, kókuszolajat, magpépeket, extra kajákat.
A sport volt a szenvedélyem. Nem néztem, az új téma hova pozicionálja a blogot, mit szólnak. A szerelmem is visszajárt (azt nem tudom, már ekkor zsizsegett-e másokkal rólam), egyben jelezte, hogy az edzésszenvedély idegen az imidzsemtől:
Én nem akartam edzővé, sem kajaguruvá válni, se pucsítani, csak arról meséltem, hogy rájöttem az örök élet titkára, és könnyen megy, nem szenvedés. Flow, isteni lendület. Engem két nagy fájdalom űzött, abból lett a csoda: a gyászom és a későbbi szerelmem árulása. És amikor meséltem a posztokban, hogy böjtölök, jégszaunázom, edzek, miket eszem, a kövérek írták, őket ez nem érdekli! És elpályáztak. Ki harsányan, ki csendben.
Eltűnődtem: mi a feladatom, mit várnak tőlem? Mindig írták, hogy segít a szöveg, az őszinteség, aztán paranccsá vált: arról írj, amire szükségünk van! És főleg: osztozz a női balsorsban!
Szoktam gondolkodni, hogy az ítéletük a bikinis kézenállásaimról (stb.) magyaros, nélkülöző kicsinyesség-e, azaz: a ma kedvelt, angol nyelvű radfemjeim, jóléti országok lakói is ilyen savanyúak? Ők mit szólnának, hogy jó csajként mutatkozom a teremben, lustának nevezem a fintorgókat, és izmos csávókkal barátkozom, esem új szerelembe?
Volt már “nem gondolsz a szegény nőkre!” vád. De ki az, aki ilyen színvonalon olvas, gondolkodik, mint ez a blog, és közben ennyire elképzelhetetlen neki ez a középosztálybeli hobbi?
A testprojektem első fél évében fegyelmezett és szerény voltam, rejtőzködtem, nem is ébredtem rá, milyen alapvető és hosszú távú a változás. Aztán 2015 tavaszán kiömlött a téma, és 2019-ig uralta a blogot. A kísérleteim mellett olvastam angol szakirodalmat és magazintartalmakat, hoztam az alternatív információkat, hogy nem kell ötször enni, nem szükséges gabona, így hat a testre a sok futás, így meg a súlyzózás. Terápiás is volt ez, magamnak is dokumentáltam, mi történik. Hogy elhiggyem: igen, csak úgy, spontán lendülettel jelentőset alkottam. Ezt nehéz volt elhinni, a belső kételyek és az állandó basztatások miatt, megírtam újra meg újra – ezt nevezték bizonygatásnak. Tényleg bizonygatás volt, csak nem volt rosszindulat benne. Énerősítő volt. Ekkor már nagyüzemben zaklattak névtelenek.
Később az álszenteknek, gyalázkodóknak, feminizmussal zsarolóknak élvezettel írtam: nézz már magadra, ötszáz méter lefutásához nincs benned kitartás. (Ennyit arról, hogy számít-e, ki mondja a kritikát, vagy csak az számít, amit mond. Nagyon is számít, miből beszél: akármilyen elvbe csomagolja, az ilyennek az a kiindulópontja, azért és arrafelé elfogult, hogy ő maga nem boldogul a testével.)
Nem csak idegenek maceráltak. Az érdeklődő, jó ismerősnek számító, edzéshez csatlakozó, engem kérdezgető nők is kalkulálgatták. Ő ezt nem engedheti meg. Tapinthatóvá vált a rosszindulat, én titokban netán dúsgazdag vagyok, na, úgy könnyű. Erkölcsi érdemet tulajdonítok holmi külföldön futott maratonnak!
A lényegi különbség köztünk nem a pénz volt, hanem az, hogy nem fűlt a foguk a lemondáshoz, a sporthoz.
Megzavarodtam a sugalmazások, az ellenségesség miatt. Baj az, ha virulok? Nem ellenük van. Meg zsebben turkálni? Én vagyok a gonosz luxusbudai, ők a jók és szegények? Végül levontam a panaszkultúra torzításait (annyira senki sem szegény, mint amennyire sír, én meg azért tűntem ekkora Hedóniának, mert nem írtam a kisebb problémáimról, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik → dicsekvés), és elővettem a tényeket. Ők kétkeresős családban élnek, 0-1-2 gyerekkel, segítő szülőkkel, és sérelmezték a mogyoróvajat, Nike cipőt. Ti többől éltek. Nem stresszeltetek fél évig az onkológián, nem költöttétek alternatív szerekre egy kisebb lakás árát. Engem nem zavar, ha nem veszel mogyorópépet, de ne feketíts be. Nekem ez gyógyulás, egy durva betegségből, és öröm. Pénzed még több is van, csak más a preferencia.
Ebben a hangulatban, 2015 őszén elemeztem az éhséget mint biokémiai jelenséget itt,amikor is jött M. Amúgy nem volt aktív kommentelő, rég nem írt ide.
Kész vagyok! Folyamatosan ment fel bennem a pumpa és nem azért, mert nem tetszene a téma… Érdekel és nagyon is szeretnék eszerint élni, de én most konkrétan azért vagyok frusztrált, mert éhes vagyok, nincs a számlámon már annyi sem, hogy kaját tudjak venni. Négydiplomás, három munkanyelven dolgozni képes, nemzetközi szakmai tapasztalattal rendelkezõ jogász vagyok. Van egy hároméves gyerekem. Évek óta próbálok állást találni, több száz sikertelen pályázat után még mindig állás-és jövedelemtelen vagyok. És ma, ahogy olvasom ezt, igencsak frusztrált és ordít bennem, hogy itt mostmár talán végképp valami elképesztõen pofátlan luxusproblémán lovaglás lett a téma… Bocsánat. Én kérek elnézést… De valahogy nagyon elment a kedvem a blog olvasásától. Pedig nem a téma lenne ellenemre, sõt! Csinálom én, csak ma az éhségtõl annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam felhajtani a bringát egy icinke lejtõn sem és sírva fakadtam. Szeretném tudni, hogy hogyan lehet ezt csinálni? Tényleg hogyan? Én még egy gyereket se tudok eltartani, jövõ hónapra nincs meg a lakbér ára sem és tényleg már fejreállok, hogy találjak egy állást, de sorban csak elutasító válaszlevelet kapok. Bocs, de ma iszonyú dühös vagyok az efféle diétás luxusproblémákra!
Még egyszer: ő nem barát, nem ismertük, nem volt blogfinanszírozó sem. Csak pár rövid kommentet írt évekkel korábban. És ócsárolta a témámat, a blogot, ránk öntve a kínját.
Szerintem, mondom ma, úgy lehet csinálni (bármit), hogy nem viszonyítgatsz, hanem mindenki a saját életét éli, azt oldja meg, a lehetőségéhez igazítja a céljait. Nem költözik külföldre a semmibe…
Jellemző módon az “éhezem”, “gyerekem van” hívószavakra azonnal ugrottak az erre kapható, segítő szindrómás nők. Meggondolatlanul (az én accountomról) kommentált felháborodásában, hogy minek basztatnak, akkori bonyolult kapcsolatom is, Zoli. Jól beszólt amúgy, dühös volt az átlátszó manipuláció miatt. És, vesztére, megemlítette, hogy ő pszichológus. Akkor rákezdték, mennyire érzéketlen, és én is miért nem vagyok empatikus?
Ez a helyzet a ma szokásos, netes hatalmaskodás teljes dinamikáját megmutatta. Légy áldozat, nyavalyogj, vedd át a hatalmat, és feketítsd be azt, akinek a vérét szívnád.
Én habogtam. Javasoltam, legyen külön oldal a bajba jutottaknak, neki küldjék a blognak szánt adományt, én is küldök, segítünk M-nek is, felelősek vagyunk egymásért… Csak ne itt, itt más a téma. Zavart, hogy éhezési zsarolással így el lehet vinni a témát, amelyre eredetileg kíváncsiak voltak. Vagy nem? Már nem tudom. Mit akartak tőlem?
Őrjöngő kommenteket kaptam.
csak azért nem mondom, hogy rohadj meg, mert már elevenen rothadsz. tolhatod a mogyoróvajadat föl a picsádba, mást úgyse kapsz oda, jellemnyomorék gonosz pióca.
hogy te mekkora féreg vagy már?! van pofád határokról beszélni annak, aki éhes? te állandóan és kizárólag csak magaddal vagy elfoglalva? dögunalom picsa, és még mentegeted a haverodat, fujj, undorító vagy
te már rég tönkrementél, évtizedekkel ezelőtt, te érzelmi egysejtű, csak pörgeted a semmit, magyarázkodsz. ugyanaz a három újracentírozott bejegyzés… a levegőt markolászod a poklodban, te lelketlen szörnyeteg.
akárhogy cifrázod, szaglik az izzadság, amivel próbálod fenntartani a látszatot. voltaképpen egy magányos, anyagi problémákkal küzdő, öregedő luvnya vagy, akiért nincs jelentkező. nem is lesz, meg is eheted az ugrálóköteledet.
a kávépénz soványka, fix állásról ne is álmodozzál, normális cég nem alkalmaz olyat, akivel tele van a net és ÍGY.
jó lenne egy autó is, mert a fél életed elmegy a közlekedéssel, de esélyed nincs rá, ezért savazod. írni nem tudsz, ez azért kevéske, de bizonygasd csak, még nem az egész ország röhög rajtad.
van isten. úgy kellett neked, hehe
Onnantól én lettem a téma. M-nak segítség jár, kész (nem kérte és nem fogadta el), én meg vagy segítsek vagy hallgassak. Nem írhatok, nem húzhatok határt, mert aki elesett, az érinthetetlen.
Megindult az áradat a normális kommemtelőktől is, na, megvan, elkaptuk a nőt: azt elemezték, én hogy reagáltam, és hirtelen rájöttek, igazából a böjt, böjttörés tényleg luxustéma. Hogy telik nekem ilyesmire, miért járok étterembe, mennyire érzéketlen vagyok.
Hahó, suttogtam. Én nem ismerem M-t, megdöbbent, ahogy átkozódik. Őszintén szólva, menjen a picsába. Sem segíteni nem dolgom, sem a kedvére írni a blogot. Miért nem írhatok a témáimról? (Mi dolgom nekem Gumiszoba gyászával is? Mit keresett itt? Én nem törődtem vele. Aki tragikus bajban van, miért az én blogomat bújja, kommenteli?)
Aztán megértettem. Nő vagyok, nem lehetek “érzéketlen”. De ez csak ürügy, ők is érzéketlenek, sőt. Én egyedül vagyok (mert viszolygok a táboroskodástól) és tudható a nevem. Ha én a véleményemet akarom írni, a saját dolgaimról (nem ám M-ről), és az nem őket igazolja, akkor bármilyen ürügy jó lesz. Nem lehetek olyan édes és nyájas, hogy ne tituláljanak gonosznak, luxusbudainak, ne legyen lejárató kampány. Valamit úgyis találnak, hogy ha nagy a kontraszt közöttünk, akkor gonosz sorokkal intézzék el.
De az igazságom ettől nem sérül. A mondandóm. Amiket felismertem, amik történtek tényszerűen (és ők meg attól olyan agresszívak, hogy azt akarják letagadni).
Én nem vagyok pszichológus, sem segélyszervezet, és ha az lennék, nem dolgoznék ingyen. Nincs kedvem a női összeborulás jegyében idegenek kínját magamra venni. Tán van annak a gyereknek apja is. És ahova írtok, ahova kapcsolódtok, az én blogom. Nem komálom, ha szapulják a blogom, szenvedélyeim. Főleg ha olyanok teszik, akik adnak arra, hogy ők igazat mondanak, méltányosak, nem agresszívek, illetve korábban elismerésekkel övezték a blogot.
A kommentelőt nem állítanám középpontba (nem halt éhen), nem is tekintek rá olyan lesújtó megvetéssel, mint a dívára vagy a maratonomat tönkretenni igyekvő, pszichopatamód sunyi Villőre (ami a blog legdöbbenetesebb története, a bejegyzés végén). Itt az a lényeg, hogy az “éhezem” szövegre adott reflexek egyszerű álruhái voltak annak, hogy tömegek méregettek és akartak valami könnyű, kézenfekvő érvet, hogy nem, amit én, azt ők nem, mert nekik nehezebb az életük, és én meg gonosz vagyok.
Egy általában figyelmes, eszes kommentelő valami erdélyi faluban, borzalmas férj mellől, behízva elfantáziált arról, hogy jön a teljes társadalmi összeomlás: az éhes vadidegenek engem majd megölnek, ez pedig igazságos. Mintegy mellesleg, mert amúgy igazam volt abban a helyzetben, de ők meg, ugye, mélyszegények, és egyszer majd megkapom. Én, aki itten luxusban fut, böjtöl, szalonnázik. Én tehetek róla, nyilván. Nem a kormány, a gyámhivatal, az önkormányzat, nem a szülei, a férje. Az egész élete. Nem: én, az idegen.
Ez a beteges irigység jellemző arrafelé? Minden önreflexió nélkül? “Elfogyott a türelem.” Hozzám aztán nem kell türelem. El is veheted tőlem a kalóriadeficitemet, a fejemből a regény sorait, az akaraterőmet… Beleírtam egy kicsit. Gombotz a kommentelő, jellemzően kötözködött.
…de akkor ráhívod a rendőrt, és börtönbe kerül. Én ugyan nem sétűltatok ilyennel kutyát! Hanem hogy kicsit sem szégyellik, hogy a másé kéne, az letaglózott.
Élesen láttam, mert kiélezték nekem, hogy mi az én dolgom, mi nem. Ez is olyan történet volt, annyira döbbenetesen viselkedtek, hogy lefoszlott rólam a magyarázkodásból megint nagy adag.
Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.
A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.
Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást. Bővebben… →
Wertán Sára már nemcsak instán fegyelmezget, hogy ki az agresszív meg mi a lenyomás, hanem turbóban jóemberkedik is a Lakmuszon, ami ilyen szakértős-elemzős alrovat ám:
Ha nem hallgattad meg a lenti hangfelvételt, most ne hagyd ki!
*
Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a(z alkalmazott, hétköznapi) pszichológiából való kiábrándulásom okait.
Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:
hogy van ez, hogy a kommentelés, kommunikáció, testalkat, a szexualitás témájában folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, sőt, hatalmasodásnak, erkölcsi jópontszerzésnek, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Ennek minden morális nyereségével. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem produktív. A legjobban pedig az zavar, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, mi a jóság (mindig ők a jók), hozzá ilyen szavak: bántalmazás, agresszió, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.
Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, akkor kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag az itteni lelkes kommentelő Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában, és úgy hallom pl. a poliamór csoporttól, hogy ott is mások randijait elemzi).
És a harmadik kiegészítés: a közösség számára zavaró, de nélkülözhetetlen igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat, a másképp gonbdolkodókat formális és netes közösségeikben, a családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 15-40 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, pszichiáterrel, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, “mások felé nyitottan közeledő”, “kompromisszumra hajlandó”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)
A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:
Azért ez kissé modorosra sikeredett. Pl van az apám. Bruttó 2 évet nevelt, majd eltűnt. Nagyapám halála után szépen jött tartani a markát. Eddig sem szívleltem a tagot, de mi abban olyan rossz, ha azt mondom, hogy egy utolsó hulladék fosgombóc és ki fogom verdesni a fogait? 😀 Btw ez a “foglalkozik vele” rész meg ismételten elég ellentmondásos. Ha utálok valakit, azzal nem foglalkozom, csak simán utálom. Szerintem jobb, ha senki nem vígasztalja magát azzal, hogy hú meg ha, xy hogy foglalkozik velem. Nem aranyanyám/aranyapám, csak rühell, mint a szart. És jobb rajta elgondolkodni, hogy miért. Én is tudom, hogy van olyan ember, aki nem kíván nekem jót, de levegőt sem, de TUDOM, HOGY MIÉRT. És részemről nem probléma, de nem fogok valami elcseszett lelki maszturbációba, hogy na xy mennyire foglalkozik velem. Dehogy foglalkozik, szarik rám, én is rá, mert számomra meg tök érdektelen. Fontosabb lenne tudatosítani az ilyen dolgokat, nem valami közhelyes védelmi mechanizmussal simogatni magunkat. Tök természetes dolog a gyűlölet is, annak is van elfogadható formája.
@deneverszarnyasbetet köszi! Sok mindenben egyetértek veled, pl abban nagyon, hogy a gyűlölet termeszetes. nagyon sok pszichológus azt mondja, a gyűlölet a legintenzívebb foglalkozási forma a másikkal, ha valaki semleges, azzal nem foglalkozom, ha valakit utalok, arról írok, gondolkodok (pl most te is írtál edesapadrol). ezzel együtt szerintem bárkit szabad utalni, gyűlölni, ezt az érzést is megengedhetem magamnak, sőt, meg is szabad fogalmazni, mint ahogy te is. A gyűlölet ugyanakkor felemeszt, fájdalmas, hosszan együtt élni vele szerintem borzasztó nehéz lehet. 🙏🏻
*
Én:
A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, nem terelendő-nyesegetendő hajtások, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, megszüntetésükre, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.
A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)
Most már az van, hogy két meleg férfi szerző ír hetente a WMN-re, kb. semmi másról, csak ájtatos, passzív-agresszív tónusban arról, hogy ők melegek és őket hogyan bántják, mert milyen ez a világ, de ők jók (morálisan).
Csodálom, hogy senki nem tiltakozik a szerkesztőknél. Persze, mert akkor te fideszes vagy, meg -fób: nem kérünk női oldalakon meleg és transz kontentet, férfiak szenvelgését, magánügyeit.
Steiner Kristóf vessző, negyven, netes emigrációba vonult: az instáról az OnlyFansre kénytelen húzódni, mert egyes, meglazult alsógatyás képeit az insta júzerei jelentették és leszedte (szerinte) az algoritmus, de bezzeg azt nem, amikor nekik (Niminek és Kristófnak) írtak szemétségeket (miért nem törölték ők?).
(viccesen hisztis, nyakatekert cím ez is, benne agresszív, hamis dilemmával – volna nyelvileg mit csinálni a wmn-nek)
Nagyon hosszan köríti, mert ő is érzi, hogy ez ciki, de a lényeg, hogy az új csatornán lesznek izgi, “szexpozitív” képek, és ott már az ismerős (meghitt, alkonyati fényben réten, tengerparton rózsaszín alsógatyában vonuló, virágkoszorús, összegyűrt lepedős, feneket-combot-ágyékot-meztelen felsőtestet-szájat kötelezően ábrázoló, markáns méretet láttató) képekért fizetni is lehet!
Értsd: nem csak pornográf, de prostitúció jellegű, a meztelen testet és a szexet áruvá változtató pénzkereset.
Többről én álmodni se merek. Videók? Hempergés? Egymás lukát szőrtelenítik? KRISTÓF! Bővebben… →
Rég nem voltam tüntetni, pedig kapom folyton a mindenféle hírlevelet, tudom, mik vannak, kik szervezik, mik az ügyek, de nem vitt rá a lélek. Nem bírom én már ezt, az előválasztás óta. a dalocskáikat, a mellékes keresethez jutó színészeket. No- és Bojárt. Énekel. Meg kiáll tíz ujján öt pecsétgyűrűvel, pocóval, röhejes kalapban, és belebotlik a szövegbe két mondatonként: Bővebben… →
Ezt gyakran megkapom: hogy én azért vagyok elutasító meg érzéketlen a szivárványműsorral, az – önlényegét mind inkább feladó – melegaktivizmussal szemben, mert nem ismerem a jelenséget, csak távolról, pletykákból, rémhírekből, transzfób médiából tájékozódom. (Talán, valahogy így értik.)
Pedig csak élni szeretnének békében, megélni önvalójukat, meg szeretni. De mi, a gonosz CISZneműek, ezt nem hagyjuk.
Ellen Page-ről a kutya nem beszélt. De most, hogy Elliot! Imádják.
make it a felony to provide care for trans youth: betiltanák, hogy a 18 év alattiakat hormonozzák/gyógyszerezzék/átműtsék, nagyon helyesen, rengeteg tragédia és per előzte ezt meg.
#letkidsplay: a női sportolók és szüleik nyomására, rengeteg visszaélés után az a törvényjavaslat, hogy nem engednék a fiúkat versenyezni nők között, mert ez nem sportszerű. Elliot Page tehát ezt manipulálja váddá: a transz gyerekeket el akarják zárni a sportolás lehetőségétől… Ezért lobbiznak, protestálnak.
csak az olvassa. én szóltam 