gerle éva kategória bejegyzései

felvértezni a gyereket

Közzétéve Szerző:
10

azt írom, amit fontosnak gondolok, amiben hiszek és amit kedvem van. érthető?

Tudom, hogy ti is hallottátok már ezt az érvelést, és azt is, hogy nem mindig szisszentetek fel eléggé miatta.

Talán ti is hangoztattátok ezt?

Hogy meg kell szokni, nem lehet mindentől megkímélni a gyereket. Ilyen az élet: nem rózsakert. Az élet sem lesz mindig könnyű, lesznek nemszeretem feladatok, hülye főnökök, nem fog tetszeni mindenkinek a pofája.

Ekképpen, kis rávezetésként, itt a suliban is mindenféle történik, mert az emberek nem egyformák. Sajnos, bántás is, hát, szörnyű erőszakosak a gyerekek, illetve mindenhol ez van. De majd mi otthon, a szeretetünkkel, az értékrendünkkel, relaxációs technikákkal és pszichológus bevonásával ellensúlyozzuk mindezt, felvértezzük a gyerMeket.

A mi kis ideális családunkban. Mely zug és kuckó. Hogy megalkuzvásra, hamisságra, hibernációra tanítjuk ezzel a gyereket? Ja. hát mit van mit tenni.

Minden összeomlana, az egész mosolygós budai díszletélet, ha a tanítónő megtudná, mit gondolunk róla. Hogy ő az, akinek nem lehet segíteni a munkáját, mert mindegy. Nem ért, nem érez, megússza, kiégett.

Az életben sem minden kellemes. Így, ezzel az elkenéssel örökítik tovább az erőszakot, hagyják gyáván szó nélkül a tökéletesen értelmetlen, vad, leállítható elfajulásokat, hagyják, hogy mindent ellepjen a versengés és a hatalom logikája, az együttműködés és szolidaritás helyett. És így tolnak bele minket, elszenvedőket az érzékenykedő, nebáncsvirág szerepbe. Bajod van? Problémás vagy. Hiszen a mi rendszerünk jó!

Én mindig szólni fogok. Mert, figyeljetek, aranymondás következik:

nem kell elviselni, hogy ilyen az élet. Minden eszközünk, tudásunk, erőnk, szándékunk megvan arra, hogy ne legyen ilyen. Hogy ne lehessen csak úgy erőszakoskodni. Hogy az ciki legyen.

És amúgy tudják ők is pontosan, mi van, aztis tudják, ki tagadja le és miért, mennyire volt kompetens a tanítónő. Szenvednek ettől az egésztől ők is, mármint akkor, ha még nem állt át a gyerekük a szemétkedő, érzéketlen agresszor oldalra.

Egyáltalán nem szükségszerű az agresszió, az érzéketlenség, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szimpatikus. Pont azt jelenti, hogy az a valaki nem tolerálja azt, aki neki nem szimpatikus. Vagy épp túlságosan is olyan, amilyen ő nem tud lenni.

Aki pedig ezt a helyzetet pedagógusként, iskolapszichológusként, vezetőként nem tudja néhány szóbval, igazságosan és határozottan kezelni, hanem helyette azt hangoztatja, sunyi átfogalmazással, hogy az áldozat nem tud belilleszkedni, konfliktusai vannak, annak nincs helye a pályán.

Tanácsaim öt pontban:

Legyél jól te magad, és ez a legfőbb útravaló a gyerekednek. Ne szorongj, apró butaságokon ne görcsölj, ne maceráld a gyereket a tanító vagy a szisztéma baromságai miatt. Elmúlik, túllesztek rajta. Nevess nagyokat, vonj vállat gyakran, szavazz az örömre és izgalomra, süsség zsiráf alakú kekszet és egyél csülköt.

Vedd észre, mi van. Lásd pontosan. Légy igazságos, józan, meg nem alkuvó. Tegyél fel kérdéseket. Ez a pedagógus bölcs és jól végzi a munkáját? Ez a gyerek vajon brahiból erőszakoskodik? A gyerekem tényleg idegesítő, mindennel baja van? Mire van szüksége, Valóban annyi kellene, hogy rá se ránt, “nem veszi fel”? (Ez gyakran van ám, amikor a gyerek még a szülőnek sem meri megmutatni, hogy szarul esik neki a kiközösítés. Rezzenetlenül, ám szomorúan és hosszú távra nyugtázza, hogy ő elfogadhatatlan, kínos, nem méltó.)

Ha baj van, és szólni kell, akkor ne habozz, szólj. Ne félj. Semmi nem éri meg a hamisságot. Akármilyen abszurd, szerepjátszó, újbeszél a közeg, akármekkora a tagadás, szólni kell. Egyvalamit nem vehetnek el, és az a te józan ítélőképességed.

Ha más szól, és igaza van, állj mellé. Nyíltan, egyszerűen.

Ne sustorogj lépcsőn, ne levelezz mások háta mögött, ne kavarj, ne menj bele csacsogós érdekkapcsolatokba.

vonulnak

Közzétéve Szerző:
37

Belepirulok a szégyenbe, forog a gyomrom. Még mindig vonulnak, sokan, rengetegen, idén is, és vagy negyedórán át látom őket a fogasról, ahogy ambiciózusan, erőteljesen haladnak, mint akinek célja van. Sápadt vagyok. Mert én tudom, mi történt pont a Városmajorban hetvennégy éve, meg hogy ki és miért vette be magát akkoriban a Németvölgyi út 5. villájába.

De hát tudhatja ugyanezt bárki, aki egy kicsit is képes és hajlandó kontextusban szemlélni a világot, utánaolvasni a tényeknek. Puskatussal hajtották ki ágyaikból és mezítelenre vetkőztették magatehetetlen zsidó aggastyánok tucatjait, hogy aztán kivégezzék őket, mindenféle parancs nélkül is, magánakcióként is. Hogy kik? Azok eszmei elődei, akik most vonulnak. Hősként német katonát, nyilasokat nem az tisztel, aki antikommunista vagy utálja Sztálint, hanem aki maga is ordas eszméket dédelget, hajlandó ebben az erőszakolt dichotómiában gondolkodni, és legfeljebb azért magyarázza, hogy ő nem is azért megy, ez csak túra és sportolás (!) a barátaival, hogy ne nézzek olyan döbbenten rá, és ő szalonképes maradjon.

Megdöbbentem, mennyien vannak. Ők is tudhatják, tudhatnák mindezt, amit az előző bekezdésben írok, csak nem érdekük tudni, ezért nem akarnak tudni róla. Azt legalábbis tudják, hogy miért szánták ezt a cseppet sem kirándulásra alkalmas estét ennyien erre a “túrára”, gyerekestül.

Budapest 1945-ös, pusztító ostromának záróakkordjaként a náci Waffen SS és Wehrmacht védekező egységei a velük szövetséges, nyilaskeresztes hadvezetés alatt álló magyar honvédséggel együtt február 11-én megkíséreltek kitörni az őket körbevevő szovjetek gyűrűjéből, ahova 1944 karácsonyán kerültek. Szilveszter előtt a 2. Ukrán Front Hevesen táborozó vezérkara úgy döntött, követek útján megadásra szólítják fel a Budapesten rekedt egységek parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführert, az ajánlatot azonban ők visszautasították. Adolf Hitler és a német hadvezetés kifejezetten megtiltotta a német-magyar seregeknek, hogy elhagyják a budai várat, azok azonban készleteik kimerülésével mégis emellett a megoldás mellett döntöttek. A kitörési kísérletnek körülbelül 20 000 áldozata volt, mivel a szovjetek a Széna tér magasságában géppuskatűzzel fogadták a várbeli csapatokat. További 20 000 katona hadifogságba került. Budapest végül a kitörés után, 1945. február 13-án került teljes szovjet ellenőrzés alá. Az ostromnak több tízezer polgári áldozata volt, főleg olyan gettóba zárt zsidók, akiket nyilas pártszolgálatosok végeztek ki. Emellett több száz magyar szocialista és antifasiszta ellenálló is áldozatul esett a németeknek és a nyilasoknak.

https://merce.hu/2019/02/09/megtartottak-a-varbol-kitiltott-becsulet-napi-masirozast-antifasisztak-is-kivonultak/

Milyen jó lenne, ha a bicikliúton a biciklis mehetne! – kiáltottam fel.

És nem a nácik!

anyu, miért nem vagy itt?

Közzétéve Szerző:
12

Jaj, indulatos vagyok.

Tegnap este Odüsszeusz találkozott az anyjával az Alvilágban. Az anyja nem háborúban és nem betegségben halt meg, hanem a fia távolléte miatt emésztette el magát. Remek. Eközben a pompás Odüt várja a felesége is, húsz éve. Micsoda luxus! (Ez egy feminista Odüsszeia amúgy, bravúros és rendkívül szórakoztató, amit Ithaka királya kap, azt nem teszi az ablakba.)

Kissé el vannak kényeztetve a fiúk. Bővebben… →

látszik rajtad?

Közzétéve Szerző:
44

Sose szerettem, amikor valaki kiírt magára valamit. A feliratos, látványos logós táskákat, a kedvenc-metálzenekarom pólókat, a világnézeteseket, pláne a vicceskedőeket. Ha rádsózzák az ilyen ruhadarabot, még csak-csak, de aki ezért pénzt is kiad, bizony, megérdemli. Soha nem ízléses, mindig megfoszt önmagad, sőt, talán embervoltod egy részétől. A BFE Gólyatábor 2007 meg a legalja, olyanban Mads Mikkelsen is lehet, én menekülőre fogom. De nem vettem fel többet, sőt, leginkább egyszer sem a futóversenyes reklámhordozó trikókat sem.

Viszont ez csak annyi, hogy én nem veszek vicces feliratos vagy látható márkajelzéses ruhákat, nem teszem magam hirdetési felületté. Bővebben… →

kire haragszol?

Közzétéve Szerző:
19

Te őszinte vagy?

Amikor olyan nagyon írsz valakinek, hogy most jól megmondod, akkor neked kivel van bajod? Tényleg ő ártott neked?

Vagy amikor – a kevésbé egyenesek – indulatosan szidod magadban, mi zajlik olyankor?

És amikor kiröhögsz valakit, meséled másnak a jól belőtt fölénnyel, hogy ő de gáz, akkor mi is történik pontosan? (Sajnos, mi erre nagyon rákaptunk G-vel, van egy-két élő paródia a közös mezőnkben, de nincs benne indulat, inkább Örkény István-i szemlélődés, abszurdumvadászat.)

Én magam azt vezetem le így, hogy az illető rám akaszkodott, hülyeségeket beszél rólam, nyomul, vagy korábbi, nekem ártó embereket idéz fel, és, sajnos, legalábbis a gondolataim világában ő kapja meg érte azt, amit hajdan nem mertem kiadni, nem is ismertem fel a visszás viselkedést. Mostanában szívesen ócsárolok magamban például nagy jogosultságtudatú, vadászgató férfiakat,tekintélyszemélyeket, akik hajdan, amikor fiatal és sebezhető voltam, molesztáltak, vagy gonoszan tárgyiasító dolgokat mondtak, és most nagyon meg vannak görnyedve, rosszul néznek ki – eltelt vagy húsz év. Az idő igaz. Te meg hogy nézel ki, bazmeg? Én még mindig diadalmasan, és már tudva, mit tettek, ők már fogatlanul.

Én riadtan tűrtem ezt, nem voltam öntudatos, nem is tudtam, hogy lehet másképp. Meg is vagyok lepve, hogy Harry Potternek mitől van akkora énereje, hogy tudja és követelje is: a levele az övé, ne vegyék el tőle.

Na, de most ti jöttök. Téged szokott zavarni az, hogy valaki túl valamilyen? Hogy olyasmit csinál, amit te nem csinálnál? A jelenség idegesít (másokban is, mert hamisnak tartod), vagy az ember, bármit is csinál?

Szoktál ilyeneken gondolkodni?

Tedd föl a kérdést, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy ő azt csinálja (dohányzik, későn ér oda a gyerekéért, hülyeségeket küldözget Facebookon, béna állásban tengődve csak panaszkodik).

Amit csinál, azzal árt valakinek, vagy az egy létező, fura verzió?

Miért vannak elvárásaid egyáltalán: vajon ilyenkor a norma kiabál benned (“egy normális ember nem csinál ilyet” – tévedsz, még a normálisnak mondottak is sokfélét csinálnak, változatos okokból, nyíltan is, hát még titokban!)? Vagy rád vonatkozik a viselkedése, és határt húzol?

Nem biztos, hogy előbbre jutsz vele, hogy kitör a világbéke, de ha ilyeneken egyáltalán elgondolkodsz, hajlandó vagy megfontolni hasonlókat, ha nem csak magadnak követeled az elfogadást, hanem mások iránt is tudatosan edzed ezt a képességedet, attól biztosan jobb, érzékenyebb ember leszel.

Nem mindegy, hogyan gondolsz arra az emberre. Mindamellett: nem kötelező mindenkit megértened, alkalmazkodnod, bármit vállalnod. De ha futsz épp, és szenbvedős a negyedik kilométer, előveheted ezt a gondolatot, a tudatos jóindulatot. “Most XY ügyvédje leszek, keresem neki a mentségeket, enyhítő körülményeket.”

Én szoktam olyan emberek iránt igazságtalan indulatot érezni, akik soha nem bántottak, sőt, sokat segítettek. Ez azt mutatja, hogy bekapcsol bennem a gyerek, mégpedig az a gyerek, akit nem vagy nem eleget szerettek önmagáért, és emiatt hiánya gyűlt fel: aki gondoskodik rólam, arra haragszom, azt ostromlom, hogy miért nem még tökéletesebben elfogadó, gondoskodó, rendelkezésre álló, csak rám vonatkozó – tőle várok mindent.

Tudom ezt magamról, nem ijedek meg az érzéstől. Azért vagyok felnőtt, hogy felismerjem és kezeljem ezeket, nem azért, hogy letagadjam magam előtt a nem-szép, sötétebb gondolataim.

Te mersz őszinte lenni?

Olyanokra is haragszom gyakran, akiknek én segítek, és rájövök, hogy ez azért van, mert túlvállaltam magam, nem tudok én se olyan könnyedén segíteni. Az illető pedig nem teljesíti szépen a forgatókönyvem. Éppen azért van nehéz helyzetben, mert nem lehetett neki olyan egyszerűen segíteni, mindennel baja van. Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. Sajnos, ez nem így működik. Sajnos, gyakran ő is másképp gondolja, haragszik. Én pedig nem akarok a helyzet foglya lenni.

Van egy nagyon különös helyzet az életemben, egy komplett család és benne az egykori barát várta, várja tőlem, hogy szeressem, segítsem, támogassam azt a valakit, mert ő nem olyan, mint mi, neki nem megy úgy. Én sose számítok, nekem sose lehet bajom, engem mindig korholna, hiszen az ő lányuknak a nehéz, nekem könnyű. Adok munkát, meg is fizetem, de akkor az van, hogy én őt kihasználom. Semmi sem elég, mert ő szarul van. Én meg morgok, mert amit csinál, az nem teljes értékű, sokmindent feldúl, összezilál. És most, amikor felmerült, hogy újra támogassam, ki tudtam mondani: én ezt nem vállalom.

És magamra is haragszom egy kicsit. Miért nem vettem észre előbb? Miért ragadok felemás kapcsolatokba, vagy óok váll panaszkodásnak, nyelem be a megjegyzéseket?Érzelmek nélkül, egyszerűen volna jó határt húzni, magamat nem hagyni, nem pedig túl sokat benyelni, bűntudatosan tűrni (mert neki a nehéz!), aztán meg neheztelni.

És hiszek abban, hoyg akinek így nemet mondasz, akit nem hagysz játszmázni, az jobban jár, mint ha mindenki dédelgeti, táplálja az űzött tudatát, megérti, és nem szembesíti. Nagyon könnyen lesz a nyomroból fegyver, ügyeskedős előnyszerzés. És hajlamos a depressziós vagy sérült ember azt hinni, hogy csak neki nehéz, csak ő van a világon, mások ingyen kaptak mindent.

Nem az a gond, ha negatív gondolataid vannak (a gondolat, sőt, bizonyos méártékig a proivát tett is a tieid, nem kontrollálhatja senki!), de felnőtt vagy, így

  1. tudnod kell róluk, látnod, hogy nem jók
  2. kell, hogy tudd őket kezelni, reflektálj rájuk: ne legyél előítéletes, indulatos, ne vágj vissza, várj egy kicsit, és válassz megfelelő módot, helyet ahhoz, hogy közöld, amit közölnöd kell.
Ha épp neheztelsz arra, aki inkorrekt, terápiás hatású lehet, ha felidézed, te mikor voltál pontatlan, sunyogó, igazságtalan bárkivel. Például elvárom, hogy nekem pontosan, a megígért módon küldjenek egy szöveget, én meg hányszor halogattam merő bénultságból vagy lustaságból (míg aztán el is romlott a gépem valóban, és akkor lehetett azt mondani). Ez segített abban, hogy a saját feladataimat és határidőimet komolyabban vegyem. Egy kicsit az örök imposztorszindrómám is enyhült tőle.

Nekem most ezek aktuálisak az emberekkel. Alakulok, figyelek. Nektek mi?

vegyes

Közzétéve Szerző:
7

Ma (ezt hétfőn írtam ám) vidám és elégedett vagyok, mert azt csináltam, amit elterveztem, odaértem mindenhova, értelmes projektjeim voltak, energikusan, a napsütésben. Ilyenkor nem szabad enni, az ezt megtöri.

Egyszerűen, csak menni, nem véleményezni, aggódni, agyalni! Nem csak tervezni, hogy majd, és hosszan mondani, hogy most miért nem. Bővebben… →

kinek akarsz tetszeni?

Közzétéve Szerző:
33

Rég nem találkoztam azzal a tömény frusztrációval és gyűlölettel, az elméletgyártó-önigazoló kényszerrel, ami a férfihang nevű oldalon található, minden egyes posztban, hát még a kommentek hordahangulatában, dús vesszőhibák és egyeztetési hibák között. Mert ez döntés. én döntöm el, mit olvasok.

És nem is hergel fel akkor sem, ha idetolják. Mulatságos inkább, mit ki nem találnak azok, akiknek nem jött be az élet, és nem is kaptak észbe, hogy tán ennek nem a nők az oka. Ilyen van? Hüledezem.

A minap, Bővebben… →

a házasság mint alku

Közzétéve Szerző:
97

Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.

Csak a pasik, a problémák mindig.

Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.

A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.

 

Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.

 

Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.

A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!

micsoda különbség

Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.

Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.

Szerintem ennél szomorúbb a helyzet. A boldog szülők hiányának vesztesei miatt. A szomorú együttmaradási statisztikák miatt.

Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.

A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)

Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.

Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.

Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.

Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.

Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)

Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.

A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.

Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.

A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.

Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a  nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.

Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.

Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.

Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.

A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.

Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).

Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!

Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…

A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.

Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.

Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.

A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.

Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.

És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.

 

*

 

Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.

barátság férfi és nő között

Közzétéve Szerző:
77

Létezik-e?

Miért nem szexelnek? Buzi? Nem vonzó? Az egyik vajon reménytelenül szerelmes a másikba?

Ezt amúgy tényleg megkérdezték, és jó, ha tudod, ennyire mélyen tudnak lenni:

…létezik-e valódi barátság férfi és nő között? Ilyen nincs, hacsak nem találják egymást kölcsönösen rondának, vagy irreális korkülönbség vagy valamilyen rokonság van köztük.

Bővebben… →

mikroagressziók

Közzétéve Szerző:
25

A cím nem fog mindenkinek tetszeni, na de ők nem is akarják megérteni, mi minden rejtőzhet a szavaink mögött. Az ilyen elemző posztokban mindig éles vagyok, mögénézek a láthatónak, azt mondom ki, ami csak érzékelhető, nem nyilvánvaló, de romboló. Nem azért, mert rosszindulatú vagy eleve gyanakvó volnék, hanem mert kiismertem a stratégiákat, mert nagy dózisban kapok nem őszinte megkereséseket, mondatokat, elkenéseket, a szókimondásomért szankciókat, fagyott légkört, nem-profi viselkedést (olyantól, akinek az a munkája), és ezek jól leírható mintázatokat követnek. Mindez népszokás, egymástól tanuljuk: a manipulációdat nem te találod ki. A manipulációd egy picike, fel sem ismert agresszió a másik ellen.

Van az erőszak nagy köre, számos fajta megnyilvánulása, ennek mindig alapja, háttere a hatalmi különbség. Van nyílt erőszak, van erőforrások egyenetlen eloszlása, státuszbeli egyenlőtlenség és visszaélés, és vannak a rejtett, finom manőverek. Csak az utóbbiakról írok most. Bővebben… →

engem az olvasó úgy képzel

Közzétéve Szerző:
42

…, hogy laptopba bújva élek, mást se csinálok, csak azt nézem, mi hír itt; írok, reagálok, szalad a ház.

Ez így van – ha épp sűrű a helyzet vagy szenvedéllyel tölt el egy téma, és nem fingik ki a gépem, operációs rendszerem vagy a netcsatlakozásom, akkor elég sokat vagyok onlány. A blog az a hely, ahol összegződik, amit a világról gondolok és fontosnak tartok közölni. A blogírás mellett teszem ki a tornázós, evős, színházi facebookposztokat, szervezek közös edzéseket, olvasom azokat a netes szereplőket, akik érdekelnek, nézek utána ezerféle szálnak; iskolába rohanok, plazmát adok, mosogatok, főzök, gyerekrajzokat csodálok, sudokut fejtek, rajzolok csomóra kötött nyakú zsiráfot, veszek akvarellceruzát, kockás füzetet, ökomosószert, tejszínt és málnát, ügyintézek három lakásban, mosok, teregetek, bringázom, és persze alszom, eszem, edzek (az edz nem ikes ige!!!), olvasok papírkönyvet, állítok ki számlát, írok képeslapot, mozizom, találkozom a barátaimmal. Így jön ki az a 36 óra, amelyből köztudomásúlag egy nap áll. Nem megyek telekre, nem nézek sorozatot, nem osztok meg mémeket, nem köt le a macskás videó, nem viszem szervizbe a kocsit, nem veszek részt családi banzájokon. Bővebben… →

kétféle szex

Közzétéve Szerző:
24

társkereső, pornó, lélektelen szex

és az igazi szenvedély és humán kötődés

Több olvasóm tiltakozott már, amiért én a szexualitásról írott posztjaimban, a humán jelző és követelmény használatával megszégyenítem és kioktatom őket, egyébként is elefáncsonttoronyban élek a színházaimmal meg a docenseimmel, prűd vagyok, nem tudom, mi az élet, nem veszem figyelembe, milyen az “eredendő”, a “természetes” férfi szexualitás, illetve nem számolok a valósággal.

Szerintem kétféle szexuális attitűd van, azokban tudniillik, akikben egyáltalán lobog vagy pislákol még ilyesmi, mert a nők nagyobb részéből a késztetést mindenestül kiölték Bővebben… →

több vagy, mint egy szám

Közzétéve Szerző:
15

Több vagy, mint egy szám a mérlegen. Több vagy, mint a ruhaméreted!

Sokkal, sokkal több vagy. Egész ember, komplett élettörténettel, rengeteg emlékkel, tulajdonságokkal. Ez mind te vagy. Bővebben… →

szépeket ír

Közzétéve Szerző:
13

a szerelmeslevél mint műfaj

A szerelmes levélnek, itt most külön írtam, jelzős szerkezetként, az írásbeli ráhajtásnak és önkifejezésnek széles a spektruma. Megdöbbentő, mik fakadnak fel a pennákból, mi mindent mutatnak meg vagy fednek el az emberről és szándékairól.

Nincs irritálóbb, mint annak a levele: nyáladzása, nyomakodása, akit nem szeretsz. A verbális győzködése, önillegetése, bizonykodása és önsajnálata, együttérzésedre való apellálása. Aki rögtön ajánlattal nyit. Aki szerint csak jól kell fogalmazni, és meglesz az, hiszen ő akarja.

Meglátod a küldeményt, a borítékot vagy az e-mailt, és az az émelyítő érzés, hogy jaj, ne, már megint. Pedig már megmondtad, hogy nem kell, nem, nem, nem ő az. Az első levél még nem is volt irritáló. Az csak meglepett. Bővebben… →

a tények makacs dolgok

Közzétéve Szerző:
24

És ez jó hír! Akinek jó, annak nagyon jó.

Lehet kenegetni, enyhíteni, megmagyarázni, rejtegetni, de végül csak a valóság marad.

Rendezgetheted a trendi határidőnaplódat, megszámolhatod, hányszor voltál edzeni, írhatsz tíz legjobb pillanatról és kitehetsz kilenc álomszép fotót, lehet menő a cipőd és minimalista a garzonod – ha az alapproblémádat nem tudod megoldani, ha még mindig beteg és édességfüggő vagy, mindez csak pótcselekvés marad. Melegházi rózsa. Künn havazik.

Fotózkodhatsz optikailag, szenvedhetsz lábujjhegyen, de az igazság az, amit mindenki lát: hogy rövid a lábad, és szorongsz miatta.

Lehet lobogni tetoválásért, belenyúlni mindenféle felszínes menősködés érdekében a tested integritásába, hosszú távon mindig kiderül, hogy ez káros.

Meg lehet magyarázni, hogy a médiából sajnos ömlik a tökéletesség, a szépségeszmény relatív, túl nagy a nyomás a nőkön, és nem mindenki élvezi a sportot. Remek, egyetértünk. Viszont a tested elhanyagolásának következményei téged is elérnek. Ha gyenge a hasfalad, szétreped a terhességben a bőröd. És ha nem tudod megszeretni a sportot, szar életed lesz húsz éven belül.

Öltözködhetsz eredetien, ízléssel, feltűnő, dögös cuccokba, sminkelhetsz hajnalban –  egyszer lekerül a ruha, akkor pedig ott lesz a nettó tested, és lesírod, lealszod a mázadat.

Kikiálthatod a 30 perc futópados sétát sportnak, szelfizhetsz az öltözőben, ragadhatsz ugyanazokba a kímélő köreidbe, életmódváltó forradalmárt is játszhatsz, de ha nem lépsz ki a kényelmesből, csak elmegy az időd, nem fogysz le, és egyetlen karácsony szétveri az eredményeidet.

Megteremtheted az instagramodat eseményekből, híres barátokból, jótékony akciókból, és körbeveheted magad gondosan nálad mindig dundibb, rosszabbul öltöző, idősebb nőkkel, használhatod őket fotóháttérnek a tündöklésedhez, összeszedegedheted az ötleteket innen-onnan, de ha más képességed, igazi erőd nincs, soha nem leszel sikeres.

Szidhatod Magyarországot, az önkormányzatot, a nők helyzetét, a szüleidet, az anyaságot, az nem segít azon, hogy még mindig nyomorogsz, eltelt az életed, és ötvenévesen nincs öt szó, amellyel le tudod írni, ki vagy.

Mondogathatjuk azt is, hogy nincs semmi probléma, csak idő kell az osztályközösség összekovácsolódásának, valamint természetesek a súrlódások: ami mérgező, az felforr, aztán robban. Hazudhatjuk, hogy normális az, ha valaki a saját élete helyett folyton mással foglalkozik, fontoskodik. Meg hogy a kis Rozalinda határozott, meg szókimondó, mindig is ilyen volt, azért ő csupa szív ám, és segítőkész – nem ő fogja kapni a szerelmes levelet, és az osztály kiveti magából, ha folyton piszkálódik.

Sorolhatod, hogy te mi mindent tettél, hány helyen kerested a megoldást, mindent kipróbáltál, de ha semmire nem jutottál, ez mind nem számít. Az eredmény a lényeg. Ki lehet találni, hogy más hogy jutott előnyhöz, terjeszthetsz hazugságokat is, te ettől nem leszel előrébb.

Követelheted az igazságosságot, a jogaidat, ha nem érted, hogy nem jogok alapján vagy igazságosan dől el a lényeg. Sorolhatod, hogy a szüleid, a gyerekkorod, a rossz döntésed, a traumád, de azért inkább tedd bele a melót, a döntést, mert negyven körül azért már választ kell adnod magadnak a fő kérdésekre.

És hogy a picsába lehet, hogy szuper autód van, de filléres gondjaid, rendszeresen?

Pörögni is jó, jönni-menni, szeretni a társaságot – mókus, alkoholista vagy.

És tolhatod a mai felszínes nőkre, a finnyásságukra azt, hogy nem vagy vonzó, viszont szexuálisan frusztrált vagy.

Szeretetről, összetartásról beszélni is lehet, sőt, népszokás.Jjobb a békesség alapon engedni, miközben a dinamika rombol, minden családtag mérgező, neheztel, dühös. Belebuktok.

Kavarhatsz, az nem a másik, az te vagy.

És vádolhatsz engem, hogy én monomániás vagyok, túlzó, hatalmaskodom, feszültséget keltek, de a lényeg nem én vagyok, hanem a saját életed. Hogy azzal mire mentél. Arról beszélj, azért cselekedj.

A látszat, az öndefiníció elpereg, a hesteg elfeketedik, a festék mögött rohad a fal. Csak a lényeg marad és hat hosszú távon.

Mi a te valóságod?

nagyon fáj

Közzétéve Szerző:
36
Hát akkor. Nem sírok most, de émelyeg mindenem, hogy erről írok. Mintha másnapos lennék. Nagyon fáj. Vagy csak kicsit? Ezt sem tudom néha. Elfáradtam, inkább nem gondolok rá. S hogy fájhat anyámnak, hogy én ilyen rossz, háládatlan leány vagyok! (Igen, Tompa Andreát olvastam éjjel, az a kialvatlanság oka is.) Mert ő ennyit ért ebből. Hogy velem nem működik valami, és nyilván én vagyok a rossz. Én nem várom, hogy az olvasóközösség feloldozzon vagy megértsen, nem ezért írok. Tudom magam, tudom, mik a cseh tévtanok. Tudom az okaimat, nincs szükségem megerősítésre. De meg akarom írni, mert tanulságos. És mert fáj. És ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött. Azt is tudván tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Mivel is? Én gyakorlatilag teljesen megszakítottam a családommal a kapcsolatot. Ez a tételmondat. Ami ebből nagyon fáj, az anyám, mert én szeretem az anyámat – csak nem vagyok képes őt elviselni. Percekre sem. Sértően, lehúzóan és elnyomó módon más az értékrendjük. Ők mind és én. De mindenhol ez van. (Biztos én nem tudok viselkedni.) Ők (a többiek, még a sógornőmék is) mindig fontosabbak, onnan kezdve, hogy a szavuk fontosabb, csak az övék számít. Akkor is, ha a férjem haldoklik, és mindig az ő főztjük, műkörmük és gyerekük a csodálatos. Én vagyok a mostohagyerek. Ha én OKTV-n leszek második vagy lediplomázom egyetlenként, vagy könyvem jelenik meg, akkor is. Láthatatlan vagyok. Ma már tudom, hogy ez a helyzet, és hogy ez nagyon durva. Mi soha nem veszekedtünk. Én csak apámnak kiabáltam egyszer. A testvéreim és családjuk, még a jobbindulatúak is, ugyanúgy néz levegőnek, mint a zugligeti szülők, még a jobbindulatúja is. És ugyanazért. Mert ki mertem mondani, mi történt, hogy erőszak van, hogy erőszakot követtek el ellenünk, és ők pártolják ezt az erőszakot. És főleg: megírtam. Némaság, kiközösítés. Senki soha nem mondta: Éva, nem jó ez így, üljünk le, beszéljünk. Elmebetegnek tartanak, hazugnak is talán. Anyám biztosan. Egyszer a legidősebb bátyámból itt nálunk kibukott minden vád, dühös, fojtott félmondatok, ami a sógornőmtől származik (úgy nézett rá: de hát ezeket te mondtad). Hogy én fölényes vagyok, kioktató (ezekkel, hogy ne tévézzenek meg videójátékozzanak véres vizuális világban a gyerekek, köztük az enyéim, meg persze /ez önkritika/ biztos élőben is blogolok, oktatok, ez a gond, ők nem olyan tanultak), és hogy ők rengeteget segítettek. A sógornőm csitítgatta, kente el. Nem kell azt nekem megmondani. És hát mindhárom bátyám, szépen kereső, erős emberek, az évtizedek alatt rengeteg pénzt kapott anyámtól. Nagy összegeket, mindig egyben, bármire. Mindig, ha kellett. Ettől nyilván jobb a viszonyuk. Én közben nyomorogtam. Nem volt, nem lett kocsim, hitelem. Aztán meg befutottam, elkezdtem jól élni. Ez is ott van köztünk. Én alkalmanként kaptam, nem kértem, nagyon rég nem. És nekem ez mindig felróva, keservesen emlegetve. Spóroljak! A maga sorsát szánta nekem anyám, a fiatalkorit. Aki nem jutott el színházba, nem volt szép ruhája, és nem is akart. Minek az. Az apám egy durván manipulatív, személyiségzavaros, okoskodó, lenyomó bántalmazó, aki mind az ötünk életét, tehát a három bátyámét, az enyémet és az anyámét is megkeserítette, örök némaság, nyomasztó jelenlét, hatalomfitogtatás, ordítások, törés-zúzás, bátyáim verése. Az én orromat is eltörte 13 éves koromban. (Talán ezért mentem mégis az imaházba? De anyám miért nem védett meg?) Ezzel, apám viselkedésével kapcsolatban a család amnéziás: már lenyugodott. Nem beszélünk róla. Részben ők is olyanok már: értékrendben, erőszakkultúrában (nem baj, ha verik a gyereket, ezt nekem magyarázza), sőt, az egyik bátyám meghökkentő módon nyomja a kereszténykedést, már ezen a politikai lózungos módon. Apám visszaintegrálódott. Mi se történt. Nyomatja a szentképeit, békebeli történeteit, anekdotákat, a jóistenmegsegít, imádkozzak. Apám olvasta a blogot. Kommentelt is. Kiraktam, letiltottam, és nem hagytam megjelenni a nevét. Sokat beszél a múltról apám, de az igazat nem mondja el, az élete elejét. Az első házasságát, az öngyilkosságát, az elmegyógyintézetet és a diagnózist. Anyám azt mondta, amikor ezeket elmesélte, hogy a bátyáim nem is tudják ezt. Lehet, persze, hogy azóta már tudják. Idén a legkisebb, a pár sorral följebb említett testvéremnél volt a karácsony, tehát ez a 25-iki, anyámnak szóló, négygyerekes, tizenegy unokás. Nem hívtak, semmit nem írtak, nem is jeleztek, és ez logikus, szerves, de apám azért nem érti, miért nem mentünk. Anyám mondta csak, hogy menjünk, mindig is ő mondta. Nyár óta, csak ezt, mániákusan. Nem lehetett másról beszélni vele. Az ember a maga mikrokörnyezeti erőszakocskáira vak, nehezen ismeri fel, de ez azért feltűnt. 25-én lesz, majd menjünk. Én pedig mondtam, nem megyek. De hát jaj. De hát miért nem megyek. Menjünk. Hát a gyerekek. És legközelebb: úgy lesz, hogy 25-én… Nem, nem megyek. És újrakezdi. Semmi más téma nincs, csak a rámerőltetés. Együtt kell lenni, mert az a bizonyíték, hogy nincs baj, viszály, egyben a család, őneki szép és teljes a családja, mindenki szereti őt, helyes az élete. Hogy legalább karácsonykor. A többi, az egész év ki van magyarázva. Jaj, Lacóka sokat dolgozik. (Ezt tizenkét éves korom óta hallgattam, hagyjuk aludni, az igen szeszgőzös horkolásaikor főleg.) Már nem tudják a telefonszámomat. Hagytam elhalni azt, amelyiket tudták. Mikor Julinak szenvedtük a Laudert, és ment a hanuka, rájöttem, hogy ezt is lehetne mondani. Áttértünk, nem ülünk karácsonyt. De minek ez is, még poénnak is gyenge. Nem és kész. Két éve karácsonykor nagyon megaláztak, kínos volt. Akkor anyám elég szarul volt, nem jött. Tetvesek voltak a gyerekeim, frissen lekezelve, és én, késve, kivonatoztam velük Gödre. Nem kellett volna menni, nem kellett volna elmondani a tetűt. Nem is beszéltek velünk, sürgősen hazament mindenki a higiénikus gyerekeivel. Talán azóta megértették, hogy ez nem azért van, mert én fúj, hanem mindenki elkapja. A sógornőmmel letetveztük még egyszer Julit-Dávidot, utókezelő serkeölő faszommal. De mindannyian tudtuk, hogy vége van, nincs több közös karácsony. De apám most újévkor kérdi e-mailben, mint a család újra megbecsült tagja, miért nem mentünk kihez – innen tudtam meg, hogy melyik tesómék szervezték. Soha nem lehetett szavunk abban régebben sem, János életében sem, hol legyen a karácsony, újszülöttel sem, akkor se, ha autó nélkül Gödre mentünk ki. Csak nélkülem egyeztették, nekem meg anyám mondta meg. De mit taglalom, bonyolítom ezt. Mintha fontos lenne. Nekem nem fontos, csak a sajátunk. Minden karácsonyfa giccses, még azokéi is, akiket szeretek. Én nem tudok már velük. Megalázó, hetekig heverem ki. Ők se szívesen. Ez oké. Nem hiányzik. Nagyon zsidóznak, migránsoznak, buziznak, tiszta fideszbábok és antiintellektuálisak. Csupa dologias téma, pénz és ügyeskedés, tévé, Tchibo kávé, rémhírek és butus fejtegetések. Semmi, ami az én témám. Semmi nem érték nekik, ami nekem az. Megalázó megjegyzések nőkre. Néha jó poénok vagy emlékek. De mindig az a harsányság, fölény, érzéketlenség, egózás, intellektuális vakság, ítéletek. A középső bátyám néha ott van a konditeremben (Buda kicsi falu), és nekem taglalja a szaunában, ki a jó nő. Anyámról, családról, karácsonyról, múltról nem beszélünk, s csak provokálom azzal, amikor megemlítem a maratont (ő ragyogva mondja, lefutotta a szigetkört, az milyen kemény! a tüdejét kiköpte! 35 éve sportol, nagypályás foci még ma is, szaladgál. Nem értem), és látom, nem stimmel ez neki, hiszen borul a leosztás: itt, kérem, ő a sportos, ő a vicces, ő a lehengerlő. Mindig is ő volt. Nekem ez a gyerekkori, elemi traumám: a félpornós taglalások, “a világ az én szexuális gerjedelmemet szolgálja”. Minek edz az a csaj nagy súllyal, olyan kis szép volna, milyen kis gyönyörű (testrészenként kielemezve), vékony, hát “én nem edzek akkorával”, mondja. Meg is látszik: csak átmozgat, bő húsz éve, vékony, kevés izom. Jelzem, hogy másnak mások a céljai, izom nagy súlytól lesz, és szerintem nem tud csúnya lenni. Nem ért egyet. Nem jó az. Mindez egy konditeremben. És a lány negyvenkét kiló. Én meg háromszor akkora súlyokat használok, mint a tesóm. Neki igaza van mindig. Hallgatok. Focistársa döbbenten bámul, bókol, mi lett belőlem. Tesóm zavartan témát vált, nem tetszik neki a helyzet, NEM BÍRJA ELVISELNI, tesz is egy viccesnek szánt, gúnyos megjegyzést (“nem adok neki enni”, ti. ezért lettem ilyen). Nem okés az, hogy nem én vagyok a kis nyomi. Hogy nem lehet engem lenézni. Nem csak egyetemet végzett, de még itten sportol is, ne már. A gyerekek kedvéért kéne mennem, kapcsolatot tartanom, nyilván. Most Lőrinc és a két kisebb bátyám egy-egy gyereke egy gimnáziumba jár, ahova a bátyáim is. Nem túl eleven a kapcsolatuk nekik sem. Mi mások vagyunk, mindig. Nem tudtak mit kezdeni semmivel, ami nekem, velem fontos, se Tamással, se a színházzal, se az íróságommal, tanársággal. Jánossal se, aki, Tamással ellentétben, szeretetreméltó volt. Nem értik, nem is látják azt, amit én értéknek tartok. És apám mindenhol ott van. Amikor én a családommal még tartottam a kapcsolatot, mondjuk Lőrinc 10-12 éves koráig, akkor nem volt ott, ha mégis ott volt, együtt kerültük, néztük levegőnek. Nyolcvanéves kora óta kb. új erőre kapott: teljes joggal jön és ártatlanul, minden oké, ő az apánk, ez az amnéziás, öregkori tudata van, és ezt jóváhagyják a többiek. Visszaintegrálódott valahogy, azért is, mert bár elváltak, egy ház két emeletén élnek, és ő anyám fő ápolója lett. Anyám nagyon rosszul van. Én róla akartam írni, csak annyi minden van. Fekszik és vak. Üvölt a rádió, alszik. Ugyanazt a négy mondatot ismételgeti, ha felhívom, ugyanazokat a történeteket mondja el. De így is manipulál, célozgat, bezzegel, feldicséri a bátyáimat, kritizál. Az utolsó leheletéig. Ismeretlen ismerősöket taglal, nem hallgat meg, nem figyel semmire, magáról sem beszél, pedig kérdezem mindig, nem tudja már a két kisebb gyerekem nevét. Hibáztat, hogy nincs kapcsolat az unokákkal. Annyira szeretné őket látni. Mindezt kedvesen, jajgatva. Jaj, annyira sajnálom. Jaj, annyira örülök. Jaj, miért nem. Jaj, olyan jólesne. Jaj, Lacó is mennyit jön. Az én tisztelettudó, konszolidált, negyvenes bátyáim! Óh, hová lett az ifjúság. Ki hitte volna, hogy ők is behízott kispolgárok lesznek? A gyerekeim láttak elég testi nyomorúságot, haldoklást, és főleg látták a százkét évesen is elegáns apai nagyanyjukat. És anyám egyszer, amikor mentünk (tudta előre), nem tette be az üvegszemét. Sokkot kaptak. Ez évekkel ezelőtt volt. Nem, nem viszem őket. Rituálé lenne csak, kötelező kör, megtettük-kibírtuk. De bezzeg L. bátyám. Hozza mindig őket, a sajátjait! De milyen aranyos. Olyan sunyin dicséri. Értjük. Már fontosabb, hogy nekünk mi a jó. Bűntudatom van mégis. De hiszen fogorvoshoz nem jutunk el! Kínlódunk a mindennapokkal. Magyarázkodom. Nem akarok magyarázkodni. Még csak Juli volt, tehát 2010 előtt, és már akkor ment, hogy én milyen messzi helyekre megyek, hozzájuk miért tudok elmenni (pesterzsébeti baráti családhoz, meg Firenzébe). Hozzájuk meg nem. Ez is, ahogy kifigyelt. És persze én menjek hozzájuk, mindig. Járuljak oda. Sokáig nem mondtam erre semmit. Aztán mégis: de oda, Pesterzsébetre én szívesen megyek, ott nem nyomasztanak. Én akarok menni. Ott jó nekem. Ez az én életem! Én amilyen hangos a blogon vagyok, olyan lojálisan viselkedtem velük. És hangos is ezért lettem. Mint a papucsférjek, akik a csajuknak nem merik elmondani, sértődött-némák, a blogomon meg szapulják a nőket. Aztán a kilincsekre akasztgatott, nem kért cuccok, a kavarás. Otthonszülésbe ellenzőként berontás. Sógornőm, a kém, jelentett anyámnak. Fikázta Geréb Ágit, amiért alszik a vajúdás éjjeli óráiban. Áhh. Julinak szervezek anyósomnál harmadik szülinapot, kisgyertek-barátok, az én barátaim, ott van a tűzoltóság a szomszédban, átmegyünk, felmásznak az autóra, poén és örök emlék. Anyámat meghívom. Anyámat elhozta volna a közel lakó barátnőm, és vissza, de ő Lacót kéri meg, aki ott szóváteszi, hogy én idegeneket hívtam meg Juli születésnapjára a családom helyett. Ezt mondta. Komoly. Ennyire voltak manipulatívak már akkor is, ennyire nem szervezhettem én a saját születésnapot sem. Végül anyám vak lett, olyan hat évnyi, borzalmas romlás után. Anyám egy háztartási balesetben vesztette el az egyik szeme világát, aztán műhibák és gyulladások után a szemét is, és most nekem magyarázza, hogy ez örökletes, az apjának és az egyik apai nagynénjének is ez volt. Döbbenten hallgatok. Az utóbbi éveink anyám balesetéről szóltak. Anyám orvos, és nem tudja, mi történt vele. Műhibaper is volt, hétszer műtötték, tanúskodtam. De hiszen tudod, miért ment tönkre a szemed… Visszakérdez: miért? És akkor: de hiszen valakit, aki demens vagy ilyen szintű tagadásban van, nem bántunk, nem akarjuk vele megértetni… nem lehet. Nincs remény. Őt kéne látogatni tehát most. Ez volna a nagyon nehéz, erkölcsi feladat, és ezt nem csinálom, csak ígérem, mint egy rossz alkesz, hogy majd holnap. De legalább telefonálok. De azt se nagyon. Mert akkor rákezdi a karácsonyt, meg hogy ő belehal, ha én idén is eltűnök, nem jelentkezem. Igen, itt tart az anyám, aki arra nevelt, hogy nem mondunk súlyos dolgokat súlytalanul, viccből sem, halállal nem poénkodunk. Nem jelentkeztem. Nagynéném haragszik, miért nem veszem ki a részem a feladatokból. Egyszer, tavasszal felhívott, és elmondta, elég ingerülten, hogy menjek, mi volna a feladat. Végighallgattam. Vagytok öten, autóval meg nyugdíjasként, anyámnak jó a nyugdíja is. Van az ápolónő, önkormányzati. Én is egyedül nyomtam Jánossal. És most már a saját életemet élem. Ezt nem mondtam. Csak mondtam, béketűrően és gyáván, hogy jó. Aztán, egy-egy túlterhelt, sírós gyerekkel hazavergődős, vízszintes esős, százhúszezer forintos gázszámlát megkapó, iskolai cirkuszos nap után fejben magyaráztam nagynénémnek, hogy én három gyereket nevelek özvegyen, és kapják be. Persze azért nagy néha megyek. Ilyenkor van az, hogy ha nem tudok felosonni az emeletre a kulcsommal, akkor apám, a börtönőr, beáll az anyám szobájában az ajtóba, és hallgatózik, beleszól, nem lehet kimenni tőle. És magyaráz, oktat. Heherészve mesél, kedélyeskedik vagy fejteget valamit. Kijavítgatja ingerülten anyámat. Aztán érthetetlen türelemmel hoz neki ezt-azt, kikíséri a vécére. Meglepően éles az apám esze. Anyám az utóbbi években kétszer mondott elismerőt, ami nem olyan, hogy jaj, Juli de aranyos (ezt már nem mondja). Rám. Az egyik az, a műhibaperrel kapcsolatban, hogy te vagy az ész a családban. (Mi nagyon vehemensen követeltük Jánossal, hogy azonnal műtsék meg, vagyis, tiltakoztunk, amiért nem tették. Akkor anyám letolt érte, hogy beszélhetek így a főorvos úrral “ki a maga lánya, mi a foglalkozása, hogy ilyen hangot enged meg?”, dohogott amaz. Anyám később revideált, igazam volt, mert ezen múlt. Akkor ott, 2011. december 1-jén dőlt el az egész, a vakság, ami ma a nyomorúsága.) Ezt, hogy én okos vagyok, soha nem ismerte el, mindig a fiait dicsérte, és a tanultság, az ész szerepét kisebbítette. Nem volt szabad kimondani, hogy akiket ő dicsérget, azok SÖTÉTEK. Gőgösnek nevezett, illetve “nem a diploma számít”. Te olyan okos vagy, mondja most, őszinte döbbenetemre. A másik, amikor még egy kicsit látott, és épp nagyon kirobbantam az izmaimmal: csinos vagy. Ezt se mondta soha. (Csak akkor Eszternek nevezett. Aki a nagynéném.) Most meg kifejlődött az önkritikája. A múltkor azt mondja, jajongva sóhajt fel: bánom már, nem így kellett volna. Nem csináltam jól. Na, mondom, mit, semmi baj, jól csináltad (azonnal mondom, nehogy rosszul érezze magát). Nem neveltelek lánynak, hogy dolgozz, legyél házias, te is kivedd a részed, egy lánynak nem lehet ezt. Úgy érti, hogy ne legyek szabad, ne legyen jó életem, görnyedjek hajnaltól cselédsorban. A bátyáim egész konkrétan seggmeresztettek nagyritkás porszívózáson és kérészéletű hobbikertészkedésen kívül, 26 meg 28 évesen is mamahotel, bulizás. És most ezt mondja: engem még jobban gyötörni, facsarni, betörni kellett volna, nem engedni ennyire. Tanulni? Élni? Mit? Mert nem ápolom? Ő engem önzőnek lát, leszarósnak, elkényeztetettnek. AMIÓTA NEM VAGDOSOM MAGAM, ÉS NEM VAGYOK DEPRESSZIÓS, AMIÓTA JÓL ÖLTÖZÖM, KITELJESÍTETTEM A TEHETSÉGEM, UTAZOK, FUTOK, AZÓTA NEM TETSZIK NEKI, AHOGY ÉLEK. Egy lánynak nem lehet ezt. És akkor ne legyek feminista. Biztos az is vagyok, önző, leszarós, lusta, kupis, arról bezzeg nem beszélek, én mit tettem. És hogy hazudok. Nem tudom, mit tettem. Lenézem őket, valószínűleg. Neheztelek. Vádaskodom, kiírom a családot a netre. Hálátlan vagyok, mert néha, és volt, aki, segítettek. Ez a poszt is csupa vád. De én, ha bűnös és háládatlan vagyok is, ha egy fekvőbeteg anyával ilyet nem lehet, és ha nagyon fogom bánni, akkor sem tudok elmenni hozzá. A gyomrom forog. Ez nem metafora. Nagyon nyomaszt, hogy meghalnak, és kicsit, hogy élnek, írta a kommentelő. Van ilyen? Lehet az, hogy anyám úgy hal meg, lassan kihunyó tudattal, hogy nem fogja megérteni? Mindig, utolsó leheletével is idegenkedni és rendszabályozni fog, egy villanásra nem látja, én ki vagyok, nekem mi a jó, mitől lettem boldog? Hogy én is érek annyit, mint egy elsőszülött vagy egy fiú? Hogy ő mit hibázott, mit nem akart látni: anorexiát, falcolást, depressziót? Átnézett ezeken. Elküldött pszichiáterhez, és nem mondta el, mit mondott. Nincs ilyen, hogy a halálos ágyán? Egyszer csak nem lesz? Mindig az én molyolásommal, színházba járásommal, biciklizésemmel, nemtévézésemmel, “önzésemmel” van a baj. Soha nem azt bánja, ami valóban fájdalom, bűn, erőszak. És apámmal kapcsolatban nem kérdem ezt (Van ilyen?). Miért?

*

Ezen a szövegen kellene dolgoznom, húznom, egységesítenem. De most húsz perc alatt le kell fordítanom egy cikket, aztán öltözöm, kiviszem a kutyát, és megyek, na, hova megyek, el se hiszitek: Kozma Szilárd újabb vádaskodása miatt, az idei második feljelentése miatt tanúskodni a bíróságra. Az elsőt már harmadfokon is megszünettték.

a személyeskedésről

Közzétéve Szerző:
40

Ne személyeskedjünk már!

A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.

Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az. Bővebben… →

igény 2019

Közzétéve Szerző:
14

Én, Gerle Éva, ezennel meghirdetem az Igény 2019 mozgalmat.

Az alapvetés az, hogy TE DÖNTESZ. Választhatsz. Felnőtt ember vagy, viselkedj felelőslen, és akkor tiéd az életed. Bővebben… →

nem értik a mai világot

Közzétéve Szerző:
31

Szóval, újságok felkérnek okos szakembereket, és az okos szakemberek beszélnek. Értik a dolgukat, a saját szakterületüket, de a magyarázataikba belekevernek egy csomó “ebben a mai világban” dohogást, és nem hiszed el. Erre példa ez a cikk:

Ez a megbecsült, család–gyermek–keresztény erkölcs, olykor pocakos-professzorokbatthyányköre-rangkóros létmód, amely moralizál, óva int, “manapság sajnos” stílben ítél – ez elképesztő. Bővebben… →