az imposztorszindróma mélységes paradoxona

imposztor: csaló, szélhámos, gazember.

imposztorszindróma: “ó, hát ez semmi, csak szerencsém volt”. Amikor valaki nem hiszi el a saját sikerét. Tények és visszajelzések ellenére is mardossa, hogy amit elért, az semmi, ő érdemtelenül, környezetét megtévesztve jutott előre, másoktól vette el, vagy csak szerencséje volt. Az önbizalomhiány, elszámolási, magyarázkodási kényszer sajátos formája. Az ezzel küzdő ember (az esetek túlnyomó részében nő, akinek karrierbeli sikere van) fél, hogy egy nap leleplezik: ő csak egy csaló.

Ezt tudtuk eddig, terapeutánk kedvenc témája volt. Menjünk most tovább, mert Réz Anna meg azt mondja:

Attól, hogy imposztorszindróma létezik, még lehet, hogy egy blöff vagy.

Szegény, szegény jó imposztorszindrómások, blöffölők avagy sikeresek! Most aztán már végképp nem tudják…

Kétely nélkül nagyon kevesen sikeresek. Na, ők az igazi blöffölők. Akiket meg se legyint a gyanú, hogy esetleg vannak náluk jobbak, vagy van hova fejlődni. Nem arról van szó, hogy relatív meg ízlés dolga, hogy ki a tehetséges, kinek mi tetszik. Hanem a mélységes, meghasonlásközeli gyötrelemről.

Akárki íróval, színésszel olvastam igazi, nem arcoskodó interjút, mind bevallja, hogy emészti magát, válságai vannak. Valahogy úgy, mint Trigorin (akiről nekem, a hagyományos értelmezéssel ellentétben, meggyőződésem, hogy igen jó író):

NYINA
Én meg az ön helyében szeretnék lenni.

TRIGORIN
Miért?

NYINA
Hogy megtudjam, hogy érzi magát egy tehetséges író. Mit jelent a hírnév? Hogyan érzékeli ön azt, hogy híres?

TRIGORIN
Hogy? Azt hiszem, sehogy. Ezen még sohasem gondolkoztam. (Eltűnődik) Két dolog lehetséges: vagy eltúlozza a hírességemet, vagy egyáltalán nem is lehet érzékelni.

NYINA
És ha az újságban önmagáról olvas?

TRIGORIN
Ha dicsérnek, kellemes, de ha szidnak, akkor utána két napig nagyon rossz hangulatban vagyok.

NYINA
Csodálatos világ! Ha tudná, mennyire irigylem! Az emberek sorsa különböző. Némelyik észrevétlenül tengeti unalmas életét. Egyik olyan, mint a másik, mind boldogtalan. Másoknak pedig, mint például önnek – millió közül egynek – érdekes, jelentőségteljes, derűs élet jutott osztályrészül… Ön boldog…

TRIGORIN
Én? (Vállat von) Hm… Lám, maga hírnévről, boldogságról, valamiféle derűs, érdekes életről beszél, de nekem ezek csak szép szavak, bocsásson meg, ugyanolyan, mint a lekvár, amit sohasem eszem. Maga nagyon fiatal és nagyon jó.

NYINA
Az ön élete gyönyörű!

TRIGORIN
Ugyan, mi különlegesen szép van benne? (Órájára pillant) Most mennem kell, írok. Bocsásson meg, nem érek rá… (Nevet) Ahogy mondani szokták, a legérzékenyebb tyúkszememre hágott, és máris kezdek izgulni, sőt egy kicsit bosszankodni is. Egyébként hát beszélgessünk. Beszéljünk az én gyönyörű, derűs életemről… Nos, hol kezdjem? (Némi gondolkozás után) Vannak kényszerképzetek: az ember például éjjel-nappal folyton a holdra gondol. Nekem is van ilyen holdam. Éjjel-nappal egy rögeszme tart fogva: írnom kell, írnom kell, írnom… Alig fejezem be az egyik regényemet, máris írnom kell a másikat, aztán a harmadikat, a harmadik után meg a negyediket… Írok szakadatlanul, váltott pegazusokkal, másképp nem bírom. Hát mi gyönyörű és mi derűs van ebben, kérdem én? Vad rohanás ez az élet! Most itt vagyok magával, izgatott vagyok, ugyanakkor minden pillanatban az jut  eszembe, hogy vár egy befejezetlen kisregény. Látom például azt a felhőt. Olyan, akár a zongora. Azt gondolom: meg kell említenem valahol egy elbeszélésben, hogy elúszott fölöttem egy zongorához hasonló felhő. Vaníliavirág-szagot érzek. Mindjárt az agyamba vésem: émelyítő illat, özvegy virág, meg kell említenem egy nyári este leírásakor. Vadászok minden mondatára és szavára, a magaméra is, és sietek mielőbb bezárni ezeket a mondatokat és szavakat a magam irodalmi raktárába: hátha jó lesz valamire. Ha befejezem a munkát, szaladok a színházba vagy horgászni; szeretnék pihenni, mindent elfelejteni – de nem lehet: a fejemben máris ott pörög egy nehéz vasgolyó: az új téma máris húz az asztalhoz, és rohannom kell megint írni és írni. És így van ez mindig, de mindig, és nincs nyugtom saját magamtól, érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet, hogy a legszebb virágok porát gyűjtöm ahhoz a mézhez, amelyet odadobok valakinek a vakvilágba, és közben letépem a virágokat is, és letaposom a tövüket. Hát nem őrült vagyok én? Hát úgy bánnak énvelem a barátaim és ismerőseim, mint egy épeszű emberrel? “Mit írogat? Mivel fog megajándékozni bennünket?” Mindig egy és ugyanaz, egy és ugyanaz, és nekem úgy rémlik, az ismerősöknek ez a figyelme, dicsérete, elragadtatása mind csupa csalás, becsapnak, mint egy beteget; néha attól félek, hogy a hátam mögé lopóznak, megragadnak és őrültek házába szállítanak, mint Popriscsint.[4] Azokban az években pedig – legszebb ifjú éveimben -, amikor kezdtem, csupa merő gyötrelem volt az írás. A kis író, kivált ha nincs szerencséje, esetlennek, ügyetlennek, fölöslegesnek látja magát, az idegei meg túlfeszülnek és elnyűnek; szüntelenül itt bolyong azok körül, akiknek van valami közük az irodalomhoz meg a művészethez, nem ismeri el, nem veszi észre senki, nem mer bátran és egyenesen az emberek szemébe nézni, akár a szenvedélyes játékos, akinek nincs pénze. Én nem láttam az olvasómat, de valahogy mindig barátságtalannak, bizalmatlannak képzeltem el. Féltem a közönségtől, és valahányszor egy-egy új darabomat kellett bemutatni, mindig azt éreztem, hogy a barnák ellenségesek, a szőkék meg hidegen közömbösek. Ó, de szörnyű ez! Micsoda gyötrelem!

NYINA
Bocsásson meg, de hát az ihlet és az alkotás nem ád magasztos, boldog perceket?

TRIGORIN
De ád. Ameddig írok, jól érzem magam. A korrektúrát olvasni is kellemes, de… alig jelenik meg a könyv, máris utálom, mert látom, hogy félresikerült, egyáltalán nem kellett volna megírnom, bosszant, és pocsékul érzem magam… (Nevet) A közönség meg olvassa: “Igen, kedves, tehetséges… Kedves, de hol van Tolsztojtól?”, vagy: “Gyönyörű, de Turgenyev Apák és fiúk-ja mégiscsak különb.” És így megy ez: a síromig kedves és tehetséges leszek, vagy tehetséges és kedves – de semmi más: és ha meghalok, az ismerőseim a sírom mellett elhaladva azt fogják mondani: “Itt nyugszik Trigorin. Jó író volt, de rosszabbul írt, mint Turgenyev.”

De az biztos: attól, hogy imposztorszindróma létezik, még nem biztos, hogy őrült nagy tehetség vagy. Simán lehet, hogy figyelmet követelsz, élethiányos vagy, és ezt ellensúlyozod, azért hirdeted oly intenzíven, hogy mekkora arc vagy. Szuggerálod az 1.0-s önbizalomerősítő mantrát, hogy higgy magadban, és akármit elérhetsz, meg hogy a magadban való hited kifelé sugárzik.

Nekem az ilyen emberektől viszketésem van: hatalmas arc, hirdetett szólamok, és egyszerűen nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Nagyon vágyják a visszajelzést, ennek hiányától frusztráltak, és akkor még jobban tolják.

De persze Csakazolvassa nem áll meg itt. Csavarjunk még egyet rajta:

Attól, hogy érdemi a teljesítményed, még lehetnek stiklijeid.

Attól, hogy stiklijeid vannak, még lehetsz nagyra hivatott, lehet a teljesítményed lenyűgözően egyedi. Épp azért blöffölsz, mert nem hiszed el, hogy a teljesítményed elég, önmagáért beszél. És addig lehet basztatni, szorongatni, kételyeket kelteni benned, hogy te nem is, te csak vetítesz, vagizol, amíg meg nem erősödsz annyira, hogy biztosan tudd, ki vagy és hogy amit csinálsz, az érték.

Én például hamar rájöttem, hogy a blog az én utam, és ezért korán tettem erős állításokat a teljesítményemről. Megéreztem és kimondtam előre, ami aztán meg is lett: hogy engem sokan olvasnak, és az én életem a szöveg. Persze 2012 májusában, a harmadik-negyedik bejegyzésem idején a napi 550 kattintás is eszméletlen soknak tűnt. Hogy magát teljesítette be a jóslat, vagy amúgy is erre tartottam, ki tudja. Hittem benne, és csináltam, nem ment el a kedvem tőle soha, már csak azért sem, mert előtte is írtam folyton, már harminc éve.

Viszont megsértettem a szerénység-tabut, így blöffölő lettem sokak szemében, irritáltam őket és kihegyeződtek rám.

Lehet, hogy stiklijeid pont azért vannak, mert nem tudtad magadról, mire vagy képes. Lassan derült csak ki, nem volt olyan a kontextus, hogy elhihesd. Nem mondta senki, és nagyon kellett bizonygatnod, mert te se hitted el. Iszonyatosan, szoros számadással akartál becsületes lenni. Mert tele vagy kétellyel. Mert fontos neked, érzékeny terület ez: a legjavad, a tehetséged. Egy csomag, amely ritka, és nincs hozzá könnyen értelmezhető útmutató. Űrmagányban kell megtalálnod a kibontakoztatásának a módját.

Soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy. Te se hiszed, hát bizonygatod. Nő vagy, azért is. Ha csinálsz valamit, ami nem a női kötelesség, nem másokért van, nem teljesíti a nemedhez kötött hasznosság-kritériumokat, akkor kétféle reakcióra számíthatsz. Vagy nem látszik a teljesítményed, mintha nem is létezne – visszhangtalan hóbort. Vagy botrány, és erkölcsi kérdést csinálnak belőle: önző vagy, mire jó ez, ahelyett, hogy a gyerekeiddel foglalkoznál, takarítanál stb.

Az is lehet, hogy sose nézted ilyen szemmel a többieket, hogy ők mit tudnak. Csak csináltad egymagadban, ami tetszett. És csak lassan ébredsz rá: ők nem tudnak cigánykerekezni, szinte senki. De hát akkor a te cigánykereked, az teljesítmény. Nahát! Viszont megjegyzéseket tettek a te cigánykerekedre. Milyen naiv voltál! Te becsületes voltál, és mégis basztattak. Nem azért bántottak, mert ők jobban tudnak, hanem pont azért, mert nem tudnak. Egyáltalán nem. Alkalmatlanok rá, és szemet szúrt nekik a te cigánykerekezésed. Mit lobogtatod? Tán ellenük csinálod?

És akkor bedobtad a törülközőt. A nagy becsületességet hagytad a pékbe.

Hát basszák meg. És te ott szorongtál, hogy nem elég jó a cigánykereked. Hogy hogyan legyél jó, még jobb. Nyikhajok! És ellenséges leszel. És nem félsz öntudatos lenni, és az orruk alá sem dörgölni – dacreakció. És akkor rádsütik, hogy nagyra vagy magaddal.

Megmutatod, hogy de te igazán, van mire. Minden igaz, csak ilyeneket az ember nem mond magáról, ez a stikli. Ők gúnyosak, mert kitetted magad, támadható vagy, kielemezhető. Azt mondja a sok bölcs netes pszichológus, hogy aki igazán tud cigánykerekezni, az nem mutogatja, csak csinálja; a mutogatott cigánykerék csalás. Ami hülyeség, mert nincsenek ilyen bináris logikájú összefüggések. Ez körülbelül olyan, mint ha azt állítaná valaki: akinek igazán jó a lába, nem hord rövid szoknyát – ha körülnézel, láthatod, hogy mind a pompás lábúak, mind a kevéssé azok hordanak, és a bő hosszúnadrágok alatt is találunk mindenféle formájú lábakat.

A remek teljesítményű, belülről vezérelt, folyamatosan fejlődő emberek egy része megmutatja magát és szereti a visszajelzést. Tehát nem csak a nem létező teljesítmény pótlásául kell az ováció. És ők sem egyfélék: egy részük sérült, és a megmutatás gesztusától és a visszajelzéstől gyógyul, erősödik, más részük csak úgy, vállat ránt, szereti, ha látják, nincs különösebb galibája. A másik csoport, aki nem “mutogatja magát”, olyan alkat, hogy introvertáltan csak csinálja, ami örömet szerez neki.

Pont azért vannak stiklijeid, mert félsz, hogy nem vagy elég. Mert nem tudtál erről a tehetségedről. Mert lebecsülik, sose voltál látható. Mert neked nyomatékosan kell olyannak lenned, kétszeresen teljesíteni. És ahogy mondod a világnak, mert ha alkotó ember vagy, akkor kinek is mondanád, hogy de te igazán, rád sütik, hogy bizonygatod.

És amikor erre rájöttem, és megszoktam magamat ilyennek, akkor már nem győzködtem őket annyira, nem bizonygattam nekik. Akkor már tudtam, őket én nem érdeklem. Viszont mizantróp lettem kissé, mert nagyon sok harsány-hitvánnyal találkoztam.

Örömmel jelentem: ezek fázisok. Ezeket, hogy jé, hát én? de miért nem hiszitek el? de én tényleg!, meg lehet haladni. És ott kezdődik az élet.

Valaha azt hittem, másoknak könnyű, egyértelmű. Már biztos lettem benne, hogy mindenkinek bonyolult, ritka az, aki tehetséges, aki pedig úgy megbámul, kibeszél, leszól, annak valószínűleg rosszabb, és ezért elmúlt belőlem, hogy visszavágjak.

Értem, ugyanúgy, de tudom, hogy nekik szarabb, és nem törődöm velük.

Telítődtem a dicsérettel, elismeréssel. Úgy vagyok visszajelzésfüggő, hogy közben pont elég, köszönöm, nem kérek többet, és nem nézem már be, például nem tekintem igazi emberi közelségnek az olvasói rajongást. Tudom, ki való nekem, nem akarok se kínosan becsületes lenni, se mindenkivel jó fej. Mindenki akar valamit, meg véleménye van, közben fogalma nincs, és köze sem. Az ő szempontjaik nem számítanak.

Nem kell tökéletesnek lennem, szoros foggal. Elég, ha jó vagyok ebben az én sűrű életemben.

 

3 thoughts on “az imposztorszindróma mélységes paradoxona

  1. Én azt szeretem benned, hogy magas fokon bírod és műveled az anyanyelvedet.
    Nagyon szerettem az egyetemi irodalomórákat, bevallom, nagyon hiányzik az a típusú szövegekben, részletekben elveszős, elemzős, kivesézős és “ez-vajon-miért-van-így” megközelítés, amellyel ott találkoztam.

    Azért szeretlek olvasni, mert itt nem pusztán a mondanivaló, de a forma is cél, mindemellett pedig nagyon tudatos, retorikus a bejegyzések felépítése, tehát konzisztens és látványosan van benne munka. A szövegeid nem mindig adják magukat könnyen, így tény, hogy olvasásuk sem mindenkinek való.

    De mindent összevetve ezek miatt (is) nagyon jó a “közeledben” lenni, mert aki figyel rád, az tanul. És azt hiszem, az irodalomnak is pont ez az egyik legfontosabb célja.

    • Hát köszönöm. Nekem ez az elemzgetés, intellektuális jelenlét, bölcsész-tanár-újságíró attitűd alapállapot, mindig megdöbbenek, hogy vannak másféle működések is, és konfliktusaim javát az okozza, hogy idejönnek, és nem értik, feszülni kezdenek, én meg ingerült leszek.

  2. Jaj. Jaj. Jaj.
    Nekem ez három évesen kezdődött. Megtanultál magadtól olvasni? Hát ez teljesen természetes. Mindenki kiolvassa tízéves koráig a jubileumi Jókait, ez nem nagy trouvaille.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s