kire haragszol?

Te őszinte vagy?

Amikor olyan nagyon írsz valakinek, hogy most jól megmondod, akkor neked kivel van bajod? Tényleg ő ártott neked?

Vagy amikor – a kevésbé egyenesek – indulatosan szidod magadban, mi zajlik olyankor?

És amikor kiröhögsz valakit, meséled másnak a jól belőtt fölénnyel, hogy ő de gáz, akkor mi is történik pontosan? (Sajnos, mi erre nagyon rákaptunk G-vel, van egy-két élő paródia a közös mezőnkben, de nincs benne indulat, inkább Örkény István-i szemlélődés, abszurdumvadászat.)

Én magam azt vezetem le így, hogy az illető rám akaszkodott, hülyeségeket beszél rólam, nyomul, vagy korábbi, nekem ártó embereket idéz fel, és, sajnos, legalábbis a gondolataim világában ő kapja meg érte azt, amit hajdan nem mertem kiadni, nem is ismertem fel a visszás viselkedést. Mostanában szívesen ócsárolok magamban például nagy jogosultságtudatú, vadászgató férfiakat,tekintélyszemélyeket, akik hajdan, amikor fiatal és sebezhető voltam, molesztáltak, vagy gonoszan tárgyiasító dolgokat mondtak, és most nagyon meg vannak görnyedve, rosszul néznek ki – eltelt vagy húsz év. Az idő igaz. Te meg hogy nézel ki, bazmeg? Én még mindig diadalmasan, és már tudva, mit tettek, ők már fogatlanul.

Én riadtan tűrtem ezt, nem voltam öntudatos, nem is tudtam, hogy lehet másképp. Meg is vagyok lepve, hogy Harry Potternek mitől van akkora énereje, hogy tudja és követelje is: a levele az övé, ne vegyék el tőle.

Na, de most ti jöttök. Téged szokott zavarni az, hogy valaki túl valamilyen? Hogy olyasmit csinál, amit te nem csinálnál? A jelenség idegesít (másokban is, mert hamisnak tartod), vagy az ember, bármit is csinál?

Szoktál ilyeneken gondolkodni?

Tedd föl a kérdést, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy ő azt csinálja (dohányzik, későn ér oda a gyerekéért, hülyeségeket küldözget Facebookon, béna állásban tengődve csak panaszkodik).

Amit csinál, azzal árt valakinek, vagy az egy létező, fura verzió?

Miért vannak elvárásaid egyáltalán: vajon ilyenkor a norma kiabál benned (“egy normális ember nem csinál ilyet” – tévedsz, még a normálisnak mondottak is sokfélét csinálnak, változatos okokból, nyíltan is, hát még titokban!)? Vagy rád vonatkozik a viselkedése, és határt húzol?

Nem biztos, hogy előbbre jutsz vele, hogy kitör a világbéke, de ha ilyeneken egyáltalán elgondolkodsz, hajlandó vagy megfontolni hasonlókat, ha nem csak magadnak követeled az elfogadást, hanem mások iránt is tudatosan edzed ezt a képességedet, attól biztosan jobb, érzékenyebb ember leszel.

Nem mindegy, hogyan gondolsz arra az emberre. Mindamellett: nem kötelező mindenkit megértened, alkalmazkodnod, bármit vállalnod. De ha futsz épp, és szenbvedős a negyedik kilométer, előveheted ezt a gondolatot, a tudatos jóindulatot. “Most XY ügyvédje leszek, keresem neki a mentségeket, enyhítő körülményeket.”

Én szoktam olyan emberek iránt igazságtalan indulatot érezni, akik soha nem bántottak, sőt, sokat segítettek. Ez azt mutatja, hogy bekapcsol bennem a gyerek, mégpedig az a gyerek, akit nem vagy nem eleget szerettek önmagáért, és emiatt hiánya gyűlt fel: aki gondoskodik rólam, arra haragszom, azt ostromlom, hogy miért nem még tökéletesebben elfogadó, gondoskodó, rendelkezésre álló, csak rám vonatkozó – tőle várok mindent.

Tudom ezt magamról, nem ijedek meg az érzéstől. Azért vagyok felnőtt, hogy felismerjem és kezeljem ezeket, nem azért, hogy letagadjam magam előtt a nem-szép, sötétebb gondolataim.

Te mersz őszinte lenni?

Olyanokra is haragszom gyakran, akiknek én segítek, és rájövök, hogy ez azért van, mert túlvállaltam magam, nem tudok én se olyan könnyedén segíteni. Az illető pedig nem teljesíti szépen a forgatókönyvem. Éppen azért van nehéz helyzetben, mert nem lehetett neki olyan egyszerűen segíteni, mindennel baja van. Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. Sajnos, ez nem így működik. Sajnos, gyakran ő is másképp gondolja, haragszik. Én pedig nem akarok a helyzet foglya lenni.

Van egy nagyon különös helyzet az életemben, egy komplett család és benne az egykori barát várta, várja tőlem, hogy szeressem, segítsem, támogassam azt a valakit, mert ő nem olyan, mint mi, neki nem megy úgy. Én sose számítok, nekem sose lehet bajom, engem mindig korholna, hiszen az ő lányuknak a nehéz, nekem könnyű. Adok munkát, meg is fizetem, de akkor az van, hogy én őt kihasználom. Semmi sem elég, mert ő szarul van. Én meg morgok, mert amit csinál, az nem teljes értékű, sokmindent feldúl, összezilál. És most, amikor felmerült, hogy újra támogassam, ki tudtam mondani: én ezt nem vállalom.

És magamra is haragszom egy kicsit. Miért nem vettem észre előbb? Miért ragadok felemás kapcsolatokba, vagy óok váll panaszkodásnak, nyelem be a megjegyzéseket?Érzelmek nélkül, egyszerűen volna jó határt húzni, magamat nem hagyni, nem pedig túl sokat benyelni, bűntudatosan tűrni (mert neki a nehéz!), aztán meg neheztelni.

És hiszek abban, hoyg akinek így nemet mondasz, akit nem hagysz játszmázni, az jobban jár, mint ha mindenki dédelgeti, táplálja az űzött tudatát, megérti, és nem szembesíti. Nagyon könnyen lesz a nyomroból fegyver, ügyeskedős előnyszerzés. És hajlamos a depressziós vagy sérült ember azt hinni, hogy csak neki nehéz, csak ő van a világon, mások ingyen kaptak mindent.

Nem az a gond, ha negatív gondolataid vannak (a gondolat, sőt, bizonyos méártékig a proivát tett is a tieid, nem kontrollálhatja senki!), de felnőtt vagy, így

  1. tudnod kell róluk, látnod, hogy nem jók
  2. kell, hogy tudd őket kezelni, reflektálj rájuk: ne legyél előítéletes, indulatos, ne vágj vissza, várj egy kicsit, és válassz megfelelő módot, helyet ahhoz, hogy közöld, amit közölnöd kell.
Ha épp neheztelsz arra, aki inkorrekt, terápiás hatású lehet, ha felidézed, te mikor voltál pontatlan, sunyogó, igazságtalan bárkivel. Például elvárom, hogy nekem pontosan, a megígért módon küldjenek egy szöveget, én meg hányszor halogattam merő bénultságból vagy lustaságból (míg aztán el is romlott a gépem valóban, és akkor lehetett azt mondani). Ez segített abban, hogy a saját feladataimat és határidőimet komolyabban vegyem. Egy kicsit az örök imposztorszindrómám is enyhült tőle.

Nekem most ezek aktuálisak az emberekkel. Alakulok, figyelek. Nektek mi?

19 thoughts on “kire haragszol?

  1. Van két-három (kettő egészen bizonyosan) olyan ember az életemben, aki a szó legszorosabb értelmében egy kanál vízben megfojtana, ha meg tudná tenni, konkrétan mindkettőnek voltak már ezirányú próbálkozásai, nem egy. Az egyikről egy regény változtatta meg a képem, amelyben az egyik szereplő úgy viselkedett, mint ő, és a regényben a főszereplő szépen kielemzi, majd valamelyest felmenti (erkölcsileg), és az anyai neveltetésének tudja be a viselkedését, továbbá jogilag is az anya az, akiről végül kiderül, hogy bűnös (mondjuk az más kérdés, hogy a regényben is és az én életemben is felnőtt emberről van szó, aki eljuthatott volna már odáig, hogy elszakadjon a káros szülői hatásoktól). A másiknál sokkal könnyebb volt “magamtól” eljutnom arra a felismerésre, hogy nem konkrétan ő a hibás, hiszen ő gyerek, hanem elsősorban az apja, aki úgy nevelte, ahogy, másrészt meg sokkal nehezebb is volt ezt elfogadnom épp az apjával való kapcsolatom miatt.
    Mivel egyiküket sem tudom teljesen elkerülni, sokat rágódom rajtuk, és a mi lett volna ha és a mi lenne ha eseteken (pl tökre el bírom képzelni azt, hogy egyszerűen fogják magukat és meghalnak, egyikük esetében ez a problémát megoldaná, a másikuk esetében sajnos nem).

  2. First of all, milyen fasza témák vannak mostanában! 🙂

    Aztán, hát igen. Bennem is jó mélyen megvan ez a terézanyáskodás, a majd-én-megoldom. Mostanában kezdtem el nemet mondani, de még így is sok mindent megteszek másokért, amiért aztán jó dühös vagyok, mert alapból sem az én életem, nem nekem lenne feladatom megoldani a problémát. Idomulni is egyre kevésbé akarok, mondhatni sokszor már inkább felcsesz az, ha bele akarnak beszélni valamibe (de hát ezt szokták meg és én engedtem meg nekik).

    Ez az egész az én elcseszett önbecsülésemmel és az isten-komplexusommal függ össze, valamint azzal, hogy magamon kívülre helyezem a megítélhetőségem és merek más(ok számára rossz) lenni. És ez mennyivel szarabb volt régen, te jó ég!

    Most már nagyon ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, amit elértem, ezek többnyire intellektuális értékek és személyvonások.

    Aztán ja, mindig rájövök, hogy lehetsz valakivel jó fej, akkor is, ha ő nem az, de végül mindig én szívom érte a fogam. Most pl. felnőttképzésen van egy diák és bármit csinálok órán, bármit adok le (és bárhogy), mindig azt hallom a hátsó sorból, hogy “hát én ezt nem fogom megtanulni” / “ez felesleges” / “ez hülyeség” / “ne már, minek kérsz számon?” stb. és hát nincs mit tenni, felbasz. De természetesen csak azért, mert én ezt már előző etap alatt is lezongoráztam vele, félrehívtam, megbeszéltem, e-maileztem és úgy gondoltam, hogy visszafogja magát, ha átengedem a következő turnusra úgy, hogy a vizsgáján elhasalt.
    Ha nem akartam volna altruista lenni, akkor most nem lenne 170 deci agyvizem esténként.

    Na, erről ennyit.

  3. Tavaly év végén volt egy viharzás, azóta nyugodtabb vagyok (nagyrészt a cukortalanság miatt), de bennem azért még mindig van indulat olyanokkal szemben, akiknek a boldog családi élet azt is jelenti, hogy ki van párnázva minden és hátradőlhetnek bele. Nem kell pénzt keresni, nem kell intézkedni, nem kell ügyintézni, mesterekkel tárgyalni, stresszesebb dolgokat megcsinálni. Egyáltalán, gyakorlatilag kiválaszthatják, mit csinálnak meg (azt, amihez kedvük van/érdekes), mert ők háztartanak és gyereket nevelnek, és ez felment minden alól, és leráznak mindent, ami kicsit nehezebb, azt csinálja meg a házastárs.
    Természetesen tudom, hogy ennek az a vége, hogy véglegesen eltávolodnak a világaik, elidegenednek, és az energia arra fog elmenni, hogy tartsák a látszatot. Nem akarom én ezt, ésszel tudom. Én viszont extrém aggódós vagyok, mindenen stresszelek, és arra vágyom sokszor, hogy én is az asztal alá bújhassak, mint Anna, amíg valaki el nem intézi, amit kell, és majd előmászok, ha kész van. Úgy szoktam mondani, hogy ilyenkor gyerekstátuszba vágyok vissza, ami kicsit fel is ráz, mert én egy felnőtt vagyok, igazából nem akarok gyerek lenni.
    Tehát az érzés rólam szól. Nem róluk.
    Na, és ha egy ilyen ember (van több is körülöttem) nekiáll magyarázni, hogy mit hogy kellene, meg mit vettem ilyen meg olyan drágán, és hogy ő tudott volna szerezni olcsóbban/másmilyet, meg hogy miért nem így vagy úgy, akkor azért be tudok dühödni. De igyekszem tudatosítani magamban, hogy ahogy az, amit érzek, rólam szól, úgy az, amit mond, őróla: szeretne kompetens lenni ő is, és kompenzálni, hogy az öntudatát, identitását a férje pozíciója és fizetése adja. (Mind nők.)
    Egyébként pedig pontosan, nem kell, hogy zavarjon, hogy ő hogy él, ameddig nem keresztezi az utam. Nekem most egy kicsit nehéz, de majd ha megoldjuk, jó lesz, és nem fogok arra vágyni, hogy bár valaki megcsinálta volna helyettem, hanem örülni fogok, hogy megoldottam.

    • Hű, egy időben engem is ki lehetett kergetni a világból az olyan kérdésekkel, amik úgy kezdődtek, hogy MIÉRT NEM így vagy úgy csinálok valamit. Valahogy eltűntek ezek az emberek, mert nem voltam velük kedves :))))) Most már csak azokat a tanácsokat hallom meg, amik úgy kezdődnek, hogy én kérdezek.

  4. Ilyenek engem is foglalkoztattak sokáig. Most úgy vagyok vele, hogy olyan kevés felnőtt emberrel találkozom, amennyire csak lehetséges. Ha valaki olyat csinál vagy úgy él, ahogy nekem nem tetszik, de nem akar tőlem semmit, már nem érdekel. Ha nem kedvelem, és úgy akar tőlem valamit, megfontolom, hogy adok-e neki az életem idejéből, és ha nem, akkor lepattintom. Ha meg olyan, hogy van dolgom vele, de haragszom rá, akkor megmondom neki. Elfogadható formában. Nem mindig sikerül.
    Volt mostanában egy-két konfliktusom, kb három perc alatt rájöttem, milyen ostoba emberrel állok szemben, védekeznem kéne, de nem akarok. Kinyitottam a nem szimpatikus gondolataim kapuját és a pofámat is, és ha értett belőle, jó, ha nem, akkor meg takarítsa el a maga szemetét. Nem vagyok mindig feddhetetlen, de azt nagyon utálom, ha nálam butább ember akar kiokosítani.
    Van barátnőm, aki nagyon normatív, elítél embereket, szereti megmondani, kinek mit kellene csinálnia. De olykor felhívom a figyelmét, hogy nem tudhatjuk, mit miért csinál, és ha nem árt vele senkinek, miért kellene foglalkoznunk vele. Azt hiszem, ha túl sok az elvárás, és én ledobom azt, ami terhes vagy nem kell, hogy rám vonatkozzon, mástól sincs jogom elvárni olyat, amit neki eszében sincs csinálni. Erre most, pár éve jöttem rá.

    Néha azért elgondolkodom, mikor a gyerekeimet tanítom arra, hogy empatikusak, önállóak, korrektek legyenek, hogy vajon nem arra nevelem-e őket, amire engem is: te legyél rendben, és a vége az, hogy majd te takarítod el úgyis már ember nyomorát, szarát, hanyagságát, szemétségét, önzését? Mert én ezt csinálom minden nap, nagyüzemben. Tele is van már vele a padlás.

    • “azt nagyon utálom, ha nálam butább ember akar kiokosítani.” De ezt ki méri, ki tartja nyilván? Hogyan érvényesíthető az, hogy te okosabb vagy, ha ő nem ismeri el?
      A butaság lényege, hogy nem tudják magukról. Az mélyföld, mocsárral. Nincs magaslat, ahonnan felmérje, ki hol áll agyilag. Neki nem létezik a műveltség, pontos szóhasználat, Esterházy, nem tudja, miről maradt le, neki ez láthatatlan. Ő okos, elég okos, és ennyi. Az én családomnak sem tűnt fel soha, hogy engem mennyire más érdekel, hogy nyelvvizsgám van, semmi. Pont ezt jelenti a butaság. Még azt sem érti, ami ilyen egészen primitív “mérőeszköz”, hogy ha valaki nyelvet tud, vagy jó egyetemen végez, netán többfélét is, vagy szokott művelődni, saját véleménye van, létrehoz valamit, csupa értelmiségi körében él, ügyesen fogalmaz, bármi ilyesmi, az valamivel értelmesebb lesz, mint a, kit ne sértsek meg, juhász a pusztában. Nem akarja ezt látni, hiszen a butasága őt is frusztrálja, megfosztja.
      Így fordulhatott elő, hogy az összes nettó kötözködő, nemcsak az igazán okos, de hatalmaskodó hajlamú, furkálódó Holist, hanem a magát okosnak hívő, életformaszerűen kioktató, netfüggő, és ezt megtévesztően okosságként előadó, valójában súlyosan sérült és irigy Agymosógép, a középbuta, művelődésre dacosan nemet mondó, ám fölényeskedő, mégiscsak diplomás VLaci és a sírnivalóan, képtelenül félanalfebéta debreceni postás, Hagyományőrző Csere László Zoltán is kikotatott, helyre akart tenni eszmeileg, merő frusztrációból, pusztán azért, mert ők férfiak.
      “Masreszrol velemenyem fent tartom ha maganak nem tetszik akkor is miszerint nem minden ferfi egyforma.” Írja. Nem az a lényeg, hogy én nem is írtam ilyet, hanem hogy vadidegen félanalfabéta agresszorok “vélrménye” engem nem érdekel.
      Ugyanez van rossz helyesírással, költői próbálkozásokkal, edzetlenséggel is: nem látnak rá. Se ízlésük, se mércéjük. Tévé van, sorozat van, kütyü van és nagypofájú fölényeskedés.

      • Látod, ezt a részét nem ismerem.
        Azt mondjuk igen, hogy a családomból kiragyogok, mert én vagyok hosszan messze visszafelé az első diplomás a felmenőim között, és gimis koromban még finoman igyekeztek visszanyomni a “titkárnő-fodrász-valamiszakma” irányvonalba, de mikor látták, hogy nem fog menni, teljes mellszélességgel támogatták a vidéki egyetemre járásomat, örültek, mikor tanár lettem. Sose fogják elismerni, hogy egy csomó dologban nem szorulok a tanácsukra, anyukám a mai napig jön az exkolléganői (még a nyugdíjon túl is kísértenek) ostobaságaival, de lerázom magamról. Viszont van jóindulat, van szeretet, van megbecsülés és összetartás. Ez az én kurva nagy szerencsém.Fogalmam sincs, mit csinálnék most nélkülük. Valószínűleg azt, amit te: nem tartanám velük a kapcsolatot, máshol keresnék lelki társakat, akik értékelik, ami nekem van. (A barátaim értékelik, hála nekik, ezért is a barátaim.)

        A netes okoskodókkal, akikről kettő sor után kiderül, mennyire buták, nekem nem kell foglalkoznom. Nem tudom, mit csinálnék, ha zaklatnának. Nem reagálnék sehogy? Nem vitáznék velük? Szerintem ebbe te is elég jól belejöttél, mármint, hogyan kell őket lekoptatni. Sok energiát szívnak el, időveszteség minden másodperc, amit velük tölt az ember. Innen is milyen szépen lekoptak. Vagy írnak még, csak nem engeded be? Mármint a fent említetteket? (Mondjuk az elmúlt napok mea culpázása elég megdöbbentő.Mennyire hihető?)

      • Akinek erős jelzést adtam, az nem ír többet. De nem saját belátásból. Épp ezért kellett az erős jelzés. Nyüszítve menekül, kicsit még visszaacsarog, perrel fenyegetőzik (ami nagyon kínos, mert ugye nedves hüvely, fütyi-punci, basszunk most van a bíróságon idézni hivatott beszélgetésben, és nem én írtam), amikor megírom a feleségének, hogy minden kérésem ellenére írogat nekem.
        És új erre járó furák, használók, hadakozók is kevesen vannak. Erősek, stabilak a törzsolvasók és támogatók, hetedik éve. És bőszen taglalnak külső helyeken az unatkozó mocskok, ide nem merészkednek.

      • Nem hihető, nem is ők voltak, ez pedagógia. Ezt mindenhol hangsúlyozom.
        Így tanulják meg: én vagyok a blogger, és ez az igazság.

    • “ha túl sok az elvárás, és én ledobom azt, ami terhes vagy nem kell, hogy rám vonatkozzon, mástól sincs jogom elvárni olyat, amit neki eszében sincs csinálni” Ez is igaz. Csak akkor nehéz ez, amikor nekem sírnak, hogy ők nem sportosak, meg hogy nekem könnyű, nyögnek, hogy mindenük fáj, vagy rákezdik, hogy hogy van erre időm.

      • Határt kell húzni, nem vagy a terapeutájuk. Panaszkodjanak annak, akit érdekel. Hihetetlen sok energiavámpír él köztünk inkognitóban. Rád különösen jönnek, mint éjjeli lepkék a neonra.

  5. “Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. “…. na ja … én coachingot tanulok most, ezt az alapgondolatot a legnehezebb kitörölni a gondolkodásomból … mert úgy vélem én látom, én tudom, mi a gond … ő miért nem? Ez a fölényesledés éz ítélkezés a részemről egyike az “így ne” alapszabályoknak ebben a tevékenységben, aztán mégis gyakran beleesek. Pedik teljesen kontraproduktív, és tudom, hogy nem lehet és nem is az én feladatom “megszerelni” őket, de akkor is bekattan. Akkor most jòl elmagyarázom, hogy nem ùgy, van, ahogy gondolja, és kifényesedik előtte a világ és holnaptól másképp csinálja/gondolja majd. De az esetek nagy részében, ugyanazzal a gondolatmenettel jön hozzám a következő alkalommal is, és én teljesen tehetetlennek érzem magam olyankor.
    Ugyanez van a mindennapjaimban is … sokszor elgondolkodom rajta, hogy honnan jöhet ez az érzés. Családhoz, barátokhoz, kollegákhoz éa főnökökhöz is ugyanígy viszonyulok. Ha sikerül nyakoncsípni és tudatosul bennem, hogy most ez van, az én mantrám az, hogy “most tegyük fel, én tévedek”. Onnatól sokkal nyitottabban tudok viszonyulni.

    • Tőlem nem általában és lelkileg, hanem konkrét, praktikus dologban kérnek segítséget.
      Adjam ki a lakást olyan áron, amit ő meg tud fizetni.
      Mutassam meg az edzőtermi gépeket, eddzünk együtt.
      Olvassam el egy novelláját.
      Javítsam ki a helyesírási hibáit.
      Mennyi szénhidrátot egyen.
      Ebben csak praktikusan lehet és kell segíteni, én nagyon tudatosan hárítom, hogy lelkizésre nyúzzanak, nekem sírják el egyéb bánatuk, túl sokat beszélgessünk.

    • Én azt tanultam meg sok év alatt és rengeteg bosszúság árán, hogy ne magamból induljak ki. Az emberek többsége nem lesz soha önreflektív, sokan kicsit sem. Kár abban hinni, hogy majd elgondolkodik magán az illető, és fejlődni fog, hiszen én olyan szemléletesen magyarázok neki… Á dehogy.

      Nagy öröm és hála viszont, hogy egy régi barátnőmmel újra egymásra találtunk… Évekig el voltunk merülve saját szorongásainkban, áldozati identitásunkban, ő jobban, és én nem akartam hozzá így kapcsolódni. Végül kimászott a gödörből, sokat dolgozik magán, és akkor találtunk újra egymásra, mikor én voltam magam alatt. És ő segített, illetve a rengeteg közösen megélt érzés, tapasztalat. Megosztjuk egymással a kisebb-nagyobb sikereinket. Van, amiben egyáltalán nem értünk egyet, de azzal kapcsolódunk egymáshoz, ami mindkettőnknek jó. És állati sokat jelent nekem, hogy valaki pontosan érti és érzi, mi megy bennem végbe.
      Például pont az ő segítségével tanultam meg, hogy amikor okoskodom, az rólam szól általában, nem a másikról. És a kezdeti szégyen után el tudtam fogadni ezt, és lassan teljesen le is tudok szokni róla. Felemelő érzés: hogy nem bántom magam a gyarlóságom miatt. Most először tudom magamat egyszerű halandónak látni, és emésztő bűntudat nélkül tudomásul venni, amikor elbaszok valamit. Emberszámba veszem magam.
      És azt is tudom, hogy esélyes, hogy ismét eltávolodunk egymástól, és tök békében vagyok ezzel, mert már nem akarok megszokásból vagy valamilyen indokolatlan kötelességtudatból senkivel sem tartani a kapcsolatot, amikor az már nem ad nekem semmit.

  6. Fölényeskedés, lenyomás,fullasztó elvárások… velem ezt utoljâra a származási családom csinâlta. Gondoltam, hátha szükségük van egy kis idöre, hogy megtanuljâk, velem ezt ne… így aztân nem mentem hét évig haza. Egy részük tényleg megtanulta… csak hát ez olyan folytatólagos lecke, idönkénti emlékeztetökre van szükség. Ök is hatnak râm persze, a társaságukban olykor hajlamos vagyok visszazuhanni a rëgi, bevett, ‘majd-én-jól-meg-mondom-neked-szegény-kis-butusnak’ sémába – kiszolgâltatott gyerek leszek ismét, aki úgy próbâlja védeni az integritását, ahogy tudja. Juj, de utálom magam ilyenkor… Felnöttkoromban soha senkivel sem hagytam, hogy olyan kapcsolat alakuljon ki, ahol bármilyen formâban megjelenhet a nyomasztás, râtelepedës, kimondatlan elvárások, ‘tartozom-neki-ezért-nyelnem-kell-érzés’ . Nyilvân segít, hogy az elmúlt 14 év alatt 13 különbözö helyen laktunk… a helyek elmúlnak, az emberek nem igazân, hiszen idegenek vagy épphogy-ismerösök, kevesen jönnek olyan közel, hogy elmúlhassanak… Átmenetileg tudok kapcsolódni, sokszor megtalâlnak – vagy épp én öket – az elakadtak, szorongók, magányosak, akik aztân râmöntik minden bújukat-bajukat (fordítva nagyon ritka, tudom, hihetetlen, de akkor is így van😁) Ën pedig – ha szimpatikus az illetö és olyan hangulatban vagyok – szívesen meghallgatom öket, figyelek, tanácsot nem adok, hogy is adhatnék, megpróbâlok valamiféle együttérzést kinyilvânítani és ennyi. Eddig szép és jó, csak akkor van gond, ha félreértik és azt hiszik, barâtkozni akarok (lehet, úgy 1-2 óra, vagy egy délutân erejéig…) Nem, ne kérd el a szâmom, nem tudom és nem is akarom megoldani az életedet… Ha rámtör a nyavalygás szükséglete (ezt Maslow kifelejtette a piramis aljâról😁), szinte kizârólag a fërjem a célközönség, neki ugyebár hivatali kötelessége😁… meg is teszi, zokszó nélkül. Csak attól kaparom a falat, hogy ö sose nyavalyog vissza (nem, ez nem stealth boast, ahogy az angol mondaná, hanem tënyleg kiborító). Tartós kapcsolódás családon kívüliekkel, ahol hosszútâvon sem jelenik meg elvárás, nyomasztás, olyan-legyél-amilyennek-én-akarlak? Istenem, de ritka…az ö nevüket aranyba kéne foglalni… az ilyen barâtsâg túlëli az idö és a tér korlâtait (jaj, de pâtoszos, de ugye érthetö, mire gondolok, hogy mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mindegy, melyikünk ëpp hol ël vagy mikor lâttuk egymást utoljára)… egy ilyen van az ëletemben, és nagyon hâlás vagyok érte.

  7. Azokra haragszom, akik elvárásokat pakolnak rám. Pl. szerintem aránytalanul nagy szívességet kérnek. Vagy érzelmileg zsarolnak, manipulálni próbálnak.

    Már sűrűn és könnyen mondok nemet, de valamennyi bűntudatom szokott lenni. Minél több van, annál jobban haragszom.

    Zavaros érzés bennem újabban a káröröm. Ez az utóbbi években fejlődött ki, szakmai vonalon, azokkal kapcsolatban, akik többe-kevésbé azt csinálják, amit én, koppintanak, de nem jól és beletörik a bicskájuk. Elhatározzák, hogy majd nekik is sikerül, de belebuknak.

    Évekig segítőkész voltam, de mióta megsokasodtak ezek az emberek, és kialakult bennem a káröröm már nem vagyok az, ezt sokszor sajnálom.

    Hiába, nekem szerencsém van, ezt szokták mondani.. A teljesítményt inkább nem ismerik (f)el, talán emiatt nem is képesek rá.

  8. Van egy emlék-cetli a fejemben, amit rendszeresen elolvasok és az segít rendszeresen reflektálni is magamra;
    Amikor a mostani önmagamhoz képest fényévekre voltam, csináltam sok olyan dolgot, amiket leírtál (elvártam, nehezteltem, irigykedtem, nem figyeltem stb.).
    Később, amikor ebből a “nehéz állapotból” kimásztam önnön erőmből és ráláttam már a korábbi önmagamra, akkor egy nagyon erőteljes gondolat fogalmazódott meg bennem:
    – jobb lett volna, ha az a valaki, azok a valakik az akkori környezetemben egyenesen és őszintén megmondták volna bizonyos helyzetekben, hogy álljak le, mert gáz, ahogyan viselkedem, ne csináljam ezt vagy azt – és nem csak elhúzódnak, hallgatnak, kimenekülnek a hátsó ajtón a helyzetből stb.
    Biztosan kellemetlenül éreztem volna magam, de hamarabb felismerhettem volna a hibákat,
    mint önmagamban, egyedül. Hálás volnék most értük. Utólag azt kell mondjam, hogy konfliktuskerülésnek, ugyanúgy sunnyogásnak, bele nem menésnek, fel nem vállalásnak látom az ő viselkedésüket is. Mert nem idegenek voltak, hanem olyanok, akikkel akkor erőteljesen összefűzött a sors, és voltak közös-kölcsönös dolgaink, amikbe saját döntésből belementek velem, használták erőforrásaimat stb.
    Tehát azt gondolom, hogy ha méltó ember vagyok, és valóban elfogadom a másikat és szeretem, tisztelem, akkor kulturált és megválogatott formában, de meg kell, hogy mondjam neki, hogy mi nem elfogadható az adott kapcsolatban, helyzetben. Kommunikálnom kell.
    Az, hogy ezzel ő mit kezd, az pedig már az ő felelőssége.
    Ez az igazán épületes mind a két fél számára.
    Ebből még lehet folytatás, jövő és megmaradhat a tisztelet is.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.