Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).
Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.
A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.
A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.
Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.
Üzemszerűen ez a tanács.
Rámeredek.
Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*
Ne agyongyötört.
Ne szekált.
Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.
A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.
Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.
Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)
Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.
A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.
Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.
Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).
De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.
Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.
Ha.
- Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?
A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.
Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha
2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.
És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.
Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.
És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.
És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.
Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.
Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!
Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.
Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.
*
Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.
Dávid az elsőt kezdi.
Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.
Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.
Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.
* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.
