úgy néz

Szerintetek lehet úgy nézni?

Szóval, van egy feszültségben élő házaspár, most tényleg hagyjuk a nemeket, ne kösse meg előítélet a gondolkodásunkat. Legyen Á és Bé a két fél. Én mindkettőjüket ismerem, és a panaszaikat is.

Á fél azt állítja a legjobb barátjának (nekem), de amúgy a párterápián is, és az énképe is ez, hogy ő már ráhagyja. Nem akar cirkuszt, nem kiabál, nem is megy bele a vitákba. Békésen tűr, mindent úgy csinál, ahogy Bé akarja, ne legyen balhé. Tartja magát, de nagyon elege van.

Bé azt mondja nekem, Á nem szól semmit valóban, egész pontosan, folyamatosan a némaságával bünteti, duzzog, pofákat vág. Direkt később válaszol, tőmondatokban, látványosan demonstrálja, hogy ő mennyire meg van bántva. Soha nem kedves.

Á úgy éli meg, hogy Bé szándékosan faggatja, magyaráz neki, provokálja. Vagy eljátssza, hogy nincs itt semmi gond, beszélgessünk, ami rohadt idegesítő, mert csak gond van, de a veszekedésbe ő már belefáradt, vagy azért kérdezgeti, mert ki akarja préselni a válaszát, hogy aztán belekössön, mert Bé viszont veszekedni akar. De ő, Á nem hagyja magát, ő békés. Vagyis, ez a bosszú, hogy csakazértsem.

Én gondolkodóba esem. Ának azt mondtam: te figyelj, veszekedni emberibb lenne, ez nagyon durva játszma. Ez ilyen ki bírja tovább? gyötrés. Valakinek nyerni kell. És még durvább, hogy ők soha nem szállnak ki ebből. Soha nincs olyan, amikor nem ez van. Á következetes, kussol. Bé próbálkozik, tüzel.

Sokszor mondtuk itt a kommentekben, vagy ha nem is, de mondtuk volna, hogy van ez a típus, aki passzív-agresszív, nem kiabál, csak a némaságával büntet, és az is erőszak.

Másrészt hadd ne kelljen már mosolyogni egy ilyen partnerre, hát a gondolat is bűn? Csak belemagyarázza, hogy úgy nézek. Hát már hallgatni, nem beszélgetni is sértés, ha egyszer nincs kedvem hozzá, és úgyis tudom, mi lesz a vége?

Nem akarok én már igazságot tenni. Nem fook aleseteket csoportosítani, és kifejteni, hogy a hallgatás és felhúzott orr, a nem-együttműködés, a fagyott minimumérintkezés mely esetekben és kitől elfogadható, érthető, és kitől manipuláció. Ezek a kapcolatok SZAROK, élhetetlenek, és semmi lelki nemesség nincs a hallgatásban, sem a próbálkozásban.

Átéltetek ilyet? Idegesített a másik úgy-nézése? Néztél te is úgy?

Féltél a másiktól? Úgy érezted, hatalmaskodik? Esetleg te hatalmaskodtál?

Eközben elvártad te, hogy a másik ugyanúgy üzemeljen? Főzzön, hordja haza a pénzt, időben jöjjön haza, mosson, akarjon szexelni?

Lehet így élni?

És ez átmeneti volt? Alkalmi? Vagy egymás elől menekülős, több éves hidegháború? Gyerekek kedvéért fenntartott úgy-ahogy?

Ki lehet ezt bírni? Meg lehet szokni?

Miért csinálta? Miért csináltad?

*

Álláspontom szerint a “nem mond semmit, de úgy néz” nem önálló bántalmazási forma, de aki űzi, semmi jóra nem számíthat. Aki egy kicsit sem együttműködő a kommunikációjában, akinek szenvedés a közelében lenni, akár stratégiaként, durásan, akár kifáradva csinálja. Akiről meg nem lehet tudni, mi forr benne, mikor robban, mi baja már megint, az önsorsront és játszmázik. Ki lehet bírni egyébként ez az állapotot, és szinte mindent megszoksz. Tudod, mi a baj? Nem az, hogy ő mivel vág erre vissza, nem is az, hogy te permanens stresszben élsz, és hagyjuk most a gyerekeket is. Az a baj, hogy ha ebben élsz, elromlasz. Megkeseredsz, úgy, hogy észre sem veszed. Hibást kereső, gyanakvó leszel, számlálgató fajta, legrosszabb verzióra tippelő, és eszkalálódva utálod meg a másikat, azt, akit szerettél valaha. Lerongyolódik a lelked, elfelejted a kedvességet, a lágy hangodat, a simogató tenyeredet. Nem úgy értem, hogy miért nem vagy vele kedves és lágy, hanem hogy elveszted a lényednek ezt a részét, és ebben a szögletes állapotban konzerválod magad.

Nincs olyan, nem lehet, hogy az embernek a menedékében, legszemélyeseb terében, az otthonában tartósan nincs bizalom, öröm, nyugalom. Ha egyedül, akkor egyedül. Én nem maradnék ilyen kapcsolatban, és nem is maradtam (ez az első “férj”). Én nem tudom, hogy néztem és mit mondtam, de azt tudom, hogy nagyon féltem, én féltem és ő büntetett, ő nem félt, és hogy én több panaszos, ám nyitott, jóakaratú levelet írtam neki, amelyben beszámoltam a félelemről, az érzelmi éheztetésről és a szabadság és jóhiszeműség elemi hiányáról, mert nálunk a generalizált és tökéletesen alaptalan féltékenykedés ment. És magyarázták nekem a középkorú nők, hogy neki rossz, és ő is szenved ettől, hogy nem tudja megosztani magát és kommunikációképtelen és nem közel engedős és meleg szívű, de engem nem érdekelt a neveltetés meg a gyerekkor, mert én nem bírtam már, hogy (ő viszont) vagy ordít, vagy elzárkózik, és mindig büntet és úgy néz és megjegyzést tesz és folyamatosan elégedetlen, és neheztel és elkülönül és felemleget, akkor is, ha jól vagyok, és akkor is, ha nem, és nem lehet kedvesnek lenni, mert nincs rá adóvevője, egy elemien boldogtalan, súlyos, neheztelő ember.

Nem lehetett jól lenni. Iszonyatosan, nagyon, büntetősen nehéz volt eljönni. Érzelmileg teljesen és hamar elszakadtam, egy nagy sohatöbbé lettem, de évekig féltem, és további évekig voltak következmények. Most, bő tizenkét évvel később mondhatom azt, hogy elmúlt a múlt, hogy tudok rá emberként gondolni. Viszont meg mostanra sem gyógyultam.

Majd referálok.

Most ti meséljetek.

kepernyofoto-2017-01-05-23-34-16

87 thoughts on “úgy néz

  1. Ezt ismerem. Még mindig egy nagy sohatöbbé vagyok. 12. év. És iszom a levét. Most is, konkrétan. A legrosszabbra szamitos, bizalmatlan, sérült. Nincsenek ellenkező tapasztalataim. Így vagy úgy de okkal vagyok mindez. Aktuális okkal. Nem, nem az elvárásom jön be ( bevonzas- halálbüntetést, ha kérhetem, legalább a gyerek kapja meg a bizt.összeget). Úgyhogy egyedül. Bár időről időre próbálkozom. Minek.

  2. amikor belefagysz a jogosnak erzett serelmedbe, es nem szolsz egy szot sem, csak fagyosan nezel, es kozben belul szivja a majadat a keseruseg
    hogy te nem ezt erdemled
    hogy te pedig mindent megteszel, megtettel, de ezt mar tenyleg nem lehet elviselni
    a masik meg folyamatosan csesztet, allandoan szamonker, mindig a szonyeg szelere allit teged
    es mindig csak a masik erdekei, erzesei, serelmei a fontosak
    es mikor este hazajon a masik, te mar resen vagy, figyelsz, hogy milyen hangulatban jon
    nem orommel udvozlod, vagy epp semlegesen, hanem gyanakodva: na, most mibe fog eppen belekotni – na akkor biztosan bele fog kotni valamibe, es te maris jogosnak erzed a gyanudat, igazolva az allaspontodat: neki nem lehet jot tenni
    es ez elviselhetetlen, ebbe bele kell dogleni

    es tenyleg

    mi ennek vetettunk most veget

    en vagyok a befagyo, o az orditva kovetelo
    es borzasztoan nehez ezekbol kitorni, mert nalunk mindketto zsigeri program
    az o csaladjaban mindent orditva oldanak meg
    a mi csaladunkban komoly hangu megbeszeles, gyozkodes, erveles megy egy darabig, de altalanos elvaras, hogy mindenki oldja meg a sajat bajait
    belul mindkettobe bele lehet dogleni, ezek nem kompatibilis eletstrategiak, nem tudunk mit kezdeni a masikkal

    nekem kellett kikattannom ebbol, hogy el tudjunk kezdeni beszelni, hogy kinyissam a fulemet, es ne tamadasnak vegyem a mondanivalojat, hanem allaspontnak – es rogton normalisan tudunk beszelni
    az (ellen)erzesek ugyanugy megvannak mindkettonkben, a problemak is koztunk, de legalabb mar tudunk beszelni es tudunk egyuttmukodni

    hogy hogy lehet ebbol kikattanni – fogalmam sincs, azt hiszem, egyszer csak elege lesz az embernek a sajat fojto keserusegebol, es akkor megy
    de addig nem

    • Neked most jó ilyen posztot olvasni?

      Fontos, amit írsz, jó, hogy meglépted, látod a részleteket, oldódik, de nem a beszélni kezdés, odafigyelés a kulcs szerintem, hanem a már-nem-együttélés.

      És, igen, a keserűség jogos és érthető. Csak nem produktív. És én nem a megjavításra szavazok. minél biztosabban úgymaradós a keret (konzervatív házasságfelfogás, benne tartó nyomás), annál jobban elfajulnak benne az emberek.

      • amig nem olvastam el, nem tudtam, mi van a posztban:))))

        en azt gondolom hogy az surgos es fontos, hogy normalisan legyunk egymassal, merugye a gyermek
        meg most dolgozodnak ki az elet- es vagyonkozosseg megszunesere vonatkozo szabalyok (magyarul osztozkodunk agyon, asztalon, gyereken), es ahhoz fontos, hogy normalisak legyunk – emiatt surgos

        ami igazan fontos, az a sajat magunk megtalalasa. azt gondolom, ebben nekem mar csak magammal van dolgom (meg persze a gyerekkel, hogy o is megtalalja), masban nincs se dolgom, se felelossegem

        en ertem hogy a keseruseg nem produktiv, de van ez a kocsonya-zsele allapot, ami a megfagyassal jar, es tenyleg olyan, mint amikor beleesik a legy a zselebe
        vannak moccanasok, bena mozdulatok, de erdemben nem bir kimaszni a zselebol
        na
        hat ez van most
        de talan ennek a legynek egy laba mar kijott a zselebol:)

      • Ez, sajnos, így van. MInél tovább tart az áldatlan állapot, annál jobban torzulnak a benne lévők mind. A benne érzelmileg részt nem vevő személy (aki úgy néz), az marad olyan, amilyen, de tartós, gazdag kapcsolata neki se lesz mással, később se. Ha van rá gyakorlati lehetőség, alkalmas környezet, lakhatás (!), akkor lépni kell. Anyagi, egészségi nehézségektől lehet félni, de – majdcsak lesz valahogy! Az emberben kísért a gondolat: vajon egyedül vagy egyszülős családként nem lesz-e rosszabb? Képzeld el magad húsz év múlva, hogy fogsz erre visszagondolni? Megérte együtt maradni?

        • mi eppen most koltoztunk szet, ugyhogy a nagy lepes megvan
          lekopogom, lakni tudunk mindketten, nem az utcara ment senki, mindkettonknek van munkaja (ezt nagggyon lekopogom:) ), es mindharmunk (egy lanyunk van) erdekeben koltoztunk szet

          a dologban az a borzaszto, hogy en nem voltam ‘ugy nezos’, de ilyen lettem
          szoval van mit vegiggondolni:)

    • Lehet kérdezni?

      Ez a téma nagyon betalált most, mert nálunk is ez a helyzet, az a különbség, hogy én vagyok a hangos, ő a néma. És igen, zsigeri szinten van jelen, én amolyan latinosan temperamentumos családból jövök, rajta azt látom, hogy az a fajta, aki nem szól (konfliktuskerülés? önvédelem?), magában dolgozza fel (ha egyáltalán…) a dolgokat.
      Nem tudunk egymással mit kezdeni néha, mintha fal lenne köztünk, nem értjük egymást. Nem tudom, ő miért reagál úgy, ahogy, és ő nem érti, miért kiabálok. Egyik sem jó, ahogy írtad, “mindkettőbe bele lehet dögleni”.

      Van remény, hogy megoldható az ilyen helyzet? Vagy ha már ennyire különbözünk, nincs értelme erőltetni? Nem tudom. Ő is igyekszik, én is, hogy másképp legyen, van amikor sikerül, de mivel tényleg zsigeri szinten jön elő, ez rengeteg munka.

      Bocsánat, ha nagyon zavarosra, és főleg, picsogósra sikerült a kommentem, nem várom el, hogy bárki is megoldja a helyzetünket, a feltett kérdések általánosságban is érdekelnek.

      • Nem, szerintem nincs megoldás. Ne haragudj. Ezeregy sztorit végigkövettem ilyen bizalmasként, segítőként fórumon, volt valaha egy Szeret a férjem, de… csoportunk. Néhányan eljöttek, de nagyon nehéz életük lett. Egy-egy boldog újrakezdés van. Általában reménytelen.

        De ez nem jelenti azt, hogy nincs probléma. Vagy hogy ne nyomorodnál bele a maradásba. Tudom, nehéz új életet kezdeni, egyedül lenni. És tudom, a többség nem lépi meg soha. De ettől még üvöltő a probléma.
        Itt írtam erről: https://csakazolvassa.hu/2012/08/02/hat-akkor-maradunk/

        Én nagyon furának látom az embereket, és sokáig hittem, hogy mert én özvegy vagyok, egyedül tolom, nem vagyok alkalmazott, lázadó vagyok. Nem. Azért, mert a megalkuvásaikban teljesen eltorzulnak, elromlanak, gyanakvóak lesznek, a szabadság szaga is irritálja őket. És nem tudnak velem mit kezdeni. És iszonyúan felmagasztalják a gyáva, konfliktuskerülő, egymást maró maradást. “Hűség.” “Bántalmazó, de már megbeszéltük.” É én lettem az, aki szétveri az ő gyönyörű házasságukat.

        A szabadság éltető. Csak az. A megerősödés. Segíteni nagyon nehéz.

        Arról, milyen nehéz segíteni, és miért nem akarok már bevonódni:
        https://csakazolvassa.hu/2014/06/11/es-meg-szeressem-is/

        Az összes segítséget kérő, lakásomban lakó bántalmazott anya akkorát rúgott belém, úgy lakta le/vitte el/követelte/méricskélt/passzolta át a gyorssegélyt apának, hogy soha többet. Maradok elméleti ember.

        • Szerintem példamutató, amit elértél és az egész blogod. És tényleg nem is várom el a tanácsot, hiszen ismeretleneknek nem is lehet tanácsot adni. A történetek, amiket leírsz mégis segítenek tisztán látni, ezért hálás vagyok, de még az út legelején tartok. Az biztos, hogy maradni, mindenáron, teljesen elhibázott dolog.

          Nehéz is ez, mert én nem bántalmazónak látom őt. Nagyon szeret engem, rengeteg nagyon szép pillanatot élünk át együtt, meg tud nevettetni, kiveszi a részét a házimunkából, nyilván az “említésre sem méltó minimum” (épp a minap olvastam ezt a bejegyzést) ez, de akkor is, biztonságban érzem magam mellette, és alapvetően jól. És igyekszik változni. Mint ahogy én is igyekszem levetni az otthonról hozott rossz mintáimat, úgy általában.
          Viszont vannak helyzetek, amikor nem működik a kommunikáció, legalábbis nagyon nehezen (mondjuk úgy 1,5 óra beszéd után sikerül megértenünk egymást), némaság van, belepörgés. Egymással tesszük ezt? Egymás miatt válunk ilyenné? Elvárásaim vannak nekem is, nyilván neki is (egyébként sajnos nekem több).

          Lehet, hogy nagyon vak vagyok, és nagy lesz a koppanás. Nem tudom. Azt sem akarom bizonygatni, hogy “de amúgy tök jól vagyunk, minden szuper”. Próbálom a magam számára is szétszálazni a dolgokat. Éppen ma volt egy hosszú beszélgetésünk a bejegyzés hatására, és ő is kifejtette, hogy miért nem beszél olyankor – azt mondta, hogy sokszor (nem csak velem) belekényszerítve érzi magát helyzetekbe és olyankor megnémul. Felmenteni sem akarom.
          Most ráadásul átmentem egy jó kis belső monologizálásba, elnézést. Nem akarom magamra kihegyezni a dolgot, viszont most ezeket jól esett leírnom.

          • Még azt kifelejtettem, hogy én egyelőre látok reményt arra, hogy helyrejöjjön a dolog, mert nem volt mindig így, és látom az igyekezetet rajta.
            De lehet, hogy tényleg nagyon naiv vagyok.

            • Viszont visszaolvasva a kommentjeimet úgy tűnik valóban, mintha várnám a feloldozást, hogy igen, minden jóra fordulhat. Ezzel is kemény szembesülni, és elnézést is kérek miatta.

          • “azt mondta, hogy sokszor (nem csak velem) belekényszerítve érzi magát helyzetekbe és olyankor megnémul”
            iiiiiiigy van, belulrol nagyon olyan tud lenni
            nem tudom, te mennyire vehemensen, indulatosan, vagy epp higgadtan mondod, amikor epp mondod:) en indulatra, hangra reagalok es rogton lefagyok, de minositett esetben annyira, hogy be se jon a fulemen, amit mond, mert elkonyvelem, hogy mar megint csesztet, erdemben oda se figyelek

            az ilyen zsigeri inkompatibilitas nagyon nehez ugy, nagyon sok munkat kivan a valtoztatas, es ha nincs ra szandek, akkor vegso soron ugyis fujhatod

            en nem latok azzal bajt, hogy te ugy erzed, van meg remeny
            azt en egy teljesen jogos erzesnek tartom, ha te mindent meg akarsz probalni, ami toled telik – ha ugy fordul az elet, hogy szetvaltok, akkor nem fogod magad hibaztatni azert, mert valamit meg tudtal volna probalni, de nem tetted

            mi eljutottunk oda, hogy mar nem is akarjuk probalni, nincs ertelme – ezert szepen, nyugodtan, higgadtan, most szetvaltunk, amig meg meg tudjuk orizni a normalis korrekt viszonyt, es nem valik kesdobalassa a dolog

            • Azért ne legyen ez sima oda-vissza (“nálunk én vagyok az”), mert az fontos kérdés, hogy kinél van a hatalom. Kinek van pofája egészen gusztustalan, kihasználós, szarban hagyós viselkedésre.

          • “én nem bántalmazónak látom őt. Nagyon szeret engem” Ez fontos: a bántalmazók emberek, van, hogy kifejezetten viccesek, sármosak, emberiek, csak közben van egy viselkedésmódjuk, ami mégis elgyengíti és boldogtalanná teszi a másikat. A szeretet egyértelmű és boldogít. Van, hogy szeretik a partnerüket, illetve azt mondják. Ők ennyire, így tudnak szeretni. Néha már az is szeretetnek tűnik, amikor átmenetileg nem játszmáznak, nem bántanak. Amikor (valóban vagy manipulatívan) bűnbánatosak, tesznek egy gesztust. Nem tudom, nálatok ez van-e. Illetve a hatalmaskodás, ott-tartás gesztusai, taktikai lépései (nem tudatos, eltervezett, de attól még taktika) is összetéveszthetők a szeretettel. A makacsság: “te vagy a partnerem”, “látod, milyen jó vagyok veled, milyen közel vagyunk (te meg mégis panaszkodsz)”, “te vagy a mindenem, nem tudok nélküled élni” – akkor minek bántod? Azért bántod, mert megengedheted magadnak, mert biztosan tudod, hogy nem fog elmenni.
            A szeretet visszatartós eszköz, amikor a másik menne, ez van a legtöbb házassági konfliktusmegoldás hátterében. Kérdés, előtte miért nem lehetett szeretni, a sok jelzés, kérés ellenére, azon a sok estén, hétvégén. Miért csak akkor ébrednek rá, amikor a másik menne.
            Nekik vajon miért nem jó, hogy mindig szeretet van? Nem ugrándozós meg egymás nyakába borulós, de egy olyan állapot, amelyben komolyan veszi, amit mondasz, amiben nincs bántás, semmibe vevés, alázás. Hihetelenül kevéssel beérjük mi nők. Miért ne lennének elvárásaid, igényeid? Ezeket a jól műküdő partneek egyeztetik, átbeszélik, és nem ragaszkodnak mereven hozzájuk, igyekeznek a másik kedvére tenni, kölcsönösen.

            “sokszor (nem csak velem) belekényszerítve érzi magát helyzetekbe és olyankor megnémul” ezt sokan mondják, mintegy a végtelenbe halogatva a fontos beszélgetést, mert az számukra fenyegető, változtatni kéne. Nagyon hasonlít a “meg akarsz változtatni” vádra, ami jogos kérések esetén szokott durcáskodva felmerülni. A csakazértsem mindig gyerekes, mindig gyanús. Örökké beszélgetni a párkapcsolatról nem jó, de azért van a folyamatos lelkizés, mert egyetlen beszélgetés sem sikerül, vagy ha végig is ment formálisan, nem sok látszatja van.
            Hm, “elnémul”. Meg hogy velük ez történik. Fogalmazd át: úgy dönt, hogy hallgat. Veled megteheti, sok más ember is belekényszeríti egy helyzetbe, meg a főnöke is, velük nem teheti meg. Ha komolyan vesz, ha tudja, hogy ez fontos neked, akkor kell tudni erről beszélni. Sokszor jogos kéréseket, észrevételeket manipulatívan veszekedésnek titulálnak. Inkább az van, hogy épeszű érvet nem tud mondani, és így fenntartható a fölény.

            Itt van szó erről:
            https://csakazolvassa.hu/2012/09/26/az-egyenlotlenseg-formai-5-aki-mar-nem-is-mer-szolni/
            https://csakazolvassa.hu/2012/09/15/az-egyenlotlenseg-formai-3-ne-hivogass/
            “Sok férfi a „nem tudom kifejezni magam” közléssel igazolja a párbeszéd hiányát. Ez valójában jó példa arra, amikor a csönd burkolt manőver és aktív eltávolodás: elrejti azt az óhajt, hogy ne kelljen kimondania, amit gondol (például: „minek változnék, amikor én jól vagyok így”), vagy hogy továbbra is ellenőrzése alatt tarthassa a helyzetet, vagy hogy ne kelljen beismernie, nincsenek érvei a nő által igényelt változásokkal szemben, és maga is belátja a nő szempontjainak jogosságát, vagy hogy fogalma sincs, hogyan nyerhetné meg a játszmát.

            Fontos megkülönböztetni a férfiuralom eszközéül szolgáló csöndet a szerelmi együttléteket jellemző meditatív hallgatástól, valamint a haragos, félelmen alapuló vagy kényszerű csöndtől, ez utóbbinak oka legtöbbször abban rejlik, hogy az illető nem rendelkezik a szó jogával, hallgatni kényszerül vagy a némaságot választja, hogy elkerülje a megtorlást. Ez utóbbi fajta csönd az alárendelt csoportok,– többek között a nők – sajátja.”
            Hétköznapi hímsovinizmus

            Aki szeret, az helyesel, az puha fotel. Társadalmunk úgy általában nem tud szeretni, önös, vicsorgó, védekező, mártírkodó vagy egótuningoló. De ez ne tévesszen meg minket, ettől még nem lesz szeretet az, ami nem épít.nem az a lényeg, szeret-e, hogy szeret, miért így szeret, hanem hogy te hogy érzed magad az ő szeretetében. Ha nem vagy jól, akkor ez nem jó.
            https://csakazolvassa.hu/2014/11/12/szeret-csak-nem-tudja-kimutatni/

            Kicsit olyan ez a kommentelés, mint egy pszichológusi tanácsadás, csak ugye az kétszemélyes, ezt meg ő is olvashatja. Zavarban vagyok, mert gyakran fordul elő, hogy bevonódom ilyen konfliktusokba akaratomon kívül, és rám haragszanak, játszmaeszköz lesz a blog és a személyem. Odatolnak egy linket: látod, ő is ezt mondja, mert magukért kiállni nem mernek. Szóval csak okosan, saját szavakkal.

  3. Én ezt gyerekként éltem át, az anyám hallgatott az apám meg ordított. Szó szerint és képletesen is. Egy pokol volt az életünk, már enyhül, de sokáig erős haragot éreztem az anyámmal szemben, hogy ezt miért hagyta, miért így csinálta. Nagy árat fizet ezért, az egész élete ráment, a személyisége is. Az apámmal meg nem is beszélek, mert nem lehet, ő annyira hangos, hogy mást nem is hall meg.

  4. En is egy ilyen hazassagban elek. Folyamatos cssztetes. Ha van, miert van, ha nincs miert nincs. Hihetetlen. Amikor nyilik az ajto a gyomrom randul, hogy ma vajon mi a baj. Mert az van. Mindig. Vannak napok amikor veleltlenul mosolyog, talan meg veletlenul egy kedveset is szol. Ilyenkor mindig elhiszem hogy lehet igy is. Miert?

  5. Én vagyok B. A volt férjem A. Nem bírtam sokáig a néma terrort, és az állandó féltékenykedést, anyós általi felügyeletet és ellenőrzést. A nemi erőszakon kívül az erőszak minden más fajtáját elkövette rajtam. 8.5 hónapos gyerekkel menekültem “csöbörből” a későbbi “vödörbe”, a szüleimhez. Majd a “vödörből” is elmenekültem; a szüleimnél töltött egy év alatt elváltam, elvégeztem egy 2 féléves posztgraduális képzést, a korábbi munkahelyemen felmondtam, új állást szereztem, lakást adtam-vettem és azóta egyedül vagyok. Jól vagyok. A gyerek is jól van. Örülök, hogy így történt, én nem tudnék vele élni, már biztosan Mohácsnál húztak volna ki a Dunából. Már higgadtan mosolygok a mai napig tartó játszmáin, mert ő még mindig keresztbe tesz, ahol csak tud.

    • Nem, nem okvetlen, és itt sem. Sőt, én több olyan férfipanaszt hallottam, hogy ő a néma, a békés, aki ráhagyja, hadd irányítson a feleség, és nők mondták és próbálkoztak és kiabáltak és nem bírták némán.

      A némaság és kommunikációképtelenség is tud manipuláció, uralmi technika lenni. Néha az a hatalmas, a védett,aki szól, néha a néma.

    • Pont azzal kezdte, hogy ne tipizáljunk, ‘A’ van és ‘B’.
      Nálunk például én vagyok a hangos, és a Zember a halk. De én eleve abban hiszek, hogy meg kell mindent beszélni, akár vitatni, még az is egészségesebb, mint az egymás mellé merevedés.

  6. Sziasztok. Én is egy ilyen kapcsolatban vagyok. Van két gyerek 8 és 12 évesek. Kb fél éve tudom, hogy lépni kell. Féltékenység minden napos. Szóbeli bántalmazást már “megszokott”. Kimanipulált szex stb. Ahányszor csinálja annyiszor kap el a hányinger, de már nem tőle, hanem saját magamtól, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, miért nem lépek? Őt már többször elküldtem, de azt mondta, hogy ha vmi nem tetszik akkor menjek én. Persze a gyerekek nála maradnak! Külföldön vagyunk, senkim sincs, de nem érdekel akkor is megcsinálom! Ha egyedül maradok akkor is. Fáj hogy ilyen emberek vannak. Ha maradok akkor én is csak egy “görény” leszek.

  7. Fuj, de nagyon aktuális. A némaság és a levegőnek nézés. De levegő nélkül nem tud létezni.
    38. évforduló. Na, ki süt ma tortát, kinek? Majd lesz lépés, lelépés. Két év múlva.

  8. úgy nézni csúf, gonosz bűn
    ez abból is kiderült, hogy egyik osztálytársam úgy nézés miatt kapott intőt gimnáziumban 🙂
    részemről akkor szoktam úgy nézni, ha egyéb kommunikációs formákkal nem jutok sehová sem és az úgy nézésen kívül már csak a fejbe verem egy lapáttal alternatíva marad
    viszont az úgy nézésem többnyire egy max. két napon belül elmúlik
    az úgy nézés egyébként nem oldja meg a problémákat, de ilyenkor úgy érzem, hogyha másképp néznék, akkor hazudnék, ami még az úgy nézésnél is csúfabb és gonoszabb viselkedés

  9. Azt hiszem én ebben nőttem fel, és azt hittem ez a normális. Már gyerekként a bőröd alá ivódik a félelem, már-már természetessé válik az állandó veszekedés, és csodálkozol ha párkapcsolati problémáid, dühkitöréseid, konfliktus kezelési nehézségeid vannak 20-30 évesen. Elfojtod a nem is tudod mit? Csak rossz. H h kezeld?
    Aztán ha tudatosak vagyunk, fejlődünk, szembenézünk családdal, magunkkal sok minden oldódik. Őszintén.Ő szintén. B is innen jött. Az a szerencsénk hogy jó fejek vagyunk Baval, és sokat röhögünk, holott néha sírni támadna kedvem.

  10. “Ha ebben élsz elromlasz.” Én is kívülről néztem gyerekként, ma már felnőtt gyerekként, és borzasztó, és tehetetlen vagyok még mindig, mert nekik már saját világuk van, az a kihűlt pokol fajta. Olyan amiben több, mint két évtized minden ilyen hallgatása, nézése, ordítása, bútor dobálása benne van, és ki vagyok én, hogy megértsem, tanácsot adjak, segítsek más szemmel látni, hiszen még nem éltem annyit, mint amennyit ők ebben házasságban töltöttek. Elromlottam majdnem én is az ő házaságukban, majd a saját romboló kapcsolatomban, a bűntudat anyukám felé, hogy ő a gyerekekért, miattunk maradt. Az elköltözés, és a tagadás segített, becsukom az agyam, a lelkem, ha eszembe jutnak, legalábbis próbálom – csak a két testvér még mindig otthon, feltekert hangerőben, zárt ajtó mögött, hogy ne hallják. Azt nem tudom még mindig, hogy tagadás-e azt gondolni, hogy nem segíthetek, nem dolgom a családom boldogsága.

    • A családod boldogsága annyiban a te dolgod, hogy te nem rontasz rajta, mármint szándékosan és külső eszközökkel. Szóval, amit ők otthon csinálnak, az az ő ügyük.
      Higgy nekem, legnagyobb gyerek vagyok, testvérek otthon, és én a másik utat jártam. Én odamentem, megpróbáltam milliószor beszélni, anyagilag segíteni, tevőlegesen is, és semmi eredménye, azt hiszem ugyanaz az eredménye, mintha nem tettem volna semmit, vagy még rosszabb. Talán még nekik is rosszabb, de nekem biztosan, mert az egész skálán végigmentünk a te ezt nem érthetedtől a te ebbe ne ugassál bele kívülről-ig. Mindenkivel sikerült összeveszni, volt, akivel többször is, és ez általában az a személy, aki a legtöbbször generálja a játszmákat, ugyanis neki a legnehezebb abbahagyni. Amikor egy ilyen szerteágazó mintázatot elkezdesz felszámolni, előbb-utóbb mindenkivel szembetalálod magad, mint játékostárs, hisz benne vannak, vagy így, vagy úgy, különböző túlélési stratégiákkal, önvédelmi mechanizmusokkal, haragokkal, sérelmekkel. Én nem voltam elég bölcs ehhez, és nem is lehettem, hisz magam is ugyanazon a szinten, egy minőségben mozogtam, mint a testvéreim, tehát őket nem tudom megmenteni, a herarchia szerint a szüleim alatt, tehát őket sem. Csakis magamat. Az elvárások azonban szülői szerepbe toltak engem (parentifikáció), úgyhogy ez külön adott egy csavart a viszonyoknak, de ez már messzire visz. Ha jól sejtem, ilyesmi azért nálad is lehet, különben nem okozna neked belső feszültséget a tenni vagy nem tenni kérdés.

  11. 12 év and counting? ne hozzátok rám a sírást… Rendkívüli fantáziát igényel, hogy elképzeljem: újra normális emberként nézek magamra. Hogy talán visszatérhetnek a korábbi minőségeim, képességeim. Nagyon akarom, hogy visszatérjenek, de nem tennék erre egy nagyobb összeget… Fel tudom persze szívni magam időlegesen, vannak morzsák, amiket összeszedegetek, de tűnékenyek és már nehéz elhinni, hogy ezek nem az önáltatás részei (“hamisan látod magad”), hanem az egykori énem darabjai. Teljesen elhittem, hogy egy undorító pattanás vagyok a világ seggén, hibás áru, téves rendelés, hazug csaló, aki annak köszönheti, hogy még nem nyomták ki, hogy nem lepleződött le. Egy ideig masszív érzés volt, hogy csak idő kérdése, hogy MINDENKI számára világossá váljon az alkalmatlanságom. MINDEN téren. Szánalmas, önigazoló szerencsétlenkedések voltak az innen-onnan beszerzett dafke örömeim, hozzám nem illő, hedonista kicsapongásaim (nekemezjár alapon ál-önjutalmazások és bolondériák, amik újabb lelkifurdalásokat okoztak csak), mások jó visszajelzései: mert ezeket soha nem tudtam komolyan venni. Maximum segítettek aktuálisan túlélni. De túlélnük kell-e?

    Érdekes, hogy amióta azzal foglalkozom, hogy összesöprögessem a kis törött üvegcserepeim (aka: kihúztam a seggemből – na jó, félig – a fejem), nem vettem egy cipőt sem, nincs állandó késztetésem, hogy meg kell kóstolnom a rozmaringos macaront, nem vagyok állandóan úzött és sértett, nem érzem azt, hogy demonstrálnom kell valamilyen módon, hogy joggal létezem.

    Valahogy kevesebbel beérem, de az a kevesebb hozzám illőbb. És már nem annak örülök idegen városokban, hogy a távolságtól egy időre meg tudom játszani a könnyedet, hogy vannak kis, biztonságos, elszigetelt intermezzók, hanem időnként át is tudom adni magamat. És még messze vagyok nagyon mindentől, amit valójában szeretnék. 12 év… vagy akámennyi is…

    • “Egy ideig masszív érzés volt, hogy csak idő kérdése, hogy MINDENKI számára világossá váljon az alkalmatlanságom. MINDEN téren. ” Hasonlót éreztem hosszú ideig, (néha most is) amikor új emberekkel találkoztam, akiktől pozitív visszajelzéseket kaptam. Nem mertem ezeknek örülni, mert majd úgyis rájönnek, hogy egy rakás szar vagyok.

  12. az a legdurvább, hogy aki engem bántalmazott és kihasznált húsz éven át, mindkét technikát – a hatalmaskodó némaságot és a dühöngős kiabálós követelőzést is alkalmazta, érdekeinek és helyzetnek megfelelően… képes volt még az általa éppen nézett film címét is magában tartani… (nappaliban, közös tévén, közös térben) ezt sosem értettem, hogy mi a haszna, ha eltitkolja előlem az adott film címét??? persze, hatalomgyakorlás. döbbenet. féltem, igen, sok-sok éven át, minden sejtemet, minden működésemet átírta a vele való hosszú együttlét. amikor abbahagytam félni, vagy inkább mértékegységekkel kevésbé félni, bedurvult, mert érezte, hogy már nincs olyan erős hatással rám. abbahagytam szeretni, még jobban bedurvult. nálunk is előfordult az erőszak majdnem-összes formája, épp a verés nem következett csak be (valamiért ez nem fért már el a felfújt hólyag egóján, ez volt a szerencsém). de fenyegetőzött, és felfogtam, hogy itt a vége. egészen mostanáig azt gondoltam, hogy személyiségzavaros (ami egyébként igaz), és tud jobb ember is lenni, csakhát a traumáink, a házasság bedarál… de tegnap találtam a gépemen – régen közös volt – egy régi levelet, amit egy tanítványának írt – ezt a kibaszott arroganciát, hogy a szemetét itthagyja, és takarítsam el én – kikezdett egy frissen vizsgázott/levizsgáztatott hamvas leánnyal. aljas, zavarosban halászó, bőröd alá bemászó, hatalmával visszaélő bántalmazó. undorodom. sírok, hogyan fogok én ebből kimosakodni?

    • jaigen, azt akartam végkövetkeztetni, hogy durva rádöbbenni, hogy még a sok energiával, idővel, befektetéssel létrehozott és fenntartott bántalmazás sem személyesen nekem szólt, hanem egy grandiózus terv (az ő nárcisztikus illúzióinak állandó táplálása) apró összetevője voltam.

      • Nemrég láttam valami anyagot, a nárcisztikus személyiségzavarról. És arról, hogy a férfiak körében ez sokkal gyakoribb, és a saccolt számok megdöbbentőek.

        • Szerintem amúgy a nárcisztikus személyiségzavart keverik a bántalmazással, illetve koncepciózusan összemossák. Egy kórkép ugyanis még mindig megnyugtatóbb, mint elismerni, milyen átkos és terhes mindenkinek a patriarchátus. “Szegény beteg, nem tehet róla”, illetve egyéni megoldási módok, pedig a rendszerrel van baj. A rendszerben lesznek a nők hisztisek, koravének, irigyek és frigidek is.

          • igen, pontosan ez foglalkoztat, illetve erre döbbentett rá ez a legutóbbi szöveg. van-e olyan nárcisztikus szz-os (tehát nem egészséges, nem valamennyire nárcisztikus ember, a spektrum normális felőli végén, hanem ténylegesen diagnosztizálható szz-os), aki nem bántalmazó? minden bántalmazó nárcisztikus-e? vagy milyen az a bántalmazó, aki nem nárcisztikus? a határátlépések dinamikája nagyon hasonló (vagy ugyanaz). az anyám például úgy volt nárcisztikus, hogy alkoholista elhanyagoló volt, képtelen a szempontváltásra, a másik (pl. az én) igényeim, érzéseim valóságosnak és a sajátjától különbözőnek megélésére. bennem döbbenetesen ugyanúgy csapódik le a volt férjem nárcisztikus önközpontúsága, mint az anyám elérhetetlensége. és igen, a patriarchális rendszer önműködő, ez a nárcisztikus férfiak világa, minden őket támogatja, az illúziók a végtelenségig fenntarthatók. nem csak, vagy nem elsősorban nevelési hiba, szerintem sem, ha jól értem. persze ott vannak a kora gyerekkori súlyos traumák, igen, de abból kifelé, vagy abban több út is van, és ott mindenképp szétválik, hogy a bántalmazott férfi-e vagy nő. nyilván máshol is. a kórképek és diagnózisok meg… iszonyú elfogultak és rendszertámogatók, jó lenne már lerombolni a hagyományos, stigmatizáló és/vagy felmentő kórképeket, a világ jobbik felén vannak erre jó gyakorlatok…

            • Én vitatnám a diagnózis nézőpontját is, pont azért, mert egy egyenlőbb társadalomban, ahol a kölcsönösségre törekvő kapcsolat a norma, nem lenne ennyi nárcisztikus, és nem lenne a 95 százalékuk férfi, vagyis a rendszerrel van a gond, és a rendszeren kellene állítani. Ahogy írod is, “a kórképek és diagnózisok meg… iszonyú elfogultak és rendszertámogatók”.

              A nárcisztikussal azért könnyű, mert ha nincs közönsége, ha nem vagy hajlandó őt csodálni, kapcsolatba kerülni vele, kapcsolatban pedig hizlalni az egóját, akkor nem tud ártani. Öntudatos ember kiröhögi azt, aki élősködne rajta és csodáltatja magát, mélységesen nem-egyenlő viszonyt akarna, és ezért a megerősödés a válasz. De lehet, hogy tévedek, áldozathibáztatok, és ez nem ilyen egyszerű, csak valami gyanús nekem ebben az egészben. Van, aki “csak” lelkileg, szoft és rejtett módokon bántalmazó, semmibe vevő, önös, igen.

              A nárcisztikusnak az énképe fontos, akár az érdekei rovására is, így simán lehet nárciszikus olyasvalaki is, aki az “én feláldozom magam értetek”, “én jó ember vagyok” képet óvja. Az önzőnek az érdeke a fontos, utóbbi masszív változatban szerintem veszélyesebb, és az önzést sokkal jobban tolerálják a népek, mint a nárcizmust. Szerintem a sima önzők között is sok a bántalmazó.

              Nagyon félrevisz, amikor a nárcisztikus szót nem szakértően, hanem hétköznapi értelemben használjuk, a nárcisztikus _szz_ kritériumlistája igen érdekes, specifikus elemeket is tartalmaz. Mint láttuk az elmúlt napok fbviharában, alázni és bántani akaró frusztrált okoska könnyen rákeni a pejiratív nárcisztikus jelzőt, de a személyiségzavart is arra, akinek jobb az életminősége és öntudatos.

              Hol vannak a jó gyakorlatok?

          • Egy idő után után nem érdekelt, melyik pszichés betegsége miatt bánt éppen a volt férjem, tök mindegy, ha nekem rossz . Kértem, kérjen szaksegítséget.
            Én voltam , aki időnként ordított, ő mindig hallgatott. Sokszor legszívesebben teljes erőből rugdostam volna, hogy fájjon neki, hogy legalább valamit érezzen, vagy adjon ki hangot, akár a fájdalom hangját. Semmire nem reagált, “veled nem lehet normálisan beszélni, ordítasz meg bőgsz, ez hiszti”. Nem lehetett veszekedni. Ha higgadtan próbáltam beszélni, jött a köv. szöveg. ” most olyan jól vagyunk, minek elrontani, nem vagy képes boldog lenni ?” . De azért elvárta, hogy én értsem, mikor mit akar, mi a baja. És szemrehányást tett, ha valamiről nem tudott, ami szerinte fontos. Egyébként rossz lehetett akkor velem élni, egy rosszkedvű, állandón fáradt, sírós , egyre jobban elhízó nő voltam.
            Volt, hogy nevetett a dühömön, sírásomon. Átlépett felettem, mikor a 9. hónapban voltam rosszul, és nevetett, és hiába kérdeztem, miért. Ami nekem fájt, erról soha nem beszélhettünk.
            Sok levelet váltottunk, miután elköltöztem, felesleges volt. Csak egyre agresszívebb lett, pokol volt a 3 évig tartó válás.
            Találtam egy nagyszerű pszichológust, rengeteget fejlődtem, 4 év elteltével egyre jobban vagyok . Egy ideig tudatosan hárítottam a hozzám közeledőket, előbb jól akartam lenni. Nagyon jó megtapasztalni, milyen egyedül. Nehéz, persze nehéz 4 gyerekkel, de nagyon jók az arányok most a munka, gyerekek és az egyéb saját dolgaim között, a helyemen vagyok.
            Azért még vannak szavak, mondatok, helyzetek, amiktől saját magam számára is váratlanul sírva fakadok, vagy fizikailag is lesújtó fájdalmat érzek.
            A volt férjem állandó szóbeli támadásaira, agresszív és bűntudatkeltő leveleire nem reagálok, most én vagyok, aki hallgat, nem bosszú, önvédelem.

            • “Egy idő után után nem érdekelt, melyik pszichés betegsége miatt bánt éppen a volt férjem, tök mindegy, ha nekem rossz . ” ez annyira kulcsmondat szerintem minden ilyen kapcsolatban, családi viszonylatban… Évek óta járok egy alkoholista szülőkkel felnőtt vagy alkoholista partnerrel, családtaggal élő embereknek szóló önsegítő csoportba (apám alkoholista volt, ebbe is halt bele 50 evesen), ott fogalmazta meg valaki, hogy azt tudjuk, hogy a fizikai betegségeket nem tudjuk az érzéseinkkel meggyógyítani, az a hiedelem mégis gyakori, hogy a másik addikcióját, lelki betegségét, fejlődésbeli defektjét “elegendő szeretettel” meg tudjuk gyógyítani. Pedig még ha oka is volt valamikor a diszfunkcionális viselkedésminta kialakulásának a szeretethiány, ezen változtatni mindenekelőtt az érintett tud, már ha tud és akar, már amennyit lehet, nem a mi dolgunk a gyógyítás és nem is vagyunk képesek rá.

              És a hozzátartozók , ismerősöket meg alig-ismerősök cikkek alapján való diagnosztizálgatásával tényleg jó vigyázni, a saját határok meghúzása helyett ez gyakran játszmázásba vagy kodependens viselkedésbe torkollhat. (A linkelt interjú jó meg az egész jelenségről is megfelelően ír, talán csak annyi hiányzik nekem belőle, hogy nem is céloz arra, hogy azért jellemzőbbek bizonyos lelki zavarok a férfiakra inkább, mint a nőkre, mert bizonyos viselkedéseket a társadalom nőknél kevésbé tolerál, ezért más síkra terelődik a gond, gyakrabban fordítják pl. a nők depresszió formában maguk ellen az agressziójukat, mint kifelé, másokkal szemben).

          • Ez így van. Átkapcsolod a kapcsolót, és a bántalmazóból szegény beteg lesz, az áldozatából meg kedvesnővér-terapeuta. Ráadásul lelkifurdalással. Nem lehet jól kijönni ilyen torz szerepekből. Gyerekkoromban volt egy kedves mesém, nem sejtettem, hogy lesz aktualitása:

            Összebeszélt egyszer a róka meg a farkas.
            Azt mondja a róka:
            – De jó volna valahol jóllakni!
            – Bizony jó, én is éhes vagyok.
            – Tudod mit? Én tudok egy helyet, ahol lagzi lesz.
            A komrának a falát kaparjuk ki, nem olyan erős fala van,
            kaparónk egy lyukat rajta.
            – Jól van, akkor vezess! – mondja a farkas.
            Odalopakodtak a lagzisházhoz, kapartak is lyukat.
            – Várjál, először én menek be, mert kisebb
            vagyok!- mondta a róka.
            Bement, jóllakott.Utána a farkas következett, dehát ő
            nagyobb csitlást csinált, nagyobb zörgést.
            Meghallották a lagzisok, hogy valami van a komrában.
            Mentek aztán, jól elhusángolták a farkast. Szegény
            farkas még enni se tudott, isgyi-usgyi, kiszaladt a lyukon.
            A róka akkor mán a kender pozderváján nyögött.
            Nem volt semmi baja, mégis azon nyögött.
            Azt mondja neki a farkas:
            – Éj, róka koma, mi bajod van?
            – Jaj, nagyon megvertek! Hallod-e, hogy csörög a csontom?
            Közben verte a farkával a pozdervát.
            A farkas meg szánta a rókát.
            – Jaj, engem is megvertek, de te még betegebb lehetsz,
            mint én, mert a te csontod nagyon csörög. Gyere, ülj a
            hátam ra aztán meneküljőnk, mert ha utánónk gyönnek, mind
            a kettőnköt agyonvernek!
            A róka felmászott a farkas hátára, és mondogatni kezdte:
            – Vert visz veretlent.
            Azt mondja a farkas:
            – Mit beszélsz te, hogy vert visz veretlent?
            – Hát csak azt beszélem, hogy vert visz veretlent.
            A farkas erre méregbe gurult, levágta a rókát a földre,
            hogy az csak úgy nyögött.
            – Nincs neked semmi bajod, az anyád erre-arráját,
            te engem bolonddá tettél!
            Azóta nincsenek ők jóban együtt, mert bolonddá tette a
            róka a farkast.

          • Annyiban fontos lehet szerintem az az interjú, amit be is linkeltem, hogy rámutat, miféle nevelési technikák vezethetnek ide.
            Én nagyon ritka és kiismerhetetlen torzulásnak gondoltam ezt, most pedig látom, hogy gyakori, és azt is, hogy akárhogy is nevezzük, igen gyakran gyökerezik a nevelésben.

            • Olvastam én is, mikor megjelent, de azon kívül, hogy voltak benne nagyon elgondolkodtató mondatok, rögtön az is eszembe jutott, hogy a hosszú, tétlen szarakodásommal milyen boldogtalanságmintákat sikerült a gyerekemnek átadnom, évekig. Mert valamit biztosan. Akár ilyesmit is. Voltam velük elhanyagolótól kezdve túlkompenzálóig minden, csak épp kiegyensúlyozott a legritkábban. Ez a része érdekel engem is. Azzal szerencsére már egy percet sem szeretnék foglalkozni, hogy megértsem a bántalmazóm súlyos családi örökségét, uram bocsá’ magyarázatokat keressek megmagyarázhatatlan dolgokra. Amiatt írom ezt, mert nálunk minden extrém – és kevésbé extrém – esetet bagatellizálás, vagy realitivizálással és nyakatekert, látszólag hochintelligens okoskodással előkészített elkenés követett, amiben vastagon partner voltam én is. Érdekem volt annak lenni, mert én szerettem volna mindenáron fenntartani a kapcsolatot.

      • Nem mentegetésképpen írtam azt amit, a nszz-ról. Csak a zárójelben megemlítetted, én meg azonnal összekötöttem azzal, amivel nemrégiben találkoztam. Meglepett, mennyire általános szülői magatartásforma vált ki efféle nárcisztikus/bántalmazói attitűdöt.

    • “A titkolózás a szóbeli bántalmazás egyik kategóriája, amelynek üzenete legalább annyira erős, mint a szavaké. Aki titkolózik, úgy döntött, hogy gyakorlatilag minden gondolatát, reményét és álmát megtartja magának, parnerével hallgatag és távolságtartó, a lehető legkevesebbet tár fel önmagából és hűvös közönybe burkolózik. Egy megrögzött szóbeli bántalmazó képes hónapokat vagy akár éveket leéli úgy, hogy meg sem próbálja partnerét bevonni saját belső életébe, vagy empatikusan reagálni a partnerére. A titkolózás éveken át folyhat, mert az áldozat egy darabig ugyan még próbálkozik a társát élte részesévé tenni, végül azonban arra a következtetésre jut, hogy a társa hallgatag, magának való, végletesen szégyenlős, problémái vannak, netán enyhén autista. Az áldozat bármelyik fenti okot inkább elfogadja, csak hogy magyarázatot találjon a szóbeli bántalmazó viselkedésére, semminthogy szembesüljön társa valóságával.” olvasgatom épp…

  13. Én 2 hétig bírom a játszmákat. Évek óta havonta, 2 havonta 2 hetek. Utána leulunk, megbeszeljuk , jó lesz, majd jön a következő 2 hét.

  14. Nem lehet, hogy nincs tipus, és ez kétféle stratégia? Cél szerint váltogatjuk, mint a futást és gyaloglást. Aki elhízott annak már csak a gyaloglás.

    Vagy csak a párom meg én? Mindketten győzni akarunk, ha robbanok dacosan hallgat, ha sarokba szorít, jó stratégaként addig böjtölök, amíg el nem jön az én pillanatom. Csak közben én nem érzem szarnak a kapcsolatom, örülök az orra formájának, örülök amikor hazajön, felháborodok a horkolás elleni tapasz reklámján – én soha nem tenném ezt vele! És akkor a kommenteket olvasom, jajj, mintha arról lenne szó, hogy mindenki káposztaszagú lesz és impotens, inkontinens, inkompetens, inkontinencával rendelkező, na! Hogy kell ezt írni! Mi nem leszünk ilyenek, mi nem, hogyan, soha, aha, persze, ez lesz, tudom, nem akarok így élni.

    • Megkapó, ahogy írod. Igen, ilyen összetettek a párkapcsolatok, a lét aranyló fájához képest ezek az én írásaim elméletiek és sarkítottak. De azért nem kell akármilyen szarban benne maradni, mondvá, hogy ez hullámvölgy. Biztatnék mindnekit, hogy a visszaélős, romboló, szükségtelenül bántó megnyilvánulásokat ne fogadja el terméshetesként, emelje ki a fejét a seggéből, ahogy Beton Irén írja, és rendszeresen nézzen rá távolabbról az életére, feltéve a kérdést: jó ez így, építő így, biztos, hogy az élet/a házasság ilyen? Végignéztem egy-két eszmélést, döbbenetet, akik évekig hitték normálisnak, és aztán tudták kimondani, hogy nem, nem, nagyon nem.

      Nőként nagyon könnyű belecsúszni az “én nem érek semmit, nem vagyok elég jó, úgysem találnék jobbat, ő legalább itt van nekem” önnarratívába, és ők amúgy is koncentráltan vannak jelen a blogon.

      Én sem úgy gondoltam, hogy ez típus. Igen, stratégia. De van, aki túlnyomórészt A, vagy mindig, más meg B. És van, aki A, van, aki B stratégiával szerez/tart fönn uralmat, de ugyanezek behódoló, kétségbeesett, kérlelő viselkedésmódok is.

  15. Mondjuk, agyvérzést kapok attól, amikor valamit öbbször elmondok, nyugodtan és kedvesen, semmi reakció, de még válasz se. Majd amikor kicsit megemelem a hangom, mert a tehetetlenségemben nem tudok mást, és rámförmednek, hogy ne üvöltsek.
    Egyes emberek hisztérikusan reagálnak a legkisebb hangemelésre is, én őszintén nem értem, miért jelenti a hangos beszéd, esetleg kiabálás a bunkóságot, míg a halk beszéd a szofisztikáltságot. Olyan sok halkszavú kígyó van, olyan sok csendben elkövetett aljasság, halkan odaszúrt bántás. Engem többször bántottak halkan, mint hangosan. Nem mintha kedvelném a veszekedést, meg a kiabálást, de mintha ez is le lenne egyszerűsítve: hangos = rossz, halk = jó.

    • Szerintem se gond a hangerő, stigmatizálva van, és a néma, a halk szavú görény mindig megússza. Sőt,a szóhasználat se lényegi az ilyen kitörésekben egy-két tabut leszámítva (másik létének kétségbe vonása, szándékos bántás gyenge ponton), az indíttatás fontosabb: manipulatív-e, uralomra törő-e, bántó-e vagy beszorított igénykifejezés. a gyerekek is pompásan meg tudják különböztetni, az a nagy különbség a kiabálás és a bántás között, hogy a bántásól sérülnek, és azt nem lehet megszokni, lepergetni.

      • “a gyerekek is pompásan meg tudják különböztetni, az a nagy különbség a kiabálás és a bántás között, hogy a bántásól sérülnek, és azt nem lehet megszokni, lepergetni.”

        Én is pont így gondolom. Sőt, szerintem ez a verésre is érvényes. Durván hangzik, de megpróbálom elmagyarázni. szóval arra gondolok, amikor a szülő kicsit odacsap, nem úgy, hogy fájjon, csak jelzésértékűen, hogy “hahó, ez már túl sok, fejezd be!”. vagy folyamatosan zavarja a gyerek, és ezért arrébb taszigálja, hogy “hagyjál már!” A gyerek reakciója erre kábé az, hogy “jól van, vettem az adást, befejeztem”, esetleg megsértődik vagy ilyesmi, de a lényeg, hogy eszébe sem jut félni a szülőtől, mert tudja, hogy az anyja/apja soha nem bántaná. Éppen ezért ez csak olyan családban kivitelezhető, ahol normális, bizalmi légkör van, és tényleg nincs fizikai agresszió, mert ellenkező esetben teljesen más üzenete lehet, és már bántásnak minősül (pl. fenyegetés, az igazi verés “előszele” stb.).

        • Ez a valóság sok-sok családban, és szerintem is jobb ez, ha a másik lehetőség a mindent benyelés, mártírkodás, fojtott neheztelés lenne. Csak az a baj, hogy a bántalmazottakkal foglalkozó szervezetek egységesen állítják, és én hiszek nekik, hogy mindenfajta relativizálás káros, a zéró tolerancia kell. Elméletileg, irányelvként és törvényalkotóként is kell mondani valamit, kijelölni a tabut, mert nem mindenkiben aranymérték a nem-ütés, bántalmazó családban nőttünk fel sokan. Ne lehessen kenegetni, maszatolni, főleg, ha zöldgally-törések vannak kiskorban egy apró rántástól, meg megrázottbaba-szindróma, és a gyakori nekilökések. Hiába nem akarta olyan erősen.
          Igen, az számít, hogy sérül-e tőle teste-lelke, de ezt ott és akkor nehéz megmondani. És sokan mondják, hogy ők az atyai pofonoktól sem sérültek… mert bezzeg, régen. De a sérelem nem szubjektív élmény. Tesóm egészen Stockholm-szindrómásan mentegeti a hajdani bántalmazó gimis testnevelőt, az kellett a férfivá éréshez…
          Van olyan tanács is, hogy inkább menj ki a szobából, ha már annyira ki vagy akadva, hgy artikulálatlanul üvöltenél vagy ütnél, na de mekkora gyereket és meddig hagyunk egyedül elhanyagolás-e a boltba leugrás? mekkora gyereknél? Iskolába egyedül járás? Inkább azt mondják, hogy 14 éves korig kísérni kell, és az tiszta. De mindenki tudja, hogy elvileg van ez.

          Én a mai napig erősebben szólok néha (ne állj bele az útba, ezen ne kezdj most vitatkozni). A másik a kinek mennyi erőforrás jut kérdés, valami olyan képtelen és sűrűn hangoztatott ön-megfosztásra képesek nők, “nekem nem kell semmi, én az ő örömének örülök”, ebből lesznek a teljesen szükségtelen különórák, műanyag játékok és programok, miközben anyának nem jut fodrászra, de normális kabátra sem, és szutyok szénhidrátot eszik a család. Nálunk erős az énképviselet, nem lehet másképp, mert felfalna az örökös szolgálat (most fogat mosok, és szeretnék egyedül lenni; álmos vagyok, csendesedjetek el. Mostanában előttük kidőlök, a hajnali korrektúrázás miatt). Magamra is költök időt, pénzt, kényeztetést.

          De tök egyértelműek ezek, és egyszerűen hónapok óta nincsenek olyan helyzetek, hogy kiboruljak. Fáradt szoktam lenni, csendre inteni őket, elvenni a szemkibökős szívószálat, lelépni vagy elkülönülni, filmet nézetni is, de indulatos, kétségbeesett, “olyat mondok, hogy magam is megbánom” állapotban nem voltam már nem tudom, mióta.

          • Köszi, hogy megkerested. Melyik volt a tiltott szó?

            Én is úgy gondolom, hogy van értelme a zéró toleranciának. A bíróságra nálunk úgyis sajnos csak a legdurvább esetek jutnak el általában, azoknál meg különösen fontos az egyértelmű tiltó törvény, hogy esély se legyen maszatolni, ahogy te is írod. Plusz hátha van egy kis személetformáló hatása is, talán elgondolkodnak páran: Lehet, hogy mégsem olyan jó dolog a gyerekverés, ha jogilag tilos és büntetik?

            Az atyai pofon szerintem már bőven a bántalmazás kategória, tök mindegy, ki mit mond felnőttként. Csecsemőket meg főleg soha, semmilyen formában nem bántunk.
            Amiről én beszélek, az nem is igazán verés vagy agresszió, inkább fizikai nyomatékosítás, vagy nem tudom, hogy mondjam. Határeset, de én még nem tartom agressziónak. Inkább arra írtam, hogy van néhány emberben ez a tabu, hogy a gyerekhez soha egy ujjal sem érünk hozzá, nem is gondolunk ilyenre, de még félreérthető mozdulatunk sincs, mert az júj, de durva, de közben meg ezerféleképpen bántjuk meg nyomasztjuk. Meg ez nekem kicsit életidegen is. Természetesebb reakciónak érzem, hogy nem mindig mondok el mindent ezerszer a gyereknek, hanem időnként inkább arrébb tolom, lefogom, meglegyintem. És fontos, hogy ez kölcsönös, tehát adott esetben a gyerek is élhet ilyen eszközökkel a szüleivel szemben.

  16. És mikor A és B gyereke vagy és neked kell igazságot tenni..
    Vajon kinek az oldalára áll a gyerek..?
    És te kinek mered azt mondani, hogy “légyszi, ne..”?

    Lélekhasadás.

    • Ha valaki ilyen családban nő fel,a legnagyobb segítség, ha van olyan támogatója, aki erősíti benne, hogy nem feladata se szövetségessé válni, se döntőbírónak lenni A és B között, ha a felek ezt nem tudják megtenni…. (tapasztalataim szerint a posztban leírt mindennapi állóháborúban nehezebb gyerekként létezni, mint különválás után, tisztább levegőben.)

      • Igen, ez igaz, de amíg elérsz oda, hogy ezt felérd ésszel, addigra már vagy minimum 14-15 éves. És akkor még csak látod, de valahol gyerekként még reménykedsz, hogy ez máshogy lesz. Aztán megint csalódsz, mert nem. Akkor jön a düh és a tagadás. Aztán már csak elengeded, de fáj.
        Nézni is, hallgatni is.
        És nem tehetsz semmit.

        • igen, ez is igaz. csak tényleg sokat segíthet (jó lett volna), ha van valaki (semleges családtag vagy segítő szakember), aki úgy tudja támogatni az általad leírt érzések kifejezését ès feldolgozását, hogy maga nem minősíti vagy képviseli se A-t, se B-t, így nem érzi a gyerek, hogy “áruló” lesz.

          • Én azt veszem észre, hogy ilyenkor a szűkebb-tágabb család azért bőven ki szeretne maradni a műsorból. Sajnálják meg bánják, de “nem az ő életük”.
            Ilyenkor nem sietnek belebeszélni mások dolgába.. 🙂

            • Nálunk az volt a gond, hogy bele is beszéltek, állást foglaltak és tőlem is elvárták volna, minimum a közvetítést, főleg az apai nagyszüleim, közvetlenül vagy közvetve (“mondd meg anyádnak, hogy…”, “nagy az asszony köténye”). De anyai részről is sok olyan terhet raktak rám a 10 éven át elhúzódó válási, vagyonmegosztási procedúra alatt, amit nem kellett volna, itt inkább lelki értelemben, pl. azzal, hogy kvázi lelki szemetesládának használtak, mert profi vagy legalább felnőtt segítséget kérni szégyelltek, nem tudtak, vagy olyasmikkel, hogy nagymamám, aki az elköltözéskor “befogadott minket” (ahogy ezt szerette is kiemelni), a legkisebb kamaszos indulatkitörésekre, merev szabályok elleni lázadásokra is képes volt azzal reagálni, hogy az apámhoz hasonlított engem, magát a dühöt vagy az autonómiáért való küzdelmet cenzúràzva ezzel. Szóval én most úgy érzem, nagy segítség lett volna és felgyorsította volna az elengedés általad leírt érzelmi folyamatát, ha van valaki, aki már akkor segít a saját kis mindennapi gyerek-és kamaszproblémáim megoldásában (amik a súlyosabb családi konfliktusokban eléggé háttérbe szorultak), azzal is, hogy erősíti bennem, hogy bármennyire is ezt vàrják tőlem, és bármennyire is internalizálom ezt az elvárást én is, nem dolgom igazságot tenni a felnőtt csaladtagjaim állóháborújában.

          • Szió!

            Lentebb nem tudtam már reply-t nyomni, így ha nem baj, itt teszem meg.
            Tök sajnálom, hogy ennyire nehéz volt neked gyerekként. A felelősséget oda kell helyezni, ahol annak helye van, és bizony te gyerekként semmiről sem tehettél, sőt, emlékszem én is, milyen rossz is az a kiszolgáltatottság-érzés, amely a gyermeki tehetetlenségből fakad.
            Ismerem ezeket a stratégiákat. Egyik családtagod sem merte szemtől-szemben megfogalmazni a gondolatait azokkal szemben, akikkel rajtad keresztül “üzengettek”. Ez tulajdonképpen gyávaság. Szelep voltál a családi konfliktusban és krízisben, rajtad keresztül eresztették ki a megfáradt gőzt. Te meg ugye nem is szólhattál vissza. :S
            Bár biztosan nem vigasztal, de nagyon gyakran csinálják ezt a felnőttek.

            Hogy vagy ma?
            Lehet ma már beszélni velük arról, hogy mennyi kárt okoztak neked gyerekként ezzel a viselkedéssel?

            • Köszi, Szandi, jól vagyok 🙂
              Gyerekként -tizenevésként is kialakítottam a magam túlélő stratégiáit, igazábol nekem az volt a nagy felismerés először kb 10 éve, amikor ráébredtem, hogy az adott családi válsághelyzetekben működő túlélési stratégiáim menyire korlátoznak engem magam később, pl. mert akkor is működni kezdenek, ha nincs is igazi krízishelyzet, vagy mert bizonyos más készségeket nem tanultam meg vagy leszoktam róluk, mert a diszfunkcionális családi közegben nem működtek. Röviden arra, hogy az életet élni is kell, nemcsak túlélni 🙂 Ezért nem is az volt a lényeg, hogy tudtam-e beszèlni erről a családtagjaimmal: elsősorban nekem kellett ezekkel tisztába jönni, nem olyanoktól várni az utólagos belátást, akik erre az adott helyzetben képtelenek voltak vagy általában nem képesek.
              Anyuval egyébként beszéltünk később, amikor már lelkileg és anyagilag talpraállt, apám spontán “bocsánatot kért” a kórhàzban, mielőtt meghalt májelégtelenségben (én akkor húszévesen már elég rég úgy voltam vele, hogy bár sokat ártott másoknak, sajat magának okozta a legrosszabbat, és szomorú ez, de igazából mindenkinek megkönnyebbülés volt a halála).

    • Szegénykém! Ne legyél szomorú. Ha nincs szükség rád, hát nincs. Keress más gyötörnivalót! Ez UGYANAZ az “én jó fiú vagyok” sirám, nagy önáltatás az alapja. Nem szeretnek veletek lenni, nem tartalmas az idő veletek. Vajon mi az oka? Kérdezzétek meg! Biztos előkerül sok eset, amikor hibáztattál, játszmáztál, manipuláltál, nem vetted komolyan a mondandóját, kérését, meg amikor simán eltűntél, nem voltál jelen. Megunták. Nincs közelség, nincs szeretet, mert nem dolgoztál érte, és amikor mégis tettél valamit, akkor behódoló voltál, sóhajtoztál és forgattad a szemed. Nem jártál különórákra a gyerekért, nem vettél neki cipőt, nem tettél gesztust az anyja felé, eszedbe nem jutott szülői értekezletre járni, helyette kisfiús hobbikba temetkeztél, pornót néztél, és úgy érezted, ez a normális. Most kapcsolsz, de most már késő. Az én full bántalmazó apám ugyanezt élte át: ő felesleges, az ő tanácsát nem kéárik ki, és nem örülnek, amikor hazajön. Így volt.

      Ha azt várod, hogy a feleséged akarjon veled lenni, akkor az ő megélése számít az említett esetekről, és nem az, ahogy te emlékszel rájuk.

      Nem apákra nincs szükség, hanem arra, amit ennek ürügyén előadtok. Magadba nézz, ha ilyen problémád van, és olvasd végig az egyenlőtlenség formái sorozatot. Van az a fajta kocka, aki folyton itt van, látszólag érvel, mindent elolvas, de semmit nem ért. Munkaidőben kommentel ezer helyen, és nem érti, mi vele a gond. Rajtuk nem segíthetek, én se, más se.

      • Pozitív, hogy kevés kivétellel a kommentelők is pont ezt írták, nyilván ki-ki a maga szintjén.
        A gyerekeim apukája pl. saját indíttatásból vett vissza erősen a látástól-vakulásig munkából – nyilván ez kihatott az anyagi szintünkre is, de akkor és ott nem ez volt az első szempont -, mikor rájött, hogy a három- és egyévest csak hétvégén látja ébren. (Pedig később bevallotta, hogy igazán csak a harmadiknál tudta élvezni és értékelni a pici gyerekkel való együttlétet.) Nekem úgy tűnik, hogy egyre gyakoribb a mostani friss apáknál, hogy nem hárítják a gyerekkel kapcsolatos teendőket csecsemő- és kisgyerekkorban, nyilván ez egy kivételezett közegben van csak így, de a tendencia talán kezd megjelenni.

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s