ha nem volnék blogger 2.

Tudjátok, hogy én még fél éve is olyan voltam, hogy restelltem, hogy (amikor, olykor) korrektort használok a szemem köré? Megdicsérték a bőröm, és néztem rájuk azzal a protestáns tekintetemmel: ez nem én vagyok!, és közben a sminktudományomra sem voltam büszke. Kínosnak éreztem az előnyösebb fotót kitenni, mivel az nem a valóság. Rám is szálltak azok, akiknek soha nem voltak hasonló aggályaik.

Ha nem volnék blogger, nem érteném, hogy a figyelmem érték, a mennyisége véges, és nem tanultam volna meg gazdálkodni vele. Eléggé ingyen adtam én az energiáimat mindenkinek, magam ellen, önkifosztva – ezzel telt harmincöt évem.

Nem derült volna ki még a műélvező, szűk közegemről is, hogy mennyire nem értik a szöveget. Hogy mennyi a kíváncsi, de olvasni képtelen ember. Írhatom akárhogy, nem rajtam múlik.

Nem tudnám, és nem is információként nem tudnám, hanem szemem nem lenne rá, hogy mások lelke se napfényes, derűs. Hogy mindannyian tele vagyunk feldolgozandó sztorikkal, múló érzésekkel, zavaros indulatocskákkal – mindannyian félünk, hárítunk, feledünk. Arra sem volna szemem, hogy ennek ellenére vannak kiutak: lehet azt, ami adatott, s amit nem rontottunk el, jóra használni.

Ha nem volnék blogger, nem tudnám, mennyire el tudnak romlani nem is kvalitás nélküli emberek az unalomból űzött netes hajtóvadászatban. Mire képesek pusztán attól, hogy nem érvényesültek úgy, ahogy gondolták, hogy az nekik jár. Azt sem tudnám, hogy az eredetiség igénye nem default, a visszhangkeltésé annál inkább.

Nem tudnék nemet mondani. Holtfáradt gyerekeimmel várakoznék háromnegyed órákat a sister entrée-jára, hogy megkezdhessük a világmegváltó ingyenmelót, ami miatt aztán hónapokra rámszállnak az antifeministák. De kiderült másból is, hogy én nem vagyok mozgalmár, se közösségi fajta. Nem bírom a nagyívűen kicsinyes belügyeket.

Ha nem volnék blogger, nem ismerem meg életem szerelmét. Bolyhos leánykökörcsinek közt, óvatoskodva, tizennégy évesként szerettük egymást, és egymás felé rohantunkban elmosódtunk, mint a rajzfilmfigurák. Nem volt módunk megunni, megutálni egymást, noha a sóvárgás és a tagadás is erodálja a lelket. Nem szidalmaztam őt aztán, ki se beszéltem –  ez a hűség ethosza. A blog adta a szerelmet, a szerelem mérete pedig ezt: nem áruljuk el azt, aki valaha fontos volt. Ez az esszencia fontosabb, mint az ő személye, az így is gyönyörű történetünk.

A világ érzelmileg, lehetőségekben, baráti gesztusokban honorálta a blogot. Nélküle nem ismernék egy sor megrendítően nekem való embert. Amit kiérleltem és megfogalmaztam, nem ért volna el másokhoz, nem kapcsolódhatnék csendes, erős módon olyanokhoz, akikhez csak e rokon érzetekkel van közöm. Pontos, őszinte, nem kóstolgató e-mailek. És a társadalmi élet: felkerültem listákra, mehettem a Filmhétre, sajtóvetítésekre, Reedbe.

Ha nem volnék blogger, nem is sportolnék így. Az összefüggés áttételes és bonyolult, de egyértelmű, a kitartás írásban és az igazamért való kiállásban tett a szalmaláng fajtából komoly emberré. Önmagáért, szenvedéllyel űzni, a látszattal nem törődni, az antikiégettség, az antidepresszió állapotában, viszont nem egzaltáltan, mint az elején. Akkor, az első nyáron írta a férjem ezt a verset:

Lógok a blogon
(az én bloggeremnek)

Blogger lettem, e régi vágyam
beteljesült és rámtaláltam.
Írok éjente hajnalig,
jaj, nem bírok mást (csak alig),
jaj, csak ne hívjon férj, gyerek,
ülök a gépnél, úgy megyek.
Ülök a gépnél: blogolok,
érzem, ez végre én vagyok,
aki mindig lenni akartam,
szeretve csügg a világ rajtam,
mert mi nem vagyunk többé ketten,
egyek vagyunk e szerelemben.
Írom a blogot és ő ír engem,
egyre teljesebb enged lennem,
megnyit, felfedez, örül élnem,
megszüli rég túlhordott énem,
s követeli folytonos jussát,
az ujjak nem lehetnek lusták,
ha Jakab alszik, vagy tépve szop,
foggal, körömmel alkotok.
Tudom, írom, hogy függő lettem,
aki szeret, függővé tettem,
a gyermekzsivajt ágyba fojtják,
látom, ugrik az olvasottság.
És minden szó helyére csusszan
a gondolattal párhuzamban,
csak nézem: nincs erőlködés,
úgy vág az agyam, mint a kés,
a blogom mint a penge, vág
ébresztve alvók tudatát.
Csak az olvassa blogomat,
akit nem rettent gondolat,
aki magába nézni kész,
maga köré is látva néz.
Csak az olvassa blogomat,
ki tudja, önzetlenül ad,
dicsőség mézét gyűjti bár,
de célja, hogy társat talál,
tudja, miből támad remény:
ha több lélekben gyúl a fény,
s a növekvő számoszlopokban
egyre több lángocska lobban.

július 20. délután
Siesta sanatorium, 8. ép. A, 3. sz.

Nem gyűjtögetek ovis módon lájkokat, drukkercsapatot, és nem gerjedek kommentfolyamban hangulattá senkivel, a magam érdekében-védelmében sem. (A nickek egyetértésével jó is vigyázni, mert sok a hamisság.) Az első mámor után már gátol a számfétis, és a blog erejének amúgy sem külsődleges indikátorai vannak. Amire nagyon kíváncsi volnék: a valóban ezt kereső, építő olvasók aránya. Én pont akkor éreztem magam a legszorongatottabb állapotban, amikor a csevegők az egekbe tolták a statisztikát. Azóta, 2014 ősze óta pedig annyi az annyi – de az annyi. És van téma, gondolat, és írom. Igazán szép számok egy független rétegblogtól. Poszttalan napokon is négyötödnyien jönnek.

Ha nem elégült volna ki az elismerésvágyam, akkor nem tudna a lényeg érdekelni, beérném a tetszetős fotóval. Éhesen várnám, hogy ugye, ügyes vagyok, jól nézek ki – így meg csak tudom és élek vele. Az éhség félrevisz, korrumpál, ez a fő kritikám a soha jól nem lakó lyukas gyomrúakkal. Azzal is, aki elkívánja a forradalmamat: két hétre életmódvált, kiposztolja az ugyanúgy kézenállós stockfotót, és ujjong, hogy ő sportol. Az én képeimen én vagyok, a menőség hátterében pedig ott van sok hónap, kilencvenhét százalék fájdalmas nyújtás, monoton kardió és lelkierőigényes súlyzózás. A blogom önjogúvá, makaccsá és szenvedélyessé tett. Nélküle nem tudna nem érdekelni, kinek mi tetszik, és még csak nem is tudnám magamról, hogy én sem úsztam meg: engem is az irányít.

Ha nem volnék blogger, nem lennék ennyire bölcsész, szövegfejű, pedig eleve is az voltam. Nem tudnám ennyire az anyanyelvemet, nem fogalmaznék villámsebesen szóban és írásban. Nem tudnám magam tömören kifejezni. Így is csak a negyedik év végére sikerült, mert annyira akartam, hogy értsék, de mindig csak rosszabb lett. Egykoron 2200-2800 szavasakat írtam, ma 700-1200 az eszmény. Ez épp 1700.

Nem lenne önbizalmam megszervezni egy képzést, egy varródanis eseményt, képviselni magam. Szégyellnék jól járni, árat mondani, tudni, hogy sokat ér, amit beletettem.

Nem érteném az érdeklődés természetét. Mi az, ami tuti siker, osztáshullám, és milyen az a poszt, ami csendes, kissé kényelmetlen, de messzire hat? Igényes módon – nem véletlenszerűen, nem üzleti érdekből, nem önösen, nem fecsegve – tartalmat létrehozni tanulságos folyamat.

Önismeret is: másokban meglátni, amire én is hajlok. Azt szeretjük, azzal értünk egyet, ami minket igazol, de ha eltalál, dühösek és támadóak leszünk. Joviálisan szidunk másokat, bezzeg mi…! Az olvasó fázni kezd, és akkor magára húzza a közhelypaplant. Hát hogy lehet, hogy ennyire komolyan veszed, amit írok?

Azért csinálni valamit pont úgy, mert eleve is abban hittem, és azt nem tagadtam meg. Nem utólag magyarázni a szar döntést, ráigazgatni a torzulásra az elvet. Emellett van olyan, és rendben van az is, hogy hibázok, és tudom, hogy az hiba, csak nem bánom olyan nagyon.

Nehéz volt az énem és feladatom határait látni, amikor olyanok borultak itt ki, akikre tekintettel kell lenni, mert nem lehet bántani egy depressziós, komplexusos embert. Ismeretlen, de úgy viselkedik, mint ha tartoznék neki valamivel. Zsarol, hogy ő csalódott, és majd jól nem olvas, ha nem vagyok olyan, amilyennek ő használna. A sok elismerés, a lelkesedés hónapjai után egyben rámzúdítja (kiötli), hogy neki már az elején sem tetszett ez meg az – hát mit akartál tőlem akkor ennyire? Miért nem távozik békével, miért vitatja el a jogot, hogy a blogomon az legyen, amit én szeretnék? Az én megítélésemet rontja, ha a kommentelő erőszakosan ideologizál, és azt sem akarom, hogy manipuláljanak, belekényszerítsenek helyzetekbe. Felszabadító volt felismerni: nem kell olvasókért kampányolnom, senkit marasztalnom, viselkednem, mert akinek ez való, idetalál és itt marad. Pillantsunk megint a blogcímre. Az legyen itt, aki nem magát pusholja, tülekedve-kommentelve, mellém lépni akarva, hanem megszólítja és tovább mozdítja a szöveg. Amúgy sem tudnék másképp írni.

Mit kezdjek azokkal, akik önös céljaikra használtak? Rezignáltan viseltem az ittlétüket, amíg meg nem értettem: igen, az én farvizemen akar klientúrát építeni, barátokat szerezni, ideológussá válni, jópofa lenni, játszani a dívát, aztán ő fog követelőzni. Ezért kellett ebben keménynek lenni. Ők az én megrendelőim, én meg a beszállító, de szép ez a fotó, ő is sportol, és amúgy is összebarátkoztunk, nem? Nem vettem észre a határt, amikortól ellenem csinálják. Nekem minden oké. Nem azért hagytam rájuk, hogy szeressenek, hanem mert felelősséget érzek azért, hogy nekik ne legyen szar. Hát mibe kerül nekem? A végén kiderült, hogy ők hozták létre a blogot, belőlük van az ihlet, és nekik köszönhetem. Nekik, akik úgy hugyozták aztán oldalba.

Ez a frusztráció 2.0: érdeklődnek, tehát feladatom van, meg kell felelnem, elfogadónak lennem. És ebben őrlődöm most is, hogy ki mit vár, igyekszem, aztán telítődöm és kiakadok, mert ismeretlenek használnak, rivalizálnak. Agyrém néha: hetven soros e-mailek, kínos kitárulkozás. Ő is blogger, kövessem, mert ő is követ, és magányos! Ingyenmeló, ugye, megteszem. Társat keres, közzétenném? Textilszínház (!) premier, osszam. Ő nem kommentel, ha ő kommentel, szóljak neki (én sügér, megtettem!), ő viszont csak kommentel tovább, mire ő rám haragszik és itt üzenget a zaklatónak. Kilencven kommentlink: töröljem sürgősen, ex felismerte a nickjét. Nyálas udvarlás, gusztálgatás. Részletes kombináció, munkanélküli, sodródó fan: az életvitelem nem jön ki családi pótlékból, korrektúrázásból és “blogolgatásból”, mit rejtegetek? Ő egyébként megismerkedett a tévé elnökével, aki tehetségesnek tartja, dőlnek az ajánlatok! És a legkínosabb sztori, még előtte: ugyanez a lelkes, csodaszép nő írja, közel lakik, segít szívesen. Áll a konyhában, mosogatok, a háttérben átcsoszog a már nehezen járó, de még kora őszies János (decemberig élt), a nő hirtelen felvisít: nem tudod, hol lehet jó pasit találni? De nekem nem kell ám hatvanöt éves!

E-mail sorozat: köszöni az inspirációt, ő is életmódvált, hétfőn vesz bérletet (terem linkje), elkezdte a ketogént, ma beszerzett egy fitballt, egy karra tehető okostokot, valamint egy termi meg egy futócipőt, és nézegeti ennek a nagyon izmos edzőnek az oldalát is, ő nagyon jó (link). Soha nem ment le a terembe, és nem változtatott semmit.

Van, hogy nem elég nem reagálni. Furcsa és terhes helyzetek lettek abból, hogy nem húztam határt, pedig azonnal éreztem, hogy jaj. Miért kéne mindenkinek egyformán örülnöm? Hogyan hihetik, és hogyan tudták elhitetni velem, hogy nekem jó az, ha idekattintanak?

Aki azt hiszi, csak mert erre járt és megnézegetett, joga van engem kielemezni. Ezekből a helyzetekből sokat lehet ám tanulni: mi zavar? hogyan védjem meg magam a nyomakodástól? mi lehet bennem, hogy szívesen olvasnak, néznek, és aztán fölém okoskodják magukat? Volt, aki elismerte évekkel később, hogy ez hajtotta. Megrázó volt. És: csinálom-e én is ezt másokkal? Nekem mi a motivációm, amikor olyan facepalm-okos vagyok más ügyében?

Nem nagyon kiakadni. Ezt tanították ezek a helyzetek. Azért persze lehet ámulni: ilyen az ember. És nem másoknak keresni folyton a mentségeket.

Zen-nyugalmúvá váltam, sokszor nem szólok vissza, látom, hogy nem egy súlyú a partner. Ugyanakkor kifejlődött a gúnyos mosoly is, pont azért, mert már nem vagyok naiv, tisztán látom a játszmát. Puffogás, magányos riadalom helyett van önbizalmam és szavam: provokálsz? na, akkor megmutatlak önmagadnak.

És nem túldumálni. Védekezve élek, mert még mindig nem hiszek eléggé magamban. Egyszerűen nem kell feltárni az összes, legőszintébb reflexiómat, belebonyolódni, a kínzó igénnyel, hogy igazságos legyek (Róza, igen, ez az!). Csak hinni, csinálni. Önmagában is elég.

Ha nem mentem volna bele blogom öt évébe, egész mélyre, akkor nem éreztem volna a bőrömön azt, amit magam is oly természetszerűleg műveltem, jaj, ez a roppant kínos, harmincötig húzódó kamaszkor: közönségévé akar tenni az, akinek megtetszem, a figyelmemet kéri. Nem tud különbséget tenni udvarias válasz és – remélt – kölcsönösség között. Amikor produkálja magát nekem, idealizál, léte függ a reakciómtól. Fél év szünet, és újra. Nem adja fel. “Mi ketten.”

Ha nem volnék blogger, nem tudott volna elrendeződni életem több, fájó története. Az egyik, az előző bekezdésben említett rajongásom: 2013-ban azt hittem, egy másik művész úr lesz a slusszpoén. Aztán még néhány év eltelt, elsimult a fájdalom. Úszunk, illetve én már a rajtkövön ülök énségem teljes tudatában, és rámmered az úszószemüveg alatt is jellegzetes szemöldök. Bocsánatot kérek tőle, és ő biccent. Betelt lélekkel, izmosan nézek vissza, és ez az utolsó filmkocka (aztán még szaunázunk a stáblista alatt).

És ha lehet ezt még fokozni: életem fontos szereplője, aki soha nem beszélt velem, neheztelt, amiért ilyeneket írok. Megírja, hogy megértette innen a blogról a saját életét, blog nélkül nem is tudnánk egymásét. Ő is átélte. Minden könnyű már.

33 thoughts on “ha nem volnék blogger 2.

  1. Ha nem lennél blogger, mi is kevesebbek lennénk 🙂
    Nem lettek volna megvilágosodásaim, nem olvastam volna újra az Iszonyt, nem maradna heti egy napot otthon a férjem, ha beteg a gyerek, talán férjem se lenne már, kevesebb lennék egy baráttal, sok ismerőssel, tanulságos sztorikkal és nem jutott volna eszembe spárgázni.

  2. Ha nem lennél blogger, akkor nem, vagy nem így tudtam volna kikászálódni a saját magam ásta csapdából. Nem érteném, hogy a micsoda különbség nem az, hogy neki de jó, nekem pedig soha nem lehet olyan, és sírva irigykedéssel töltöm az életem, hanem az, hogy micsoda különbség, hogy így csinálom már, és nem úgy. Nem ébredtem volna rá, hogy mindenért én vagyok a felelős, ami az életemben eddig történt, az összes keserves és szégyellnivaló helyzetbe mindbe én hoztam magamat, és nem más. Nem jutottam volna le a legmélyére. Viszont így arra sem jöttem volna rá, hogy ha a múltamért kizárólag én vagyok a felelős, és én magam juttattam magam oda, aktívan, ahol vagyok, akkor ez logikusan azt is jelenti egyúttal, hogy én vagyok az, aki ki is juttathat engem innen.
    Lehet, hogy erre mind rájöttem volna, de szinte biztos, hogy később, és máshogy, vagy nem ennyire.

    • Én is innen tudatosítottam, hogy csak magamban találok mindent, csak én tervezhetem újra, én kezdhetem el, nekem kell magammal elszámolnom. Nem mindenben, de sok olyan volt és van, amiről nem gondoltam, hogy meg tudom lépni és aztán tovább és az is hoz magával még valamit. És ez tényleg ad örömöt, magabiztosságot, öntudatot. Az figyel elemezgetve másokat, aki nem meri így saját magát, vagy nem is akarja, mindenesetre nincs dolga magával, pedig lehetne. De ebbe belebonyolódtam.
      Pedig ez a blog tényleg annyira, de annyira csak azoknak szól, akiknek szól, akik értik. Nincs ezen mit félreérteni, magyarázni meg számon kérni. Én hónapok után olvastam el a blogger bemutatkozását meg, hogy mi ez a blog, akkor állt össze teljesen a kép, de csak úgy a bejegyzések szempontjából, úgy lett kerek. Addig csak ugráltam egyikről a másikra, bele sem gondoltam, hogy amúgy ezt írja valaki. Nagyon megható ez a vers, hogy ennyire értett a férjed.

  3. Ha nem lennél blogger, nem olvastalak volna. Akkor nem kezdtem volna el érteni 1 év olvasás után, hogy miket is írsz. Nem tanultam volna meg, hogy az önreflexió fejleszthető és mennyire jótékony az életben. Akkor nem piszkálna, hol is bújik meg az egyenlőtlenség egy vicces edzőtermi feliratban. Oda se járnék talán…
    Amúgy meg jössz itt megint az irodalmi estekkel. Most olvastam, hogy a Varródani csak azért ül le veled, mert fogalma sincs, milyen vagy. Különös erő az, mely több ezer kilométerről is belelát egy költő fejébe, és olvas is abban.
    Én minden jót kívánok neked! Ez a blog még mindig tud újat adni, míg vannak, amelyek eltűnnek a kispolgári gyűlölködés középszerű tömegében.

    • Érdekes, hogy a békés, derűs, sosem provokatív, vitán felül zseni Dani ugyanilyen netes gyűlöletroham áldozata, és ugyanezért: mert olyanok kóstolgatják, magyaráznak bele hülyeségeket, akik nem értik a szövegeit. Nagyon durva volt rájönni, hogy intellektuálisnak hitt aktív törzsolvasóimat soha nem érdekelte a szöveg. A saját lelkük, a “nem te vagy a hibás”, meg a jól hangzó ítéletek esetleg, a csoportos dohogás, de főleg az emberek, a zsongás, a szereplés. A szövegszöveg sosem. Nagyon durva volt, ahogy elfajult, ahogy itt megszületett 2014 első felében, Adél kommentjeiben a Gumi, párhuzamosan azzal, ahogy mindent magára borított a saját életében.

  4. Ne feledjétek a jógavideót, az is fáj nekik, keresik a fogást, csak mert ott is volt két gyűlölködő (már Villőn kívül), aki kéretlenül helyreigazított abban, ami nem volt célom. Azt a botrányt! Mindig vicces, amikor kritikusaim vehemensen cáfolják at, amit én nem állítok, és zavarba jönnek attól, hogy valami egyszerűen más, szabálytalan. Mintha a jóga dogmarendszer volna, nem testtudat, belső szabadság-nagyvonalúság és közérzetjavítás. Nárcisztikusnak az nevez, akinek nincs mit megmutatnia, meg nem is jutott eszébe, meg grafománnak is.
    Márc. 25. esti poszt, azóta kirakták a gyűlölködőt.
    https://www.facebook.com/yoga4lifestyle/?fref=ts

  5. Most belegondolok a régi magamba. Két poszt jut eszembe amiket először olvastam, az elsárkányosodásos (én nem akarok sárkány lenni 🐉) meg a ‘ha több pénzünk lenne’.

    Az utóbbi ütött, de nagyon, mert évekkel azelőtt megéltem, de sose dolgoztam fel. Addig.

    Emlékszem, hogy drukkoltam, hogy írjon, írjon még, mert nőként egyszerűen nem volt újság amit olvasni tudtam volna – akkor már sok sok éve.

    Ahol ma tartok abban ő is benne van.

    Köszönöm Éva.

  6. 2013 eleje óta (amikor narancssárga kesztyűben száguldottál szülőre) vagyok itt. Azóta felébredtem, felnőttem, felelősséget vállalok. Minden nap olvasom a blogot. Ha nem lennél blogger, én nem látnék a világból számtalan dolgot, amit ma látok.

    • Na várjál, még két év, és te is kiismersz, és akkor majd rájössz, milyen gonosz vagyok…

      Ez szép amúgy: belekényszerítenek egy helyzetbe, amelyikben vagy fel kell adnom magam, vagy ellen kell állnom, utóbbit választom, de akkor én vagyok a gonosz, akinek az arcán is látszik, mindenki tudja róla, bolondok házában végzi stb. (most ezzel zaklat a soknevű).
      Igazság szerint, túl közel jöttek, nem embernek való elvárásokat pakoltak rám, én meg nem figyeltem.

  7. Azt hiszem van a jófajta blogfüggőség és van a rosszfajta. Nekem mindennapi betevőm a blog, de tudni vélem, hogy kell közben egy kis távolságot tartani a tartalomtól és az írójától is, hogy meglegyenek a saját határaim. Így fog hatni, dolgozni bennem a szöveg és ahol kell emelni rajtam. Nem kell viszonyt építeni semmivel és senkivel, csak hagyni hatni, amit nyújt. Aki ezt nem tudja megtenni, talán mert nincs kellő énereje hozzá, azt berántja és széjjelcincálja a mondanivaló – nem tudja nem létező integrált énjét különválasztani tőle.
    És megy a végtelen vergődés. Engem az érdekelne egyébként, hogy vajon hányan tudnak ebből az egyszemélyes játszmából közben mégiscsak kikecmeregni.

  8. Olvaslak kb. 2014 eleje óta, már nem is tudom pontosan.

    Nagyon sok megérzésemet öntötted már szavakba, megfogalmaztad a számomra megfogalmazhatatlant. Ha nem lennél blogger, akkor nekem sok megérzésemre továbbra sem lennének szavaim, és saját magamnak sem lennének olyan világosak ezek a megérzések.

    Jó olvasni az írásaidat, eleinte kellett egy kis idő, de bebújtak a bőröm alá, szembesítettek önmagammal, és hamar eljött az idő, amikor rájöttem: jéé, hiszen én is pont így gondolom, csak sose tudtam így kimondani.

    Köszönöm.

  9. Én annyira röhögök azokon, akik így utálnak, meg úgy lejárattam magam, de azért mindig nézik, mi hír, sunyiban próbálgatják otthon a kézenállást, hidat, a ketogént… nem jön össze nekik, de ez is inspiráció!

    • Itt ennek elég nagy trendje van most. Sokáig azt hittem épp mindenki a gymbe tart vagy épp onnan jön, míg nem találkoztam az egyik kollégámmal, aki full futócuccban jár dolgozni. Naivan megkérdeztem, hogy bekocogott talán, mire úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Pedig szimpi volt.
      😀

        • En egyre kevésbé szeretem az átlagos sport holmikat, mert mind muszalas. Es egyre rosszabbul viselem a műanyagokat. Jobban esik egy pamutcucc vagy jól szovott, de csak mérsékelten elasztikus holmi, mint a fényes, csúszós lycra es egyéb gatyák.

  10. “hetvensoros emailek, kínos kitárulkozás” behúztam a nyakam 😀

    Én sokkal jobban szeretem a hatalmas, görgeteg posztokat, szeretem olvasni. Hiányoznak is. Az internetben amúgyis az a jó, hogy nem látod mikor van vége, mint a könyvnél.

      • Olyan kedves, hogy ezt írod. Ez ilyen kicsit vicc, kicsit igazság, sokszor átlépem amúgy a blogon a #mi az amit még kiírok magamról az internetre szabályomat. És szoktam utólag azt is gondolni, hogy ezt nem kellett volna inkább. Az életben is az a tipus vagyok, aki nagyon hamar elmesél személyes sztorikat, mit csináltam tegnap, ilyesmi, egyrészt nekem ez vicces, másrészt szerintem ez a beszélgetés másokkal, nem a száraz tények kérdezgetése, azok viszont, akik inkább pénzügyi átvilágításként szeretik a beszélgetést, ilyenkor úgy néznek rám mint egy őrültre. Utálom az ilyen embereket. Főleg azért utálom őket, mert totál védtelen vagyok velük szemben, én bután feszengve válaszolok, de vissza már nem kérdezek, hogy és a te férjed mennyit keres, mert nem érdekel, és végül úgy távozunk, hogy ő mindent tud rólam, én meg még a nevét sem (nincs névmemóriám) és ő még furán fintorog is, tudom, hogy azt gondolja, egy egoista bunkó vagyok, aki másokra nem is kíváncsi. Na ennyit a hetvensoros ímélekről, meg a kínos kitárulkozásokról, és képzeld el, az a jelszó is, nem és nem működik!
        Amúgy ma azért jöttem, mert kommentelni akartam az anyus poszthoz, valami jó személyeset megint, és mindig két posztos késésben, de most elment az időm, majd holnap 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s