erőltesd vagy engedd?

Megvolt Tündérlehány éves tornabemutatója az ő Rita nénijével. Negyedik éve nyomja, és úgy láttam a lelkesedéséből, a mozdulatai pontosságából, a zenekövetésből, meg abból, ahogy a színpad adott pontjára végre be tudott állni, hogy ebben az évben látványosan megügyesedett.

Rita néni és az ő mozgáspedagógiája, ez a kicsit művészi tornás, kicsit gyógytornászi, kicsit mozdulatművészi alapú együttmozgás azért jó, mert inkluzív. Bárki jöhet, a torna nélkülözi a ritmikusgimnasztika- és klasszikustorna-edzések leválogatós, gyötrős, hajszolós, heti négy délutánt követelő jellegét. Csak szombat reggel járunk, közel van, és nincs túlnyújtás, terror, drága felszerelés, versenyre utazás. Az alsó csigolyákat meg külön kímélik az órák, Rita néni kerüli a hátrahajlásokat, guminős gyakorlatokat.

Azon gondolkodtam a bemutató alatt, mert ilyenkor mindig filozofikus hangulatba kerülök, hogy mi van, ha valaki nem annyira ügyes vagy alkalmas. Én megszállottan jártam áltisk koromban az edzéseimre, pedig világos volt, hogy soha nem leszek versenyző, ez nem az én sportom, a testarányaim miatt. Most is világos: a mozdulataim nem szabályosak, szakszemmel komikus az egész. Mégis csinálom, hajt valami. Vagy eszembe jut a zömök, sport ellen beoltott kommentelő, akiben munkál a vágy, hogy egyszer ő is kézen álljon, rugalmasan, sudáran. Én nagyon is értem ezt a sóvárgást, az elszalasztottság érzését. Ő a vékony kislányait tornáztatja, úgy éli ki ezt a vágyat. (Meg, mivel a be nem teljesült sóvárgás rossz emberré tesz, engem basztat a Gumiszobán, hogy hányhatom én a bógnikat a gerendán, úgysem vagyok boldog. Ezek a mószerolók kitiltott kommentelők. A személyeskedő, ferdítős, célozgatós, bosszúszomjas kommenteket nemhogy fent hagyja az oldal, de gerjeszti is.)

én nem is tudok bógnizni a gerendán. viszont nagy boldogság ez is. és afelé tartok, hogy tudjak.

Szóval, a gyerekeink erősségeire koncentráljunk, dicsérjük és imádott tevékenységeire írassuk be? Olyan csábító ez: csinálja, amit szeret, amit választ. Mert azt élvezi, abban sikeres. Sőt, nyaggat, hogy járhasson. Vagy pont rámenni arra, amiben nem olyan erős, azt fejleszteni, hogy egyensúly legyen? Mi a paletta, egyáltalán? Vannak-e mondjuk sportban ügyetlen, de nagyon szellemi emberek, és akkor őket ne maceráljuk a sporttal?…

Gyerekkorában mindenki teljes személyiség még. Aztán eltolódnak az arányok, elvesznek képességek, késztetések, és ez veszteség, és az életmódunk okozza. A haladó pedagógia  is azt mondja, hogy a teljes személyiséget, testet, lelket, változatos képességeket mindenestül érdemes megőrizni, karban tartani.

A közoktatás olyan, amilyen. De hogy a korlátozott szabadidőben tehetségkibontakoztatás vagy felzárkóztatás-fejlesztés legyen-e, ahhoz osszuk fel a személyiséget és a tevékenységeket:

szellemi, kognitív: itt nem marad le semmiről a gyerek, agyon vagyunk terhelve lexikálisan. A műveltség megalapozása és a kiegyensúlyozás (felzárkóztatás pl. matekból) a (jó) iskola feladata. A többit, ha hobbi, válassza a gyerek. Robotika, matek ó, természetbúvár, sakk. És: legyen művelt a szülő. Legyen ő a forrás, a példa, az indirekt tanító, nézzen úgy a dolgokra, közvetítse úgy a világot, hogy az érdekes. Tudom, hogy  szülő nem művelt, de akkor nem várhatja, hogy a gyereke az legyen (a “te legalább tanuljál, fiam, ha már nekem nem volt módom” hazugsága). Szerintem otthon meg különtanárnál nem kell direkt törénelmet vagy műszaki ismereteket tanítani, átmegy az élet ezer apró helyzetében a tudás, és még inkább: a kíváncsiság, a fogékonyság, a problémaérzékenység. Két magyar szakos szülővel a nagyfiam közel természettudomány-zseni lett. Nemigen lehet megfogni fizikából és kémiából, és meglepően kreatív, amikor az ismereteit alkalmazza (kiégett izzó, annak számolgatása, mekkoa erővel csapódott be, amikor elesett bringával, tűzhelyszerelés…).

lelki-érzelmi: ez mindenkinek elemien szükséges, a közoktatás általában rontja a kommunikáció és az emberi odafigyelés képességeit. Aki nagyon nem közlékeny, szociális, érzékeny, annak meg direkten fejlesztendő. Tele vagyunk hatalmas egyéniségekel, akik nagyon tehetségesek, öntudatosak, viszont metakommunikációban, empátiában nem érik el egy kétéves szintjét. És ettől boldogtalanok, majd tovább vigasztalják magukat azzal, hogy de legalább ők különlegesek. Öntudatoskát ne móresre tanítsuk (habár rohadt idegesítő, ahogy követeli az extra méltánylást, és megkerülhetetlenül eredetinek hiszi a véleményét, ami bántás), hanem arra, hogy érezze a másikat, a viszonyokat, a világot, ne csak önmagát. Mert néha még az érdekeit sem érzi, csakis az egót. Van, hogy trauma, torzulás áll a stratégiája mögött, ez esetben nem társas helyzetek, beszélgetések vagy pszichodráma, hanem terápia kell

kreatív: a zene és tánc, a művészet szerintem összefügg az előbbiekkel, de külön van. Ha a gyerek közepesen muzikális vagy ügyes mozgású, és érdekli is a dolog, ha találtok hozzá hiteles különóra-személyiséget, akkor hajrá, de nem préselősen. Az extrém zenei, tánc- vagy képzőművőszeti, írói tehetséget úgysem lehet elfojtani, az megtalálja   maga kitörési lehetőségét. Az úgy létezik a világban, hogy nem is érti, hogy máshogy lehet.

test: És van a sport. Sportban van a gyógytesi-változat. Az a szülő, aki hagyja, hogy a fejlesztendő gyereke elbliccelje a mozgást, mondván: nem erőlteti, megóvja a kudarcélménytől, bűnt követ el. Nagyon fontos, hogy minél mozgékonyabb, ügyesebb  lehessen, hátrányait ledolgozza, és gyerekkorban sok minden jól is kompenzálható. Még nem csontosodott be, merevedett el az, ami a későbbi rossz tartást okozza, például. Nem sérült gyerek esetében pedig a sport “csak” olyan, mint a fogmosás. Vagyis, nem kérdés. Sok, heti négy-öt alkalom akár, és inkább az amúgy is csak presztízsek gondolt hittan meg hangszer meg bonyolult hobbi rovására. Komoly zenei élmény, hitélet, műveltség nemigen lesz belőlük úgysem. Hogy a sportban melyik fajtát élvezi, azt válassza meg ő. Néha meg kell motiválni vaamivel: célkitűzés, tudatosítása annak, hogy ez mire való, esetleg vágytárgy, de ami bevált, azt ne hagyja abba. Egyszerűen ne legyen ott a levegőben, hogy “de biztos van kedved, kicsim?, jaj, nem kell, ha nem tetszik”. Ugyanakkor aránytalanul nagy teher távoli uszodába autóval szálítani, lovardába vinni stb., az egyszerűség és kitartás itt többet hoz, és az az élhető, ha önállóan tud járni.

A különórákról és saját gyerkkori élményeimről sokat írtam itt: mire járjon?

A címbeli kérdés önmagunknak is feltehető. Ha valami nem megy, akkor csináljuk-e, és akkor minek?Ccsak azért, hogy meghaladjuk a határainkat? Nem ügyes kezűként, kézműveskedést nem is élvezőként varrjunk, horgoljunk, készítsünk-e s. k. babaházat, díszpárnát? Ebben van bennem egy nagy adag önirónia (korai poszt) (és ez is), mert én nem kedvelem és nem is látom szépnek a barkácsolós produktumokat. Viszont különösebben pompás eredmény elvárása nélkül izgalmas lehet a mentális határokat átlépni. Tágítja az ember emberségét az ilyesmi. Minél több alkotó dolgot csinálsz külső referencia (példakép, elismerésvágy, konkrét haszon, társadalmi helyeslés) nélkül, annál autonómabb személyiség leszel. Igen, ez ráérősnek tűnik, de pont az a felemelő lelki elegancia, hogy erre van időd, mert adsz magadnak időt, fontosnak tartod.

Hogy ne legyen az egész nagyon pancser, én beiratkoznék egy-egy tanfolyamra, már csak azért is, hogy ettől se féljek. Hogy rájöhessek: nem is olyan nehéz. Félelmeket, gátlást ledobni mindig felszabadító. Én, azt hiszem, azért vagyok lelkileg tartósan ilyen jól a mindenféle hétköznapi nyavalyák mellett, meg a nagy egyedülállóságomban, mert rendszeresen megélem ezt, hogy jé…! Ki hitte volna. A kislánykori, nagyon erősen tudatba vésődött érzeteket is megélem, most a labdával, vagy spárganyújtáskor.

A súlyemelésben is: hehe, mondom magamnak, azt hitted nemrég, hogy az ötven kiló, az valami olümposzi teljesítmény… És milyen érdekes, ahogy a mindenféle jártasságok egymást erősítik. A tornában szerzett testtudat és izomzat segít, hogy ez a mozdulat is szabályos legyen, ebből következőleg sérülésveszély minimális. Mindent, amit mostanában sajátítottam el, nagyon gyorsan tanultam meg. Nem tudom nem érezni, hogy áll a csípőm, karom, vállövem, spiccem.

De menjünk tovább: főzzek-e, ha utálok? Írjak-e kézzel, ha görcsös, fárasztó, minden betűt elrontok? Az én válaszom: igen. A kihívások gazdagítanak, mármint akkor, ha ez nem para, hanem nyitott vagy és lelkes, de a siker és a gyakori próbálkozások segítenek is annak maradni. Aki csak olyasmit csinál, ami kézenfekvő módon élvezet, pihenés, könnyűség, annak előbb-utóbb szegényes élete lesz, és ez szűkké teszi a lelkét. A biztonság, kiszámíthatóság iránti kispolgári igényünk és a megfelelésvágyunk öli ki belőlünk a vitalitást.

És: járjak-e le edzeni, ha nem igazán élvezem? Ha nem és nem jön az a robbanás, amiről gerleévánál olvasok? Csináljam-e kötelességből? Én azt mondom: ez azok kérdése, akik nem értik, miért fontos edzeni. Az összefüggéseket nem értik, hogy mi mit okoz, vagy nincsenek elég szarul, esetleg: már megszokták, hogy szarul vannak. Addig sportolj, amíg könnyű még, amíg nem fáj iszonyatosan, nem szűkült be a mozgástartományod, nem zsíros a szíved.

Gyakran látom azt, hogy az életmódváltónak megtetszik a pink edzőcipő meg a kézenállás, és akkor mindenképpen akar valami fancyt. De a sport nem ilyen, a sport nem fancy. Ne várj semmit, csak járj le. Ne azért, mert divat, hanem magadért. Garanciákat akarsz, hogy te beleteszel valamennyit, de akkor neked ez meg ez legyen az eredmény, és lehetőleg már a jövő héten? Infantilis és elkényeztetett állapot. Máskor sokkal fegyelmezettebb vagy. Sem munkaerőként, sem anyaként, sem fogmosóként nem vársz el ilyesmit. Just do it. Rosszabbul nem leszel tőle.

Az is egy embertípus, és nem tagadom, hogy idegesít, aki irtó nagy lelkesedéssel kezd új tevékenységbe, határoz el valamit “most aztán…!” módon, mutatva, hogy ő is, ő nagyon érdekes ám, aztán rendre befulladnak ezek a dolgai, és magyarázza, jaj, az nem volt jó, hülye volt a tanár, sajnos ő pont beteg lett. Egészen megható volt az egyik Ne félj az edzőteremtől! képzett: az első közös edzés előtti nap kifordult a bokája. Pompás kifogás! Sőt, ok. Mégis eljött, felsőtestre edzett, vett bérletet is.

Na de ha valami nagyon nem, akkor elfogadd? Van olyan is, igen. Irtó felszabadító tud lenni a kimondása annak: én ezt nem csinálom tovább, minek ez nekem? És elégetni a picsába a mandala-munkafüzetet. (Véletlenül sem konibérletet írok, gyűlölöm az üzleties, felületes, nyugatias, másoknak zavarosan magyarázó álspiritualitást.) Ha megpróbáltad, igazán, mondhatsz nemet. De eleve elutadsítani tevékenységeket, elveket köríteni hozzá…?

Maradj nyitott!

Minél kevesebbszer mondd: én ezt nem tudom, olyan béna vagyok, én sose csináltam, nekem ez nem való.

Amikor az elfogadásban agresszió van: én NEMET mondok, mert én ILYEN VAGYOK és kész, az bűzlik. Én értem, hogy sokat gyötörted magad, és elég volt. De akkor engedd el, tényleg, hagyd a témát, ne kovácsolj elméleteket, ellenségképet. Például a protestkampányok, ezek egyszerűen szánalmasak szerintem.

9 thoughts on “erőltesd vagy engedd?

  1. Így van. Most csak ezt emelném ki: “Addig sportolj, amíg könnyű még, amíg nem fáj iszonyatosan, nem szűkült be a mozgástartományod, nem zsíros a szíved.” Ezt csupa nagybetűvel, kiabálva… miközben azt gyakorlom, fel tudok-e állni (és le tudok-e ülni) kapaszkodás nélkül a szőnyegre, fűre?

  2. Nekem eléggé jó szüleim voltak, fiatalok, lazák, úgy jártunk a könyvesboltba, mint más fagyizni, de ezt az egyet nem fogom soha megbocsátani nekik, hogy mivel ők sem sportoltak vagy akár mozogtak rendszeresen, nekem sem volt ilyen példám, és harminc körül kezdtem rájönni, hogy nem vagyok ügyetlen, lassú és béna ilyen alagsori pingpong, meg strandröplabda stb. témában. Nemrég az uszodában a kissrácok edzőbácsija megkérdezte, hogy melyik egyesületben úsztam, mert kb. egyidősek vagyunk, de nem emlékszik rám. Hát basszus, úszni is magamtól tanultam meg. És tudom, hogy tőlem már uncsi, de egész életemre rányomta a bélyegét, hogy nem tudok rendesen biciklizni. Fennmaradok rajta, de rettegek, nem merek elmenni egy oszlop mellett, forgalomban pláne félek. Huszonévesen tanított meg egy udvarlóm. A gyerekeim meg négyévesen úgy mentek, mint a nyíl.
    (És igen, a roller, nagyobbacska kerekű, imádom! Nincs rajta tériszonyom, bármikor le tudom tenni a lábam, múlt szombaton kb. 40 km-t mentünk hegyen-völgyön át, erdei ösvényen, bicikliúton, járdán, a végén egy pár megállót villamossal. Ezzel megyek ügyfélhez, postára, bevásárolni, hat hét alatt láthatóan izmosodott a fenekem. Meg a karom, mert néha nem a roller visz engem, hanem én a rollert.)

  3. Hova sorolod a nyelvtanulást? Az végülis elég fontos, az iskola nem feltétlenül tanítja meg jól.
    A heti 4-5 sportolást iskolás gyereknél a mindennapos testnevelésen túl érted, vagy azzal le is van tudva? (Nem gondolok róla túl sokat, az esetek felében elmarad, és egy hónap alatt sem tudja a gyerek büdosre izzadni a tornacuccát, ez sokat elmond…)

    Én családi nyomásra gyerekkoromban évekig jártam edzésre egy olyan sportágban, amihez a családunkban mindenkinek tehetsége van, nekem nem. Utáltam. Nem volt sikerélményem. Tiszta időkidobásnak éreztem, mondjuk mást se csináltam volna szívesen, én egy lombos fa árnyékában olvastam volna könyveket. Sokat gondolkodtam rajta, megérte-e. Arra jutottam, nem. Valószínűleg emiatt ma sportosabb vagyok, de közben folyton az volt az érzésem, hogy a szüleim kényszerítenek, nem értenek meg, az edzéseken a bántalmazást súoló volt a légkör, nem jöttem ki jól a többi gyerekkel. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor abbahagyhattam.

    Nálunk a másik kötelező különóra egy nyelv volt, amit szintén utáltam gyerekként, elblicceltem, ahol tudtam, évekig nem haladtam semmit. Nulladik órák egy felmosóvízszagú másik iskolában. Aztán már felnőttként, saját elhatározásból megtanultam rendesen, és nagyon sokat köszönhetek ennek a nyelvnek, sok jó élmény és szakmai előny is származott belőle. Érdekesek ezek a kanyarok, nehéz eldönteni sokszor még utólag is, mi szolgálta javunkat.

    • Szerintem kognitív, és iskolába való, túlesős a nyelvtanulás. Ha van olyan mázli, hogy a közelben van anyanyelvi beszélő, és vele szerves a helyzet, de ha valaki nem antitalentum, meg nem lusta, 16 éves kortól két év alatt meg lehet úgy tanulni két nyelvet is, ahogy a rengeteg babaangol meg mondókázás nem tanítja meg.

    • A nyelvtanulás az olyan van és kész dolog. Ovis korban kell-e vagy nem, azt mondja meg aki ért hozzá, mert én nem. Bár olyan érzésem van tőle, mint aki apu ölében vezet autót.
      Szerintem nincs választásunk, angolul és/vagy németül meg kell tanulni. Nekem olyan Rigó utcás traumáim vannak, hogy egy életre megutáltam a dolgot. Két középfokú nyelvvizsgám meg annyit ér, hogy 10 év után már nem tudok megszólalni, teljesen passzív nyelvtudás lett.
      Egyébként aki a gimiben odafigyelt és hozzátanult otthon, 3. – 4.-ben le tudta tenni a nyelvvizsgát. (én nem) Szóval szerintem annyira nem rossz az iskolai nyelvóra, csak nem elég önmagában.

  4. Én nem tudok biciklizni, és igazából nem tudom, miért, halvány emlékeim vannak – támasztókerékkel mentem, az biztos, de aztán valami miatt nem akartam, és gondolom, hagyták. A kedves meg szívat, hogy meg kell tanulnom, mert hogy viszünk két gyereket máskülönben. 😀 Viszont én érzem a befeszülést ilyenkor, hogy hatemondod akkorazértse. És amikor a háromévesem próbálkozott futóbiciklivel, őrajta is láttam ugyanezt a nemtudomnemtudom befeszülést, meg hogy kikészítik egymást az apjával… hááát. (A mégnemismásfél éves kisebbik meg már simán teperne kismotorral, ha leérne rajta a lába.)

    Említett háromévest viszont visszük lovardába (két busszal), persze még csak körbevezetve csücsül a pónin, de a kedves meg “rendesen” tanul és akkor megy a lány is vele. Meglátjuk, szereti-e később is. Én arra se nagyon érzek késztetést, piknikezünk a kicsivel, amíg várjuk őket. 🙂 Úszni viszont például szeretek. Kábé az egyetlen sport.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s