kínos történeteink

Az évek alatt, ahogy a betűvetésem kisarjadt, én mindig hajlandó voltam megvizsgálni magam, éles késsel választani szét érdeket, értéket, motivációt, hamisságot. Erre büszke is voltam a sok sztoriátíró, -feljavító, másokra kenő, alakoskodó meg boszorkányüldöző között. Azok között, akik a traumáikkal a neten turnéznak, népszerűségre és visszajelzésre sóvárogva. Részletesen, tág tekintettel magyaráztam a trolloknak és álnokoknak, hogy mi miért van. Hát hiszen olyan egyszerű, nincs itt semmi kavar. Ahogy rám reagálnak, az nem az én bűnöm.

Amit nem fog fel, ami neki nem ismerős, az nem biztos, hogy rossz. És biztos, hogy nem ellene van, nem tőle vettem el.

Annyi derült ki, hogy ez az egész, amit csinálok, nagyon zavarja őket, és ezért rámondanak mindenfélét.

Érdekes, hogy nem merek odáig elmenni, ameddig Lobster. Mert ő egyenesen ezt mondja:

http://oriblog.blog.hu/2016/12/04/ird_ujra_onmagadat

…ha valaki nekem most azzal akar jönni, hogy hazugságra bátorítok: Elmentek ti az anyátokba a tyúkszaros kíváncsiságotokkal meg a felhatamazottságotokkal, hogy nektek mindent marhára tudni kell. Csak fogást kerestek mindenkin, hogy ott tudjátok szorítani, ahol fáj. Az a marha nagy érdeklődésetek csak a szaftos, kínos részletekre vonatkozik, meg arra, amivel zsarolni vagy lejáratni tudtok. Érzelmileg zsarolni egy kapcsolatban, vagy a hátam mögött. Nem tartozom nektek semmivel.

Távoli ismerősök, ismeretlenek hamis neveken, bosszúból vagy értetlenségből firtatják, amit megtudnak rólam. Hatalmat, fölényt akarnak szerezni, pont ahogy Lobster írja. Kigyűjtögetik, elmentegetik. (Hogy lettem én ennyire fontos?)

Lobster persze az új, mondjuk külföldi közegbe való beilleszkedésről meg önéletrajzokról, alakoskodó cégbe-tagozódásról ír, amikor azt javasolja, írjuk át a múltunkat. Ez nem az én világom, és ezért sem dolgoztam soha hierarchikus multinál, ahol el kellett volna játszanom a hozzáértést, békés természetet, szakmai tapasztalatot és lojalitást az ún. versenyképes fizetés reményében. Nézem azokat, akik ebben vergődnek, munkaundorban, csak a javakat csipegetve. Na de hogyan is lehet hinni a (pont mint a Shriver-regényben!) genetikailag módosított takarmánykukorica eladásában mint ügyben?

Nekem nem kell életrajzot írnom, és biztonságosak a kapcsolataim. Ha valaki nem okés, megszakítom vele az érintkezést. Nincs játszma, beszorítottság, függés, manipuláció. Nem várok olyat, amit a másik nem akar. Nem vagyok magánnyal, népszerűtlenséggel, anyagiakkal zsarolható. Nem bánom meg, amit megírtam, és amit kitépnek a szövegkörnyezetből, hogy évekkel később hangulatot keltsenek vele ellenem. Hivatalos leveleim, érveim, beadványaim meglepően eredményesek – ha igazam van, tollat ragadok. Nem vagyok megfosztott. Nem kell igazodnom és kussolnom.

Én nem mentem el odáig az énvédelemben, kvalitásaim ismeretében és a középszerű kíváncsiak leszarásában, mint Lobster. Addig jutottam, hogy van többféle én-verzióm. 2012-ben, a blog indulásakor így írtam meg ezt:

a jobbik olvasat

De ez az énképemről szólt, nem arról, ahogy mások előtt jellemzem vagy prezentálom magam. Egyenesen úgy írtam, mintha csak én léteznék meg a családom, tekintet nem.

Később a firtatóknak annyit mondtam: majd ha ti is vállaljátok magatokat, elmesélitek azt, amikor nehéz volt. Amikor megmutatjárok mindazt, ami a kispolgári norma szerint veszélyes, mert támadhatóvá tesz, azt, amiből a művészek dolgoznak. Ha élőben marcangoltok ön, a traumáitokat el nem hallgatjátok, lájkéhes turnéra fel nem használjátok, majd akkor. Ha testeteket, sportteljesítményeteket megmutatjátok, majd akkor elbeszélgetünk.

De azt csak kölcsönös jóindulatban lehetne. Ebben az inkvizítor-hangulatban nem. Ahol ennyire érdekes tud lenni az én leghétköznapibb gesztusom, ha koncgyanús:

kepernyofoto-2017-01-14-12-24-46 kepernyofoto-2017-01-14-12-25-21

Ha te megmutatnád az igazi magadat, én nem ekéznélek, sőt, valószínű, hogy nem is törődnék veled. Épp erről van szó. A figyelemről. A jelentékenység, a hatalom, a hatás élményéről. Te ekézel ezek megélése érdekében, és hogy ne válj nevetségessé, inkább nem mutatod meg magad.

Bárkinél élesebben láttam a 2012-es helytállásom fogyatkozásait, motivációim visszásságát, lemaradt lelki területeimet, ahogy most az íráskészségem, emberi kapcsolataim és testem hibáival is tisztában vagyok. Szokták nekem felhívni a figyelmemet arra, amit mindenki tud, csak én nem veszek észre (értsd: “miért nem pusztultál még el, hiszen gyűlöllek”). Csakhogy, és ez fontos különbség: én nem akarok magamnak rosszat. Akik meg itt nemhogy kattintgatnak, de jelszóra kíváncsian, egymásnak infókat küldözgetve kotornak kínos, zsarolásra és megszégyenítésre alkalmas részletek után, kérdezgetik sunyiban, ki mit tud rólam, akik vallatnak, azok meg rosszat akarnak.

Élességem önkínzás és maximalizmus. Megrázó újraolvasni. Azt ott akkor, 2012-ben nem lehetett bírni, két kicsi és egy közepes gyerekkel, családi vádaskodásban, haldokló férjjel. Ment a fejemben a többiek vád-mantrája. És nagyon odatettem magam így is, csak hát még jobban oda akartam. Meg nem úszni semmit.

Ma ahhoz képest elképesztően magammal-spórolós, önvédő, nem-marcangoló és leegyszerűsített vagyok. Ne vicceljetek már, mindenki rácsúszik valamire, társkereséstől édességen át alkoholig és netes-névtelen játszmázásig – és akkor az én konditermem a botrány? Ma már tudok nemet mondani a mozgalmaknak és a segítségkérőknek, visszakérem a visszajárót, kiállok az érdekeinkért. Ha én jól vagyok, mindenki jól van körülöttem. A szeretteim, mármint. Ezért aktívan dologozom a nyugalmamon, élményeken, jó állapoton, sporton, pihenésen. Csak így lehet bírni egyedül. Senkitől nem függök. Néha marcangolom magam, hogy korábban milyen sok világjobbító projektben vettem részt. Ma azzal az energiával elviszem úszni a gyerekeket. Írok. Edzek. A “köz”, a félismerősök, az engem saját céljukra használó efemer érdeklődők nem érdekesek.

Azt vettem észre, hogy így vagyok jól. Hogy korábban voltam önkifosztó, mindenki balekja. (Alkatilag ma is balek vagyok, plusz a konvencionális irigyelnivalók, rám is szállt, aki arra hajlamos). Most nem vagyok holtfáradt. Működnek a projektjeim, megvalósítom a terveimet. Egyre kevesebb a konfliktushelyzet, és eltűnt a vállamról az évtizedes felleg: a szorongás. Nincs már szezonális depresszióm se.

A jobbik olvasat című posztot jelszavasítottam egy időre, de most már, egy újabb szemétkedős hullám után ki tudtam mondani: én nem akarok a ti füttyszótokra táncolni. Nem félek ilyeneket megírni, ha fontos, amit mondani akarok vele, mert ha félnék, akkor elhinném az inkvizítoroknak, hogy velem (vagyis, a továbbgondolás céljából közszemlére tett én-mozzanatokkal és gondolatokkal) baj volna. Nem leszek óvatos és beszorított. Nem bízom bennük, de az már kiderült, hogy a blog valósága független tőlük és “dögöljön meg a szomszéd tehene is” reményeiktől.

Ez az egész őszinteség-erőltetés csak egy hatalmi eszköz, amit azok szopnak be, akik később áldozattá válnak.

Ezt szeretném elérni, hogy ez se zavarjon. Úgysem ér el a bántásuk, nem függök tőlük – erre jó a farkasok szabadsága. És nem is ők erőltetik az őszinteséget, én érzem a kényszert, hogy megmutassam a részleteket, mert ebből tudok dolgozni, lényeget megmutatni.

Ez a komment ugyanott mondjuk pofán csapott:

…ilyesmit láttam már élőben is.

T.i. hogy egy (amúgy kiemelkedően tehetséges) ember kitalált magának egy legendát, aminek ő volt a főhöse és ez aztán remekül megtámogatta a marketingjét, sikert, kapcsolatokat, elismertséget stb. tudott felépíteni rá. Ez a “marketing” igazából főleg az első benyomásoknál segített sokat, a többit már a saját tehetségének meg munkájának köszönhette.

Aztán egyszer, mikor már a csúcson volt, valakik elkezdték fact-checkelni a legendáját. Volt aki csak ilyen casual módon, mert pont egy adott részletre karnyújtásnyira hevert tőle az adott információmorzsa. Meg volt olyan is aki eleve ártalmas szándékkal, irigység stb. által hajtva. Elég masszív boszorkányüldözés lett a vége és bár minden nem csúszott ki a lába alól, évekig jelen volt az életében, hogy emberek, akik korábban felnéztek rá, azok hátat fordítottak neki meg szurokba akarták forgatni. És közben nem nagyon volt mivel megmagyarázni a korábbi mítoszépítést, mivel az de facto hamis tényállításokra épült.

Mert ez az én történetem (nem rólam írja, csak nagyon hasonlít) – azzal a különbséggel, hogy én nem állítottam magamról valótlant, nincs leleplezendő. Hamis elvárások voltak, és illetéktelen firtatás, de olyan, ami kiderült volna, nem. Sokat emlegetett felkerekítő hajlamom nem más, mint optimizmus, lelkesültség, és ott van mögötte a kitartás és a kemény meló aranyfedezete. Elsősorban a gépeken érvényesül – kettővel meg öttel többet nyomok mindig, vagy ráteszek egy sorozatot. Eközben olyanok gyanakszanak, akik egyet se nyomnak, és semmi mást nem akarnak, mint gyanakodni.

Megyek tovább. Természetesen reggel, magam kihúzva mérek testmagasságot. Természetesen ráfeszítve, kihúzott derékkal fotózom az önmonitozozó hasképeket, de ez tényleg akkora ördöngösség?

addig húzd be, amíg ilyen nem lesz!

addig húzd be, amíg ilyen nem lesz!

Mindig a maximumot fotózzuk, különben összehasonlíthatatlan az eredmény. A távolugrásnál is a legjobb eredmény számít. Ezek az én “csalásaim”.

És mégis megtörtént velem az a nagy lejáratás, amit a kommentelő ír, mert azzá értelmeztek, aki nem vagyok, és olyat vártak, ami nem lehetek – nem jön ki, számszakilag nem jön ki, hogy mindenkinek igazolás, barát, norma, felület, példakép legyek.

Vagy amikor annyit firtatták, hány olvasóm van és mennyi a bevételem, én meg nem és nem akartam megmondani. Rossz ómennek gonoltam, nem is fogom.

Mondtam hát egy nagyságrendet. Azt meg nem hitték el.

Így lettem hazug.

Magyaráznak nekem, ítélnek, hergelik a hangulatot, hitelességről beszélnek cseppet sem hiteles, de azon felül is érdektelen emberek.

Aki a nyilvánosság előtt él, az kap hideget-meleget is – mindig ezt mondják, vagyis az aljaskodásuk erkölcsi terhét visszalövik arra, aki elég érdekes ahhoz, hogy támadják. Nem, ez nem természetes és nem igazolható. Ezt úgy kéne, hogy te ne zúdíts rá hideget-meleget, ne rajta éld ki a frusztrációdat. Ilyen egyszerű.

A legaljasabb késztetéseink egyike ez a fajta elszámoltatás, az úgynevezett közerkölcs akolmelegében. A fejcsóválók önelégültsége. Erre a hajlamra épít a celebkultusz, a pletykaújságok, de az okosabb közéletieskedés is: firtatni a feltűnő vagy pozícióban lévő embereket, rájuk mondani mindenfélét, igazságot tenni. Ha épp nem tuduk azzal hencegni, hogy én “személyesen ismerem“, akkor belerúgunk.

De miért csinálják?

Ha bírája leszel a másiknak, addig elfeledkezhetsz arról, hogy neked mi teendőd, fejlődnivalód. Kellemes állapot.

Használhatod az ő sérthetőségét, láthatóságát, az ő (valós, vagy a célnak megfelelően elferdített, esetleg valós, de a magánügyek körébe tartozó) történeteit arra, hogy elhitesd magadról: neked aztán nincsenek kínos történeteid, te különb vagy. (A hasad is kockásabb, nem is beszélve az ötszobás tengerparti házról.)

kepernyofoto-2017-01-14-13-30-31

“Képet kérsz? Küldök.” :O

kepernyofoto-2017-01-14-13-32-04 kepernyofoto-2017-01-14-13-32-58 kepernyofoto-2017-01-14-13-33-33

 

Hatalmat élhetsz át: te aztán nem vagy nevetséges. Tudsz róla valamit, vagy tudni vélsz. Gyanút kelthetsz köré, nevetségesnek láttathatod, erkölcsösnek tűnhetsz, de ő nem bánthat téged. Nem véletlenül álprofilról ír. (Ha tényleg félne a bosszúmról, akkor nem jönne kéthavonta agresszíven szemétkedni.)

Több nick – az egyiken jellembajnok inkvizítor, az infromatika tudora, a másikon értem aggódó, romlásomat megállítani akaró segítő, a legrégebbin pedig leghívebb pártolóm, hízelgő kommentek százainak szerzője.

Érezheted magad hasznosnak, az igaz ügy letéteményesének: leleplezed a szélhámost, aki annyiakat megtévesztett.

Képezhetsz bűnbakot, ahogy a csőcselék szokta, rázúdítva mindent.

Ti, leányok, ne tegyétek. Amikor köszörülnéd a nyelved valakin, aki esetleg nem is törődik veled, állj meg egy pillanatra: mit firtatom? mit várok tőle? mi az ő dolga? mi bajom vele?

Ellenállni a dehumanizálás, az ítélőbíra hajlam kísértésének. Amikor visszaszól, nem azt gondolni, hogy ő támadott meg. És aki nem jelentős, azzal tényleg nem foglalkozni (ahelyett, hogy húsz kommentet írsz arról, mennyie jelentéktelen, és neked erre nincs időd.)

A fent idézett kommentfajtából, a felismerhető stílusú, pletykaéhes, intellektuális tartalmakra vak, blöffölő, fenyegető látszatot keltő, egóbirkózó, önigazoló, szétdúlós vádaskodásból (“többen vagyunk”, “röhögünk rajtad”, “lajárattad magad”, “szarul nézel ki”, “otthagytak”) fölényeskedésből ezernél több érkezett 2014 ősze óta, és egyre durvulnak. És vannak még az e-mailek és facebook-kommentek. Sokan nem értik, ez mennyire kiterjedt jelenség, és mire célzok.

3 thoughts on “kínos történeteink

  1. Tőled tanultam: nincs tekintet. Az, hogy más mire pazarolja az élete idejét, nem az én ügyem. Neki fog hiányozni az utolsó héten, amit másokba szolassal töltött.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s