vonulnak

Belepirulok a szégyenbe, forog a gyomrom. Még mindig vonulnak, sokan, rengetegen, idén is, és vagy negyedórán át látom őket a fogasról, ahogy ambiciózusan, erőteljesen haladnak, mint akinek célja van. Sápadt vagyok. Mert én tudom, mi történt pont a Városmajorban hetvennégy éve, meg hogy ki és miért vette be magát akkoriban a Németvölgyi út 5. villájába.

De hát tudhatja ugyanezt bárki, aki egy kicsit is képes és hajlandó kontextusban szemlélni a világot, utánaolvasni a tényeknek. Puskatussal hajtották ki ágyaikból és mezítelenre vetkőztették magatehetetlen zsidó aggastyánok tucatjait, hogy aztán kivégezzék őket, mindenféle parancs nélkül is, magánakcióként is. Hogy kik? Azok eszmei elődei, akik most vonulnak. Hősként német katonát, nyilasokat nem az tisztel, aki antikommunista vagy utálja Sztálint, hanem aki maga is ordas eszméket dédelget, hajlandó ebben az erőszakolt dichotómiában gondolkodni, és legfeljebb azért magyarázza, hogy ő nem is azért megy, ez csak túra és sportolás (!) a barátaival, hogy ne nézzek olyan döbbenten rá, és ő szalonképes maradjon.

Megdöbbentem, mennyien vannak. Ők is tudhatják, tudhatnák mindezt, amit az előző bekezdésben írok, csak nem érdekük tudni, ezért nem akarnak tudni róla. Azt legalábbis tudják, hogy miért szánták ezt a cseppet sem kirándulásra alkalmas estét ennyien erre a “túrára”, gyerekestül.

Budapest 1945-ös, pusztító ostromának záróakkordjaként a náci Waffen SS és Wehrmacht védekező egységei a velük szövetséges, nyilaskeresztes hadvezetés alatt álló magyar honvédséggel együtt február 11-én megkíséreltek kitörni az őket körbevevő szovjetek gyűrűjéből, ahova 1944 karácsonyán kerültek. Szilveszter előtt a 2. Ukrán Front Hevesen táborozó vezérkara úgy döntött, követek útján megadásra szólítják fel a Budapesten rekedt egységek parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführert, az ajánlatot azonban ők visszautasították. Adolf Hitler és a német hadvezetés kifejezetten megtiltotta a német-magyar seregeknek, hogy elhagyják a budai várat, azok azonban készleteik kimerülésével mégis emellett a megoldás mellett döntöttek. A kitörési kísérletnek körülbelül 20 000 áldozata volt, mivel a szovjetek a Széna tér magasságában géppuskatűzzel fogadták a várbeli csapatokat. További 20 000 katona hadifogságba került. Budapest végül a kitörés után, 1945. február 13-án került teljes szovjet ellenőrzés alá. Az ostromnak több tízezer polgári áldozata volt, főleg olyan gettóba zárt zsidók, akiket nyilas pártszolgálatosok végeztek ki. Emellett több száz magyar szocialista és antifasiszta ellenálló is áldozatul esett a németeknek és a nyilasoknak.

https://merce.hu/2019/02/09/megtartottak-a-varbol-kitiltott-becsulet-napi-masirozast-antifasisztak-is-kivonultak/

Milyen jó lenne, ha a bicikliúton a biciklis mehetne! – kiáltottam fel.

És nem a nácik!

a személyeskedésről

Ne személyeskedjünk már!

A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.

Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az. Bővebben…

kedvenc képeim

Sok sűrű téma után egy kis visszatekintés: család, élmények, sport, a ritkábban kitett képek közül. Megmutatom az életemet, kedvenc hangulataimat és tárgyaimat. Van, hogy profi a fotó, máskor az a lényeg, ami rajta van. Bővebben…

viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

hofi géza ökörsége

Rá emlékezve választottam a címet.

Az volt, hogy valami szalonrasszista mondatot engedtem meg magamnak edzés közben, amikor feltűnt egy csodaszép étcsokoládészín férfi, erre Esther The Body

szóval ő

felidézte a taszári poént. Itt hallhatjátok, 7:14-től Mariska néni történetét. Bővebben…

a hiányzó darabka

Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.

Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?

Élek.

Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Bővebben…

szabadon

Gondoltatok már arra, hogy ezek az ezospiri fordulatok, hogy sors, karma meg majd az élettől visszakapod vagy (keresztényben) megver ezért még az Isten, ez semmi más, mint önigazolás és rosszakarat? Nekem már akkor is a hajam kihullott tőlük, amikor még nem gondoltam bele. A remény kifejeződése mindez, hogy nem csak neked, majd másnak is szar lesz. Vele csalt az apjukod? Majd visszakapja, megcsalja őt is. Bővebben…

tékozló kamaszkor

crisnek

Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)

Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.

Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…

az álmaim

Támogató Július 12.

Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.

Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?

Mit üzennek az álmaid?

Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.

Habár… Bővebben…

kapcsolatunk idős szüleinkkel

Ma sem leszek kíméletes. Bővebben…

a szerep foglya

Olvastam tegnap mindenfélét. Például Bicsérdy Béláról. Az életmódvezér, sportoló, gyógyító és gondolkodó kolónia-alapító a húszas évek sztárja volt, életrajza igazi csemege.

A kor túlzóan fogalmaz. Bármit elhisznek. Lehet, hogy a Mester sima szemfényvesztő volt? Bővebben…

sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Bővebben…

neked hogy esne

Ezt hallgatom. Megy a préselés. Mennyire hiányzom, folyton rólam beszél.

Erőt veszek magamon. Sok izom kell hozzá.

 

Jaj, én inkább egyedül. Mumifikálódva leljenek rám, az is jobb, mint ez a szeretetre hivatkozás.

Én ezerszer átgondoltam ezt, hogy majd jön a halálhír, és bánni fogom, és most lehet még,  most kéne, kellene, kell, egy-egy szellősebb délelőtt. És akkor se, így se megy. Van kulcsom, elő is kerestem. Belépek oda, már a villamosmegálló, már az utca, hát még odabent, és tíz évet esek vissza a sziszifuszi belső munkámmal megint. Ott nevetséges vagyok, csúf vagyok, ott nem számítok, elhiszem, hogy ők a jók. A bátyám devicces, desikeres, csak én nem. Nem tudom képviselni magam.

És nem lehet megbeszélni, mi a baj. Sose lehetett. Semmilyen kérésem nem lehetett. Masszív a hierarchia, és én a legalján vagyok. Nem kerülök feljebb, csak kitéphetem magam. Mert nem az a világnézetem, mert nem úgy élek, mert szembefordultam az örökséggel, mert lány vagyok, mert zavaró, amit kimondok, mert akkor is kimondom, mert szar belegondolni, én mit cipelek, meg azért is, mert amikor annyira kértem, nem segítettek, és ez letagadhatatlanul kínos, nyilván az én hibám lesz ez is.

Mindenki, aki anyámtól tud rólam (mármint, hogy “jaj, mi lehet velem”), kész értelmezést kap, észre se veszi: én vagyok a rossz. Tolják át rám. Mennyit beszél rólam!

Szidna inkább, őszintébb lenne. Én szidnám. Kurvaanyja, ide se tolja a képét, majd meghalok jól.

Ja, nem, én nem szidnám.

Istenem, az én gyerekem ne vegyen erőt magán, ha neki is ennyire szar lesz engem meglátogatnia. Ha mondjuk látványnak is megterhelően rossz állapotban vagyok. Ez nem szeretet. Nekem nem fog így esni – nem lesz ilyen. Én ugyanis nem zsarolom érzelmileg a gyerekem, nem gyakorolok rá nyomást, hogy aztán, ha ebből nem kér, vádolhassam, hogy rossz, hálátlan, karácsonykorse. Hogy játszhassam a szerető szülőt, aki nem érti, miért ilyen rideg a gyereke. Azok a szúrások, célzások. Nincs itt semmi baj, csak Éva mitől ilyen fura?

Látni fogom a gyerekemen, ha erőt kell vennie magán. De el se jutunk odáig. Önműködő, spontán kapcsolatot akarok, nem kell hozzá a születésnap, a karácsony, az esküvő, a temetés mankója.

Nem akarom vádolni semmivel a gyerekemet, nem akarom rávenni semmire, és ellenében bebizonyítani, hogy nekem van igazam, és én jó szülő vagyok, és ezt lenyomom a torkán, és mutatom a világnak. Nem gondolom, hogy tartozik nekem. Neki legyen jó, élje az életét. Az a dolgom, hogy mellette álljak, miközben békén hagyom.

Nem is beszélem ki mindenkinek, hogy mit csinál, “mit tudtok róla”, “mikor volt itt”. Nem sóhajtozom, hogy de hiányzik – ami vádaskodás.

Szerintem anyám nem demens. Csak nem tud mit mondani, és akkor inkább megkérdi még egyszer: Dávid most elsős? És akármennyire is demens (valójában: túlaltatták, mert vegetáriánusként más a fehérjeszintje, és ezzel nem számolt az aneszteziológus, tompult tőle), tökéletesen hozza a stratégiát. Kicsit módosít, de ugyanazt csinálja. Ámulok.

Szegény, idős asszonyok könnyes szemén meghatódunk. Nem vitázunk, nem önképviselünk, legfeljebb sunyin szabotálunk, bűntudatunk van, mert felnevelt meg mennyit segített, mégse megy a szeretés, de főleg: csináljuk, amit akarnak. Ez az imperatívusz.

Most könnyes szem. Tíz éve még az, hogy ő orvos. Tizenöt éve hatalmi szó, pénzzel manipulálás. Huszonöt éve durva kivételezés, nem-értékelés, levegőnek nézés. Annyival volt könnyebb, hogy apámat kínosnak tartottuk, szóba sem álltunk vele, legalább ez összekötött minket.

Apám most meghív a bátyámék karácsonyára (amire ők nem).

Ez most műsor, basszameg. Nagyon sok időnk, módunk lett volna egymást szeretni anyámmal, közel lenni. De csak a kontrollálás, rosszallás, másokhoz viszonyítás, fejcsóválás ment, a nézetei rámerőltetése (otthonszülésbe belerontás, tápszer, kibeszélés aggódás címén). Mindig nekem lett feladatom, ő mindent önként csinált (összekészített csomagot, menjek érte), a nagyon túlterhelt időszakomban is. És mindenki asszisztált ehhez, nem volt menekvés, átadták nekem, mit üzen. Nem tudott egyszerűen jelen lenni, figyelni, rezdülni, támogatni, megkérdezni. Családi ünnepek, mintha államiak (csak akkor, úgy jó, ott jó, kérdésnek álcázott felszólítás, “11-től jövünk össze” kijelentő mondat), keresztbeszervezés, sunyiskodás: mindenkit befizet síelni és ő is velük megy, utólag tudom meg.

Oké, én nem, én más madárfaj vagyok, rá is jöttem, melyik. Nem szeretnének velem, világos, én se. De minek játsszuk akkor a családot?

Anyám pontosan úgy bánt velem, ahogy a leplezetten szemétkedő, szembe nyájas anyósok a menyükkel. Úgy, ahogy a menyeivel nem. És a bátyámékkal meg még élesebb volt a kontraszt.

Sok év telt el addig, amíg már “úgysem érti”, minek mondjam. Nem is mondom. De van következmény.

Nagyon szomorú, ha a gyerekünk nem akar a közelünkben lenni, de van neki tanulsága. Ha velem így lesz, levonom, nem vitázom.

Nem én csinálom ezt, ami nekik szarul esik, hanem ők hoznak ilyen helyzetbe, hogy ne legyen más választásom. “Na, feladod magad? Rábírunk arra, amiről tudjuk, hogy nem akarod? Betörsz végre?” Készen vannak az érvek előre, a valóság helyett lehet a szerető szülő–hálátlan gyermek modellel rosszallani. Sokkal élesebben látom ezt már, távolról. Zsarolgat, kontrollál, beleszól, kibeszél fűnek-fának, míg a gyerek már bármit szívesebben csinál, mint hogy a közelében legyen. Ekkor (ez persze a mély dinamika) diadalmasan felordít: hálátlan! Ő a rossz! A felszínen békén hagynak, nincsenek szemrehányások. Az apró megjegyzésekből ítélve viszont minden szarul esik nekik, mindig bajuk van, csak mára kevés eszközük maradt a basztatásra, ezért óvatosabbak, “aggódnak”, “hiányzom”. Ők mindig beljebb mennének, csakis a kontroll a cél.

A legdöbbenetesebb, hogy most együtt csinálják, szövetségben. Nem érdekes, én hogy vagyok ezzel. (A szüleim sok év nembeszélésen túl, váláson túl, durva bántalmazós jeleneteken túl ma is egy házban, annak két szintjén élnek, és apám anyámat ápolja, ami az életmódjukat tekintve /kb.: anyám fitt, aktív, vega, apám lusta, panaszkodós/ meglepő fordulat, de már évek óta tart. Én is, de az összes testvérem is anyám szövetségese és vallási fanatikus, lelki erőszakoló, néha dulakodó apám áldozata voltam. Hallgatom, hogy apám újabban milyen rendes. Megvonom a vállam. Törleszt most, filléreket. Tönkretette a gyerekkoromat. “Csak nagyon csúnyán beszél, folyton magyaráz”.)

És mindig belesétálok a helyzetbe, azt gondolva, hogy már függetlenítettem magam, és kiforrta magát a harag. Azt is gondolom: nem tudják, mit cselekszenek, nincs másfajta működésük. “Idősek, betegek.” Ők ezt szinonimának gondolják.

Anyám, mint a nagyon idősek, most a békebeli történeteiben él. Múltba réved. Ebéd, a gondozónő épp elmegy, csinálom a többit. Beszélgethetnénk. Jaj, meséljél. Dávid elsős? És jó ez az iskola? És biciklivel, azon a meredeken (korholás. Ő sem autózik, vezetni se tud)? De nem figyel.

Ma meghallgattam ennek a mesének a nagyon leegyszerűsített szüzséjét. Jaj, milyen szép történet. Móricz Zsigmond, mondja. Vagy Mikszáth? ILYENEKET KÉNE a gyerekeknek tanítani. Nem, anyukám, ez Móra Ferenc, ami nem kis különbség, és nem, nem ilyeneket kéne, mert ez giccs. Bűntudatkeltő, didaktikus. Szívjon a szegény gyerek, és vigasztalódjék a jóság tudatával. Hogyan herdáljuk el minden gyerekvagyonunkat, majd vessük tűzre, egyben hagyjuk érintetlenül a társadalmi egyenlőtlenséget. Móra mélyen nem érti, mi a dolga, öröme egy gyereknek. Olvasókönyvbe való. Hiszek a nemzet feltámadásában.

De szép lenne egy ilyen porcukorvilág! Kiderülne az igazság, a szegénynek erkölcsi diadala lenne (na, az nincs neki, hanem hozzáromlik a nyomorhoz), a fiatalabb feláldozná magát az idősebbért, és a gyermekek szót fogadnának a szüleiknek. Miért nem olvassuk Sántha Ferenctől a mélyrealista Sokan voltunkot? Gonosz vagyok?

Nem mondok semmit, de nekem ez a szakmám, és anyám ezt tudja. Megőrülök attól, hogy elmagyarázza az irodalmat, ezzel is manipulál, célozgat.

Visszaemlékszem, anyám miket mondott régebben, hogyan érvelt, hogy az legyen, amit én nem akarok. Messzire elmászkálsz, bezzeg arra van időd, idegeneket hívsz Juli születésnapjára – nem is olyan régen, bőven 30 múltam. Persze, hogy van. Azt nem várják el, kedvem van hozzá, nem erőszakolják rám. Nem korholnak. És azok, akik neked idegenek, nekem a barátaim.

Az aranyos unoka ajnározása, kijátszása a szülő ellen, az is szép műsor. Miért nem engem szerettek? Vagy ha nem megy, miért nem hagytok békén, őszintén és egyenesen?

Ha a gyerekem felém se néz majd, nem ő lesz a szemét. Már erre gondolok, három kirepült gyerekre, öregségemre és roskadtságomra. Arra is, hogy én milyen mintát adok azzal, ahogy a szüleimmel vagyok. Én nem akarom a gyerekeim életét élni, de ami közünk van, marad egymáshoz, az valódi legyen. Ezt már írtam. Mindent túlírok.

Aki felém se néz, az egyébként még istenes. Az nem nyomaszt, én se nyomasztom, valahol megvan, béke van. Legalább nem rontjuk el a múltat. Vagy ha szar a múlt, hadd dolgozza fel, pihenjük ki egymást. Nem olyan kudarc az sem. Individualista kor, külföldön dolgozók, más életstílus, élje mindenki az életét. És joga van a titkaihoz.

Ha rám se néz, akkor jó az élete. Nem az a dolga, hogy engem szórakoztasson, magányomat enyhítse, gondozzon, visszaigazoljon.

Ha rámnéz, akkor legyünk együtt örömmel. Vagy segítek, ha baja van, úgy, ahogy neki jó, de nem viszem el helyette a bulit.

Szkájpon se akarok belelógni. Nem akarom, hogy forgassák a szemüket, hogy megint én. Nem akarok helyettük kitalálni dolgokat. Meny által megítélve lenni. Azt akarom, hogy ők kezdeményezzék a találkozót.

Unokát se várok el. Ha lesz, legyen, segítek. De nem fogok okoskodni, ellenük dolgozni.

Ami igazán döbbenet és romboló, az a beteg szimbiózis. A felnőtt gyerek, aki felél. Vagy akit a szülő él fel, akivel szeretve-gyűlölve létezik, amilyen az Üvegfigurákban van: kontroll, sírás, zsarolás, dühök, mindig ugyanaz, csak szökni lehet.

Sokkal inkább felém se nézzen. És nekem lesz majd életem, nem fogok fényképeket mutogatni meg utánuk sóhajtozni.

Erre meg is kérem. Fiam! csak azért, mert szegény öreg anyád, meg karácsonykor illik, NE! Akkor gyere, ha élvezed a társaságom! Az engem is frissen tart, ha nem garantál semmit a személyi adat, hogy én vagyok az anyád. De nem csodálom, ha úgy sem sűrűn. A te életed, éld, intézd, élvezd! És ne is gyere, ezek a szarul sikerült sütemények és köteles ünnepek ne legyenek. Menjünk moziba!

Mentem anyámhoz, persze. Saját kulccsal, nem akarom, hogy apám engedjen be, ezt jeleztem is neki, mikor ide kezdett kommentelni egy hete.

Van-e még a riasztó? Hangja nincs, de látom: pirosan villog. Ez metafora.

Egy órát vagyok ott. Valahogy megneszeli. Utánam néz a homályos ablaküvegen, thriller. Ez is hatalom: les, tud, véleménye van, de szánandó is. Ebből kénytelen érteni, de csak ha nem engedek. Noha, ahogy ismerem, nem adja fel. Egy kicsit nem beszélünk, aztán folytatja ugyanonnan. Nincs neki más működése.

Nem sajnálod?

De, sajnálom. Tamást is sajnáltam. Csak a sajnálatnál világosabban láttam: magának csinálta, nem az én bűnöm.

És a sajnálat nem tud rávenni semmire.

*

Pénzzel manipulálnak most. Telefon, a középső bátyámtól, egy hete.

Hogy mennyire hiányol anyukám, jólesne neki, menjek. Eddig sem a felszólítás hiányzott.

És: “minden UNOKÁMNAK szánok valamennyit, egy évre előre a születésnapok, minden, mert nem tudok nekik venni ajándékot”. Itt könnyen lába kél, L (másik bátyám) elvitte, és ezt egyik bátyám mondja nekem (mi ez a szarkeverés?). Nem tudom, pontosan mennyi, nem mondta ezt anyukám sem.

Megírja a számát. Szám Julis telefonjában, mert akkor lemerültem, az övébe tettem a kártyát, aztán vissza, de épp nem találjuk.

Kérem tegnap, írja meg L számát megint.

Válasz: épp most ír nekem, anyukámnak jólesne, nem akar nyomást gyakorolni, de menjek.

Aznap voltam, onnan jövök, de erről nem számolok be, mert ez kettőnk ügye anyámmal. Idegesít, ahogy téma vagyok, miközben soha nem beszéltük meg, mitől idegenedtem el ennyire. Pedig apám olvasta a blogot, de úgy tesz, mint ha nem tudná, és harcol, tagad.

Én nem másoknak csinálom azt, hogy meglátogatom az anyámat. Nem fogom bizonygatni. És amúgy pont azt csinálja: nyomást gyakorol.

Összerakom ebből (a számot nem írja meg), hogy a pénz, amelyet én nem kértem, nem szoktam, nem vártam, a csali. A lényeg, hogy nekem legyen megint mit csinálni. Menni anyámhoz, L-t felhívni… kitalálják úgy, hogy ne lehessen nemet mondani.

Túlzás, hogy nincs szükségünk pénzre, sőt. Lőrinc örököl, de most az interregnumban vagyunk, nincs még hagyatéki, meg hát az az övé. Épp két iskolai külföldi út részletét kéne kicsengetni, meanwhile, két lakás rezsijét fizetem saját zsebből, az apjáénak nagyobb a közös költsége, mint itt a hegyen a mi lakbérünk. Ja, nem, Julis nevén is van egy rom, az után is csak fizetni kell, haszna nincs.

Hazajövünk, két gyerek ül a bringámon, vaksötét, ónos utak, széllökések. Elegem lesz, összeáll a kép. Mindenkinek van kocsija, házastársa, nagyija, és nem én vagyok az, akinél másvalakinek a pénze van.

Ha valamelyikőtöknél olyan összeg van, amely anyukám szándéka szerint a gyerekeimé, és elkezdi ez a tudat zavarni, ismerve a helyzetünket is, akkor legyen szíves… pontos cím, bankszámlaszám.

Aztán kitörlöm a picsába.

Helyzetem?… A tesóm, az esemes írója beszólt a múltkor, hogy nekem mi bajom lehet, nem úgy tűnök, hát negyvenezres NIKE cipőben edzegetek délelőtt (ő is, ugyanott edzett délelőtt akkor, két éve, de neki szabad). Ákos, az, hogy én ebben így állok helyt, hogy nem estem szét, nem iszom, nem zokogok, nem mutatom a nehézségeit, az ÉN érdemem, méltóságom és munkám. A NIKE-ra ÉN kerestem a pénzt, és nem csak a bloggal, hanem éjjel-nappali korrektúrákkal, szarért-húgyért szerkesztésekkel, de ez nem változtat azon, hogy három gyereknek tökegyedül, mindent én, és senki nem tol alám semmit.

Sasolnak a blogon, apám biztos. Vagy leszarnak, de nem örülnek, nem értenek, nincsenek velem. Negyven fölött kínos is, ha nagyon széttartunk, mert a másik irány a hazug házasság, az egyre gondosabban rejtegetett titok, a depresszió, az alkohol, a pocak, a betegségek. Hogy sokat dolgoznak, nem érnek rá, fáradtak, az csak nekik lehet szövegük. Akik helyett nők és nagyik nevelik a gyereket.

áhhhhhh

Miért vádolom őket? Nem szeretnek, ennyire nem szeretnek, nyilván ez az én tükröm. Egyre türelmetlenebb vagyok, egyre hamarabb mondom, hogy jó, viszlát, én ezt unom. Nem kötődöm már, nem fog fájni, betelt a fájdalomkvótám. Az biztos, hogy engem senki semmivel nem fog arra rávenni, hogy “nem szeret”… én se szeretem, csak ez nem szokott felmerülni. Nem fogtok rángatni. Igenis túljárok annak az eszén, aki át akar baszni (másik és harmadik rokonság), és még mulatok is rajta. Ó, nem valami extra, hogy lehetek erős, ez lett volna eleve is a normális. És nem telepszem másra, és nem használom a gyerekeimet sem érzelmi célra. Nem is hiányzik a “szeretet”, ez így sokkal tisztább, mint ez a család meg párkapcsolat nevű szövevény… lelkesen, akár egyedül nézni filmet, futni, edzeni. Röviden haladni együtt, aztán menni másfelé…

 

Ennek a posztnak lesz egy kis, nyilvános folytatása (ha jól sikerül).

Ajánlott olvasmány ismét Lobster: Kitagadott szülők

 

húsz évesen lázad, negyven évesen lenyugszik

Rájöttem, mi zavar engem Orbán Viktorban.

Ennek az egésznek a gyávasága.

1976-ban születtem, vagyis 1990-ben tizennégy éves voltam. Gimnáziumot és új köztársaságot kezdtem. Forrongó energiájú, reményteljes időszak volt ez, éheztük az újat, a szabadat, az európait, a tudásalapút (ó) és a jómódút, igen. Az esélyt, a versenyt. Körülöttem sehol egy status quót féltő figura, egy pártfunkcionárius nagybácsi, ügynökről én nem tudok (persze vannak homályos múltrészletek, ma már semmin nem lepődöm meg), a lényeg, hogy akkora lúzerek voltunk történelmileg, hogy sem vagyont, sem összeköttetéseket, sem állást, sem szerzett jogokat nem kellett féltenünk. Mi voltunk a szegény, üldözött értelmiség, ötvenes évekből ittrekedt rettegésekkel apám idegvégződésein. Akiknek most majd lehet.

Ami a leginkább megragadott a forrongó hangulatban, az a friss, liberális, kompromisszumot nem tűrő hang, Orbán és a fiatal liberálisok (merthogy azok voltak) korai szónoklatai. Igen, Európáról, versenyről, toleranciáról, igazmondásról, a kompromisszumok nem tűréséről álmodtunk. Én be akartam lépni az akkori, a korai FIDESZbe.

Hogy hova jutott ez a párt, ez az ember és ez az ország, melyet vonakodnék már hazának nevezni, mindannyian tudjuk, látjuk, nem írok most erről sorokat, hűtlenek lennének a szavak. Iszonyatosan bornírt, kiábrándító ez a változás. Bővebben…

és színész benne minden férfi és nő

Aki régi olvasó, az emékszik az én mitologikusan megírt tamásos, jánosos, bátyáimos, tágcsaládos és művészuras történeteimre. Bővebben…

a nagy történet

“Nem mindenben értek egyet”, írja az olvasó. És akkor mi van? Már annyi mindenben értettünk egyet, mondom én. Újabban azokat a témákat tartom kihívásnak itt a blogon, és ezek foglalkoztatnak igazán, tartósan és intenzíven, amelyekkel nem számíthatok egyetértésre, táborképződésre, még azok körében sem, akik céljának megfelelően, értelmesen, ferdeség nélkül és régóta olvasnak. Ún. innovatív tartalom. Milyen az, amikor nincs palló, nem tart meg az előre várható szimpátia, a megképzett “mi bezzeg”? Zavarjunk csak össze mindenkit, érezze egy kicsit mindenki nehéznek a felvetést. Merjünk ennyire belenézni a mélyébe… Ezek persze nehéz helyzetbe hoznak, dől rám a következmény. Nincs mivel dicsekednem: én is zavarodom, rám is vonatkozik. Annyival vagyok előrébb, hogy nem félek ezektől a témáktól.

Neked van nagy történeted? Túlélted, legyőzted, elvesztetted, vagy kisebbségbe tartozol? Bővebben…

az én karácsonyom

Hát… megtörtént. Csak behúzott. Pedig nem akartam, nem tettem érte, mi több, ellenálltam, mert annyira kötelezőnek, közhelyesnek és tékozlónak éreztem. Engem pedig irritál minden, ami nem valódi, ami melós, ám kiüresedett. Ami kifelé szól.

És mégis megtörtént. Hogy lehet ez, honnan jön ez, miféle entitás?

Nem úgy vagyok karácsonyszkeptikus, hogy másokat akarnék megszólni vagy minősíteni, hanem pontosan látom, hogy nekem mihez van (maradt) mostanra erőm, idegzetem, kedvem. Tehát nem póz, hogy “jaj, ne”, és nem másokkal kapcsolatos. Inkább a lélek sikolya, illetve a szabadsággal függ össze.

Már a hónap közepén is Bővebben…

ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…

magány

Ha erről, amiről most írandó vagyok, úgy szólnék, ahogy szokás, akkor fel kéne sóhajtanom: hát én is eljutottam idáig, bölcsesség, érettség, tudatosság és egy csipet keserűség, ejj, hát így van ez; fáraszt és iszonyít az emberi rútság, csalódtam egy sor barátomban is… És persze sajnálnom kellene magam, legalábbis számolni azzal, hogy sajnálni fognak, amiért nem működnek az emberi kapcsolataim.

De én a saját szavaimat mondom. A fenti-szokásos nem is igaz. Nem csak nem az enyém a megfogalmazás, hanem rá sem ismerek az igazságára. Bővebben…

reménytelenűl

A fejléckép nem a szexuális zaklatásra céloz, vagyis persze arra céloz, amire az olvasó gondol, de én azért kerestem ki, mert nagyon nem szeretem, sőt, perverziónak érzem, ahogy nálam idősebbek egyrészt figyelnek, másrészt korholnak, hogy én miket írok és miért így használom a nyilvános teret, “teregetem ki” és “provokálok”. Megy a beledumálás, eközben az egésznek alapja a kíváncsiság és a jól odamondás igénye, és én nem értem, mit akarnak ezzel. Nyugdíjas tempónak tartom, és nem kérek belőle. Mindig arra gondolok, hogy nekik kínos titkaik vannak, azt tanulták meg, hogy hallgatni és szégyenkezni kell. Nekem 15 éves koromban a sajtószabadság, az emberi jogok és a pluralizmus szavak röpködtek fogékony tudatom körül. Nincs is miről hallgatnom, alkatom és a blog arra is kényszerít, hogy az itt írtakhoz méltón vezessem az életem, de hiszen én komolyan is gondolom, és ami nem működik jól az életemben – számos ilyen terület van – , azzal kapcsolatban nem suhogtatok elveket. És nincs kettős énem, a számomra terhes, zavaros, ambivalens közeledőket a blogon is képviselt szuverenitás és igazságérzet nevében kezelem.

Részletes önvizsgálatot tartottam a saját cikis történeteimmel kapcsolatban is Bővebben…