sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Nem, nem is az érvényesülés. Nem az önzés, az ifjú habzsolás. Nem a szaporodhatnék.

Hanem az emberi kapcsolatok iránti igény. A szeretettség, a helyeseltség vágya. Hogy legyen valaki. Valakik. Emberek. Társaság, szerelem, identitás.

Hogy tükrözzenek vissza. Hiába fürösztöm önmagamban…!

És ha az emberekkel valami kavar volt, ha nem teljesült a – saját lelki nívómmal arányos –elvárásom, ha nem köszöntött be a teljes ősbizalmú paradicsomi mámor Vele, ha koppantam, vagy csak nem előnyösen verődtem vissza, sőt: ha nem voltak az emberek az elvárt mértékben konzisztensek, állhatatosak, önfeláldozók, akkor én éreztem magam szarul, elárulva, vesztesnek. Nem is kellett ehhez elmélyült emberi kapcsolat, mély barátság, életemszerelme-élmény. Sima haverkodós társaság, zsongás, ismerkedés is elég volt az önszívatáshoz. Kerestem a hibát magamban, teljes válságban tudtam lenni, hogy biztos én vagyok valamilyen. Nem ilyennek kéne lennem. Ez baj, ez kórság, ez nem működik!

Mindeközben nem tudtam megrántani a vállam, elfogadni: hibáztam. Vagy biztosan tudni, ők a görények, lépjünk tovább. nem, én hűséges voltam az utolsó csepp vérig. És nem tudtam bocsánatot kérni.

Hihetetlen, mennyire ki voltam szolgáltatva annak, mit csinálnak, hogy vsielkednek velem mások.

Aztán már nem tudtam nem észrevenni, hogy mindig ugyanaz történik: kimondok dolgokat, vagy csak képviselem őket, olyanokat, amiket más nem, és gyanakodnak, magyarázkodnak, idegenkednek, vádaskodnak, kiközösítenek.

A másik, ami úgy harmincöt-harmincnyolc körül, a Lassú Átmenet Időszakában elkezdett feltűnni: hogy mindenki, akinek véleménye van, ócsárol engem, összesúg, szarabbul van nálam. (És nincs vádlija.)

Könnyű, az nem volt. De mindenféle lelki meg sorsválságok közepette valamiért mégis sikerült a belső hangra hallgatni, éveken át tartósan dolgozni, egy irányba haladni, magamat nem zavartatni, és kibontani a lényemből, amit ki akartam és amit reálisan ki lehetett.

Soha eszembe nem jutott, hogy “hol lennék én, ha…”. Vagyis, nem hibáztattam se a származási családomat, se a férjemet, se a három gyerekemet, se a “Rendet” (a módszert ajánlanám egynémely hős anyának – valamennyire tisztába lehetne jönni, legalább utólag, érett fejjel azzal, hogy akkor volt-e értelme, vagy tévedés volt. Ha tévedés volt, ha te vagy az elvesztegetett nagy tehetség, és csak a Rend meg a gyerekek gátoltak a zsenialitásban, akkor viszont tessék a talajra helyezni a babérkoszorút).

És amikor meglett az, amin dolgoztam (nem egyszerre, hanem felsejlett, aztán, még később, kirajzolódott, végül elmélyült, akár – és pont ezzel egyszerre – az arcvonásaim), akkor már elvehetetlenül megvoltak ezek az élmények. Mert voltam altergimnazista, csúcsértelmiségi példaképek között, aztán még a sszabadság érájában egyetemista, lettem tanár, számítottam tehetséges utódnak. Színházba jártam hetente ötször. Voltam mozgalmár, szerveztem világmegváltást, többfélét. Beutaztam Európát. Segítettem bajba jutottakon (úgy, hogy a bőrömre ment, és némelyikük elég csúnyán harapott aztán). Valóban autótlan-biciklis lettem, ahogy akartam. Meg erdei lakos. Átéltem a mélységes intellektuális-emberi-szexuális humán szerelmet, szültem háborítatlanul és szültem otthon, és nem erőszakolt meg az első élmény sem. Kimaxoltam a háborítatlan-iparosítatlan-együtt szuszogó babakort már akkor, amikor még nem is volt divat, és le mertem szarni orvost és okosokat, köztük az anyámat. Így esett, hogy szoptattam cca. két évig per gyerek, és hordoztam őket mind, pedig apám feljelentéssel fenyegetett emiatt.

Aztán megírtam a gondolataimat, vállaltam a konfliktust, kimondtam, ki a hunyó, és nem csak olvasni, hanem díjazni is kezdtek. Megéltem a földrengetően erotikus szerelmet, az örökre és csak egymásnak szépekét. Álltam színpadon, rendeztem saját jogon irodalmi esteket; nyüzsgő bulik főszereplője lettem. Kaptam egy csomó elismerő, csendes-erős levelet, ajándékot, meghívást is, lettek eltéphetetlen barátságaim, szelíd, ritkás, de tartós együtt rezdüléseim, és megismertem más, nagyon izgalmas embereket és kollégákat. Elhatároztam, hogy akkor most jön a test – és lőn, még több is, mint terveztem, a létező legproduktívabb, boldogító válságkezelés, míg a korábbi nagy bizalmas jóakarók kavartak, önsorsrontottak, rikácsoltak és hazudoztak. Eltartottam négyünket, és nem kellett kompromisszumot kötnöm. Futottam félmaratont, egy test és egy lélek lehettem az edzőmmel, kinyomtam ötvenhat kilót, megtanultam rendesen úszni. És ez kielégített, nem kellett okvetlen Valaki. Végignézhettem már a fiam alkotó emberré válását, és azt is, hogy a Babalány olyan öntudatos, önazonos és gyönyörű kiscsaj lett, amilyen én nem lehettem… és több csendes, ki-tudja-belőle-mi-lesz év utánn már látom Babadávid bontakozó, elmélyült intellektusát, lelkierejét is. Mindeközben ennek nem volt ára, árnyoldala pár (igaz, éles) konfliktuson és sok-sok szorongáson kívül. Nem adtam fel tizennyolc éves önmagam, nem torzultam el, nem igazodtam a Helyes Életűekhez. Nem lettem kiégettharmincas Ezo Teri. Nem szívtam el egyetlen szál cigarettát sem, nem adósodtam el, nem kavartam mások életében, nem lógtam exeken, nem üvöltöttem és sírtam senki ajtaja előtt, és átmenetileg sem “buliztam”, értsd: nem lettem alkoholista…

Így nem hajt a hiány – ha most jönne bármelyik élmény, bizony, nem dobnék oda, nem adnék fel érte semmit, ami jól működik az életemben.

Amíg érdekelt a píárom, az, hogy ki utál, ki szeret, kitől remélhetek érzést, támogatást, közösséget, valóban azt hittem: ez a tükröződés vagyok én. Hogy én mennyit voltam depressziós, milyen kétségbeesés tudott bennem lenni, csalódás, mindig hinni valami újban, és mindig elátkozni és csak nagyon nehezen túllépni.

Ki mit szól. Majd megharagszanak-e. És folyamatos bűntudat, mindenért, amikor le mertem szarni, amikor azt csináltam, ami nekem jó. Mindent mindig függővé tettem más emberektől. Szeressenek! Én jó vagyok!

Most már nem a többi ember és nem is az énem érdekel, hanem az élményeim.

Amit akkoriban nem láttam: a táj, az évszakok változása, az épület, egy város szépsége. A film, a szöveg, a mű, a modat belső logikája, ujjongva: jé!

Egy ideje nem vagyok depressziós és nem is szorongok. Nem bánom, viszont tudom: neheztelnek. Hadd nehezteljenek! Egy ideje rendületlenül ugyanabban hiszek, nincs változás: önmagam, pár feladatom (nem mindig rewarding, de csinálom, ahogy bírom, bele nem szakadok), könyvek, előadások, edzés, élethosszabbítás.

És nincs csalódás.

Nem szeretnék engedni az elveimből. Az előző szombaton láttam a Kohlhaast a Szkénében, most pedig a Három óriásplakátot, ami végül is ugyanaz a történet, és ettől kissé, hmm, radikális lettem. Leszarom. Akkor is kiállok érte. Nem tudtok nyomni, zsarolni. Nem veszem magamra mások terhét, bűneit. Joga van nem érteni, de a nem-értését nem teszem a magam értelmezésévé.

Van, lett saját.

És nem fogok újbeszélül megszólalni. Mindig lefordítom, hangosan, a szemükbe. Tudom, mit jelent az első ajtós felszállás és az, hogy az elsősöknek haza kell vinni a táskát. Hogy sajnos, nagyon sűrű volt az a nap, amikor Juli vizsgázott (valójában: a bölcs és nemes lelkű, grandiózus pedagógus egy kilencéves gyereken állt bosszút a sérelméért, elcsalva a pontjait). És szóvá fogom tenni, ha az illető nem köszön. Igazi geci leszek, ha kiprovokálják belőlem. De csakis egyenesen, a szemébe, értelmezhető szavakkal: igen-igen, nem-nem.

És kezdem élvezni.

Dühösen fújnak rám azok, akik abban a mátrixban rekedtek, hogy őket kedvelik-e és hányan vannak velük, és melyik mimikritől több az előny. Kivel lehet egyetértő szövetségben csevegni az iskola lépcsőjén (másokat kibeszélni). Én nem csevegek többé.

Nagyon kedves ember – szoktak elismerően jellemezni egy-egy új ismerőst (nem engem). De a világnak nem kedves (valójában: ügyesen lavírozó, konfliktust kikerülő, megalkuvásra és alakoskodásra képes) emberekre van szüksége.

One thought on “sebezhetetlen

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s