neked hogy esne

Ezt hallgatom. Megy a préselés. Mennyire hiányzom, folyton rólam beszél.

Erőt veszek magamon. Sok izom kell hozzá.

 

Jaj, én inkább egyedül. Mumifikálódva leljenek rám, az is jobb, mint ez a szeretetre hivatkozás.

Én ezerszer átgondoltam ezt, hogy majd jön a halálhír, és bánni fogom, és most lehet még,  most kéne, kellene, kell, egy-egy szellősebb délelőtt. És akkor se, így se megy. Van kulcsom, elő is kerestem. Belépek oda, már a villamosmegálló, már az utca, hát még odabent, és tíz évet esek vissza a sziszifuszi belső munkámmal megint. Ott nevetséges vagyok, csúf vagyok, ott nem számítok, elhiszem, hogy ők a jók. A bátyám devicces, desikeres, csak én nem. Nem tudom képviselni magam.

És nem lehet megbeszélni, mi a baj. Sose lehetett. Semmilyen kérésem nem lehetett. Masszív a hierarchia, és én a legalján vagyok. Nem kerülök feljebb, csak kitéphetem magam. Mert nem az a világnézetem, mert nem úgy élek, mert szembefordultam az örökséggel, mert lány vagyok, mert zavaró, amit kimondok, mert akkor is kimondom, mert szar belegondolni, én mit cipelek, meg azért is, mert amikor annyira kértem, nem segítettek, és ez letagadhatatlanul kínos, nyilván az én hibám lesz ez is.

Mindenki, aki anyámtól tud rólam (mármint, hogy “jaj, mi lehet velem”), kész értelmezést kap, észre se veszi: én vagyok a rossz. Tolják át rám. Mennyit beszél rólam!

Szidna inkább, őszintébb lenne. Én szidnám. Kurvaanyja, ide se tolja a képét, majd meghalok jól.

Ja, nem, én nem szidnám.

Istenem, az én gyerekem ne vegyen erőt magán, ha neki is ennyire szar lesz engem meglátogatnia. Ha mondjuk látványnak is megterhelően rossz állapotban vagyok. Ez nem szeretet. Nekem nem fog így esni – nem lesz ilyen. Én ugyanis nem zsarolom érzelmileg a gyerekem, nem gyakorolok rá nyomást, hogy aztán, ha ebből nem kér, vádolhassam, hogy rossz, hálátlan, karácsonykorse. Hogy játszhassam a szerető szülőt, aki nem érti, miért ilyen rideg a gyereke. Azok a szúrások, célzások. Nincs itt semmi baj, csak Éva mitől ilyen fura?

Látni fogom a gyerekemen, ha erőt kell vennie magán. De el se jutunk odáig. Önműködő, spontán kapcsolatot akarok, nem kell hozzá a születésnap, a karácsony, az esküvő, a temetés mankója.

Nem akarom vádolni semmivel a gyerekemet, nem akarom rávenni semmire, és ellenében bebizonyítani, hogy nekem van igazam, és én jó szülő vagyok, és ezt lenyomom a torkán, és mutatom a világnak. Nem gondolom, hogy tartozik nekem. Neki legyen jó, élje az életét. Az a dolgom, hogy mellette álljak, miközben békén hagyom.

Nem is beszélem ki mindenkinek, hogy mit csinál, “mit tudtok róla”, “mikor volt itt”. Nem sóhajtozom, hogy de hiányzik – ami vádaskodás.

Szerintem anyám nem demens. Csak nem tud mit mondani, és akkor inkább megkérdi még egyszer: Dávid most elsős? És akármennyire is demens (valójában: túlaltatták, mert vegetáriánusként más a fehérjeszintje, és ezzel nem számolt az aneszteziológus, tompult tőle), tökéletesen hozza a stratégiát. Kicsit módosít, de ugyanazt csinálja. Ámulok.

Szegény, idős asszonyok könnyes szemén meghatódunk. Nem vitázunk, nem önképviselünk, legfeljebb sunyin szabotálunk, bűntudatunk van, mert felnevelt meg mennyit segített, mégse megy a szeretés, de főleg: csináljuk, amit akarnak. Ez az imperatívusz.

Most könnyes szem. Tíz éve még az, hogy ő orvos. Tizenöt éve hatalmi szó, pénzzel manipulálás. Huszonöt éve durva kivételezés, nem-értékelés, levegőnek nézés. Annyival volt könnyebb, hogy apámat kínosnak tartottuk, szóba sem álltunk vele, legalább ez összekötött minket.

Apám most meghív a bátyámék karácsonyára (amire ők nem).

Ez most műsor, basszameg. Nagyon sok időnk, módunk lett volna egymást szeretni anyámmal, közel lenni. De csak a kontrollálás, rosszallás, másokhoz viszonyítás, fejcsóválás ment, a nézetei rámerőltetése (otthonszülésbe belerontás, tápszer, kibeszélés aggódás címén). Mindig nekem lett feladatom, ő mindent önként csinált (összekészített csomagot, menjek érte), a nagyon túlterhelt időszakomban is. És mindenki asszisztált ehhez, nem volt menekvés, átadták nekem, mit üzen. Nem tudott egyszerűen jelen lenni, figyelni, rezdülni, támogatni, megkérdezni. Családi ünnepek, mintha államiak (csak akkor, úgy jó, ott jó, kérdésnek álcázott felszólítás, “11-től jövünk össze” kijelentő mondat), keresztbeszervezés, sunyiskodás: mindenkit befizet síelni és ő is velük megy, utólag tudom meg.

Oké, én nem, én más madárfaj vagyok, rá is jöttem, melyik. Nem szeretnének velem, világos, én se. De minek játsszuk akkor a családot?

Anyám pontosan úgy bánt velem, ahogy a leplezetten szemétkedő, szembe nyájas anyósok a menyükkel. Úgy, ahogy a menyeivel nem. És a bátyámékkal meg még élesebb volt a kontraszt.

Sok év telt el addig, amíg már “úgysem érti”, minek mondjam. Nem is mondom. De van következmény.

Nagyon szomorú, ha a gyerekünk nem akar a közelünkben lenni, de van neki tanulsága. Ha velem így lesz, levonom, nem vitázom.

Nem én csinálom ezt, ami nekik szarul esik, hanem ők hoznak ilyen helyzetbe, hogy ne legyen más választásom. “Na, feladod magad? Rábírunk arra, amiről tudjuk, hogy nem akarod? Betörsz végre?” Készen vannak az érvek előre, a valóság helyett lehet a szerető szülő–hálátlan gyermek modellel rosszallani. Sokkal élesebben látom ezt már, távolról. Zsarolgat, kontrollál, beleszól, kibeszél fűnek-fának, míg a gyerek már bármit szívesebben csinál, mint hogy a közelében legyen. Ekkor (ez persze a mély dinamika) diadalmasan felordít: hálátlan! Ő a rossz! A felszínen békén hagynak, nincsenek szemrehányások. Az apró megjegyzésekből ítélve viszont minden szarul esik nekik, mindig bajuk van, csak mára kevés eszközük maradt a basztatásra, ezért óvatosabbak, “aggódnak”, “hiányzom”. Ők mindig beljebb mennének, csakis a kontroll a cél.

A legdöbbenetesebb, hogy most együtt csinálják, szövetségben. Nem érdekes, én hogy vagyok ezzel. (A szüleim sok év nembeszélésen túl, váláson túl, durva bántalmazós jeleneteken túl ma is egy házban, annak két szintjén élnek, és apám anyámat ápolja, ami az életmódjukat tekintve /kb.: anyám fitt, aktív, vega, apám lusta, panaszkodós/ meglepő fordulat, de már évek óta tart. Én is, de az összes testvérem is anyám szövetségese és vallási fanatikus, lelki erőszakoló, néha dulakodó apám áldozata voltam. Hallgatom, hogy apám újabban milyen rendes. Megvonom a vállam. Törleszt most, filléreket. Tönkretette a gyerekkoromat. “Csak nagyon csúnyán beszél, folyton magyaráz”.)

És mindig belesétálok a helyzetbe, azt gondolva, hogy már függetlenítettem magam, és kiforrta magát a harag. Azt is gondolom: nem tudják, mit cselekszenek, nincs másfajta működésük. “Idősek, betegek.” Ők ezt szinonimának gondolják.

Anyám, mint a nagyon idősek, most a békebeli történeteiben él. Múltba réved. Ebéd, a gondozónő épp elmegy, csinálom a többit. Beszélgethetnénk. Jaj, meséljél. Dávid elsős? És jó ez az iskola? És biciklivel, azon a meredeken (korholás. Ő sem autózik, vezetni se tud)? De nem figyel.

Ma meghallgattam ennek a mesének a nagyon leegyszerűsített szüzséjét. Jaj, milyen szép történet. Móricz Zsigmond, mondja. Vagy Mikszáth? ILYENEKET KÉNE a gyerekeknek tanítani. Nem, anyukám, ez Móra Ferenc, ami nem kis különbség, és nem, nem ilyeneket kéne, mert ez giccs. Bűntudatkeltő, didaktikus. Szívjon a szegény gyerek, és vigasztalódjék a jóság tudatával. Hogyan herdáljuk el minden gyerekvagyonunkat, majd vessük tűzre, egyben hagyjuk érintetlenül a társadalmi egyenlőtlenséget. Móra mélyen nem érti, mi a dolga, öröme egy gyereknek. Olvasókönyvbe való. Hiszek a nemzet feltámadásában.

De szép lenne egy ilyen porcukorvilág! Kiderülne az igazság, a szegénynek erkölcsi diadala lenne (na, az nincs neki, hanem hozzáromlik a nyomorhoz), a fiatalabb feláldozná magát az idősebbért, és a gyermekek szót fogadnának a szüleiknek. Miért nem olvassuk Sántha Ferenctől a mélyrealista Sokan voltunkot? Gonosz vagyok?

Nem mondok semmit, de nekem ez a szakmám, és anyám ezt tudja. Megőrülök attól, hogy elmagyarázza az irodalmat, ezzel is manipulál, célozgat.

Visszaemlékszem, anyám miket mondott régebben, hogyan érvelt, hogy az legyen, amit én nem akarok. Messzire elmászkálsz, bezzeg arra van időd, idegeneket hívsz Juli születésnapjára – nem is olyan régen, bőven 30 múltam. Persze, hogy van. Azt nem várják el, kedvem van hozzá, nem erőszakolják rám. Nem korholnak. És azok, akik neked idegenek, nekem a barátaim.

Az aranyos unoka ajnározása, kijátszása a szülő ellen, az is szép műsor. Miért nem engem szerettek? Vagy ha nem megy, miért nem hagytok békén, őszintén és egyenesen?

Ha a gyerekem felém se néz majd, nem ő lesz a szemét. Már erre gondolok, három kirepült gyerekre, öregségemre és roskadtságomra. Arra is, hogy én milyen mintát adok azzal, ahogy a szüleimmel vagyok. Én nem akarom a gyerekeim életét élni, de ami közünk van, marad egymáshoz, az valódi legyen. Ezt már írtam. Mindent túlírok.

Aki felém se néz, az egyébként még istenes. Az nem nyomaszt, én se nyomasztom, valahol megvan, béke van. Legalább nem rontjuk el a múltat. Vagy ha szar a múlt, hadd dolgozza fel, pihenjük ki egymást. Nem olyan kudarc az sem. Individualista kor, külföldön dolgozók, más életstílus, élje mindenki az életét. És joga van a titkaihoz.

Ha rám se néz, akkor jó az élete. Nem az a dolga, hogy engem szórakoztasson, magányomat enyhítse, gondozzon, visszaigazoljon.

Ha rámnéz, akkor legyünk együtt örömmel. Vagy segítek, ha baja van, úgy, ahogy neki jó, de nem viszem el helyette a bulit.

Szkájpon se akarok belelógni. Nem akarom, hogy forgassák a szemüket, hogy megint én. Nem akarok helyettük kitalálni dolgokat. Meny által megítélve lenni. Azt akarom, hogy ők kezdeményezzék a találkozót.

Unokát se várok el. Ha lesz, legyen, segítek. De nem fogok okoskodni, ellenük dolgozni.

Ami igazán döbbenet és romboló, az a beteg szimbiózis. A felnőtt gyerek, aki felél. Vagy akit a szülő él fel, akivel szeretve-gyűlölve létezik, amilyen az Üvegfigurákban van: kontroll, sírás, zsarolás, dühök, mindig ugyanaz, csak szökni lehet.

Sokkal inkább felém se nézzen. És nekem lesz majd életem, nem fogok fényképeket mutogatni meg utánuk sóhajtozni.

Erre meg is kérem. Fiam! csak azért, mert szegény öreg anyád, meg karácsonykor illik, NE! Akkor gyere, ha élvezed a társaságom! Az engem is frissen tart, ha nem garantál semmit a személyi adat, hogy én vagyok az anyád. De nem csodálom, ha úgy sem sűrűn. A te életed, éld, intézd, élvezd! És ne is gyere, ezek a szarul sikerült sütemények és köteles ünnepek ne legyenek. Menjünk moziba!

Mentem anyámhoz, persze. Saját kulccsal, nem akarom, hogy apám engedjen be, ezt jeleztem is neki, mikor ide kezdett kommentelni egy hete.

Van-e még a riasztó? Hangja nincs, de látom: pirosan villog. Ez metafora.

Egy órát vagyok ott. Valahogy megneszeli. Utánam néz a homályos ablaküvegen, thriller. Ez is hatalom: les, tud, véleménye van, de szánandó is. Ebből kénytelen érteni, de csak ha nem engedek. Noha, ahogy ismerem, nem adja fel. Egy kicsit nem beszélünk, aztán folytatja ugyanonnan. Nincs neki más működése.

Nem sajnálod?

De, sajnálom. Tamást is sajnáltam. Csak a sajnálatnál világosabban láttam: magának csinálta, nem az én bűnöm.

És a sajnálat nem tud rávenni semmire.

*

Pénzzel manipulálnak most. Telefon, a középső bátyámtól, egy hete.

Hogy mennyire hiányol anyukám, jólesne neki, menjek. Eddig sem a felszólítás hiányzott.

És: “minden UNOKÁMNAK szánok valamennyit, egy évre előre a születésnapok, minden, mert nem tudok nekik venni ajándékot”. Itt könnyen lába kél, L (másik bátyám) elvitte, és ezt egyik bátyám mondja nekem (mi ez a szarkeverés?). Nem tudom, pontosan mennyi, nem mondta ezt anyukám sem.

Megírja a számát. Szám Julis telefonjában, mert akkor lemerültem, az övébe tettem a kártyát, aztán vissza, de épp nem találjuk.

Kérem tegnap, írja meg L számát megint.

Válasz: épp most ír nekem, anyukámnak jólesne, nem akar nyomást gyakorolni, de menjek.

Aznap voltam, onnan jövök, de erről nem számolok be, mert ez kettőnk ügye anyámmal. Idegesít, ahogy téma vagyok, miközben soha nem beszéltük meg, mitől idegenedtem el ennyire. Pedig apám olvasta a blogot, de úgy tesz, mint ha nem tudná, és harcol, tagad.

Én nem másoknak csinálom azt, hogy meglátogatom az anyámat. Nem fogom bizonygatni. És amúgy pont azt csinálja: nyomást gyakorol.

Összerakom ebből (a számot nem írja meg), hogy a pénz, amelyet én nem kértem, nem szoktam, nem vártam, a csali. A lényeg, hogy nekem legyen megint mit csinálni. Menni anyámhoz, L-t felhívni… kitalálják úgy, hogy ne lehessen nemet mondani.

Túlzás, hogy nincs szükségünk pénzre, sőt. Lőrinc örököl, de most az interregnumban vagyunk, nincs még hagyatéki, meg hát az az övé. Épp két iskolai külföldi út részletét kéne kicsengetni, meanwhile, két lakás rezsijét fizetem saját zsebből, az apjáénak nagyobb a közös költsége, mint itt a hegyen a mi lakbérünk. Ja, nem, Julis nevén is van egy rom, az után is csak fizetni kell, haszna nincs.

Hazajövünk, két gyerek ül a bringámon, vaksötét, ónos utak, széllökések. Elegem lesz, összeáll a kép. Mindenkinek van kocsija, házastársa, nagyija, és nem én vagyok az, akinél másvalakinek a pénze van.

Ha valamelyikőtöknél olyan összeg van, amely anyukám szándéka szerint a gyerekeimé, és elkezdi ez a tudat zavarni, ismerve a helyzetünket is, akkor legyen szíves… pontos cím, bankszámlaszám.

Aztán kitörlöm a picsába.

Helyzetem?… A tesóm, az esemes írója beszólt a múltkor, hogy nekem mi bajom lehet, nem úgy tűnök, hát negyvenezres NIKE cipőben edzegetek délelőtt (ő is, ugyanott edzett délelőtt akkor, két éve, de neki szabad). Ákos, az, hogy én ebben így állok helyt, hogy nem estem szét, nem iszom, nem zokogok, nem mutatom a nehézségeit, az ÉN érdemem, méltóságom és munkám. A NIKE-ra ÉN kerestem a pénzt, és nem csak a bloggal, hanem éjjel-nappali korrektúrákkal, szarért-húgyért szerkesztésekkel, de ez nem változtat azon, hogy három gyereknek tökegyedül, mindent én, és senki nem tol alám semmit.

Sasolnak a blogon, apám biztos. Vagy leszarnak, de nem örülnek, nem értenek, nincsenek velem. Negyven fölött kínos is, ha nagyon széttartunk, mert a másik irány a hazug házasság, az egyre gondosabban rejtegetett titok, a depresszió, az alkohol, a pocak, a betegségek. Hogy sokat dolgoznak, nem érnek rá, fáradtak, az csak nekik lehet szövegük. Akik helyett nők és nagyik nevelik a gyereket.

áhhhhhh

Miért vádolom őket? Nem szeretnek, ennyire nem szeretnek, nyilván ez az én tükröm. Egyre türelmetlenebb vagyok, egyre hamarabb mondom, hogy jó, viszlát, én ezt unom. Nem kötődöm már, nem fog fájni, betelt a fájdalomkvótám. Az biztos, hogy engem senki semmivel nem fog arra rávenni, hogy “nem szeret”… én se szeretem, csak ez nem szokott felmerülni. Nem fogtok rángatni. Igenis túljárok annak az eszén, aki át akar baszni (másik és harmadik rokonság), és még mulatok is rajta. Ó, nem valami extra, hogy lehetek erős, ez lett volna eleve is a normális. És nem telepszem másra, és nem használom a gyerekeimet sem érzelmi célra. Nem is hiányzik a “szeretet”, ez így sokkal tisztább, mint ez a család meg párkapcsolat nevű szövevény… lelkesen, akár egyedül nézni filmet, futni, edzeni. Röviden haladni együtt, aztán menni másfelé…

 

Ennek a posztnak lesz egy kis, nyilvános folytatása (ha jól sikerül).

Ajánlott olvasmány ismét Lobster: Kitagadott szülők

 

18 thoughts on “neked hogy esne

  1. “úgy bánt velem, ahogy a leplezetten szemétkedő, szembe nyájas anyósok a menyükkel” ahogyan az én anyósom nyájasan-leereszkedően mondta éveken át: “ugye tudod, hogy mi szeretünk téged?” ja bmeg, tudom, mert elég sokszor kinyilatkoztattad, de nem érzem. biztosan nem véletlenül. egyébként egy jó ideje már nem mondja, nyilván rájött, hogy minek. és ő megvette az unokájának a csoszogit, hiába javasoltam neki, mikor mondta, hogy inkább valami mást kellene, a gyerek nyakig benne van harry potterben, nem számít. megvette, gondolom akciós volt. ott van a polcon érintetlenül.

    “Ha mondjuk látványnak is megterhelően rossz állapotban vagyok.”
    hát ezzel nehéz mit kezdeni, a testi leromlás nagyon nyomasztó tud lenni, főleg egy sokkal fiatalabb számára. évek óta segítek egy házban lakó néninek, aki egyedül él, nagyon ad magára, a környezetére is. sajnálom, rengeteg baja van, de derűsen viseli és keveset panaszkodik, pedig neki lenne miről. néhány napja mélyrepülésben van, kórházban is volt, csoda, hogy onnan hazaengedték. vittem neki ennivalót, de rettenetesen rossz állapotban találtam, segítettem neki felülni és basszus, ég a pofám, de ez van, nem szeretem megérinteni a 36 kg-os összeaszott testét. másnap reggel az ágy és az ajtó közé beszorulva talált rá az ápolónő, aki jött hozzá, este eshetett be és ott feküdt egész éjjel, nem volt ereje felkelni. még él. most vigyáznak rá, de innen már nem nagyon van visszaút.

    Kedvelés

    • Hú, szegény. De (bocsánat) nem kell örökké élni, erőltetni ezt az életben maradást, van egyszer vége is.
      Én simán érintek, pelenkázok, én jól vagyok vér-velő-nyirok-hányás-kakiszag. Ilyen módon, ennyire szeretem őt. Csak hiányzik a fél szeme. Nem viszek unokát, és ezen ne csodálkozzanak, és ne nyomasszanak.
      Nem tudom, ez lesz a vég, hogy melltartót nem veszek, fogamat nem teszem be, nincs fogam… hogy lesz?

      Kedvelés

    • ““ugye tudod, hogy mi szeretünk téged?” ja bmeg, tudom, mert elég sokszor kinyilatkoztattad, de nem érzem.”
      Annyira ez a lényeg. Az én szeretetdefinícióm elég radikálisan leszűkült az utóbbi években, most már kizárólag a másikra figyelés, a neked mi kell, mit szeretnél, és én mit szeretnék? működjünk együtt! mondd el! az, ami nekem szeretetnek számít. A megbeszéléses módszer. És igen: ha én nem érzem, hogy te szeretsz, akkor baszhatom. Az nem szeretet. A jót akarok neked, a de hiányzol, a de hát neked főztem, a mikor jöttök, ez mind nem szeretet. Ez a poszt nagyon, nagyon fájdalmasan mutatja be ezt.

      Kedvelés

  2. Sajnálom.
    Azt hiszem, nálunk anyám kicsit olyan, mint te, és a nagyanyám kicsit olyan, mit a te anyád.
    Ezt már megírtam neked, de ide illik: karácsonykor a nagyanyám félrevont és kikérdezett, hogy akkor most hogy is van ez, hogy nekem mi a “státuszom” a szerelmem családjában, és hogy az úgy nagyon nem jó, ahogy mi csináljuk. Most mindegy, hogy az mit jelent: nem úgy csináljuk, ahogy őszerinte kell, és ennyi elég. Nem kérdezett olyat, hogy én hogy érzem magam ebben a helyzetben, az életemben. Ez az egyik. A másik, hogy elkezdte vizenyős szemekkel mondani, hogy mert ő mindig csak szolgált, mindig csak a család volt az első… ők is “szétdobhatták volna a babaruhát” (értsd: elválhattak volna) bármikor, de a gyereknek apa kell, ez a legfontosabb, más nem számít, bírni kell, a gyerek a legfontosabb… (azt nem tudom, hogy ennek mi köze van bármihez, és miért pont nekem mondta, aki úgy váltam el, hogy nem véletlenül nem lett gyerek a házasságból, de mindegy) Én nem tudom, hogy ő most akkor azt gondolja, hogy én nem beszélek az anyámmal, vagy mi van? Pontosan tudom, hogyan szarta le magasról mindkét lányát, mert ő vezető óvónő és a munka az első, meg nem ölelgetjük a gyerekünket, mert az elkényeztetés (értsd: soha). A nagyapám ugyanígy, persze, csak ő még bunkó is volt, meg ordított meg ivott, de ő gyárigazgató úr, érted, ő nagy ember, fontos ember, ilyen apróságokkal, hogy van két gyereke, nem tud foglalkozni, csak néha beléjük rúg, ha le kell vezetni a feszkót (átvitt értelemben, mert nem verte őket, csak közönyös volt vagy üvöltött). Szóval nagyanyám annyira akarja hinni, hogy ő olyan volt, amilyennek önmagát leírja, annyira át akarja írni a múltat, hogy nem csak, hogy el is hiszi magának, amit kitalált, hanem egyenesem elém állítja magát példaként. Én először csak ledöbbenek, aztán rosszul vagyok tőle. És igen, anyám is azt mondogatja, hogy úgysem értenék, meg most már minek megpróbálni mindent megbeszélni. És amikor ezt az esetet elmeséltem neki, arra jutottunk, hogy ott van még az is, hogy ők talán tényleg elhiszik, hogy ők milyen jó és önfeláldozó szülők voltak, nagy szeretetben nevelték kicsiny csemetéiket, akik lám, mily sokra vitték, és példát vehetnek az öregekről. Hát ez annyiban igaz, hogy ők azok, akikre, ha lehet, a legcsekélyebb mértékben sem szeretnék hasonlítani, de így semmiben.
    A többi testvér összejátszása a hallgatás érdek, véd- és dacszövetségében, hogy mindig legyen, aki a fekete bárány, és így nem másnak kell annak lenni – ez hideglelős, és különösen undorító annak fényében, hogy aki olvasott itt régebben is, az tudja, hogy mennyire nem nyújtottak neked segítséget, amikor tényleg szükséged lett volna rá, és kérted is. Úgy képzelem, hogy a szelektív emlékezés, a múlt folyamatos újraírása rengeteg energiát elvisz, és rengeteg időt kell a magyarázkodásba meg a trükközésbe ölni.
    És semmi, de semmi nem szeretet, ami nem azon alapul, hogy mit szeretnél? mi lenne neked jó? meséld el, hogy érzed magad? meghallgatlak! És akkor nem is kell mondani, hogy de én szeretlek, nem kell mondani soha, mert minden szó és tett ezt hordozza. Ahogy az ember, nem tudom, egy vizespohárért nyúl, vagy jó reggelt kíván, vagy fekszik, basszus, a díványon, és olvas, egy légtérben a másikkal. Már az is. Hát még a beszélgetés. Anyámmal órákig tudunk egy kanapén ülve olvasni egy szó nélkül, és olyan jó mégis. Magától működik, nem kell működtetni meg erőlködni meg zsarolni meg kérni. Ez is csak olyan, mint a szerelem meg a vágy, végül is. Önműködő.

    Kedvelés

  3. Ez most mélyen megérintett. Együttérzünk.

    “Belépek oda, már a villamosmegálló, már az utca, hát még odabent, és tíz évet esek vissza a sziszifuszi belső munkámmal megint. Ott nevetséges vagyok, csúf vagyok, ott nem számítok, elhiszem, hogy ők a jók.”
    Akik ezt olvastuk itt, mind érzünk így? Mindenkinek van olyan hely, olyan családtag, olyan ember? Vagy vannak ők akik soha nem éreznek így, azt sem tudják mi ez, és vagyunk mi? Mert nekem is van olyan ember a családban, aki közelében több év szünet után is így érzem magam. Ez tényleg nem múlik el soha? A múltkor is ez volt, pedig előtte egy éve nem találkoztunk, és nem is szóltunk egymáshoz aznap se. Hülye vagyok. De ebben a szituációban a családtagok is annak gondolnak. Abban viszont nincs igazuk.

    Kedvelés

    • Egy szem, agyonpátyolgatott, szemünk fénye, “csak neked legyen jó” gyerek talán nem ezt éli át. Neki mástól szar.
      Pont rátok gondoltam. Hogy rátok biztos mindenki büszke, becsül, jó példaként emleget. mert türelmesek, tapintatosak vagytok, példás élet, szép kert. Nem kell elkeseredetten, sarokba szorítva harcolni, talán azért is. Ti még a ketogént is tudjátok kompatibilisen, szimpatikusan csinálni.
      De persze mindannyian mástól szenvedünk. Én kettős állapitban vagyok a velük való viszonyomban: vagy nem létezem, vagy úgy érzem, mint ha bíróság előtt állnék. A blog miatt különösen.
      A tényvaló viszont nem az, hogy én vagyok a lemaradt, a sajnálandó, mégis így éreztetik. De nem verseny ez, én csak a képmutatást nem bírom. Polgári látszat, egyházi esküvő, erőszakpártolók, rendhez húzók, idegengyűlölők is.
      Én nem vagyok konform, meg simulékony. Botrány a biciklizésem, tévétlenségem is, az is, hogy kiveszem az iskolából Julit, otthon szülök, szoptatok. Közben sűrűn hallgatunk a múltról, egyik tesóm sok alkoholos éjszakájáról, erőszakos dolgairól, fogdáról, szemét csajozásról… több BTK paragrafusról. És engem kell basztatni a SZOPTATÁSÉRT, a BICIKLIÉRT, a KUTYÁÉRT, meg hogy milyen viszonyban voltam az anyósommal. Ordítani tudnék. Nekik mindent szabad, illetve letagadják. És nagyon sokszor lehúzták anyámat.
      Kösz az együttérzést. Képes és hajlaos vagyok belátni, hogy az én hibám is, sokat fintorogtam, különböztem nem-tapintatosan, nem szeretettel. De nem nekik tudom ezt belátni.

      Kedvelés

      • Ránk mindenki büszke. Azért nagy tétben nem fogadtál erre, ugye? 🙂
        Egyébként sokkal jobb a helyzet, mint mondjuk 15 éve volt, nehezen indult, főleg számomra, nem az voltam biztos, akit elképzeltek. Vicces volt, amikor Veri bátyja kifakadt neki, hogy mi miért akarunk titokban összeházasodni. Fel se merült ilyesmi, de valaminek a projekciója volt, amiket ők gondoltak, beszéltek egymás között. Aztán az évek teltek, a nagy közös vasárnapi ebédek elmaradoztak. Gyerekeink sűrűn járnak, mi ritkábban. Kevés dolog jön felszínre, talán jobb is így, vidámság szokott lenni. Nem feszengek és nem igyekszem. Aki büszke rám, azzal együtt élek, a többiek nagyon messze vannak.
        A ketogénhez, anyám azóta is gyakran mondja, hogy azért a gyümölcs az nagyon kellene…

        Kedvelés

      • Jó, de akkor lehet azt mondani, hogy ők nagyon gázak, azért csinálják. Te biztos vagy abban, hogy így okés, ahogy ti csináljátok, ez a jó?

        Én nem. Nem is lehetek, én egy sérült, durván károsodott, kényszerű állapotban élek, és most nem a lelki dolgokra gondolok: meghaltak az apák, nincs több erőforrás, teremtőnek, mindenhatónak kell lennem. Magam szerint is fura vagyok, van egy csomó gyarlóságom, nincs kedvem őket rejtegetni, pofám se, hazugnak érzem. Megértem azokat, akik nem kedvelnek, kibeszélnek, ítéljkeznek, csak nem ér annyit az ő elismerésük, mint ez a szabadság, a “lehetek én” élménye. Tudom magamról, hogy tehetséges vagyok. Van bennem egy adag “ugye, milyen remek vagyok?”, hiúság, ezt se könnyű elviselni, közben unalmasnak, kevésnek és kispolgárinak tartok egy csomó embert. Sok dacreakcióm van, a feketebárány-szerep, a szorongások, a más út választása miatt. Azért sem kedvelnek, mert úgy ítélnek meg, hogy nem értik, amit írok/mondok, meg hogy miért mondom. És (ez az egyetlen, ami valóban az én hibám, ez lehetne másképp) nem fogom be a magam érdekében jókor a pofám (mert elmagyarázom, azt akarom, hogy megértse.

        Pl. Ducidívány barátnője most nem érti, mi bajom, én meg mondhattam volna, hogy ez a véleményem, és kész, olvasd el a posztot, minden benne van. Ehelyett, mert én is érzem, hogy szegény DD, írom, hogy jelenségekről van szó, nem haragszik senki, de ne írjon már hülyeségeket És ha ezt leírom, azzal ásom el végképp magam, mert ő meg tényleg nem érti, ő azt látja, hogy DD keményen küzd, az ő barátnője, csak visszamondja azt, amit tanítanak neki (“azt mondta a tanár”), másoknak segít, én meg belekötök. (Valamint ő maga sem hisz a ketogén diátában, ettő külön ideges leszek, mert nem hitkérdés.) És elkezdek érvelni, és érzi, hogy gyíknak tartom. Na, abbahagytam. ott is, itt is. De értem, és empatizálok velk, amiért nem szeretnek. Nekem ez a keresztem. Mindamellett a figyelem ezzel is jár, rosszabb lenne visszhangtalannak lenni, nem kell, hogy annyian szeressenek, átéltem én már nagyon intenzív szeretést, nincs hiányom.

        Kedvelés

      • De várjál, én sosem mondtam azt, hogy mi mindent jól csinálunk, nincs is ilyen öntudatom. Többet bizonytalankodom sokszor mint kellene.
        Olyat sem mondanék, hogy gázok ők így generálisan, meg tényleg változnak is a dolgok, de ahogy kezdődött, az nem volt jó.
        Csak írtad, hogy ránk biztos mindenki büszke meg emleget, és jelezni szerettem volna, hogy nem. 🙂

        Kedvelés

      • Nee is mondod, ez nem mondás: egy kis laza, normális attitűddel nehéz nem példának tartani, csodálni titeket. Jó, Pécel, na de egyikünk sem tökéletes. :DDDD

        Kedvelés

      • ‘Közben sűrűn hallgatunk a múltról, egyik tesóm sok alkoholos éjszakájáról, erőszakos dolgairól, fogdáról, szemét csajozásról… több BTK paragrafusról. És engem kell basztatni a SZOPTATÁSÉRT, a BICIKLIÉRT, a KUTYÁÉRT, meg hogy milyen viszonyban voltam az anyósommal. ‘

        Ó igen, fogdáról, drog- és alkoholproblémákról, dühkezelési gondokról, csalásokról.
        De utazásért (!!), tanfolyamért, kapcsolatból kilépésért, meghúzott határokért, bevallott, felvállalt gyengeségekért engem, folyton, örökké.
        Van olyan szerep, amiből nem engednének kilépni soha. Az sem zavarja őket, hogy már nem játszom azt. Ismerlek, tudom milyen vagy! 😀

        Kedvelés

    • “Ez tényleg nem múlik el soha? A múltkor is ez volt” Belül történik, benned, nem ő csinálja veled. Lehet, nem is tud róla.
      Nekem az egyik sógornőm úgy volt beállítva, hogy ő a csinos (csak ő), a jómódú család egyszemje, a lelkiismeretes, úgy is viselkedett (nem veszi le a papucsot a strandon), és ettől az agyamra ment. Soha nem gondoltam bele, hogy lehet neki is panasza, kisebbségi érzése. De nem akarom itt nagyon kibeszélni.
      Engem mindenki tehetségesnek tart azért. Lehet, hogy neki meg ez fáj, ki tudja. Egyszer leinnánk magunkat, kinyílnának a szájak és a szívek, lenne meglepetés.

      Kedvelés

      • Belül van, ma már nagyrészt ott. De nem volt titok, én 7-8 éve nyíltan borítottam, hogy nem vagyok hajlandó a sógorral egy légtérben létezni, sajnálom, majd megyünk külön. (erre Veri reakciója csak annyi volt, hogy OK, ő gyerekkora óta nem akar vele.) Ez nagy balhé volt. Most akkor szervezhetünk két karácsonyt? meg ilyen kérdések. Ezt is az idő oldotta meg, és annak a felismerése, hogy semmi közünk egymáshoz, és akkor ez így van jól.
        Néha idegesít egyébként, hogy ott soha senki nem mond ki semmit. De itt mi tudatosan építünk egy másik világot, és ahogyan a gyerekeink értelme kerekedik ebbe bele, és ők is úgy, azzal párhuzamosan jelentéktelenedik el a többi. Az őszinteség a legjobb ami körülvehet, annak a hiányából jön minden szar.

        Kedvelik 1 személy

    • Olyan ember igen. Egy, akit barátomnak hittem, akként kezeltem, ám utólag lehullt a lepel a nagy manipulátorról. Szégyelltem magam. Rájöttem, fanatizálható vagyok. Olyan dolgokat elhittem, olyanokban részt vettem… A nagyszerűség, különlegesség más általi külső fényezése életveszélyes. Tudathasadást kísértő állapotot teremt.
      Ha az illető szektát alapított volna, bizisten belépek, rúdra zászlót tűzök és lengetem, lengetem.

      Akkor és ott, úgy és abban az állapotban, formálhatóságban… Agymosásnak való kedvező, meleg ágy.
      A hideg futkos tőle a hátamon. Most már.

      A kapcsolattartás megszakadása után találkoztunk 4 évre rá és megdöbbentem, ahogy felfedeztem magamon a kurta, utcán összefutottunk beszélgetés alatt kialakuló behódolás, nagyon viselkedés rezdüléseit. Hiába a szünet, a megváltozott érdeklődés és élethelyzetek, régi idők árnyai lopakodtak körém. Körém, aki azt hitte, túl van a múlton, túl az illetőn, túl az akkori marhaságokon (most már marhaság).

      Kedvelik 1 személy

  4. Belül van, ma már nagyrészt ott. De nem volt titok, én 7-8 éve nyíltan borítottam, hogy nem vagyok hajlandó a sógorral egy légtérben létezni, sajnálom, majd megyünk külön. (erre Veri reakciója csak annyi volt, hogy OK, ő gyerekkora óta nem akar vele.) Ez nagy balhé volt. Most akkor szervezhetünk két karácsonyt? meg ilyen kérdések. Ezt is az idő oldotta meg, és annak a felismerése, hogy semmi közünk egymáshoz, és akkor ez így van jól.
    Néha idegesít egyébként, hogy ott soha senki nem mond ki semmit. De itt mi tudatosan építünk egy másik világot, és ahogyan a gyerekeink értelme kerekedik ebbe bele, és ők is úgy, azzal párhuzamosan jelentéktelenedik el a többi. Az őszinteség a legjobb ami körülvehet, annak a hiányából jön minden szar.

    Kedvelés

  5. Éva, én annyira hálás vagyok hogy írsz erről, hogy így írsz erről: őszintén, kendőzetlenül.
    Komolyan megerősít, hogy nem baj ha én vagyok a helikopter a saját családomban.
    Jajj és igen, otthon én is “elfelejtem” az önismereti munkám nagyrészét, basszus.
    Én tavaly új hatarokat huztam, apam novemberi csaladi balheja utan (amibol megtudhattuk _ismet_, hogy o a kiraly, mi meg meg mind hulyek vagyunk) azt mondtam, hogy a 24-én nem töltöm anyámmal, meg apámmal hármasban. Mivel egyedul vagyok, nyilvan ugy “illene” hogy veluk toltsem, de leszarom mar, mi hogy illik, a sajat lelki epsegem fontosabb. volt nagy kozos karacsony 23-án, aztan en szepen hazajottem a kis lakasomban, es ugyan full betegen az agyban toltottem a 24-t, de tok jo volt így is, nyugi volt, azt kulonosen ertekeltem, hogy senki nem predikalt szenteste ittasan nepirtasrol (megtortent eset).
    És arra jutottam, hogy tenyleg sokat koszonhetek az apamnak (leginkabb anyagilag) de egyszeruen akkor sem oké, ahogy a csalad tobbi tagjaval beszel, ahogy mindenkit lekezel es nem, az alkoholizmus es a vele jaro teljesen kiszamithatatlan allapotok sincsenek rendben.
    Nem ertek ehhez…nyilvan a szuleinkhez nagyon elemi kotes kot, ha jok, ha rosszak, faj ez azert neha, hogy miert kell ennek így lennie, mostanában mar inkább apatikus vagyok a kerdesben, vagy néha csak nagyon szomorú. és fáradt, nagyon fáradt…évekig probaltam magam “elmagyarzni” de mindig suket fulekre talaltam. mar nem probalkozom.

    Kedvelik 1 személy

a kommentelés lehetőség, nem jog: legyél nyitott, jóakaratú, olvasd el, amire reagálsz, és érvelj! vagy mesélj. NE személyeskedj, vagdalkozz, ne röhögtesd ki magad!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.