Aki régi olvasó, az emékszik az én mitologikusan megírt tamásos, jánosos, bátyáimos, tágcsaládos és művészuras történeteimre.

Azt kérdezem terapeutámtól (meghalt már) 2005 novemberében, amikor elég csúnyán viselkedett velem a művész úr: de honnan fogja megtudni, hogyan adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?

A művész úr annak a felismerése is: nincs Isten, nincs bizottság, aki igazat ad. S talán igazam sincs. De mégis. De nem úgy. És mindegy már.

Én vétkem, én igen nagy vétkem, miért is? Ártatlan vagyok abban a bűnben, amely nem is létezik.

Nem ismerem őt, színpadon láttam, sokszor. Szeretem, mert ismerem az arcát, színeit, termetét. Sarka rózsaszín, ápolt a körme. Hogy a szeme színét nem tudom, most jöttem rá, amikor egy filmben megláttam. Vonz az intelligenciája. De szexuálisan, én? Aki egy katicabogárra sem tudna úgy nézni? Nem. Nem ismerem. Úgy nem. Csak nézem.

És nézem továbbra is. És írok neki, színházról többnyire. És ő soha nem felel.

Részlet.

Nagyon érdekes, ami történt Tamás halála óta. Ezzel a 2004 körüli múlttal én nagyon régóta nem foglalkoztam, ez a lezárt, beásott, fűbenőtte múltam. Eszembe se igen jutott, jó három éve a művész úr sem. Kiírtam magamból, és vége volt, a társulatváltásának híre is csak meglegyintett. Színházban sem láttam, nem jártam. Ami azt is jelenti, hogy nem lovagoltam sérelmeken, nem beszéltem ki se Tamást, se a művész urat senkinek.

Első gyermekem apja nem volt egy kifejezett érzelmi zseni, sem skandináv lélek. Hallgatós, szégyenalapú, elfojtós, intellektusa tornyába zárkózó, sokakkal szívélyes, lekötelező és emékezetes, de megközelíthetetlen. Annak, aki ismerte közelebbről, nagyon-nagyon nyomasztó. Vagy behódoltál, vagy belepusztultál. Emellett megkapó, varázslatosan egyedi intellektus volt, sok egyedi vonással, és tanáregyéniség, előadózseni, aki behúz. Sok mindenért nagyon szerethető, rejtélyes, mitikus. Ugyanakkor autoriter erőszakkal, kontrolláló módon, önösen és teátrálisan tudott viselkedni konfliktushelyzetben, de mindig úgy, hogy a világ szemében józan, értelmes, sajnálható maradjon. Soha nem cirkuszolt mások előtt, ittasan sem, nagyon figyelt, hogy ne derülhessen ki semmi.

Én először erről a viselkedésről a művész úr jelenlétében mondtam ki az igazat.

…az első lázadásomban is benne volt a művész úr. Ez az első élményem róla színpadon kívül. Az én emberem ivott, titokban és sokat és xanaxszal. És sokan mondták nekem, látták tántorogni a városban. Én nemhogy nem szembesítettem ezzel — nem vallottam be magamnak sem. Én annyira jó akartam lenni. Huszonnégy éves voltam (2000 decembere). Este Sirály-premier! Hat óra. Telefon, akadozó nyelvvel mondja: elmarad a bemutató.

Mi?

Felhívtam a színházat, lesz-e premier.

Volt.

Erősebbnek bizonyult Csehov. Elmentem egyedül. Fekete bánattal, mert én szerettem az emberemet. Felvettem a jegyet, székfoghíj a jobbomon, fájt, aztán feloldódtam. Szép előadás volt nagyon. Valószínűleg a művész úr is akkor nézte, ő nem játszott benne, de én akkor még nem figyeltem őt.

Hazamentem, emberem otthon volt, horkolt. Nagy tévé, fekete női fej szopott egy méretes bránert. Betakartam. Kikapcsoltam. Lementem a hálószobába sírni.

És nem beszéltünk erről másnap és később sem. Hogy hol járt ő, és hol én, hogy megvolt a premier és miért hazudott és miért iszik. Milyen jellemző. A nő, aki jó fej, és nem balhézik!

De megnéztük aztán még egyszer egy héttel később, írnia kellett róla, kapott új jegyet, és én akkor sem mondtam semmit.

És aztán hetekkel később egy másik színházban (Új) sorban álltunk a stúdiószínpadnál előadás előtt, az emberem, a művész úr meg én, és erről a Sirály-bemutatóról beszélgettünk, és én erősködtem, hogy ez a legjobb Csehovja Vallónak, és nem, Zarecsnaja nem is akkor jön be, már nem emlékszem, de valami részletet az előadásból.

És erre az emberem gúnyosan: te aztán ezt nagyon jól tudod.

Nagyon jól tudom, mert kétszer láttam.

És, nem hiszitek el, mit mond:

Dehogy láttad kétszer.

És akkor én, aki annyira nem vagyok színész, de most mégis játszottam: de igen, mert amikor a premier volt, te kőrészeg voltál.

Az emberem nem mondott semmit erre, később sem, a művész úr viszont hátralépett és azt mondta: ohó, családi belügyek, ehhez semmi közöm. Aztán kis kínos szünet után bementünk Szép Ernőt nézni.

Amikor én nem bírtam tovább, és el akartam költözni, akkor nyomozott utánam. Ez már 2004 tavaszán volt, kétéves volt a fiunk. És aztán kiborította a bilit.

Legnagyobb meglepetésemre a következőket mondta:

AZ EGÉSZ SZÍNHÁZI SZAKMA RAJTAM RÖHÖG HÓNAPOK ÓTA, MERT TE TITOKBAN AZT SZERVEZED, HOGYAN TUDNÁL ŐVELE (ti. a művész úrral) ÉLNI. MÉGIS MIÓTA CSALSZ MEG, KEDVESEM?

Hogy ez blöff volt, vagy téveszme, nem tudom. Akkor volt, hogy nem engedett ki a lakásból. Nem hagyott aludni. Jött utánam mindenhova, a sarkamban, szó szerint. És nyilván ez egy nagyon kellemetlen helyzet, és én erről beszámoltam a művész úrnak.

…a következő premieren, március 14-én kiszaladtam a sorszélről függöny után, taps előtt pisilni. Jövök föl, hát ki áll az előcsarnokban egyedül? Benn taps. Ennél jobban nem is lehet kettesben lenni. Egy perc, de kettesben. Jön: szia, hogy vagy?

Én az idegösszeomlás szélén napok óta: úristen, ne gyere ide, nagy ciki van, nem tudom most elmondani. Furcsa és megint elutasító arc. Megírom majd, mondom, és kimegyek az utcára.

Néhány hét után, de megírtam. Emlékszem, kisalakú, B5-ös levél volt, négy oldal, sárga papír. És nyilván arcoskodtam, tetszett is nekem a helyzet – őfelé. Ezek egyszerre tudnak lenni, a borzalom és a borzongás.

Velem azt a levelet nem a romantikus énem és a feltűnősködésem íratta, hanem az igazságérzetem. Engem megvádoltak. És semmi alapja nem volt. (Talán el kellett volna mondanom neki a halála előtt, hogy semmi alapja nem volt? Szerintem tudta, s ha nem tudta, már nem számított akkor.)

Ó, bár lett volna alapja, gondoltam később. De még beszélgetni is csak éppen. Illetve én leveleket írtam. És makacs voltam, és ez megint nem a manipulatív nő, mert olyan sosem voltam: nekem igazam van, tiszta vagyok. De a levelek is később voltak. Mintha Tamás adta volna az ötletet, hogy a nézői rajongásom, visszajelzésem érzelmivé és sorsszerűvé váljon.

Amikor tényleg megcsináltam, új életet kezdtem, azt megírtam a művész úrnak. Mert én nem csak nyavalygok, én tényleg. És aztán volt, hogy egyszer olyan nagyon kedvesen nézett a tapsrendből. Na jó, hagyjuk, ciki. Ezt dédelgetni, ebbe kapaszkodni.

Ráakadtam nagyon. De amilyen protestáns én vagyok, előbb elköltöztem. Mert én gondolatban sem. Az emberem súlyosan projektált ezzel a megcsalás meg hát mögöttiség váddal ám. Ezt is most értettem meg. És nagyon fontos volt neki – nem a fia, nem én, és még csak nem is az önérzete, dehogy. Hanem hogy mit szól a világ. Hogy őt elhagyták.

Mindenki elhagyta végül. Ezért maradt egyedül.

Van egy gyerekem, aki kéthetente egy hetet nem élt velem, és én nem firtattam, mi történik olyankor. Az apja napi szinten rég nem kellemetlenkedett, együttműködőnek mondanám. Csak néha bekavart, erősködött még, az iskolaválasztásba, de ez is két éve volt.

Aztán már nem maradt ereje semmire. És aztán L. mondja, szarul van, nagyon szarul van, és aztán meghal – többszörösen áttétes, kezeletlen, végstádiumú rákban, az otthonában.

 

Akkor jöttek azok, akik szerették. Szerették, nem ismerték, szerették, mert nem ismerték. (Bocsánat.) A halál friss döbbenetében ringatóztam ebben: milyen megrendítő, micsoda veszteség, mekkora elme, és hogy szerette a fiát! Az emlékeken ringtam, és azok szaván, akik semmit nem tudtak. Hoztam a szerepet, magával ragadott. És mégiscsak van egy közös gyerekünk. És tárgyak és intéznivalók. A dolgok felhozták az érzéseket.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy mindannyian féltünk tőle. És hogy ennek vége. És ez mennyi mindent megváltoztat. Még a múltat is megváltoztatja.

Minden szerdán úsztam. És a művész úr is úszott szerdánként. Lehet, hogy ő máskor is, nem tudom. Az előzmények miatt leírom: Kata miatt és két éve úszom szerdánként. És Kata fedezte fel valamikor másfél éve, hogy ott van. Onnan már néztük, ott van-e, és ott volt. Aztán volt, hogy Kata nem jött, én meg szándékosan később mentem, mert nem volt erőm az izgalmakhoz. Már nem vagyok tinédzser.

Amikor Tamás haldoklott, írtam neki. A tanácstalanságomról. Hogy kéne valamit tenni. Úgy érzetem, mindennek ellenére valahol van egy hármasunk a kozmoszban. És válaszolt, és nagyon emberi volt. Aztán megírtam, hogy megtaláltam Tamást, aznap este, amikor.

Az uszodában jöttem rá aztán, hogy ő is félt tőle. Mint színész a kritikustól, és mint belekeveredni nem akaró is.

Ettől én persze nem leszek jobb fej, nem fog szeretni. Nincs hepiend. De egyszer csak megértettem, hogy ez nincs többé. És nagyon más már így az egész, retrospektíven is. Felszabadult lettem. Súlyos teher volt ez.

Ülünk a fiammal október 27-én a színházban, és nézzük a művész urat egy címszeprepben. Megnéztük. Annyi év után, ebben az új helyzetben, nem-fürdőgatyában. Sokat viszem a fiamat színházba, és megszerveztem, hogy mehessen, mert menni akar, mindig, heti 5-6-szor is. Írt is az előadásokról. Ezt meg akartam nézni vele, ezt a jutalomjátékot, de ez is úgy történt inkább: épp ott néztem egy független produkciót, és annak a szünetében vettem jegyet.

Természetesen kinéz, észrevesz. Ismét múltidézek. Nagyon ismerem a kinézéseit, és ő nagyon rutinos.

Hát akkor engem nézett a művész úr, kinézett a nagy szerepéből, nyilván, mert én már másodszorra láttam, és tudtam, hogy az az utolsó jelenése, mert majd mondják róla egy kicsit később, hogy meghalt, ő csak áll a bal szélen, ott ülök én is, és néz, én nézem: most van vége (és azok a léptek, amelyekkel kisurran meghalni!), és ő néz engem, hogy mit látok vajon ebben, hogy ő most meghal, tudja, hogy tudom, hogy hal megfele, és hogy meg akarom fejteni, hogyan csinálja, és a nézésemet nézi, beleakasztott tekintettel, tud rólam és kíméletlen, és közben, mindeközben hal meg épp. Ez a viszonyom a művész úrral, nem több, s persze ez is az én fejemben történik. No persze, nekem hét órára ez a húsz éve hordott kontaktlencsém, ez lehet százharminc százalék víztartalmú is, ez száraz, hályogos, és akkor a reflektor és a por, ez már hétkor sem tudná eldönteni, apja vagy anyja-e az amott, netán maga Psota Irén, hát mit tudom én, mit nézett, rajtakapom az ostoba regényvágyat ebben is. De az egész így kontaktlencsével, az örökké bizonytalan narrátorral még jobb, mert az életem nem nagyregény, csak másodvonalbeli posztmodern meg intertext, hiányoznak lapjai, valamint félbehagyták csúnyán, és még fordítva is tartom, itt állj meg, sok lesz, már sok (és még innen is kitöröltem néhány karaktert).

Nagyon, nagyon kellemetlen ilyesvalakivel beszélgetni, életét követni, leveleit olvasni (igaz-e*), pláne együtt élni. Jaj, de unják már az én művész uramat, aki csak ennyi, hogy nincs, de úgy nincs, hogy közben tudja rólam, hogy vagyok, és ő is van. Van, nem tehetem, hogy ne legyen, csak épp többé már ez magánügy (na meg irodalom).

Ez az én nagy felterjesztésem, örök panaszom az éghez: legyen regény az életem, miért nem regény az életem. Ha nem regény, majd én megteremtem, kiprovokálom, megalkotom, hogy ami velem megesik, a fejezete lehessen. Mindent, ami történik, innen nézek, így válik minden történetté, így éleződik, lesz csattanója és markáns jelzői (érted már, miért írtam olyanokat?*), s ami nem tud válni, mint például a gázóra vagy a hűtő leolvasztása, az nincs (legfeljebb annyiban van, hogy nincs).

(* ez a kettő a művész úr megszólítása ám, és a 2004 és 2008 közötti leveleimre vonatkozik. persze, hogy értette a hatni vágyást, tetszeni akarást. később én kaptam ilyen öntetszelgő leveleket wannabe-ktől, hát, a falra másztam. állati kínos közönségünkké tenni akarni azt, akinek mi önként lettünk a rajongói. és hiába mondogatom, hogy de én tényleg tudok írni.)

Cirkalmas, ahogy megírtam, kínosnak is érzem. De ami az epikus magot illeti, az megtörtént, valamikor 2007-ben. Tényleg kísérleteztem. Tényleg kétszer láttam. És tényleg felhasználta a tekintetemet. És valóban azt éreztem, hogy tudja, hogy én értem az egészet, hogy látóbb vagyok másoknál, és ketten vagyunk, a színházi pillanat varázsában.

Vissza a fő történethez, 2017. október. A fiam azt mondja, mindjárt a ruhatárazás előtt: lehet, hogy én esetleg színész akarok lenni.

Így mondja. Soha nem mondott ilyet. Nem merült fel a színészet, és nem szokta sűrűn váltogatni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. És pont a művész úr hat így rá.

Egy kicsit elmagyarázom neki, mitől nagy ez az alakítás, technikailag is miben profi a maestro. Összekötöm más szerepekkel. A rendezés, a ritmus, a szereplők többsége sántít, de a művész úr nagyon nagy.

Ezen az estén derül ki az is, hogy a fiam nem tud semmit. Se a rajongásomat, se az apja vádaskodását. Olvashatta volna a blogon, vagy kihallhatta volna a ritkás beszélgetésekből, mint ahogy sok mindent kihallott, de ezt nem. Nem tudta az sem, hogy létezik ilyen történet, és azt sem, hogy a színpadon épp csodált, színészt játszó színésznek, sőt: színészfejedelmet játszó színészfejedelemnek szerepe van az életemben.

(Érdekes, mit tudnak az ilyen felnőtt dolgainkról a gyerekeink. Mert olyan közel állnak hozzánk, és érinti is őket. És én nyílt is vagyok, a nagyfiam tud a dolgaimról. De mégis gyerekek, és amiről szó van, az a mi nélkülük-életünk.)

Egy novemberi napon állok az uszoda előterében, megint elbasztuk a kilépést, túllógtunk a két órán az én szaunázásom miatt, miattunk kell kézileg kinyitni a kaput, sőt, ráfizetni, és feltorlódtak a szabályos úszók, az időben kilépők, köztük a művész úr.

Megoldják, megyünk ki, és mondom neki, kérek valamit, de ha sietsz, nem akarlak zavarni. Nem terveztem, csak ha már így összejöttünk.

Megáll. És az arcába nézek, tűnődöm, milyennek látom. Az arca zárt, de nem ellenséges, hanem elzárkózó. Sok ilyen helyzete van, sokan szólítják meg. Olyan, mint rég, jut eszembe, de mégis eltelt tíz év. És közelről az arc hat, a maga tökéletlenségeivel, pórusok, nézőtávolból meg az egész ember, főleg az, hogy ott mindent ő ural, elemében van, meg a mozgása, ami hihetetlenül tudatos és elegáns neki.

Itt meg egy hétköznapi ember. Közel van, nem isten, él, lélegzik, nyála van. Nem döbbenet?

Kata lepattan a vécé felé diszkréten.

Van ez a te nagymonológod a (…) első részében, mondom. A fiam indul egy kritikapályázaton, szeretne idézni belőle. Nem találom sehol szöveget.

Na, várjunk. Mi számít nagymonológnak? Szigorú.

Két nagymonológod van a szövegben (magyartanárként -ázom). Az első részben egy, erikának mondod, és a második részben is egy, a színészetről. És az első kéne, ha nem bonyolult.

Írd meg az e-mail ímed, mondja. Na, végre eljutottunk idáig, mondom neki, őszinte öniróniával.

Leesik a sapkám, lehajol érte. Vörösödöm, ő hajol le?

Végül a fiam e-mailjét adom meg. Küldi is a részletet, de nekem, a fb-ra.

A fiam pedig határidőre megírja a kritikákat. Én elküldöm neki pár sorát, ami róla szól, és ő megköszöni.

“És ennyi, itt pukkadt ki a lufi, eddig tartott ki az elemzés (a művész úr) méltatása nélkül. Mint a némiképp identitászavaros, szerelmet kereső, kérdéseket firtató személyiség, aki ha másban nem is, magában teljesen biztos, többszörösen összetett szereplő, bizonytalansága a sötétség, humoros jelleme a fény, mindenből pont elég jut. A színdarabban szereplő színész, aki mind a valós, mind a színdarabbeli közönséghez folyamatosan kiszólogat, egyenesen, személyesen teszi fel a saját kérdéseit. Két különböző tempójú vonalon kell haladnia, kezdetben anélkül, hogy szétesne, később pedig pont ezzel a feladattal; tudnia kell vívni, tudnia kell udvarolni, tudnia kell a legkomolyabb pillanatot viccel megkoronázni, és persze tudnia kell jó színésznek, a világ legjobb színészének lenni. És (a művész úr) ezekre mind képes. A darab két arculatának harmóniája meg sem üti ezt az együttműködést, minden feladatát néma csendben, tisztelettel nyújtja át a színésznek és a színészt játszó színésznek. Kiállása, jelleme, hangja, képessége, hogy a szereplő fejlődését élethűen mutassa be, abszolút képessé teszi őt a főszerepre. És kevesen jutnak az eszünkbe, ha mást keresünk erre a szerepre… vagy talán senki sem, senki, aki ehhez hasonló hitelességgel lenne képes ellátni a feladatát. A színész, akit az isten is színésznek teremtett, eljátssza a színészt, akit az isten is színésznek teremtett. Kell ennél több? Nem kell, de van még egy kevés.”

Mosolygok, mennyire rajongó alkat a fiam is, mennyire élvezi önmagát, és mennyire túlírja. Ugyaneznap kvázi felfedezik a versmondó versenyen, és kimondják, legyen színész. A művész úr pedig várat egy kicsit, aztán tömören megköszöni. Ne legyen rideg. Ne legyen félreértés.

Nincs félreértés, művész úr. És sosem volt. Magamnak csináltam.

Tamás nekem azt mondta egyszer, én azért nem lennék/vagyok jó kritikus, mert (figyelj:) nincs meg bennem a színházzal szembeni kötelező távolságtartás és ellenszenv. Afféle Baradlay Kazimirnéként felszólítottam az elsőszülöttet, hogy basztassa nyugodtan a struktúrát, a rendezőt, a színpadot, de a színészt szeresse, illetve semmiképpen ne alázza. Termékeny talajra hullott az intelem. 🙂

Azonban a blogolvasóknak még le lehet írni, hogy mennyire megrendítő évekkel később találkozni életünk nagy szereplőivel. Hát még fürdőruhában!

És ennyi, egy fejezet még ez, de regény nem lesz, nem alkalmas rá a történet, ja, és el ne felejtsem: nem is vagyok regényíró.