magány

Ha erről, amiről most írandó vagyok, úgy szólnék, ahogy szokás, akkor fel kéne sóhajtanom: hát én is eljutottam idáig, bölcsesség, érettség, tudatosság és egy csipet keserűség, ejj, hát így van ez; fáraszt és iszonyít az emberi rútság, csalódtam egy sor barátomban is… És persze sajnálnom kellene magam, legalábbis számolni azzal, hogy sajnálni fognak, amiért nem működnek az emberi kapcsolataim.

De én a saját szavaimat mondom. A fenti-szokásos nem is igaz. Nem csak nem az enyém a megfogalmazás, hanem rá sem ismerek az igazságára.

Azonnal gyanús leszek magamnak. Dehogyis keserű! Csalódott? Hogyisne! Hiszen akit újonnan ismerek meg, abban lelkesen, kételytelenül bízom, ugyanakkor nem támasztok iránta elvárásokat. Nincs késztetésem, hogy olyan öntetszelgősen, szereplősen elregéljem nekik a teljes életem, hogy hatással legyek bárkire, hogy a kezemben legyen a velem kapcsolatos kép alakítása. Nem bántódom meg, ha nem olyan, mint eleinte. Menjen, ha menne, és megyek, ha mennék. Igyekszem, hogy ne fájjon. Tudom, ha fáj, tudom, miért fáj, és ilyenkor ártalomcsökkentek, nem pedig dühös vagy önigazoló leszek.

Hogy is mondja Alceste? Petri György új fordítása, színpadon Mucsi Zoltánnal láttam.

…ezt a modort nem szenvedhetem,
ami most dívik a magadfajták köreiben.
Hogy utálom ezeket a bennfenteseket, a
protekció viszonteladóit,
a mindig kitárt karokat,
jaj, hogy utálom őket,
az üres szavakkal lekötelezőket.
Az udvariaskodásnak ezt a csataterét,
ahol egyre megy, ki a silány, ki a derék.
Rendes ember nem kívánja meg
az üzletszerűen osztott dicséretet.
A legjobb társaság sem érdekel,
ha szóba kell állnom mindenkivel.
(…)
Megtagadom azt, ki mindenkinek tetszeni akar,
érdeket érdemmel összezavar.
Én azt akarom, hogy külön helyem legyen:
mindenkit barátja nem barátom nekem.

PHILANTE De amig emberek közt él az ember,
engednie kell a bevett szokásnak.

ALCESTE Tudod, mit kell? Büntetni könyörtelenül
a színlelt barátság ocsmány üzéreit.
Hogy csak önmagad légy. Mindig, mindenkivel.
Hogy azt mondd, amit gondolsz és
érzéseidet taktika sose takarja el.
(…)
Két seb a két szemem. Ez a világ rohad.
Nem merek szétnézni, mert elhányom magamat.
(…)
Még csak az kellene, hogy azok
tartsanak bölcsnek, akiket gyűlölök!
(…)
Együtt és külön gyűlölök minden embert.
Ezeket, mert kártékonyak és rosszak,
azokat, mert hajbókolnak a rossznak.

És hogyan érvel Philante?

Igen. E sok hiba, ami annyira lázít,
egyszerűen természetünkből fakad,
és lelkem semmivel jobban nem háborog,
ha látok egy aljas, érdekhajhász csalót,
mint azon, hogy a keselyű véres húst zabál,
hogy a majom pimasz, és dögevő a sakál.
Az erőszakos bölcsesség: taszít.
A tiszta ész minden szélsőséget kerül,
s a higgadt bölcsességet tiszteli egyedül.
A régi merev erkölccsel a mai szellem ha
tetszik, ha nem, összeférhetetlen.
Halandóktól isteni tökélyt kíván.
De nekünk igazodni kell a jelen után.
Hidd el, nincs őrület annál nagyobb, mint
hinni, hogy a világot megjavíthatod. Amit
te, ugyanazt látom én is naponta,
azt is tudom, mi és hogyan mehetne jobban,
de bármit látok és akármit veszek észre,
őrjöngeni, mint téged, nem fognak látni mégse.
Olyanok: amilyenek – eltűröm csendesen,
s dolgaik elviselni szoktatom a szívem.
Élni csak a használható erény segít.

A klasszikus sorok, a polarizált álláspontok persze nem arra valók, hogy egyik vagy másik oldalra álljunk, hanem hogy mindkét igazságon elgondolkodjunk.

Magányossá engem az tett, hogy a nem különösebben építő kapcsolataimat nem ápoltam, a diszfunkcionálisakat pedig következetesen leépítettem, és nem kell kényszerűen emberek között lennem. A hétköznapjaim nagyobb részét megint egyedül töltöm, és van mit átgondolnom a csendben.

Előttem a boncolási jegyzőkönyv, döbbenetes, tragikus diagnózisok tucatjaival. Mégis, a megrendülés is más, azonos a jobbat akarással. Minden hazugság, elkenés menjen a közelünkből, mert ide vezet az ezekre alapozott élet.

Nem csalódtam az emberekben. Ők nem változtak, legfeljebb elmélyültek a színeik. Én változtam, de nagyon. Én jártam ott, ahol nagyon hideg van, én kényszerültem arra, hogy vagy belepusztulok és elzüllök, vagy titániummá válok, és bármit elbírok.

És ezért nézek másképp az emberekre, ettől mások a barátaim most, és másképp a barátaim a régiek is, az újabbak is, mint régebben. Más a közösségem, más célra van egyáltalán olyanom (de leginkább nincs).

Nem csak azt jelenti a magány, hogy nincs se bejárós munkahely, random kolléga, okoskodó szomszéd, se családnak csúfolt vergődés és évtizedes neheztelés, viszonzási csapda, az élet lenézegetése egymásról, se ilyen-olyan közösség, akikkel van valami közös, de a többi folyamatos bosszúság, jobb napokon élő paródiaműsor.

Ezek nincsenek, és azért nincsenek, mert ki tudom mondani: nem függök, nem kell a jó közérzetemhez az, hogy mások visszaigazoljanak, rám nyissák az ajtót.

Volt közösségem, több is, többféle, és nem tudok válaszolni arra, hogy jó volt-e ez nekem, mi volt jó a közösségben levésben. Egész pontosan: mindig inkább szar volt. Hiszen nem is döntés volt, csak belekerülés, benne maradás. Félelemből, megszokásból, igazodásból, meg nem kérdőjelezésből volt közösségem. Hogy legyen valami. Közösség kell, az ember társas lény, nem?

És nem láttam át az embereken – addig voltam békés. Aztán rájönni, hogy bizony, itt zsidózás megy, kirekesztés megy, durván kertvárosi nyárspolgáriság, molesztálás, erőalapú érvek, migránsozás. Úgy fordultam ki a szeretett kórusom jubileumáról tavaly, ahol még egy zeneműbe is belemagyarázta a karnagyunk nagy mosolyogva: menjenek innen, menjenek haza. És nem szólt senki, de senki.

És a blog. Annyian leírták már nekem a “véleményüket”, hogy nem tudom már nem észrevenni a hamisságot. Kifejlődött ez a képesség, és ez kiszelektálta a hozzám közeledőket. Vagy én szelektáltam ki őket, vagy ők nem kértek már ebből az énemből.

Ne akarjon segíteni az, aki tolakszik, fontoskodik, saját pecsenyét sütöget. És hagyják békén a fiamat, hagyjanak gyászolni, megérteni, feldolgozni mindazt, amit mi, a fiam és én, primer módon megéltünk. A felszépítő hazugságok, a “nahát, ki hitte volna”, “mindig a jók mennek el” nem vigasztalnak.

Hihetném, hogy ez az állapot szomorú, hogy ez keserű, hogy szebb volt az ifjúság. Hihetném azt is, amit el szoktak nekem magyarázni: hogy megzavarodtam a blogtól, az önkifejezéstől, a nyüzsgástől, a hiúságtól, az intrikáktól, az elismerésektől, a “pasihiánytól” vagy épp a ketogéntől.

Csak hát a valóság az, hogy sosem voltam ilyen stabilan jól, tartósan depressziótlanul. Sosem voltam, lehettem ennyire önmagam, bűntudat nélkül, mély és saját örömökkel, hajnalok derűjével. A felszabadulásnak lendülete van.

Másrészt elmesélik nekem a rokon tudatállapotúak, kommentelők és barátok is, hogy ők is ide jutottak, és milyen máshogy fest minden innen. Lassan derült ki, több év alatt, hogy ők a rokonok – ez tehát létezik! Azt hihetnéd, önmegszólítás, te vagy a rém, az egyetlen. Iszonyú magány. Mert kéttenyérnyi szőrös anyajegyed van, üvegcsontod vagy 220-as íkúd, vagy színtévesztő vagy, netán rögeszméd a vonathanggyűjtés. De mivel nem fickók nézegetésére, önudvaroltatásra vagy birkulásra használod azt a sokat, aki a neten jár, specializálódtál. Mondod a tiedet, és lassan egymásra találtok. Erre jó a nagy nyilvánosság, de erre jó.

Az egyedüllét nem magány, le kéne szögeznem ezt is gyorsan. De még csak egyedül se vagyok. Viszont rendszeresen megélem a magány érzetét, igen, így fogom nevezni. Egzisztenciális módon, ami maga a szabadság és a felelősség, a kényszerek nélküli állapot, illetve a csend.

Az a csend, amelyikben meghallod a gondolataidat. A lényednek kontúrja lesz, és nem kell töprengened, te vagy-e ez, aki ezt gondolja, vagy valaki más. Vagy a görög kórus, vagy a félelem szava. Az anyád, a szerelmed, aki megsebzett, a bántalmazód, aki elhitette veled, hogy bűnös vagy. Vagy egy közmondás.

Pedig már a töprengés is termékeny állapot. A legtöbben nem is tudnak a kérdés (“”ez vajon a saját gondolatom?”) létezéséről.

 

A múltkor nagy csöndben voltam a másik lakásban. Teljesen egyedül. Előző éjjel 3-ig fordítottam, írtam és olvastam, aztán reggel kelés, indulás, összekészülés, fegyelem, késés és szétesés, hiszti ellen. Feltettem a buszra a kicsiket, az idejében-buszra, és visszamentem.

Beléptem, és – ezt csak a nyüzsgős-sokgyerekesek érthetik – megrohant az idő és a csend. A befolyásolatlanság, a döntés. Hogy ma feladat, magamnak választott mégiscsak-határidő sincs. Elnyújtózom, mert az esik jól. Nem jön senki, telefon lehalkítva, gép se közel. Kávé. Egyek egy tojást? Vajjal? Nem eszem tojást, tojást sem. Forró, éhes, éles tudatú és fáradt vagyok.

Énidő. Én. Csönd. Aludni fogok. Vagy ábrándozni.

Azon nyomban bűntudatom lett, ennyire kúl még mindig nem vagyok.

Bűntudat, mint mindig, mindenért, ami primer módon jó és primer módon nekem jó. Női bűntudat.

És akkor kimondtam hangosan: azért csinálom, mert ez nekem jó. Mi más számít ezen kívül?

Mintha magamat provokálnám. Röhögtem is.

Mennyi, de mennyi önigazoló, hazug, mélyen immorális, szenteskedéssel takarózó magának-kaparást láttam az elmúlt tizenöt évemben, uramisten. Igazán szép tőlem, hogy a felszabadulásomban nem leszek Django. Az érdekeink határáig, a saját puszta, senkinek nem ártó jó érzéseimig megyek el.

Nekünk, akik gyógyulunk, akik átszorongtuk a legszebb éveinket, időnként hangosan, daccal és gyógyító céllal ki kell mondanunk: azért csinálom ezt, mert nekem ez a jó, és magamért, azért, hogy jól legyek, ne roskadjak bele az életbe, én vagyok a felelős.

Meg akartunk felelni – ez se pontos. Új élességgel látom most: azt se tudtam, én akarom-e azt, vagy más. Melyik az én akaratom, az én érdekem. Hogy miért is voltam olyasmiben buzgó, ami nemhogy nem az én érdekem, de lerabol, és eközben elmulasztottam megtenni azt, amitől viszont jobban lennék, pihentebb, erősebb.

Ma már van hozzá erőm. Hogy csak a saját gondololataimmal legyek. Hogy ne kiabáljanak bele. Hogy a saját céljaim szerint éljek. Hogy világosan lássam: melyik szólam az enyém, és a másik mit akarna. Mire akarnak rávenni, amikor elmagyarázzák nekem a saját életemet. Van időm a csendre, nem szól a rádió. És e belső csendben, illetve a tartós, sok év alatt belém áradó csend által már tudom, ki vagyok, mit akarok, mi gyengítene ebben. Hogy mi vagyok én most, mi a múltam, mi voltam én mindig is, és mi volt bennem a másvalaki.

Tudom, mit mondanak azok, akiktől én nem akarok semmit, és akik folyamatosan mégis megszólítanak. Azt is tudom, hogy a helyzetek, amelyekben vagyok, gyötrelmesek lennének, rombolóak, szétszednék az életem, ha olyan lennék, mint amire ők szorítanának. Így pedig e helyzetek és az, ahogy bennük lenni tudok, erőmegélések.

És azt is tudom, hogy éssel igenis kezdünk mondatot, és hogy a szabály, az előírás nem létezik – az eleven valóságot leíró, megfigyelésen alapuló szabályszerűség van csak.

*

De nem rossz így, hogy nincsenek barátaid?

Vannak barátaim, van A és B. Meg C.

D -vel nem szoktál találkozni? De. És még E-vel. Ja, és F és G.

 

6 thoughts on “magány

  1. Én is köszönöm, és én is hasonlóképpen. Nem pont ugyanígy, persze, de az természetes, és csak jó. Az én magányomban az is ott van, hogy húszas éveim végéig szerepjátszó voltam, és a társas események nekem kizárólag a görcsös megfelelni akarásról szóltak: most mit kell csinálni, hogy kell viselkedni, sőt, hogy kell ÉREZNI, hogy én is elfogadott és menő legyek, én is, én is… És hát persze akkor is elmenni rájuk, ha semmi kedvem, mert az életemet nem az határozta meg, hogy mit szeretnék, hanem az, hogy mitől fogok jófejnek tűnni. Ez a görcsös erőltetettség oda vezetett, hogy nem tudtam többé élvezni a társas eseményeket, feladat lett, ahol munkavégzés zajlik, nem felszabadult önmegélés (az mi??), szórakozás. Mondanom sem kell, persze, hogy az izzadságszag átérzik mindenen, így sosem ért célt a több évtizedes kínlódás. Viszont kialakult egy olyan irtózás az ilyen eseményektől, ami, sajnos, valószínűleg nem múlik el soha többé. Nem tudok emberekkel találkozni, leülni dumálni “csak úgy”, mert van ez a reflex, hogy az ötödik percben már menni akarok, sőt, már azelőtt, hogy elindultam a találkozóra, már haza akarok menni. Így aztán meg sem szervezem, vagy kifogást keresek, lemondom, stb. Hát, ez van.
    Szerencsére szeretek egyedül lenni, gondolkodni, nagyon is értem a csend, a zenétlen-tévétlen elrévedés szükségét, nincs tévém, zenét ritkán hallgatok. Sok év után annyira élvezem az igazi énem társaságát, hogy nem kell figyelemelterelés.
    Kell baráti társaság – ezt a görcsöt még nem engedtem el, hát milyen ember vagyok én, hogy nincs baráti köröm? Nekem nem lesz, ez elég valószínű, de még bűntudatom van miatta, hát mi vagyok én, remete? Nem így kell élni, azok csinálják jól, akik összejárnak, meg minden. Csak aztán eszembe jut az erőltetett témakeresés, meg ilyesmik, és nem akarom.

    • Én extrovertált vagyok, és nem fáj már a múlt, nincs bennem az emléke. Mégsem szeretem a nagy, baráti társaságot, egyszerűen ennyi barátom, az igazi értelemben, nem lehet. faszok az emberek. Mindig mond valaki valamit, valami nagyon cikit, ami ordas közhely, erőszakpártolás, önigazolás, műveletlenség, és se visszaszólni nem akarok, se feszkót, de hallgatni is utálom a hülyeséget, bólogatni. Sajtótájékoztatón, rendezvényen jobban vagyok, mint informális helyeken.
      A kettesben találkozóim szoktak spontának, lelkesek, témakeresés nélküliek lenni.
      Esetleg a hármasban-négyesben edzéseim, a jól összeszokott, csajos, dögös érzet, amikor csak a saját kialakított dolgaink érdekelnek, olyan “bevettük-a-világot” fajta érzet, nagyon sok bejáratott poén, bizalom, tolerancia.

  2. off: sajnos Te vagy jelenleg az egyetlen, akit hallottam hogy ô is kiakad az idegenellenes dumán és még az országban él. Szomorú.

    A posztra reagálva, Nekem idôszakaim vannak. Néha nagyon hiányzik a “valahova tartozás”. Én anno szerettem a nagy családi összejöveteleket, már ilyen nincs egy kb. 15 éve. Nem hiszem hogy a külsô visszajelzésre való igény lehet ennek az oka, egyszerûen csak megszoktam a társaságot de sosem szerettem a középpontban lenni.

  3. Visszajelzés: ott állsz a szélben | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s