Második bizonyosságom: a “ne egyél zsírosat” is kamu
Azaz: a telített a zsírral való riogatás. “A marhahús, szalonna, tojás, vaj egészségtelen!” Ezt mondták – és ebben nem volt igazuk. És tudták, hogy nincs!
Nem hittem volna, hogy még mindig ennyien hiszik azt, hogy a zsírokat “kell” kerülni. Talán könnyebb is a margarinért nyúlni, ha azt is gondolod, hogy “mert egészséges”, nem csak azt, hogy olcsó. Hát annyira borzalmas íze van!
Bővebben…Micsoda bűvszó! A kapitalizmus lelke. A társadalom mint egymással vetélkedő, pályájukon “fejlődő”, anyagilag egyről a kettőre jutó hangyák összessége – és az ő harcaik.
Végignéznek az életükön: ezek itt a végzettségeim, a nyelvvizsgáim. Ez a rangom. Ez az autóm, ez a másik. Ez a fizetési papírom, ez a bónuszom.
Akinek több, az a büszkébb és jobb ember. SIKERES. EREDMÉNYES.
Ez itt a házam, ez a nyaralóm, ez a nyaralásom (odaírom a képek alá, milyen hálás vagyok, barátok, szeretet). Ez a házastársam, ő is valaki, ilyen a külseje. Micsoda értékrend!
Ez az egyedileg varrott cipőm, és ez az üvegfalú csoda pedig a munkahelyem. Emez a hitelem, ez meg a másik, ez a törlesztő, ez a megtakarításom, ez a kamatláb… Építkezünk!
Hát miről álmodsz?
Bővebben…Ne egyél!!! Ez szándékosan kavarós cím volt, hogy megnézd, megőrült-e tehát a blogger.
Bővebben…Ismét egy tipik 21. századi, neten promózott különlegeskedés, középkorú, sóvár reménytelenek utolsó szalmaszála: a BDSM mint menőség és mint rögeszme. Mint a poliamória, szexmunka, pornó, nemváltás, gender önkifejezés – mindenféle izgi kamu, amit A Prűdek Elmaradott Társadalmunkban Sajnos Nem Értenek, De Mi Tudjuk, Hogy Mennyire Menő.
Keressük meg mindig, mi a lélektani haszon: az egésznek az a lényege, hogy ők jobban tudják. Hogy fölényeskedő kommenteket írhassanak. Lenézhessenek másokat. Mert hogy azok előítéletesek. Szóval még morális fensőbbséget is akarnak a különlegesség tetejébe.
Én legalábbis ezt látom a téma netes reprezentációjában.
Én azért nem dőlök be ezeknek, és azért nem érdekel semmi ilyesmi az újságírói érdeklődésen túl (sokkal inkább a trend jellege, tipikussága, a média működése, a trend keletkezése érdekel, mint maga a BDSM), mert nem ment el a józan eszem. Nem vagyunk mi előítéletesek, csak látjuk a szemünkkel, mi a helyzet, és hogy ők miért hazudnak.
Mert a világ nem prűdekből és felvilágosultakból áll. Az emberi, érzelmi teljesség megléte vagy hiánya a két csoport közötti különbség. Az egyik valódi, őszinte, örömteli élményekkel, érzésekkel éri be csak, nem adja lejjebb. Nem arról van szó, hogy ők mind csak szép finoman szexelnek: van köztük harsány, látványos életművész, meg szemérmes, moonogám négyfalközött, és olyan is, aki inkább senkivel nem vegyül, mint hogy silány, használós legyen a kapcsolat, a szex. Értéktudata van, neki csak az kell, ami őszinte. A másik fajta nem ismeri, nem élte meg ezt, halovány másait kergeti. Hát kell egy pasi, nem? Unalmas a “vanilla”! Szexpiac van.
Vagy kiöregedett belőle. Jellemző, hogy Hummel Zsolt a maga behízott, megrokkant testében az öregedés kapcsán csak azt említi meg, hogy nem hisszük el, hogy öregen is képesek lehetünk a szexre. (Beállította a posztjait be nem ágyazhatóra, a haláltémásból idézem, március 9.:)
A halálig tudnánk akár szexelni, ha elfogadnánk, hogy mulandó emberként erre öreg testben is képesek vagyunk. Sem halál, sem a szex nem tabu. Hozzánk tartoznak.
Öööö, de, abszolút elhisszük, tudnánk is, és nem tabu, csak hát beláttuk, hogy ízléstelen, mert hogy velünk nem nagyon akarnak már. A darvadozás, akarás, nyomulás taszító és silány. Olyan partner, aki neked is kéne, akit harapnál-tépnél, nemigen fog kívánni. Ezen a bulis, krónikusan promiszkuis módon biztosan nem.
És ez mindig egyenlőtlen. Mélyen egyenlőtlen olyat akarni bevinni az erdőbe, aki nem akar.
Tinilányok illata:
Emlékezni a tini lányok illatára,Élvezni a felnőtt nő parfümjét.
Ennek a hangos csoportnak erős jogosultságtudata van: neki JÁR az élmény, a szex, kb. mint a széles árukínálat bármiből. Az élet mint pláza. Egyedi, különleges? Dehogy. A BDSM és a kinky faszkodás is fogyasztói divat. És itt is vagyunk a lényegnél: ezt a sok hülyeséget a kapitalizmus csinálja. Áruvá tesz mindent, olcsóvá, behelyettesíthetővé. Mohó állkapcsai közt teljesen eltűnik az emberség nem-üzleti, nem-harsány, nem-marketingelt minősége, lényege, spontaneitása. Nem csak a prostitúció és a pornó van itt, dehogy. Az egész társkeresősdi, tanácsadósdi, kontentgyártósdi ilyen. A sóvár, középkorú próbálkozók emberi lelkek, testek, identitások fogyasztói, rájuk licitálnak. A konzummagatartást átvitték az élet legszebb, nem-anyagi, szakrális területeire is.
Hogyan tartozhatsz az első csoportba? Önfejlesztéssel, tested, elméd, lelked megőrzésével, szépen tartásával – igazi irodalom, filmek, testélmény, önismeret.
Akinek nincs a közelében szervesen, szépen, emberileg olyan, akit kíván és aki őt is kívánja, akitől nedves lesz/erektált, akinek ez nem elég, mert unalmas, vagy még “felfedezné magát”, az kiégett, az nem kívánja a szexet, és akkor nem kell szexelni.
Nem kell folyton szexelni. Nem kell eköré építeni sem az életet, ez nemcsak fölösleges, hanem káros is. Lélekirtás és tudatipar, és nem csak a színvonala miatt. A szextémát fontoskodva idegenekre erőltető közbeszéd a visszaélés melegágya, igazolást szállít, jogosultságérzetet kelt ragadozókban, és persze keressük meg megint az érdeket: reklámszövegként működik, termékeket ad el, lásd Polililit, aki eleinte nagy lelkizve önfelfedezett, ma már műanyag kacatokat árul.
És kettő nappal a wmn-es interjú megjelenése, Hummel Zsolt felfuttatása (több ezer új követő) után a Mester olyan nőnapi posztot ír, hogy nem hiszed el. “Veletek.” Most akkor kivel, drága Zsolt. Akar-e az a nő?
Az elmúlt ötven év pornója kitermelt ugyanis egy nagy létszámú csoportot, akik igenis a hatalmat és az erőszakot, a kényszerítést élvezik, a kényszerfranciát, a szétszaggatós anált, a vért, a könnyeket. Azt, ha a mások felet megalázza, meggyötri, rékényszeríti magát, mert hatalma van fölötte. Azt, ha a nő (vagy épp kisfiú) tudatlan és kicsi, lásd az egészen zsenge lányokra irányuló, ijesztő mértékű nyálcsorgatást és nyomulást. Vagy épp az ázsiai importfeleségeket, a nyafogást az “erős nyugati nőn”. Honnan tudjuk, hogy ezt élvezik? A pornó leginkább keresett műfajaiból, kulcsszavaiból és e műfajok szélsebes inflálódásából. Csak az áthágás (transgression) az izgalmas, és a határ, amit át kell, lehet hágni, tolódik kifele. Teljesen legitim tinilányokat használgatni, erről fantáziálni, a másik fél kielégülésével és vágyával nem törődni és nem-kölcsönös aktusokat kicsikarni.
Ebben pedig semmi, de semmi izgalmas és élvezetes nincsen. Szó nincs itt semmiféle konszenzusról. Hatalomról és kiszolgáltatottságról, rút erőszakról van szó, az emberi méltóság lábbal tiprásáról. Minden más kenetteljes reklámszöveg, a gyanú elaltatására. Ahogy nincsen önkéntes meg örömteli prostitúció sem, ez mesebeszéd.
Szóval van egy ilyen érdeklődésű (torzulású) embertömeg, akik igen cinikusak a szexben. Hova tódulnak ők, amikor partnert keresnek, de nincs pénzük prostituáltra? Persze, hogy a BDSM-be. Meg ők kinkyk, fétisük van, nem ám torz lelkű perverzek, és ez milyen felszabadító, valóságos társadalmi mozgalom. És persze, hogy azt mondja, hogy az aktus konszenzuális, meg a szub is élvezi. Minden kötelező szöveget elhadar: ez az intimitás új lépcsőfoka, biztonsági szó van, csak a beavatottak értik. Milyen sunyik! De nem stimmel logikailag, hiszen aki az irányítást, a másik kiszolgáltatottságát élvezi, azt nem fogja érdekelni a másiknak nemhogy a gyönyöre, de a legelemibb testi integritása, traumatizálódása sem.
Honnan tudom mindezt? Fórumokat, beszámolókat olvastam.
Biztosan… de nem is biztosan, hanem talán vannak igaz, érzéki domok és szubok is, nem csak nőgyűlölők és áldozatok, ahogy vannak autentikus megélésű egyéb furák is, de ez is olyan jelenség, hogy a visszaélők, az álruhás farkasok már rég többen vannak és megkölönbözhetetlenek. A dologba magába van kódolva a visszaélés, egyben az erkölcsi felmentés. És aki bedőlt a menő szövegeknek, és pórul járt, traumatizálódott vagy belenyomorodott, az szégyent érez, ez az ő kis rút titka, nem nagyon fog erről beszélni.
Olvassuk el szüzek megtörését, meggyalázását De Sade márkinál, a Filozófia a budoárban című alapművet. Ez nem vicces, ez nem játék, még paródiának is ijesztő. Egy egészséges lelkű, értékrendű ember természetszerűleg irtózni fog: nemhogy nincs szüksége ilyen szélsőséges ingerekre, de emberileg is taszítónak fogja találni. Igen, vannak filmek, ahol maszkban vannak a tangabugyis, feszes combú szereplők, és minden nagyon esztétikus, de ez csak a promó. A nem emberközpontú szexuális élmény, a fétishajszolás, minden, ami nem a szimmetrián és emberi vonzalmon alapul, traumatizál. Mit kívánnál a lányodnak? Rosszabbat magadnak se kívánj. Annak lehet vonzó és érdekes a BDSM, aki a durva traumáit cipeli és kompenzálgatja, de ha nem vagy nőgyűlölő/férfigyűlölő és önös, illetve érted, értelmezed a jelenséget, akkor iszonyodni fogsz. Mindkét oldalától. Attól is, ha egy férfi nyalja egy nő cipőjét kutyaként, pórázon, ha őt alázzák, öklözik, szopatják rommá, bónuszként középkorú, kólásüveg testtel, ami taszítóbb még annál is, mint amennyire komikus, és attól is iszonyodsz, ha neked hatalmadban állna másvalakit alázni, használni, és erre kér. Ne már, hát álljál már fel, menjünk el inkább egy jó spagettit enni.
A magát domnak mondó, állítólag intelligens fél vagy olyan nő, aki ezt pénzért csinálja a senkinek nem vonzó, anyakomplexusos, lelki roncs férfiakkal (vagyis: domina), vagy olyan férfi, akit kicsit sem fog érdekelni a másik gyönyöre, integritása, igénye, egészsége, testi épsége. Volt itt egy kommentelő, hosszan értekezett arról (2014-ben), hogy miért is én írok nőknek blogot, én nem tudom, mi az igazi szex, a face sitting gyönyöre… hát nem, én nem tudom (amúgy szerintem csak nőnek adta ki magát, férfi volt).
Ez mind fantázia, hogy ezt lehet szépen, kölcsönösen. Valójában a magukat domnak nevező férfiak nőgyűlölők és ijesztő a lelkük. De hát a vak is látja. A fantáziák csak felizgulva érdekesek, hűlt aggyal-testtel nem kívánnál bennük részt venni, és önmagukban fel sem izgatnának. A bizonyos kontextusban oly izgi alárendelődés, egyoldalú kényeztetés soha nem olyan a valóságban, mivel a fantázia lényege (“most bejön három izmos, idegen férfi, cseppet sem intelligensek vagy gyengédek, és nem kérdezik meg, én mit szeretnék, viszont minden nyílásomba tesznek farkat”), hogy te irányítod fejben a történéseket, aszerint, hogy mi tűnik izgalmasnak. Nos, a valóságban meg nem az fog történni. A valóságban kicsit sem te irányítod.
Mindamellett léteznek olyan, súlyosan sérült emberek, akik újra akarják élni a komisz bánásmódot, akár a nemi erőszakot is, a test dezintergációját, és ez valódi élményt, izgalmat okoz, vagy legalábbis erős vágyuk ez. Ez a kutatás is erről szól:
https://www.researchgate.net/publication/275484984_Corporeality_Sadomasochism_and_Sexual_Trauma
De nem mindegy, hogy egy ilyesmit izgi, egyenrangú szexuálisviselkedés-verziónak kezelünk, vagy durva sérülésnek, problémának. Más irányban van a kijárat a kettőből.
Ezt hozzáfűzöm a benned rekedt gyerek poszthoz, mert a reakciókból látom, hogy milyen tömegesen áltatják magukat.
Nem attól rossz az életed, hogy gyereked lett. Ne kend rá. Ráadásul ha rossz is lett, rajta kár számon kérni. Ő nem is tehet semmiről. Ha te nyűglődsz és idegbeteg anya vagy, az neki is szar. Nem az van, hogy ő virul a szenvedéseden élősködve. Hanem közös az érdeketek. Közös érdek, hogy te legyél jól.
Mitől lett akkor rossz az életed? Néhány válasz:
Itt és most mindenkié rossz. Bővebben…
Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.
Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.
Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.
Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.
Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.
Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.
Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.
Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.
Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.
Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.
Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).
2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.
https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?
A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.
Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.
A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.
Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.
Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustább és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).
Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.
De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.
Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Bővebben…
Most bizonyára nagyon elitista, antiszolidáris, testszégyen ja, az most épp nem és kapitalista népnyúzó is leszek, de ez valami döbbenet.
Bemegyek egy helyre, amelyik nekem szolgáltatóm, és ahol engem kiszolgálnak – ez azt is jelenti, hogy az én visszajárásomból, pénzemből járnak jól, esetenként busás hasznot hozok nekik, viszek oda másokat is.
És akkor ezek szerződést szegnek: ahogy kiszolgálnak, ellátnak stb., közben hallgatom a szövegelésüket, amihez semmi közöm, ellenben rettentő kellemetlen.
Gazdagbudán élek, mert ide vetett a sorsom (itt is születtem), és nagyon kell gondolkodnom, hogy olyan helyszínt, üzletet mondjak, ahol ilyet nem tapasztaltam.
Hol az épp távozó Rubint Rékát beszéli ki csicsergő aljassággal az elhízott dolgozó itt vagyok testszégyenítő, micsoda szemétség! a fluktuációmentes és méregdrága pékségben (ha nem volna más dolga, mondja, ő is így nézne ki ám!), hol a pultos panaszkodik a munkaidőre, főnökre, vagy a recepciós hőbörög, míg kiszolgál (nem hagyja abba, nem zavarom meg), hogy kivel veszett össze, meddig bírja még ezt a stresszt itt, mi van Nyugaton bezzeg. Multitasking, osztott figyelem? Kínos. Nekem mondja a hisztis taxis, hogy egyes utasok itten miket követelnek (alapszolgáltatás, ráadásul kiírva az anyósülés hátára: ne telefonálj, ne rádiózz, ne tankolj menet közben…), vagy hogy mennyi a tagsági díj – hát ő mennyit keres így? Nem zavarja, hogy én is utas vagyok, és biztosan nem vele leszek szolidáris, hiszen mindez, ami neki szerinte JÁR, mondjuk a telefonálgatás joga, az én szememben is gáz. És még az is, amiért senki nem szól: a szexista viccelődés.
Minden gáz, ami nem tartozik rám, amit el kell viselnem. Gáz kibeszélni masszőrként a testeket: én is meztelen vagyok, kiszolgáltatott, tökéletlen.
Az ember arra számít., persze a visszaélésen bőven innen, hogy a segge ki lesz nayalva, hogy ő jól döntött, ezért ment oda. És hirtelen a szolgáltató lesz agresszív hatalmi helyzetben: az ítélkezőében, a vígan csevegőében, a mérgelődőében – ez a baj itt, jövök rá, míg írom ezt a posztot. Átveszi ezt a pozíciót, ahelyett, hogy… hogy én lennék az úr? Van ilyen értelmezés is (pláne itt, ahol drága a szolgáltatás), de nem, én nem ezt várom. Hanem? Ahelyett, hogy skandináv, kölcsönös tisztelettel, egyenlően, kedvesen lennénk egymással, és ő, ahogy vállalta, a díjazás fejében a munkáját végezné. Bosszút áll, amiért csak ennyi az annyi, és nehéz a meló. Még számla nélkül is csak annyi… De hiszen így még kevesebb lesz! És minden elromlik, szar került a palacsintába.
Edző szid edzettet a Flexben, nem is diszkréten: “lefáraszt a hülyeségeivel”, mintha válogathatna a kliensek közül, mintha ő maga Nobel-díjas vagy büölbülszavú csupa kellem volna, és, minő meglepetés, pont ő az, aki egész nap a telefonját nyomkodja, haját tekergeti, nemigen pörög a biznisz, tán épp e full amatőr, nyávogós, elutasító stílusa miatt. Lehet nyavalyogni, hogy nem fizetik meg a személyi edzőket. Gumiszoba a neten álnéven szidta jelen időben a munkaadóját, meg azt a céget, aki díjazta, ez is elegáns. És hallgatom a plazmaközpontban is, akik mind közül a legtöbbet kaszálnak rajtunk, a röhögős gúnyolódást, hogy remélik, az egyik donor nem jön többet, úristen, nagyon gáz.
Őket mondjuk sajnálom: se ők, se mi nem kaszálunk nagyot, amegnyomorított, agyonterhelt alkalmazottak, a kizsákmányolt donorok (ha úgy fogom fel, de én nem úgy fogom fel, mert ingyen is adok vért, őssejtet). De amúgy ki nincs kizsákmányolva? Aki a tulajdonos. A befektető, a részvényes. Ez volna a kapitalizmus. Amelyet fikázni könnyű, de benne létezünk, hasznait élvezzük mindannyian, nyíltan meg nem kérdőjelezzük, csak akkor, ha pont ha minket sújt – és ennyit nem bírunk ki, pedig ez ingyen lenne, hogy ne azt előtt siránkozzunk és pletyózzunk, akire ez nem tartozik, és akinek ez kínos, kellemetlen.
Mi közöm nekem ehhez? Miért kell ezt hallgatnom? Ez igenis kulturáltság, emberi tartás kérdése.
Ezek az emberek nem nekem szóltak be, nem vagyok megsértődve – azt én nem hallottam, nekem nem mondják, illetve épp nem volt velem gondjuk. (Nincs illúzióm, hogy engem is kibeszélnek más ügyfelek füle hallatára, nincs az a lojalitás és jófejség, ami ezt kivédje.) Hallgattam ezeket a kisstílű, negatív szövegeket, miközben kiszolgáltak, figyeltem, ahogy lábbal tiporják a cég marketingjét, ügyfélorientált imidzsét, mosolygós látszatát, éspedig nem egyszer, nem tízszer zajlott ez a jómagyar hőzöngés, hanem százszor is. Sírtak már stresszről, családi helyzetről nekem bankban, és taglalta nekem tanítónő, hogy neki három gyereke van, és mennyi dolga, vagy milyen rosszul esett neki valaki (szülő) viselkdése. A munkahelyi, belterjes nyafogás is elképesztő, a fejem fölött beszélgetés, azt érzem feszengve: zavarom őket, miközben a pénzárgépbe üt, adataimat írja be, tárgyakat ad a kezembe, és rám se néz. De más ügyfelek ócsárlása egy ügyfél előtt, az meg egészen döbbenetes tahóság.
Mindez válságtünet, a hazai mentális állapotok és a munkamorál krízise: jól működő, kulturált országokban ilyesmi, és nem csak a fegyelmezett Távol-Keleten, ahol a nagy hajbókolás túloldalán toronyházakból ugrálnak ki a dolgozók, hanem már Csehországban sem fordul elő.
Kedves eladó, pénztáros: pont az a dolgod, hogy neked ne essen rosszul – én értem, hogy rosszul esik, de ne oszd meg velem, ne kelljen ezt hallgatnom. Te funkció vagy, ne terheld rám a személyes gondjaidat, mások okozta bajodat, a kulisszatitkokat. Minden nagy színész tudja ezt: kollégát, öltözőbeli háborút nem dobunk ki a pletykaéhes tömegnek. Feladatod az is, hogy a sok apró hülyeséget mosolyogva elviseld, és a valódi konfliktusokat is az érzelmeket mellőzve, hatékonyan oldd meg. Dolgozol, nem buliban vagy.
Nekem az a gyanúm, hogy nem is értik, a viselkedésükkel mi a probléma. Szólni kell. Az uszodában szóltam, hogy az edző ne káromkodjon és szidalmazza a gyerekeket hörögve (a hátuk mögött, de akkor is, más oda járó fürdőzők füle hallatára), éspedig minden egyes alkalommal, mindig baja volt, és mindig a medence mellett. De a facebookon a molesztáló, méregető, tapizó tevékenységét nyíltan és dühödten deklaráló jógagurunak vagy a nőalázó, behízott hopp zenekarnak ebből semmilyen hátránya nem lett.
Légy profi. Szeresd, amit csinálsz, azonosulj vele. Ha nem vagy profi, ha hekkeled a munkaadódat, vagy a szakmád elemi szabályait, akkor az ügyfél máshova megy, és megírja a véleményét. Ez volna a piac törvénye, ha a piac működne, de sem a piac, sem a szocialista modell itt minálunk nem működik.
Ne neked álljon följebb, nem ő szorul rád ugyanis (hacsak nem rendkívül egyedi, amit nyújtasz. De akkor is legyél profi). Ma már mindenki a facebook meg a tripadvisor értékeléseiből él.
Mielőtt rákezded a sanzont, kedves rosszakaró: én, a blogger bizony beszólogatok, ha az a célom, hogy – az engem zaklató, idegesítő, kavarós, nekem egy fillért nem fizető, bármit IS elváró, követelőző – kommentelő ne írjon többet ide. Nem is vagyok szolgáltató, és nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne kelljen azzá lennem, mert az nem könnyű kenyér. Nem vagyok viszont ellentmondásban, ellenérdekelt helyzetben a menedzsmenttel, tulajdonossal, nincs főnököm, marketingem, termékem, haszonkulcsom, hangzatos ígéretem sem, és ez a lényeg. Amikor mégis – egyéni – szolgáltató vagyok, akkor profi vagyok, egészen az ügyfélre vonatkozom, rá figyelek, erőmön felül is, tanárként is ezt csináltam (és ezt nem bírva szálltam ki tíz év után).
De azt biztosan nem csinálom, hogy mosolyogva, fűt-fát ígérve hirdetem magam, megjátszom a profit, elfogadót, bárkinek segítőt, akciós áron szolgáltatót, aztán a gyakorlatban meg nem azt csinálom.
kit érdekel ma már, 2020 áprilisában a klíma meg a szemét, ugye. Greta is karanténban kukosl, kussol. a bolygó nem érdekes többé, megint az ember, az ő szaros élete az érdekes. minden plusz két nejlonzacskóban van, mindenki vásárol, vegyszerez, mos. plexipajzsot gyártanak ezresével az ünnepelt startupok, nejlonkesztyűk széthajigálva. azért nem kell megőrülni: nincs ellentmondás. takarékosan, csendesen, főzve, bringázva. én továbbra is öko vagyok.
A poszt nagy vihart váltott ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig értik az érvelést, a szöveget.
A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége. Értelmes ember soha nem is használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova.
A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat.
Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.*
Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van.
Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben…
Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.
Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.
Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?
Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 