keresztény bűntudat

Idén tavasszal azt mondtam: most lesz egy olyan nyár, amilyen még nem volt. Most csillog a vállam, engedek az élet áramának, nem bánom, ki mit gondol a teniszruhámról és az edzésmániámról, belelazulok a nyárestékbe, és olyan helyekre megyek, ahova nem szoktam.

És lőn.

Ez új. Ki vagyok én? Mitől voltak a nyaraim nem olyanok?

Fagyottság: terhek, trauma, gyász.

Zsibbadt lélek. Túl komolyan vétele, átérzékenykedése mindennek, tulajdonítás, téves axiómák, szerepjátszás, társadalmi forgatókönyvekről azt hivés, hogy belső igény. Öngyengítés. Önostromló elvárások magammal szemben, irreális elvárások a szeretteimmel szemben.

Másokhoz való viszonyítgatás, szorongás.

Igazán sajátságos, mindenestül-enyém életemet élni nem merés, be nem vallás, nem vállalás, mitfognakszólni-para, dobozok (“egy értelmiségi nem csinál ilyet”).

Most meg csinál, és kitágítja (újradefiniálja?) vele az értelmiségi fogalmát. (Magának. Ti, társadalom, úgyis hülyeségeket gondoltok róla, alapvetően nem értitek még a szűket sem.)

Kinyílok, és nem fontosak a régebbi szempontjaim. Nem kell nekem mindenben egyeznem a célszeméllyel, komolyan tudom értékelni a teljesen másféle embereket, tevékenységeket. Ki mire való, annak örülök vele. Nem annyira számít az én karakterem, nem olyan szilárd az sem.

És hát a nőség. Pislákoltam, olajat mindig utántöltöttem, majd felragyogtatott egy tekintet, aztán megmaradt a négyszáz lux a bőröm alatt. Ha úgy néznek rád, úgy nézel magadra is. Vágyom és élvezem az életet, ez itt most felszabadultrabszolgakórus-fortissimo. Felragyogtak a színei, naponta elcsodálkozom: ilyen is van? Egy kicsit örülök, hogy nem fáradtam bele, nem koptam el. Nem ítélek, figyelek, bízom a másik emberben, hozzáképzelés nélkül. Nincs rögtön kész magyarázatom, ki mit miért csinál.

Nem félek tőle, nem agyalom túl, nem vágom agyon az elvárásaimmal, nem firtatom a jövőt, csak megélem és hálát érzek érte.

Nem ragadok bele, ha mégse — nem hangzik jól, de van másik. Felismerés: azért ragadtam bele és eszményítettem a régebbieket, mert nem jött másik, nem volt bennem nyíltság, nem volt körülöttem elég férfi. Nem várom el, hogy az újabb még jobb legyen, hasonlítson. Eleve: nem várni annyit, nem várni mindent. És élményt akarni, nem funkciót. Nem egyeztetem életemet már senkivel, és nem csalódom, hogy sok helyütt nem illik össze. Nem koreográfiákat játszom végig emberekkel. Nem tudom pontosan, milyen vagyok, mindig más vagyok, más tudok lenni. (Hogy szereted? Veled, most bárhogy. Mással sehogy.)

És védett helyzetem van. Nincs tekintet, nincs főnök, nincs kicsinyesség. Nincs játszma, nyomasztó kényszer, alku, nincs mérgező kapcsolat, jelenbe nyúló múlt. Ahogy lakás- és áruhitelem, időnként előkerülő exem sincs. Elbírom szülőtársaim furcsálkodását. Az intézményes abszurdumot, mégpedig dühöngés nélkül. Apám teljes értetlenségét, múlthamisítását. Én jól vagyok. Nem vagyok olyan, de jól vagyok. Nem lehet bajom.

Szóval, nájsz.

De még mindig van a mélyén bűntudatom.

Hogy nekem nem jár, nekem ne legyen jó. Hogy ez csak szerencse, és én méltatlan vagyok. Hogy azt csak mondja, mert akar valamit. Hogy nem szabad nemet mondanom, mást akarnom. Hogy nem is vagyok szép, csak olyan volt a fény. Hogy ó, semmiség az én teljesítményem, hogy van egy határ, és én azt át nem lépem soha (nyilván van, de messze van még). Hogy persze, ez most csodálatos, de majd meglesz a böjtje. Hogy csodálatos, de az az anyajegy ott… Hogy nem szabad élvezni. Hogy mások mennyi munkával sem, és hogy micsoda szenvedés van mindenhol, én meg fürdőzöm itten az életemben.

A józan, ön-nem-ostromló valóság viszont az, hogy amennyit — a magam erejéből, vagy hátszéllel, segítséggel, jó döntésekkel — magamnak összehozok, annyim lesz, és nekem az a dolgom, hogy összehozzam, más nem teheti meg helyettem. Ha nem hozom össze, nem lesz, és nem vigasztal majd az, hogy milyen szemét a világ, se az, hogy deviszont én jó voltam, és segítettem másokon, és az sem, hogy én bezzeg nem lettem olyan, mint az a sok, aki kétes eszközökkel magának kapar. És ha magamnak hozom össze a jót, attól még segíthetek másokon. Lesz miből, nem leszek frusztrált, keserű, gyanakvó. Viszont nem is vállalok olyan adakozást, ami nekem sok. Nem dolgom senkivel jó fejnek lenni. Akivel illik, azok a legmélyebb, elemi kötődéseim, és velük magától megy.

Ez is milyen felszínes, gondolom, hogy nekem boldogság az új cipőm, úgy hordom, sőt, gyerekesen kérdem: ugye szép? És a váratlanul nyílt kérdés: Most boldog vagy, hogy kigyúrtad magad?

És amit magamtól kérdezek: te tényleg azt hiszed, hogy ha azt a három kiló zsírt lefogynád, akkor már jó lenne?

Igen a válaszom, és szemem sem rebben.

Nem kell félni az efféle válaszoktól.

Mindenkinek megvan a maga problémája, a maga szintjén. Kinek a szűkös anyagiak, kinek egy nyomasztó kapcsolat, kinek a gyógyíthatatlan kórság, kinek a beszakadt kabriótető. Milliomosok is gyakran depressziósok. Ezt szoktuk mondogatni. De én már tudom, hogy ez nem egészen igaz.

Vannak emberek, attitűdök, karakterek, helyzettől függetlenül, akik szenvedősek. Bármilyen helyzetben megtalálják a maguk negatív mondókáit. Esetleg csak olyan szólásmondás neki, de mondja mindig. Nehéz a közelében lenni. És van, aki kilép a fényre, leszámol valamivel, megerősödik, cselekvőképes, és onnan már csak a jó érdekli. Problémák és megváltoztatandóságok lehetnek, de nem érintik a jóra való, hálás nyitottságát.

És ez az, ami kinyírja a bűntudatot.

Van itt egy félreértés, gyakran nekem szegezik, hogy velem csúnyán elbántak a férfiak, azt panaszlom itt fel. De velem nem voltak görények az embereim. Mostanában sokan mesélnek nekem, és meg-megdöbbenek, mik vannak. Rá kellett jönnöm, egész életemben érzelmes, kiteljesítő, árnyalt, stabil kapcsolataim voltak, kulturált, jóakaratú, gazdag lelkű férfiakkal, akik az ágyban is tudták a csíziót. Nem volt másnapos ébredés ismeretlen mellett (nem mintha ez erkölcsi kérdés lenne, csak ritkán igazi az élvezet, és sérülésveszélyes). Soha nem untam, soha nem követelték, soha nem féltem tőle. Saját magamtól féltem, hogy nem vagyok elég szép, jó. Soha nem nyomasztottak a partnereim a szexszel, a kinézetemmel. Aki kontrollálni akart, visszaélt, bántott, azzal pár hónapig maradtam abban. Láttam, mentem, meg tudtam lépni. Nem lett bajom. Nem vesztettem el a bizalmamat. Szerencsém is volt.

Nekem a gyerek- és főleg kamaszkori minták rombolták szorongóvá és görcsössé az énemet és bonyolították túl az élvezeteimet. A bátyáim és az osztálytársaim, a belém ivódott test-lélek dichotómia, a rettegés a saját nőségemtől, a képzet, hogy a szex bűnös és erkölcstelen.

És nem csak a patriarchális fölényeskedő maszkulinitással kellett megküzdenem, amelyik vak az én intellektusomra: azzal is csak bánt, hogy én miért vagyok olyan.

Hanem azzal az érzéssel, hogy nagyon jónak kell lenni. Ha valami kicsi öröm van, azt ki kell érdemelni. Amit kapunk, az mind szép, visszafogott, arányos, jó lesz vigyázni, ám adnunk a maximumot kell, munkában, kapcsolatban, gyereknevelésben. Nem csalunk, őszinték vagyunk, teljes lélekkel élünk meg mindent, felelősséget vállalunk. Hústest, kísértés, paráznaság. És a mély protestáns determináció-érzet: ha rámmérik, akkor végigszenvedem, nem sok befolyásom van rá. Az élet siralomvölgy, de majd meglészen a jutalmunk. Végig kell csinálni. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.

És közben látni, hogy ők aztán (a fiúk, tanártársaim, szerelmeimre rámászó barátnőim) nem emésztik magukat. Ők röhögnek, simán felülemelkednek, blöffölnek, tagadnak, nekik szabad nagyokat hibázni is. Tőlük elfogadják, és ők is elfogadják, túllépnek simán, megmagyarázzák, sőt, nem is látják, mit tesznek.

Tőlem is elfogadták volna talán, ha olyan vagyok. Nem a bűneimen múlott az, ami nem sikerült, hanem a téves elvárásaimon.

Csak én nem fogadom el, magamtól.

Az életminőségemen, lelki egyensúlyomon, önbecsülésemen, alkotóerőmön, jövőképemen, ambícióimon, továbbá a szexuális életem minőségén a keresztény eredetű bűntudat felmérhetetlen mértékben rontott. Annyira nem adtam meg magamnak az elemien szükségest, hogy körülbelül se tudtam, mi a szükségletem. Örök önvád, hogy önző vagyok.

És nem bocsátottam meg magamnak. És mindig csak én emésztettem magam, én akartam metszően őszinte lenni. A szégyen és az önmarcangolás, a kínzó elégtelenség érzetében töltöttem harmincvalahány évet.

Ti, akik keresztény szellemben nevelitek a gyereketeket, bűnről, jóságról, Isten megbocsátó kegyelméről, a manapság pusztító bűnös egoizmusról és felszínességről szóltok nekik, ezt ne feledjétek. A zsoltárok szépek, de a gitárszó a cserkésztábor tüzénél, hittan után a csókok a templomkertben, ezek elmúlnak. Ami marad, ha az ember lelkébe puha viasz korában írják a törvényt, és megkövül, az a morális maximum, az önszaggató jóra törekvés, bűnképzet, fel nem szabadultság, vakság az emberi lélek emberi igényeire, ami a sokféle ember között értelmezhetetlen, sőt, áldozattá tesz.

Nagy katarzis lesz, amikor a léleknyomás ledobja a fedőt, és többé nem érzem bűnösnek magamat. Amikor már nem kapcsolok erkölcsi fogalmakat emberi helyzetekhez, motivációkhoz, amikor már tudom, aki ítél, miért ítél, és nem érdekel az ítélete, mert a helyzetem valósága érdekel, és amikor ez nem önigazolás. Amikor nem nyírok ki szavakkal embereket, csak figyelek, szeretem őket, amennyire lehet, tapintattal, apróságokkal, sok poénnal, és megengedem magamnak a nagyon jót, elemien, az eksztázisig.

Kár, hogy eltelt már a fél életem.

Fotó - 2016.04.13. 15.41 #3

46 thoughts on “keresztény bűntudat

  1. Szóval le a keresztenyseggel, le az erkolcsokkel, mindent szabad ija-ija-ee?? Maglyara (kepzavar) Krisztussal es minden parancsolattal?

    • Nem tűnsz értő olvasónak. Szerintem olvass még itt!

      Én csak a bűntudatot, test és lélek szembeállítását nem kérem, amióta megértettem, hogy e kettő egy. Hogy a testből, az érzékelésből jönnek életem csúcspontjai, ha meg merem élni. Nem az van, hogy most legyünk immorálisak, hanem hogy az a morál romboló, frusztráló. Te el nem tudod képzelni, milyen mértékig akartam én igazán, valóban jó lenni, másokért, magamat félretolva. Én vagyok az, aki megszülte volna a minótauruszt, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy megcsaljon valakit, magára költse a (maga kereste) pénzét, abortuszra menjen, vagy csak a szexért menjen bele egy kapcsolatba.

      És nem lettem tőle jó ember, csak szorongó.

      De a neveltetés ott marad, az a tőkesúly. Mindenem humán, vagyis nem tiprok lábbal semmit, ez nem fog változni (természetesen ez sem mások mércéje szerint, és a mércémet megbízhatónak, működőnek tartom). Csak elmúlik a rettegés. A félelem a pokoltól, amit belém neveltek. Mint amikor leveti a csadort, és megérzi a bőrén a napfényt, olyan.

      A komplett euroatlanti kultúra szégyenben, bűnképzettel, titkokkal nőtt fel, és most gyereklányok megkínzását nézi a képernyőn, és sunyi részleteket őriz polcain és lelkében. Nekem már nincsenek titkaim, nincs semmi, amit ne vállalnék. Tudom, mit szól a világ, vagy mit szólna, tudom, milyenek, védenem is kell magam, de magammal rendben vagyok.

      Üdv a blogon, remélem, képes vagy ennél árnyaltabban olvasni.

    • Én valami olyat olvastam az említett Jézusnak tulajdonítva, hogyaszongya: “Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” meg hogy “ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik”. Hát ilyen ez a Krisztus. Szerintem a mai magyar keresztény gyülekezetek többsége újra megfeszíttetné ezt a bűnösök barátját.

        • Én nem érzem magam bűnösnek, és nem áll fölöttem a (félreértelmezett, erőszakosan, mások ellen használt) keresztény morál. Három elv van: 1. nem ártani, 2. adni, 3. örömmel megélni ( = magamért, a jóllétemért felelősséget vállalni, nem mást hibáztatni).

          De hiszek Istenben, meg minden, csak inkább mondom magam vallástalannak, mint olyasmi legyek, akik tartják a rítusokat, meg járnak misére, és ezt hirdetik is, de őszintétlenségben és szeretet nélkül élnek.

          • De jó azt olvasni, amit leírni saját nevem alatt nem mernék, sőt még a szexualitásról, vallásról szóló cikkeidet nem merem megosztani sem, az lesz majd a fejlődésem következő állomása, amikor az ilyen témájúak is ott fognak díszelegni az oldalamon.

      • Ó, igen! Ezen már egész kis koromtól gondolkoztam, hogy van ez a szimpatikus, lázadó Jézus, aki annyi jó dolgot tett és mondott – úgy képzeltem, mint valami rocksztárt – és itt van az egyház, ami valahogy mégsem úgy működik. Nem szerették a katolikus gimnáziumban, ha ebbe belekérdeztem… Szerencsére azért voltak progresszív gondolkodású papok is a környezetemben. Nem mondom, hogy csak rossz élményeim vannak. De teljesen átérzem, amit Éva ír. A bűntudat valahogy a bőrünk alá ivódik és nagyon nehéz letenni, és elhinni, hogy jár az örömteli megélés. Vagy ha eddig nem is jutunk (mármint hogy jár), akkor legalább merni megélni, örömmel és nem szorongva fogadni, ha jut és adatik.

        • A mai keresztény-konzervatív körök két fogalommal élnek előszeretettel. Az egyik a kereszténység – a lázadó, balliberális Jézus és apostolai, a “könnyebb a tevének, mint a gazdagnak” eszmeisége, jellemzően igen jómódú emberek és szervezetek előadásában. A másik a nemzet, a nemzetállam fogalma. A nagy francia forradalom, a jakobinusok, Petőfi “akasszátokfölakirályokat” Sándor eszméje.
          Vicces ez, mint konzervatív program.

  2. Olvasó kérdi, hogy sikerült levetni a szégyent.
    “Hát, nem tudom. De átgondolom. Talán:
    1. Megértem a változásra, negyven lettem, észbekaptam. Nincs már olyan sok nyár.
    2. Írás, folyamatos szellemi-lelki ottlét, önismeret.
    3. Blog, függetlenség, béklyók levetése.
    4. Blog, helyzetek százai emberekkel — kénytelen voltam tisztán látni, nekem mi fér bele, és hogy pattintsam le, aki kellemetlen, különben már nem blogolnék.
    5. A testem átformálása, ennek megerősítő élménye, és új emberek, akik máshogy néznek rám.
    6. Távolság a szüleimtől, a elvárásoktól, lehúzó emberektől.
    7. Fokozatos merészkedés egyre kijjebb: “és ha még ezt is leszarom, mi lesz?” Nem lett semmi. Mentem tovább. Lassan megszoktam a saját “önzésemet”. Eleinte drága és minőségi dolgokat vettem magamnak,és nagyon örültem nekik. Ez is dologias, mint a test átformálása, de nagyon megerősít. A magam pénzéből, egyébként. Aztán mertem hiú és önszerető lenni, diadalmasan felvonulni rövid ruhában, és nagyon szexinek éreztem. És most a szex is belépett. (Évekig semmi.)
    Három gyerekkel, tök egyedül, veszteségben, nagy életvággyal már csak a lényeg marad, fölösleges körökre nincs idő.
    Nem érzem már feladatomnak, hogy ügyekért álljak ki, jó legyek, jobban érdekel a bőröm simasága.
    És mindenközben nem vagyok lélektelen, humán maradok, nem verek át senkit, nem a direkt szemétkedést, fickó kihasználását élvezem pl., szóval ez nem a bűn édessége. De amúgy amit bűnnek hittem, nem bűn, hanem az élet bacchanálisa-teljessége.
    Én egyszerre vagyok testi és lelki, az is maradtam, és ez a sok szép elv és szellemi tartalom meghatároz mindenestül, úgy nézem a test és az anyag dolgait is. Csak azt értettem meg, hogy a test és a lélek nem áll szemben, és hogy az élvezet jót tesz nekem, felemel, megerősít, és nem mások ellen van.
    Materiális közegben, egoizmusban felnőtteknek nincs miből levetni, és lelkileg szegényes alkatoknak ez elsivárosodás, de nekem megmaradt a lelkem, csak nem kínzom magam annyit. Túl sok volt a lelkizés, felelősségtudat, erkölcs egyszerűen, most jobb emer is vagyok, mert nem frusztrál az elégtelenségérzet.”

  3. “Fokozatos merészkedés egyre kijjebb: “és ha még ezt is leszarom, mi lesz?” – olykor azon tűnődöm, hogy aki eleve megtehette, teheti, aki egészséges, az asszertív létezésmódot pártoló családban nőtt fel, annak ez vajon mennyire természetes és akkor vajon nem is nyújt ekkora katarzis-élményt, mint most nekem? Lehet, hogy végeredményben sokkal jobban tudok már boldog lenni, örülni, élvezni, mert megjártam a gödör alját is, a szabadság rám kivetett kötelező nélkülözését? Mert tudom milyen jogfosztottnak lenni?

    • Nekem ez olyasmi, mint a határátlépés. Mindig összeszorul kicsit a gyomrom; és újra meg újra átélem annak az örömét, hogy már útlevél se kell, és mehetek bármikor.
      Viszont azért tudom, hogy annak volt/van jobb élete (ebből a szempontból), akinek ez az egész nem ügy.

  4. Nem jártunk templomba, mégis értem minden szavad.
    Saját tapasztalatom az, hogy a gánjeinkben az alap.
    A kondicionálást pedig másképp – másképp éljük (a génjeinknek köszönhetően).

    Mai napig ledöbbenek mennyire másképp látják a dinamikákat a testvéreim. És azt gondolom soha nem is lehetünk hasonlóan szabadok. Mert:

    .”Csak én nem fogadom el, magamtól.”

      • Pl. arra hogy az egyiket lehet kondicionálni egyszerű nyomasztással, lelkizéssel a másik meg “kiröhögi a dumát” és maga dönti el a hogyant már gyerekkorában.

          • “És közben látni, hogy ők aztán (a fiúk, tanártársaim, szerelmeimre rámászó barátnőim) nem emésztik magukat. Ők röhögnek, simán felülemelkednek, blöffölnek, tagadnak, nekik szabad nagyokat hibázni is. Tőlük elfogadják, és ők is elfogadják, túllépnek simán, megmagyarázzák, sőt, nem is látják, mit tesznek.”

            Fiútestvérek között is ugyanígy működik…

  5. Írhatnád úgy is, “keresztyén” bűntudat. A protestánsok úgy tudják ezt kimondani, hogy már attól bűntudatom van, mert én nem így mondom…

  6. na, megpróbálom értelmesen leírni, végülis megígértem 🙂
    érdekes, hogy azt írod, hogy kresztny bűntudat, és tökre logikusan következik is az írásból a keresztény nevelésben ezek szerint szokásos rettenet. én ateista neveltetést kaptam, mégis azt kell hogy mondjam, hogy nálunk a majdnem ugyanezt pont, hogy zsidó bűntudatnak hívták, csak nem vallási, hanem auschwitzi alapon. ami egy jó erős generációs trauma, és nyilván tovább is örökítették, akiknek kijutott belőle. a nagyanyám a lehetőségekhez képest egészségesen dolgozta fel a dolgot, amennyiben ment tovább az élete, lehetett erről beszélni, kérdezni nyíltan, mesélt róla, nem kisebbítette, de nem is állt meg az élete órája 1944-ben. ezt csak azért mondom, mert nagyon sok esetet írtak le, de ismerősei is voltak bőven, akik vagy a történtek után letagadták az egészet, nem volt, nincs, nem is beszélünk róla, nem történt meg, és főleg nem vagyunk zsidók, nehogy még egyszer ilyesmi lehessen, vagy pedig a trauma felőrölte őket, ottragadtak, és jópár évvel később öngyilkosok lettek. most nyilván próbáltam három mondatban leírni valami nagyon széleskörű, nagyon borzalmas és a három mondatnál sokkal bonyolultabb valamit, de nálam értelmesebben is írtak már erről, egyébként nagyon érdekeseket.
    na, a lényeg, hogy százszor hallottam gyerekkoromban, de felnőtten is az auschwitz-gyerek kifejezést, aminek pont ugyanez volt a lényege: az örök bűntudat, hogy te itt vagy, a többiek meg nincsenek itt, milyen jogon vagy te itt és a többiek meg nem (avagy milyen jogon élted te túl, mikor a többiek nem), mennyi borzalom van a világban, úgyhogy hogy mersz örülni, gondolj azokra, akik nem ilyen szerencsések, bezzeg te, úgyhogy neked aztán nemn lehet semmi bajod, mi a te bajod a másokéhoz képest, nem érdemelsz semmit, hogy mersz feltűnősködni akármivel, akár azzal is, hogy jól érzed magad, stb stb. ja meg a legfontosabb, a hogy mersz feltűnősködni-témához: nehogy különbözzél, be kell simulni, különben észrevesznek és elvisznek téged is. ez most sarkosan hangozhat, de mivel sok a zsidó pszichológus, ezért alaposan kutatták a témát 😀 és basszus, ezek jelentős része rám is teljesen igaz. főleg, hogy milyen jogon merek én örülni, de még sokkal inkább az, hogy mit képzelek, hogy nekem bármi bajom van, mikor mások sokkal többet szenvednek, meg hogy hogy képzelem én erről, hogy ez már teljesítmény (legyen az akármi), mikor mások sokkal többet dolgoznak, és hogy örülhetek én bárminek, amiről azt hiszem, hogy megdolgoztam érte, mikor másoknak nem volt ilyen szerencséjük, és sokkal több munkával sem kapták meg ezt vagy azt. régen ez a görcs annyira erősen volt bennem, hogy élni alig tudtam tőle, komolyan. akkoriban, mikor kezdtem itt kommentelni, még nagyon durva volt. azóta már persze sokat lazult, de nem mondanám, hogy teljesen le tudom szarni, ráadásul bizonyos elvet még igaznak is érzek ebben, az a részét, ami nem görcs: attól, hogy megtanulok örülni, vagy értékelni a saját teljesítményemet, még valóban nem kell elfelejteni, hogy ennek egy része szerencse, vagy hogy figyelni kell a szenvedésre, és amit megtehetek a szerencsémnél fogva, azt meg is kell tennem, én úgy gondolom. egyébként a mai napig bűntudatom van bármiről is azt gondolni, hogy na, ez tényleg jó teljesítmény volt tőlem, mert mindig arra kell gondolnom, hogy bezzeg másoknak több gyerekük van, és az ezzel járó rengeteg plusz teher mellett csinálták meg ugyanazt, akkor mit képzelek én, hogy ez teljesítmény, és olyankor szörnyű bűntudatom van azért is, mert nincs gyerekem, tehát bizonyos értelemben gondtalanabb az életem, és könnyebben tehetewk meg ezt vagy azt, és ezt például egyáltalán nem tudom levetkőzni.
    na ez jó hosszú lett, és abszolút nem cáfolni akartam a keresztény vonulatot ebben a dologban, hanem tulajdonképpen jót szórakoztam azon, hogy nagy vonalakban ugyanezt nevezik zsidó bűntudatnak is, és az összes érzést mélyen, belülről ismerem, amit leírtál. amúgy az annie hallban van benne tökéletesen némely ponton 🙂

  7. Visszajelzés: és a másik oka annak, amiért boldogtalanok voltunk | csak az olvassa — én szóltam

  8. Visszajelzés: kevesebb kilincset fogott, mint | csak az olvassa — én szóltam

  9. Nagyon érdekes, amit írsz és tökéletesen átérzem. Katolikus gimi, katolikus neveltetés. Ó hány évig tartott mire ki mertem mondani, hogy egy csomó minden csak régi szokás, hogy valami nem stimmel azzal, ami szorítja a torkomat. Az a baj, hogy én mindig kérdeztem, és ezt nem szerették a katolikus gimnáziumban. Ott volt az állandó szorongás a szexualitásom miatt, ami talán erősebb, mint az átlagé vagy nem is tudom, de abban a közegben biztosan az volt.

    És itt vagyok ma, közel 30 évesen és szerencsésnek érzem magam, hogy ki tudtam nyílni – hogy egy csomó, hogy is mondtad? – tőkesúlyt le tudtam már tenni. Biztosan maradt még bőven. De felszabadultan élvezem a szexet, feminista vagyok, szabad gondolkodású vagyok. Már nem vagyok az a szorongó kislány. Én is megéltem minden egyes sikeremnél, hogy ez nem is igazi. Nem is olyan nagy dolog ez a diploma, a felsőfokú nyelvvizsga, mert lehetett volna jobb az eredmény. A jogsi megszerzésére is bárki képes, és úgysem leszek soha újságíró…

    Közben és ezt a te írásodban is érzem, hogy nemcsak katolikus bűntudat, hanem a független, nem alkalmazotti létet élők gyakori nyavalyája, a szélhámos szindróma is befigyel. Most már saját vállalkozásom, blogom van, nem vagyok újságíró, de arról írok, amiről csak akarok. Azt csinálom, amit szeretek és még keresek is vele. Igazi megélhetés, és nemcsak hobbi. Szakértő vagyok egy komoly témában. És most már elhiszem, hogy kompetens vagyok, de az elején voltak rettegős időszakaim. Féltem, hogy le fogok bukni. Hogy nem is én építettem fel igazán, mert hát a férjem sokat segít (de én készítettem egyedül a honlapot, én tanultam, én írom a blogot, én kezelek mindent, én vagyok a szakértő stb és már megint magyarázkodom 😀 ). Hogy ez nem is olyan nagy dolog vagy hogy egyszercsak összeomlik. Hogy szerencsém van, mert olyan témát találtam, amivel más még nem nagyon foglalkozik itthon. Ezek szépen össze tudnak adódni, még mindig vannak rosszabb napjaim, de azért fejlődök. 🙂

    • Elgondolkodtató, amit írsz. Örülök a magadra találásodnak!

      Imposztorszindróma néven emlegettük a jelenséget.

      A tőkesúly nem az, amit leteszünk, hanem ami biztosan megtart, és a vízben vagyunk vele, a metafora értelmét tekintve.

      • Igen, igen. Imposztorszindróma. Kötőjelekben és vesszőkben egyébként borzalmasan rossz vagyok. Irodalom érettségin, az esszében majdnem összejött a maximum hibaszám vesszőhibákból.

        Oh, köszönöm a magyarázatot. A tőkesúly kicsit félreértelmeződött nálam. Csak a sima súlyokat tettem le (egy részét legalábbis). 🙂

  10. Érdekes téma, az én szemszögem meg egy némileg szokatlan helyzetből adódik.
    Felnőtt fejjel (35) keresztelkedtem.
    Soha nem részesültem vallásos nevelésben, nem jártam hittanra, templomba is csak kirándulásokkor, és egyáltalán nem szerettem a templomok krizantém meg füstölő, műkő keretezte halálszagát. Apám szerint a felhőről lábat lógató kaporszakállú egy baromság, mind hülye aki elhiszi (ezt úgy mondta, mind buzi), az van ami van, ami a kezeddel fogható, és hát a pengeéles logikája a mai napig segít eligazodnom, néha még hitbéli kérdésekben is. A protestáns közösséget választottam ugyanis, aminek jogász volt az alapítója.
    Anyám istenkereső, de nincs módja elmélyülni, fél elköteleződni, aki magában nem hisz az istenben sem tud szerintem. Szomorú.

    Szóval, találkoztam két katolikus pappal, akik rádöbbentettek, hogy az egyház meg a kereszténység más is lehet mint ridegépületek-passzívagresszívpapok-nyomasztóanidegengondolatok émelyítő és fenyegető monstruma. Fricska.
    Az első, aki keresztelte a keresztfiam, amikor még pogány voltam kvázi, és hát a gyerek meg a szülei katolikusok, én meg megkérdeztem, nyugodtabb volna -e, ha azt hazudnám református vagyok. Akkora pofátlanságra már nem ragadtattam magam, hogy a saját felekezetét hazudjam magamra, hát tompítva kissé a BŰNt, feldobtam a protestánsokat, erre ő nézett egyet, elgondolkozott, azt mondta egy az isten annak aki hisz, így lettem keresztanya, kereszteletlenül. (itt jegyzem meg, irigykedtem a palást anyagára, baszki, olyan selymet..! meg ki varrja ezt, varrjon nekem is, nem igaz hogy a legágrólszakadtabb falusi pap is talál rendes varrónőt? nem volt ijesztő a hátán a hatalmas kereszt, ahogy visszasétált az oltárhoz, miután elköszönt.sőt.)

    A másik katolikus meg egy jól ismert magyar szerzetes, akivel együtt utaztam hat napig egy kisbuszban, láttam gyakorlatban mit ad neki és másoknak a hite, és ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy öngyilkos apámnak van megbocsátás, mert ha isten nem oldoz fel önmagunk döntéseinek terhe alól, akkor hát ki..? Egyetemes szeretetről beszélt, akkor még nem tudtam, csak azt, hogy mélységesen hálás voltam neki. Készítettem róla akkor, imádság közben egy fotót, amin deréktól felfelé csak egy fényoszlop látható belőle, rosszul exponáltam, nyilván.

    Aztán, én mindig is jártam már felnőtt ésszel templomba, felekezetturistaként épp mindig abba, ami nyitva volt vagy útba esett. Nem zavart, mivel egyikhez sem tartoztam, gondoltam ugyanolyan eséllyel megyek be bármelyikbe.

    Végül aztán, egyszer amikor az utcánk egyik sarkán állomásozó metodistáktól (náluk láttam gobelinből készült szentképeket, na az valami nagyon menő dolog) jöttem kifelé, átfutott az agyamon, hogy meg kéne keresztelkedni. De hát eddig is olyan jól elvoltam, senki sem bántott, és senkire se kellett se haragudni, se másképp nézni, outsiderek kényelme. De valahogy megfogott a Főnök jófejsége, kérdeztem tőle és eléggé agyoncsapott a válasszal, nem tudtam kikerülni a jelenlétét többé. Na ez olyan patetikusan hangzik, de bakker, én néha bazmegelek is, és akkor se engem csap agyon, maximum mellém, úgy, hogy megreccsent a szék, de legalább ráeszméltem, hogy nem vagyok egyedül, ha már épp erről faggattam, eléggé paradox módon, ugye :))

    Na és akkor, hazafelé sétálván, valami ideális napsütésben és szellőben, hogy a pofátlan kezdő hívő nyugodtan gondolkozzék, kisütöttem, hogy én feladok ennek a csávónak (igen igen, akkor még pasasnak gondoltam, patriarchális szisztéma szerinti alapállapot) valami feladatot és ha meglépi a szintet, hát én bizisten megkeresztelkedek. lol.
    Mondtam neki, hogy ha fizikai, lelki és szellemi szinten is bebizonyítja hogy létezik, meggyőz engem mindhárom módon(!!!!) akkor legyen. És hát mivel nekem van egy szimpi templomom meg egy laza, jóvágású papcsávóm aki a haverom is egyben, és aki ördögvillát formázva, pizsamában csúszott be elém első találkozásunkkor a konyhájában, ‘Szevasztok híveim’ köszöntéssel, nem tökölnék sokat a felekezet választással, jó nekem az ahol szeretnek, s azzal annyi.
    Szeme se rebbent.

    Na egy év alatt szépen megjött a három bizonyíték, a legdurvább egyébként a fizikai volt, az akkora pofon volt nekem, pedig nem számítottam efféle fordulatra, nagyon elszántan vártam a lelki és szellemi élményt, pedig azokat olyan könnyen produkálja az agy, nem kell hozzá sem saját kézzel ácsolt keresztet cipelni, sem önostorozni, sem ájulásba imádkozni magad.
    Semmi nagy dologra nem kell gondolni, csak a barátaimnál voltam, a pap rakott egy kis tüzet, nekem meg volt éppen egy elég súlyos, mély ügyem, amit el kellett engednem, nyári este, gitár meg amit akarsz. Papírra írtam azt, amitől szabadulni akartam, és alkalmasnak tűnő pillanatban behajítottam a tűzbe, a pap meg énekelni kezdett, odaült a kántor is, és szépen bámultam a tüzet, közben azon agyaltam, az ősférfinek milyen jó dolga volt, ettől úgy tisztul az ember feje. Végetért a dal, én megkönnyebbültem, és kiderült, ez egy búcsúztató ének, elengedésről szól, random ezt választották. Akkor szépen megértettem, hogy mit jelent az, hogy az ő nevében összejönni, mit jelent az ha nem hagynak magadra, fizikailag sem. Nekem legalábbis ezt jelentette. És hát rock and roll, fogtam magam és letárgyaltam a pappal, kereszteljen meg, mert a góré átment a teszten, választottam magamnak négy darab keresztszülőt, három nőt egy fiút, mind fiatalabb nálam, az egyik tizenkilenc, a másik hátán purgyé aludt, keresztapu meg az ivócimborám, aki szerint ezentúl ha lerohad a kocsija mennem kell, nincs mese és nem akarja tíz év múlva azt hallgatni hogy keresztapu soha semmit nem vett nekem. ÉS amúgy is tanuljak meg nehogy drogra költsem.
    Grilleztünk aztán, meg volt fagyi, a szenteltvíz elcseszte a hajam, viszont a vádlim bazijól mutatott a fehér magassarkúban, futás rulez és forever.

    Vicc vagy nem, de más érzés volt bemenni a templomba ezután, és azóta is más az ügy, frankó minden, nyugi van. Tán tart még a kampányidőszak, franc se tudja, ha mégis pasas a feljebbvaló, simán meglehet 😉

    • “aki magában nem hisz az istenben sem tud szerintem”
      Erősen vitatom. Egy csomó embert ismerek, akik épp azért lettek hívők (jellemzően nem vallásosak), mert magukban nem hittek, kívülről keresték az erőt, támogatást. Sokuknál az istenhit vezetett oda, hogy ma már magukban is képesek hinni.

          • Nem zavar engem, úgy értem. 🙂
            Lehet nekik van igazuk, nem tudom. Ez olyan kérdés, amiben valószínűleg nem lehet dűlőre jutni, vagy nem is kell, mert Isten, stb feltételezett helyéről, kiindulásáról szól. Asszem. 🙂

            • A személyes, valódi istenhithez egyéni, különböző utakon lehet eljutni nyilván, mindenféle alapja is lehet. Ahogy a kételkedés vagy az ateizmus is sokféle alapból, sokféle úton érhető el. Én pl. mélyen ateista neveltetést kaptam (noha apám családja nagyrészt erősen katolikus egyébként). Aztán jött egy hosszabb kételkedés, hogy mi van ha mégis? Aztán eljutottam a valóban saját meggyőződésemhez. Ez történetesen azonos a neveltetésemből fakadóval, de már nem családi, hanem személyes.

  11. Visszajelzés: ne merj erős lenni | csak az olvassa — én szóltam

  12. Visszajelzés: ne merj erős lenni 2. | csak az olvassa — én szóltam

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s