bűntudatos

melléknevek sorozat 2.

hirlandónak

Ne becsüljük le a bűntudat szerepét a jellem formálódásában. A bűntudat hasznos jószág ám, az abszurd példaképekkel együtt. Kordában tartja a gyereklelket. Szorongó, megfelelni vágyó, sok mindenre rávehető, szeretetéhes emberek tömegei… kitűnő diktatúra-alapanyag.

Nem lesz ez se enciklopédikus írás, csak egy vetületet szeretnék megírni.

Én úgy olvastam gyerekként a Szentek életét, mártírhalálról, kitartásról, önfeláldozásról, szegénységről, mint más az Ivanhoe-t meg a Nyomkeresőt. Nem mintha az indiánok vagy más hősök, Eger vagy Szigetvár védői vagy akár Nemecsek Ernő reálisabb példaképek lennének, mint a szentek.

Az embernek, ha ilyeneken nő fel, bűntudata lesz attól, hogy csak egyszerű ember. Hogy éhes, hogy fél a fájdalomtól, hogy a szerelem sem örök — ő aztán nem várna tíz trójai és tíz tengeri évet a férjére –, hogy tele van kisszerű történetekkel a sorsa, hogy élni szeretne, és nem, nem fontosabb ennél semmilyen elv és eszme. Fontosabb neki a mája épsége, mint hogy az emberek ne fázzanak. Szégyelli magát, önzőnek tartja magát, amiért ő nem hős, hanem egyszerű ember.

Gyanítom, a régi korok erkölcsnemesítő olvasmányai mind erre szolgáltak. Irreális mércéket ültetni a formálódó tudatba, elnyomni a természetes vágyakat, késztetéseket, önmegtagadásra, lemondásra, folyton a jobbakhoz való viszonyításra és megfelelésre sarkallni. Aki ezt abszolválja, az kapja a jutalomkönyvet, és őneki reményteljes a jövője.

A gyerek, a boldog, önfeledt, szabad, akit hagynak játszani, akinek terelgetés, utasítások helyett alapvetően helyeslik a lényét, az már nem tartható így szorongásban. Abban nem merül fel, hogy neki nem ilyennek kellene lennie, ilyen egyszerű és hangos gyereknek, aki vállat von, ha valami nem érdekli, nem akar mindenkin segíteni, valamint három hónap után otthagyja a dzsúdóedzést. Nem rángatható aranykeretes idézetekkel. Nem lesz bűntudata, amiért nem tudja úgy megbecsülni az édesanyját, mint Illés Bori a Születésnapban. Talán akkora teljesítmény sem jön ki belőle, mert nem a szenvedések nagy nyomású kohója a lelke. Nem akar még jobban tanulni, még szebben írni egy kis szeretetért. Lehet átlagos, lehet gyarló, nem kell irreális teljesítményt nyújtania, szeretik úgy is.

A régi korok, a régi értékek, a hősiesség, a hazaszeretet, a helytállás…! Akkor még…! Hogy védelmeztem én is őket. Nosztalgikusan. Hogy az volt az igazi, amikor még volt tétjük a dolgoknak, ma meg ez a sok önző, kisszerű, elpuhult ember.

Most úgy látom, azok a hősök megnyomorított lelkek mind egy embertelen világban, akiknek sem az egyéni boldogsága, sem az élete nem a legfontosabb érték volt, nem lehetett az. Mert a hit, az eszme, a valahova tartozás, a hősiesség fontosabb volt, és akinek nem, az gyáva Jellasics, áruló Görgey, de még a reálpolitikusokat és békepártiakat is szokás így emlegetni a forrófejűekkel szemben. Miféle hazug, romboló, önáltató pátosz ez? Csak akarni kell, még jobban, teljes erőből, furfangosan, mert mi magyarok vagyunk, és akkor majd győzünk, és mindazok, akik belehalnak, hősök? Történelemhamisítás. Felfuvalkodottság. Köhög a bolha. Ozorai példa. (De szép ez.)

Ezek a történetek mind az individuális boldogság normává válásának kora előttről származnak, azért is életidegenek és átélhetetlenek a mai gyerekeknek. Hát miről olvasunk általános iskolásként? Baradlay Eugén életét adja Baradlay Ödönért. A hős várvédők esküt tesznek, hogy kitartanak. (Egerben is hogy nyertünk? Kétezerből ezerötszáz odaveszett, a várat porig rombolták. A török katonák meg egyszerűen megunták, hogy nap mint nap rizst kell enniük, és elmentek — interpretál a fiam.)  Nemecsek Ernő csak ül a vízben, mindenki árulónak tartja, de nem árulja el a barátait.

Férfiak mind. Hát kiket ünneplünk mi? Kikről vannak elnevezve a terek? Mind véres, mind életét adta. Nagy Imre, Batthyány Lajos, Dugovics Titusz, Mindszenty József, Schlachta Margit. Iszonyú korok iszonyú választásokra kényszerülő, iszonyatos terrorban megbüntetett, kivételes jellemű hősei. Mi közünk hozzájuk? Hogyan hasonlíthatnánk rájuk? Se a korunk, se a jellemünk nem olyan. S milyen jó nekünk már, hogy ma nem vértanúk, hanem mondjuk innovációval foglalkozó szakemberek, komikus színészek vagy sakkvilágbajnokok lesznek híresek. Esetleg sportolók, akik a pályán lelték halálukat. Vagy akár Győzike. Nem viccelek. Boldog az a kor, amelyikben Győzike lesz híres, és nem a mártír. Boldog az az ember, aki nem a menekülés útvonalán töri a fejét, hanem hogy a kanapén vízszintesen vagy függőlegesen mutatnak-e jobban a csíkok.

Én nagyon egyetértek, hogy ismerni kell a klasszikusokat, az irodalom- és eszmetörténetet, a régi korokat, és hogy Gárdonyi, Jókai, Arany, Petőfi művei nagyon is alkalmasak a nemzettudat kialakítására, bár a katedrán (hú, ez de modoros) hajlamom volt mindig rávilágítani arra is, hogy mi ma már mást tartunk fontosnak, a vallás nem tudatformáló erő, jogegyenlőség van és társadalmi mobilitás, nincs megkérdőjelezhetetlen uralkodó, a teljhatalom eleve igazságtalan, a házasság nem hepiend, nem csak azt csodálhatjuk, aki gazdag, fiatal, egészséges és szép, a nők is tanulhatnak, valamint nem önző az, aki a maga boldogulását tartja fontosnak. Ez is érdekes, a régi értékek és a mai értékek, elcsodálkozni, hogy milyen volt a barokk égbolt.

De miért nem olvasunk, olvastatunk kiskamaszainkkal jóleső, melegszívű, életközeli történeteket, amolyan skandinávokat, átélhető érzésekről, az ismerős, mai világból, egyszerű döntési lehetőségekről? Amelyekben nem a nyomornak van költészete, nem a lemondás az erény és nem a hősiesség az elvárás? Amelyek segítenének megfogalmazni, mire vágyunk ebben a mi könnyebb korunkban, milyen céljaink vannak, azok mennyi munkával járnak, és megéri-e, mi a feladatunk a tehetséggel, hogyan viseljük el a monotóniát, hogyan jöhetünk ki jobban a testvérünkkel, igaza van-e valakinek automatikusan attól, hogy idősebb, mikor él vissza valaki ezzel, hogyan érvényesítsük az igazunkat, hogyan ne bántsuk meg azt, akinek a közeledését visszautasítjuk, és mikor hallgassunk a szívünkre.

Egy nem bűntudatra alapozott, sőt, azt lehetőség szerint kiiktató, elfogadó, szív-a-szívhez világ, amelyben az embert nem kínozná, hogy jobbnak, másnak kellene lennie, megfelelnie. Nem irreális, lélektörő mércéken méretne meg, hanem kíváncsiak lennének őrá, valóban. Nem volna tilos az öröm, nem a zörgős feladat lenne az első. Lehetne sokféle az ember, lehetne más, önmagát teljesítené ki és nem kapna büntetést érte. Erzsébet-utalványra járna a szeretet.

*

Hirlandónak van ajánlva a bejegyzés, merthogy ezt írta:

nem gondolom, hogy a mártíromság erény. szerintem az állhatatosság az erény, az őszinteség, a (nem fegyveres) békecsinálás, az élelmiszer termelés, az emberség. ha valaki mártír lesz az szerintem szopás és borzalom, de semmiképpen sem erény.
attól viszont tönkremegyek, hogy őket kell ünnepelni, meg történelemből tanulni. tiszta szégyen 😦. kardozó kissrácok ünneplik és ünnepeltetik magukat, ahelyett hogy megtanulnák fegyelmezni a szándékaikat és az emberkedésüket.
a férfiegó gyönyörűséges példája és szégyellhetnék magukat. túl sok szenvedést okoznak és még ünnepelni is kell őket. kártékony lúzerek 😦.

emberek, el tudjátok képzelni azt a világot, amelyben október hatodikán nemzeti ünnepként a családon belüli erőszak áldozatait ünnepelnénk? azokat a (mártír) nőket, akiket (manapság is) megölnek, Magyarországon pl. heti egy nőt? szépen felöltözve kokárdával emlékeznénk, állami beszédek lennének, politikusok mondanák a sok okosságot és a tévében statisztikákat mondanának arról, hogy mi ez a jelenség és mennyire fontos, hogy erre emlékezzünk. túlélők tennének tanúbizonyságot.
nem érzitek azt, hogy az egy mennyivel békésebb és biztonságosabb világ lenne, és társadalmi szempontból mennyivel igazságosabb mint a mostani? hogy mennyire más lenne a viszonyrendszer a nők és a férfiak, a felnőttek és a gyerekek között?
valamikor megöltek pár férfit. legyenek ők az aradi vértanúk. de ugyanígy más férfiakat is megöltek, azokat mégsem ünnepeljük. mi indokolja, hogy pont ezt a néhány fehér, privilegizált férfit ünnepeljük? mi a kiválasztás alapja? mit ünnepel pontosan a jelenkor? miért nem pl. a holokauszt áldozatait ünnepeljük munkaszüneti nappal? rendes állami ünnepként. nem érzitek, hogy az egész ünneprendszerünk mennyire elfogult, mennyire előjog alapú, hogy mennyire fenntartja és szolgálja a Rend érdekeit és mennyire megvezet és manipulál minket érzelmileg. dettó ugyanez március 15-tel kapcsolatban.
Bulgáriában állítólag van egy ünnep, ami az ABC-t ünnepli. az írást, a betűt. nem érzitek, hogy ez mennyivel felemelőbb és békésebb? jelzem, hogy én még a mosógép feltalálójának szülinapját is szívesen ünnepelném, mint az egyik legfontosabb emberi találmány szülőjét. én egy olyan világban szeretnék élni ami az ünneprendszerében ezeket tartja értéknek, nem pedig a legitimált fehér férfierőszakot.

én senkitől nem akarom elvenni a személyes hőseit, és tiszteletben tartom mindenki véleményét, amit írtam, azt érzelmi alapon, ha kérhetem, senki ne húzza magára, mert az nem fair. mármint elhallgattatni egy véleményt a mainstream pátosz, és kötelező ünnepi könnyezés hangjával. kegyeletsértő amit írtam? és az nem, hogy István király kézcsontjával mászkálunk díszdobozban, amikor épp arra szottyan a tradicionális úri kedv?

szóval én nem veszem el senkitől a hőseit, a példaképeit. ha valaki az aradi vértanúkat akarja tisztelni, számomra tök rendben van.
csakhogy amíg nekem gyerekkorom óta ismeretlen, agresszív gyilkosokat és gyilkoltakat kell ünnepelnem, úttörő nyakkendőben, vagy kereszt alatt, addig kéretik tiszteletben tartani azt az önvédelmi dühömet, hogy ezeket az ünnepelt embereket agresszív lúzerneknek és seggfejeknek tartsam.
amíg ezek a múltbeli és jelenkori “hősök” nem csinálnak egy tisztességes, igazságos és erőszak mentes világot, sőt nem is engednek a döntéshozatalhoz mást mint magukat (legyen arisztokrata vagy pap vagy férfi) addig ők számomra ügyetlen, amatőr, emberkedő seggfejek. és még csak elnézést sem kérek ezért. dühös vagyok és elkeseredett, hogy még mindig megesszük társadalmi szinten ezt az erőszak-alapú, és azt heroizáló maszlagot, plusz könnyes pátosszal ünnepeljük. menjenek a francba az összes politikusok, katonák és un. “hősök”!
nyilván nekem is megvannak a saját hőseim, de ez szerintem ugyanúgy magánügy mint a hit vagy a szexuális orientáció.

Kapcsolódó bejegyzés (és kommentek, kötelezőolvasmány- és hőskultusz-ügyben): anyám fáradt mosolya — innen vannak hirlando kommentjei is.

139 thoughts on “bűntudatos

  1. Nemecsek Ernő? Nyilas Misi? Halálig megalázható, megrugdosható, szorongó, csendes gyerekek? Csodásan hősiesek, már- már nem is emberiek. A figurájuk teljesen jó arra, hogy a gyerekeknek azt sugallja, hősies és nagyszerű dolog mindent eltűrni, viselni és mindig, mindig hibátlannak és jónak (értsd: szófogadónak, alázatosnak, önfeláldozónak) lenni. Jut eszembe: az önfeláldozó egy határozottan pozitív jelző olyankor, mikor személyiség elemzéseket végzünk. Talán ezt a szemléletet is illene árnyalni.
    A minap jelent meg cikk arról, hogy a kötelező olvasmányok olyan gondossággal vannak megválogatva, hogy a mai gyerekekkel megutáltatják az olvasást. Most átnéztem a hivatalos listákat és tényleg. A viszonylag jó regények a választhatóban kezdődnek (kötelező, ajánlott, választható- így vannak szortírozva). És még az is felülvizsgálatra szorulna.

    • Én hogy imádtam ezeket a könyveket! Meg is látszott rajtam mondjuk. Arra emlékszem, hogy amikor jó negyedszázada ment a színházakban a Légy jó, akkor a főszereplő (Szinetár Dóra kb. tízévesen) azt nyilatkozta, hogy szerinte Nyilas Misi stréber. És ez engem akkor mennyire, mélységesen felháborított.
      És még tíz évvel ezelőtt is, ha ilyet látok, mint a fenti írás, az biztosan torkomon akadt volna. Hát elmúlt ez is. Akkoriban egyébként sok Waltari könyvet olvastam, akinél viszont a hagyományos hősi eszmények finoman szólva is idéző jelbe kerülnek.
      (Meg persze a saját káromon tanultam meg egy s mást.)

    • Nyilas Misit én se értettem. Az a srác nem példakép, hiába van sok rokonszenves tulajdonsága is. Azokat a kutya nem veszi észre a nagy tötyörgésben. Senki nem akar ekkora mamlasz lenni. Ha valaki ilyen tehetetlen (és szorongós, helybentopogós, nem fejlődős), akkor segíteni sem tud, esett a fene a nagy jóságába… Nemecsek csórikám másért nem példakép, de hasonló. Nem _annyira_ elviselhetetlenül passzív, mint Misi kolléga, de ugyanúgy hagyja magát beletolni a rossz döntésbe és a halálba, és ugyanúgy egy nagy kérdőjel, hogy ebben mi a példakép? Ha már didaktikus példakép állítás történik, ami, mint módszer, nagyon sokszor alapból gellert kap, mivel emberek vagyunk.

  2. Engem érdekelne, ti milyen kötelező-listát állítanátok össze? Na jó, nem listázgatásokat várok, erre senkinek nincs ideje, de ötleteket.

    • én leginkább megnézném, hogy mit olvasnak tömegesen szívesen. utána megpróbálnám megérteni, hogy miért azt, mit mond(hat) az adott könyv a világról nekik. ilyen volt pl. a Harry Potter, végigolvastam, és azt gondolom hogy értem, hogy miért szól annyi gyerekhez, miért falták/falják. komplett és pozitív társadalomtükör van benne, a mai gyerekek mai világához szól, a mai világról, szimbolikusan. (Éhezők Viadala dettó.)
      szóval én megnézném, hogy mit olvasnak, próbálnám látni a világukat és azon keresztül igyekezném elmondani azokat az elvi és érték mondandóimat, amit tanárként fontosnak gondolnék a világról elmondani az ifjaknak.
      a klasszikusokat is döntően hagynám a francba, maximum az ajánlott irodalom listán, azok számára, akiket megszólít, hogy tudjanak róluk.
      az egyik gyerekem tanára csinált olyat, hogy a gyerekek elmondhatták, bemutathatták órán, hogy mi a kedvenc könyvük és miért, az volt az alapja a beszélgetésnek.
      szóval én leginkább szemléletet váltanék azügyben, meg olvasás ügyben, és nem erőszakkal tolnám le a hülye felnőttagymenést a gyerekek torkán, hanem abból indulnék ki, hogy nekik mire van igényük/szükségük. sokkal jobban bíznék, már óvodás kortól abban, hogy tudják a gyerekek, hogy mire van szükségük, ha nem basztatják őket a felnőttek a sírba.
      én emlékszem, A kőszívű ember fiainál sugárban hánytam az iskolában, hogy micsoda seggfej volt ott az összes szereplő, és hogy miért akarják ezt a torkomon lenyomni, és azonnal hagyjanak békén. (az a hülye, szánalmas, macsó vergődés… százoldalakon keresztül… én meg tegyem rá a drága időm, és még csodáljam is a marhákat, aztán majd osztályoznak. engem… nem őket…) még most is tök dühös vagyok ettől. vagy Kafka, Átváltozás. agyrém. mondjuk nekem soha nem voltak jó magyar tanáraim.
      egyetértek Évával, az egész csak arra volt jó, hogy tisztes, kussoló, bólogató, nem-kritikus állampolgárokat neveljen, látszik is, hogy hova jutottunk vele kishazánkban :(.

      • Én szerettem a kötelezőket – kivéve a Légy jó mindhalálig-ot, meg a Márió és a varázslót. Ez utóbbit nyolcadikban kellett elolvasni, illetve nem is olvastuk el, hanem az órán a tanárnő felolvastatta velünk, mert tudta, hogy egyedül senki nem boldogulna vele. Máig nem értem miért volt ez kötelező, és semmi se maradt meg senkinek belőle, csak annyi, hogy Márió csókolózott a varázslóval, amit közösségileg nagyon gáznak tartottunk. A többit én szerettem, de én nem voltam egy mindennapi gyerek, mindennapi gyerekek nem olvasnak el 2,5 folyóméternyi Jókai regényt másfél év alatt és pláne nem élvezik. Imádtam a világukat, de én zabálok minden ilyen avíttas szart.

        A kötelezők listáját abszolút megváltoztatnám, mert annyi de annyi jó könyv van, ami a mai fiataloknak szól, érdekes, olvasmányos, izgalmas és közben nem baromság. Nem ám Robinson Crusoe-t olvastatni hatodikban!

        Az Éhezők viadalát, amit te is említettél nem ok nélkül szeretik, még az én amúgy alig olvasós osztályomban is olvassák, mert nagyon jó könyv, rengeteg mondanivalóval és gondolkodni valóval! Amit még többen is szeretnek, az az Egy különc srác feljegyzései, erről mondta az egyik diákom, hogy “Tanárnő ez olyan volt, mintha egyenest nekem írták volna! Olyan jó volt olvasni, mert hozzám szólt.” Osztálykiránduláson, felfele mászva a Mecsekben, végig erről mesélt, alig kapott levegőt, de csak mondta, szóval biztosan tényleg nagy hatással volt rá.

        A Harry Potter szintúgy szuper, nem is tudom, hányszor olvastam és mindig lenyűgöz az írónő emberismerete, humora, ötletessége. De nagyon sok hasonló lenne még, amit érdemes lenne megmutatni nekik, amivel olvasó, gondolkodó embereket lehetne nevelni belőlük.

      • A fiamnak jól esett a kommented 🙂 Ő most reagállja a Kőszívű ember fiait. Nekem akkor tetszett.Naiv,nem túl okos kislány voltam,és büszke voltam magamra,hogy szeretek olvasni 😉

    • egyébként még azt is gondolom, hogy a gyerekek úgyis megtalálják ami beszél hozzájuk, ami viszi őket előre (csak mi hisszük azt, hogy ezek majd pont a kötelező olvasmányok lesznek). az egyik gyerekem (kiskamasz) felfedezett magának két mondást, amivel úgy látom mostanában nagyon sokat dolgozik magában:
      “tradition is the corpse of wisdom” (a hagyomány, a bölcsesség hullája),
      “igyekezz önként megválni mindattól, amit fájna elveszíteni”
      az elsőt egy számítógépes játékból tanulta, a másikat Yoda mestertől a StarWars-ból. (és ismételgeti adekvát helyzetekben, olyan színészi hangon, ahogy azt hallotta.)
      az a helyzet, hogy szerintem a fiatalok röhögnek rajtunk, főleg az ilyen öreg, NAT készítő bizottságok tiszteletreméltó tagjain (muhhaha) és úgyis azt csinálnak amit akarnak és tudnak, az adott társadalom keretein belül, lsd. még amit Lucerna írt lentebb.

      • Én is mindig ezt érzem, mikor gyerekekkel- kamaszokkal dolgozom. A felnőtt elég ahhoz, hogy kinyissa az ajtót az őszinte érdeklődésével, s utána szinte tanulni lehet tőlük. Egyszerűen bíznunk kellene bennük. A tanár az én értelmezésemben valamiféle koordinátor, kapuőr, iránymutató. Forrásokat mutat, kérdéseket tesz fel, illetve ha elakadás van, akkor a maga tudásával átlendít azokon. A gyerek pedig szárnyal, gondolkodik, építi önmagát.
        Hol van ilyen oktatás minálunk?

    • Olyan könyveket tennék kötelezővé, amikben több a humor és a kaland, és kevesebb a nyűglődés. Én azzal értek egyet, hogy gyerekkorban nem az a lényeg, hogy irodalmilag halál értékes dolgokat olvassanak a gyerekek, hanem hogy megszeressék az olvasást. Mondjuk a kalandos állandó halmazt képez a hősökkel is, de azt nem gondolnám, hogy Winnetou vagy Tarzan miatt egyedül lesz valakinek kisebbségi érzése.

      Én is elvárok magamtól valamennyi “hősiességet”, ami sajnos abban mutatkozik meg leginkább, hogy nehezemre esik olyan dolgokban próbálkoznom, amiben tudom, hogy nem vagyok jó. Pedig tudom, hogy ez hibás hozzáállás. De én inkább a nevelésemre fogom, mint könyvélményekre. Pedig nekem nem esett nehezemre azonosulni a férfi főhősökkel sem, legalábbis nem emlékszem, hogy valaha fennakadtam volna ezen a próblémán. Lehet, hogy a könyvekben nem voltak női vadászok, meg harcosok, de a fejemben igen. Soha nem jutott eszembe (akkor még), hogy az uncsi női szereplőkkel egy szerepet közvetítenek felém, mert a fantáziám magától kiigazította ezt a sajnálatos tévedést.

  3. Kedvenc kamaszolvasmányaim voltak Jostein Gaardner könyvei, ha már a skandinávok szóba kerültek. A Sofie világa és A narancsos lány az enyémeknek kötelező lesz.

  4. Nekem gyerekkent nagyon tetszett az: Akik elloptak a holdat c. konyv. 7 evesen olvastam, gyakorlayilag semmire sem emlekszem belole, csak arra, hogy tetszett es megnevettetett. Ha most meglenne a konyv ujra olvasnam es ha ugy latnam, hogy nem baromsag listara vennem.

  5. Ronja, a rabló lánya. Óriási hatással volt rám, nagyon más volt, mint amit akkoriban ismertem, pedig én imádtam a Pál utcai fiúkat is, meg a Tüskevárat, de ez azért valami más volt. Meg az Óz.

    • Az nekem is nagyon tetszett. Rólam szólt és hozzám, a szülő-gyerek konfliktusról, a leválásról. Nem arról, mint a Tüskevár (ami a természetleírásai miatt ma is az egyik kedvencem), ami arról szól, hogy a kamaszok hogyan nőnek-törnek bele a megkérdőjelezhetetlen értékeket hordozó felnőttvilágba.
      Az Antigonét is ezért szerettem, bár a Rabló lányától nyilván elég messze van.

      • Én is imádtam Ronját. 🙂 Két példány kellett itthonra belőle, mert a húgomnak is ez volt a kedvenc könyve és akart sajátot. Jeanne d’Arc-ról is nagyon szerettem olvasni, mert ő egyike a nagyon kevés női hősnek.
        A Tüskevár és a Téli berek viszont nem tetszett, de rengetegszer elolvastam őket és bűntudatom volt, hogy nem tetszik, mert apámnak ezek voltak a kedvenc könyvei és elvárta, hogy az én kedvenceim is legyenek. Utáltam Matula bácsit is és akkor még István bácsiról nem is beszéltünk. Nagyon megkérdőjelezhető ezekben a könyvekben a pedagógiai mondanivaló. Igazából ez egy beavatástörténet fiúknak, ahogy beletörnek a férfirendbe és nem kérdőjelezik meg soha az alfahím hatalmát, viszont a gyengébbeken uralkodhatnak (“mennyasszonyok” a Téli berekben).

      • Hát ennyi haszna akkor volt a kötelezősítésnek:)
        De valóban egy elég lelombozó, melankolikus könyv, annak ellenére, hogy nem kizárólag rossz emlékeim vannak róla. Ami borzasztó élmény volt benne, az az a fejezet, mikor meghal a kislány (olyan betegségben talán, amit akkor már lehetett gyógyítani, csak drágán?). Az a tehetetlenség. És azért ez a fajta nyakonvágott tehetetlenség sok helyen visszaköszön a könyvben. A fatalizmus, az, hogy ezek az emberek nem választhattak, hanem beleszülettek a szegénységbe, a nehéz körülményekbe és akkor nekik ott kellett normálisan élni.

        • Torokgyíkban hal meg a kishúga.
          Abban a fejezetben nekem az volt a legrosszabb, hogy mekkora bűntudatot tesznek a kisfiúra, mert nem akarja odaadni a húgának a körtemuzsikát.
          “Hát sajnálod tőle kisfiam?” kérdezi az anyja.
          Szegény főhős családja szörnyen szegény, játéka sincs, üvegcserepet őrizget, szögekkel játszik, ez a körtemuzsika talán az egyetlen játéka, és azt is oda kell adnia a húgának.
          Csoda, hogy kilopja éjjel az ágyneműből?
          És a végén, “Sírva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek”.
          Szegény!
          Hát hogy lehetett volna tőle felnőtt belátást várni, csak 6 éves volt, maximum, és az egyetlen játékát akarta megtartani.
          Értitek, ugye?
          Nem tudom jól megfogalmazni.

          • Jaj na az meg a másik fele:( a bűntudat. Amikor ilyenek lógnak a levegőben, hogy halál, akkor nem a testvérkét kéne azzal nyesegetni, hogy “de gonosz vagy, nem adod oda neki”. Miközben a fiúnak meg az az egyetlen játéka, és Nem Adja Oda, kész. Nem mert gonosz a kishúgához, hanem, mert végre van valamije, ami az övé (és nem az udvaron találta), és dönthet úgy, hogy nem adja. Egy ilyen helyzetben irtó buta, sőt, kártékony dolog ilyenekkel dobálózni. Aztán meghal a hugi, és szegény fiú ott áll egy emberhalállal a vállán. Hát biztos nagyon önzetlen lesz a továbbiakban…://

            • És az apja kiviszi csizmában kapálni.
              Még a csizmának se örülhet felhőtlenül.
              A kis bicebócán meg Küsmödi bácsin nagyon sírtam a végén, amikor nincs ennivalójuk, se gyertyájuk karácsonykor, és Küsmödi bácsi meg is hal a robbanásban…
              Szenvedtetős olvasmányok ezek.

              • Na ezért csak úgy odanyomni kötelező olvasmánynak elég tuskó dolog. Nem azt mondom, hogy legyen minden rózsaszín, viszont nem mindegy, milyen felkészültséggel fogok neki egy ilyennek. Van, amire persze nem lehet rákészülni, de éérted. Meg az egész szövegkörnyezet, hogy _még_ mit kap a diák e mellé a búbánat mellé.

              • A másik, ami eszembe jutott a bűntudatról, meg, hogy nem szabad örülni: Anyukám párszor elővezette azt pedagógice, hogy mikor karót kaptam valamiből, akkor egész délután szomorkodni kellett. Ez abban nyilvánult meg, hogy ha, miután elült az a rossz érzés, hogy elcsesztem valamit, elkezdtem megint idétlenkedni/olvasgatni/akármit, akkor azt mondta, hogy “túl könnyen veszed te a dolgokat”. Nem kapálás, de tudod mit, kapáltunk volna inkább, annak van látszatja (nem na, viccelek, nem lehet a kettőt összemérni, csak eszembe jutott ez a “meccs”).

            • Nem tudom, miért csinálják!
              A Lassie hazatéren is sírtam, a Kishercegen is sírtam, a Vukon is, még a Légy jó mindhaláligon is.
              Az Árvácskát elolvasni se bírtam, filmben ugyanolyan szörnyű.
              Az Árvácskán apám is sírt, én kiskoromban azt mondtam, hogy örökbe akarom fogadni Árvácskát.
              Kötelezők közül szerettem a Tüskevárat, meg a Téli berket, Matula bácsi jó fej, és jókat esznek.
              Viszont Tutajos szemetel, mert kidobja a rántottcsirke papírját a vonat ablakán hazafelé menet.
              Ilyen kis dolgok is hogy megmaradnak.

            • Ó, anyukád de hasonlít az enyémre!
              Először harmadikban kaptam hármast matekból, tudtam, hogy rossz lesz, négyes, és hármas lett!!!!
              Egy hónapig nem hevertem ki, ugyanúgy, amikor nem vittem tornazsákot, és beírást kaptam.
              Sokáig fölemlegette, anyám egy ingerült maximalista.

              • Na jó bele nem betegedtem az ilyesmibe, pont ez az. Csak nem értettem, hogy ha estig úgy ülök, mint egy rohadt tök, akkor mi lesz jobb. Rossz lett a doga? Már megírtad, leosztályozták? Igen? Na akkor majd kijavítod. Mert visszacsinálni nyilván nem lehet, egyszer előfordul, hogy az ember nem tanul, ráparázik, akármi, na püff. Ezért jegyeztem meg így ezt a dumát, mert már akkor se értettem. Mondjuk ennyire talán nem fölemlegetős, de egy-két hasonlója neki is volt régebb – inkább ilyen általános dolgokban.

            • Nekem nem volt ilyen szörnyű élmény a Kincskereső, sőt nagyon szerettem. A dolgok, amiket kifogásoltok, szerintem hozzátartoztak a régi szegény világhoz, én ezt megértettem és elfogadtam. A nagymamám családja cselédsorból származott, és voltak hasonló történeteik – gyerekhalál, mezítláb járás, rendes étel és ruha hiánya – nekem mindez nem volt meglepő vagy döbbenetes.

              • Nem kifogásolunk semmit. Amúgy semmi baj nem volt vele, olvastam, nem haltam bele, és tényleg így éltek/nek a szegény emberek. De megértem azt, aki, pláne kötelezőnek, utálta/nem tudta megemészteni.
                Nem tudtam, hogy ez már maga a kifogásolás és városi-úri finomkodás, szedje már valaki pontokba, hogy miről szabad beszélni, és mi vált ki azonnali okosabbnaklevést az egybegyűltekből…
                Amúgy nem is emlékszem, hogy én kötelezőnek olvastam-e vagy tökmáskor.

            • Az én anyám fölemlegetős volt, az is maradt.
              Én meg rágódós kislány voltam, rágódós nő is lettem.
              Mindenki kérdezi manapság, hogy miért rágódok, ilyen lettem, de nagyon unom már magam.
              Kiskoromban a szomszédunk egy orvos volt, nővérem barátnője volt a lánya, találkozunk néha, van egy kisfia, azt mondta most nyáron, hogy “Úgy kell kiválasztani a nyaralóhelyet, hogy legyen ott KÓRHÁZ”, a kisfiú nagyon aranyos, beszélgettünk, és megkérdezte, hogy “Volt már lázgörcsöd?”
              Mondja valaki, hogy a gyerekkorunk nem meghatározó!

            • Calealenta, nem tudom, miért értelmezed támadónak a hozzászólásomat, én csupán leírtam, hogy nekem tetszett az, ami neked nem, és megindokoltam, hogy miért. Jobban nem részleteztem, mert már sokszor volt erről szó a kommentekben. Azt nem tettem hozzá, hogy gáz, hogy neked nem tetszett – természetes, hogy van, akit ez bánt vagy nem szívesen olvasta és szándékoztam okosabbnak sem lenni, ha megbántottalak, elnézést kérek.

              Valóban úgy lehetett, ahogy Ann.k írta, hogy én más nézőpontból olvastam – mindig szerettem azokat a történeteket, amelyek arról szóltak, hogy régen hogyan éltek az emberek, és ehhez is úgy álltam. Főleg azért tetszett, mert összevágott azzal, amiket az öregek meséltek, ugyanakkor volt valami mesés, mágikus hangulata. Az Árvácskát is nagyon szerettem, többször is elolvastam, imádtam a nyelvezetét – fura módon valamiféle távolságtartással kezeltem, pedig hatodikos voltam, amikor először a kezembe került, de nem rendített meg, inkább csodálkozva, érdeklődve szemléltem, hogy milyen volt egykor az árva gyerekek élete. Azt hiszem, ma már nem tudnám ezzel a sztoikus nyugalommal olvasni.
              Egyébként szerintem, ha Malvinka nem veszi magához tényleg nem járt volna suliba.

            • Nagyon nehéz lehetett ez a szegényparaszti élet, és nem is volt rég, hiszen mamád benne élt.
              Móriczot nekem nagyon nehéz olvasni, brutális, az Árvácska számomra horror regény.
              Egyedül a Pillangót szerettem, az is kötelező volt, vagyis ajánlott.
              A többi nekem megfekszi a gyomromat.
              Bár, lehet, hogy nálam van a gond, mert amikor én kiskoromban először láttam jézusos filmet, akkor is el voltam hűlve, “Tényleg rászögezték????”, azt se bírtam nézni, sőt a templomban is féltem, fél szemmel mertem a keresztre nézni, ahogy azon ott lóg egy vérző férfi…
              Titus Andronicust amikor olvastam, azt se tudtam megemészteni napokig.
              Nem bírom a brutalitást, ez köztudott.

          • Én kiakadtam rajta, hogy valszeg amiatt kapta el a kisfiú is a torokgyíkot, mert a húga összenyalta a körtemuzsikát. Nem értettem, hogy lehetnek ilyen buták a szülei, aztán a nagyim elmagyarázta, hogy fogalmuk se volt, hogy hogy terjednek a fertőzések.
            A másik amit nem értettem, hogy a tanító úr, hogy lehetett olyan sík hülye, hogy elhitte, hogy a főszereplőnk írta a kis bicebóca dolgozatait. Tök más a két gyereknek az írása, meg gondolom a fogalmazási stílusa is, ennyire csak illene ismernie a saját diákjait. (Ezek a 8 éves kori benyomásaim, ma már valószínűleg más dolgokon akadnék ki.)

    • Nekem az az elméletem, hogy annó a Kádár-korszakban azért kellett a Kincskeresőt stb. olvasni, hogy tudjuk, milyen jó nekünk és ezzel együtt azt is, hogy hol a helyünk. Hogy miért kell mai is ezeket olvasni, az egy rejtély.

      • Ugyanezért. Nekünk a tanító nénink el is mondta a 90-es években, hogy azért olvasunk minden szeptemberben körmösökről meg döngölt földpadlós sulikról és cipő hiányról, hogy tudjuk, hogy milyen jó dolgunk van és ne nyafogjunk, hogy tanulni kell.

    • A kötelezők kapcsán kerestem ki ezt a mondatot “Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász.”
      Hízelgő, nem?
      Baradlay Ödön is épp megcsalni készül Arankát a cserkesz lánnyal, csak közbejön az anyja távirata, és a Sárga rózsában is egy bunkó a csikósbojtár a kocsmáros lányával.

  6. Csak felszínesen tudk hozzászólni, de egyrészt Lisieux-i Kis Szent Teréz jut eszembe az írásodról, aki az apró tettek szentjének neveznek. Jelmondata volt: “Mindig itt, mindig most, azt a kicsit, amit tudok. Azt teljes szívvel.” Semmi világrengetőt, csak ami megy. De azt hűséggel.
    Másrészt ha az önelfogadás kellemes fürdőjében élsz, egy idő után rá kell jönnöd, hogy langyos pocsolyává hűl az életed. Az ideákról nem szabad lemondani, csak mert magasak és messze vannak. Nem egy lépés a Mennyország. Nap mint nap együtt kell élni a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem is leszünk. Viszont jó tudni, hogy nem dolgunk tökéletesnek lenni. Tökéletesedni, az igen. Tökéletesnek lenni, az nem. És nem kell kapkodni, a jóra mindig van elég idő. Sokszor több, mint gondolnánk. A szeretet másik neve állítólag türelem. Az Isten másik neve állítólag szeretet. Mondhatom akkor hogy Isten = Türelem?
    Kikívánkozik belőlem, hogy nem vagyok meglepve, hogy azon a vallásos összejövetelen elmaradt az berobbanó Isten élmény. Szubjektív véleményem szerint Isten már réges rég arra várt, hogy felfedezd magadban, hogy ott van a megfelelni akarásodban, mert mint igazi nő, messze menőkig azonosultál a feléd sugárzott elvárásokkal (ki foglalkozott azzal, hogy azok gyakorlatilag teljesíthetetlenek, és amilyen komolyan gondolkodó kislány lehettél, bizony teljesen komolyan vetted) A Lehetetlennel küszködni, az bizony pokoli dolog. Dehát ilyesmit csak teremtmények találnak ki, emberek és az ördög. Istennél ilyen nincs. Ha emberileg lehetetlent kér, akkor arra 1. felkészít, 2. bőven adja hozzá az erejét. Sajnos a körülötted élő emberek híján voltak a bölcsességnek gyermekkorodban, és a Szentlélek helyett (aki a szabadság lelke is) egy maguk kreálta vallásba gyömöszöltek bele, ahogy írtad, édesapád elég vehemensen. Felmerül bennem, vajon fele ennyit foglalkozott-e a saját lelkével, mint a tiéddel?
    Viszont Éva! Legalább kifejlődött benned egy erős igény a Jó a Szép és az Igaz keresésére, és nem félsz a veszélyes, omladozó romoknak azzal a lendítőkaros bontósúllyal nekimenni.
    DE! Te néha lakóházaknak mész. Éva: nem minden férfi. Ismétlem: NEM MINDEN FÉRFI!
    Ennyire nem szimpla a valóság. Az Úr adja meg a megkülönböztetés és tisztánlátás lelkét neked. Ámen.

    • zoltan12, melyik férfi nem? mi az ismérve? hogyan ismerszik meg :)? mit tud az, aki a “nem minden férfi”.
      mesélj erről, hogy könnyebben tudjuk felismerni.
      egyébként szerintem sem minden férfi, sőt, csak attól tartok, hogy a kritériumok tekintetében nem feltétlenül vagyunk közös nevezőn. szóval érdekelne a véleményed.

    • Az volt a feltételem, hogy akkor jöhetsz be kommentelni, ha
      — nem térítesz (kérlek, hagyd ezt a patetikus, a katolicizmusra mint közös referenciára hivatkozó beszédmódot — itt még lelkésznek is sikerült ezt mellőzni), elvárok valamelyes világnézetileg semleges hangnemet, amely nem irritálja az ateistákat sem
      — nem veszed magadho a majd-én-megmondom-neked-fölényt: nem minősítesz, nem elemzel, sem a személyiségemet, sem az életem eseményeit, és nem akarod megmondani, mit tegyek, mit teszek rosszul, mit kellett volna tennem, vagyis tiszteletben tartod az én álláspontomat, kifejezett érzéseimet és a saját életem fölötti kompetenciámat
      — meg azt is, hogy én indítok beszélgetést, én vagyok a bloggazda, én húzom a vonalakat, és ha azt folyamatosan és alapvetően helyteleníteni van kedved, akkor menj inkább máshová

      Nem velem kerülsz kapcsolatba, hanem a szövegekkel. Nem én látszom a bejegyzésekből, hanem gondolatok. Velem a facebookon tudsz kapcsolatba kerülni.

      Ha ennyi (egy hónapnyi) blogolvasás után arra jutottál, hogy szerintem minden férfi, akkor nagyon nem érted, amit írok.

      Nem minden férfi, de ha kedve szottyan, akkor bármelyik férfi, azért, mert férfivoltánál fogva megteheti. Potenciálisan bármelyik férfi, nem az a lényeg, hogy megteszi-e, hanem hogy megteheti, és ha megteszi, akkor mentségeket fog kapni, esetenként a legnagyobb szemétségekre is, szintén azért, mert férfi.

      (Annyira unom…)

    • “Ha emberileg lehetetlent kér, akkor arra 1. felkészít, 2. bőven adja hozzá az erejét.”
      Én ezt nem hiszem el!
      Bár meggyőzne valaki, hogy igaz!

      • Én nem tudnék olyan Istenben hinni, aki lehetetlent kér tőlem. Meg büntet. Meg direkt terheket rak rám. Olyanokat mondjuk nem, amiket nem bírok elvinni. Ó, anyám, mekkora baromság ez mind! És ha valaki belehal? Akkor őt nem készítette fel vagy nem adta hozzá elég bőven az erőt? Vagy hogy van ez, kérem? Ja, hogy ő akkor szent lesz. Bocsánat.

        • Én sem tudom elfogadni ezt a szenvedéskultuszt.
          Át kéne olvasnom a Bibliát tüzetesen, hogy van-e benne ilyen, hogy Isten direkt szenvedtet, erőmön felül.
          Jób könyve, azt tudom, de ott se Isten szenvedteti Jóbot.

            • Igen.
              Mert a Bibliában mindenhol az van, “ha hűséges vagy hozzám, akkor nyugalmat adok, békét, segítelek” stb…Jób hűséges, Isten mégis odadobja a Sátánnak.
              Ez árulás Isten részéről, szerintem.
              Jób a mély depresszió tüneteit produkálja, mikor azt mondja, hogy napjai gyötrelmesek, alig várja, hogy pihenhessen éjjel, de akkor meg azt várja, hogy megvirradjon, és a többi…
              Isten felrúgja az alkut, nem volt korrekt.
              A végén a beszéde is csak olyan “Azt csinálok, amit akarok, azért csináltam, mert CSAK”.
              Az sovány vigasz, hogy a végén mindent duplán ad vissza.
              Ha én Jób lennék, nem bíznék újra Istenben.

              • Vagy ott van Ábrahám. Az egy dolog, hogy hangokat hallva meg akarja ölni egyszem fiát, hogy erre egy pszichiáter mit mondana, és Biblia helyett hova kerülne ma ezért egy ember. Maradjunk abban, hogy Isten volt, nem a paranoia. Szóval: egyszer aszongya Isten, hogy áldozd fel nekem a fiadat. Mer’ próbára akarja tenni. Aztán aszongya, ott a kos(bak?) a bokorban, mégis áldozd fel azt. Hát milyen undorító játszma ez? Miért is jó Ábrahámnak, hogy hülyének nézi a nagyon jó Isten? Miközben épp nagy nemzet atyjává teszi. Ja, és ugyanez az Isten az emberáldozat tilalmát is kinyilatkoztatja – aztán, jóval később ugyan, egész városok lakosságát követeli áldozatként, hát az nem emberáldozat? Következetlen, hektikus despota.

      • 3. vagy szarik adni erőt, oszt belehalsz, megzakkansz, esetleg öngyilkos leszel. Akkor is te vagy a hibás, “Ő” biztos nem, “Ő” tudja, mit mérhet rád, de te gyengus vagy, elbuksz.

  7. En a hetkoznapokban inkabb az ellenkezojet tapasztalom ami azt a reszt illeti, hogy a kozosseg elobb es csak utana az egyen. Epp azt latom, hogy mindenki szarik a masikra, a tobbi ember nem szamit. (amennyiben nem szarik, akkor folyton a masok eletet elmezgeti, merlegeli, biralgatja) Persze, hogy vannak kivetelek, de nincs igazan osszetarto kozosseg, valojaban a legtobben a onmaguk ervenyesitesevel vannak elfoglalva. Nekem nem ugy tunik, hogy ez egy boldog kor csak mas. Valojaban sem a “szabadsaggal” sem a spiritualitassal, sem az individualizmussal (rosszul ertelmezett, hasznalt) sem a kozossegi lettel nem tudunk banni, barmit is kezdeni.
    Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kozosseg legyen az barmilyen, elobbre valo az egyennel, de valahogy nincs haromina eteren.

    • szerintem a kettő nem mond egymásnak ellent. én azt gondolom, hogy a lelket nem lehet teljesen elnyomni, csak megnyomorítani. ha nem adunk neki teret, már kis kortól fogva, akkor akármennyire is próbáljuk belőle kiölni a kezdeményezést, nem fog sikerülni, hanem ez lesz amit írsz, keresi magának az utat, töri magának az utat, bármi áron és sok fájdalommal, mindenféle irányban, maga és mások felé egyaránt.

      • Nem mond ellent egymasnak es amit irsz igaz sok esetben, de a mod a mikent sok mindent alakit valamilyen iranyba. Lehet ugy is teret adni, hogy abba mas is beleferjen. En egy kisse ezt hianyolom, hogy lassan senki mas nem fer bele (max a szuk kornyezet). Nekem tetszik a liberalis neveles, terelgetes, de a “csak neked legyen jo a tobbi nem szamit” elv en ugy erzem tevesen ertelmezett.
        Lehet, hogy ez nekem most sokkal mellbevagobb, x sok ev kulfoldi tartozkodas utan, sokkolo az itthoni kornyezet es a valtozas ami szerintem bekovetkezett eteren is vagy csak most tunik fel.
        Ami nagyon szep lenne, hogy mindenki szabad, onazonos arado ugyanakkor szocialis, erzekeny, empatikus leny is egyben. Kiegeszitheto a lista tovabbi elemekkel.
        Szerintem jo az is, hogy akadnak hosok, akik meg az eletuket is felaldozzak masokert, egy fontos ugyert ami a kozossegnek, igy az egyeneknek eletbevago.(biztos nem orulnek a halalnak es nem is tervezik csak benne van a pakliban) ezt tobbnyire ugy latom, hogy valamivel batrabbak vagy kevesbe gyavak mint a tobbseg es mert nem csak onmagukat latjak, hanem tagabb a fokuszuk. Ha mindenki csak onmagaval lenne elfoglalva es csak jol-rosszul meguszni akar, konnyen lehet, hogy nem lehetne olyan kor amiben most elni van szerencsenk. kezdek elkanyarodni. Bocs.

        • “Nem mond ellent egymasnak es amit irsz igaz sok esetben, de a mod a mikent sok mindent alakit valamilyen iranyba. Lehet ugy is teret adni, hogy abba mas is beleferjen. En egy kisse ezt hianyolom, hogy lassan senki mas nem fer bele (max a szuk kornyezet). Nekem tetszik a liberalis neveles, terelgetes, de a “csak neked legyen jo a tobbi nem szamit” elv en ugy erzem tevesen ertelmezett.
          Lehet, hogy ez nekem most sokkal mellbevagobb, x sok ev kulfoldi tartozkodas utan, sokkolo az itthoni kornyezet es a valtozas ami szerintem bekovetkezett eteren is vagy csak most tunik fel.”
          teljesen egyetértek veled. mi meg nemkisrészben emiatt költöztünk külföldre.

        • nagyon érdekes, amit írsz, de nem lehet, hogy a túlzott önzőségért (is) az oktatási rendszerünk a felelős? Ezen akkor gondolkodtam el, amikor a nővérem mesélte, hogy mindkét gyereke iskolájában volt nyitott napon. az egyik speciális iskola, a másik pedig “rendes” hagyományos tantervű. Tesóm mesélte, hogy feltűnt, hogy a speciális iskolában a csoportos munkán volt a hangsúly, sok olyan feladat volt, amit közösen kellett megoldania, pár gyereknek összefogva. Az iskolákban (mármint a nem speciális) pedig mindig csak az egyéni teljesítmény számít, a tanár kérdez valamit, a diák felel stb. NIncsenek, vagy csak alig vannak csoportos feladatok, ahol az lenne a cél, hogy együtt oldjanak meg valamit. Külföldiek részéről tényleg gyakran hallható az a kritika, hogy a magyarok túlzottan individualisták, szerintem a gyökere valahol itt kereshető.

            • És kicsinyesek is. Egy friss példa: végre bevezették nálunk is kötelezően a szelektív szemétgyűjtést, és egy csomóan fel vannak háborodva, hogy nekik mostantól szét kell válogatni a papírt és a műanyagot, és ki fogja nekik kifizetni ezt a munkát(!), és ki fogja megtéríteni, hogy még egy kukát kell vásárolniuk. Semmilyen kukát nem kell amúgy megvenni, mindent ad az önkormányzat, csak a lakáson belül kell megoldani, hogy külön kerüljön a papír és a műanyag, teszem azt egy kartondobozba, amit bármelyik szupermarketben ingyen hozzávágnak az emberhez. De ez nekik milyen körülményes és ezen is a kormány/a polgármester/a zsidók/a gyíkemberek/a mittudoménki fog keresni, akik őket ingyen dolgoztatják – eszükbe nem jut az újrafelhasználás és a környezetvédelem szavak, és akkor se jut el az agyukig, ha hússzor elmondod. Mert neki ez nem kényelmes, különben is rendes magyar embert nem lehet rávenni ilyen baromságra, ez a csicska németeknek meg osztrákoknak való. Mikor ilyet hallok, mindig az jut eszembe, hogy megérett az emberiség a pusztulásra.

            • individualizmus = nem tudunk csoportban dolgozni, feladatot megosztani, stb. Ezeket külföldi munkaadók mondták a magyar munkavállalókról.
              Ha jól emlékszem, a homo sapiens azért nem halt ki, mert képes volt csoportban együtt működni. Valami ilyesmit olvastam.
              Az önzőség, az más, én nem erről írtam. Máshol is önzők az emberek, de attól még nem feltétlen individualisták.

              Ez csak félig tartozik ide, de a szelektív szemétgyűjtésről jutott eszembe: http://tudatosvasarlo.hu/cikk/noi-dolgok

            • Ez de jó mondat:) és tényleg, a látókör mérete különbözteti meg a kettőt. Az individualista, ha jól értem, aki megy az orra után, de nem csakazértis, meg nem azért, hogy az övé legyen az utolsó szó, vagy hogy valaki más hülyén érezze magát, egyszerűen ő így működik, így képes produktív lenni. Az önző ember meg kicsinyes – és sokszor egyáltalán nem is produktív, ld szelektívvel való faszkodás, “nekem-senki-nemmongyameg” és társai.

            • Arita, erről az jutott eszembe, hogy nagyapám, túl a nyolcvanon, szorgalmasan és kitartóan gyűjti a kétféle kukába a szemetet, télen is azonnal kiviszi, mert ráér. Lehet, hogy azért, mert városunkban ő vette át legelőször a szelektív kukákat, és ezt még pár napilap is lehozta címlapon. Az én egykori kinőtt pulcsimban virított, és nagyon büszke volt új tulajdonaira, a kék-sárga kukákra.

            • Vasszűz, nem, az individualizmus nem azt jelenti, hogy nem tudsz csoportban dolgozni. Az a szűklátókörűség. Az individualista azért dolgozik csoportban, mert belátja, hogy az neki is jobb. A birka meg azért, mert azt mondják neki. Aki meg nem, az képtelen észrevenni, hogy a közös munka az ő érdekeit is szolgálhatja.

          • Közben meg olyan sokféleképp lehetne máshogy tanítani, nem kéne hozzá spec. iskola. A fiamat pl két évig MindLab módszerrel tanították matekórán, csoportos feladatmegoldás volt, nagyon egyszerű, de nagyszerű. Én most szervezem a sulinkban a háziversenyt, csapatok nevezhetnek, össze kell dolgozniuk. Csak az energiát kéne mindenhol befektetni. Megértem, hogy nincs. Magamon kívül engem se motivál semmi és senki, sőt…

  8. Szívemből szóltál!
    Poroszos nevelési rendszerünben az évszázadok óta becsontosodott korholást olyan nehéz kiheverni és kiverni a mintát, hogy Te magad ne így nevelj.
    Én például jó gyerek voltam. Iszonyatosan jó, szófogadó, megfelelni akaró, soha nem lázadó. Mennyit szorongtam és mindig bűntudatom volt, mert soha nem dicsértek, soha nem tudtam mennyi és mi a jó. A hibáimat mindig a fejemre olvasták. A dicséret mindig kívülállótól jöhetett, valahogy ez jött le nekem gyerekfejjel.
    És igen, a kötelező olvasmányok is csak az önfeláldozásról szólnak de igazán a mai női lapok nagy része is ezt sugallja: mit kell tenned, hogy… A francba, azt mikor mondják már ki, hogy én magam jó vagyok? Tudom, hogy Te nem kedveled a neveddel azonos lapot, de élénken emlékszem az első szám olvasásakor, hogy hurrá – nem arról szól, hogyan változzak meg, hanem hogy én is ember vagyok.
    A blogod is erőt ad, hogy felemeljem a fejem és nyugodtan mondhassam, hogy nem. És nem, nem érzek bűntudatot, hiába akarják belém ültetni.

    • Na ja, a korholás meg a toszogatás: találtam erre a bénult hős-, zseni-, erőember-, selfmademan-kultuszra egy párhuzamot: a bezzegelés. “Bezzeg húgod milyen _jó_, aranyos, okos stbstb – olyan, amilyet mi látni akarunk. Miközben te… pfff.” Hát ez nem valami konstruktív:/
      Nekem is mindig van valami hűhaember, akit ezért vagy azért baromira tisztelek, viszont a bénító hatás ott mutatkozik meg, ha én ebben eltűnök, és csak a hűha marad. Szóval ami a haszna lehet egy ilyennek (“felvezető nyuszi”), az a veszélye is.

      • “a bénító hatás ott mutatkozik meg, ha én ebben eltűnök, és csak a hűha marad” Ez mondjuk a te felelősséged is, hogy mennyire vagy stabil, mennyire énpótléknak kell a példakép, mennyi marad belőled. Sokan a példaképen töltik ki az ebből fakadó indulataikat.

        • Tehát ha épp olyan pillanatomban ér a bezzegelés, amikor rosszul érint, akkor én _vagyok_ a labilis. Ebben érzek egy vaskos “hülye vagy fijam, az is maradsz”-t.
          Sok embernél megvan ez az időszakos “leeresztés”, amiből az egyén vagy visszapattan, vagy valóban tartástalan marad egész életére. és gőze nem lesz róla, hogy hol végződik a külvilág és hol kezdődik az ő felelőssége.

  9. Vessetek meg, én nagyon szerettem a Légy jó mindhaláligot. Móriczot csak sokkal később szerettem meg (és ma már az egyik legkedvesebb íróm), de Nyilas Misi sztoriját vagy ötvenszer elolvastam.
    Hatott-e rám, fene tudja. Nem hiszem. De stilisztikailag már gyerekként is megdöbbentett a zsúr leírása Orczyéknál, de mondjuk nekem a Bűn és Bűnhődésből is Marmeladova halotti tora a kedvenc részem.
    Mazochista vagyok-e.

    • Kiközösítés, elkülönülés és beilleszkedés – ezt vette alapul egy tréner egy általam látott drámafoglalkozáson. Teljesen aktuálissá tette. A résztvevők nagyon megilletődtek, pedig nem is jött szóba a szokásos tankönyvi tanulság, a patetikus maszlag. Na, akkor szerettem meg a történetet.

    • nem vetlek meg, de nyilván oka van. Pár éve végigolvastam Móricz összes regényét, és ez a kettő nem ment le a torkomon. A Légy meg a Forr a bor. Egyszerűen nem.

  10. En egy kotelezot sem olvastam el a fent emlitettek kozul (koszivult, egri csillagokat, legy jot, kincskersot stb.) Elkezdtem, de keptelen voltam ra, unalmasnak talaltam. Asszem csak a Toldit ugy ahogy es a tuskevar/teliberek duot.

  11. én csak azt tudom hozzátenni, mivel az első néhány bekezdést az egész személyiségem mintegy iskolapéldaként illusztrálja, hogy mindig bementem betegen dolgozni, mert arra gondoltam, hogy bezzeg a nagyanyám tífuszosan is törte a követ auschwitzban, és túlélte. a fogorvosi székben meg arra, hogy az ötvenes évekbeli asszonyoknak bezzeg az abortuszt is érzéstelenítés nélkül csinálták. egyszer egy rendkívül fájdalmas nőgyógyászati eljárásban volt részem, azt mondta az orvos, hogy na, maga aztán stramm, meg se nyikkant! mondom neki, hát kérem, az ötvenes évekre gondoltam erősen. cuki volt, nevetett, megveregette a vállamat. néha nem rossz ez a szemlélet, de azért tudom, hogy beteg, és hogy pont innen jön. nekem nagyon sokszor van bűntudatom, amiért nem vagyok hős.

    • Jaj. Nekem is nagy a fájdalomtűrésem, de mindig azt hittem, ez genetikailag adott. Akkor jöttem rá, hogy nem, mikor a szülésemet végigüvöltöttem, és mikor a doki szedte ki a gátseb varratait, mindegyiknél hangosan kiabáltam. Csodálkozott, én meg leszartam, annyira jólesett.

    • Hát le a kalappal előttetek, akármi is a gyökere a fájdalomtűréseteknek… Nekem hiába vannak hősi eszméim, én nem bírom a fájdalmat, mindegy mire gondolok közben. Ha valami fáj, nem bírom megállni, hogy ne jajveszékeljek vagy bőgjek közben…

  12. Tetszik a poszt, köszönöm, hasonlókon tépelődöm jó ideje. 🙂
    “A vallás nem tudatformáló erő.” Nem szeretném félreérteni, de igaznak csak azzal kiegészítve tudom elfogadni, hogy azok számára nem az, akik mernek és tudnak gondolkodni, kérdéseket feltenni. Ami ma sok helyütt történik, épp azt mutatja, hogy de az. Nem kevésbé, mint bármikor a történelemben. Sőt, új vallások születnek (egészséges életmód – írtál is róla, piramisok+ufók, összeesküvés-elméletek, gyereknevelés, stb. terén). Remélem, nem értettelek félre. 🙂

  13. Hajj, ez a poszt megint csak nagyon az szívemhez szólt. Visszatekintve sokszor úgy érzem, hogy a kamaszkori kisebbrendűségi komplexusaim részben abban is gyökereztek, hogy túl sokat olvastam kivételes emberekről, nagy dolgokat véghez vitt hősökről. Nekem szerintem már az volt az alap, hogy valaki ilyen – hiszen a saját, regényekből megkomponált kis világomban éltem, a kortársaimtól elkülönülten – és állandóan kínlódtam attól, hogy én hozzájuk képest semmit érő vagyok. Annyira, hogy élő emberekre nem is irigykedtem soha. 🙂

    Az egyik nagy-nagy kedvenc regényem George Sand-tól a Consuelo sorozat volt, amelynek hősnője tökéletesen alkalmas volt rá, hogy egy nyominak érezzem magam mellette. Holott imádtam őt és persze szerettem volna hasonlítani hozzá, de azzal is tisztában voltam, hogy soha nem fog sikerülni – senki sem közölte velem, hogy nem én vagyok a béna, másnak se sikerülne, mert ilyen tökéletes emberek nem léteznek.

    Az egyik legfontosabb gimnáziumi olvasmányom lett később Anne Rice Vámpírkrónikák sorozatának első két akkor megjelent regénye, az Interjú a vámpírral majd a Lestat, a vámpír – nagyon szerettem a látásmódját, és az egyáltalán nem tökéletes és érdekes szereplőit – azt hiszem Anne Rice-nál tanultam meg, milyen a jó karakterábrázolás.

    • Ó, a két említett Vámpírkrónikák darab miatt volt az, hogy én, a kitűnő-jeles diák nyolcadikban beteget jelentettem, kamuból, hogy elolvashassam őket. És Consuelo, anyám nagy kedvence George Sand, elolvastam én is. Mondjuk gyanús, hogy egy ilyen körülmények között élő fiatal lány, abban a korban, ennyire asszertív és tapasztalt legyen, mint Consuelo. Dehát ez egy regény, fantázia, kell ez is, nem csak Édes Anna.

      • Én a Lestat miatt egy disznóvágást lógtam el félig-meddig. 🙂 Emlékszem, péntek délután vettem meg a könyvet, este kezdtem el olvasni, és másnap, szombaton disznót vágtunk. Sok feladatom lett volna, de nem sok hasznomat vették, mert el-el bujkáltam, hogy zugolvassak egy kicsit. Végül a zsírsütésnél horgonyoztam le, mert ott munka közben lehetett olvasni. Máig emlékszem, hogy ülök a sparherd mellett a fásládán, fél kezemben a nagy zsírkeverő kanál, a másikban a könyv, és fogalmam sincs mi történik körülöttem. Még jó, hogy nem égettem oda a töpörtyűt. Anne Rice hősei azóta is a kedvenceim közé tartoznak, Lestat pozitív karaktere, a humora és a hülyeségei pedig alkalomadtán úgy tudnak hiányozni, mint egy kedves ismerős, ezért rendszeresen újraolvasom a könyveket.

        • A sült vért kellett volna kavargatni, ilyen sztori mellett 🙂 Lehet, nekem is újra kellene olvasni, kíváncsi lennék, tetszene -e úgy, mint 14 évesen. Emlékszem, akkor nagyon dühített, hogy nem jelent meg több rész magyar nyelven, még az Európa Kiadót is felhívtam, megkérdezni.

          • Azóta megjelent az egész sorozat, nekem nagyon tetszettek. Felnőtt fejjel számomra még elgondolkodtatóbbak, mint régen, és jobban értem a karakterek mozgatórugóit is.

      • Én folyton beteget jelentettem kamuból áltsuli felsőben, hogy olvashassak. 🙂 Anna Rice is nagy kedvenc volt, de inkább gimi elején. Viszont amikor megpróbáltam huszonévesen újraolvasni kicsit pózernek meg körülményesnek tűnt, de simán lehet, hogy megfelelő hangulatban most is élvezném, csak épp túl realista voltam.

        • Az-az, Lestat egy hatalmas pózer, sőt ripacs, de az összes többi vámpírnak is van érzéke a pózerkedéshez, a magakelletéshez és az idióta körülményeskedéshez. Azt hiszem, valahol épp ezt szeretem bennük.

    • Nekem a hősről mindig ez a dal ugrik be:
      “Nem kell mindig hősökről írni nagy szavakkal,
      Néha elég az ágy, a tv, az asztal,
      A tányér, a pohár, a kutya a kertbe,
      Alma a fára és méreg a testbe,
      és elég pár szó egy ismerőssel,
      Egy történet kopott gyöngy betűkkel,
      és elég egy hazug hajnal füstszagú átka…
      Lassú az érv, mert két lábra sánta…”

      Amúgy nagyon szeretem ezt az együttest, különösen a dalszövegek miatt.

  14. A bűntudatról jutott eszembe valami, amit régebben olvastam. Dolores LaChapelle, a mély ökonómia élharcosa, nőként sok sikert ért el a porhavon való síelésben, Aspenben és környékén. Mindegy is, az életéről olvastam. Mélyen vallásos családban nőtt fel. Fiatal nőként, amikor már lettek volna szexuális igényei, iszonyatos frusztrációt és lelkiismeret – furdalást okozott neki ez, mert ugye a házasságon kívüli szex bűn. Úgy oldotta meg a “problémát”, hogy hozzáment egy barátjához. De a szex nem igazán volt jó vele. Válni viszont nem lehet. Azt írta, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, dehát ugye, az is bűn. Végül egy lavina során megsérült, majdnem meghalt, betemette a hó. És akkor úgy döntött, szakít a vallással. Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy boldog legyen.
    Én ezt úgy olvastam, hogy te jó ég, mennyire jó, hogy belém nem ültettek ilyen felesleges bűntudatot. (Másmilyet igen.)

  15. Jovore lesz elsős a nagyobbik lányom, de o mar nem a magyar iskolarendszerben fog tanulni. Ha én nem adom a kezébe, es nem tanitom meg magyarul irni-olvasni (az itt használatos 3 (!!) nyelv MELLÉ, akkor jo eséllyel sosem fogja ezeket a kotelezo olvasmányokat olvasni, es nem fog az aradi vertanukrol az iskola hangszorojabol 40 perces dicsoito szpicset hallgatni hatra tett kézzel ülve a padokban. Szorongva. Vegigszorongtam az iskolás eveimet, szuliem elvárása csakis az ötös lehetett, csillaggal. Igazgatói dicséretek, prozamondo es aranytoll versenyek, szepolvasas versenyek csakis első helyen vegezve. Iskolank kerek évfordulóján, polgármester es pereputtya előtt, ezres tomegnek szavalni, rettegni, sose sosem magamért szeretve lenni. Ebbe belerokkanni.
    A lányom egy kreatív, megengedo, végtelenül liberális iskolarendszerben fog tanulni, es remelem, semmi ilyesmit nem fog tapasztalni, bontogathatja a szárnyait anelkul, hogy le akarnak törni azokat.
    Ahol korbeulik a tanárt, ahol van egy pihisarok játékkal azoknak, akik ora alatt elfaradtak es feltoltodnenek par perc erejéig, ahol nincs vigyazzallas, hatratett kez, megszegyenites.
    Valahogy magamban fel kell meg oldanom azt, hogy ne essek at a lo masik oldalára, es nehogy tulfeltsem, es soha, semmi terhet ne helyezzek ra – remelem, sikerul.
    De az biztos, ha fodrász akar lenni, es csak 3-asa lesz matekból, nem fog megállni a világ. Csak legyen nagyon, nagyon boldog fodrász.

    • “De az biztos, ha fodrász akar lenni, es csak 3-asa lesz matekból, nem fog megállni a világ. Csak legyen nagyon, nagyon boldog fodrász.”

      Ezt de szépen írtad!

  16. Jaj, a mindent kibírás, a Szentek élete! Nagyanyám ezzel (is) tartott terrorban. Egy bűntudatgombóc voltam. Most olvastam újra a nekem írt leveleit. A kedvencem egy nyolcéves kori, amiben azt írja, hogy gondolatokkal és érzésekkel (!!!) is lehet bűnt elkövetni. Bűntudatom volt, ha szomorú voltam. Szerintem, ha agyonvertek volna, akkor is maximum egy hangosabbat sóhajtok és még azért is bocsánatot kérek legalább kilencszer.
    Se egyéni, se társadalmi szinten nem tudom megérteni ezt a jelenséget. Miért, MIÉRT bántjuk egymást fölöslegesen és ennyire?

    • O igen, a szentek elete… nagyanyam eloszeretettel meselte a kovetkezo tortenetet: valami delszlav kis faluban nyomorgott negy gyerek, talan pasztorkent dolgoztak, amikor egy elhagyott helyen megjelent nekik a Szent Szuz. A Szent Szuz figyelmeztette oket buneikre (a gyerekek 3-12 eves korcsoportban voltak) es felszolitotta oket arra, hogy attol fogva sajat es a vilag buneiert aldozzak fel eletuket es szenvedeseiket ajanljak fel a vilag buneiert – hogy az emberiseg bocsanatot nyerjen. (Ezek a szerencsetlen kis flotasok valoszinuleg belekergultek az ehezesbe, mert) onnantol meg azt a keves etelt is visszautasitottak, ami jutott nekik, valogatott, kreativ modokon sanyargattak magukat, az egyikuk halala kulonosen belem egett: haldoklas kozben igen megszomjazott, narancsot kivant. Szereztek neki egy gyumolcsot, am amikor a szajahoz emeltek a gerezdet, eltolta apoloja kezet! meg most is a szenvedes volt fontosabb! ezt a fajdalmat is erettunk ajanlotta fel!

      Ezt a tortenetet sokszor hallottam kislanykent, melyseges os-buntudatomat katalizalando.

      “Vetkeztem: gondolattal, szoval, cselekedettel es mulasztassal.” romai katolikus szofodulat, mar nem tudom, a misebol vagy a gyonas szovegebol-e… nagyjabol toroltem, amit belemvertek, mar csak foszlanyok maradtak. Es a szorongas.

      • Ez iszonyat. Nekem mindig az jön le a katolikus hagyományból, hogy milyen válogatott szadizmussal lehet félreértelmezni az evangéliumot. Egyszerűen mestere ennek az egyház. A mise elején hangzik el ez a mondat, és egészséges ember nem érti alatta azt, hogy ha szomorú voltam vagy a szomszédom pöcegödörbe fúlását kívántam egy pillanatra, akkor az halálos bűn. Az szorong, akibe belenevelték a bűntudatot. Nekem az a jó, hogy nem neveltek vallásosnak, felnőtt koromban ismerkedtem az egyházakkal, ezért kimaradt ez a fajta terror. Se most, se korábban nem gondoltam, hogy bármi miatt szoronganom kéne. A gáz dolgaimat meg kell bánni, meg kell gyónni, jóvá kell tenni, aztán slussz, megy tovább az élet. Csak azok miatt szorongok, amiket belémneveltek, de ez szerencsére kimaradt.

        • Egyszer a rádió vallási félórájában hallottam egy interjút egy idős katolikus pappal, a gyónásról beszélt meglepően jókat. Ő mondta, hogy ezt a “vétkeztem gondolattal…” dolgot sokszor még a papok is félreértik. Ő mindig úgy értelmezte, hogy az ember a felmerülő gondolataiért nem lehet felelős. Ha pl. felmerül bennem, hogy meg akarom fojtani az anyósomat, az teljesen természetes lehet, nem kell meggyónni. Ha napokon át dédelgetem a gondolatot, és azt tervezgetem, milyen módszerrel is tenném, az viszont már gondolattal való vétkezés. 🙂

          • Igen, így már rögtön logikusabbnak hangzik. És vajon mi a helyzet az olyan határterületekkel, mint pl ha valakinek napi rendszerességgel jut eszébe az anyós megfojtása spontánul, anélkül, hogy dédelgetné? Az hány százalékban vétkezik vajon?
            Lehet magyarázni, de azért sokkal kellemesebb lenne egy gondolatbűn nélkül rendszer. Bár ez az a vallás, ahol a pozitív végkifejlet (üdvözülés) sem cselekedetek, hanem gondolatok (hit) által következik be.

  17. Nyilas Misiért és Nemecsekért is odavoltam meg a Kincskereső kisködmönért, aztán így felnőttként újraolvasva tűnt fel, milyen szörnyűek és Ny. M. milyen rettentően, idegesítően, szánalmasan gyík.
    De ezek szerint legalább már észreveszem, hogy nem az a normális és az erényes, ha halálra szekálnak én meg hagyom. 🙂

    • Utóbbi évek olvasmányélménye: a Csokoládé második részében Anouk megküzd az outsider-problémával, és egyszerűen imádom, amilyen stílusban teszi. Ráadásul anya-lánya kapcsolat, egyedülálló anya, nem hétköznapi gyerek és hasonlók a téma a könyvben, könnyeden, de elgondolkodtató módon.
      Ennél a könyvnél jöttem rá, mennyire hiányzik ez a addigi olvasmányaimból, és külön plusz, hogy ezt a populáris irodalom adta meg.

  18. Az egyik legelső gyerekkori élményem a bűntudat, hogy a szüleimnek tolnia kell a babakocsimat… A szentek élete nekem is a kedvencem volt, úgy körbefont a bűntudat, hogy nagyon sokáig egyértelmű volt, hogy a minimum az, hogy másokért mindent. Egy ponton, már bőven 30 fölött elmentem pszichológushoz, nagyon sokat segített, azóta úgy érzem, nekem is van jogom itt a Földön a magam teréhez. Kívülről annyi látszik, hogy “rosszabb” lettem, nem ugrok mindenkinek mindig segíteni, a hülyeségeiket kiszolgálni és megerősíteni.
    De még mindig hiányzik valami. A következő kör (amihez valószínűleg megint kell pszichológus) az lesz, hogy hogyan férhetek hozzá a saját érzéseimhez és vágyaimhoz. Annyira megtanultam, hogy tilos ezt meg azt érezni (haragot a szüleid ellen, irigységet az osztálytársaiddal szemben, stb.), hogy felnőttkoromban is megmaradt az, hogy érzek valamit, és a következő pillanatban már fel is teszem a kérdést, hogy ez rendben van-e így, “jogos”-e. Talán túlzok, de szerintem ez egyenes út a szervi betegségekhez, néha tényleg érzem, hogy fojtogat.

    Popper Péter mondta, hogy amikor meghal az ember, akkor Isten nem azt kéri számon tőle, hogy miért nem volt Assisi Szent Ferenc, hanem hogy miért nem volt Kis Jenő.

  19. Szörnyen bűntudatos és szorongó gyerek voltam. Egyszer már írtam itt róla, hogy apám feltalálta a szegény kis parasztlányt, hogy könnyen kezelhető legyek. A szegény kis parasztlány bezzeg 9 évesen megnyúzta a nyulat és megfőzte amíg a többiek a mezőn voltak, ő 4 évesen nálánál nagyobb vizes vödröt hurcol és hajnalban kel, hogy kenyeret süssön. Apámról azt kell tudni, hogy fővárosi értelmiségi családba született bele, mindkét szülője egyetemet végzett és bejárónőjük volt. Apai ágon, sehol még a szépszüleim között sincsenek szegény parasztok.
    Ha nem amiatt volt bűntudatom, hogy nem vagyok szegény kis parasztlány akkor amiatt, hogy nem vagyok tehetséges, nem vagyok zeneszerző 5 évesen és nem lesz belőlem olimpikon se. 4 évesen magamtól megtanultam olvasni és 6 évesen törtszámokkal számoltam, de ez önmagában kevés volt,
    Bűntudatom volt, hogy nem vagyok csodagyerek, hogy semmi se kompenzálja a furcsaságaimat, hogy pszichológushoz kellett járatniuk óvodásan meg kamaszként. Anyám a szememre hányta, hogy áltsuliban is javasolták a tanárok a pszichológust, mert visszahúzodó voltam és magamba zárkóztam. Időnként azzal stresszelt, hogy miért nem tudok nagyhangú és talpraesett lenni, mint az unokatesóim, de ha megpróbáltam kiállni magamért leüvöltötték a fejem és nem volt megbocsátás , mert a tiszteletlenséget nem lehet megbocsátani. Egész kicsi koromtól olyan felelősségérzetet vártak el, mintha felnőtt lennék, és ha nem úgy viselkedtem ahogy elképzelték, akkor csalódtak bennem és nem volt feloldás soha, csak végtelen bűntudat és az érzet hogy én teljesen rossz vagyok. Mai napig haragszik rám anyám amiatt, hogy 6 évesen nevettem azon, hogy a húgomra rádől a homokvár ahelyett hogy kihúztam volna. Szerinte ebből látszik, hogy bennem se akkor se most nincsen felelősségérzet és alapvetően hibás vagyok. A szüleim régebben gyakran kifejtették, hogy elrontották a nevelésemet és gyakrabban kellett volna felpofozniuk és akkor nem lennék önző és felelőtlen és rám lehetett volna bízni 9 évesen a húgomat és a háztartást. Aztán lebuktam előttük, hogy mazochista vagyok és a páromat is szadomazo közösségi oldalon találtam. Azóta soha nem emlegetnek elrontott nevelést és eredendő jellemhibákat. Illetve, mikor apám rákezdett a szokásos litániájára anyám lepisszegte. Meg alapvetően kedvesebbek velem és nem próbálnak bűntudatot kelteni bennem, mióta ez kiderült.

    • Ezt még olvasni is fájt. Mennyi család jelmondata a gyerek felé, hogy “Tilos hibázni!” Azt hiszem, én is csinálhattam volna bármit, nekik akkor se lett volna jó. Mondjuk nagyanyám szegény kis parasztlány volt, tényleg libát meg tehenet őrzött ovi helyett, de sose jött nekem ezzel, hagyott békén játszani. Ő más, válogatott kínzásokat talált ki. És a bűntudatkeltést, igen. A mai napig észreveszem magamon, hogy ha tök egyedül vagyok itthon, és valamit úgy csinálok, ahogy nekik tetszene, elégedettséggel tölt el. Aztán kapok észbe, hogy Úristen, már megint nekik akarok megfelelni.

      • Én nagyon sokáig nekik akartam megfelelni és beleköltözött a fejembe az irreális elvárásrendszerük. Bármit elrontottam a legapróbb dolgot is folyton mondogattam magamnak, hogy hogy lehettem ilyen hülye és úgy se lesz belőlem semmi. Ők sose szidtak ilyen konkrétan mind én magamat, illetve csak nagyon ritkán, sokkal közvetettebb módszereik voltak. 20 évesen úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, mert nem tudok élni a bűntudattól és kiállni magamért mégannyira se, és utána tudatosan ha elrontottam valamit azt mondtam magamnak hogy semmi baj, semmi baj meg hogy legközelebb majd jobban sikerül, meg dicsértem magamat néha, meg vettem magamnak jutalomkönyveket. Ez kiválóan bevált, bár ha túl erősek voltak az érzelmeim, néha hangosan mondtam a semmi baj, semmi bajt és totál kattantnak néztek.

        • Jaj. én a mai napig fizikai fájdalmat érzek, ha nagyon elrontok valamit, és a fejem verném a falba. de a jutalomkönyvek, jutalomkávék, jutalomsütik sokat segítenek, igen. Ó, mennyien lehetünk így?

    • Anyám dolgos kis parasztlány volt .Hétévesen csutakon nyújtotta a laskát,és megfőzte az ebédet amíg a család a mezőn volt .(Vajon nem vele példázódott apád? ) Mondta is nekem eleget.
      Én persze lassú voltam,nem megfelelő pedig hét évesen én vigyáztam az öcsémre.
      Én nem lettem mazochista vagy egyéb.Bűntudatos maradtam.
      Ölellek Nitta.

      • Nagyon rossz lehetett 7 évesen az öcsédre vigyázni. Nekem csak 9 évesen kellett volna a húgomra vigyáznom, de fellázadtam, mert féltem egy ovissal közlekedni a forgalmas többsávos úton keresztül. A szüleim nagyon felháborodtak ezen és azt mondták hogy önző felelőtlen vagyok és más normális 9 éves gyerekre rá lehetne bízni mindezt. A másik amit csináltak, hogy amikor 11 lettem, onnantól kezdve mindig kettesben hagytak minket hetekre, mikor konferenciára mentek vagy nyaralni. A rokonok mindig trükköztek, hogy mégse legyünk totál egyedül, de ne tűnjön a dolog beavatkozásnak a családi életünkbe.

        Nem tudom, hogy a gyerekkorom miatt lettem e mazochista. Sok hosszú angol nyelvű cikket elolvastam a témában, azok egy része azt mondta, hogy eléggé genetikailag meghatározott a dolog és a kiváltó környezeti hatások között is sok a semleges, nem traumatikus kisgyerekkori élmény.
        Mondjuk az kicsit gyanús, hogy a párommal azt élvezem nagyon, hogy van megbocsátás mindig és szabad hibázni és lehetek bármilyen. Egyébként olvastam Alice Millert és felfogtam hogy a párkapcsolat nem terápia, és feltétel nélküli szeretetet csak a szüleinktől várhatunk és felnőtt korban nem lehet pótolni, de én nem is akarom terápiának használni a páromat (legalábbis remélem). ( Egyébként a Tehetséges gyermek drámáját korszakalkotónak de kicsit elavultnak tartom, azért jó sok mindenről lett azóta modernebb felfogás.).

        • Te voltál okosabb,hogy hamar lázzadtál és öntudatra ébredtél. Én depressziós,szorongó lettem, de ez is lehet genetikai is, vagy pedig a túl nagy felelősség öntudatlan hordozásának következménye ,vagy mind a kettő.
          Szerencsére bízom benne,hogy lehet jobb is ha rendet rakok a fejemben.
          Jobb később mint soha 🙂

          A megbocsátás szerintem természetes. Ha nincs akkor nem érdemes valakivel együttélni. Felnőttkorban meg kell lehessen beszélni mindent.

          ” a Tehetséges gyermek drámáját korszakalkotónak tartom”-hogy érted?
          a pszihológia fejlődésére gondolsz?

          • Engem kamaszként konkrétan depresszióval kezeltek és a mai napig nagyon szorongós vagyok, szerintem emiatt is van refluxom. Igen, simán lehet a szorongás a túl korai túl nagy felelősség következménye.

            ” A megbocsátás szerintem természetes. Ha nincs akkor nem érdemes valakivel együttélni. Felnőttkorban meg kell lehessen beszélni mindent.”
            Nagyon egyetértek. 🙂 De ami miatt én aggódok néha az a szexuális szerepjátékok, mint terápiaszerűség, meg elveszett gyerekkor pótlása, csak ezt nem akartam nagyon kifejteni, mert nem akarok megbotránkoztatni senkit. De belegondoltam és tudom, hogy csak játék, illúzió, félig valóságos a dolog.

            Egyébként szerintem gyerekkorban is meg lehessen beszélni mindent. 🙂

            ” a Tehetséges gyermek drámáját korszakalkotónak tartom”-hogy érted?
            a pszihológia fejlődésére gondolsz?”

            Igen, és Alice Miller nagyon aha élmény volt nekem, ettől még ebben a könyvében szerintem vannak elavult dolgok, amiket én picit sértőnek és/vagy károsnak találtam.Konkrétan a “mazochizmus betegség, majd szembenézel a dolgokkal és kigyógyulsz belőle” részek. Azért erről ma már többet tudunk és nagyon nem így van. ( A DSM-5-ből ki is vették, de én előtte se éreztem betegnek magam, meg a barátaim se.)

    • Nagyon kegyetlen így bánni egy gyerekkel, ahogy veled bántak. Kíváncsi vagyok, vajon a szülők miért gondolják, hogy ilyen durva lelki terrorizálással lehetnek csak képesek kézben tartani a gyereküket. Vajon azért teszik ezt, mert azt hiszik, ez szolgálja a gyerek javát? Vagy mert velük is ezt tették? Vagy mert bizonytalanok önmagukban és úgy érzik szükségük van valamilyen szuper eszközre, amivel a gyereket meg lehet törni?

      • Az elég jó szülő c. könyvben szól erről a szerző. Hogy a szülő – még ha jó szándékkal is – hiába emlegeti, hogy neki milyen nehéz volt gyerekkorában, azzal csak az inkompetencia érzetét növeli a gyerekben. Nem ad történelmi távlatot, a gyerek nem fogja magát szerencsésnek érezni, hogy debezzeg neki van 2 pár cipője. Én is emlékszem, amikor kamaszkoromban apám egy nagy túrám után mesélte, hogy debezzeg a katonák teljes menetfelszerelésben mentek 50km-t naponta. Igaz, igen, de mi köze ehhez egy 17 éves lánynak?

      • Tapasztalok magamon olyan viselkedést,hogy azért viszonyulok bizonyos módon a gyerekhez,hogy tiszta legyen a lelkiismeretem,hogy tudjam-megtettem a kötelességemet. ilyenkor érzéketlen vagyok a gyerekre sajnos, pedig az ő érdekében cselekszem…A fürdővízzel kiöntöd a csecsemót…
        Kontrollálom magamat is meg őt is. Nem szeretem az iskolai feladatokat.
        Úgy érzem mintha én kellene tanuljak. De kell is tanuljak ,nem?

      • Szerintem az én szüleim mind a három okból viselkedtek úgy ahogy tették. Az a fura, hogy valójában nagyon művelt és felvilágosult emberek, a munkájukból adódóan sokat járnak nyugatabbi országokba, éltek is ott pár évig, a legtöbb dologban jóval haladóbban gondolkoznak, mint az átlagmagyar, de nem a gyereknevelésben. Apám szerint az az iskolai légkör és felfogás az ideális amiben ő nőtt fel az 50-es, 60-as években és anyám is hasonlóan gondolkozik, pedig ő szenvedett a túl poroszos általános iskolájában. (Igazából apám is szenvedett, mégis tartja mahát ahhoz, hogy ez a helyes út.) Ők még nagyjából a fekete pedagógiával értenek egyet, a gyereket be kell törni, különben bűnöző lesz belőle.
        A másik, hogy mind a ketten egyetemi tanárok, és néha az az érzésem, hogy azt hitték, hogy a csecsemőkor után mi is automatikusan huszonévesek leszünk, mint a tanítványaik. Semmi érzékük nincs a gyerekek életkori sajátságaihoz minifelnőttként kezeltek, ami nagyon rossz volt, de a kortársaink mégis folyton irigyeltek, hogy nahát akkor megyünk aludni amikor akarunk meg nahát nekünk kikérik a véleményünket. Szóval kívülről még néha túl megengedőnek is látszott a nevelési módszerük, pedig tekintélyelvű poroszos borzalom volt.

  20. Hűdeaktuális.

    Azt nehéz eltalálni, hogy a gyerekbe ilyen teljesíthetetlen eszményeket ne ültessek,de ne is legyen belőle folyton nyafogó-követelőző, mindenkin a maga érdekében átgázoló agreszív vagy manipulatív köcsög.

    A hősök jónéhányában nem tudtam igazán megfogalmazni, mi zavart, hát kb. sikerült megfogalmaznod helyettem.

  21. Én a személyiségfejlődésem jelének tartom, hogy a Quo Vadisból (12 évesen olvastam először) már jó sok éve Petronius a kedvencem 🙂

  22. Ez a bejegyzés nagyon érint engem is.
    Bűntudatos vagyok .Mondhatom önként voltam szent.Valahogy úgy éreztem,hogy jó kell legyek,ez az élet értelme…
    Olvasmányaimban benne voltak az említett tudatformáló könyvek.Bár tetszettek,de már némi iróniával olvastam őket.
    Később felismertem a haladóbb könyveket.Tetszettek is,de nem tudtam tisztán,hogy miért ?
    Az irodalomban nyomon követhető az egyetemes emberi gondolkodás fejlődése ami ugyanúgy működik mint a gyermek gondolkodásának fejlődése,maturizációja ha ez megtörténik?…. Én is szívtam.Gondolkodásom nem annyira fejlett, hogy elvessek egyes írókat,felfedezzem,hogy mi hiányzik belőlük.
    Ezért kell olvasgassak ezen a blogon.

    A fiamnak most kötelező olvasmány a Kőszívű ember fiai.Nem csípi.
    Viszont vásároltam neki modern,hozzá közelebb álló könyveket.Azokat olvassa szívesen.

    Egy túlságosanszorongó ember vagyok ma is. Biztos,hogy szerepe van ebben
    kúltúránk hatásának,az örömtelen élet lehúzásának.
    Próbálok tudatos lenni,de nehezen megy.Még kitartok,hátha megfordul a folyamat.

    • Jaj a hősiességről…Volt egy élményem.
      Az úgynevezett forradalom alkalmával volt részem néhány felemelő pillanatban amikor éreztem a közös örömöt.Összenéztek az emberek,szavak nélkül értették egymást,integettek,ünnepelték egymást.
      Mikor szülővárosomba érkeztem megütköztem az értetlen agresszió láttán.
      Nem csillogtak a szemek,nem volt öröm,csak iszonyat.
      Szó volt esetleges utcára vonulásról.
      Itt nem láttam értelmét hősieskedni.Nem volt motivációm.

      Vannak önfeláldozó,értelmes hősök,de sajnos nem azokat ünnepeljük.

  23. Az én anyukám protestáns lelkészcsaládból származik, rettenetesen puritán és meglehetősen prűd is – amellett, hogy remek, okos ember.
    Fáj ránéznem a gyerekkori képeimre; képzeljetek el egy gyakorlatilag kopaszra borotvált (azaz könnyen kezelhető hajú) kislányt nagy SZTK-keretes szemüvegben.
    Mi kifejezetten kellemes anyagi körülmények közt éltünk, úgyhogy ma már nekem is furák az olyan emlékeim, mint pl. hogy micsoda élmény volt, mikor elsős gimnazista koromban kaptam egy új nadrágot, pedig a régit is meg lehetett még varrni.
    És akkor egyszerre KÉT hordható nadrágom lett. Valami homályos bűntudat-féle is vegyült a mámorba, mert hát persze éreztem én, hogy nem helyénvaló dolog ez a mértéket nem ismerő dőzsölés, és most baromira közel vagyok ahhoz, hogy belecsússzak a luxusfogyasztói posványba.
    Pedig anyukám az én koromban a testvéreitől örökölt tréningalsónak vasalt élet, hogy ünneplőnek is használhassa, és aztán egész nap botegyenes lábbal járt, nehogy kitérdesedjen a nadrág.
    Ha meg valamelyikük négyest kapott, hát az akkora szégyen volt, hogy csak na.
    Emlékszem, egyszer hozott nekünk krumplicukrot (mármint anyukám), azzal, hogy annak idején nekik milyen ünnep volt, ha ilyet kaphattak. És megkóstoltam, és rettenetes íze volt, de nagyon szégyelltem, hogy így érzem, nem is mertem megmondani.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s