a kreatív énem

Támogató Július 4.

Személyes.

Ritkán írok a tanárságomról.

A tanári pálya kontraszelektív. A KLIK élhetetlen. Szeretek adminisztrálni, tudok is, csak egész nap azért mégse akarok. Nem bírom a hierarchiát és a pletykás, elakadt, rosszul öltözött, nyomasztó, nem is művelt, de azért ítélkező kollégákat (itt először írom le a nevét: ebben a magasságos Toldy Ferenc Gimnázium járt az élen /további versenyzők: Kempelen, Trefort, Pasaréti, sehol nincsenek!). Három gyerekem van, pont elég, nem tudok estig érettségiztetni, osztálykirándulni és stresszben élni. A magyartanár emellett akkor jár el szakszerűen, ha mindent, de mindent újraolvas, amikor tanítja. Én pedig nem tudok gyorsolvasni. És a legnehezebb: hogy én nagyon személyesre vettem. Azt éltem át, hogy hiába vagyok tág eszű, magabiztos, vicces és kreatív, és szeretek a kellő mértékben irányítani is, figyelni is, szerepelni is, bátorítani is, hiába van ezer skillem, amely a nem-frontális tanításban bevethető, a kölkök inkább birkulnának, mert ahhoz szoktak, a külső kontrollhoz – és a magam szempontjából többre mennék a poroszos terrorral. Mindent megtettem a lelkük üdvéért, minden bűánt magamra vállaltam, túlkompenzálva azt, amikor nehezen volt szerethető a gyerek. A lusta, az értetlen, az ellenséges! – de én mégis megpróbálom, neki megy a dicséret, a külön feladat (önmagát beteljesítő jóslat!), de rám keni így is, ellógja azt is, és még én leszek a szemét. Ebben lelkileg hamar tönkre lehet menni. És én ezt elég hamar nem akartam már. Nem akartam zombivá válni, kérges lelkűvé, mint annyi kollégám. Ja, és mindezt a jelen bevételeim egynegyedéért. Ne vicceljünk.

De azért egy kicsit siratom. Mert az volt a fiatalságom. És mert én nagyon tanár akartam lenni.

ó, ha én még egyszer

Azért vettem elő a témát, mert úgy alakulét, hogy pedagógiai helyzetben helyettesítettem ma: táborozó gyerekeket értelmes tevékenységgel lekötni. És így, hogy már régesrég nem készülök a színes papírkáimmal* (hú, meg lehet unni azt is), és nincs tanterv, konkrét cél, unottság, osztályterem, vannak viszont kedves, lojális, kisebb gyerekek – hát így tanárszerűségnek lenni nem kevesebb, mint mámorító.

Azzal a plusszal, hogy a saját gyerekeim is tanúi annak, hogy más vagyok, mint otthon.

Olyan egyszerű jó hangulatot teremteni, izgalmas játékot szervezni!

A reggelin kívül – előtte és utána – két tevékenységre volt idő. Az egyik a már ismert, bármely korosztállyal játszható homlokraragasztós-pártalálós közösségformáló (avagy: jégtörő) játék. A matricákon ábrák (vagy összetartozó szavak) vannak, és meg kell találni a párjukat. Vagyis, én nem mondok semmit, csak azt, hogy kezdj valamit a helyzettel (de van, hogy ennyit sem), ők jönnek rá, mi a feladat. Ekkor már nem szabad beszélni.

2013 áprilisa

 

És ők, életkortól függetlenül, egymástól, mimikából, a helyzet szavából megértik, hogy

hiába fürösztöd önmagadban,

csak másban moshatod meg arcodat.

Mert hogy… szerintem értitek, hogyan lehet megoldani egy ilyen helyzetet. Hacsak nem végzetesen könyöklő-riválisnak, rafkósnak vannak nevelve a résztvevők, esetleg nem súlyos aspergeresek. Mert akkor ránéz a többire, és kizárásos alapon azonnal tudja, ki ő. Nem is csinál semmit onnantól, neki az a megoldás, hogy megfejtette a sajátját. És akkor nem törődik a jég.

A mostani játékban az volt a fantasztikus, hogy nem kellett didaktikusnak lennem (csak a két alapszabályt: szem becsuk, aztán szem kinyit, és onnantól némaság! kötöttem a lelkükre), hamar felismerték, mi a feladat, és a másik, amit újabban csinálok ezzel a játékkal, hogy nem zárom le, nem én zárom le. Vártam. És akkor megfszólalt az egyik leány: kész. Mert ezt is érezte, mikor állnak-csoportosuzlnak úgy mindannyian, hogy kész. Ehhez nagyfokú érzékenység, intelligencia kell, olyasfajta, ami a gyerekeknek tud lenni, de közülük sem mindnek.

A másik játékot (a reggeli utánit) most ötöltem ki, végül is a műveltségi játék egy változata. Fogtam a Julis által összegabalyított rengeteg fonalunkat (nagy gubanc), és kibogoztam-összecsomóztam belőle egy bő tizenkét méteres darabot. Szép lett, mert színes. Narancssárga, zöld, kék, piros.

Ezt a résztvevő gyermekhad segítségével végigfektettük a padlón (nagy, parkettás balett-terem). Ráfűztem a gondos állomásneveket (1. állomás, és így tovább, nyolc darab felirat), eligazgattuk, hogy egyenletes legyen, de közben a fonal kanyargós, és én minden állomáspapír alá beraktam egy kérdést. A résztvevő párok (mert közben alapos megfontolás szerint párokba rendeződtek) megkapják kis “munkafüzetüket”, és a fonal mentén haladnak végig, oly módon, hogy – tornatáborban volnánk – indiánszökdelés, cigánykerék, sasszé, béka- és pókjárás a haladás módja a fonal mentén. Ez persze két-három-négy méteres távokat jelent, de azért ez is valami. Aztán összehajolnak a gyerekfejek a tanakodást igénylő feladatok fölött, és írogatják a válaszaikat. Úgy látom, működik az iskolarendszerünk.

Utána közösen értékeltük és megbeszéltük a nyolc megoldást. Rita néni osztott a saját módszere szerint jutalmakat, mert amúgy hamar odaért.

Én sokszor ötöltem ki, készítettem elő és vezényeltem le kreatív, játékos, tanulós tevékenységeket életemben mindenféle embereknek, de ez most egészen megható volt, mert nagyon komolyan vették. Csendesen, koncentráltan, lelkesen csinálták pont azt, amit elképzeltem. Ez olyan volt, mint Norvégia: tök jó az egész terv, nagyon várom, ki van találva, csak eléggé összetett projekt, és sok a változó. Tapasztalt vagyok már, tudom, milyen elcsúszni valami részleten. Hiába a jó ötlet, a gondos tervezés, a munka és a nyitott gyerek is, káosz lesz. Elég csak egy darabka, ami nem ideálisan jön össze, és akkor már az egész nem olyan, nem tudjuk kézben tartani.

De itt – és Norvégiában is – minden stimmel, jól jön ki, működik, értelmes, laza, boldogító. És érdekes, hogy igazából milyen kevés kell hozzá. Inkább gondolat, szándék, cél, mint – például – idő vagy papír.

Szóval én nagyon élveztem, már a kitalálást is, a megvalósítást, a lehetőséget. De ahogy ezek a gyerekek komolyan vették és belemerültek, és az egész nem alibi volt, hanem értelmes elfoglaltság, az még nagyobb örörm volt. Az alibiség nem, nem csak rajtam múlik.

Amennyiben ez motivációs poszt – és ki vagyok én, hogy ne motiváljak akármelyik posztomban?), vagy erőt adó, arra biztatnálak, kedves olvasó, hogy idézd vissza, mi az, amiben jó voltál valaha. Amit élveztél, csináltad is, éspedig jól, és most valami egész mást csinálsz. Keress, teremts alkalmat, hogy újraélhesd, hathass általa, értelmesen gyakorolhasd. Nagyon szépen felépít az ilyen élmény, főleg ha elégtelenség-érzéssel, hiábavalósággal, bűntudattal küzdesz.

Nemsokára írok arról, hogy miért szenvedünk ennyit a testünkkel, illetve lesz egy közös olvasós nap: novellaértelmezés. De akkor mindneki jöjjön ám! Együtt jobb. Nagyon szép szöveg, és megtaláltam neten, legálisban. Ki jön?

* Balázs rituálisan külön dobozban őrzi ezek egy kis részét a pasaréti évekből.

18 thoughts on “a kreatív énem

  1. Tanár vagyok (magyaros), ugyanezeket él(t)em meg. Nekem most az általános iskolásokkal jó, különösen a hátrányosabb helyzetűekkel találom meg jól a hangot.

    • En most elem meg ugyanezt. Hervaszto. Eldontve, hogy mar csak egy ev es en tovabb nem. Ezt igy nem, plane nevetseges fizetesert, ami nyari honapokban is max.10 napra eleg miutan szamlak kifizetve. Olyan mertekben frusztralt lettem, hogy az elottem allo egy ev puszta gondolatara is elont a depresszio. A tanitvanyok (bar hatranyos a zome) csak olykor akasztanak ki. A heti 29-30 tanora viszont erthetetlen hulyeseg, az ostoba iskolai szabalyok, empatia nuku ig.no. es rakatnyi egyeb tevekenyseg a tanorakon tul. Szerintem ezt nem lehet igy csinalni, nem hogy jol de sehogy se. Jelzem, hallottam mar jobb sulikrol, de a fizetes ott sem mas. Nekem a tokom tele van es ez nem is klikkes suli.

      • Bocs, egyszeruen nem birtam ki, hogy ne irjam le, pedig nem is errol szol a poszt. Nem illik ide most ez a keseruseg.

      • Lehet, hogy a fizetés mindenhol ugyanolyan, de a suli minősége azért sokat tud javítani a helyzeten. Nekem pl most megdöbbentő, hogy eddigi tapasztalataimhoz mérten a vezetőség egyáltalán nem rinyál, hogy milyen rossz klikesnek lenni, hanem megpróbálják megoldani a nehézségeket, nem tolják ránk. Ezt most nagyon tudom értékelni. Meg hogy van szabadság. Tanár-és diákbarát egyben az iskola, én még ilyet nem is láttam. Szerintem kiégés elnapolva, mert megint van kedvem dolgozni.

  2. Ez nagyon jó volt, köszi! És milyen jó, hogy találsz alkalmakat ilyenekre, hogy a tanárság legjavát éld meg újra és újra! Én is teljesen belelkesültem, mennék táborba most azonnal, de most az óráimra megyek épp. 🙂 Ezért az érzésért nem bírom feladni a munkámat, és menni máshová többszörennyi pénzért. Mert minden nap van ilyen. De most gondolkodok, mi az, ami hasonló volt, de már nincs. A közös olvasásra szívesen beneveznék!

  3. Én most mindig bemegyek az előző órára és a szöuli olimpia ezüstérmes sulyemelo lány 7 hónapos gyerekét szittelem a helyszínen, amíg anya edz. Biztatjuk a csoportot, beszologatunk a lazsaloknak (poenbol), egyelőre csak én, ő max rikkant hozzá. Elmagyarazom neki, mennyire jót tesz a szocializaciojanak és az immunrendszerenek a heti három edzotermi buli, anya pedig szakad a rohogestol néha. És ismeretterjesztek fejlodespszichologiabol. (Ovodapedagogus voltam valaha). Jót tesz ez az egy óra de elég is.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.