Én itt nőttem fel, a blogon, írás közben.

Itt értettem meg, mi történt velem, ki vagyok, írás közben és által, és azt is e tíz év alatt éltem meg, milyen az igazi szeretés, közelség, a bizalom, a kirobbanó öröm, az egészség és a kreatív trollkodás.

Ebben a kommentelőknek rengeteg szerepe volt, főleg pozitíve, de a negatív ténykedés sem lebecsülendő: abból is erő lett. És látom, hogy élnek azok, akik hajszolni próbáltak.

Híressé lett idézetek. A normálisék, minden idők legnépszerűbb posztja. A kertvárosi apuka. A Völgy, a kökörcsin, a kézenállás, a futások, a rajzok.

A feketeöves trollok, akik aljaskodásaiért végül engem tettek felelőssé a magukat fennakadt szemmel jóságosnak, sőt, megtámadottnak álcázó, legaljasabb kavarók. Ez volt a dinamika: rám kenni mindent, amit magukban nem tudtak elviselni. Háromszázöt álneves, mocskolódó e-mail és ezerkétszáztizenegy szemét komment: dús anyag most a bíróságnak. Soha semmit nem törlök.

Én meg itt, a mondatok formálása, 2596 bejegyzés megírása közben, lassan, ahogy a szél dűnét épít, értettem meg, hogy mindig befelé kell figyelnem, a saját igazságomra, azért kiállni, soha nem engedni belőle. Ettől semmi és senki által nem hagyom magam eltántorítani.

Köszönöm, hogy itt vagytok! Akár tíz éve lehettek itt, de van is olyan, aki hat, nyolc, kilenc, tíz éve, az elejétől olvas, ért, velem változik. Tudjátok, hogy a nyíltságommal, megmondós szerepemmel rengetegen próbáltak visszaélni, ezért most külön köszönöm mindazoknak, akik emberien kapcsolódtak, vagy sehogy, mert csak olvastak, nem bántódtak meg akkor sem, amikor a téma miatt magukra vehették volna a bírálatot, és soha nem léptek át határt.

Az idő igaz.

A címet Márqueznek köszönöm, a blog címét pedig József Attilának.