négy év — az első év

a blog első éve

Valamit, valahogy írni kéne, én belevágok. Mindig írok, amúgy is, jól ismert vagy jól elképzelt címzettnek, összeszokott és kiismert közösségnek, vagy nyomtatott sajtóba. De hogy ide mit? Milyen műfaj, kihez szólok? És van-e itt valaki?

Én nem hittem volna, sejtelmem se volt, hogy van ilyen, nemhogy ambícióm lett volna. Hogy ilyenek, amik velem ez alatt a négy év alatt történtek, léteznek egyáltalán, bármely irányban, és az összes szín, az énélmény, a szövegmély, a helyzetek az emberekkel, a sztorik. Mi minden van az emberekben — Balzacká tett a blogom. Én nem akartam ezt az egészet, nem volt cél ebben sem, csak vitt valami. Mindig a következő poszt, reakció, a saját élmény, mint valami dzsesszimprovizáció, abbahagyhatatlanul fonódnak egymásba az ívek.

Mindent meg akartam mutatni, osztani, kielemezni, végigrágni, megfricskázni, és kerestem a formát.

Milyen szemérmes és bizonytalan voltam akkor még. Mennyit farigcsáltam, rágtam, vívódtam. Mennyire nem tudtam még, ki vagyok. És mennyire határozottan megvoltak már akkor is a jellegzetes stíluseszközeim. Meg az igazságérzetem. És menniyre nem voltam cinikus akkor még. És mennyire nem értettek már akkor sem ott, ahol írtam.

Jé, a szerkesztő. Ez itt mi lehet? És ez? Kattintgatok, végignézem. Nagyon bénán van magyarítva, alig is értem, de olyanokat nem, hogy more tag, meg hogy mi oldal, mi bejegyzés. Nekem nem volt korábban blogom, se affinitásom az ilyesmihez. Dátumbeállítás. Fejléckép. És ezek a vonalak a fekete alapon. Pöttyök, és néha egy dudor.

Az a dudor, vagy vonallá növés ott az egyetlen kattintás. Húsz óra alatt jön egy akkor még. Egy véletlen kattintás. Vagy ismerős? Nem én: a belső, szerkesztői (bejelentkezett) kattintásokat nem mutatja.

Képernyőfotó 2016-04-18 - 16.24.19

ma így néz ki. posztkirakás csúcsai, és éjjel is sokan, vagyis nekik nem biztos, hogy éjjel.

Nahát! És statisztikaellenőrzés tíz percenként. A számok bűvölete. Milyen országokból olvasnak? Dél-afrikai köztársaság? És miért nem több? Tényleg minden mást leszarok így az elején. Csak ülök a gép előtt.

Ekkor még a WordPress is megpróbál felhozni. A kezdőket ki-kirakja, főleg, ha aktívak, a legjobb posztok válogatásába. Ez fél év után megszűnik. Egyszer csak eltűnik a funkció.

Esztert olvasom akkor még. És odavagyok a stíluseszközeitől, a fordulataitól, meg az Öt ok, amiért… és a Most elmondom, hogy… műfajokért. Vitázom a feministaügyi óvatosságával. Vele egymásra hatunk, aztán elúszunk egymástól, én legalábbis meghaladtam kíváncsi önmagam, és magabiztos bloggerré váltam, előbb őt látva, aztán sok külföldit olvasva, végül és főleg a magam útján. Én bloggernek irodalmár leszek, írónak blogger, ha meg egyik sem, akkor olyan hávégésen komoly. És csak az önszeretetben, saját életem hálás, meglepett tudomásulvevőjeként vagyok derűs.

Magamról írok ekkoriban, mamamiról, férjről, családról, egyenlőtlenségről, szexről, irodalomról, a túlingerelt gyerekeinkről. Az első nagy siker a nő vagyok, vagy mi május 5-én: ez hirtelen százával hozza a törzsolvasókat és az elismerést is. Május végén kommentelnek is már. Leíratik Hajdú Laci által a feledhetetlen hagymás-májas fornetti a ha még egyszer című poszt alá. Irodalmi válogatások: a legjobb magyar versek és regények. Költőversenyt rendezünk a férjemmel. Óvatos, barátkozós kommentek. Utána már egész nagy öntudattal megalapítom a rendkívül önironikus top 10-et, az öninterjú műfaját, ez talán még jobb, a kérdéssort, ez nagyot ütött, és igénybe veszem a klasszikus parainesist modern célokra: …és a válaszok: parainesis lányomnak.

Ezek a szövegek nem osztatlanul tetszenek most nekem. Nyelvileg nincsenek teljesen ott, zavarosak, nem lényegretörőek, ellenben akartak, erősködően érvelnek. Nem bízom az olvasóban még, és nem bízom a tömörségben. Mondjuk abban most sem. Nem merek bátor és derűs nárcisztikus lenni még (a nárcisztikus poszt benne lesz végül a könyvben, és szerintem jó lett. Nekem tetszik).

 

Confused_Narcissus_-_Foto_Giovanni_Dall'Orto,_8_Aug_2010

a segg, ugyebár. az van a közönségnek. ki vagyok én? kérdeztem amúgy edet, milyen ez a segg fitneszszemmel. azt mondja: borzalmas.

 

De állat jó érzés most, hogy már akkor is. Hogy ezeket a formákat én találtam ki, ide, és nem találjunk-ki-valami-eredetit-hátha módon, hanem ahogy a tárgyak lefelé esnek. És nagyon szar volt látni később, ahogy lelopták a műfajokat a would-be-k. És a nagyon egyedi, nagyos speciális szavaimat. Az író öntudatos fajta, és aki meg később lesz író, csinája meg a magáét, találja meg a saját szűz területét, járja végig az utat, ugyanúgy.

A reakciók hatására, a berobbanó olvasottság hatására nyáron már nyeregben érzem magam: blogger vagyok, és kész. Van olyan nap, hogy négy-öt poszt is kimegy. Hígak és esetlegesek, persze, közléskényszeresek. Kukorelly Endre is blogszereplő lesz. Nem annyra tetszik neki. Aztán, megírom Bándy Katát és megírom Szita Bencét. Echte magyarnaracsos, felelőskereső, jogvédő, nemúgyvanaz hang. Tiltakozom, szót emelek. Olvasnak, és kezdenek rajongani. Segíteni akarnak. Nagyokat koppanok, már ekkor is.

Az olvasó kincs: szorongatom, csüngök rajta és idealizálom. Ekkor még. Lelki rokonnak érzem, meghat, érdekel. Valóságos depresszió, ha leiratkozik, ha hallgat, ha nem annyi. Egészen függök tőle, mert váratlan, hogy ennyien van. Ezerfejű, de teste egy. Felnőttem az évek alatt, és megszoktam, hogy nem az olvasói kegy emel abba, amiben erős vagyok és jól érzem magam. nem infúzió, nem szerencse, nem adomány, hanem én csinálom, és az én felelősségem, dolgom és adottságom, hajlamom és kitartásom is. És hogy valamiért én nem leszek sose jellegtelen, visszajelzés nélkül hagyott blogger. Akkor már inkább gyűlölködés, szétbeszélés tárgya, de vállvonásé nem. És ezt meg kell tanulnom kezelni. Jaj, de sokat kell. És meg kell tanulnom, hogy a szöveg a fontos, a pont-olyanság és az énerő. A kitartás, a kibírás, a beleállás, amiről Szonya beszél a Sirály végén. És az a teljes magány, végső soron. Mert ekkor még a pörgés az érdekes, az interakció, a blogverseny, a díj, az olvasók száma.

És könyvet szeretnék, már ekkor.

Valami helyett, ellen van ez az egész, és az a valami a készülő tragédia sűrű atmoszférája. Hogy a családunk már nemsokára nem lesz az az idill, az.

Mert megreccsen a lét, új téma kúszik be: nagyon beteg a férjem. Augusztusban árulom el itt azt, amit június óta tudunk, és az ősz erről szól aztán, az élet megszervezéséről és a hogylétéről és a reményről és a kezelésekről. És nagyon sokszor van, hogy én vagyok itthon egyedül felnőtt. Hosszú éjszakák.

Akart, erős szövegek. Nagyon szeretném éreztetni annak és gyilkosnak gondolom a kocsmai verekedő iróniámat.

De nem, nem lopok senkit. Ömlenek a szavak, a témák, az ihlet.

Novembertől facebookoldal is, azt hiszem. Vagy csak 2013-tól? Nem tudom már. Sosem érdekelt nagyon a facebookrész, az a fajta összevissza járkálás — itt akartam tartani a blogot a helyén.

Míg én erősödöm íróként, a férjem gyengül mint test. Viszont lélekben, nagyon együtt, mindketten erősödünk. Elképesztően intenzív szerelemben éltünk a betegsége alatt. Meg tudtuk becsülni, amit és amíg még lehetett. Sok feszültség és kiborulás mellett persze. És eközben én mindent, de mindent megismerek, ami a test. Mint egy ápolónő, pont úgy. És soha nem sok és nem zavar semmi. Az összeegyeztethetetlenség és a fáradtság, csak.

A férjem ösztökéli a blogot, és örvend neki. Értékeli és tükröt mutat, de soha nem okoskodva. Olvassa, később, amikor már nem tudja tartani a fejét, felolvasom neki. Szuverén. János épp azért lett a férjem, mert a maga érzelmi nagystílűségével, azzal az igazi szeretettel, a minden méricskéléstől és kicsinyességtől mentes fajtával, amelynek ezt a vegytiszta formáját csak vele éltem át, és amelyet annyira nem értenek és ismernek sokan, akik oly biztos véleménnyel vannak rólam, mindig tudott örülni annak, amikor nekem jó volt. Ilyen egyszerűen. Örült és csodálkozott: jé, valami új, meglepő! Az élet fordulatainak, annak, ha valami regényes, fura, kedves. János született humán volt, irodalmár, pedig építész és vizuális elme. És én elhiszem, mellette végre, hogy megérdemlem a jót, és hogy képes is vagyok megteremteni a jót, és azóta is ennek a jegyében élek.

És, mellette ülve, átírom a halála előtti éjszakát. Valójában nem tudtuk, hogy meghal, teljes döbbenet volt. Mert az nem lehet. Soha egy szót se beszéltünk róla. Vagyis, néhány hetet, hónapot reméltem még homályosan, az biztos volt. Innen tudják meg.

Csak néhány napig hallgatok. Aztán írok. A hiányáról, jelszavasban, a halálról. és mindenféléről, újra. Megtart a blogom.

Képernyőfotó 2016-04-18 - 16.38.12

 

Decemberben megírják rólam, méltató cikkben, ki vagyok. Nem akartam, és félek is, és ma már tudom, hogy okkal. Addig álneveskedtem, rejtőztem, a gyerekeimet Jakabnak és Johannának hívtam. A feminista esten felolvastam a ha több pénzünk lenne című írást, amely mamami (ez a sokat emlegetett alter kismamafórum) ihlette látlelet a kisgyerekes nyomorúságról. Akkor lettem feminista blogger.

Az év trollja, egyben minden idők legdöbbenetesebb képződménye a legnagyobb érzelmi pszichoterrorista, a végtelen szabadidővel rendelkező, sivár életű Minden Áron. És hát ilyen nincs, azóta sem. Már feni a fogát, és megpróbálja belém beszélni, hogy a férjemnek, akitől szerinte viszolygok és elegem van, mindjárt vége, de majd, de nemsoká lesz nekem még életem, finom, érzelgős célzás, nyálcsorgatás. Nagyn ízléses volt. Közben, bár ő  hódító és sóvárgó, szemre is hány ugyanezért. Úristen, de nem tud rólam semmit, és de benne ragad a feudális, leláncolt moralizálásban. Nekünk a férjemmel nem voltak titkaink, és nem volt okunk nem bízni a másikban. Rajtunk nem fogott a kispolgári felháborodás. Minden Áron nem ember, soha nem látta senki, ő gondos fantom. Én nem is értem akkori magam. hogyan szolgáltathattam ki magam ennyire? Mi okom volt, hogy megbízzam Később több olvasó lesz az áldozata. És vannak más sármőrök is, akik sokakkal beszélnek, és nagyon elemi a közelük, és rabul ejtenek, és ebből nyerik az erejüket.

De ekkor még nem.

Aztán 2013 áprilisában bulit szervezek, igen. Blogszületésnap. Biztos eljönnek. Én hozom a magnót. Színes fények és külföldi számok. Ott, mindig. Azóta is ott. Ami jó, azon minek változtatni?

El is jönnek. És, megvigasztalandó a blogversenyi fiaskóért, kapok egy veres ölszámítógépet. Megszervezték. Öszedobták. Összehozták. Nagyon szerettük egymást.

IMG_4469

 

Az év legjobb posztjai a fent linkelteken kívül:

túlingerelt gyerekek

mitől féltjük a gyerekeinket?

jakab beszél

annyira rendes ember

amiért a nő nem 1.

amiért a nő nem 2.

agresszív asszonyok 1.: az oldtimer

agresszív asszonyok 2.: a felújított változat

természetüknél fogva poligámok

A blog második éve holnap jön.

14 thoughts on “négy év — az első év

  1. Ó, hát köszönöm a megemlékezést. Éppen ma posztoltam én is arról az elmúlt négy évről. Ez olyan soknak tűnt, de mégis milyen kevés. Még emlékszem arra az ajánló oldalra, amivel a wordpress nyitott bejelentkezéskor. Sok érdekes oldal volt, amelyek azóta semmivé váltak pedig jó lenne ma is olvasni a posztokat, s sok oldal volt, ami jobb hogy a semmivé vált, eltűnt.
    Emlékszem, amikor megismerkedtem a wordpress-el, én is azon a bizonyos nyitó oldalon keresgettem, mit érdemes olvasni, kitől érdemes tanulni. Ott találtam a csakazolvassa blogra is, talán akkor még nem saját domainnal, s már akkor meglepett a az oldal profizmusa.

    És most egy kis személyes dolog: Valahányszor a Városmajor utcában az Édesvíz kiadónál van dolgom, mindig szétnézek, nem-e arra száguld Éva a bambuszbiciklijével. Akkor még nem volt szabad néven neveznie annak a kevés kiválasztottnak sem, akik tudták a valódi nevét.

    • Ügyes!!! Figyel. EZÉRT érdemes. A szerkesztőm kérdezte, mi az, hogy “Szo- és Nyina” az egyik könyvbe tett posztban. Szóval, Nyina.
      És ez:
      “Mit is akartam?… A színházról beszéltem. Most már nem úgy vagyok vele… Most már igazi színésznő vagyok, élvezettel, elragadtatással játszom, megmámorosodom a színpadon, és csodaszépnek érzem magam. És most, amióta itt lakom, folyton csak járkálok, barangolok, gondolkozom, gondolkozom, és érzem, hogy napról napra gyarapszik a lelkierőm… És most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi pályánkon – mindegy: akár a színpadon játszunk, akár írunk – nem a hírnév, nem a ragyogás a fő, nem az, amiről én ábrándozom, hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! Én hiszek, és már nem fáj úgy, és ha hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől.”

  2. Az első évedet úgy olvastam vissza, pár évvel ezelőtt. Nagyon szeretem az írásaidat, és de jó, hogy írsz éves összefoglalókat, sokkal érdekesebbet, mint általában az éves összefoglalók. A könyvnek is örülök, lesz nekem is. Mármint olyan, amit te írtál, nem, amit én.
    Jó, hogy írsz!

    • Szia,
      köszönöm, és kösz a kommentet is.
      Nekem is csak az elmúlt öt hónapban derült ki, hogy ennyien vagyunk. Csendesek, szövegre kíváncsiak, szarkeverésnek be nem dőlők, mozgalommá szerveződni nem akarók. Az ilyen olvasóval nincs konfliktus, azt kéri, amit én adok, és mindenkinek jó.

  3. hát én nem is mindig, és inkább csak lurking legtöbbször, és így is ott vannak bennem a mondataid. meg a bátor tisztaságodnak az eszményképe, amit nem is tudom, hogy lehet megélned ebben a rivaldafényben.
    nademost nem lurking, hanem coming out és speaking up: köszönöm, hogy írsz.

  4. Az első év végén kezdtem olvasni a blogot. Csak másfél évvel később mertem jelszót kérni és – mert kedves és bátorító volt a fogadtatás – kommentet írni. Azóta is itt vagyok. Sokat jelent.

  5. Visszajelzés: a közös nevező | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s