álpanasz

Elkezdtem egy szellemesnek szánt posztot, amelynek szövegszervező elve (műfaja) az álpanasz, a de szörnyű minden kikacsintása, egy peches nap címmel, a következőképpen.

Hát először is, sütött a nap, és én ennek bedőltem, sőt, dudorásztam is, mint Malacka, és agilis (tevékeny, energikus, kezdeményező) módon lefürdettem a kutyát, aki ezt utálja, és a legbecsesebb könyveimet tartalmazó polc előtt tört rá a bundakirázhatnék.

Aztán, edzés, innen kések (a malheur miatt! észrevettétek, hogy egy csomó modoros arc kizárólagosan kezdte használni a miatt helyett az okán névutót?), és belépéskor derül ki, hogy lejárt az egyéves kártyám! Azért még edzettünk egyet.

Most mi lesz?

Most időtakarékos, közlekedésmentes FUTÁS lesz. A nő, aki hét hét alatt készült fel a maratonra!

Bent, az öltözőben kiderült, hogy elhoztam egy fürdőszobaszőnyeget (igen, kádkilépőt!) törülköző helyett. Egyetlen adekvát felhasználási módja a zuhany utáni földre helyezés volt. Hogy mik meg nem történnek az emberrel.

Később kiesett egy Swarovski

Aztán, délutáni pech: a gyerekzsúrra kihurcolt, “jó idő van már” módon kint hagyott tölgyfaasztal, mellette az újonnan varrt huzatú (fehér!) rendezői székek, mmm, kis életmódmagazin, harsány madárcsicser, olasz és brit divatlapok, illy kávé, napfény hajnalban! (Mondjuk a lomtalanítást idén is lekéstem, és rohad a matrac, alatta létformák, ízeltlábúak és puhatestűek vegyest – így élünk mi, körforgás, televény, rohadás, humusz, megújhodás. Mintegy véletlenül a majd-ültetek-bele-valamit hatalmas, exszomszédtól megörökölt virágcserépben kihajtott valami gyom, de értő barátném megnyugtatott, hogy az ott egy szokatlanul nagyra nőtt tő vérehulló fecskefű, teljes virágában – igazán nemes és autentikus növény.)

Mondtam is a finnyogó kislánynak, amikor szombaton, az említett dupla szülinapi zsúron áthaladt a hangyavonulás az amúgy irtó menő, aranyozott mogyorószemekkel ellátott, grillázsos beszarástortán, hogy, kérem, mink erdőben lakunk, itt (ugrás a jelenbe! e pillanatban így ülök itt, e posztot róván a fatörzsre) értelmetlen összehangolni nadrágot a zoknival (mutatom:

na, mindegy, szóval a zokni széle is aranyozott, de nem látja úgyse senki – és ezen a képen ti se!),

tehát, az erdő szélén lakóknak sok fát kell hasogatni, kilenc ölet, meg egy felet, és van itt minden, szarvasbogártetemet (az ehetetlen szarvakat) hullajt ragadozó madár a kávémba, pele vonul át a konyhaszekrény alatt, valószínűtlen méretű pókok, meg a hangyák. De azért jól mulatunk, fára mászunk.

Szóval, a teraszon takarosan kint hagyott asztalra és a terítőre a zápor egy köbméter pollent, fa-virágport vert le, és most moshatom ki újra az életmódmagazinságomat.

És ráadásul hétfő is van!

Ennyi, ilyesmi íródott meg az álpanaszposztból, leszámítva az aranyozott zoknis részt, mert az friss. Ez az egész nem vicces, elszerdásodott. Amúgy meg pezsdítően életteli, csodálatos hétvége volt, szombaton gyerekzsúr, vasárnap blogszületésnap. Hatéves a Csakazolvassa! Isten éltesse.

fotó: Spingár-Westerlund Anita. torta: Veri!!! lowcarb!

Írok inkább mindenfélét, ami a fejemben van. Utálni fogom ezt a posztot, mert nincs egységes magja, gondolatmenete, nem fogom megtalálni később, amikor feldereng, hogy erről már írtam. Azonnal elfelejtem a posztjaimat, később csodálkozom csak, hogy mennyire explicit voltam, és hogy ezt én már mondtam, nem kell újra.

Jobb egyébként is, ha hallgatok. Van időm merengeni, kiérlelni, mit akarok és mi a jó nekem, napfényben sportolni, nem hagyom, hogy ebbe belerondítsanak. Ez provokatív és gyanús. Hiába a három gyerek, a rengeteg ügyintézés, az egyedül cipelés, amin lehetne magyarosan sóhajtozni, akkor is nagy luxus az egész. A munkahelytelenség, a sport, a nemhajszoltság.

Tegnap az edzőm megjegyezte, amikor olyan derűsen és energikusan ütöttem a szarokat, és mondom: nem adom fel!, hogy “nem az önbizalmaddal van a baj”. Vagy talán: “az önbizalmaddal nincs baj”. Én akkor elmondtam neki, hogy tudván tudom, hogy hol állok a squashsal, de nem fogok ott a drága edzésidőben, a várva várt alkalmon szorongani, hanem csak csinálom, megyek bele, aztán lesz valami. Neki se kelljen engem vigasztalni, bátorítani. Az önbizalmam (a kezdeményezőkészségem, belemenésem, energiám) egyébként fejlett udvariasság: nincs pofám panaszkodni, elrontani a hangulatot. Ami nehéz, az rám tartozik (egyedül intézzük, mint a készpénzfelvételt), vagy a legszűkebb szeretett körömre, és nekik is csak ritkán veszem elő. Egyébként is boldog vagyok. De ha épp nem, arról nem fogok friss- vagy félismerősöknek jó magyar szokás szerint nyavalyogni. Én is utálom hallgatni, otrombaságnak tartom a kollokviális panaszkodást (és a “nagybátyám új felesége ismeri Demjén Rózsit”-típusú, ismeretlen szereplőkkel vagy betegséggel kapcsolatos, rétestészta jellegű sztorizást is. A téma vagy legyen közös és aktuális, vagy valami igazán vicces, megformáltan előadott sztori. Erről fog szólni az ami működik – és ami nem 2. része: a beszélgetéseinkről).

Dühítő lehet, hogy van időm, agyam ránézni a dolgokra megfogalmazni az érveimet, kiállni az igazunk mellett. (Julit újra piszkálják, ugyanazok: Anikó néni és két, már korábban is maceráló kislány.) Mások rohannak az életük, az érdekeik után, nincs idejük elvekre, igazságra. Borzasztóan kiakadnak, amikor rámutatok a mögöttes okokra, elvekre, értékekre.

A választás sem értékrendek szerint dőlt el. Olyan naiv vagyok én. És mindig magamból indulok ki. Én idealista vagyok: az érdekeim rovására is hiszek az elveimben; közösségi érdek miatt képes vagyok lemondani az előnyökről. Mondjuk azt nagyon utálom, amikor ezzel visszaélnek olyanok, akik kihagytak lehetőségeket, lusták voltak, és – neki könnyű! – még nekiállnak hibáztatni az aktívabbakat. Azt hittem, az embernek úgy általában, az egyszerűbbnek is van a tapasztalatai, kultúrhatások alapján formálódott világnézete, értékei, és az alapján dönt. Lehet, hogy tájékozatlan, félreinformált, hiszékeny, nem-európai reflexű, de mégiscsak hisz valamiben. Hát nem. A félelemkeltés sem ideológia, ami pedig mégiscsak olyasmi, mint a világnézet. Hogy tudatlanul utálkozunk, gyanakszunk, hibáztatunk, és bedőlünk minden “állítólag” szövegnek, ezeket buzgón, önigazolásképp terjesztjük is, és persze utáljuk a “komcsikat”, a “liberálisokat”, ez sem értékrend. Ezek érdekek takarói. És az érdek az, hogy maradjon az ismerős, és védjen meg valaki, ne kelljen gondolkodni, dönteni, civilnek lenni.

Mindjárt elrontom magamnak ezt a szépséges szerda reggelemet.

A futásról is referálnék: most tehát terem egy darabig nem lesz. Kint edzünk, squash (heti egy játék és egy technikai óra), és futni fogok, sokat. Edzettségem és testi állapotom jelenleg egy nem szenvedős, stabil, komfortzónás félmaratonra elég, mint az 15-én bebizonyíttatott.

vezetem a mezőnyt

Azóta olvastam a többiek beszámolóit a Vivicittáról, és megdöbbentem. Hogy is mondják, nekik a szar sem elég büdös? “Unalmas volt a rakparton futni” (igen, jól látod a címet: a poklok pokla. vasárnap, szabadidejében, maga választotta táv, cél, program), “piszkált, hogy menne ez gyorsabban, nem tudtam élvezni“. A kütyük, a számok, a tempó, a pulzus…

Egyszerűen nem akarom, hogy az agyalás, a “céloknak” nevezett önhajszolás elrontsa a futóélményemet. Ez csak a nagyon komoly hobbisportolóknak és az élsportolóknak való. De ezt többször írtam már.

Az edzéseim nagyobb részébe eddig is beépítettem intervallfutásokat, néha hosszúakat is, és a sporton kívüli életemben is folyamatosan állóképességi módon jövök-megyek. Most viszont alig nyolc hét maradt, és ennyi futás nem elég. A magam kedvére fogok rákapcsolni. Az a tervem, hogy A és B nap van, és A napon futok hosszú lassút (15-20), B nap pedig rövidet, intervallt vagy tempót (4-7 km), ez fokozandó kb. 20-28-ig és 6-12-ig. Mindez jólesően, merengve. (C nap, vagyis pihenő, nincs. Na jó, C nap, amikor rövidet és lassút futok.) Többet nem kell és nem érdemes edzeni szerintem, és nem is akarom az órára pillantáson meg a táv körülbelüli ismeretén túl monitorozni a fejlődést. Ha nem tudom, hogy szembeszél van, nem is érzem. De még az emelkedőt sem. Csak megfutom, és kész. Az agyalás, a táblázat, a GPS tönkretesz.

Jó, de én is mentem DEXA-ra, ugye. Számok és adatok. Csakhogy az nem ültetett semmilyen parát az agyamba, nem érintette az énképemet negatívan. Identitást adott inkább: sportolóvá váltam. A fényképeknek akkor még nem hittem. A frissek is furcsák.

Ahogy magamat ismerem, a terveimből általában nem lesz semmi. Június 16-án este viszont ott fogok állni a fjordparti rajtvonalnál, ez tuti.

Még sztorizok egy kicsit. Két helyszín: Hegy és Belbuda.

Én, Julinak, a blogszületésnap reggelén (vasárnap): Mi most lemegyünk Eszterrel Belbudára, előkészítjük a terepet. Gyalog megyünk. Legózzatok nyugodtan. Értetek nemsokára érkezik valaki a Hegyre, még nem tudom, ki, akit meg tudok kérni, és autóval utánunk hoz titeket. Te nagyon okos kislány vagy…

Juli: Mindenki mindig ezt mondja az iskolában is, hogy nagyon szép kislány vagyok, meg nagyon okos kislány vagyok. Már úgy unom.

Én: Jó. Az a lényeg, hogy csak akkor üljetek be az autójába, ha tudja a jelszót. Ez így biztonságos. A jelszó: tűzifa.

(…)

Megvan a jelölt (G. az), megy értük. Belép.

Juli (ragyogva, köszönés előtt): Tűzifa?

A másik gyerekszáj: április 22., a Föld napja estéjén Julis a fürdőkádban.

Ezt így leengedném, mert hideg. Vagy Föld napja van?

Képernyőfotó 2018-04-26 - 0.11.41

 

37 thoughts on “álpanasz

  1. “és rohad a matrac, alatta létformák, ízeltlábúak és puhatestűek vegyest”

    Majd’ lefordultam a székről, amikor ez a gondolat elérte az agyamat. 😀 Ez egy gyönyörűséges szerda reggeli poszt volt, hála-hála. 🙂

  2. A szülinapon magamhoz vettem a japán író futásról szóló könyvét, és azóta (na jó, épp két napja) veszem a fáradtságot, és felkelek 5-kor, hogy fussak. Olyan csodálatos, hogy egész nap csak futnék. Ez a könyv felelevenítette bennem a hosszútáv futót. Köszönöm!

    • Colette, a francia írónő a kislányának a Belle-Gazou becenevet adta az írásaiban, amit magyarra a műfordító Szép-Csicsernek fordított 🙂

  3. Jaj, de szerettem volna én is ott lenni a szülinapon! A gyerekkorom helyszíne. A squash-sal én is így állok, szeretem a rohangálást, kimerülök, de ennyi. Senki nem játszana velem, csak a tesóm. Külön bejáratú dislexiám van – a rajtvonalon helyett ravatalon-t olvastam. WTF? Ja, nem is…
    Délelőtti pech: a kocsim, ma, távollétemben nekitolatott a lámpaoszlopnak.

  4. (Szerintem is lehetne gyakrabban születésnapozni.) Hálás vagyok érte, hogy ott lehettem, ihattam, ehettem a 2. téglány-tortából, néztelek és hallgathattalak titeket. (Csak a hallókészülék hiányzott, de majd az is lesz hamarosan.)

      • Kell a hallókészülék – bizonyos frekvenciák hiányoznak már. (A profi artikuláció sokat számít, a napokban a heidelbergi színház a Katonában a Szecsuáni jólelket adta, igaz, olykor ilyen fejmikrofonjuk is volt. Nagyon szépen kihallottam az ismert szavakat. Erős élmény volt, megterhelő. Sokszor eszembe jutott közben, milyen aljas volt Brecht a nőkkel a magánéletben, semmi se számított neki a színházon kívül. Mindegy, a kizsákmányoló énjét a sírba vitte, a darabjai megmaradtak, némelyik korban sokat tudnak mondani.)
        De a szemem jó, hála az Égnek.

  5. Olyan jó volt, hogy hétkor eszméltem, hogy hatra megyek a gyerekért.
    Veriéknek hála időben hazaértem, és mindent megtudtam a ketogénről. Köszönöm!

  6. Jó ez az írás, nagyon nevetek. Én hulla voltam aznap, a csodaszép Mátrabérc Trail után. Hasad az erdő, minden él és este, vasárnap este benéztem ide és láttam, hogy akár mehettem volna, de nem volt agyam menni, olvasgattam itthon, azt nagyon szeretek!
    A maraton, az jó lesz szerintem. Ilyenkor, ha ismeretlen még a táv, elindulok és csak rakom a lábaim magam elé, és azután tart, ameddig tart. Nekem a Mátra 115 lesz ez június első hétvégéjén, gyalog (van, aki ebben is fut, de ők nagyon erősek). Lesz 31 órám átgondolni a dolgaim 🙂
    De az is bejön, hogy squash-ra jársz, annyira jók ezek a labdás dolgok. A futáshoz képest abban más, nekem, hogy nagyon játéknak élem meg. A középiskolámban volt valamiért teniszpálya, azt nyűttük, meg az ELTE-n is volt, meg a Hajógyárin. Csak úgy magunktól, meg ahogy a tévében láttuk, hogyan kell. A squash egészen hasonlított ehhez, amikor kipróbáltam – mármint csak addig, hogy az ütővel el tudom találni a labdát, viszont azok a falak és hogyan üssem, hogy amoda pattanjon… hát nagyon vicces.

      • antikolni… kimustrált szemüveget, könyvtárjegyet és egy kis darab csőgörényt is felinstallálni egy farostlemezre… lakkal rögzíteni, cirádás keretben gyerek tanítónőjének adni pedagógusnapra…

        Imádom a házi barkácsolást, mint ebből is kitűnhet. Mindig szép és hasznos az eredménye.

      • Ezek abszolút nem szép kulcsok és nem is nagyon régiek. Nekem amúgy nem jön be a kézműveskedés. A sportban, mozgásban vagyok jó, mindenfélében és ez is az, ami igazán éltet 🙂

      • Hiába cikizel, iparművèsz alkotása volt egy karácsonyi kép, zsákvászonra rögzített fémtárgyak arannyal átfújva. Vàllalom, hogy nagyon tetszett.

      • Az iparművész, az valami külön minőséget jelent? Giccs lesz az, akárhogy is. Bocs, de ennél haszontalanabbat és ugyanakkor kultúr-altertrendibb tevékenységet nehéz találni. És ez a tárgy ott lesz valakinek a nappalijában, jó esetben… de még be is mutatja az instán mint reuse ökoalkotást. Durva.

      • Amúgy a rengeteg “régi farmerből új táskát” típusú, 1-2 fős vállalkozással sem tudok mit kezdeni… sokkal becsületesebb (mindenesetre ízlésesebb) lenne ezeket az alapanyagokat kidobni a picsába, mint ez a technikaórára jellemző ragasztgatás.

  7. Úgy örülök hogy eljutottam a szülinapra, olyan természetes volt minden, mintha mindig ezt csinálnánk.
    Vettem egy biciklit és elkezdtem azzal járni dolgozni (plusz felrakom HÉVre mert azért mégis). Annyira élvezem.

  8. Pedig van egy annnnyira jó Demjén Rózsis sztorim… áhhh.
    Az a fazon ott mögötted amúgy tényleg egy gecinagy kürttel fut, vagy mi az, tuba?

    Na jó, természetesen nagyon köszönöm én is külön, élmény volt, a helyszín is, a torta is, meg egyáltalán, a lehetőség. Még nem jöttem rá, az Örkény-szekciónál lévő kis kép esetében mi az összefüggés, de nem adom fel.
    Nagyon NAGYON jók a képek. Én is külön köszönöm szépen Anitának.

  9. A flóra felosztása gyomokra és haszonnövényekre merőben önkényes, antropomorf kategorizáció, elavult kánonokkal, különösen olyan növények esetén, melyek célja a puszta gyönyörködtetés. A szépség meg, tudjuk, szubjektív… Mitől szebb egy kaktusz, mint egy pitypang? 🙂
    És nagyon jó volt a buli. Virágozzék száz virág!

    • Köszi!
      Pl. csúnyán elszaporodik, allergizál, szemetel.
      Eredetileg a hagyományosan szépnek tartott, illetve hasznosítató termésű növények a nem-gyomok.
      A hagyományt meg lehet kérdőjelezni, és sokszor önkényes, de mégis létezik, és nem számolható fel elhatározásból.
      A vérehulló cucc nem gyom, de én nem tudtam, hogy az ott az.
      Annyira nem szép, egyébként.

    • Viszont emiatt a kimoshatatlanság miatt nagyon jó festőnövény, selyemre gyönyörű élénksárgákat tud, és nem kell mindenféle sókkal fixálni, jó tartós. (Remélem, a növényi festés enyhébb esete a “házibarkács mint időelbaszó maszturbáció” kategóriának 🙂

  10. Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s