Tegnap írták a hatodikosok és a nyolcadikosok is a központi felvételit a középiskolákba. Köztük a legkisebbem is, és a huszonnégy tanítványom. Tíztől a magyart, 45 percig, aztán negyedóra szünet volt, és utána 45 percig a matekot.
50-50 pont a két feladatsor maximuma, az összesen száz. Tavaly 51,2 pont volt a nyolcadikosok országos átlaga:
Itt egy villámgyors javítóteam, 148 fő statisztikái, a legmagasabb összpontszám 91. E mezőnyben az előző évekhez képest nehéznek tűnik az idei magyarteszt.
Most mutatok néhány konkrét (magyar)feladatot, és hozzá a véleményemet.
Tüzetesen áttanulmányoztam az összes feladatsort, az előző évieket is. Az tud ezeken jól teljesíteni, aki leleményes, nem rigid az elméje, és szokott olvasni. Én ezt igazságosnak tartom, legalábbis célszerűnek, hiszen a minőségi gimnáziumnak csak akkor van értelme, ha eszes a gyerek, szomjazza a tudást, nem kell hajcsárkodni, hogy tanuljon. Ezen a felvételin semmire nem mentek a magolással.
Oldd meg, utána nézd csak a megoldást! A hatodikosok első feladata:
Egy-egy pontot ér mindhárom szócsoport: Bővebben… →
Nem az van, hogy már nem vagyok forradalmár. Mert ugye megöregedtem, és ezek a fiatalok annyira mások. De hát mik ezek? És milyen erőszakos és kötelező mindegyik, ebben kell hinni – hacsak nem állsz be turulos cserkésznek?
Vegánság. Ahogy hirdetik!
Ne szülj. És: kutyacica. “Lehet őket vinni tanítani, iskolába, orvoshoz ugyanúgy.” Üveges szemekkel nézel erre. De akkor már miért nem aranyhal? Vagy zöld szemesostoros? Hozzá érkezik a rinya, hogy miért nem lehet állattal albérletet találni… És ez a beszédtéma, hogy kinek milyen a kutyusa.
Lemondás, azt mondja…! Görcsös, dühödt gyűlölet önfelszépítéssel, ideologikus okoskodással a világ állapotáról. A világéról, amelyet nem értenek. Mielőtt megkérdezitek: nem, nem kötelező szülni, ők ne is szüljenek. De az is felmerül, az ő életüknek mi értelme. És hogy mitől van az, hogy ennyire nem értik. “Elnyomlya.”
A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.
Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.
Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!
Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…
Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).
Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…
Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.
Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.
Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.
Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.
És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.
Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:
ScreenshotScreenshotScreenshot
Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).
Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.
Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.
Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.
A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.
Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?
*
A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.
…és e sok régi, vegyes tárgy láttán – másnak mindez szemét, de nekem is – sajogni kezd, hogy milyen kaotikus az élet. Én ezt nem bírom el… hogy mennyi apróság van, volt. Főleg lelazultabb állapotaimban kínoz, félálomban, hajnalban. Nem konkrét, homályos
Sok felgyűlt, vegyes érzés, tele szeméttel. Történetek emberekkel, akik írtak nekem, akik akartak valamit. Vagy én tőlük. És olyan kellemetlen már az egész. De miért?
Időről időre, e két szó közé nem kell kötőjel!, megkérdik, hogy miért zavar engem a más élete. Miben hat az enyémre, hogy ő hogy szeret? Élni és élni hagyni!
Ezt arra írják, hogy egy nyilvános téma alá szintén nyilvánosan leírtam az értékrendi, ízlésbeli véleményemet (kritikámat). Nem tud rá mit reagálni, mert elevenébe vág. Valaki azt mondta, az ő szerepjátéka/csillámpónisága/vibrátora ciki! Ennyit ért belőle.
Akkor jön a “semmi közöd hozzá”.
Azért írtam, mert nyilvános a téma. Úgyhogy a válaszom: nem zavar, és nincs semmiféle hatalmam, hogy betiltsam, ellehetetlenítsem, ilyen szándékom sincs, pedig ezt is a fejemhez vágják. Soha nem szólok be e témában a személyes kapcsolataimban, még vissza se szoktam. De azt nem tűröm, hogy a csillámpónik és “taktikus áldozatok” minősítgessenek engem, aki őszinte vagyok. Amikor fölényeskedve ajnároznak valami trendihletette, mélyen kapitalista pótcselekvést, akkor rámutatok a hamisságra.
Senki nem kötne így belém, ha férfi volnék, vagy ha nem látszana a képeimen a kinézetem.
Én soha nem firtattam más szexualitását, ezt alapvető szocializációm is tiltja. Épp azt mondom, hogy erről a témáról így (dicsekedve) ízléstelen beszélni, és minél idősebb vagy, annál több eszed lehetne. Való igaz, hogy pont ezért mulattam azon, aki különlegeskedve adta elő a nemi életét.
És a megrontás: “nem lehet eleget beszélni róla”, “már óvodás korban el kéne kezdeni az edukációt”, “természetes, hogy kíváncsiak” – ez pornóreklám. Elmentek ti a jó francba. A gyerekkor lényege az ártatlanság. És minél intellektuálisabb egy kamasz, annál gátlásosabb, ez így van rendjén, ez őt védi. Nem véletlen, hogy kik és miért törögetik a páncélt. Bővebben… →
Én a napi, alapvető humánbiológiai dolgokat, mint amilyen az evés, az alvás vagy a sport, elnevezések és fölös szövegelések, fontoskodások nélkül, egyszerűbe’ szeretem. Nem vagyok öko-biomán, nem vagyok étkezésnáci, nem hangoztatok fura elnevezéseket térítő céllal, nem kutatom a még korszerűbb edzésmódszereket (néha a változatosság kedvéért keresek csak gyakorlatokat). Érzésből edzek, és csak akkor, ha kedvem van. És van! Nem valláspótlék a diétám. Egész napos tunyulás után este elindulok, futok egy húszast. Nyaralásra nem viszek pakkot Pestről biomandulával, konjakliszttel, nem prédikálok a cukor ártalmas hatásairól (csak pontosan ismerem őket), és nem vadászom a strandidő rovására a bioboltot, chiamagot a déli parton.
Persze, mert semmi bajom. Soha az életben nem volt magas vércukrom, koleszterinem, vérnyomásom. Lehetnék olyan állapotban, vagy lehetnék olyan attitűd, aki akadékoskodik, mindig másba fog. Csak hát alkatilag képtelen vagyok magától értetődő dolgokról okoskodni.
Szervezem a család étkezéseit. Legyen helyi, lehetőleg szezonális, egyszerű, egyék szívesen. A magamét azzal a megfontolással, hogy a már nem ifjú anyagcserém a kívánatos (ifjú! megifjító!) módon működjék, a vércukrom és inzulinom a létező legalacsonyabb legyen, jusson energia mindenre, zen-nyugalomban legyek, valamint hogy a kemény munkával felépített sovány izomtömegem nőjön (avagy: megőrződjék). Ezért speciális diétát követek, ezt én választottam, én akartam. Újszerű ugyan, de nem provokációnak szántam. A mellébeszélés, hazugság és rosszindulat ellen viszont felszólalok. A szakmai részleteiről írtam könyvet is, mely hosszas (kiadóváltási és járvány miatti) halasztások után, 2020 augusztusában jelent meg.
Az aszketikus, elhivatott életemet némileg eltérítette a macim és a sok városi program, részben kajálás. Az elhivatottságot lazult, mióta együtt vagyunk. De a közös élményeink jelentős része most is a sport.
Nem hiszem, hogy különösebben spirituális értelmezés ez, nincsen a fejemben semmi tan, még közhelyek se, nem írok ilyet, hogy sors meg karma. Nem is utólag okoskodó, a vakvéletlenbe szándékosságot magyarázó elképzelés, és nem is egy másik véleményvezér nézeteit szajkózom.
Na, mit akarok, egy mondat: a járvány feladta a leckét az emberiségnek, és míg tragédia, veszteség egyfelől, esély volna másfelől. Bővebben… →
Még a poszt előtt (és általában is): kérdik (két barátom is), hogy miért írom ki a szenzitív dolgaimat, hiszen vadásznak rám, mindent kibeleznek.
Mindenről írok, ami történik, ami emberi, a saját történeteim ürügyén általános témákról, a nehéz történeteimről is. Mindig is ezt tettem, magam írtam, hogy az angolom a diplomám ellenére nem fényes, bőrfölöslegről, éretlen érzelmi megnyilvánulásokról, falcolásról. Ezen nem kívánok változtatni, mert én nem akarok hamis dolgokat. A befogadó dolga, hogy ezzel mit kezd. Ha nincs anyag, akkor is hazudnak, zilálnak, a fehérre rámondják, hogy fekete, a tök rendben levő dolgaimat ócsárolják. A kibelezés, a rajtakapás, az irigységvád az ő bulijuk, őket mutatja be, és mindenki számára mutatja az ő érzékenységeiket, motivációikat. Nem véletlenül dühösek pont az én témáimra, az én örömeimre, rohannak rá arra, ami az erősségem.
Ebben a posztban van sok információ is, mert hangsúlyokat szeretnék helyezni oda, ahova nem szokás, de nem csak ezekről az állapotokról lesz szó, hanem ezek kapcsán attitűdről, felelősségvállalásról. Kapcsolódom a hpv-s poszthoz. De nem szedegetem most össze az alapinformációkat a női szerveink megbetegedéseiről, fajtáiról, lefolyásáról. Ugyanis az alapkérdés itt:
tekintsünk-e szorongással a testünkre, várjuk-e, hogy mindenképpen bekövetkezik a baj? potenciális betegek vagyunk-e?Bővebben… →
Jó hírem van: nem kell kínlódni. És én nem biztatlak arra sem, hogy fogadd el. Nem, ne fogadd el és ne is magyarázd meg, ha elgyengült a tested, vagy zsírpárnák vannak rajta. (Ezen a blogon nevén nevezzük a dolgokat. Semmi szépelgés.)
De ez nem jelenti azt, hogy gyötröd a tested, hogy soha semmi nem elég jó, meg kamu eszközökkel “motiválod” magad.
Nekem, de hiszen végig is nézhettétek ezt, intenzív, felforgató élmény volt a testátalakításom. Az amatőr, aki nem akart mást, csak élvezni az edzést és kirobbanni, de ezt komolyan gondolta. Nagyon nagy változás volt kinézetre, mérhető állapotaiban, nem reméltem ilyet, nem bebizonyítani akartam, hanem megélni. És még ügyesedés is volt, és lelki változás. Bővebben… →
Az éles elme, amint ítél jó s rossz között!… A múltkor moziból kijövet G. a jellegezetes visszafogottságával, az “engem aztán nem húztok be a giccsel!” projekt jegyében mondja, hogy ez a film éppen annyira nem tetszett neki, de lehet, hogy csak nem tudott úgy belemenni, és kérdi, nekem tetszett-e (a kultúrnaplóban megtalálod a konkrét filmet: augusztus 25.).
Én erre így nem tudok felelni, mondom.
Nézünk mindenfélét, és van, ami szórakoztatósan tetszik, van, ami nem annyira, még olyan is van, hogy először tetszett, másodjára nem, vagy pont a második nézéskor sikerült felfogni, és akkor válik nagy élménnyé. És van katarzis: a szavunk eláll, pont egyformán. Ide nekem a minőséget! Versenyezzetek a kegyeimért. Válogatunk a kínálatból, én vagyok a néző, fizetek, engem aztán szórakoztassanak… Nehogy unalmas vagy zavarbaejtő legyen valami!
Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.
A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél. Bővebben… →
Mindenki tudja, ki a stréber. Az az osztálytársad, akinek csupa jó jegye van, és ennek indokolatlan jelentőséget tulajdonít.
Igazodik és görcsöl. Fürdőzik a dicséretben, elsápad, ha nincs ott az üzenő füzete. Belepusztul az igyekezetbe, hogy a tanárral jóban, a tanárnál jó legyen – valaha elhitted, ez a helyes viselkedés, de neki ez csak az érvényesülési stratégiája. Céljai vannak, és nem bánja, ha népszerűtlen – vagy talán tehetetlen ellene. Előnye több: neki az a fontos, ami a Felnőttől, a Tekintélytől jön.
csak az olvassa. én szóltam 