begyűjt minden elszállt lufit

Közzétéve Szerző:

Ma lettél, leszel harminchét éves.

Igen. Prímszám. Délután leszek. Öt óra előtt hat perccel.

Milyen érzés?

Nem bánt most a szám. Minden jó. Szombaton lebicikliztünk Zebegénytől Gödig a szintén születésnapos barátnőmmel. Tegnap grilleztünk itt nálunk velük és baráti körben, vicces volt, mozgalmas, élveztem a gyerekeket, és ettünk marcipántortát, ma pedig epres túrótorta lesz. Lőrinc nagyon készült, bambusz borsszórót kaptam tőle, Balázstól meg az Illyhez két frappéspoharat, van neki stílusérzéke. Jön a nyár, a frappé és a gazpacho.

Mi ez az alkotói válság, művésznő? Vagy már elmúlt?

Fáradt voltam. Szorongani kezdtem, mert még jobbakat akarok írni. Nem fenntartható a fejlődés, pedig az Illy kapszulába apróra tört Nobel-díjat kevernek. És nem szeretek olyat írni, ami könnyű. Lefotózhatnék négy random tárgyat, írhatnék hozzá húsz hangulatos mondatot, biztosan jönnének közben a találó jelzők és leleményes szórendek, de ízlésem tiltja az ilyesmit, én a súlyos szövegeket szeretem. Noha amikor ráfanyalodom a könnyű kézre, az mégis valahogy magától sikerül. Vagy sikeres lesz, sokan olvassák és osztják meg. Ami nem ugyanaz.

Mi a koncepció most?

A társadalomtól az irodalom felé tart most a blog, újabban sehol egy cigányügy, válási statisztika, sajtóreakció; sok viszont a hangulat, a szövegtrükk, az érzés, és jóval kevesebb az olvasó, leszámítva a tegnapi robbanást a miben éltem én, úristen miatt. Most itt tartok, ez megy épp, ez a jó. Egyre jobban borzaszt a “csak írok gyorsan valamit” típusú blogolás: amikor nem aktualitásról írok, akkor már a készülő blogkönyvre szegezem a tekintetemet, hogy abban megállná-e a helyét a szöveg, elég sűrű-e. Érvelő szövegek helyett inkább irodalmat írok a blogon, sok a metafora, az utalás, és ez is történik velem, nem elhatározás kérdése, jönnek a szavak, az ő sajátos törvényeik, amelyek csak átfolynak rajtam. Nem tudok most olyan kedvvel részt venni a beszélgetésben sem, szétviszi a figyelmem, miközben nagyon örülök neki, hogy magától működik. A facebookról is lejöttem. Elmélyülten írni a teraszon, az a legjobb. Összerezzenek, ha viselkednem kell, ha megneszelem, hogy várnak tőlem valamit, ha illik valamit megköszönni, reagálni. Most itt tartok.

És mi van a Bovarynéval?

Jaj, jaj. Bovaryné én vagyok, és most (az interjú szerdán készült — a szerk.) is mindjárt elkésem az ovis beíratásról, ráadásul nincs meg a személyim sem. De a hajam furfangos kontyba van tűzve.

Megint nagy meccs volt az antifeministákkal.

Én úgy örülök, hogy Anti feminista! Nem értem, hogy miért jönnek ennyien, vajon milyen reakcióra számítanak, miért dörgölik ide magukat folyton? Alkalmat adtak néhány jó mondat megfogalmazására, ez nem rossz, de nem szeretem, amikor eltűnik a közös, hogy kereső emberek volnánk, ők is, én is. Soha, soha nem reagálnak a játékos, könnyed, irodalmi témákra, a derűs írásokra, ezeket nem látják, csikorognak, hogy én módszeresen hergelem a nőket, a torz eszme szolgálatában. Annyira letaglóznak a gyanakvó, ítélkező, habzó szövegeik. Bár azt is mondják, jól írok. Még ők is. Becsülöm bennük, hogy bevallották.

Mintha hárítanád újabban, hogy feminista vagy.

Nagyon rámragasztották, illetve a blogomra, ezért fogalmazok már úgy: én feminista vagyok, hobbifeminista, és ennyiben, mivel én írom, a blogom is, mert nyilván lenyomata az attitűdjeimnek, értékrendemnek, de egyébként a blog nem az, nincs ilyen célja. Ami az itt méltatlankodó visszatartott hozzászólóknak célnak tűnik, az körülménye, adottsága neki, az egész nagyobb rendszerbe illeszkedik, a kérlelhetetlen gondolati igényességbe, a pontosságba, a szembenézésbe, ami viszont a szépirodalomnak is feltétele. Attól tartok, aki koncepcióként olvassa a blogot, az nem fogja irodalomként érteni. Volt már ebből vita a hasonlóan gondolkodókkal is, hogy mért nem ilyenebb, olyanabb a blog, de én gondolkodás nélkül választom a saját — sokrétű — szempontomat. Ez az, amihez ragaszkodom: a blogom én vagyok, a blogom a meggyőződéseim, mentalitásom, érdeklődésem, hangulataim tükre, meg az odaégett melegszendvicsé és a martinibe fulladt olajbogyóé, és még a roppanó csigahéjé, tiszta gondolat, semmilyen ügynek, célnak eszköze nem lesz, és ne szóljon bele senki.

Azt mondom, és hátha az olvasóknak is erőt ad ez, hogy ha valaki feminista, vagy liberális, az semmiképpen nem jelenti azt, hogy erőszakos, ciki, konfliktusos — ha igen, az a világ állapotát minősíti –, bár nyilván az ilyen emberek között is akad gázos, ahogy mindenhol. Akik viszont ezeket gyanakvó vádként, szitokszóként használják, kivétel nélkül agresszívak, címkézőek és/vagy sírnivalóan szűk látókörűek, tudatlanok. Az idő egyébként is nekünk dolgozik, úgyhogy hajrá, csak emelt fővel.

Hogy lehet ezt bírni?

Már mit?

Az egészet, hogy ennyire egyedül vagy, a gyerekeket, a férjed hiányát, az írást, a hirtelen jött népszerűséget…

Akkor ezt most kérdezd meg egyesével…

Jó. A gyerekek?

A gyerekekkel jó, a szétfolyó időbe beletettem néhány gépmentes időszakot, tudatos és élvezetes együttlétekét. Mi itt kommunaként élünk a szomszéd családdal, és ez pótolhatatlan élmény nekem és a gyerekeknek is: éljük a magunk életét, de közben jön-megy mindenki, hoznak hagymát, tejet, másfél évest; visznek grízt, gumicsizmát, kutyát. Jó ez a szabad élet, s hogy nyár van. Másrészt azt szeretném, hogy valaki rendszeresen szedje le rólam a gyerekeket. Hogy a helyükön legyenek a dolgok, és ne lépjek folyton legóra. Szeretnék elmélyedni a Bovarynéban, és nem tudok. Öt percet írok, pisilnie kell, csönget a postás, odaég a pirítós, várok valakit, de sajnos mégse jön — ilyen átmeneti állapotokkal telnek el napjaim, heteim, és akkor már az ember tíz és kettő között durcásan lazít inkább, Stinget hallgat és iszik egy sört. Tüskésnek tűnök, amikor már előre azt kérem: akkor ígérd, hogy jössz, ha itt leszel, akkor és úgy, mert drága az időm, és én akkor ahhoz igazítom a napomat. Ugyanakkor meg is könnyebbülök egy-egy ilyen elmaradó látogatás miatt, amit amúgy aránytalannak érzek — mire ideér az illető, akinek ugyanúgy megvan a maga élete, baja, már el is fárad –, és akkor legalább nem kell szerepelnem, takarítanom, álkedvesen viselkednem a gyerekkel, üvölthet a zene.

A férjed…

Én azt hittem, más lesz, nehezebb lesz. Hihetetlenül fájdalmas a véglegesség, de csak néha zuhan belém. Van bennem egy ilyen kicsit kopott, közforgalmú rétege a halálának — ezzel élni jóval könnyebb, így nyugodtan tudok róla beszélni, tompít –, és van, amikor, nagyon ritkán, látom az arcát, eszembe jutnak emlékek, sajdul a hiánya. Lassan értem meg, mi történt, süllyed bennem a halála a biztosig. Leginkább fényes és méltó az emléke, meg amikor valaki szóba hozza. Olyan jó, egyenesen felemelő valakire emlékezni, aki ennyire etalon volt erkölcsileg, intellektuálisan, érzelmileg, teljesítményében, apaként, és akinek a nekrológjában nem kellett hazudni egy betűt sem. Olyan szoborállítós érzés, patetikus, és ebben az érzésben nanogrammnyi hamisság sincs.

A hamvai tényleg ott vannak az Illy fénymá kávégép mellett?

Igen. Háztartásom legbecsesebb tárgyai. Kis szertartások. És nem visz rá a lélek egyelőre, hogy a végrendelete szerint Tihanyban szórjam szét a hamvakat.

Azt hiszem, mégiscsak hiszek Istenben. Ez különbözteti meg talán a mélyen, a mégiscsak istenhívőt az istentagadótól, hogy semmi késztetésem perlekedni a megmásíthatatlan ellen, meg hogy miért pont ő, miért pont én. Meghajtom a fejemet. És ami mégis rajtam múlott, abban meg, sok görönggyel, de helytálltam. Csak az tudna fájni, ami az én hatásköröm. Hatáskör, igen, ez az Isten-élményem alapfogalma. Nagyon, nagyon sűrű és igazi volt a mi kapcsolatunk, és ez a halála után is megtart, egyszerűen érzem, ahogy velem örül Ribizliék ittlétének, meg a díjnak, meg a grillezett lepényhalnak. A fájdalommal, a hiánnyal együtt vagyok ővele, s mi ketten az Isten tenyerén.

És a gyerek-transzcendencia, ami ebből kinőtt. Amikor macska szalad át az Apor Vilmos tér négy sávján, mindig két lehetőség van. Vagy átér, és akkor túlélte, hurrá, vagy… még ma este Jánossal vacsorázik. És hogy János odafenn begyűjt minden elszállt lufit. A gyerekeknek nagyon fontos ez, és engem is megfényesít.

Írni. Ennyit. Hogy lehet ennyit írni?

Mindig jön valami kis gondolat a fogason, a tejespult előtt, a lejtőn száguldva, és akkor kipréselem az időt, hogy kikerekedjék. Sokszor teljesen más lesz, mint ahogyan indult, a gondolat hátrébb húzódik, a szöveg mint olyan, nyelvi értelemben előrejön, az esztétikum diadalmaskodik, ahogy az a hét főbűn: bujasággal vagy a regényigénnyel történt — ez a két kedvenc írásom, de a miénk a jövő is önmagát írta. Hol mámorító, hol megrendítő megtapasztalni, hogy nem én vagyok, aki irányítom, mi lesz a szöveg, hanem valami külön erő, és hogy a szöveg erősebb nálam, maga hoz elő gondolatokat, hasonlatokat, egyedi szavakat, logikát a tudatom (vagy a világ?) mélyrétegeiből. Sokszor érzem, hogy ami történt velem, azért történt, hogy a szöveg kiteljesedjék tőle. A szöveg maga hamar megvan, aztán sokat javítgatom, néha toldozom. Régi szövegeket is szoktam. A könnyű munkához kell a blogfelület, az olvasók megerősítése, az ismerős közeg biztonsága, máshová írnom görcsös nagyon, sőt: talmi. A blog engem akar, és beszippant. Ősbizalommal bízom az elképzelt olvasóban, hogy szeret engem és hisz a szövegemnek: hogy pont úgy harsan benne az a mondat, ahogy én kimondtam belül, és hogy éppen úgy mulat az önirónián vagy a groteszken, a meglepetésen, a szójátékon, mint én. S az új és új visszajelzések! Hogy valahogy elámul mindenki, aki olvas, olyanok is, akiktől rettegtem korábban, páratlan intellektusok, átmegy, amit írok, kell nekik. Hátradőlök ebben, jó ez, való nekem, természetes. Ilyen biztonságban tudok magamnak új szempontokat, eszközöket teremteni, elégedetlennek lenni, növekedni.

És akkor ebből következik a siker témája.

Ez olyasmi, mint a játékszenvedély: egyre durvább. Nem lehet abbahagyni, nincs lejtmenet, az előző nyeremény kötelez. Most már kínosan azt érzem, minden pályázaton indulnom kell, meg kell ragadnom a lehetőségeket, és ez így is van, mert feltettem a blogra a jövőmet. Indultam a Marie-Claire pályázatán is a Tégy a nőkért! kategóriában, most zajlik az értékelés.

Nagyon szigorú a mércém a szövegeimmel szemben, ez olykor meg is bénít. És tudom, ki mindenki olvas, és stresszelek, nehogy megbántsam őket. Hogy meg-megszólítanak az utcán, az izgalmas, de leginkább írni szeretek, a sok megosztást jó látni, meg a nevemet az interneten, egyébként nem annyira szeretek szerepelni, vagy ha nézik, milyen a ruhám, hajam. Erre az amúgy remekül sikerült, vakítóan szép blogszületésnapon is rájöttem, hogy egy kis hamisság mindig van az ilyen helyzetekben. Nem az emberekben, hanem a viszonyban. Mindig lesz, aki méreget, aki mást mond, mint amit gondol. Az írásban, ha jól csinálom, nincs hamisság.

A blogközösség hatalmas, és nagyon erős, de a való életben egyedül vagy?

Nem, nincs is bennem semmilyen hiány. Aranyból vannak a barátaim, az újabbak, lazábbak is, hihetetlenül büszke vagyok rájuk, és izgalmas, hogy olvasnak. S aki másért volt a közelemben, minta legtisztább, kölcsönös, intenzív, okos együttlét, már eltűnt. Ez van mindig az élet nagy fordulatai után, néha félálomban belém hasít, hogy az, aki szerette Jánost és engem is, mennyire ridegen hallgat.

Balázzsal, aki annyira barát, hogy más nem lehet, mozgunk a városban a gyerekekkel, egészen skandináv, alternatív családnak tűnünk, ezen mindig mulatok, kultúrprogramokra járunk, étterembe meg játszótérre. Beszélgetünk, mély szeretetet érzünk egymás iránt, nincsenek elvárások, és nincs min veszekedni.

Lett segítséged?

Újabban van, sokkal könnyebb így. Jó, hogy bízhatok benne.

Szereted az új laptopot, amit az olvasóidtól kaptál?

Nagyon. Nagyonnagyon. És a régiből kimentették a regényt.

Mit csinálsz a következő hetekben?

Kolozsvárra megyek Ványa bácsit nézni, Csineva meghívására pódiumbeszélgetésre, Handrellát megölelgetni, Csikatyussal összemosolyogni, Ribizli szavait inni. Futok. Koncertre megyek. Szerkesztek egy könyvet. Rakom össze a blogkönyvet. Leugrunk a Balatonhoz, és megkerüljük a Fertő-tavat talán, de Rusztig biztosan.

Itt elolvashatod a régebbi interjúkat.

70 thoughts on “begyűjt minden elszállt lufit”

  1. Boldog születésnapot!

    (A hozzászóláshoz a facebookon keresztül szoktam bejelentkezni. Az előbb, mikor nekiálltam a bejelentkezésnek, az e-mail címem helyére szépen beírtam, hogy Boldog születésnapot! Így, még a felkiáltójelet is. Aztán hátradőltem, és arra gondoltam, hogy valami nem stimmel. De semmi vész, megoldottam a helyzetet, és fő a kávé, piros kotyogós, és szív alakú plexi van a tetején, hogy lássam, hol tart a dolog.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Az írásaid mindig őszinték. Minden hamisságtól mentesek, nem lájk- és hatásvadászok. Az elképzelt olvasó hisz Neked és szeret. Magad vagy a prímszám.
    Nagyon boldog születésnapot kívánok! Kívánom, hogy legyen ez egy olyan nap, amikor kilépsz a cipődből 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Hát, van, aki így:

    “mindjárt robbanok ettől a mau által behozott, mostanra szélesebb körben megosztott demagóg feminista picsától, én megpróbáltam végigolvasni a fél oldalt, gyik, meghalt a férje, újságírás, a női nem nevében szól, hát az apád faszát, ha ez a női nem, akkor én kurvára nem akarok ide tartozni.

    —

    avagy: miért gyűlölöm a felvilágosodás korának maradványait. ennél még az eretnekégetés is kevesebb negatív hatással volt a társadalomra és a lélekre.

    de most komolyan.”

    http://scaledthesecitywalls.tumblr.com/post/50283212119/mindjart-robbanok-ettol-a-mau-altal-behozott

    Gratulálunk!

    Ez egy értelmes poszt? Apám faszával mit szeretnél? Szólok neki, hátha érdekli a dolog. A férjem halála miért érint? Mi fáj ennyire? Küldök reikis szakembert vagy xanaxot! És mindenképpen operáltasd át magad. Feldereng az összefüggés, hogy akik végtelenül hosszú angol egybeírt címeket választanak maguknak, azok mind kidagadt nyakerekkel nézik, hogy én megélek az írásból, de hálóingben ám. Interjú, díj, hírnév, minden, vicces!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Demagóg? Hol? Melyik fél oldal volt az? Vagy az oldal felét próbáltad csak végigolvasni? Melyik felét? Tényleg, miért dühödtél be ennyire? A felvilágosodás korának mik a maradványai? De most komolyan.

      Éva, tudja ő, hogy ide van linkelve, ugye?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • szerintem nem érdemli meg ez az anyázásnak is alig nevezhető izé, hogy belinkeld ide és így magasabb pontszámot kapjon a gúgliban. sajnálom ha trollokat vittem hozzád, ha gondolod, kiszedem a referenciákat (bár szvsz már amikor szó esett erről, késő volt, meg hozzám se jöttek tömegével szóval talán ide se nagyon fognak – és az a helyzet, hogy én legalább annyira intertexualitásban élek, mint te, talán megérted miért tettem [nem azért, hogy óriások vállára álljak kiabálni, hanem mert közérthető, releváns, fontos az, amit írsz, meg azok a posztok különösen.]).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • amúgy boldog évben boldog évát kívánok neked – és a blognak is, nem is tudtam, hogy mostanában van. 🙂

        Kedvelés

  16. Biztos, hogy nem vagyok páratlan intellektus, de szeretem, ahogy írsz! Bármit, bármikor, ahogy neked jól esik, szívesen olvasok. Isten éltessen, akár van, akár volt születésnapod (a dátumban nem vagyok biztos, mindig megtréfálsz minket). Legyen minden napod szép! Jusson Illy és lazac, marcipán, aranygalus, zöld és narancs hangulatok, felszabadult gyereksereg, segítség, barátok, színház, értő olvasók! Így tovább!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. boldog szulinapot. tegnap azt figyeltem a kalaka koncert utani magyar neptancon hogy mennyire egyenrangu a no szerepe a ferfieval a paros tancnal, mert a szolot persze csak ferfi tancolhatta 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  30. Isten éltessen nagyon sokáig egészségben, harmóniában, gyerekeiddel, sikerekkel, az írás megmaradó örömével, trollok ellenében.
    Köszönöm a kinyílt látószöget, kapcsolatom alakulását. Ezt az öninterjút, ahol olyan kérdésekre válaszolsz, melyeket már többször feltettem neked – fejben.
    Köszönöm a lufis képet, most nagy kapaszkodót nyújtott egy személyes fájdalom feldolgozásához.
    Ölellek szeretettel, felhőtlen ünneplést!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. Boldog születésnapot!
    Jó olvasni ezt a blogot, nyitott és intellektuális.
    Én nem is gondoltam, hogy feminista vagy amúgy. Én azt hittem, ez a normális gondolkodás. Most látom, milyen hálás lehetek anyámnak meg nagyanyámnak. Meg még anyósomnak is, aki elvált. És így a férjem is látta, hogy ez nem feminizmus, hanem emberi- vagy nevezzük európainak? – gondolkodásmód.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ide írom akkor:
        Isten éltessen Csakazolvassa! Ihletet és külső-belső szabadságot az íráshoz és a mindennapokhoz! És sok olyan embert (továbbra is), kiknek számít hogy létezel, akik hálát adnak gyarapodó éveidért és írásaidért.

        Azért ide kapcsolódtam, mert azon gondolkodtam, vajon milyen címe lehetne a pódiumbeszélgetésnek? Én, csakazolvassa itt vagyok , vagy Fehérek közt egy európai – e kettő jutott hirtelen eszembe. És olyan jó észrevenni, hogy hasonlót gondolnak, éreznek mások is.

        Születésnapom volt a tegnap, és azt terveltem ki, hogy miután megünnepeljük, egy pohár borral kényelembe helyezem magam, és blogot olvasok.

        Várom már nagyon a jövő kedd estét, készülődöm, agitálok. És azt remélem titkon, hogy akkor majd az is kiderül, kicsoda Handrella, Csikatyus, Ribizli meg Bollha.

        És gyönyörűek az új képek!

        Kedvelés

      • Nahát, meg vagyok hatva, Daphne du Maurier, Grecsó Krisztián (ővele én egy évben is)(mégse jelenhettem meg a ÉSben)(te melyik évben?), Stevie Wonder, IX. Piusz, Várkonyi Zoltán, Mária Terézia, Szili Katalin, Schmitt Pál és I. Gusztáv svéd király is velünk ünnepelt. Milyen bor volt? Én sangriát ittam epersziklákkal, az esti ovis megbeszélésre meg levittem egy cseppet sem vegán, de igen válogatott anyagokból készült tortát (epres-linzertésztás-túrós-tejszínes), ami úgy nézett mi, mintha Pisában készült volna (“a torony egyenes, a város ferde”, EP), mert a bringás lejtmenet megviselte.

        Kiderül, az tuti! Viszlát ott!

        Kedvelés

      • Jujj, a túrós-tejszínes minden változatát fogyasztjuk. A bor ezúttal vörös volt és román. Az évjárat ’84, mármint az enyém. A lányom pedig ma lett a legszebb kétéves!

        Kedvelés

  37. Bár neked van szülinapod, én kaptam ajándékot tőled. Ezt a mondatot most nagyon elrakom magamnak:
    “Van bennem egy ilyen kicsit kopott, közforgalmú rétege a halálának — ezzel élni jóval könnyebb, így nyugodtan tudok róla beszélni, tompít –, és van, amikor, nagyon ritkán, látom az arcát, eszembe jutnak emlékek, sajdul a hiánya.”
    Csodaszép. És köszönöm.
    Isten éltessen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  39. “Ne csak az eveidet szamold, hanem ugy elj, hogy az eveid szamitsanak” irtam nemreg egy szulinapos ismerosomnek, de reszedre ez inkabb megallapitaskent irnam, nemcsak mint kivansag. Valoban sokunknak sokat szamit amit es ahogy irsz, ugyhogy kozhelyesen csak igy tovabbot tudok kivanni, sok-sok felhotlen szarnyalast es csak egyensulykeppen neha, nehany gorongyot. 🙂

    Ja es nagyon remelem, hogy Kolozsvaron eljutok a podiumbeszelgetesre, dolgozom rajta, hogy osszejojjon, nagyon varom

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  46. Nagyon boldog születésnapot! A bejegyzésed elolvasása után ez a vers jött szembe, olyan szépen összecsengenek:

    Szép Ernő: Hinta

    Páros csillag fenn az égen
    Fenn a holdnak közelében

    Nekem olyan nagyon tetsző
    Az a csillag az a kettő

    Oda kötöm majd a hintám
    Ha beszáradt itt a tintám

    Elpihenve ringva lengve
    Onnan nézek csendesen le

    Onnan nézem ezt a Földet
    Ezt a kéket, ezt a zöldet

    Csoda csendbe rengve lengve
    Ázsiákon elmerengve

    Afrikákon Ázsiákon
    Minden Polinéziákon

    Lejtve lejtve, csak felejtve
    Fájdalmaim mind elejtve

    Szép emlék lesz, félig álom
    Hogy itt jártam a világon

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  48. Boldog születésnapot kíván az egyszeri olvasó, aki úgy érzi, érti a harsanást, a humort, az öniróniát. Az ötödikhó 13 is csupa prímszám 🙂
    Az én apukám is a nappalinkban lakott egy ideig a zongorán (vagy a könyvespolcon? már nem emlékszem) a halála után. A kertben szórtuk el, vadalmafát ültettünk rá. Ő most már vadalmafa. Sőt ő a madár, a lepke, a bogár akik almát ettek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  50. Isten éltessen, te vagy a fény az éjszakában!
    Viszont: most majd mi lesz a baloldalra kiírva? A “Harminchét éves vagyok, mint a láz…” az rendben van, csak akkor valami más kórképet kell hozzárendelni 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  53. Visszajelzés: már tíz éve | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

Gravatar
WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. ( Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. ( Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. ( Kilépés /  Módosítás )

Kilépés

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.