Az éles elme, amint ítél jó s rossz között!… A múltkor moziból kijövet G. a jellegezetes visszafogottságával, az “engem aztán nem húztok be a giccsel!” projekt jegyében mondja, hogy ez a film éppen annyira nem tetszett neki, de lehet, hogy csak nem tudott úgy belemenni, és kérdi, nekem tetszett-e (a kultúrnaplóban megtalálod a konkrét filmet: augusztus 25.).
Én erre így nem tudok felelni, mondom.
Nézünk mindenfélét, és van, ami szórakoztatósan tetszik, van, ami nem annyira, még olyan is van, hogy először tetszett, másodjára nem, vagy pont a második nézéskor sikerült felfogni, és akkor válik nagy élménnyé. És van katarzis: a szavunk eláll, pont egyformán. Ide nekem a minőséget! Versenyezzetek a kegyeimért. Válogatunk a kínálatból, én vagyok a néző, fizetek, engem aztán szórakoztassanak… Nehogy unalmas vagy zavarbaejtő legyen valami!
Micsoda blaszfémia.
Semmi nem unalmas.
Ez rítus. Az elme, a szív, a szépség szertartása, valami addig ismeretlennek a megélése alkotó emberekkel, és én az alkotó embert csodálom. A rítusnak része vagyok a jelenlét révén (vagyis a színházra és a koncertre igaz ez), de a filmmel is valahogy. Az élőben-élményeknél mindig érzem, hogy kapcsolatom van az előadóval, tudja és tudom, érzi, hogy értem, értem, mit érez, nem azért, mert kinéz rám, hanem az energiát érzékeli. Higy vannak, akik értik, érzik. Az egyszerre csöndek, a hökkenet.
Semmi hivalkodás nincs a művésszel való kapcsolatomban: gyönyörűségesen néma, passzív, befogadó vagyok, hagyom magam: vigyél! Ünnepélyes vagyok, aztán elsodor. Nem fázom, nem nyom a szék, nem vagyok éhes. Hivatásásos néző vagyok.
Mert én nem reprezentáló értelmiségi díszpáholy vagyok szőrmegalléros blézerben, nem is érdeklődő meg szórakozni vágyó polgár: én hivatásos néző vagyok. Nem állt sorba senki annyit állójegyért, mint én. Nekem ez nem szórakozás. Szakad rólam a víz, úgy figyelek. Hogy megértsem a függöny porát. Fegyelmezett vagyok. Becsülöm és kímélem a színészt, csodálom, ha bőröm alá hatol, ha meg valami ásító szörnyűségbe vitte bele színháza színvonala vagy a rendező koncepciója, hát annál nehezebb neki. Én tudom, hogy a színész sérülékeny, én nem bántom őt. Hát amikor az energiák szorozzák össze egymást, olyankor remekelni, úszni a mézízű sodrásban? Az szabadesés, nem nagy ügy. A rossz előadást végigcsinálni, abban helytállni, az a valami. Ez a lényege és többsége a színészlétnek, és így állok helyt én is, a néző. Együttérzek az alkotóval, mert tudom, milyen nehéz. A fiam apja azt mondta: nem leszel jó kritikus, mert nincs meg benned a színházzal szemben a szükséges távolságtartás és ellenszenv. Szétrajongod.
Így lettem néző. Megbízhatóan és álnokul tapsolok. Az én tapsomból nem tudja meg a színész, mit gondolok. Pedig gondolok, ó, de még mennyire. Nem azért tapsolok mindig, mert egyetemlegesen rajongok, hanem mert magánügynek tartom, amit az előadásról gondolok, a tapsom annak szól, hogy amit láttunk, ab ovo teljesítmény, ahogy az építőmesterek ilyen-olyan házai össze nem omlanak. Nem szép mindegyik, nem lakályos, de áll. És nem is mindig tudom még ekkor, a taps közben, mit gondolok. Csak a katarzist tudom, az meg igen ritka jószág.
https://csakazolvassa.hu/2013/11/05/tapsmuveszet/ (átírtam egy kicsit)
Nem mindig feledhetetlen, de mindig élmény. Mindig valami. Becsülöm a nívót, a munkát és főleg a rítus szakrális voltát.
Persze nem a bármi. A bármi nem mindig valami. Nem is megyünk bármire, megbízható módszereink vannak, mit nézzünk: jól ismert mozik kínálata, színészek, rendezők.
Meló van. Teljes éberségben az agyam, díszben a lelkem: figyelek. Készen állok. Megszólalnak a taktusok, hangzik a szöveg, ömlik a képorgia, elsodor, és én hagyom magam, mert megbízom a profizmusban. És akkor érzem azt a jellegzetes örömet, áthat, először is az, hogy megint itt vagyunk, mi ketten, nézőtársak: újra átélem vele, aki érti, lát, tud, felismer, a fizikai reakcióit is érzékelem, megdermed, felröhög, verítékezik vagy fészkelődik – és közös az élmény és közös referencia lesz vele. És maga a produktum: megyek utána, vezet, hiszek neki, áthat, megszűnök.
Nem azért, mert olyan kifinomult értő volnék. Fiatalon én rettentő kevés filmet láttam, tévénk sem volt, az én kulturális eszmélésem nem vizuális, hanem szövegalapú. Ahogy a vakok hallanak, úgy vagyok én a nyelvvel. Nekem döbbenet a mozgókép ma is.
Én a Napszálltát nem értettem pontosan, és nehéz (meg főleg hosszú) volt az Apokalipszis most is (a vágatlan, rendezői, 40 éves bemutató), de nem lehetett ellenállni nekik. És nem épület volt, nem grandiózus kőtömeg, hanem földrengés. Felkavar, törmeléke van, nincs hova menni előle. Olyat mutatott, közölt mindkettő, amilyet én még nem láttam. (Az Apokalipszis alatt a melelttem ülő meleg pár közelebbi tagja bealudt a második óra elején, és amikor fél 12-kor, már a végtelen hosszú stáblista közben eszmélt, joviálisan megkérdezte: jó volt, milyen volt?)
Hogy én ezt most pontozzam? Tetszett-e? A kérdés is blaszfémia.
Ahogy a tévé előtt finnyognak, hogy emez meg amaz a “minisorozat” (mindjárt okádok) tetszett, mert izgalmas volt. Lekötötte a figyelmét, fontos volt a mondandója, lehetett bólogatni, továbbá kiváltotta az addiktív hatást. Basszátok meg, ezek TERMÉKEK. Kész elvárásokra támaszkodnak, ezeket ugyane műfaj formálta, halivúdiasak. Ismert eszközkészlet, dramaturgia, képi megoldások, ideológiai cél, sőt, agenda. Most épp azt nyomjuk, hogy jujuj, a nőket zaklatják, erőművekben bűnös mulasztás révén katasztrófák történnek, TE TUDTAD?, léteznek melegek és transzok, és bántják őket, nohát!, és gyilkosságok is vannak, bizony, meg korrupt vezetők, továbbá szervezett pedofília, és mindez ennyire mocskos. Döbbenj meg gyorsan! És persze nagyszerű színészek és profi stáb, senki nem vitatja. Csak az egésznek a célja, jellege, tömegessége, kaptafája, a kereskedelmi jelleg, argh! Néző megdöbben, másnap újra csipszet bont, és másnap is megdöbben. Ez a szórakoztatás, ez a rágógumi.
Csak most tudta meg a sorozatból, hogy Milyen Durva Dolgok Zajlanak. Jól behúzzuk a nézőt, néző másnap posztol a facebookon, vagy elmeséli a minisorozat cselekményét a wmn-en, kis wikipédiás ismereteket szór közé (és ezt cikknek nevezi).
Tényleg bocs, kimondtam végre, mert mindig ajánlotok sorozatokat, de én nem fogok sorozatokat nézni, azért sem, mert tönkreteszi az európai, valódi filmek piacát.
Tehát, a moziban vagyunk. Meg a koncerten, tegnap este épp koncerten (és B-vel). Nem vagyok kritikátlan. De hogy én az – egyébként pontosan érzékelt – hibát, követezetlenséget, el nem varrt szálat, megcsúszó hajlítást, bakit vadásszam, nem. Ha rábíztam magam, akkor belefér.
Kire bízom rá magam? Mert persze nem bárkire. Az egyik a technikai tudás: azért nem riadóztat az elmém, azért leszek passzív, befogadó, édesen ellazult, mert a művésznek a kisujjában van a mesterség. Szvoren Edina szövegeinek szomatikus élménye! Nem kell akarnom. Ez a legjobb a befogadásban, és ez a szexszel is pontosan így van. (És ez még mindig nem a katarzis, ez csak a rutinosan nagyszerű élmény az igazán nagyokkal. A katarzis még odébb van, az az eksztatikus tantrikus multiorgazmus.)
De amikor az ötös alá énekel, akkor rettegek: féltem őt, mert küzd. Nem az van, hogy nem kedvelem, ellenszenvvel vagyok, nem szavazok neki bizalmat, hanem nem születik meg a minden mást elhomályosító Pillanat. Kínos tud lenni, főleg mert ismerjük jól az eredeti dalokat. Most ezeket vagy imitálja, vagy újra megalkotja. És ha imitálja csak, és a technika sem stabil, viszont külsődleges, könnyen eltanulható jellegzetességekből rakja össze, akkor az a produkció nem szuverén.
Ó, ha meg tudja alkotni! A technikai tudáson túl ez van: a személyiség ereje. Nagyon kevés alkotónak van igazi, radioaktív személyisége. A saját, a teljesen egyedi légkör, a dermedt csend, az eksztázisé: nem lehet ellenállni, mindenki érzi. Nem a virtuozitás, az csak játék, hanem a teremtés gesztusa, egy sosem volt világ jelenik meg. (Pedig ezek csupa feldolgozás-dalok voltak.)
És ő hibázhat is. Mert ő önmaga, egész, és én rábízom magam. Tompos Kátyáról írok most. Hibázott, mert kizökkent, mert a reflektorfényben üldözőbe vette egy bogár.
Én mindenkit tisztelek, aki kiáll és a szívét adja. Alázattal vagyok iránta, nem pontozom, nem követelem a szórakoztatást. De ez a csúcs, az élet értelme: a személyiség ereje, amire hunyt szemmel rábízom magam.
A facebookján van Borisz Paszternak verse is:
Híresnek lenni…
Híresnek lenni: cifra semmi.
Ki lesz attól még hivatott?
Minek levéltárral vesződni,
S őrizni rongy kéziratot?
Célod nem hűhó, és siker sem.
Csak egy parancs van: add magad!
Szégyen, ha nem bírsz semmivel sem,
És minden ajkon példa vagy.
Éld életed: Ne vágyj a trónra.
Úgy kell születni, menni, hogy
Szeretve nézzen rád a róna –
S a jövő majd üzenni fog.
A sors lapjára új bekezdést!
Hagyd már az ósdi könyveket…
Az élet hozza meg a döntést,
S jelöld ki rangod és helyed.
A névtelenségbe bújj el,
Takard be lábad mély nyomát –
Légy mint a táj, mely sűrű köddel
Álcázza, rejti szép magát.
A hadat hagyd a járt csapáson –
Ismert ösvényen döngenek.
Mit ér a harc játék csatákon?
Nem illik ebben döntened.
Maradj meg mindig önmagadnak.
Énedből semmit fel ne adj;
Frissnek, merésznek, mindig újnak,
Örökre újnak – megmaradj!
(Sarkady Sándor fordítása)
Arra gondolok hazafelé: a személyiség ereje intakt, nem lehet elvenni, leutánozni, tönkretenni, elnémítani. Nem csap soha a hitványság tenyerébe. Se lobbi, se tömegízlés, se jópofaság, se elkenés. És persze hogy akinek nincs személyisége, az harsánykodik és utálja azt, akinek van. De hát mit lehet tenni.
csak az olvassa. én szóltam 