mire járjon?

tavalyi

Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.

Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem optimális egy elsősnek, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.

Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.

Na de mégis.

Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv? Bővebben…

a normalitás köre

Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.

Hümmögök.

E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.

Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!

Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.

Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.

Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)

Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.

Az alma nem piros. Bővebben…

türannoszok szelíd sármja

Az én lányom szerette. Sírt, hogy nem tanítja többet.

Ez elhangzott, igen. Bővebben…

társalgás

Ismerős panaszolja, hogy új munkahelyi közösségében zavarban van, hogyan beszélgessen, mennyire legyen közlékeny. Mi lehet téma, milyen mélységig, mi az, ami tuti aknamező ebben a feszült világban. Nem akar elzárkózó lenni, sem befeszítve alakoskodni, de azt se akarja, hogy a szokásos emberi kicsinyesség fogást találjon rajta. Bővséges tapasztalatai vannak, azért mondja ezt. Nem gátlásos ő amúgy, dehogy.

Ahogy megméregetik, kibeszélik azt, aki nem hozza a korának, nemének, státuszának előírt szerepet. Ahogy nem érzik a poénjait. Ahogy alig akad valaki, akivel össze lehet röhögni. Ahogy megsértődnek, amikor csak pici intellektuális hajlam vagy absztrakciós képesség kellene ahhoz, hogy megértsék: nem azért mondja. Bővebben…

és ebből meg lehet élni?

Van ez a jó magyar szokás: a megismerkedés után hét és fél másodperccel rákérdezni, kinek mi a foglalkozása, mit végzett. Mintegy belőni, elhelyezni őt hiedelmeink és ítéleteink rekeszeiben. Vannak olyan kultúrkörök, ahol már ez is bárdolatlanság, csak az előrébb haladott ismeretség engedi meg a káderezést. Ezek szerintem boldogabb országok is, de biztos csak korreláció van, mint amilyen van például az állatok jogainak komolyan vétele, a jogorvoslat és kártérítés valódibb lehetőségei, vagy a sarokra parkolás belülről vezérelt tilalma és a társadalom progresszivitása között. Na, ezt majd árnyaljátok, gondolom – el tudom képzelni, hogy illúzióim vannak, és/vagy rosszak, elhamarkodottak a példáim. Állandóan ezekről a boldogabb helyekről beszélek, ahol sosem éltem huzamosabban, ahol büszke lehet, aki coming outolt, és nem ciki a bordó pulóver…

No és aztán lehet még tovább beszélgetni itt nálunk, a szürke pulóveres világban, hasonlóan színvonalasan, firtatni, hogy új ismerősünk mennyiért vette a lakást, vagy az aktuális állásában mennyit keres, és hogy tud megélni. Hát ugye, sajnos, manapság.

Általában hatalmi helyzetből kérdezik ezeket, jómódú az ágrólszakadtat, idősebb a fiatalabbat, főnök a leendő beosztottat, híresember a senkit.

Fú, a pofám leszakadt a minap. Bővebben…

testnevelő

még nyári, Zamárdi

Képzeljétek, ma testnevelőnek néztek.

Egészen spontánul történt itt a strand füvén. Dinnye és fagyizás után ezzel a ménkű sok gyerekkel, ebből kettő saját, meg még egy anyatárssal, ahogy mindig, délelőtt és délután is, kicsattogtunk a partra. Éppen kínlódom, hogy már napok óta nem mozogtam szinte semmit, nézegetem, elférek-e, ha majd este futok a horgászok között (fűben, meztélláb). Bővebben…

olvassuk újra 4.: tudom, tudom

És akkor legyen magyarfakt, többen kértétek. Olvasni kéne együtt, meg verseket, hm? Olvasónaplót írni Örkény-egypercesekből (így jellemeztem valakit, aki nagyon nem érti az irodalmat, viszont kötelességtudó. Ezt követően a főhős…)

Amikor a minap Baross utcában, biciklikormányomon új habszifonommal (igen!) beszéltem erről a versről Balázsnak, kiáltozott, hogy Éva, de kár, hogy ezt nem tudod már elmondani a katedrán, úgy, mint régen…! Micsoda veszteség…! habszifon2

Hehe. Balázs nagyobbra becsül engem mint tanárt, mint én magamat, sőt, gyanítom, annál is, mint a tanítványaim is, átlagosan.

Mosolygok. Drága Balázs, akkoriban, amikor még…, amikor még nem volt blogom, a legritkább esetben akartam, akarhattam elmondani, miről szól egy vers, inkább feladatokat, kérdéseket ötöltem ki. De most már van blogom, és itt kétszázszor annyi embernek mondhatom, valóban elmondhatom, és azt, amit akarok, érdeklődő, értő olvasók körében, arról a szövegről, amelyik épp kószán eszembe ötlik (ezt intuíciónak nevezem). És nincs érettségistressz, órai unatkozás, KLIK, kispolgári-sunyi kolléganő, adminisztráció, idegbeteg izzadságszagú rohanás…! Bővebben…

ma már csak a maradék megy tanárnak

gyöngyinek, aritának, követőnek

Ez is egy olyan állítás, amelyet, szubjektív benyomásait nagyívűen generalizálva, sőt városi legendává növesztve széltében-hosszában ismételgetnek nemcsak árnyalatlan gondolkodásúak, hanem komoly emberek is. Mindezt a tényleges helyzet reprezentatív áttekintése, ismerete nélkül teszik, és míg hajtogatják a jól bevált mondatot, a legenyhébb kételyük sincsen.

Amikor valamit nagyon mondanak, és az olyan egyszerűen és jól hangzik, akkor én mindig gyanakodni kezdek. Erről  a dohogó, “régen minden jobb volt” típusú állításról azt gyanítom, hogy nem igaz, tendenciájában és részleteiben sem, viszont nagyon kártékony. Bővebben…

és akkor a homlokukra csaptak

Van nekem meg persze a spanjaimnak, igaz-e, Dórám, Balázs, igaz-e, Réka, Kata, Csilla, Eszter, Mau? néhány vesszőparipánk. Mindig ellenzékben vagyunk, tök fárasztó. Mondogatjuk, éljük, jó nekünk. Érvelünk, hasztalan. Kísértetiesen hasonló a folyamat, amely lezajlott ezekkel.

Nekünk reveláció volt. Bővebben…

megbuktam

Tegnap számot vetettem az életemmel. Babadávid most középsős, 2016-ban vagy 2017-ben lesz elsős.

És onnantól MÉG TIZENKÉT ÉV minimum, amikor bármelyik tanévbeli napon, bármikor érhet olyan élmény, ami már egyébként is évek óta szokott: megjegyzés, avagy üzenet, jelzés, beírás, telefon jő, eleve gyomorgörcs, amikor látom az intézmény számát, és mennem kell, beszélnünk kell, és ki fog derülni, hogy rossz a gyerekem, és én is rossz vagyok, vagy épp a gyerekkel nincs is baj, de az nem lehet, anyuka, hogy maga nem és mindenki más igen. És érdemjegy van, felvételi van, és minden szülő megoldja, anyuka, és a gyerekem jövője a tét.

Két év múlva kezdődik ama tizenkét év. Én már nem fogok menstruálni, amikor ennek vége lesz, és hamunak mondom a mammut is. Bővebben…

inglis

Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.

Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.

Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.

Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…

olvassuk újra 1.: sándor, te viccelsz velem

Kis instant irodalomtasakok, és mindig vicces vagy pikáns lesz. Egyelőre egy másik van a fejemben, nem tudom, lesz-e ebből sorozat. Azt szeretném nektek megmutatni, hogy a középiskolai tananyagban szereplő verseket mennyire más automatizmusaink, a korszakról, a költőről avagy a költészetről alkotott félművelt eszményeink segítségével értelmezni, és milyen az, ha mai szemmel, ám a költő koráról is szerzett ismeretek birtokában nyitottak, kíváncsiak vagyunk és felfedezzük, hogy az irodalom csupa jófejség, grandiózus gesztus, meg azokat a pillanatokat, amint az alkotó kinéz a versszövet mögül, és csippent a szemével. Bővebben…

trágár

a magyar szakos, nyelvi szerkesztőként is dolgozó blogger állásfoglalása arról, miért nem csúnya a csúnya szó, miért van helye egy sor igényes szövegben, művelt nyelvhasználók írásbeliségében akár. tabutlanság ez, nem durva lélek, erre szisszenni tájékozatlanság és kispolgáriság. 2014 januárjából. 323 komment.

Ez még egy népszerű félreértés. A stilárisan színvakok, akik csak a harsány színeket veszik észre, a pasztellrózsaszín és a fáradtrózsaszín közti különbséget nem, és simán keverik a létemre és a lévén szavakat, hogy rosszabbat ne mondjak, rendre megütköznek a csúnya szavakon, és felróják nekem.

Csúnyán beszélni nem szabad. Erre tanítjuk a gyerekeket is. Bővebben…

és még a betű

Gabi, új kommentelőnk derűs bejegyzést rendelt mára. Különben is, ma van a japán császár születésnapja, kerek szám, hogy diszkrét legyek, Isten éltesse őt is!

Írtam már arról, milyen fontos a nyelv nekem: kötőszó életre-halálra.

De nem csak a nyelv, hanem a betű. A kalligráfia. Bővebben…

majd az életben is

Kiszabadultunk az iskolába járás drilljéből jó húsz éve. A csengőszótól csengőszóig feszülésből, a túlélés stratégiáiból, a hazugságokból, késésekből, szamárfülekből, az örök bűntudatból, teljesíthetetlen és elmismásolt olvasónaplókból, soha el sem olvasott tételekből, töredelmes határidő-hosszabbításért való rimánkodásból, a vizsgadrukkból, tornatanári önkényből, pad alatti levelezésekből, rosszalló pillantásokból, megszégyenülésből és a csodálkozásból, hogy ami tegnap még oly fontos volt, mára mennyire mindegy. We don’t need no education, we don’t need no thought control. Nincs júniusi megkönnyebbült tankönyvégetés sem. Vége van. Bővebben…

only fair Portia

Mindig elfelejtem, mi volt. Azt gondolom, régen nem volt semmi, csak most futok, most hallgatok zenét, most értem a dolgokat. Csak most kezdtem írni. Azt gondolom, régen nem voltak szavaim. Egy kusza skicc volt az életem, most meg, hát Modigliani, legalább, de még inkább Frida Kahlo.

Kilenc évvel ezelőtti soraimat olvasom döbbenten. Bővebben…

ó, ha én még egyszer

2013. júniusi bejegyzés

G-nek

Úton vagyok, leszek, nem lesz olyan leülsz a metrón-megnyitod-ott van a bejegyzések ritmusa, mint szokásosan. Mosogatni megyek írás helyett — egzotikus élmény –, belealszom a vázlataimba, tele van a fejem mindenfélével. Sok a zűr ezzel az úttal, nem megy most minden olyan simán, ahogy a nyolc kilométert futom.

Szeretem ezt a létezést, ami most van. Bővebben…

az is jó

Meghallani az első énekesmadarat: jó.

Sokáig aludni, félálomban érzékelni, ahogy cukin legófejeket cserélnek legótesteken, édes meghittségben: jó.

Biciklit elővenni, feltekerni cébéáig, közben filmforgatókönyv összefüggésein gondolkodni: jó. Bővebben…

lila belemagyarázás

Balázsnak, aki ott volt, aki végignézte, aki tárgyi emlékeit ma is őrzi

és azoknak, akik túlélték, és olvassák

Tanítottam én valaha magyart, több olvasóm ma is tanít, mások meg elviselték tőlem — nem egy sikertörténet, mit tagadjam. El szeretném mesélni, de nem csak nekik, hogy az én módszereimre és ténykedésemre kétféle tipikus kritika jött a diákságtól. Bővebben…

film- és könyvprojekt

Nagyon várjátok, én csak úgy bedobtam ezt mint távoli víziót, de komolyan kell vennem.

Sokan csatlakoznátok, sok cím felmerült, köszönjük! Hosszú az élet. Kezdjük egy filmmel, A Magdolna-nővérekkel.

És beszéljünk róla hétfőtől, de semmi gond, ha kedden nézed meg! cvd/béta/hohorgász/duzzoganya volt olyan kedves, és kigyűjtött mindenfélét, amit hétfőn teszek közzé.

Hetenként legyen műfeldolgozás, mindig az álmos hétfőn, egy hétig, mert ezt könnyű megjegyezni, és kellő idő olvasásra, csatlakozásra és egy-egy beszélgetés felfutására és lecsengésére. A hétfői, indító bejegyzésben mindig ott lesz a következő mű vagy műrészlet megnevezése is.

A film után olvassunk, és kezdjük egy viszonylag rövidebbel, a Ványa bácsival (1897),

Makai Imre fordítása

, amelyet április 1-jétől beszéljünk meg a kommentekben (és abban a bejegyzésben, már most mondom, a Bovaryné leghozzáférhetőbb Gyergyai-fordításának első része lesz kitűzve 8-ára). Majd nézzünk videókat is, mert fönt van vígbeli, radnótis és archív felvétel is több jelenetről.

Amikor a vonatkozó bejegyzés megjelenik, abban egy kicsit tanár leszek, tegyétek ezt meg nekem, hogy elviselitek, mert nagyon úgy tűnik, nem leszek már tanár többet. (Enni lehet óra alatt, és rágózni is, még a mobilt sem kell kikapcsolni.) Először is, a pontos figyelmes olvasás csak a hasznunkra válhat, ezért apró részletekre, motívumokra rákérdező teszttel kezdünk (a saját eredményedet csak te látod). Nagyon jól lehet fejlődni az igazán mindenre felfigyelő olvasással, és szeretném, ha lenne sikerélményetek, meg azért is terveztem ezt, mert a megformált irodalmi szövegekben mindennek, de tényleg mindennek jelentősége van. E jelentőségek felismerése a jelentéstulajdonító képesség, ami nagyon tud fejlődni motivált csoportmunkában, amilyen a miénk lesz, és rengeteg műveltségbeli hozama lesz a egésznek: a régi tudás felidéződik, az új meg ragad, és mindenkinek igaza lesz.

Ezt, hogy teszttel kezdünk, azért mondom, hogy eleve így olvassatok. Aztán pedig felteszek mindig néhány értelmezést elindító kérdést.

És innentől nem vagyok tanár, hacsak nem kell irodalmilag valami pontosítás vagy szempont, de ezzel sem vagyok egyedül, tanárkollégáim olvasnak. Innentől beszélgetünk, megdöbbenünk, értelmezünk, összehasonlítunk, elmesélünk mindenfélét a magunk életéből, és jól egyetértünk, avagy életre-halálra összeveszünk. Nagyon termékeny lesz, az biztos.