only fair Portia

Mindig elfelejtem, mi volt. Azt gondolom, régen nem volt semmi, csak most futok, most hallgatok zenét, most értem a dolgokat. Csak most kezdtem írni. Azt gondolom, régen nem voltak szavaim. Egy kusza skicc volt az életem, most meg, hát Modigliani, legalább, de még inkább Frida Kahlo.

Kilenc évvel ezelőtti soraimat olvasom döbbenten. A nagy, a legszenvedélyesebb, a majdnem irodalom 2004–2006-os naplót, a csíkosat, amelyiktől félek, félek kinyitni, mert elsodor. A történetet a bántalmazómtól való eljövéstől, a magángimnáziumtól, a meddő vágyaktól, furcsa, elpárolgott vonzalmakról, egzisztenciális méretű szeretet-, kapcsolódás- és elismerésigénytől — nem tudtam még, hogy író vagyok –, a nagyon komoly tanári munkától majdnem Jánosig, 2006 őszéig. A sűrű, kerámiaheggyel írt, fekete vagy zöld sorokat, a megszállottságot, a körülményesen artisztikus mondatokat, az iróniát, a rengeteg kultúrélményt, és azt a sok embert, aki akkoriban volt körülöttem, és már nincs sehol. Azt a hihetetlen hömpölygést, a kollégákat, a diákokat, a barátaimat (ők, érdekes, megvannak, mind a négyen), meg azt, hogy egy gyerekem volt még. És állandóan tekeregtem, hogy eléggé hiteles, becsületes vagyok-e én. Őszintének hatnak az akkori szavaim, igen, nagyon tudatos és kényszeres az egész, de olyan magas belső mércére vall s közben olyan mélységes nyomorban, átmenetiségben, gyerekelhelyezési perben íródott, és főleg: olyan emberek között, akik efféle kérdéseket soha föl nem tettek maguknak.

Only fair Portia, csak úgy, a szélére firkálva (angol szakra jártam, ugye) — ez A velencei kalmárból van (majd olvassuk el együtt!!!), na, várjatok, megkeresem magyarul:

— nem találom, sőt, ez igazából a filmben volt, és ki tudja, hogy fordították, az a lényeg, hogy A velencei kalmárban mindenki hitvány, mindenki elbukik, csak a szép Portia, ő a nemes, a becsületes, a nagylelkű. És arra írtam, hogy nagyon hálás voltam az eljövésemkor sokaknak. És, csodák csodája, mind nők voltak, akik segítettek.

Én ma egy nagy lusta macska vagyok, fényes a szőröm, mindenkit leszarok, lezártam és lepöcköltem, ami nem működött, és kissé extrém módon hajtom az örömeimet, főleg az intellektuálisakat, meg a sportot, meg az ételeket, ja és bort el ne felejtsem (meg a kávét) — mi van még??? Nincsen bennem szemrehányás, sóvárság, űr. Az a nagyon protestáns, szikár, de közben vágyakozó, mozaikos és cserepeit folyton nonfiguratívvá ziláló valaki, aki úgy érezte, neki nem jár, csak másoknak jár mindig minden, aki úgy kért fizetést hetedikén, mert nem volt mit enni, akinek sorra elszerették a szerelmeit, aki nem volt tényező, csak furcsálkodás tárgya, akinek az élete egy komplett hangulatzavar volt, aki olyan felzaklatóan színeseket álmodott, az a valaki eltűnt belőlem, szinte teljesen, egy-két sejt ha maradt. Csodálkozom is most, milyen voltam akkor, mi foglalkoztatott, mi történt velem (és főleg azon, hogy egyáltalán nem abba és nem úgy voltam szerelmes, mint amit hisz a retrospektív emlékezet, ott vagyon leírva, hogy felejthettem el?).

Én akkoriban tanár voltam, málhás szamárként dolgozó (bent is aludtam olykor), belülről motivált, csillogó és extrovertált. Gyerekek, én kotyogósból ittam az Omniát (nem rossz az, egyébként), és Gershwint meg Elvist hallgattam tonnaszám. A biciklim előbb piros volt, aztán ellopták, s akkor kaptam egy ismeretlentől egy ezüstszínűt, ma sem tudom, ki volt az, s a portás, akinek az a valaki a lakat kulcsát adta, nem él már. Medgyessy meg Gyurcsány volt kormányon. Még volt Krétakör. Élt Cseh Tamás. Még a családommal karácsonyoztam. A fiam óvodába járt, és lehetetlen ruhákat adtam rá. Eleve: egy gyerekem volt. Lift vitt a lakásajtóig. A hajam sötétvörös volt. Keservesen irigyeltem a szép nőket, a vágy tárgyait. Élt még a legendás terapeutám is, Györgyi. Én a nyomorúságos fizetésemből négy darab színházjegyet vettem, hogy örüljenek a kollégáim, és, de durva, arany papírból színházjegytartó tokot készítettem. Hogy lehettem én ilyen? És közben nagyon haragudtam rájuk, hogy nem méltányolnak.

Mennyi volt a hordalék, a melléfogás, a kapaszkodás nem nekem való emberekbe, édes istenem.

Nem szeretett akkor még senki úgy, mint később János. És nem tudtam, ki Lechner Ödön! Nem volt blogom!!! És nagyon durván összezuhantam minden télen, a pokolig. Ugráltak a tizenöt kilók. Én annnyira nyomorult voltam, s olyan emelt fővel viseltem, annyira nem gondoltam, hogy nekem jár bármi. El sem hiszem. Úthengerek tapostak, és én udvariasan feküdtem alájuk.

Milyen nosztalgikus voltam én ezzel a korszakommal később, az anyaság olykor lélektelen rutinjai közepette.

Bár olyan lennék ma is, mint akkor, és nem mosható pelenkák márkáit hasonlítanám össze racionálisan, nem figyelném a részvényárakat és nem veszekednék a szerkesztővel, hogy szóközzel vagy szóköz nélkül jár-e a korrektúra díja, hanem aranygaluskát sütnék, ködben bicikliznék. Járnék színházba, érteném a függöny porát, tiszta lenne a szívem, jaj istenem.

Ezt írtam én valaha (mondjuk 2010-ben) valakinek, felidézvén azt az akkori sebezhetőséget.

Most leginkább örülök az életemnek, ennek a megemelkedett, rá se rántóan szabad, kastélybeli fényesnek (“párás pitymallatkor gőzölög a kávé a kezemben, én az északi teraszról végigtekintek őzes erdőségemen, s átitat a felismerés: bekaphatja mindenki, de főleg a művész úr”). Megdöbbentő, hogy mennyire nincsenek negatív érzelmeim, bosszúságaim. Sznob vagyok, vagy nem is tudom — nem bánom, ha drága, ami szép. És nem szól rám senki, nem félek többet. Nincsen téli depresszióm és hangulatzavarom, megyek arra, ami a jó nekem, nagyon kíváncsi vagyok. Hibáimat derűsen szemlélem, könnyen megbocsátok és nem ítélkezek mások fölött sem.

Már mintha valami lenne, mindig elhiszem, hogy megérkeztem. Nagy kátyúkból jövök én, és ez még csak a valamicske. És nem úgy van ám, hogy akkor az ember lezárja, maga mögött hagyja a szégyeneket, a kínokat. Nincs előzmények törlése, minden ottmarad a merevlemezen. És azzal együtt, azt a sok szart, tévedést önironikusan vállalva, el nem felejtve, integrálva, és elmesélve, úgy lesz a valami, az igazi lét, egyszer majd, amivel végképp eldől: nem is baj, hogy megszülettem.

A valami felé tartok. Átmegyek Veszprém főterén egy pohár kompromisszum nélküli merlot-val a kezemben (Bujdosó), szól a Gereben Zita Quintet, és egyszer csak rádöbbenek: de hiszen én létezem. Persze épp másfél percig nem nyafog nekem senki, biztos azért. És mindenki engem néz, miért?

Egyszer majd mindennel szembenézek, egyszer csak nem tagadom többé a nyilvánvalót. Egyszer csak lemegyek a mélyéig: megbocsátom, regénnyé formálom, színpadra viszem a legfájdalmasabbat. Egyszer csak látni fogok a keserves önmagamon túl mást is. Egyszer majd tudok ülni csak a fűben, gondolattalan.

IMG_6748

50 thoughts on “only fair Portia

  1. Jó reggelt! Én ugyanannak a dombnak a másik párás felét nézem a gőzölgő bögrével. Élmény olvasni ezeket a gondolatokat, sok az ismerős érzés, az ,aranyszínű-jegytartó’ főleg. És a legjobb, hogy kezd emlékké szelidülni, mert vannak új érzések, amik erősek és vidámak. Persze borulás, esés, kelés előfordul, de már csak horzsolásokat okoz.

  2. Nagyon sírtam, amikor olvastam. Én is szeretnék egy nagy lusta macska lenni, annyira szeretnék! De az vagyok, ami te a macskaság előtt voltál. És nem tudom, lesz-e másképp valaha. Olyan jó, ha valakinek annyira meg tud változni az élete, mint neked! Reményt ad.

  3. Köszönöm ezt ma reggelre. Én sajnos még a közelgő téli depressziótól rettegek, a nem nekem való emberek között vergődöm, és nem látok ilyen fényesszőrűmacskalétperspektívát, és sajnos, nem is hiszem, hogy majd egyszer lehet nekem is ilyen. Bár téged nézve és látva, pislákol valami halvány remény, de nem bízom magamban, nagyon nem.

  4. Megdobbento, mennyire nem lattam meg ezeket benned akkor. Szep kis kemeny szembesules, onmagammal is. Nagyon eros, nagyon nehez, nagyon megdolgozo. Es raadasul meg halas is lehetek erte 🙂

      • Pl azt, h ekkora melysegek vannak. Nem is lattam egyreszt, es azert nem, mert nem is ertettem egyaltalan. Falra hanyt borso voltam. A felszint igen, a vicceset es az okosat, meg a gondokat is, de abbol kb nulla szazalekot ertettem meg. De majd elmeselem vagy megirom, csak most indulok a repulohoz. Mindenesetre nagyon…. nem is tudom. Jo sokk, mindenkeppen.

  5. Nagyon megható volt ezt olvasni.
    Örülök neked, hogy ilyen könnyű lettél és derűs.
    Hasonlón megyek keresztül én is, na persze, sokat tesz hozzá a blog. Meg még néhány ember az életemben, akikért nagyon hálás vagyok.

    Amikor érzed, és megdöbbent, milyen jó: az az igazán valódi.

  6. Én valahol útközben, már majdnem ott, csak még az attól való szorongással kellene kezdenem valamit, hogy “sírás lesz a vége”. Ezt ugye mindig akkor mondják egyes szülők, amikor a gyerek igazán önfeledt; hát ezt én jól megtanultam, és rettegek is rendesen. Azt vettem észre, hogy ahogy lelkileg egyre jobban vagyok ( már ELKÉPESZTŐEN jól ), úgy jönnek egyre durvábban a testi bajok, nehogy megnyugodhassak, nehogy elnyújtózhassam, nehogy már ne szorongjak semmin…

      • Félelem a szabadságtól? Kőkeményen belém nevelték,hogy nem lesz belőlem semmi, értéktelen vagyok, és úgyis mindennek rossz lesz a vége. Ami jó bennem, és látványosan irigységre sarkallt másokat, elrejtettem, hogy ne bántsanak: a szépségemet 50kiló háj mögé, az eszemet is sokáig. Most, amikor mindkettőt lassan előásom, nem tudom hová tenni magam…várom a büntetést; mert eddigi életem során az mindig jött, ha mertem én én lenni.

  7. Jó reggelt! …Kihűlt a kávém:-), miközben olvastalak, de nem baj, főzök másikat, gőzölgőt, olyan jó volt belefeledkezni abba, amit írtál…:).
    …és az jutott eszembe, hogy nekem is de furák voltak azok az évek, 2004-és 6 között, és mindenki elkopott mellőlem, csak hárman maradtak igaziak, és ők ma is megvannak, és igen, mind nők…Megmérettetős éveim voltak.
    Aztán voltam “lusta macska” és ó én bolond, de odadobtam valamiért, mert volt merszem hinni, és mert egyszer nem tanultam meg a leckét. Hát visszarendeltettek megint, és most megint megmérettetős éveim vannak…de én szerencsére ezeket már nagyon másként viselem, és ma, most, mégis “én vagyok az irigyelt szép nő” sokak szemében, pedig sokszor de nem érzem én ezt. És ha érzem mégis, de nagyon tudatosan tudom, hogy ez nem “valaki más által, vagy valakiért” van így, hanem belőlem, önmagamból építtetett, tiszta belső őszinte forrásból. És de kár, hogy aki velem van ezt nem érti, mert “férfigőgből” maga alá akar gyűrni, és gyengének akar tudni. És az sem érdekelné, ha csak megjátszanám,… csak tegyem, hogy gyenge legyek, de nem akarom, harcolok. És de fura, hogy most nekem van már “egy gyerekem” és az az “egygyerekem” ma reggel oviba menet azt mondta. De fura anya, hogy apa mindenkivel jó, és vidám, csak rád mérges, és veled kiabál…?! ?…(….) De ha én egyszer még még egyszer “lusta macska lehetek”, többet egy kompromisszumot sem kötök merő kutyahűségből, mely a bolond lila szerelem ködébe bújtatva tekereg elém…(…)
    Megyek forró kávét főzni… Szép napot !!! 🙂

  8. Szép elengedés. Olyan mint egy szakítás, így érzem.
    “Minden ott marad a merevlemezen.” És egy életem van és már semmi sem drága.
    Ezt ma köszönöm!

  9. Macskapillanataim vannak. De ritkán. Viszont azokat töményen kiélvezem. Ezek általában este a kertben egyedül. Csak aztán azok a fránya gondolatok. Támadnak. Nem szabadulok tőlük és kutatom, hogy mit meg hogy lenne jobb. Én még bízom, hogy lehet jobb, lehet jobban. Mondom, ne hagyom magam lerázni, még ha tudom is előre, hogy ingerültség és sértődöttség lesz a válasz. De nem csak rólam van szó. Tegnap éjjel sokáig beszélgettem a kamasz fiammal. Nincs túl jól. De hogy segítsek, amikor nem tudok én sem kibújni a bőrömből?
    Jó ez a blog. Egyszerre elrepül, olyan habkönnyű, de közben mintha hozzám vágnál egy téglát.

  10. Jaj, ez kép. Amíg nem görgettem le, pont arra gondoltam, hogy én nem lusta, fényes szőrű macska akarok lenni, hanem vidám, fényes szőrű kutya. Azt tessék.
    És igen: minden rajta marad a merevlemezen, és ami ott van, azok alapján lehet elkerülni, hogy a rossz programokból még több legyen rajta. Vírusirtóval, szűrővel, új programok telepítésével.

    Épp most borítom a férjem fejére mindazt a mocskot, ami felgyűlt bennem, mert eddig csak pötyögtettem. Most szakadt ki a szarzsák. Nagyon teper, próbál korrekt lenni, eljátssza, hogy magától is eljutott volna addig, hogy szembenézzen magával, holott csak be van szarva, hogy elveszíti a családját. És akkor nem lesz több védőburok körülötte. Nem lesz biztonság, nem lesz kiszolgálás, nem lesz a gyerekek feltétlen szeretete, mert majd azért is tepernie kell. És a máz, hogy közben ő szeret engem. Azt pedig észrevettem volna. Tett volna olyan dolgokat, amiből kiderült volna.

    És még mindig megpróbálja velem elhitetni, hogy magamtól is olyan sárkány lettem volna, mint amivé mellette váltam. Hogy szét lehet választani a boldogtalan feleséget a szerető, türelmes, megértő anyától. Hogy vele futok az egyik program szerint, a gyerekekkel meg nyomom a másikat. Hogy lehet frusztráltan is kedvesnek, megértőnek lenni a gyerekekkel. Nem lehet, ők is megsínylik a boldogtalan, szeretetmentes házasságot.

    És nem, én sem hagyom soha többé, hogy átgázoljanak rajtam, hogy boldogan feküdjek az úthenger alá, mert nem tehetek mást. Hisztinek, mocskolódásnak, a másik becsmérlésének látszik az, ami csak annyi, hogy kiemeltem a fejem a pöcegödörből és nem próbálom légfrissítővel eltüntetni a szagokat, mert eddig azt csináltam. Csak én tüdőztem le. A gyerekeknek meg, gondoltam, maradjon az illat.

    Bocs a sok alfartáji metaforáért, egész allegóriákat tudnék belőlük most gyártani.

  11. Jaj, döbbenetes, ahogy ezeket meg tudod írni, Éva, ahogyan bánsz a szavakkal, meg magaddal, mint amikor valaki kaktuszba tenyerel, és egyenként szedegeti ki a tüskéket, mindet külön megvizsgálva, és egyet sem figyelmen kívül hagyva. Valami ilyen őszinteségről álmodtam én, amikor terhesen azon gondolkoztam, mi a legeslegfontosabb, amit a múltamból, a gyerekkoromból tanulva el szeretnék érni a lányommal. Meg magammal. Nagyon szép és megrázó írás volt ez nekem, köszönöm.

  12. Ha ez igy megy tovabb, forradalom lesz. Olvasom, olvasom, es a regi, sertett, azonnalvisszavagos duh helyett valami lassu es biztos, lustan mozgo bizonyossag vesz erot rajtam. Nem ellene. Magamert. Mint a kilencvenhatos lavafolyas az Etnan… Orankent csak centiket haladt, de vitt mindent, ami elekerult.

  13. Ide tartok én is. Ebbe a nagy, puha macska-létbe. De jó is lesz egyszer csak ide megérkezni. Inni a gőzölgőt és nézni a napkeltét. Nem jönni haza ajtócsapkodásra, és nem számolni meg a kenyérre valót.

    Most még csak keményedek. Burkot növesztettem. Néha nézek csak, most ez meg miféle szerep? Melyik bukkanón zuhanok ki belőle? De ehelyett a bőrömmé válik lassan. Tudok mosolyogni, míg törnek a tányérok. Nem érint már meg semmi, lebegek, szürreális az egész. Tudom, hogy valami új épül a helyére.

    Inogok ezen az utolsó ponton, a mélység fölött, itt fönt erős vagyok most nagyon, a világot cipelem a hátamon. Mégsem, nem és nem tudok ugrani.
    Félek.
    Macska akarok lenni pedig egészen.

  14. Veszprém-flow!

    Kemény Géza: Veszprémi anziksz

    István, Gizella ősi vártán,
    mögöttük völgyhíd: kőszivárvány.
    Bakony szeléből – álmodni se mernéd –
    arany harangszó hímez misekelmét.
    Itt a domb a völgybe, völgy a dombra,
    kis utcák szöknek kővadonba.
    Tágas terek sikátorok felett,
    földszintbe fúl hegymászó emelet.
    Fűzsuttogás a locska Séden.
    Sziklák alatt, mohos mesében
    nyikorgó zárak. Kapuboltok
    íve alatt szomorú, boldog,
    süllyed, kibukkan sok emberöltő.
    Üzenj, öröklét! – A postásom költő.

  15. Visszajelzés: de olyan jó apa! | csak az olvassa

  16. “És nem úgy van ám, hogy akkor az ember lezárja, maga mögött hagyja a szégyeneket, a kínokat. Nincs előzmények törlése, minden ottmarad a merevlemezen. És azzal együtt, azt a sok szart, tévedést önironikusan vállalva, el nem felejtve, integrálva, és elmesélve, úgy lesz a valami, az igazi lét, egyszer majd, amivel végképp eldől: nem is baj, hogy megszülettem.”
    Ez a cél! Itten van nagyon jól leírva. És a hozzászólások… sokan tartunk erre, dejó! 🙂

  17. Gyönyörű a cím is és a bejegyzés is. Süt a sorokon keresztül, hogy milyen tiszta voltál Te abban a közegben. Szebben ragyogsz, mint az arany színházjegytartó tok.
    Azt írod csak nők segítettek, hogy el tudj jönni. És Balázs nem? Bocs, ha tolakodó a kérdés. Csak felmerült bennem, hogy ő hol volt ekkor?

  18. Minden naplód megvan?
    Elteszed, vagy dobsz ki belőlük?
    Én kidobtam, mind egy szálig, csak azért kérdezem.
    De előtte diribdarabra téptem mindet.
    Egyedül az ált. isk. harmadikosat hagytam meg, abban még csak napfény volt.
    Külön oldalra jegyzeteltem fel mindenki név- és szülinapját, és még a horoszkóp ábráját is mellérajzoltam, ezt szeretem olvasni.
    Minden mást a kukába hajigáltam, szigorúan összetépve.
    A sok tépkedés ki is cserzette a kezem.

      • Tavaly tél végén.
        Február környékén.
        El volt rakva mind, spirálfüzet-naplók, régi Herlitz naplók, lapok, amiket vonaton írtam, a rajzaim, nem valami nagy számok, amikor rám jön, akkor lapokat rajzolok tele nonfiguratívval, amiből mégis valahogy halak lesznek, írás, közbe rajz, írás.
        Rendet akartam rakni csak, de elkezdtem olvasni: “Anya ma felhívott, hogy menjek haza hétvégén, süteményt is süt, remélem jó lesz!”, és utána dokumentálva, hogy pocsék volt, mártírjátszmája megint, “Te hálátlan kölyök…”
        És ilyen sok-sok.
        Megfájdult a szívem, aztán elkezdtem tépni a lapokat, a fényképeket is, vonatjegyeket, strandbelépőket, koncertjegyet, meghívókat, mindent.
        Még ez hagyján, de a könyvekről a rongyosabb papírborítókat is.
        Új papírborítókat kell csinálnom, vagy csináltatnom, hogy ne álljanak csupaszon a könyvek, mert őket szeretem.
        Szívem szerint újraköttetném őket, vagy én lennék könyvkötő, hogy a legszebbek legyenek.
        Elfértek volna a füzetek, nem tudom mi jött rám, de már nem volt visszaút, mert elvittem a romokat a szelektívbe, úgyhogy viszlát naplók örökre.
        Mondjuk hetekig álmodtam ezzel, hogy kidobtam valamit magamból, egy amputáció.
        Igazából én se tudom, mi volt, “Tépjed!” ezt éreztem.
        Nem bánom egyébként.
        A kezemről lejött a bőr, érdes, pergamenszerű lett.
        Mitől vajon?
        A sok papír beszívta volna a természetes zsírt?

  19. „Már mintha valami lenne, mindig elhiszem, hogy megérkeztem…..Egyszer majd tudok ülni csak a fűben, gondolattalan.”
    “Súroljátok föl lelketek,
    csillogtassátok kedvetek,
    legyetek újra gyermekek,
    hogy emberek lehessetek.”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s