társalgás

Ismerős panaszolja, hogy új munkahelyi közösségében zavarban van, hogyan beszélgessen, mennyire legyen közlékeny. Mi lehet téma, milyen mélységig, mi az, ami tuti aknamező ebben a feszült világban. Nem akar elzárkózó lenni, sem befeszítve alakoskodni, de azt se akarja, hogy a szokásos emberi kicsinyesség fogást találjon rajta. Bővséges tapasztalatai vannak, azért mondja ezt. Nem gátlásos ő amúgy, dehogy.

Ahogy megméregetik, kibeszélik azt, aki nem hozza a korának, nemének, státuszának előírt szerepet. Ahogy nem érzik a poénjait. Ahogy alig akad valaki, akivel össze lehet röhögni. Ahogy megsértődnek, amikor csak pici intellektuális hajlam vagy absztrakciós képesség kellene ahhoz, hogy megértsék: nem azért mondja.

Vannak a hülye kérdések. Kapott tőlem egy narancssárga gumikarkötőt, és hogy akkor ő fideszes-e. Vagy hogy mennyire beszéljen elég speciális családi helyzetéről.

Mások is szokták mesélni, vagy írni, ők kifejezett önbizalomdeficitben, szocioparában, gátlásokkal, hogy milyen nyökögés és para egy új helyen a megismerkedős-pofavizites beszélgetés. Vagy épp egy randi. Miről beszélgessünk?

Miről, úristen, miről. Én ezt sosem értettem. “Nem vagyok a szavak embere”, kezdtem az idei (második) blogszületésnapon a tósztot. Hehe. Tanár volnék, emellett imádok tartalmas gondolatokat eredeti nyelvi fordulatokkal megalkotni, ez hiúsági kérdés. Voltak kifejezett szónoki remekléseim. Voltam gátlásos, volt szerepléstől való félelmem, amíg nem estem át a gyakorlótanítás próbakeresztségén (még húszévesen, egyébként), de soha nem gondoltam, hogy ne volnék érdekes, tiszteletre méltó, okos, és hogy ne értenének. És rászánom az energiát. Sőt, tudok hallgatni is.

Blogger is ezért, így lettem. Semmi önjelöltség, nagy ambíció, világmegváltás nem volt benne. Semmi “én majd megcsinálom”. Csak hogy kétely nem fér ahhoz: van igazságom, én is szólhatok, van mondandóm. Ez itt az enyém, saját, egyedi. Én találtam ki.

Én jó vagyok, nyitott vagyok, okos vagyok, jóindulatú vagyok. Nem úgy, hogy én, csak én, ellenükben, hanem a világ is az. Skandinávia: mindenki ilyen, érdeklődő, fogadókész, nem rosszindulatú. Naiv, ha úgy tetszik.

Én sose gondolkodtam azon, hogy mi legyen a téma, miről illik beszélni. Sose volt kínos csönd. Közlékenyen tolom. Bízom az emberekben. Nem félek attól, hogy amit mondok, félremegy. Nem gondolom, hogy biztos azt hiszik, hogy.

Higgyék. Igazuk van. Ha nincs igazuk, bekaphatják.

Mindig azt gondoltam, alanyi jogom van a megbecsültségre.

Mások annyira mást mondanak. Annyira sok a para és a ki nem mondott gondolat, elharapott szó, annyit alakoskodnak, olyan önbizalomhiányuk van, hogy elemeztem ezt, a magamét. Hogy lehet, hogy árnyéktalanul jól szoktam magam érezni az emberek között, beszélgetve? Mondjuk van, aki idegesít.

Egyre jobban gyanítom, hogy engem egész kicsiként, amikor a lényeg kialakult, nagyon vártak, szerettek és értékeltek, minden későbbi szar ellenére. Nekem nagyon erős a létezés-igenlésem, a hit a világ és önmagam értékében. Hogy én, pont én? Azt a hegyet? Miért ne? (Csak pont most nincs kedvem.)

Miről beszélgetek, kivel? Akárhol, akárkivel, és nem felszínesen. A helyzetről, amiben benne vagyunk, a rengeteg közös pontról. A világ érdekessége minden szituációt átitat. Én magam. Ő maga. Utánajárni dolgoknak.

Szóval nem feszengtem, nem is féltem, nem óvatoskodtam (pedig néha jobb lett volna). Nem szorongtam, hogy biztos azt gondolják, hogy…, és hogy meg kéne figyelnem, ők milyenek, mik a normák, és igazodnom, csak úgy, mint mások. Én magam extrovertált, sőt, trendteremtő, újító, elsőként felálló fajta lévén, nehezen vagyok az alkalmazkodással is, és sajnos az introvertált, kevés beszédű, kifejezésmódjukban vagy szociálisan nem ügyes emberekkel. Reflexesen unalmasnak és butának nézem őket (és erre, hogy nagyrészt tévedek, már tudok reflektálni).

Felelősséget érzek az emberek iránt, közösségkovácsoló, nyílt, szívességekre kapható, őszinte, nem érdekalapú ember vagyok, és hiszek magamban.

Mégis félrement, de hányszor. Hú, miket hallottam vissza magamról, hogyan interpretáltak engem. Mostanában már van ez a gyávagyengesztereotip lét teljes leszarása, beintés, hogy kifejezetten excentrikusan, robbanóan jókedvűen vagy bohón viselkedem. Unatkoznék különben. Nem baj, ha hülyének néz, nézzen. Én azzal az eggyel leszek jóban, aki érti a poént. Sőt, én fel fogom őket vidítani ezzel a búvalbaszott világban. Én kilépek a sztereotípiákból, én nem jónő leszek a teremben, hanem sportoló, igazi. Hogy a jóindulatúak is kicsit furának tartanak, nem bánom. Én így vagyok felszabadult, azt meg ezeregyszázan megállapították már (azok, akikre én nem, ők viszont rám egyetlen találkozás után is emlékeznek), hogy nem vagyok hétköznapi.

Én bírom a small talkot is, igazán. Nem idegesít, megtöltöm tartalommal, lelkes vagyok, nem várok tőle sokat, nem kerül semmibe.

Vannak viszont illemszabályaim. Nem teszek ilyet és velem se tegyenek:

káderezés, szakma-rang-státusz-életmód-jövedelem szerinti besorolás

időjárás, panaszkodás

legaktuálisabb téma, gumicsont (menekültek)

konzervek, szokásos vélemények, általánosan helyeselt hiedelmek, jóembernektűnés, biztosra menés, a bátorság és ellenzékiség hiánya

jólértesültségi verseny: ki tudja jobban, hogy a látszat ellenére igazából mi zajlik (mindenben korrupció-gyanítás, mindennek a szidása)

“nem tudsz valami állást/kiadó lakást/nem tudsz valami jó filmet?” (úristen, ennyire mindegy? aki nem önállóan tájékozódik 2015-ben, aki úgy akar megmaradni ismerősei tudatában mint bánatos állástalan, vagy nincs neki húsz olyan ismerőse, aki készséggel referál neki jó állásról, jó filmről, az is baszhatja, már nem azért)

ha bárki bármit el akar adni nekem, vagy kapcsolatot, összeköttetést, segítséget remél, és nyilvánvaló, hogy ezért keres vagy beszélget, az nagyon grrrr, azzal én inkább többet nem is

hosszú elemzése valami nyilvánvalóan szubjektív sérelemnek, elvárás, hogy a másik, akire rázúdítom, empatizáljon és mellém álljon, mindenki szemét, ugye hogy kibasztak velem

hogy van a férjed? — (elmondom) — nagynénje rákja fél órán át. Én lényegretörően fogalmaztam, és a nagynénjét, akit nem ismerek, nem kérdeztem. Nem is szerettem más történeteit, én akkor éltem át a miénket, és nem láttam ki belőle — később megértettem, hogy valamiféle közösségképzés ez: én is tudom, ismerem, átélted (nagyon tud fájni, ha nem ismerik el a szenvedés egyediségét)

kollégák kibeszélése: “figyeld ezt a sztorit, azt hallottad, hogy…?” fajta kipletykálás, “képzeld, találkoztam a benedekpéterrel, hát ez úgy megvan hízva”, “a Giza meg válik”, “Juli bepasizott, már nagyon ráfért”, “Icu ikreket szült” (ezt a legkevésbé tartom be, nyilván érdekesek az élet fordulatai, kivel mi lett, ki mit tud korábban közeli emberekről, elszakadván, de a rosszmájúság és jólértesültség mértéke, a szenzációkeresés nem mindegy)

új ismeretség esetén: közös ismerősök keresése-bennfenteskedő felsorolása (ez mondjuk tud nagyon vicces lenni, szállóigeként idézzük Balázzsal Imolát, aki itt nálunk egy bulin izgatottan kérdezte Tamást: “És ez nem az a Kovács Péter, aki…?” /nem 🙂 /)

Orbánszidás, aktuálpolitika, szétlopják az országot (nem mintha…, de ez bornírt)

árak, mi mennyire drága, hát szörnyű (pénzről általában diszkréten, sose nyavalyogva!)

sütirecept, melyik a jó suli (helyette abszurd sztorik odaégetett makaronokról, és a heti öt angolóra méltatása vagy épp a suliszidás helyett az egyedi emberi-tanítói teljesítmény őszinte elismerése, ha az nincs, akkor az épületé)

Jó híreket kéne hozni a világba, filmszerű jeleneteket teremteni, kedvességeket mondani, szellemesnek lenni, tartózkodni attól, hogy magamat keseregve rájuk terheljem, pláne a másikra licitálva.

És ez mint beszélgetési kultúra annyira nem magyar szokás.

Mit gondoltok?

71 thoughts on “társalgás

  1. 90%-ban én is így vagyok vele, azzal az alapvető különbséggel, hogy leginkább introvertált vagyok, azaz nem abból nyerem az energiát, ha másokkal beszélgetek, hanem abból, ha egyedül vagyok. Pár éve eldöntöttem: nem fogok olyan beszélgetésben részt venni, amilyenben nem akarok. Szétnézek a társaságban: ismerek mindekit, egyikükkel sincs kedvem beszélgetni? Leülök egyedül. Szemlélődöm. Nem utálok senkit, csak épp most nincs kedvem senkinek megnyílni, vagy hallgatni, ahogy más megnyílik nekem. Majd máskor lesz, és akkor majd ezt tesszük. (Másfajta beszélgetés életem jelenlegi szakaszában nem érdekel, kicsit sem.) És persze van egy belső kör, 5–6 ember, akikkel mindig élvezet beszélgetni. Akár 10–12 órákat. Akár minden nap.

    A kollégáim furának tartanak, emberkerülőnek? Bejön valaki a szobába, megkérdezi, ki akar ebédelni, és hozzám már oda sem fordul, mert tudja, hogy én nem? Emiatt rengeteg olyan beszélgetésből maradok ki, hogy hol nyaraltál, hogy van a család, szörnyű-e a politika? Igen. És nincs rá kifejezés, hogy mennyire jó ez így nekem. Akihez van, lenne közöm, az úgyis megtalál. Akihez nincs, ahhoz ne is legyen. Nem kell az senkinek. Nem jó az senkinek.

      • Pletykálni nem szeretek én sem, nem is szoktam, pedig sokszor próbálnak belehúzni ebbe.
        Szemét dolog a pletyka, és romboló is, hiába mondják, hogy “Ó, hát ez csak pletyka!”,
        Ez azért nem “csak”, sőt, mert úgy be lehet sározni valakit ezzel, hogy sose mossa tisztára magát.
        Illetve annyi energiát kell beletenni, hogy tisztára mossa, hogy azzal a világot megváltja más közegben, szóval romboló.
        Amúgy én szeretek beszélgetni általában, mást meghallgatni is, még politikáról is szeretek beszélgetni.
        Mást kibeszélni nem szeretek, valakin agyalni, okoskodni, hümmögni, úgy, hogy ott sincs, nem szeretek, akkor pláne nem, ha ott is van szegény.
        Egymásra kontrázni nem, hogy nem szeretek, hanem utálok, pozitívan meg negatívan is, mármint “Nekem ez van.” “Nekem meg több.” vagy “Beteg vagyok” “Én meg még annál is betegebb”, ez rohadt idegesítő, együtt panaszkodni se szeretek.
        A többit alapvetően igen, mert sok érdekes ember van.

        • Meg még olyanokkal se szeretek beszélgetni, akiknek van egy világképe, és azt erőltetik mindig bele a beszélgetésbe.
          Vagyis ezt úgy figyeltem meg, hogy akárhova kanyarog a beszélgetés, mindig az lesz a vége, hogy odateszi a csattanót: “Mondtam, hogy a világ szar:” “Mindig tudtam, hogy mindenki becstelen.” “Hiába minden erőfeszítés, úgyis…” meg ezek.
          És sokszor nem is az első alkalommal.
          Szóval valahogy figyeli a szavaidat, rögtön résen van, és lecsap.
          Ezt se szeretem, vagyis nagyon nem, mert ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ez az ember felhasznált engem, mert végeredményben fel is használt.
          Szerencsére most már jobb vagyok abban, hogy az ilyeneket kiszűrjem, de még így se vagyok túl jó.
          Hiába, vannak a profik, akik mesterfokon űzik ezt.
          De valahogy csak meg lehet érezni az ilyesmit, akkor lehet legjobban lerendezni, ha összeszedett vagy, fáradtan könnyebb belefutni, nem kapcsolsz olyan gyorsan, ez meg tovább fáraszt.

      • Én ezekben nem hiszek. Bárkivel tudnék bármiről beszélgetni. És azt sem értem, aki azon idegeskedik folyamatosan, hogy milyen lesz az ő megítélése, vajon kik mit pletykálnak róla. 10 éve dolgozom ugyanannál a nagy intézménynél, van vagy 600 kollegám, nehány pletyka a fülembe jut rólam, és jót szórakozom rajtuk. Dolgozom, van pár barátom a munkahelyemről, a többiek nem érdekelnek. Dolgozom, jól, teszek róla, hogy ez azért néha kiderüljön, és ennyi. Munka után megyek máshova, mindenki azt gondol rólam, amit akar.

  2. elvalt vagyok es valasztottan gyerektelen.

    azt gondolom, hogy az elsovel altalaban annak nincs baja aki vagy maga is elvalt, vagy epp o is boldog kapcsolatban el. az ilyeneket – altalaban – nem zavarja az _en_ valasom.
    azokat viszont akik epp nagyon szenvednek es szivuk szerint mar nagyon mennenek, de valami miatt megis maradnak – na azok aztan mondanak mindenfelet a hatam mogott. (visszahallottam).
    amikor meg kiderul hogy a valas ellenere most eppen sokeve egy jo kapcsolatban elek (nem dicsekszem vele, de az ido nagyreszeben kedvelem a parom es ez latszik) akkor aztan vegkepp utalnak.

    evva’

    ahogy egyszer egy kommentelo a bezzeganyan (asszem) megjegyezte; “en jobb hazassagot hagytam ott mint amiben te most elsz” – es ez nekem boven eleg is.

    nem titkolom hogy voltam hazas es hogy elvaltam. azt se hogy en kezdemenyeztem a valast. DE. mindig lesznek akik emiatt utalni fognak, es ezen utalattol hajtva pusztan sportbol keresztbetesznek.

    nos, inkabb ok utaljanak 5 percre mint hogy a volt ferjemmel eljek valaha meg egy napot is.

    az a parezer nap a mostani parommal pedig akkor is kitartana eletem vegeig ha ma vege lenne 😀

    koszonom hogy Europaban elhetek, ahol elvalhattam es koszonom hogy kerestem/fogok keresni annyit hogy akar egyedul is elhetek, ferfi nelkul, barmikor.

    • Ó, én azt nem bírom elviselni, vagyis dehogynem bírom, sőt, még mosolygok is, de meddig, hogy évek óta együtt élek az emberemmel, na ezt a részét el bírom, ám mindenki következetesen (nem barátok, természetesen, inkább az emberem kollegái, beugró szomszédok, falusiak) “a férjed”-ként aposztrofálja. Holott tudják, hogy nem vagyunk házasok. Érzek ebben valamit… Nem azt kérdezik, XY hol van, a párod hol van, a barátod hol van, nem. A férjed otthon van? Egyszer ráfeleltem, hogy a FÉRJEM nincs és XY sincs.
      Illetve minden egyes lagzin a “ti mikor jöttök?”
      Gondolkodom, hogy kirakjak facebook-ra valami vicces képet, ki mit csinálhat, aki ezt még egyszer megkérdezi, de nem akarok feleslegesen konfliktust. Ha az emberemre nézve ez nem lenne kellemetlen simán ráfelelném, hogy soha!
      Na jó, itt biztos van egy réteg, a csillogó szemű menyasszonyok, akik szerintem vagy small talkolnak vagy őszintén úgy gondolják,ezzel a kérdéssel a lehető legjobbat teszik nekem, hiszen biztosan én is pont ugyanúgy az életcélomnak tekintem a csillogó koronát, a habos fehér ruhát és a lagzin a menyasszony-vezette vonatozást, mint ők, szóval megajánlom, hogy kedvesek akartak lenni.

      Még mielőtt ezt is besorolná valaki “a jó magyar mentalitásba”, közlöm, hogy ők nagy részt nem magyarok.
      (Egyébként ha már itt tartunk, a bejegyzés tipikus megtestesítője számomra egy párizsi, száz százalék francia kollégám volt, MINDEN EGYES PONT igaz rá, rettenetes volt vele együtt dolgozni.)

        • Ezek a nagyon magabiztos mondatok jól hangzanak, vakító a pillanatnyi kimondás élménye, ám általuk éppoly agresszív kotnyelességgel és fölénnyel bírálod mások magánéletét, fájdalmát, küszködését, mint amit épp kikérsz magadnak.

          • lehet, igazad van.
            kezdek tul oreg lenni ahhoz hogy torodjek vele. egy eletem van, gyorsan telik es tul sok idot toltottem belole azzal hogy masok meggondolatlanul odavetett hulyesegeinek megfeleloen eljem.
            aki nem bant azt en nem bantom.

            barki barmit mond a sajat eleterol es sajat csaladjarol (munkahelyzetben) egyetertek, helyeslek es egyutterzek, tobbeves gyakorlatnak koszonhetoen nagyjabol a megfelelo helyeken. DE aki megprobal beszolni az kamatostul kapja vissza. nem vagyok pofozobaba, es a seggfejek arra szallnak ra aki hagyja magat.
            _egyszer_ figyelmeztetek, tisztan es vilagosan jelzem hogy az en eletemben en dontok.
            aztan megkapja az arzenalt. legkozelebb nem szoktak beszolni, es ez a cel.

            tobb iskola, tobb munkahely es tobb orszagban eles utan egy tuti. bully-k mindenhol vannak. igy 40 ev utan megegy szinten tuti; nekem egy eletem van es az nekem a legfontosabb. ok meg menjenek es basztassanak mast.

            • ja, es meg mielott valaki jon a de a vilag nem ilyen es csinalj ezt meg azt, es akkor majd jobb lesz.

              nem, a tanarok nem vedenek meg, a szuleid sem vedenek meg, az osztalytarsak, munkatarsak, fonokok es HR sem. egyedul vagyok. de kosz, megoldom.

      • Ez nálunk is így van, mondjuk amikor a velünk lévő gyerekeimet is a kedves gyerekeiként tekintik, akkor szituációfüggően elmondom a tényálladékot (van olyan gyerekem, akinek tetszik, van, amelyik kuncog rajta, és van, amelyik zokon veszi, ezt már tudjuk és tiszteletben tartjuk.)
        Volt már ilyen, kedves barátjának esküvőjén, kérdezték tőle, “és mikor veszed el?” mondta, hogy “már elvettem”, persze ez belső poén, és nem magyaráztuk el 🙂

  3. “Jó híreket kéne hozni a világba, filmszerű jeleneteket teremteni, kedvességeket mondani, szellemesnek lenni, tartózkodni attól, hogy magamat keseregve rájuk terheljem, pláne a másikra licitálva.

    És ez mint beszélgetési kultúra annyira nem magyar szokás.”
    Éva, ezt idézhetem? Tökéletesen fedi azt, amit erről gondolok. Terjesztésre méltó… (Tudod, anti-Coelho…, valódi, tökéletes megfogalmazású vélemény.)

  4. Én szeretek veled beszélgetni :). Meg az olyan emberekkel, akikkel lehet miről. És úgy értékelem, ha valaki magáról mesél! Mert történnek vele dolgok, mert nem a másik életéből él. És van egy fordulat, erre egy idő óta nagyon filgyelek: nem mondom azt, hogy “az ember”, mondom helyette, hogy “én”. Érdekes kísérlet megfigyelni, hogy aki gyakran használja, nem képes magáról őszintén beszélni.

  5. “Annyira sok a para és a ki nem mondott gondolat, elharapott szó”
    Mintha a gyerekkoromból jönne ez is. Két komoly egyetemre járó, nagy karrier előtt álló, egymással is konkuráló testvér, meg én, a harmadik, akiből “majd csak lesz valami, művészféle vagy hasonló..” Meg az iskola, amiről meséltem már, hogy féltem a mindig visszatérő kiközösítéstől és ezért elnyomtam a személyiségem. Persze tudom, ez sem jó, mindig a múltra fogni mindent. Azóta felnőttem, felelős vagyok magamért. De amióta Franciaországban élek, még durvább, félek a helytelen mondatszerkezettől, a nyelvtani hibától, hímnem-nőnem keverésétől és hogy emiatt hülyének, műveletlennek néznek, hogy nem pontos szót használok, hogy nem az jön ki a mondanivalómból, amit akarok, vagy csak simán félbeszakítják a mondatomat (gyakran előfordul, ez mélyen érint, mert a gyerekkorom is ezzel telt).
    Meg aztán identitásválságban, értékválságban, spirituális válságban vagyok. Mi lesz, ha mondok valamit, két nap múlva meg bánom.? (sokszor mondtam, nem véletlen a nicknév) És a kényszerbetegségem torzítja a világlátásomat is.
    De közben meg én is extrovertált személyiség lennék, sőt, voltam már “először felálló” is, akkor magamra maradtam megszégyenítve, utólag jöttek oda hozzám gratulálni (bírom ezt is, ha akkor nem szól, nem áll mellém, utólag miért gratulál?). Valószínűleg ez is komoly pszichés nyomást okoz, hogy nem tudom az extrovertáltságomat igazán jóérzéssel megélni. A kisebbrendűség érzés, félelem elnémít, megforgatja a szavakat a számban. És érzem, hogy így nem jó. Gyakori a banális beszélgetés, amitől én is megőrülök (időjárás, hol tart a gyerek, stb.) Már előre rosszul vagyok az újbóli “kisbabás anyuka” szereptől. De nem merek csöndben maradni sem, mert akkor “kukának”, barátságtalannak tartanak, aki lenéz mindenkit (és jé, ténlyeg..)

    “Közös ismerős keresése”: A kétezres évek elején futott fel egy ifjú költő, azonos vezetéknévvel, kismilliószor megkérdezték, hogy “rokonom-e?” (A vicc az, hogy van ilyen nevű rokonom, de nem ő). Néha úgy visszakérdeztem volna, és ha rokonom, akkor mi van? Akkor én most jófejebb, műveltebb, érdekesebb, kultúráltabb leszek a szemedben? Miben befolyásolja a rólam alkotott képet az, hogy ki a rokonom??

  6. Mások döntésének, szokásainak, akármijének összehasonlítása úgy, hogy az derüljön ki, a beszélő mennyivel okosabb és jobban csinálja a dolgait. (Magamon is észreveszem néha.)
    Ez olykor kognitív akrobatikát igényel, pl. “a haveromnak van diplomája, nekem nincs, de olyan papírom nekem is lehetne, mert az semmit sem ér, tök vacak az a suli, én sokkal jobb iskolát is ki tudnék járni, csak még nem kezdtem bele” stb.

  7. Egy csipet idojaras, erintoleges konzervekkel azert elegge olajozotta tudja tenni azt a sok random erintkezest, ami pld. egy multikultiban ossze tud jonni. Eredendoen nem kenyerem, eleg nehez is volt raszoktatnom magam …de tenyleg mukodik, olyannyira, hogy a vegen szellemes, kedves is tud lenni. Mondjuk a how are you meg mindig meglep 😀

    • Egy multi munkahelyen kezdetben, vagy konferencián az esti fogadáson tényleg el kell valahogy indulni és az óhatatlanul felületes. Ezzel a kommenttel egyetértek. És csillogó szemmel, mosolyogva érdemes nyomni. Azután majd alakul a folytatás.

        • Nekem se a small talk az, ami illatos, hanem egyfelől egy nagy marginális műfaj: annak a minősítgetésbe elvivése (nekem ilyen például amikor arra, hogy felvettem egy pulcsit, ugrik a kommunikatív kolléga, hogy “FÁáááááázol???”. Vagy: tüsszögésre jobbulástozás – ne bonts pezsgőt, megmaradok. De hát ők kedvesek, nesértőggyémeg.). A másik meg az igazi minősítgetés, pletyka, tromf, konkrét személyek életében pacsálás, ami nem a “csak engem bosszant” kategória, hanem tényleg piti.

  8. Vakon robogok előre a kommunikációban, vagyis felveszem a póker arcomat és szinte bármiről lehet beszélgetni velem, és a másik gyorsan rájön, hogy értelmes, de sült bolond vagyok. Aztán, viszlát. Egy gonddal kevesebb. Nem tartom számon az embereket, tisztes távolságból figyelem őket. Semmit sem várok tőlük, nem igénylem a társaságukat. Ha mégis dolgom van a többiekkel, “cuki” leszek, de gyorsan lelépek. Fizessék meg a szaktudásomat, legyen az adás-kapás win-win szituáció, aztán én erre, ők arra. A magvas gondolatokat kevés barátomnak tartogatom. (Soha többé nem megyek be munkahelyre, mert olyan belterjes ott minden, hogy felfordul a gyomrom.) A megalkuvás koptatja a jellemet. Tehát nincs szükségem fecsegésre. Szakmai dolgokról szívesen beszélgetek, pletykálni utálok és nem, nem ismerek egy híres embert sem, akivel felvághatnék.

  9. Introvertált és kevés beszédű? Az egyik Kovács Péter jelentkezik! 🙂
    A felszínesebb beszélgetések terén meglehetősen óvatos, véleménykerülő, inkább megfigyelő biztonsági játékos vagyok. Nem is tudom, mi ennek a magyarázata, elvégre nem lesz különösebben más az életem, ha a kávészünetben egy random kolléga kicsit megorrol egy neki nem tetsző gondolat miatt. Talán az, hogy ezek az egyszeri fogyasztásra való, “mindegy, kivel”-társalgások annyira vackok, hogy még egy egészen súlytalan konfliktust se éri meg miattuk vállalni.

    • Introvertáltként elég nehéz volt megszoknom és főleg alkalmaznom ezeket a munkahelyi semmire sem jó bájolgásokat. Most már 3 éve olyan közegben dolgozom, ahol napi kapcsolatban vagyok a komplett felső vezetőséggel, így volt alkalmam bőven gyakorolni. Ennek köszönhetően viszont a munkahelyen kívül soha nem megyek bele ilyen szépidőnkvanugye felszínes beszélgetésekbe, utazás közben is inkább olvasok, zenét hallgatok

  10. Jóó, reggelt Magyarország !

    Néha extro-és néha introvertált. Idegenekkel intro, de akiket megkedvelek, akkor le kell lőni.
    Munkahelyen rám figyelnek, én beszélek. Otthon, kertben, tanyán, erdőben nem beszélek. Néha az írott képek beszélnek helyettem.

    Verőfényes, fecskecsicsergős szép napot és tücskös-bogaras alkonyatot kívánok mindannyiótoknak.

    Úú, álmodtam reggelre, fontos, le fogom írni a naplómba…szép, színes, jelenkori.
    (Dejavü lesz majd belőle János, meglásd.)

  11. A csevegést sokszor időpocsékolásnak érzem. Az általam kedvelt emberekkel beszélgetek – ők nem panaszkodósak. Az időjárás olyan, amilyen, arról nem értem, minek panaszkodni. Különben is, iszonyú kényelemben élünk városon, max. a biciklin fázunk néha reggel.
    Minap bejött a kisfőnököm egy kupac papírral, és csak úgy mellékesen megkérdezte: “jól telt a nyár”? A csekkolós hangján. Aki kíváncsi a hegyeimre tényleg, sosem így kérdez. Na és én is kíváncsi kell hogy legyen arra, ő merre járt. Szóval, annyit reagáltam, hogy jól, kösz, a monitorra nézve.
    Tudatosan gyakorolom azt, hogy az ilyeneket mosolyogva és lehetőleg minél közvetlenebb kontaktussal lőjem le (a szemébe kellett volna néznem, tudom).
    A másik, hogy imádok csendben lenni, egyre inkább. Először kívül, azután belül is. Nagy erő van benne, a megmaradó energiám, figyelmem szánhatom célzottan azoknak az embereknek és dolgoknak, akik/amelyek fontosak nekem.

  12. nehezen vagyok az alkalmazkodással is, és sajnos az introvertált, kevés beszédű, kifejezésmódjukban vagy szociálisan nem ügyes emberekkel. Reflexesen unalmasnak és butának nézem őket (és erre, hogy nagyrészt tévedek, már tudok reflektálni).

    Ezt most könnyű félreértenem.

  13. Az összes energiám arra megy el, hogy a munkahelyen a levegővétel nélküli, felesleges, ezerszer is mondott, semmi értelme nincs szöveget hallgassam. Eleinte még válaszoltam, később hümmögtem, ma már nem reagálok. Fáradt vagyok.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s