még nyári, Zamárdi

Képzeljétek, ma testnevelőnek néztek.

Egészen spontánul történt itt a strand füvén. Dinnye és fagyizás után ezzel a ménkű sok gyerekkel, ebből kettő saját, meg még egy anyatárssal, ahogy mindig, délelőtt és délután is, kicsattogtunk a partra. Éppen kínlódom, hogy már napok óta nem mozogtam szinte semmit, nézegetem, elférek-e, ha majd este futok a horgászok között (fűben, meztélláb).

Fél szívemmel csak innék egy proteinturmixot, de édes és sűrű legyen ám, és hevernék, mert amúgy menstrualírozok. Basszus, dinnyét is ettem, sőt, rizst, tegnap este meg bort, ez pél-dát-lan, érzem a hetven kiló (komoly lélektani határ) szelét. Meg még aludnék, de írnék cikket is, meg még egyet, meg eszembe jutott négy jó bejegyzéstéma is. Mindig eltelik a nap, a gyerekek játszanak, én a gépembe mélyedek, főzök-mosogatok, egy kicsit morcos vagyok, néha mordulok, nem vagyok jó fej, nem szeretem, hogy nem vagyok jó fej, meccsezek ajtóbecsukáson, papucshordáson és hogy tudsz te tölteni vizet magadnak. Mindenki jó fej lenni szeret.

Na de a lányok, mindegyik hétéves, elkezdtek cigánykerekezni a homokozó mellett, és egészen ügyesen. És ebből lett egy össznépi sportfieszta a zamárdi strand füvén, és azon kaptam magam, hogy jó fej vagyok, örülök, velük örülök és szeretnek, ők is, meg ismeretlen, további csatlakozó kiskorúak is. Ha kell, megmutatom, még mindig félek, hogy roppanok, török, pedig óvatos duhajként kezdtem újra az akrobatikát, hónapok óta lazítok, nyújtok (az izmok ellenében is). Bógnit tanítok a kislánynak, aki igen hajlékony, és mindent tud, ami kell hozzá, csak ennek a technikáját nem. Egy kicsit deréktájt meg kell tolni, egy kicsit lankásabb helyen kell hídba lemenni, és onnan, ha lába följebb, a feje lejjebb, fenék, combhajlító, súlypontáthelyezés, lendület, na, hajrá, megvan ez. Csak segíteni, jelen lenni, nem nagyon kontrollálni őket, bízni bennük, nem túlaggódni, nem viszonyítgatni egyik gyereket a másikhoz, ártalom nélkül dicsérni, nagyon örülni, nem kell ezt helyettük akarni, mert ez elemi öröm, önmotiváló és önjutalmazó, és ez az, amit aztán elrontanak bennük a testnevelők… miért, miért, hát annyira élvezik, vágyják, megélik, és szinte törvényszerűen fullad ugyanabba.

Próbálgatom én is a lendületes kézen átfordulásokat, sorozatban többet, itt van hely; próbálgatom a hidamat, és nem hiszek a szememnek, én itt fürdőruhában gyakorlatozom, néznek is, hallom, miket mondanak ismeretlenek, én vagyok ez, hittem volna valaha? hogy napbarnított leszek és nem szégyellem a combomat, fenekemet? És basszus, ez az én magányos vagy legfeljebb edzőtermi kedvtelésem, ez ilyen népszerű cucc.

Olyan spontán volt mindenki, az én két sarjam is, akik az ügyetlenebb végről valók, belelkesültek, akarták: majdnem kézenálltak, egy kicsit kell csak megtámasztani őket. Ahogy csinálják, megfigyelem és megértem, hogy mi a lényege a mozdulatnak, mert ez nekem kiskorom óta megvan, nem érzem, mit csinál a testem, de rajtuk észreveszem, mit nem tartanak, tudnak. Aztán már miért ne fekvőtámaszoznék, és utána nyomnék fekve Babadáviddal. Még később, a nap már veres, mindenki sorban áll, a talpamra fektetem őket, felemelem magasra, egyiküket hátraeresztem a fejem mögé, és ő onnan kézenállásba és abból hídba, fel is áll — gyönyörű gyakorlat!

Aztán: fussunk! Sprintek, húsz méterek, a rajtvonal papucs, a cél törülköző, és van rajt is, vízipisztoly. Ekkorra már hét gyerek van, és iszonyú lelkesek. Vagy tíz selejtező oda-vissza, az egyébként igen gyors Babadávid olyan nehezen indul, de nem szegi kedvét, hogy kimarad a riói csapatból. Aztán futunk hosszabban, én is velük, végig a partszakaszon, öltözőbódé-kerüléssel, és mérem az időt. Elmesélem nekik az olimpiai futószámokat, és hogy a sprintnél a kar, az nagyon fontos, sokat segít, teljesen más technika, mint a hosszabb távoknál. Aztán akadályfutás, törülközőket kell átszökellni. Egyre jobb.

A két csatlakozó gyerek apjaanyja derűsen figyeli a folyamatot, kérdezik, és komolyan gondolják: testnevelő vagyok-e vagy sportoló? Hát, én nem, egyik sem. De nem, de hogy…? Amit a gyerekeknek mondok, meg… a kinézetemre gondol, amin látszik, ez a comb nem úgy vastag. Én magyartanár, csak valahogy rákaptam erre a mozgásdologra, fél éve járok terembe, meg… szeretem a gyerekeket. Ezt mondtam. És komolyan gondoltam.

Szereti a fiatok a testnevelés órát? Neeeem… nagyon nem. Elgondolkodtam. Egy ilyen lelkes gyerek, ennek ez a koraest maradandó élménye lesz. Annyira akarja, érzi.

Míg néhány lány még cigánykerék-bajnokságot rendez, ezzel a csatlakozóval, aki fiú és tízéves, felmegyek a netre, és megnézzük a könnyű- és nehézatlétika válfajait. Megnézzük az olimpiai sportágakat és a maratonfutás világ- és magyar csúcsait (Szűcs Csaba, Földingné Nagy Judit), a maratoni futó történetét, és hogy miért nem egy vonalban vannak az akadályok a gátfutópályán. Mert az elmét is trenírozni szükséges.

Vannak ihletett pillanatok, napfényes partszakaszok. Van, amikor nem csak a macera látszik. Ők és én, a ruganyosság élvezete összeköt velük. Kúlság és életöröm. A gyerekeitek lényegük szerint imádnak ugrabugrálni, és nem bánják, ha nem ők az elsők a futóversenyen. Engem lefutott a tízéves Benedek, pedig nagyon igyekeztem, de az ezüst is szépen csillog.