inglis

Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.

Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.

Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.

Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Szürke, poros, elavult volt a magyar szak. Szerettem és féltem nagyon. Huszonéveim nem találták meg diadalukat, szorongtam folyton. Radioaktív a szakdolgozatom, egy-egy publikációm volt csak.

1999-ben végeztem, szép szabályosan. Tanár lettem. 2000-ben lettem angol szakos. Egy középfokúm volt addig. Először a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Csepelre kihelyezett nyelvtanárképzésére jártam. Hároméves volt. Két és fél évet végeztem el belőle. Nem alkuszom, és szar volt. Visszaszereztem jogtalanul szedett tandíjamat: tanároknak szakpár jár.

Aztán felvételiztem az ELTE-re, négyéves nyelvtanárira, a CETT-re (Centre for English Teacher Training). Mindent elölről. Tanítottam közben.

Aztán kihagytam egy évet, Julist szültem, aztán újra, tovább. Esti volt, levelezőnek hívtuk, munka mellett. Aztán lett belőle egy plusz évvel mégis az egyetemi, legmagasabb diploma, bölcsész és tanári. 2009-ben diplomáztam. Már kétgyerekes anya voltam akkor. És tudtam: én többet soha nem akarok vizsgára készülni.

Tizenöt féléven át beszéltek hozzám angolul válogatott tanárok. Körbejártuk ezt az angolt. Tudtam: tu inkrísz és nem inkríz a kiejtése, tudtam az óangol hangzókat, meg hogy mi a fólsz frend, kigyomláltuk megkövült kiejtési hibáimat, olvastam regényeket. Nemhogy remek, de feledhetetlen módszertani képzésben részesültünk. Nagy idők voltak, akkor még az Ajtósin, és tudtuk akkor is, retrospektív nosztalgiával (EZ ITT NAGYON SZELLEMES!), hogy ezek nagy idők. Maradandó barátságok köttettek ott is.

Tételmondat: én nem tudok angolul, én csak épphogy tudok angolul, ezekhez az előzményekhez képest. Nincs mit tagadni. Ez nem szerénykedés vagy szubjektív, jól titkolható zavar. Nem úgy áll az agyam. Én tudok tudományosan írni és szakszerűen hivatkozni, nekem vannak ötleteim, vág az eszem, engem ekként minden tanárom elismert (a vérverejtékes, már Múzeum körúti nyelvészetkurzusok oktatóinak kivételével), de a nyelvgyakorlatokon és nyelvvizsgaszerű szigorlatokon szívták a fogukat mindig, hogy ez így nem lesz jó, csináljak valamit, tessék gyakorolni. Természetesen ez abban a nagyon éles eszű, egyetemi közegben értendő. Átmentem mindig.

Én nem néztem emtívít, sem szinkronizálatlan amerikai filmeket. Én sose tanultam nyelvet külföldön, nem éltem kint sehol semennyit. Én ezt az egészet nem értem. Óvatos, csodálkozó nyelvhasználó vagyok ma is, sejtek ezt-azt, könnyedén fordítok, olvasok is angolul, alkalmanként élvezetes beszélgetéseket folytatok, az angol nyelvű színház fanatikusa vagyok, Nádasdy Ádám, Géher István emlékezetesebb élmény magyar szakos professzoraimnál, de rólam lepattan az angol.

Van nekem, mint a lúdtalpbetét, de ez a nyelvhasználat nem az a nyelvhasználat. Ennek nincsen értelme, ez kamu. Mindig csak magyart tanítottam. Én olyan igényeket támasztok anyanyelvem és általában: a kifejezés iránt, annyira elpirulok és rebbenek a magyar nyelv csókjától és tekintetétől, hogy az anyanyelven kívüli nyelv lehajtja a fejét, leteszi csörömpölő fegyvereit és megszégyenülten eloldalog. Kezemet a magyar nyelvnek adtam, mert ő nyerte el. Süvítő, vakító a szerelmünk, bonthatatlan a házasságunk, idegen lovagok, a finn, az eszperantó, a japán, a francia csak az idejüket vesztegetik várfalaim tövében.

71 thoughts on “inglis

  1. Pont most terveztem írni egy egyetemi visszaemlékezést, de inkább leírom most ide. Tudom, hogy inglis, de nekem most az emlékek jönnek elő, és apropója is van. A héten történt, hogy kaptam egy meghívót egy fb-csoportba. Kerek évforduló jön, x éve kezdtük az egyetemet, találkozzunk. Először nagyon örültem, aztán néztem a “tablót”, és rájöttem, hogy kb. 10 embert ismerek, a többieknek nem tudom még a nevét sem. Fogalmam sincs, kik ők, sokukkal életemben nem beszéltem, és azon gondolkodtam, hogy akarok-e olyan emberekkel találkozni, akikkel nincs közös emlékem.

    Én lusta egyetemista voltam, illetve nem lusta, hanem kommunában élő, társasági, bulizós, semmit ki nem hagyós. Illetve egy dolgot hagytam ki sokszor: az előadásokat. Ezért nem ismertem a csoporttársaimat sem.

    Számomra döbbenetes élmény volt, hogy ott mindenki milyen okos, magamat pedig évekig alulértékeltem. Nem mertem megszólalni az órákon. Ott akartam hagyni az egyetemet. Végighánytam a vizsgaidőszakokat. Elvontnak tartottam a bölcsészkart. Távolinak a csoporttársakat.

    Viszont lett egy nagyon vegyes baráti köröm, akikkel kommunában éltem évekig, sok élményem volt, rengeteget buliztam, randiztam, szórakoztam. Ez sem rossz. Az utolsó két évben kezdtem kibontakozni tanulmányilag is, akkor már meg mertem szólalni, és kiderült: okos gondolataim vannak. Tanítási versenyen indultam, külföldre mentem ösztöndíjjal, ilyenek., Nagyon sajnáltam, hogy ezeket nem mertem korábban meglépni.

    A fb-csoportba később hívtak meg, mert a főszervező, aki egyébként ismerősöm fb-on, azt hitte, hogy az egyetem falain kívülről, közös haverok által ismer. 🙂 Kicsit ciki ez. Meg érzékenyen érint, hogy én, a mindig központi figura ennyire periférián voltam. Igaz, csak az évfolyamtársak között, máshol ismertek. Próbálom magamban rendezni, hogy volt egy sok éves szakasza az életemnek, amelyből bizonyos szempontból teljesen kimaradtam. Más szempontból viszont életem egyik legszebb időszaka volt. Csak éppen arról nem szólt, amiről kellett volna szólnia. A végén jöttem rá, milyen jó ott lenni, elemezni jelenségeket, műveket. Arra is akkor döbbentem rá, hogy csinálhattam volna bölcsészkarriert, ha meg mertem volna szólalni már az elején. Volna. Volna.

    És én is féltem a társaimtól, hogy ők olyan okosak, műveltek, én meg… most már tudom, hogy én is. Sokáig terveztem, hogy levelezőn elvégzek még egy szakot, mindegy, hogy mit. A cél csak az lett volna, hogy másképp csináljam, jól éljem meg. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de ahogyan nézem a fb-csoportot, megint kívülálló vagyok.

    • “A végén jöttem rá, milyen jó ott lenni, elemezni jelenségeket, műveket. Arra is akkor döbbentem rá, hogy csinálhattam volna bölcsészkarriert, ha meg mertem volna szólalni már az elején. Volna. Volna.”

      ezt át tudom érezni teljes mértékben

        • Én történelem-német szakra jártam a JATE-ra.. Öt év alatt talán kétszer szólaltam meg a történelem szemináriumokon, de akkor is torkomban dobogott a szívem…Mondjuk nem is érdekelt nagyon a történelem (egyáltalán nem), csak akkoriban muszáj volt a német nyelv mellé második szakot választani. A német szak kicsit más volt, ott jobban magamra találtam, az irodalom mindig érdekelt, és Szegeden azt kőkeményen nyomták… Aztán csak később, úgy 5 év múlva találtam igazán magamra a munkámban.

  2. Coming out: poliamoriában élek a nyelvekkel. Hálás vagyok, hogy magyarnak születtem, hogy a magyart anyanyelvi szinten ismerhetem, de nem szeretem jobban az angolnál, japánnál. Örök álmom a nyelvtanulás, mindig, ha éppen nem kínoz az élet és van egy kis extra energiám, nekifutok franciának, olasznak, és minden új szónak úgy örülök, mint a karácsonynak.

    Én az ezredfordulón jártam az Ajtósira, nekem az olyan volt, mint a Roxfort, számomra Géher professzor az etalon, akinek negyvenedszerre is csillogó szemmel ittam a szavait. Nekem mesebeli volt, hogy magam választom meg az órákat, a tanárokat, zárásig jegyzeteltem a könyvtárban, két dioptriát romlott a szemem. Aztán lassan ráébredtem, hogy ez sem mesevilág, és kapituláltam, kiléptem, másik mesét kezdtem mondani magamnak.

    Nekem az angol a nagy szerelem, kiskamaszként egyetlen túristaszótárral a kezemben jegyzeteltem ki a szavakat, amiket a megtaláltam leírva. Nővéremnek egyetlen olyan bakelitlemeze volt, aminek a belső borítóján rajta volt az összes dalszöveg. Nem szerettem azt a zenét, mégis rongyosra hallgattam, hogy megtaláljam az összefüggést helyesírás és kiejtés közt. Még emlékszem a revelációra, hogy az i-t áj-nak ejtik néhol, heveny csodálkoztam. Tinimagazinokból gyűjtöttem a dalszövegeket, kockás spirálfüzetbe másoltam ki őket, kiszótáraztam a szavakat, saccra tippeltem meg a nyelvtani szabályosságokat. Foggal-körömmel kapartam össze annyit, hogy Shakespeare-t olvashassak, onnantól nem volt megállás, nekem minden kellett, amit az angol nyelv adni tud. Az egyetemi felvételi előtt egy hónappal tanultam csak meg, hogy van angolul hogy főnév meg állítmány. A szóbeli után sírógörcsöt kaptam, annyira biztos voltam benne, hogy nem sikerült. Baromi magas pontszámot kaptam, mert bár a nyelvtani részen hülyeséget beszéltem, irodalomból érdekes kérdést kaptam, ami úgy elgondolkoztatott, hogy nem görcsöltem azon, AHOGY mondom, és kijött belőlem néhány olyan nyelvi frázis, amit azon a szent helyen rögtönöztem, de olyan ügyesen, hogy első hallásra közérthető volt, és ezzel lenyűgöztem őket. Huszonsokévesen voltam elsőéves, csodálkozva néztem a sok naív kamaszt, mindvégig kilógtam közülük, korelnökként életemben először voltam magabiztos egy közösségben. Talán ez hiányzik legjobban az egyetemből, jobban mint a folyamatos szellemi stimulálás. De az angol iránti szerelem még mindig lángol.

    • En is ismerek egy ilyen nyelvszerelmes embert. Ostehetseg. Az ir nyelvet fel ev alatt (allitolag) ugy megtanulta, hogy kesobb o tanitotta az ireket. Mutogattak a teveben is. En csak ugy tudok angolul ahogy ragadt ram. Szerencsere gyorsan ragadt. Valojaban soha sem tanultam, ezert eleg helyetelenul is hasznalom. Elveztem az elo parbeszedek izelelgeteset es memorizalasat, de konyvbol, tanfolyamon a tanulas halalra untatott. Ennek ellenere en is “csipem” az angolt es minel magasabb a szint annal inkabb. Viszek haza egy csomo regenyt, konyvet ami otthon nem kaphato, ha erdekel szivesen kolcsonadok nehanyat. 🙂

  3. “Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.”

    Ez lennék, lettem volna én, ha nem kellene eltartanom magam, és lenne energiám a rendes zéháimra és vizsgáimra is rendesen készülni.

    Én akárhányszor az egyetemi létemre gondolok, vagy nagyon lelkes és feltöltődött vagyok, mert élvezem az új ismeretet, a könyvet, a szempontokat, a nyelveket, amiket tanulok, eltervezem, miket fogok olvasni, hogyan fogok dolgozatot írni belőle – aztán elmegyek, dolgozom tíz órát, és az elmegy az életkedvem, mert erre sincs már kapacitásom utána.

    Lesz most egy tehetség nap az ELTE-n, amolyan szakmai rendezvény, ahol a különböző cégek mutatkoznak be, azt gondoltam, elmegyek, aztán kiderült, olyan embereknek szól, akiknek tehetsége meg projektjei vannak – és én keserű voltam egy pillanatig, és azt gondoltam, hogy nem érek rá tehetségesnek lenni, sajnálom. Aztán azt, hogy az igazi tehetségek valószínűleg már korábban is abból élnek, amiben tehetségesek, így vannak projektjeik is, és nem feltétlenül kell elválasztaniuk a megélhetést és a tudományos karriert.

    Tele van bűntudattal az egyetemi pályafutásom.

    • én abban nőttem fel, hogy ami engem érdekel (hogy tehetséges vagyok-e, az szóba sem került), abból nem lehet megélni. így aztán nagy csodálkozva fedeztem fel, és későn, szinte mindenről lecsúszva, hogy vannak ösztöndíjak, támogatások, külföldi egyetemek, és hogy vannak olyan emberek, akik ezt nem hobbiból csinálják, saját költségen, munka mellett, hanem igenis ebből élnek, és minden energiájukat ebbe teszik, nem pedig a maradékot. de nekem már késő, nekem is el kell választanom a tudományos karriert meg a megélhetést, vagy ha volna is lehetőségem rá, hogy ebből éljek, nem tudom kihasználni. hol én vagyok a béna, gyáva, hol a körülmények nem teszik lehetővé.
      képtelen voltam igazán megvetni a lábam ott, ahol a helyem lenne.

      az egyetem első két évét végiglébecoltam, lilásrózsaszín ködben, magányosan. aztán harmadévesen elkezdett kinyílni a szemem, rengeteget vállaltam és teljesítettem is, de igazán mégis végzős koromra indultam be, kaptam ösztöndíjakat, kimentem külföldre, lett társaságom is, bulis-hajtós társaság, de késő volt.

      azóta is a bűvös kör peremén rohangászom, néha úgy néz ki, hogy beléphetek, aztán valahogy mégsem, vagy éppenhogycsak. a közepébe nem tudok bekerülni, és már nem is vagyok biztos benne, hogy szeretném, mert közel húsz év szerencsétlenkedésbe bele lehet azért lustulni.

      • “de igazán mégis végzős koromra indultam be, kaptam ösztöndíjakat, kimentem külföldre, lett társaságom is, bulis-hajtós társaság, de késő volt.”

        pont ez nálam is. úgy érzem, most be tudnék indulni, most nyíltam ki, most értesültem ösztöndíjakról, de már késő. öreg vagyok, és kívül a körön.

        rossz erre rájönni, na.

        • Mi az hogy oreg vagy…ne maar…en most 45 evesen fontolgatok egy ujabb valtast, miutan hazaertem. Sokan mosolyognak ezen otthoniak persze, de engem nem erdekel. Rengeteg ismerosom van, akik 30 utan egyetemet es 40 korul kezdtek el a phd kepzest. En 26 voltam mikor egyetemre mentem, alig akadt nalam idosebb es ugy neztek ram mint egy elmebajosra, hogy hat “jesszus ilyen oregen idejon”? Mas orszagokban tok normalis ha egy ember 40 korul megy egyetemre es szerintem is az. Ne dontsd el ezt igy elore szerintem, ha ugy erzed most van itt az ido, ki tudnal bontakozni, hat rajta, akkor biztosan ugy is van. Ez a kicsinyes szemlelet, hogy otthon 18-24 kozt egyetem azutan 35-ig karrier, utana mar nem erdekes senki (jo ez igy kisse sarkitas, de van egy ilyen jelenseg, tok gaz),onnantol mehet a sullyesztobe. En arra jottem ra, hogy nem erdemes ezekkel a kivulrol jovo pressziokkal torodni, mert gyakaran visszafog, megtorpant bennunket. Sok sikert! 🙂

      • Ne idegesíts fanny, itt Angliában negyven felett is kezdenek PhD-t, én a harmincas éveim közepén kezdtem szakmát váltani. Ne add fel.

  4. “Én olyan igényeket támasztok anyanyelvem és általában: a kifejezés iránt, annyira elpirulok és rebbenek a magyar nyelv csókjától és tekintetétől, hogy az anyanyelven kívüli nyelv lehajtja a fejét, leteszi csörömpölő fegyvereit és megszégyenülten eloldalog. Kezemet a magyar nyelvnek adtam, mert ő nyerte el. Süvítő, vakító a szerelmünk, bonthatatlan a házasságunk, idegen lovagok, a finn, az eszperantó, a japán, a francia csak az idejüket vesztegetik várfalaim tövében.”

    Ez annyira szép! Én is így érzek, pedig jogász vagyok nem bölcsész. Valahogy emiatt sem tudnék soha véglegesen külföldre költözni, még a gondolata is elrémiszt, hogy állandó jelleggel egy másik nyelven kellene kifejeznem az érzéseimet. Tanultam én angolul, németül, franciául, latinul, de gondolkodni csak magyarul tudok.

  5. elvegeztem 2 szakon egy egyetemet, az utolso 2 eve erdekelt csak akkor mar orakra is hajlando voltam bejarni. A rovid tavu memoriam szuper, ha jol emlekszem napi 60 oldalt tudtam megtanulni ugy hogy a vizsgan vissza is tudjam adni, majd ugy felejtettem el ahogy megtanultam. Kiveve ami erdekelt. Utana kulfoldre koltoztem, tanfolyamokat vegeztem es mar azt is elveztem hogy angolul szolnak hozzam, hat meg hogy tanulni is lehet. Most is azert olvasok terry pratchettet mert elvezem az angoljat meg persze a humorat. es jelentkeztem a kovetkezo egyetememre. meglatjuk felvesznek-e. ha nem iden, hat majd jovore. mert tanulni jobban szeretek mint dolgozni. mert kepzett embernek valo munkahoz angol vegzettseget kell szereznem, oregotthonba mar nem szivesen mennek vissza. azaz dehogynem, ha megfizetnenek rendesen es birna a hatam is, mert szerettem csinalni. az angolom most a beka segge alatt, igy 5 ev itthonlet utan es elotte sem beszeltem kozepfoknal jobban. jo lenne mar angolul beszelo kozossegbe jarni es fejlodni. mamoros amikor orakon at angolul beszelhetek valakivel es atall az agyam. amikor angolul almodom. majd eljon az is. a lanyom mar angolul gondolkozik es angolul beszel konnyebben

    • es emlekszem a lepcsofokokra, amikor eloszor szolaltam meg felelem nelkul, amikor eloszor magyaraztam el egy angolnak azt hogy hullamos, ugy hogy nem ismertem a szot, amikor nemzetkozi kozegben elkezdtem megerteni mindent, amikor elkezdtem erteni a tv-t, amikor elkezdtem erteni a konyveket, majd kesobb az ujsagokat, amikor eloszor ertettem meg a moziban a filmet..evek teltek el a lepcsok kozott es meg sok lepcso van elottem. ugy irom az egyetemi jelentkezesemet hogy megirom, majd atkuldom valakinek hogy irja at angolosra es javitsa ki. nem baj, fejlodok szepen lassan. jartam nyelviskolaba amig terhes nem lettem, azota nem tudom megoldani hogy menjek. talan mar nem is az iskola kell nekem, hanem az angol kozeg.

  6. De szep iras! Megtapsoltam, igazibol. Az utoslo sorokat szeles mosollyal. Koszonom. En is igy erzek a magyar nyelve fele, nem lankado szerelemmel. 🙂

  7. Hű, egyetem. Én ezt kicsit mindig szégyelltem, mert hiába végeztem el a német szakot és vagyok némettanár, én is mindig úgy érzem, hogy soha nem fogok elég jól tudni németül – a mérce nekem is a magyar, holott magyarul se tudok rendesen. A gimiben nagyon szorgalmas, jó tanuló voltam, bár nem kitűnő – közepes képességű vagyok, így aztán minden időmet a tanulásra fordítottam, hogy tudjam hozni a kb. 4,5 – 4,7-es átlagot. Nekünk még azt mondták, hogy “amiből nem vagy ötös, arra gondolj úgy, hogy az a felvételin egy pont veszteség.” Ennek tükrében nagy diadal volt, hogy elsőre felvettek töri szakra, ami nagy álmom volt, és azt gondoltam, hogy itt is rengeteget tanulok majd, és doktorálni fogok, történész leszek. Aztán valahol első évben elfogyott a lelkesedés – az egyetem nem olyan volt, mint vártam, nagy, lélektelen, teljesen más tanulási módszerekre volt szükség, mint ahogy én azt megszoktam, a korábbi években kiégtem már, és maga a történelem sem tűnt olyan érdekesnek.

    Az engem körülvevő új világ annál inkább, csodás dolog volt nem otthon élni, fiatalok közt lenni, nem hajnali ötkor kelni, nem egész nap a tanulással foglalkozni – szédült voltam ebben az új világban, féltem mindentől, de élveztem. És rengetegeget aludtam, bepótoltam a korábbi kialvatlanságomat. A vizsgáktól irtózatosan szorongtam, ez megmaradt a későbbiekben is, de mindig minden meglett elsőre. Másodévben már felvettem az utált és gyűlölt német szakot, amit anyám erőltetett rám, és hiába rontottam el direkt a felvételit, a szóbelim olyan jól sikerült, hogy felvettek. Untam a németes órákat, nyomasztó volt az egész, a tanárok és az évfolyamtársak sem voltak szimpik, ráadásul a német miatt a törire, amit azért jobban szerettem volna, se energiám, se erőm nem maradt. Kollégiumba kerültem, többet jártam buliba, mint órára, megismertem a férjemet, folyt a nagy szerelmi dráma, én meg belevetettem magam, és bár továbbra is rettegtem a vizsgáktól és tanultam is amennyit okvetlen muszáj volt, magát a sulit nagy ívben leszartam. Hülyének éreztem magam hozzá, pláne németből, hiszen a sok sváb és német származású diákhoz képest nem tudtam elég jól a nyelvet, korábban csak négy évig tanultam, meg nyaranta jártam ki Németországba dolgozni, de soha nem foglalkoztam vele igazán – azért vettek fel, mert alacsony volt a színvonal és felelőtlen módon túl sokat pofáztam a tanárnak a felvételin.

    Úgy gondolok vissza azokra az évekre, hogy a tanulás meg a suli ott volt valahol a periférián, keretet adott az egésznek, és teljesítendő feladat volt, hogy meglegyenek a beadandók meg a vizsgák, de az igazi lényeg az addig hiányzó dolgok bepótlása volt számomra, aki az egész tinikoromat úgy töltöttem mint egy szerzetes. Volt végre társaságom, barátnőim, jöttünk-mentünk, világmegváltottunk, életemben először olyan dolgokat csináltam, amit magam választottam, mert kedvem volt hozzá: hastáncolni és aerobicra jártam hetente hét alkalommal, és hihetetlen érzés volt, hogy nem muszáj, hanem azért teszem, mert nekem jó. Dolgoztam is szinte végig, sokat, de ez is jó volt, hiszen lett saját pénzem, és nem kellett anyukámat terhelnem, jó érzés volt, hogy az egész egyetemi létem szinte önfenntartó. És a csúcs a férjem, a szerelem, a testiség felfedezése – az egész egyetemre járás legjobb és legtartósabb hozadéka, amiért érdemes volt odamenni. Nincs mit bánnom ezen, így kellett lennie, nem lettem volna képes ezeket az éveket is kizárólag intellektuális tevékenységgel tölteni, kellett a más, az új, hogy nagyjából egész emberré lehessek, különben tuti megkattantam volna.

    Éretlen voltam a magas szintű tudományos munkához, tanuláshoz, így elszalasztottam a lehetőséget, hogy igazán elmélyedjek benne, hogy versenyekre menjek, ösztöndíjakat pályázzak, hogy valóban élvezzem a nyelv felfedezését – megtanultam mindent, teljesítettem, elolvastam a kötelezőket, írtam egy elég jó szakdogát, és a német irodalmas órákat szerettem is, ott már meg is mertem szólalni és ötösre szigorlatoztam, megdicsért a szigorú professzor, hívott is szakdolgozni középkori német nyelvből, de addigra már volt témám. Sajnáltam, mert szép lehetett volna, én és a középkori német eposzok passzolnánk egymáshoz, de nem lehet mindent egyszerre, ez az életem nem a tudományos pályáról fog szólni. Azóta tanítok, voltam tolmács, de érzem, hogy ez nem az a tudás, amit én igazinak tartanék.

    Az angolom amolyan hol volt, hol nem volt, gimiben tanultam négy évig, aztán öt évig semmit se foglalkoztam vele. Kiderült, hogy kell abból is nyelvvizsga, nosza nekiláttam, tanfolyamon a középfokú csoportba kerültem az évek óta álló tudásommal, és lett egy nagy motivációm is: az animék-mangák akkor csak angolul vagy angol felirattal voltak elérhetőek, és szerettem volna eredetiben olvasni a Gyűrűk urát is. Lett egy jó tanárom is mellé, nagyon sokat olvastam angolul, hamar meglett a nyelvvizsgám, aztán ahol német tolmács voltam, kellett angol is, vállaltam, és elvoltam valahogy, kommunikatív vagyok és ami hiányzott a nyelvismeretből, azt lelkesedéssel meg józan ésszel pótoltam. Hobbiból rengeteget fordítottam, aztán hívtak pénzes munkákra, és mentem oda is, bár a tudásomat kevésnek éreztem, a megbízók elégedettek voltak – én kutyaütőnek tartom magam angolból, sose lesz ebből semmi alapos nyelvismeret, főkét, hogy mostanában nem érek rá vele foglalkozni.

    • Es a torivel mi lett? Azt felbehagytad? En is azt vegeztem, nem olyan altalanos jolijoker elven, hanem mint te, tenyleg erdekelt, imadtam kiskorom ota, de az egyetemen sikerult elhidegulnom tole, sot.. Milyen gaz ez nem? Valahogy sosem jottem ki jol az oktatasi keretekkel, biztos az en hibam, de mindig ugy ereztem, hogy csak elvesz, pl. a lelkesedesbol. Bennem valahogy takareklangon volt mindig is a kotelessegtudat.

      • Nem hagytam félbe, megcsináltam a törit is a némettel egy időben, és tanítom azt is. Csak sokkal kevesebb jutott rá a nemszeretem másik szak mellett. Töriből kevés tanulással is ötösöket szereztem, így a németre kellett több energiát fordítani. Arról nem is beszélve, hogy a németes órákon mindig volt katalógus, nem lehetett hiányozni, ezért a töris óráimra, ahol nem volt ilyen szigorú a rendszer, szinte egyáltalán nem tudtam bejárni.

      • De akkor te se vagy igazi szépségfasiszta…
        A közepes képességem a nevelési tanácsadóban derült ki – azt mondták, hogy főként a reál tárgyakhoz nincs semmi logikám sem – véres verejtékkel dolgoztam meg minden évben a matek négyesért, és máig nehézséget jelent számomra az összeadás-kivonás, az osztásról nem is beszélve.

          • Nagyon sok pályához kellenek a reál tárgyak, sőt, azokhoz a pályákhoz, amiket ma társadalmilag és anyagilag is megbecsülnek matek, fizika, kémia, biológia kell (orvos, mérnök, informatikus, közgazdász). Mi a pályaválasztás miatt fordultunk a nevelési tanácsadóhoz (jó a gyerek a humán tárgyakban, de nem megy neki a matek) és bizony azt mondták, hogy a reálhoz tényleg síkhülye vagyok, kézügyességem semmi, tehát nehogy valami szakmát tanuljak, így maradnak a humán tárgyak, tanárnak majd jó leszek. Elég lelombozó volt.

            • Tudom, de marhára idegesít. Ja, tanárnak, meg hasonló aljamunkához jó, mi? Bezzeg, ha játékprogramokat írnál, az igen!
              amúgy tudtommal egyre több helyen vannak fontos munkakörben humán végzettségűek, mert számolni ugyan nem tudnak, de pl. kommunikálni igen. És valljuk be, ma már inkább számítógépek számolnak. Ellenben egyelőre beszélgetni még nem tudnak. Mivel gondolkodni sem.

  8. Az ínglis, az én plátói szerelmem.
    10 éves korom óta tanulom, illetve tanulta, tavaly feladtam. Egy középkategóriás autó árát költöttem nyelvtanfolyamokra, magánórákra, de egy liter tejet is nehezen kérek. Én tényleg nem értem, hogy hogy a francba fordítok és értek nagyon jól, de megszólalni nem tudok.
    Németül az iskolával egyidejűleg kezdtem tanulni, egész tűrhetően is beszéltem, hamar nyelvvizsgáztam, aztán abbahagytam, hogy a főiskolán jól leégessem magam szaknyelveken. Németül azóta kizárólag útbaigazítást, sört és kolbászt tudok kérni, meg gyerekdalokat énekelni.

    Folyamatos megaláztatás emiatt a társasági életem, sok külföldi ismerőssel, akik beszélnek, én értem, de csak ülök kukán, vagy a férjem tolmácsol. Iszonyúan utálok megszólalni, a kiejtésem egy második világháborús szovjet menekült első new yorki próbálkozásait idézi. Áh.

    • Kb. 20 éve küzdök az angollal…Tanfolyamok, magántanárok tömkelege, újrakezdések, és abbahagyások. Present Perfect megtanulása századszorra, majd elfelejtése százegyedszerre…
      Fellángolások, hogy nem lehet perfekt angol nélkül létezni, hogy annyira égő, amikor olyan céggel dolgozom, ahol az angol vagy holland ügyvezetővel nem tudok tárgyalni, hacsak nem tud németül…
      Aztán a Nagy Elengedés pillanatai: én már soha nem fogok perfektül tudni angolul. Sokmindent tudok, tanulok, de ezt nem fogom soha megtanulni. Ez van. dőlj hátra, és élvezd a tolmács duruzsoló hangját.
      Na, most itt tartok.

      • Mindezt a tökéletes árnyalatú rúzsban! De jól írod. Na, én diplomával érzek hasonlóan. De még csillog a remény. Hogy olyan ez, mint tíz kilométert futni, ami oly életszerűtlen, idegen volt kamaszként. De most! Most bármi. Hátha úgy áll az agyam mégis. Ha onnan nézem.

  9. Négy idegen nyelvet tanultam eddig. Imádom csinálni, ragad rám minden szó, nyelvtan, akár hobbinak is elmenne a tanulás. Maga a beszéd mégis egy stressz mindig, mert nem én vagyok az a lány, aki egy másik nyelven beszél. Nem vág az eszem, nem vagyok választékos, nem vagyok hiteles, lemaradnak a szavaim a gesztusaim mögött. Nem értem, miért van ez, miközben mások bármilyen élethelyzetben képesek önazonosak lenni egy 200 szavas szókinccsel is.

    • Igen igen igen!
      A stabil tudású kolléganőmet soha nem érdekli az ‘eshetőség’ és ‘lehetőség’ közti különbség, meg a ‘lassító’ kifejezés legpontosabb megfelelője. Mégis ő beszél jól, én meg nem. Ez van, nagyon akarok, és hülyét csinálok magamból.

    • Biztos, hogy vag az eszed es hieteles is lennel. Konnyen lehet, hogy ez a bizonytalansag az igenyessegedbol fakad. Abbol, hogy szinvonalasan szeretnel beszelgetni, de ez rogton nem megy, akkor sem ha a kisujjadban van a nyelvtan es beteve tudod a nagyszotart. Az agynak is at kell kapcsolni masfajta gondolkodasmodra, ehhez ido kell. Szerintem az ilyesmi a gyakorlattal jon. Ugy ertem, ha nyelvi kornyezetben lennel egyre termeszetesebb lenne. Van aki jol erti a nyelvet de nehezen kezd el beszelni. En forditva voltam ezzel, bar elotte tanultam valamelyest, de megszolalni nehez volt eleinte, viszont gyorsan eldontottem, hogy beszelni fogok nem erdekel mennyire szarul meg akcentussal. Beszeltem mindenhogy, az egesz testemmel. Voltak cikis helyzetek, de nem foglalkoztam vele. Hosszu evek alatt sem sikerult ugy elsajatitanom a nyelvet mintha a sajatom lenne. Szerintem nem is lehet tokeletesen, (nekem nem sikerult) nagyon jol igen. Viszont sajnos a magyar arnyaltsagom is megkopott mert keveset beszelgetek magyarul, de azt gyorsan vissza lehet epiteni. Foleg ha ilyen szinvonalas emberekkel csicsereghetek sokfele temarol. 🙂

      • Meg annyit, hogy ha csak 10 napot toltok otthon es magyarul kell beszelnem, visszaterve ide az elso napokban nyokogosebb az angolom, keresgelnem kell a helyes kifejezodest, nyelvtan, kifejezesek egyutt stb…mar egy rovid idoszak is erezhetove teszi, hogy mennyire mas ha nem nyelvi kornyezetben van valaki.
        Szoval ez ilyen, attol te meg megallnad a helyed barhol, max. eleinte kicsit docogos lenne.

        • Nekem is az a bajom, hogy túl bonyolultan gondolkozom és fogalmazok magyarul és elsősorban fapadosra kell váltanom a gondolkodásomat, hogy idegen nyelven beszéljek. De a szünetelés pont fordítva van: ahányszor hazamentem néhány hétre-hónapra, utána szintet ugrott az angolom és meglepve hallgattam magamat. Aztán megint elfáradok és elkezdek szinte dadogni. Mintha kéne néha néhány hét, amikor nem fárasztom sem az agyamat sem a számat egyetlen angol szóval sem.

          • Hat, ebbol is latszik, hogy nincsenek altalanos szabalyok. Mondjuk a faradast en is ereztem egy ido utan ha sokat kellett beszelnem vagy kacifantosan…de az utobbi evekben nem voltak hosszu, melyenszanto beszelgeteseim. Szuk keretek kozt mozgott a szovaltas abban meg nem lehet elfaradni csak halalra unni. 😉

  10. Szépséges-gyönyörűséges írás!
    Bölcsészkar mindörökké (hogy ne angolul írjam)!
    Magyarul tudni csodálatos, és biztonságot ad, de én az angolt jobban szeretem még a magyarnál is.
    Azért, mert az angol nekem kiskoromtól egy titkos nyelv volt, ami az enyém, én választottam, és nem a szüleimtől kaptam.

  11. Idén angol tanfolyamra járok. Évek óta kerülgetem az angol nyelvet, már ezer szó a fejemben kavarog. Használható nyelvtudásra vágyom. Szeretem az anyanyelvemet, de nem egy világnyelv, és a szépségétől, kifejező erejétől nekem nem lesz jobb. Sosem leszek Esterházy kaliberű író, csak egy természetbúvár vagyok, akinek kezd elege lenni a bezártságból. Tehát mindenre elszántan magamhoz édesgetem az angol nyelvet. Várom, hogy angolul álmodjak.

  12. No ezzel én úgy vagyok, hogy azért nem beszélek jól angolul, mert úgy szeretnék, színesen és árnyaltan, mint ahogy magyarul tudok, ha tudok.
    Annyira meg nem vagyok képes megtanulni az angolt, nem áll rá az agyam. Így blokk van, töröm, és mindig is törni fogom, attól tartok.

  13. jo nektek.
    sokakanak. orulnek ha csak akkor kellene kinyitnom a szamat idegen nyelven amikor helyesen tudom mondani. sajnos nem igy van (munka miatt). es aztan meg latom ahogy kozepes vagy az alatti kepessegu anyanyelviek egy mondat utan leirnak engem, mert nem ugy ejtettem egy szot ahogy az o megyejukben szokas. aztan kuldenek emaileket akkora ertelemzavaro helyesirasi hibakkal hogy neha ugy kell haromszor elolvasnom hogy egyszer megertsem.
    jo nektek.
    utalok idegen nyelven elni. ezek az evek nem az en eletem. ez nem en vagyok.

  14. Ezt de jó volt olvasni!
    Az utolsó bekezdés szerintem is gyönyörű!

    Az angol nyelvvel nekem különleges a kapcsolatom. Igazándiból nem is nagyon tanultam angolul, de folyékonyan beszélek – így hozta az élet. Leginkább az üzleti nyelvet, de olvasok egyszerűbb könyveket, nézek szívesen filmeket is angolul.
    Nekem oroszul kellett tanulnom. 13 évig tanultam – tagozatos általános iskola+középiskola+főiskola, és nem beszélek oroszul, de megértem nagyjából, ha valaki oroszul beszél. Akkor lehetetlenség volt angolt tanulni.
    Angolul 2 hétig tanultam egy angliai nyelviskolában, gyakorlatilag nulláról indulva (bemutatkozni képes voltam, talán egy pohár vizet is tudtam kérni előtte). Nem volt ott más magyar, sem orosz, tehát kénytelen voltam angolul beszélni, még akkor is, ha nem helyesen mondtam. Ez megadta a kezdő lökést, felszabadultak a nyelvi gátak. A többi jött utána, mivel rá voltam kényszerítve a munkám miatt. Ragadtak rám a szavak, a kifejezések, olvastam az újságcikkeket, néztem a filmeket, hallgattam a dalszövegeket. A nyelvtani szabályokat nem tudom, de hallás után meg tudom mondani, hogyan hangzik jól egy kifejezés – az angolok szerint nagyrészt helyesen is.
    Nyelvvizsgám nincs, nem is lesz, hiszen minek? Az a lényeg, hogy beszélek, értek.

      • Jaj de aranyos vagy 🙂 köszönöm!
        Dolgoztam, nagyon-nagyon sokat (mint általában).
        Sajnos mindig lemaradásban vagyok a posztokkal és a kommentekkel is, de mindent elolvasok ám.
        Nagyon sokszor van, hogy kommentelnék valamit, aztán továbbolvasok, és látom, hogy már egészen másfelé halad a beszélgetés, és még mindig nagy a lemaradásom, inkább olvasok tovább.

      • Mert kis hazánkban sajna sokan csak a papírt nézik. Nekem Rigó utcás középfokúm van, de szövegértésem anyanyelvi szintű, akár skót vagy welszi tájszólást is értem, simán felsőfokúzhatnék, ha ki tudnám perkálni a vizsgadíjat. Simán felveszik helyettem az újabb vizsgás júzereket, akik nem tudják használni a múlt időket.

        • Úgy érzem ezek után, hogy nekem szerencsém van, tőlem még sehol sem kértek nyelvvizsga papírt. A nyelvtudásomat viszont mindenhol letesztelték, nyilván elégedettek voltak. Tárgyalóképes angol nyelvtudást szoktam megjelölni.

          Jártam már úgy, hogy az egyik kollégámat felkérték tolmácsolásra egy ügyben, és kb. 5 perc után kijött, és kérte, hogy váltsam fel, mert nem megy. Neki felsőfokú angol nyelvvizsgáról volt papírja, de gyakorlatban ez sajnos mégsem működött.

          • Hehe, életem első profi tolmácsolási feladata két pénzügyi szakember között lett volna, ami egyrészt szakszöveg, amit akkor nem ismertem, illetve a külföldi szakember görög volt, olyan vaskos akcentussal beszélt, hogy először fel sem ismertem, hogy angolul. Mire azt megszoktam, vért izzadtam.

  15. A felmenőimre és rám is az volt jellemző ,hogy nem szerettük a favágó munkát, sem a gyakorlást. Csak ami magától ment abból éltünk.
    A fülem nem igazán segít 😦
    Igy az angolom szóra sem érdemes 😦

  16. Én is magyar-angolon végeztem, csak nem az ELTÉn, hanem máshol. Na, ott nem volt tanszabadság. Volt viszont közösség. Az éltetett, miközben hülyére olvastam magam. Meg mindenki. Aztán rájöttem, hogy bulizni jobb. A végén éreztem rá az egyensúlyra, de akkor meg már ötödéves voltam. Hihetetlen, egyszer összeszámoltuk, hogy adott félévben hány oldalt kéne elolvasni, több tízezer jött ki. (19. sz. irodalma vitte a pálmát, magyar regények és líra, hozzá szakirodalom, világirodalom, nagyregények, meg még angolul is pár Thackeray és Dickens, plusz szakirodalom) Mikor a szakdogáimat olvasom (portörléskor), könnybe lábad a szemem, hogy miket tudtam akkor. Szinte minden szemináriumi dolgozatomra megjegyezte valaki, hogy benne van a phd-dolgozat lehetősége. Most meg megy a napi favágás: középszintű érettségi kifacsarása félig írástudatlan kamaszokból.

    • 😦 ezt érzem én is, és ilyenkor elkeseredek. Ha elolvasom a német szakdogámat arra gondolok, hogy jéé, ezt én írtam valamikor? Most meg azon küzdök, hogy valahogy századszorra beleverjem a fejekbe a létige ragozását. és olyan feleleteket hallgatok töriből, miszerint Jézus buddhista vallású volt.

    • Az utolsó mondatod miatt ment el a kedvem az egyetemtől. Hogy minek legyek én angoltanár, bajlódjak nyikhajokkal, könyörgéssel és szankciókkal vasaljam ki belőlük a házi feladatot? Én győzködjem őket, hogy mennyire fontos az angol, hogy a globalizáció terjedésével egyre inkább létszükséglet? Rájöttem, hogy rohadtul nem vagyok pedagógus alkat, az utolsó évben dobbantottam az ELTÉről. Anyám még mindig elvesztegetett éveknek tartja az egyetemet. Fura mód bennem semmi megbánás nincs, sem azért, mert odajártam, sem azért, mert otthagytam. Azok igenis jó döntések voltak, amelyekből profitáltam.

  17. Én hiszek az élethosszig tartó tanulásban, és öröm nekem, hogy idén angolul tanulhatok. Aztán jó lenne még egy nyelvet megtanulni, a hindi és a spanyol tetszik. De rájöttem, hogy az orosz is szép nyelv. Megnéztem a Sztalkert, Tarkovszkij rendezte, és jó volt hallgatni a színészeket.
    Érdekes, hogy gyerekként utáltam tanulni, kín volt iskolába járni, végül be se fejeztem, egyetemről nem is álmodtam. Felnőttként viszont nincsenek gondjaim a tanulással.

  18. És, igen, írt a bejegyzés távolba szakadt szereplője, Gábor is, és idézhetem:
    “jo volt az “inglis” c. iras. legalabb bizonyitja, hogy ezek az evek valoban leteztek. es talan haszontalanok sem voltak.”

  19. Visszajelzés: mire járjon? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s