Definiál. Minősít. Ne tegye. És mivel nem tudja, milyen nekem, ne mondja meg, hogy nem úgy kéne reagálnom.

Általában úgy érzem, a kommentelés az olvasók bulija egymás között, illetve a szövegek írása és a technikai üzem után nekem kevesebb figyelmem marad a kommentekre. Ezért vagyok jóindulatú és közönyös: a sokféleség amúgy is önérték.

Sok értelmes, jóindulatú olvasóm elsősorban a poszt és az értelmes komment miatt van itt, ő maga is ilyeneket ír, de az is élmény neki, hogy ekkora faszok is vannak? Az antropológiai egzotikumok.

Profinak kéne lennem, rinocéroszbőrrel, de elárulom, hogy ember vagyok, és nem akarok úgy kattintani a blogomra, hogy kellemetlen, illetéktelen, nyomasztó, amit velem kapcsolatosan írnak ide olyan információk alapján, amelyeket innen tudtak meg és a maguk szakállára értelmeztek, elózva, ellenem.

Nem kell, hogy egyetérts. Egyáltalán nem várok ilyet. Nem is nagyon érdekel. Szeretetet se várok, következésképp nem tudsz ezzel zsarolni. Kommentet se várok.

Ha mégis: írd le a véleményed. Mesélj magadról. Érvelj. Kérdezz. Viccelj. Hozz be új szempontot. Linkelj akárkit. Csóváld a fejed a lúdtalpasok/szakállas férfiak//pirézek miatt. Bármi…

De ne használd – a blogom minősége és iránya által összehozott – olvasottságot arra, hogy engem lenyomj. Azaz: te tűnj okosnak velem szemben, rólam derüljön ki, mekkorát tévedtem/milyen sznob vagyok/mik a titkaim/te mekkora áldozat vagy, és főleg arra ne, hogy rámmondj mindenfélét, kellemetlenkedj, vádaskodj.

Csalódhatsz bennem, nyugodtan. Nem szavatolok azért, hogy minden tetszeni fog, mindennel egyetértesz – csak azt fogadd el, hogy én így látom. Nem csak odakenem, én a szöveget egész nap formálom, álmomban is. Negyven évem van abban, hogy így gondolkodjam és írjak. Nem felelek az elvárásaidért, a szövegeim benned születő értelmezéseiért. Igyekszem pontosan fogalmazni. Az értelmezés a te dolgod és felelősséged.

Azt szeretném írni, amit gondolok, következetesen és basztatások nélkül. A tévedéseimet magam szeretném belátni. A kommentszabályzat jegyében írókat tisztelettel kezelem. Sok apró szúrást elviselek, de általában arra kérek mindenkit, hogy a beszélgetés nyugodt és tiszteletteljes legyen. Ha te intenzíven reagálsz, és arra én válaszolok, akkor ne mondd, hogy jobban kéne tűrnöm a más véleményt, mert te kezdted. És nekem meg az a véleményem, deal with it. Gyávaság akkor kiabálni, amikor visszakapod. Te nem vagy a helyemben, nem tudod, milyen ezt a blogot írni, mennyit kapok mindenfelől miatta, talán más alkat is vagy. Ne minősíts!

Tűröm, sőt: a sokféleség érték. Egyik véleményt nem érzem a másik ellenségének, és nem szeretem, amikor odáig egyszerűsödik a kérdés, hogy két oldal van, és vagy-vagy. Tűröm, és válaszul leírom a magamét. A komment tartalma nem zavar, még rasszizmus is maradt a blogon, meg nemierőszakáldozat-hibáztatás. A stílus és a személyem minősítése, valamint az olvasó téves szerepértelmezése az, amiért szólok.

Ne taszigálj át engem a vállalhatatlan oldalra. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy meg vagy döbbenve, mert mást vártál, másnak hittél, a korábbi posztjaim – szerinted – mást állítanak. Ez nem tartalmi érv. Ez sima zsarolás, azért jössz ezzel, mert nincsen valós érved. Ez a te térfeleden történik, a te értelmezésed és a saját meggyőződésed mondatja veled. Neked kell elfogadnod, hogy én a jelen témát így gondolom (nem úgy, mint te, nem úgy, mint akiket még olvasol, nem úgy, mint a múltkor, egy hasonló, de lényegileg más témában). Legalábbis: efféle kérdéseim vannak. A fejlécben nemrég az a mondat szerepelt, miután szembesültem egy “következetes” blog visszásságaival, hogy “nincs eszme, nincs értékrend, csak jó mondatok”. Annak, hogy szerinted egy újabb írásom ellentmond egy régebbinek, vagy a blog – általad lepárolt – értékrendje, iránya, tartalma ellentétes az új poszttal, többféle oka lehet. Egyik sem ijesztő:

• változnak az idők és a gondolataim
• más témáról más a véleményem, nem egységes
• az eredeti irónia volt/vendégposzt
• nem az elvhűség és következetesség a lényeg, hanem a folyamatos intellektuális erőfeszítés
• te félreértetted a korábbit, vagy a mostanit, vagy mindkettőt (mármint azt, hogy én mit állítok bennük)
• a mozaikdarabokból csak a téged visszaigazolókat látod
• nincs is ellentmondás a kettő között
• ennyi mindent gondolok egyszerre, gondolatkísérlet, hangos brainstorming
• nem kell mindennek, főleg egy ilyen percműfajban született ezerkétszáz írásnak egymáshoz illeszkedőnek, tökéletesen egy irányba mutatónak lenni (nem is lehet).

Nagyon könnyen tudnék olyat írni, ami mindig és mindenkinek helyeselhető volna, amitől általánosan szimpatikus lennék, mert ha valamihez, ahhoz kivételes képességem van, hogy átlássam, mit szokás gondolni, mondani, milyen egy Liberális, egy Anya, egy Feminista, egy Özvegy, egy Jótét Lélek. Tudom, hogyan lehet meghatni az embereket, hogyan lehet könnyű szolidaritást építeni, szörnyülködni azon, amin szörnyülködni szokás, és eltitkolni azt, ami cikis. Ehhez bizonyos témákat kerülnöm kellene, be kellene építenem egy általam nem kedvelt szókincset, néhány nagy igazságot mondani, aztán ismételgetni, igazodni egy konszenzushoz (mások véleményéhez), és akkor lehetne háromszor ennyi olvasóm is. De nem ezt választottam, mert az nekem kevés és közhelyes volna, meg színjáték is.

Nem fogok például azon siránkozni, hogy középkorú, családos emberek “egyik napról a másikra elhagyják a családjukat, mert megunták a társukat, és sajnos, mindenki lecserélhető”, pedig néha éreztették velem ilyen helyzetek elszenvedői, hogy ezt várnák tőlem mint “nőpárti blogotól”. De mit csináljak, ha a fenti idézet szerintem nem igaz? Ha egyszer a “szépen élnek” házasságot, mely a társadalom sejtje, továbbá az utódok felnevelésének biztonságos burka, a jelen, kiüresedett, lélektelen formájában nagyjából mindenestül kudarcra ítélt vállalkozásnak tartom, definícióját hibásnak, résztvevőit pedig szembe nem nézőnek, önérdekeket patetikusan magyarázóknak, képmutató egoistáknak, és igazi szeretet és méltóság híján levőknek?

Szeretem azt írni, amit tényleg gondolok, ellentmondásostul is, akkor is, ha zavaros. Szeretem a sokféleséget, a nehéz kérdéseket, a saját kételyeimet. És szeretem, hogy neked más a véleményed – amíg nem játszol vele sarokbaszorítósdit, és nem itt akarsz hatalmaskodva a bloggernél nagyobbnak kinézni. A sokféleség amúgy önérték, egy plurális, hosszú kommentvita pedig a legjobb, ami a bejegyzés alatt történhet.

A je ne suis pas charlie című bejegyzés legelején elismerem, hogy nem tudok eleget a témáról, és é nem leszek hirtelen szakértő, csak mert most mindenki ezt a történetet véleményezi, ezért nem megyek hozzá közel. A szöveget a magyarországi reakciók felszínes és hamis volta, az a bizonyos gyomortáji nyüszögés ihelette (hogy lett hirtelen ennyi elkötelezett liberális, a szólásszabadság és a kritika jogának védelmezői, akik tegnap még egy ártatlan mondatért akarták felkoncolni kommentelőtársukat? és ma is ezt akarják!). Továbbá az iszlámról való általános, nagyképű és felületesen megmondós véleménynyilvánítást bíráltam benne, illetve arról a félelmemről is szól a poszt, hogy a megtámadott európai közösség (?) összezár, önigazoló, bizalmatlan és idegengyűlölő lesz. A többi mind kérdés, gondolatkísérlet volt, illő tisztelettel figyeltem a nagyobb tudásúakat, és korrektül válaszoltam.

Basztatás, minősítés, látszólagos jóindulat mögötti szúrás ne legyen ezen a blogon.

Nem akarok mentegetőzni, magyarázkodni, sarokba szorítva lenni. Nem akarok ideges lenni. Nem akarok eltompult lenni. Érzékeny akarok lenni, és szeretném merni kimondani, amit tényleg gondolok. Legyél ebben partner, és írd le a magadét. De legalábbis ne kösd e szekér kerekét. Kösz.