lena dunham megmutatta

Ez is egy hír most, van min gondolkodni.

Az egész előtt két deklaráció:

A fehérneműkérdés. A huszonegyedik századi, szélsőségesen specializálódott, minden illúzióra akalmas, minden problémára megoldást nyújtó fehérneműkultuszt túlzónak érzem. Ami pont a Women’s Secretben vagy az Intimissimiben van: a sok kis átlátszó pánt, betét, szilikonpárna, kétoldalas ragasztó, variálható modell. (A férfiak is panaszkodnak, hogy át vannak verve — ők azért maradjanak csöndben, mert nem a természetes mellünkre kíváncsiak, hanem a gömbölyű-nagy-tökéletesre, amely trükk nélkül is olyan. Olyannal meg nem szolgálhatunk.)

Ez a fajta fehérnemű-használat eltávolít a saját testünk valóságától, a természetes formáktól. Az én eszményem és fehérnemű-szokásaim hasonlóak, mint Lenáé, vagyis: nem tömünk, párnázunk, emelünk, nyomunk össze, képezük dekoltázst, a merevítő pedig leginkább bök és nyom, több melltartómból kiszedtem. Sőt, ha nem volna kényelmetlen (pl. biciklizés közben), szívem szerint nem hordanék melltartót sem (ehhez mondjuk az is kellene, hogy kulturálisan elfogadott legyen a ruhán átmeredő mellbimbó, de nem az). Amióta kifejezetten kismellű vagyok, néha meglepődöm, hogy egy-egy, optikailag mellnövelő hatású ruhadarab mennyire javítja a testem arányait, ez tetszik, de asszem, hétköznapi viseletként maradok a B-s sportmelltartómnál és a legegyszerűbb fazonoknál, és vállalom, hogy most ennyi az annyi. (Addig, amíg. Ez lábjegyzet. Implantátumom nem lesz, ez biztos.)

A tanga szerintem csak bizonyos ruhák (fehér, áttetsző vászonnadrág, szűk miniruha) alá való, egyébként általános viseletként nekem nagyon nem ízlésem. A túl mélyre vágó seggpánt gusztustalan tud lenni. Az arzenálom: szegés nélküli, egyszínű, legyegyszerűbb fazonok, teli fenékkel, Intimissimi. A színük szépséges, élénk, azt mint életérzést szeretem, főleg ha a melltartó színével is egyezik.

A másik előzetes megjegyzésem a test megmutatásával kapcsolatos. Én általában nem szeretem, ha bárkiből túl sok látszik, ha a közösségi portálokon kevesebb ruhában mutatkoznak az ismerősök vagy akár a sztárok, mint amennyiben én fesztelen tudok lenni pl., ha egy álmos reggelen benyit a terasz felől a szomszédom (márpedig benyit). Beleértve a fürdőruhás képeket is. A test valahogy nem erre való, ez talmi. Tehát nem gondolom, hogy aki vékony, aki tónusos, az csak nyugodtan mutogassa magát, neki szabad, mert ő szép. Én sem teszem ki így magam, pedig sokak szerint volna motiváló. Nekem bloggerként fontos, hogy személyesek és jelentésesek legyenek a fotóim, és ne is okvetlenül előnyösek vagy megalkotottak.

Sok és sokszor öncélú a meztelen bőrfelület a képeken. Eltolja a hangsúlyokat, ki se látszik alóla a sport, az öröm, az élmény, a személyiség, az aktuális téma. Uniformizál is: én már nem is tudom, ki feszít topban, kockás hassal azon a képen, csak a feszítés marad meg, a mindig egyforma póz és gesztus, meg a sok csiricsáré kellék, rózsaszín nadrág, piercing, tetkó, hosszabbított haj. Nem azért zavar, mert szexuális jellegű (sőt, egyre kevésbé az), vagy mert szexualizált, hanem valahogy magamutogatós, nyomasztós, hazug, másokra hasonlítani vágyó. Nem az, ami, hanem “ide nézzetek”, és ez kelti a szégyent és viszonyítást a többiekben. Minden nyomorult cikkbe ilyen fotókat tesznek már, sport, bőrprobléma, táplálkozás ürügyén kapjuk az arcunkba mások seggét, köldökét. Most épp Lenáét, bátor feminista gesztusként és önálló hírként.

Teljesen más egy ilyen fotó, ha van kontextusa, ha például művészi ábrázolás része, vagy  anatómiailag mutatja pl. a hasizomgyakorlat helyes kivitelezését.

Na, ez az apropó:

http://divany.hu/tejbenvajban/2015/05/28/nem_ok_nelkul_vetkozott_lena_dunham/

Ugye megint azért írnak erről a médiában, azért teszik ki közösségi portálokra, hogy jól megossza az embereket, kommenteljenek, legyen nekik véleményük. Én nem szeretek ennek bedőlni, nem akarom végrehajtani azt, amit vár a gépezet. Nekem nincs arról éles véleményem, hogy Lena akciója helyes-e, jó-e az irány, sem arról nem nyitnák hitvitához hasonló párbeszédet, hogy Lena teste szép-e, jó-e így. Lena fotója vagy üzenete, meg ez az egész akció nem kelt bennem indulatot vagy pártoskodási hajlamot, sem ágálási, sem bizonyítási vágyat, sem elhatárolódást, sem azonosulást. Szeretem az árnyaltságot és a kellő távolságot.

Így annyit mondok csak, hogy ezt a testet nagyon lehet szeretni mondjuk annak, aki az egész embert ismeri, ez a test nem csúf, és nem is hamarosan lesz feltűnően beteg — kis, mélyben húzódó, rejtett panaszai vannak talán, amelyek sok éves távon rombolóak csak.

Fiatal nőknek felmutani ezt a testet mint példát, hogy legyetek, lehettek ilyenek, nem baj, így néz ki a “természetes, “meg nem gyötört” test, az viszont szerintem nagy tévedés, főleg a már amúgy is gondosan ápolt öncsalás talaján lesz belőle sok rossz közérzet, titokban utált tükörkép és testi panaszok.

Lena akciójáról nem azért írok, hogy a magam fitneszszekerét toljam vele, vagy mert nem tetszik, pontosabban: nem szeretném, ha ilyen hasam lenne, mint Lenának (de be tud vágni az ilyenbe bármilyen gumírozás! de jó, hogy ez sincs már!), hanem azért, mert igazságkereső alkat vagyok, és hamisságot, megúszást érzek ebben az egészben.

A szálkásra edzett, diétázó celebek életmódja egyébként abban a világban szükséges az elhízás ellen, ahol az őz az állatkert lakója, mindent gépek végeznek, hét decis és csupa cukor-tej a kávé, és légkondis kocsi repít mindenhova. Bőven van mit ellensúlyozni. Ha ilyen a kontextus, akkor nem túlzás az öngyötrés, és butaság is csak ez ellen tiltakozni. Az igazi baj az eltorzult életmóddal, civilizációs ártalmakkal van. Én borzadok ettől is, sokaknál látom amúgy, a test intenzív használatának e szuperjóléti változatát: ötven perc a high tech teremben, extra zsírégető kapszula, spinning, dübörgő zene, majd neonsárga cipő le, zuhany, lift, és pattanás a garázsban várakozó kocsiba. Nem így kellene élni, az egész életnek mozgásnak kellene lennie, bringázni meg lépcsőzni kellene, bevásárlószatyrot cipelni, könyveket padlásra felpakolni, ösvényen szökellni, folyóban gázolni, és akkor nem volna ennyi baj és ennyi korrigálandó. Az ösvény és az őz metafora is, ugyanakkor valóság. Nekem nem szerencse vagy megörökölt állapot, hogy erdőben lakom, hanem döntés.

Az évek elteltek, a “nemrég szültem”, “szoptatok” felmentés ideje lejárt, ilyenkor pedig tenni akar valamit az ember lánya. Én nem a mesteri, trükkös öltözködés, előnyös smink és frizura útját választottam, és nem is azt, hogy jó lesz így, elfogadom magam, mert egyszerűen nem szeretnék úgy kinézni, ahogy azok, akik ezt mondják. Helyette a testemen, bőrömön dolgozom. Eszközeim a sport, a hidratálás, az átgondolt és mérsékletes táplálkozás (feldolgozatlan, adalékanyagmentes ételek, szénhidrátszegény arányok), a pihentető alvás, tiszta levegő és az étrend-kiegészítők. Váljék a testem olyanná, hogy ne kelljen látszatot keltenem, hanem egyszerű, trükk nélküli fehérneműben is formás legyek, vagy alapozó nélkül is szép legyen a bőröm.

Szerintem Lena teste nem természetes, nem formás és amúgy teljesen átlagos, csak abban a kontextusban számít kivételnek, ahol minden kollégája megszállottan diétázik, edz, plasztikáztat és trükkösen öltözik, egymással versengve, a fotósok, a közönség és a szakma tekintetének kereszttüzében. Ez nem az átlegemberek világa, itt semmi nem jóleső vagy magától értetődő, ebben a világban állandó a készenlét, és nagyon nehéz azt érezni, hogy “jó a testem”. Lena ebből kiszállt, beint nekik, ez kúl, de az ő teste egyébként teljesen átlagos, pont olyan, mint a sok tízmillió, jólétben élő internetezőé, akiknek az üzenet és a Lonely cég reklámja szól. És bizony ez a test elhanyagolt: a civilizációs életmód, a kevés mozgás és a sok szénhidrát tüneteit mutatja. Nem feszes, nem öngyötrős, az igaz, de nem is egészséges.

Egyre gyakrabban találkozom azzal a beszédmóddal, amely szerint az élet élvezete abban áll, hogy nem gyötörjük magunkat, nincs bűntudatunk: megeszünk egy jó pizzát, nagy szelet sütiket, két pohár bor is dukál, és elheverünk egy könyvvel a kanapén. Én régen nagyon felszabadultan ettem, és sokat. Ismerem és meg is engedem magamnak néha most is az effélét (bár én nem a pizzát áhítom, hanem a jóféle házi sütit, vagy epret tejszínhabbal), de azt is tudom, ez könnyen csúszik át anything goes-ba. Ami viszont nem éri meg. Nem, nem tesz minden jót csak attól, hogy jólesik és felszabadultan csinálod. És nem, nem úszod meg a következményeket. Akinek a pizza meg a heverés ennyire és mindig jólesik, akinek ez esik jól, az már egy eltorzult, ördögi körben rekedt, vigaszevő, szénhidrátfüggő, gyógyítandó lélek. És vannak sokkal minőségibb örömök is. És nem, nem azért, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek, hogy elismerjék a kolléganők, vagy tetsszünk “a” férfiaknak.

Nekem nem volt öngyötrésem és bűntudatom korábban sem, nem voltak kétségbeesett pillanataim a tükör előtt, sem nagy fogadkozásaim és felbuzdulásaim, csak kis, kósza szégyeneim és megfosztottságaim (például nem hordtam rövid szoknyát, sortot, vagy elég gyakran dagadt a lábfejem). Most viszont örömem van, tudatosságom van, aktív keresésem. Ez a nagy változás.

És ez az, ami a sokat emlegetett beállítódás (mindset) kérdése. Ne legyetek negatívak. Nem kell edzeni. Ne sóvárogjatok, ne bizonytalankodjatok, ne mást nézzetek, ne bukjatok bele minden hétfőn és minden újévkor, ne menjen el a kedvetek. Inkább egyetek meg heverjetek, de negatívak ne legyetek. És ne is verjétek át magatokat.

 

126 thoughts on “lena dunham megmutatta

  1. “Nekem nem szerencse vagy megörökölt állapot, hogy erdőben lakom, hanem döntés.”
    irigyellek,azért,hogy erdőben laksz .
    A zuhany alatt mindig azt énekelem,hogy árnyas erdő benszeretnék élni nyáron át, mertnekem az árnyaserdő vidám kedvet ád,lombafán virágafűben minthaintene árnyaserdő …elfelejtettem 😀

    N

  2. Jo otletnek tartom, megneztem a fotokat, vannak koztuk szep modellek, de ez a LD foto mintha kicsit tulzasba esne az “en igy vagyok valamilyen” vonalon ezzel a nagyon elonytelen szinnel, pozzal es fazonnal. Azert az igenyesseget es az esztetikumot ne ontsuk mar ki a furdovizzel egyutt. Igy is szepek vagyunk, ha szeretnek minket, de szepen is szepek vagyunk, amire, lassuk be, egeszsegesen torekszunk.

      • hát, most bevallom, én nagy Girls fan lettem (de kellett hozzá egy évad). s ezt a képet is csak úgy tudom tekinteni mint az általa megformált szereplő, azaz Hannah reprezentálását. Hannah egyik attribútuma amúgy, hogy botrányosan szarul: előnytelenül öltözködik és sminkel.

        • aha, oke, ez szamomra teljesen ismeretlen terulet, es valszleg az is fog maradni, leginkabb ido hijan 🙂 tortenetesen errol a Lenarol sem hallottam soha eddig a posztig. De ezek szerint jol ereztem ra az elonytelen imidzs tudatos lobogtatasara, az is valami. Biztos kell ez is, mmint a provokalo “olyansag’, csak ez mar nem az en korom-problemam-vilagom. Valszleg neki ez az ma, ami nekem volt a ’90-es evek elejen gimiben, amikor magamnak vagtam a hajam, szinten nem az esztetika jegyeben.

          • jaja, határozottan van benne vmi punkos meg ilyen fel-nem-növős. próbálok amúgy visszanézni magamra, hogy miért tetszett meg, miért tetszik a sorozat. azt hiszem sok hasonló problémát dolgoz fel, mint amiben én is benne vagyok. néztem interjújat is Lenával, és ott láttam, hogy atyaég, a tartása, még ülve is! és beláttam, hogy ezt mutogatni, mint “nyugodtan legyél te is ilyen” nem túl szerencsés. (bár én is nyugodtan voltam ilyen, de közben meg belül szenvedtem, és nem csak azért, mert jajj hogy nézek ki, sőt, azért nem is, hanem inkább az ennek oka mozgásszegény és sok cukorot evő életmódban egyre mélyülő depressziótól.)

        • Én sem ismerem a sorozatot, először Lenával sajtóhírben találkoztam, meg a notighgap hashtag miatt került elő. Nem ragadt rá mindenféle, nem láttam még se általa írt filmet, se általa játszott karaktert, nem befolyásoltak ezek. Azon gondolkodom, hogy így, a saját tökéletlen, egészségi értelemben is aggasztó derék-csípő arányú test provokatív megmutatásával érvényesen lehet-e nekimenni a túlhajtottan magamutogató, tökéletestest-mániás trendnek. Amelyet megint jó lenne egy kicsit elemzően megvizsgálni az adódó, kész ítéletek helyett: milyen csodálatos, hogy mostanában olyan ikonjai vannak/maradtak, mint a bőven negyvenes Angelina Jolie, Gwyneth Paltrow és Jennifer Aniston. Milyen jó (realisztikus), hogy a kifejezetten testes, nagy fenekű nők kultusza jött el, sehol egy erőltetetten zsírtalan testrész: Kim Kardashian, Jennifer Lopez, Amber Rose.

          Meg látom, hogy az Instagramon nincsen fikázás (vagy törölte Lena), az amerikai netes kommunikációs normák azt teszik lehetővé, hogy “you look great”. Ez nagyszerű, tényleg mindenkinek jár egy jó szó. De az nem igaz, hogy ha mi szépnek látjuk magunkat, akkor majd más is elhiszi, ennyire nem relatív meg szubjektív a dolog.

          És főleg nem lesz egészséges a tested sok mantrától. Ennél többet érsz, sister, mint hogy azt mondogasd, hogy aki szeret, így is szeret, mert ez addig tart, amíg meg nem látod egy próbafülke kíméletlen fényviszonyai közepette hátulról a combod. Vagy addig, amíg meg nem érted, miért mondod mindig, már évek óta, hogy engem ne fotózzatok, én mindig rosszul mutatok fényképen. Vagy addig, amíg rá nem ébreszt egy vérkép, egy orvosi vizsgálat arra, hogy elszúrtad az anyagcserédet, kajálásodat, és nyűgös, falánk és depis és pms-es és alvászavaros is ettől vagy.

          Kár nekünk az elszállt testképet nézegetnünk, és félrevisz a “nem fogom kínozni magam” is. Nem kell kínozni magad. Elég lesz, ha jobban akarjuk érezni magunkat, feszesedünk egy-két méretet, meg kitűzzük, hogy öt vagy hét kilométert lefutunk egyben egy hónap múlva. És létezik, és nem is öngyötrés a testformálás is, az arányok, tónusok, benyomás teljes megváltoztatása. És megerősít, és megértesz általa más, a kinézetnél sokkal fontosabb dolgokat, és kompetenssé tesz életed más területein is.

    • Lenával én is úgy vagyok, hogy jó, persze, ilyen is kell, de elég trampli csaj. Nem a testalkata (az inkább csak ez a tipikus izomtalan pizzafaló forma), hanem ahogy előadja magát, csámpázik, vakarózik, böfög plénum előtt… A mellett, hogy nem tilos ez se, nekem azért ez is van akkora félreértés, mint a megfeleléskényszeres porcelánság vagy a szelfik fosása napszámba. Kicsit normatívnak fog hangzani, de valahogy azt érzem, hogy ő is fordítva ül a bilin, csak ellenkező irányba. Persze, el lehet azon elmélkedni, hogy mi a bili, és mihez képest fordítva… de pl amit Éva ír, az tök nyugis, annak kéne az alapnak lenni. Amitől eltérhetsz, hogyne térhetnél, de most azt látom, hogy az alap nyugalom nincs meg, hanem szinte csak a düllesztés vagy a plöttyösködés megy.

  3. Most egy kicsit a lelkembe markoltal. En imadom az Intimissimit. Pedig aki ismer megerositheti, hogy nem vagyok a hivalkodo ruhak rajongoja. 10 eve mikor beleszerettem ebbe a markaba, akkor pont azt szerettem, hogy volt sok szep darabjuk, ami nem push upos, nem merevitos, es megis csodaszep anyagbol keszultek. Na jo, azok is kihivoak voltak, de valahogy olyan kulonlegesek voltak. Es ugy szerettem oket. Hianyzik is az az iranyvonal. Azert most is megtalalom azokat a darabokat a boltban, ami a szivemhez kozel all. Nekem pl jo erzes, hogy a diszkreten elegans, nem hivalkozo, visszafogott ruham alatt egy kecsesebb darab van rajtam. Hm, hogy kitesszuk ami van? En ezzel igy nem ertek egyet. Talan nyaron meg megertem ezt, hogy esetleg lehet hivalkodoan alaoltozkodni egy vekony ruhanak. De telen… Ha mar fel kell oltoznom alaposan (hideg helyen elek) , akkor legalabb a ruhaim alatt puccolhassak kicsit.

    Ami a fitneszmami kontra onelfogadast illetoen, hm, ez egy erdekes dolog. Orakat lehetne errol “vitatkozni”. Mennyivel jobb azt mondani, hogy elfogadom magam, juppie. Es akkor tomhetem a kovetkezo tablacsokit magamba, es nezhetek meg egy Baratok kozt reszt. Nem mondom, hogy mindenki gyurjon sixpackre (en is fenyevekre vagyok tole), van azert par plussz kilo itt ott, de ettol meg nekem Lana teste nem kovetendo minta, megha o el is fogadta magat ilyennek.Azert kivancsi vagyok, hogy mit mond a ferje (van ferje, nem vagyok szakavatott nagyon a temaban) Lenarol.

    • Én meg a tezenisre kattantam rá, olyan kényelmes és finom pamut melltartókat tudtam venni nagyon jó áron tavaly nyáron. Azóta is azt a hármat viselem, folyamatosan, kivéve a sporthoz.
      Ezek a márkák nagyon különböznek?
      Amúgy meg az Etam.. kár hogy a magyar piacról kivonult, ha Franciaországban járok, mindig veszek két melltartót. Nekik van az a szabás+anyag kombinációjuk, amihez sem szivacs, sem merevítő nem kell, hogy szépen mutasson.

    • Én is elsősorban intimissimit hordok, pont a poszt alatti fehérneműs képen is, nem értem, mi esik rosszul a posztban.
      (A múltkor is ez volt, hosszan írtam a jó fej, profi hivatalnokról, erre komment: “Én ismerek azért emberséges hivatalnokokat is.” 1. Én is, még ha épp szar élményem lett volna is, akkor is ismerek emberségeseket is. 2. Pont egy ilyen emberségesről írtam. ???)

      “Hm, hogy kitesszuk ami van? En ezzel igy nem ertek egyet.” — de ki állított ilyet? Nem hivalkodásról írtam, hanem az anatómia meghamisításáról. Én amúgy sem tudhatom, mit hord az olvasó. Nem tudok beszólni, és nem is akarok, csak a magam preferenciáit írom. Mindig magukra veszik, nekem ez nyomasztó. Az ízlésem, még ha nem is az intimissimi volna a kedvenc, szinte kizárólagos márkám, nem kötelező az olvasóra, nem előírás, lélekbemarolás, kár így olvasni a blogot. Nem is neveztem hivalkodónak senkit, nem szeretem az ilyen címkéket. Annyit állítottam, hogy a fehérneműk illúziókeltő, egyre durvábban maszkírozó trendje problémás, és nem kedvelem. Aki ennek “bedőlt”, az is tudatosodhat, ha akar, és elindulhat egy természetesebb, önelfogadóbb úton. Engem a sport vitt efelé.

      Az utóbbi hónapok változása nálam, az izmosodással párhuzamosan, hogy szép a fehérneműm, de semmi extra, semmi látszatkeltés, megcsináltság, csipke, szalag (így jött képbe a hihetetlenül prémium-luxus, ám csodásan letisztult Wolford is).

      És… legyen jó a mell, ne a melltartó, nekem ez a célom. Meg a segg, a comb, meg a többi.

      A fitneszmami kontra önelfogadás nagyon félrevisz, hamis dilemma szerintem. A fitneszmamik sem elégedettek, ők sincsenek kész, a nehezen megszerzett forma hetek alatt lelappad, ha eleresztik magukat, és nagyon könnyű zsírosodni is. Ők is kínlódnak az önelfogadással, a diétával, a tükörképpel, a lustasággal és rossz hangulatukkal, az elért eredmények elvesztésével, a testalkatuk vagy a bőrük korlátaival. Álljunk ellen ezen a blogon a vitatkozási kényszernek és mások minősítésének! Sőt, nem kellenek minták, példák sem. Lenának amúgy is csak az önelfogadása van példának szánva (remélem), én nem hiszem, hogy ilyen testre vágyna egy mai, egészséges nő. Már bocsánat.

      Inkább értsük, ismerjük meg, miért olyanok mások. Sokkal izgalmasabb. Vita és mások örök nézegetése helyett törődhet mindenki a maga testével, céljaival, vagy gyönyörködhet az emberi testek sokféleségében.

      Engem is besoroltak a pro-sixpack táborba. Pedig én nem tartozom semmilyen táborba. Utálom, amikor mások mondják meg, mi az én identitásom.

      A six pack elég tipikus azoknál, akik edzőteremben sportolnak és izmot növelnek, ugyanakkor nyomasztó mint norma, túlságosan el vannak árasztva a képeivel a közterek, és sokszor erőszakolt cél is. Mindenki akkor szép, ha a saját alkata szerint tökéletesedik. Az én six packem nem volt cél, nem is álmodtam róla, ennek ellenére hamar megjelent, talán mert nem vagyok hasra hízó típus, viszont egyrészt nagyon halovány, csak a meglevő zsíron is átdereng, mert igen sokat hasaztam (másnak meg kevesebb zsírnál sem látszik), másrészt meg, döbbenetemre, nem six, csak four, a két felső már a bordák alatt van. Az alsók meg hosszúak. De fogok én parázni? Élvezni szeretném, nem szorongani.

    • Aha, de ha elfogadod magad es fontos vagy magad szamara nem fogsz megenni egy tabla csokit.

      Egyebkent az egesz threadtol nagyon kenyelmetlenul erzem magam, mert tele van itelettel minden iranyba es ugy hogy kozbe mindenki szabadkozik hogy dehat o nem akar itelkezni dehat megis a LD teste nem lehet rendben, mert xyz.. De persze en se lennek vekony ha nem az erdobe elnek, szoval hat igen, a korulmenyek de ettol meg ne tegyuk elfogadhatova a kover testet mer akkor minek kuzdok en itt a four backes hasert raadasul azt igertek hogy 6 lesz? Eleg szomi, dehat rosszabb is lehetett volna, az is igaz.

      • Bocs, te érted, hogy hol vagy és miről van szó, mi az előzmény, mi itt a hangnem, mi a kommentelés célja és kerete, mit jelent a six pack, mi van a csokiban, mit jelent az erdő, mire utalok, amikor megemlítem, és hogy mire hajlamosít a hasi zsír? (stb.)

        • Basszus, kivagyok az ilyen berontó-bután-ékezettelenül fikázó, mindenhol ellenkezési lehetőséget, konfliktust vadászó kommentelőktől.

          Személyes, megszenvedett sorsom, testem, erdőm van.
          Nem tud róla semmit.
          Nem vállal felelősséget azért, hogy milyen érzéseket vált ki belőle a thread, ránk tolja.
          Azt hiszi, a csoki amúgy rendben van, csak egynémely fogyókúrázó démonizálja.
          Rohadtul nem vagyok vékony. Hónapokig és keményen, nyafogás nélkül alakítottam magam ilyenné. Eközben nem mások kinézetét vagy véleményét nézegettem, és nem fintorogtam.
          Tök önkritikusan és tényszerűen írtam a six packról.
          Tök sok csokit ettem ma.
          LD teste nem formás, és ez nem esztétikum kérdése, hanem egészségé.

          • LD nemhogy nem formás (=nem egy dísz, amit meg lehet csodálni, nem hát, hanem egy emberi test), hanem egyenes plötty. Ez a gond. Nem az, hogy hanyas nadrágot hord és mit eszik. Hanem inkább a hozzáállással. Ő is vonalas, mint a saját öreganyja, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét akarja előadni.

            • Szerintem félrevisz, ha az üzenete helyett a testét elemezzük. Én is megállnék ott, hogy nem szeretnék így kinézni. Van, akinek ez a szép, vagy már megszokta a szeme, ezt látja normál alkatnak, rá hasonlítónak, vagy az eddigi szerelmeire. Ízlés és előélet kérdése.

              • Igaz. Valójában ezt csak úgy mondtam, miközben nem háborít fel meg semmi reakciót nem vált ki belőlem önmagában az, hogy hogy néz ki. Se kutyám, se macskám a nő, de ha az is lenne, akkor se azzal lennék elfoglalva, hogy milyen a megjelenése, mert ő mászkál így a világban, ő “adja elő”, öltözteti, eteti, hozza-viszi éppen azt a testet, amije neki van. Ha mamája lennék, se baszogatnám miatta. Valahogy én is inkább a hozzáállásra próbáltam összességében a kommentjeimet kihegyezni (lehet, hogy nem eléggé). Az, hogy én miért nem szeretnék Lena-kettő lenni, egy külön téma, nem őt jellemzi, hanem engem.

  4. pont most tél elején kattant át bennem is valami: le a push-up-pal, gömbölyű kosárral. nyom, szúr, és előrehajolva nevetséges, ahogy látszik a pereme a dekoltázsomon, meg ugye becsapós is, minek az nekem. el is szaladtam a közeli fehérneműboltba (triumph), ahol nagyokat néztek az előadók, hogy akkor én most “minden-mentes” melltartókat akarok próbálni, s végül, ugyan csekélyebb számút, és a három klasszikus színűt (fehér, bézs, fekete) előhoztak, kettőt vittem is haza belőlük. boldog vagyok velük, sokkal kényelmesebb így. jó, hogy írtátok az intimissimit, lehet hogy oda is benézek. (bár az én alkatom macerás, mert a mellkas körméret bőven 100, viszont a cici pici, plusz a hát is széles: a 85B-ből gyakran már kiesik a mellem, akkora, ha jó is lenne arányaiban, azaz a fazon nem nyomja össze előre a melleket)

    • Én olyan szívesen hordanék minden-mentes melltartót (sőt: mindent melltartó mentesen, de ez utóbbi úgysem kivitelezhető 🙂 ), de mindig beleütközök az Éva által is említett “ruhán átmeredő mellbimbó problémába”. Mert ezekben nincs szivacs, és látszik a mellbimbó formája, az meg “úúú, de szexi, úúú, de kihívó, hogy mer ilyet felvenni az ember!” . Ti ezt hogy oldjátok meg? Vagy vannak olyan fazonok, amikben nem látszik, de attól még kényelmesek, vékonyak?

          • A mellbimbó-takaró nálam nem jöhet szóba, nem bírom az anyagát. A milliméteres szivacsosat már én is felfedeztem, tényleg jók, hosszú távon is kényelmesek. Csak nyáron nekem még ez is meleg, valahogy zavar, olyan szívesen lennék egy szál pólóban. (Néha vagyok is egyébként, de csak módjával.) Pulcsi vagy több réteg ruha alá nem nagyon veszek melltartót, úgysem látszódna, hogy van-e rajtam.

            • Hát, én tegnap nekiindultam ügyintézni a horgolt, hátat szabadon hagyó felsőmben, meg az űrmelltartóban. Biztos izzadtam bringázás közben, meg előre is hajlok, de a melltartóm elengedte magát. Kivettem, betettem a táskámba, és azon izéltem, hogy egyik horgolt lyukon se kandikáljon át a mellbimbóm. És ugyan nem lóg a mellem, redő sincs alatta, de nem formás, aránytalan, és ugye a merész felső miatt néztek is, és emiatt feszengtem. Tanulságos volt.

      • nekem 1) kidörzsöl, 2) a lógása, ugrálása kellemetlen érzés. mondjuk én ahogy megnőtt, hordtam valamit, szal ehhez vagyok hozzászokva. amúgy az én melltartóim se a nem_érzem_extra_kényelmes fajta, hanem azért van tartása pl. körbe, meg a vállon.

      • Elanor, engem már nem érdekel. Nekem olyan a cicim, hogy állandóan meredeznek a mellbimbóim (a szexésnyujorkban egyszer Samantha vett műbimbót, amitől úgy nézett ki mindig mintha merev lenne, mert rájött hogy erre buknak a pasik 😀 ) télen, nyáron, hidegben melegben, és még a centi vastag kötött pulcsi alól is látszik, néha egészen röhejes módon. Nem tudok mit tenni ellene. Aki megbámulja, bámulja, megtanultam ezzel együttélni, legyen jó napja ettől.
        A másik, hogy minden ami fehér, átlátszik. Minden fehér pamutholmit átlátszó szövetből szőnek, ezt is utáltam, de már nem érdekel, sokszor annyira se, hogy natúr színű melltartót vegyek alá. Ha valaki tud nem átlátszó fehér pólót, szóljon hol veszi.

        • Nekem egy olyan fehér pólóm van (Reebok), ami nem látszik át, cserébe viszont olyan vastag, meleg, hogy nyáron nem tudom hordani. Ősszel-télen szoktam, de akkor meg legtöbbször veszek rá valamit, így mindegy, hogy átlátszik-e 🙂 Egyébként ilyen cérna-kötött anyag, nem tudom, mi a neve pontosan.

    • Nekem az iszonyú pici melleimen a mindenmentes melltartó a legkényelmesebb. Néha nem ilyet hordok, de gyakran meg inkább trikót hordok télen, pulóvel, ing alá, akkor melltartót sem.
      Nagy hát és A kosár, nehéz ilyet találni… együttérzek, az alkat sokféleképp lehet macerás.

  5. Azt hiszem, amilyen beteges viszonyom van a saját testemhez, én nem szeretném, ha úgy néznék ki, mint Lena Dunham a képen. Tudom, hogy ez minősítés, meg minden, de én sem szeretnék ilyen hasat vagy ekkora combokat. Nem hiszem, hogy ez lenne a “normális” vagy az átlagos – maximum tényleg egy nagyon kényelmes, mozgásszegény világban. (Azt, hogy ez mennyire személyes preferencia kérdése, mutatja, hogy férjem szerint például ez egy vonzó test, és nagyon tudná szeretni, ha szerelmes lenne a tulajdonosába.)

    A fehérneműkérdés nálam kényelmi kérdés: az olyan fehérneműt szeretem, ami főként pamutból van, nem erős a gumija oldalt, nem szorít, nem csúszkál, nem vág, a melltartó pedig tart. Fontos az is, hogy ne látsszon a ruha alatt. Az Inimissimiben még nem találtam olyat, ami tetszett volna, nekem melltartóban a Triumph a mindent vivő, bár nagyon drága, de vannak akciók mindig és megéri bőven. Soha nem hordtam push upot, szerintem az természetellenesen néz ki ruhában, legalábbis rajtam. Bugyit én már évek óta a Sparban veszek, mert nagyon jó kényelmes pamut fehérneműik vannak, és tartósak is.

    • “Nem hiszem, hogy ez lenne a “normális” vagy az átlagos – maximum tényleg egy nagyon kényelmes, mozgásszegény világban. ” Én is azt állítom, hogy ebben az eltorzult világban ilyesmi az átlagos fiatal női test, és ez elég nagy baj.

      • Igen, sajnos így van. Ebben az évben ottalvós, vízparti-strandolós kirándulásra viszem a diákjaimat (és nagyon izgulok, mert óriási felelősség és még sosem voltam ilyenen). Ami szomorú, hogy a strandon, bikiniben, minden zsírpárnám, narancsbőröm és a hozzájuk képest húsz évem ellenére, a karcsúbbak és a sportosabbak közé fogok tartozni. Nem azért, mert én a koromhoz képest annyira jól tartom magam, hanem azért, amit ez a társadalom és életmód művel a gyerekekkel. A többség túlsúlyos, gyenge izomzatú-ízületű, erőtlen, tónustalan, rugalmatlan, rossz tartású – pedig ha rájuk nézek, annyira látom, hogy milyen szépek tudnának lenni, hiszen fiatalok, kedvesek, szép a bőrük most még és ott vannak a formák a zsír alatt.
        Az lesz a vége, hogy addig morcogok, míg végül elvégzek valami egészségnevelő-edzői vagy hasonló iskolát és délutánonként ingyen tornát tartok annak, aki hajlandó ottmaradni.

        • De szép cél ez! Hajrá! Lehet, hogy senki mástól nem hallanak ilyet, amit a neten olvas(hat)nak, az meg nem hiteles, vagy nem hat. Marad a frusztráció és a műanyag megoldások (csúnya hasba piercing, vaskos combra ocelotmintás leggings).

          Az a te kereszted, hogy a gyönyörű anyukádhoz viszonyítasz testalkatban, teherbírásban is. Nem fog menni, és nem is kell. Neki is a kényszer miatt ment.

          • Az en anyam is gyonyoru, egzotikus es termeszetes szepseg volt (az arca meg mindig szep) es tudomasul vettem, hogy en csak halvany lenyomata vagyok az o szepsegenek es az is csak akkor, ha van rajtam smink.
            De ot annyira nem erdekelte a sajat szepsege (pedig mindenki ajuldozott tole), mashol voltak a hangsulyok. Epp ezert nem is nyomasztott vagy legalabbis nem tulzottan, de az, hogy a kinezetem, testem csinossaga a termeszetesebb smink nagyon fonots volt nekem, azt suggalja, hogy megiscsak meg akartam ugrani a lecet. De nem szomoritott soha, hogy anyam milyen gyonyoru, en meg nem.
            Annyira szerettem nezni, gyonyorkodni benne, a mosolya felcsillanott, egy masik derus, szabad embert, aki nem volt mar akkoriban, mert mindig meg kellett felelnie a velt es valos kenyszereknek.

    • Én a marks&spencer melltartóira esküszöm, hosszas kísérletezés után itt kötöttem ki, többnyire egyszerű, letisztult darabok, semmi push up, semmi szivacs, sőt van minimizer 🙂 Nekem amúgy is bejönnek az angol márkák, az a benyomásom, hogy náluk vannak leginkább ilyen viszonylag keskeny hátú, de nagy mellű nőkre tervezett ruhák.
      A látvánnyal ugyanígy vagyok, sokkal irgalmatlanabb szemem van, mint a férjemnek.

  6. Lena Dunham túl sokat van meztelenül a sorozatában, plusz Instagramon, és ok nélkül.
    Mármint öncélúan.
    Patrick Wilsonnal lehet pingpongozni ruhában is, semmi dramaturgiai célja nem volt a félmeztelen pingpongnak, annyi csak, hogy L. D. nyilván meg akarta mutatni a testét.
    Meztelenül tortát enni a WC-n, ez is öncélú, “egy lány meztelenül, tortával a WC-n, milyen cool!”
    És a többi.
    Lena Dunham írja a saját sorozatát, tehát azt ír bele, amit akar, viszont őszintébb lenne azt mondani, hogy azért vagyok meztelen, mert szeretem magam mutogatni, mint ilyesmivel leönteni ezt, hogy “body positive” meg feminista.
    L. D. pontosan úgy használja a testét, mint mondjuk az a nő, aki fúrót reklámoz bikiniben.
    Nincs funkciója a meztelenségének, önmagáért való, ettől üres.

    • Megfogalmaztad amit én is gondolok csak nekem nem állt össze ilyen tisztán!
      A bugyi nélkül széken ülés és csúszkálás is imennyire eredeti.. Tán beszűkült kispolgár vagyok, de vállalom.

    • Nekem most az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha elégedett lennék az alakommal, tetszenék magamnak – akkor vajon akarnám-e mutogatni a testem Facebookon vagy más fórumokon. És rájöttem, hogy nem, mert valahogy… a testem az enyém, és annak mutatom meg, aki jelent valamit a számomra, de csak úgy nem pakolnám fel sehova. Zavarna a dolog – szerintem ez embertípus, neveltetés, személyiség kérdése. Lena valószínűleg elégedett is magával és szereti is, ha megmutathatja magát, ha fotózzák, filmezik, stb. Ha önmagáért való is, attól én nem gondolom, hogy rossz vagy üres lenne, mert ha ő így érzi jól magát, akkor miért ne. Bár kérdés, hogy ennek mi az üzenete, és hogy van-e felelőssége abban, amit a képeivel üzen, szándékosan vagy szándék nélkül.

      • “Ha önmagáért való is, attól én nem gondolom, hogy rossz vagy üres lenne, mert ha ő így érzi jól magát, akkor miért ne. ”
        Persze!
        Egy bajom van ezzel, és az az, hogy ez le van öntve a feminista mázzal.
        “Azért csinálom, hogy önelfogadásra buzdítsak…” és a többi.
        Ez szerintem bullshit, azért csinálja, mert szereti csinálni, és figyelemfelkeltő.
        Ami oké, csak nem kellene köré a body positive pr, mert valahogy olyan fals ettől az egész.

        • Nagyon remélem, hogy senki nem gondolja, hogy valamilyen testűnek (méret, szőrösség, festetlen haj) kell lennie csak azért, mert feminista. Ennyire nem lehetünk birkák, kritikátlanok, gyenge énűek, hogy mindenféle ikonok lebegjenek a szemünk előtt, hogy ne ismerjük fel, hogy nekünk mi tetszik, vagy hogy önigazolásra használjuk a feminizmust. A sokféleség a lényeg, annak a szabadsága, és az, hogy nem a férfiak kedvéért gyötörjük magunkat olyanná (semmilyenné), illetve hogy nem szégyenítjük meg senkinek a testét. Az alkatilag vékonyakat megszégyeníteni sima butaság, de azokat, akik a formáikat kemény sporttal érték el, és a sport komplex áldásairól beszélnek, fejfogós wtf és lustaságparádé is.

          • “Nagyon remélem, hogy senki nem gondolja, hogy valamilyen testűnek (méret, szőrösség, festetlen haj) kell lennie csak azért, mert feminista.”

            Azt én is remélem!
            És, ha már itt tartunk, akkor vetkőzhessen mindenki, úgy, ahogy akar.
            Az is, aki vékony, az is, aki izmos.
            Vannak alkatilag vékonyak, van, aki nagyon könnyen izmosodik.
            Ők ne tegyenek fel képeket, mert nyomasztóak?
            Vagy szétkapják őket egy óra alatt?
            Most akkor érezhetem magam komfortosan a saját testemben, vagy nem?
            Nem beszélve arról, hogy ha mondjuk izmos vagy, és látszik, akkor tényleg kapsz egy stigmát, hogy buta vagy, felszínes vagy, önző vagy.
            Ez most nem ilyen nyafogás, hanem tényleg tény.
            Mínusszal indulsz, ez van!

            • Ha van egy közeg (most például készül egy album az anyák testéről, megváltozott idomaikról), az oké.
              De hogy minden felület, minden profil, reklám, cikk miért van tele félmeztelen emberekkel, miközben még az edzőteremben is elfordulva veszik át a melltartót, nincsen meztelen szauna Magyarországon (kivéve a naphegyi Oxygent), és sokan a legjobb barátjuk lakásában is kulcsra zárják a vécéajtót, fel nem foghatom.

            • De amúgy én tudom, hogy a (megváltozott/kigyúrt) testem látványa mit vált ki az emberekből. És hogy akkor is nagyon látszik, és nagyon nézik, meg reagálnak rá, ha nem hangsúlyozom.

              És én nem akarok fitogtatni. Nem ez a lényege, hanem a megélés. Ezt próbálta Zsófi is megmutatni a kézenállós képeken.

              Ezért nem teszem ki, meg eredetileg sem ízlésem ez a fotófelpakolás, elismerésvadászat ilyen dózisban, pl. nyaralásról, vagy futásról, vagy teremről.

              Én nem akarok senkiben szar érzést kelteni, a testem sem azért ilyen, vagy bármilyen, hogy felület legyen, fotó, transzparens.

              A bejegyzés alatti hasfotóról: a blogon eredetileg a szeptemberi, még plusz sok kilós hasam volt önkritikus-felvállalt illuszrációként (vállalom, de megváltoztatom), és kérték az olvasók, hogy legyen utána fotó is. Akkor feltettem, és néhányan (én is) megdöbbentek és motiválódtak, hogy ez lehetséges?, mások meg lelopták és szétcincálták itt kommentekben (nem engedtem be) meg valami fórumon, miszerint nem az én hasam, meg van műtve, el van torzítva, nem akkor készült, hazudok. Pedig nem mondtam semmit róla, nem vagyok önmutogató alkat, és nincs is eltorzítva egyik sem, csak azt állították a képek, hogya hasam ilyen volt, ilyen lett. Jó betekintés volt ez az emberi kukkolás-rosszakarat-agresszió bugyraiba. Mások viszont akkor kezdtek el edzeni, mert amíg csak szavakkal meséltem róla, nem volt olyan hatásos. És én is még nagyobb motivációval edzettem utána, akkor kezdődött és azóta is tart az igazi izmosodás, ez az eset és a májtisztítási kaland átrepített a testképzavar holtpontján.

            • Az nagy különbség, igen, hogy magadért csinálod-e, mit tudom én, fotófeltevést, mesélsz róla, bármi, vagy manipulálni akarsz másokat a testeddel.
              Ez azért látszik, a manipuláció megérezhető.

              • És annyira utálom. Nem vagyok mentes a hiúságtól, van bennem büszkeség, szeretem, ha elismernek, még olyan (férfi) is akad az ismerőseim között, akinek szeretnék tetszeni, továbbá tudom, ki kukkol irigyen, de nagyon kínosnak érzem ezt az ide nézzetek típusú facebook-jelenlétet, még az ízlésesebb változatát is.

            • Ó, hát azt én is.
              Mármint kínosnak érzem.
              Ilyesmiben nem szeretek részt venni, mert elkezd fájni a gyomrom, szó szerint, a gyomor érzékeny jelző, úgyhogy ilyesmit inkább nem.
              De azért kicsit sajnálom, akiben ekkora a vágy arra, hogy bizonyítson, vagy valamit kicsikarjon.
              Most ez így hülye szó, hogy ‘sajnálom’, de végülis igen.
              Hogy rossz lehet neki, ha ennyire meg akarja mutatni.
              De azért a közelükben nem szeretek lenni, mert nem érzem jól magam.

            • csakazolvassa 20:14 alá, csak nem fér oda:
              Én azon szoktam (kínomban) röhögni, amikor a nőgyógyásznál gondosan öltözőfülke van.

        • Nekem vele kapcsolatban épp az a benyomásom, hogy csak meglovagol egy trendet. Ami most épp az, hogy leszarjuk a szépségfetisizmust, mert ettől annyira szembemenősek vagyunk hogy az már tökkk eredeti. És ugyanúgy megzabáltatja a termékét, mint azok, akik botoxolni rohannak a szépségfetisizmus miatt. Senki sincs jobban sem tőle, sem az utóbbitól.

          • “Nekem vele kapcsolatban épp az a benyomásom, hogy csak meglovagol egy trendet.”
            Szerintem is.
            Nem szeretem egyébként a Girls-t, közepes sorozat, nem egy átütő.
            Nem tudom, lenne-e ilyen híre, ha nem lenne benne ennyi meztelenség és szex.
            Ez nekem így shock factor, ami mindig azt váltja ki belőlem, hogy “Nem, köszi!”

      • Én nem vonom kétségbe Lena önazonosságát vagy énképét. Bőven elfér, sőt, el is kél a kötelező szépség, a nyomasztó normák, a testfetisizmus, a vékonyságkultusz bírálata a médiában és Hollywoodban. Csak ez így szerintem igen szerencsétlen, a maga módján szintén testszégyenítés-gyanús vagy azzal határos, és provokatív és ártalmas is egy láthatóan nem egészségesen telt testtel képviselni ilyesmit.

        Mi nem vagyunk sztárok. Lena viszont celeb, intézmény, van neki biztos ötletelős csapata, sajtósa, menedzsere, sok jó barátja, rajongói klubja. “van-e felelőssége abban, amit a képeivel üzen” — már hogyne, csak az van, mégpedig a lehető legelemzősebb, “biztos, hogy nem ártok ezzel?”, önkritikus módon. Celebek gesztusai miatt kés alá fekszenek, ablakon ugrálnak ki, nyugtatókra szoknak rá emberek.

        • Én is megértem Lenát, mert az a közeg, amiben ő él, abszolút a külsőségekről szól, arról, hogy egy nőnek non stop vékonynak, sportosnak és szépnek kell lennie. Nem megengedett nem hogy öt, de egy plusz kiló sem, hiszen a sajtó árgus szemekkel figyel, és szereplehetőségek múlnak azon, hogy ki mennyire felel meg a szépségideálnak.

          Ezért érthető, hogy duci lányként erős benne a kényszer, hogy beintsen ennek a rendszernek, mondván, hogy “le vagytok szarva a diéta és edzésparátokkal együtt, én így is népszerű és híres lettem”. De ez már a ló másik oldala, mert mehetne ő úgy is szembe Hollywooddal, hogy egy kicsit sportosabb, feszesebb, egészségesebb, egypár zsírpárnával. Mondhatná, hogy “Lányok, nem az életem központi része a testedzés és a diéta, nem azzal töltöm minden időmet, de rendszeresen sportolok és figyelek, hogy ne egyek össze minden szemetet, és egészségesen táplálkozom. Így nézek ki, és ez a külső elérhető mindenki számára.” Ezzel mutathatna egy arany középutat – mert azért a fitnessmodell, és a képen látott testalkat között vannak még árnyalatok jócskán – és nem is mondaná azt, hogy napok hosszat a kanapén tespedni és pizzát meg sütit enni és 10-15 kiló túlsúlyt cipelni teljesen oké.

          • “Nem megengedett nem hogy öt, de egy plusz kiló sem,” ehhez képest az összes szült, kicsit nem reflektorfényben levő celebről lövik az elhízott tengerparti vagy farmeres-utcán sétáló képeket, külön bulvárrovat is ez. Az életmód, az a sokat emlegetett amerikai, erősebb, mint a celebkinézet normája.

            Amúgy egyetértek, nagyon üdvös üzenet volna, és ezzel sokak szemében lejáratódik az egész tiltakozás meg természetesség meg fogaddelmagad téma is, hiszen őszintén szólva nem annyira szeretnénk úgy kinézni, mint Lena. És nem, nem természetes, hanem aránytalan és túltáplált.

        • Tényleg nagyon megérett a kritikára az egész elszállt, önkínzó, önelégült, pénzes, sztárfotós, mások frusztrációjából pénzt csináló közeg. Van olyan, amikor a tiltakozóban annyira erős (és jogos) a borogathatnék, hogy csak botrányt, figyelmet akar, csakazértis megmutatja, hogy ő leszarja, és nem számít, hogy hogy néz ki. Ilyesmi a magyarázata a FEMEN túlzásainak is. A Hairben sem előnyösek/szebbek voltak a frizurák, hanem “csak” tiltakoztak, torzonborzan. Értem én. Az az elfogadhatatlan, ha ettől sokan követnek egészségtelen utat (vagy pl. drog cseszi szét a szépreményű hippik életét, bár az is egy lázadás, hogy én itt élni/hasznos társadalmi tag lenni sem akarok), és ez igenis Lena vagy a példák, minták felelőssége is. A másik, hogy gyűlölet is van a szabályosan szépek ellen, visszabántják őket, megy a hangulatkeltés, testszégyenítés, holott a lényeg az volna: (nem tévesztve az egészség és teljes értékű élet szempontjait szem elől) SENKIT nem nyomasztunk, gúnyolunk.

          Engem meg besoroltak olyannak, aki azt a szerkeret tolja, és ez nagyon buta, öncélú, igazságtalan dolog. Én tök másról beszélek, elmondtam ezerszer, mégis mennek a gúnyos megjegyzések, hogy akkor én “a fitnesz oldalán állok”. S4m nem kövér, sem nem sovány-sportos. Igazságkereső. Mások testalkatával nekem nincs dolgom, de a hazugsággal igen.

      • Én asszem, hogy kicsit szeretem mutogatni magam, ill. amint jobban nézek ki többet mutatok és élvezem is. Lehet, hogy ez gáz.
        Amúgy a sorozatot nem láttam, nem is érdekel, mindemellett én nem látom gondnak az öncélú (ön)mutogatást sem, pontosabban pozitívumként értékelem azt, hogy egy a mai sztenderdek szerint nem tökéletes testet is lehet mutogatni.

        Az edzés utáni szauna közben beszélgettem a srácokkal arról, hogy a finn koedukált szaunában mindenki meztelen és ez mintha nem is izgat senkit se. Ennek kapcsán fogalmaztam meg, hogy vannak annak fokozatai, hogy hogyan látjuk egymást is, nemcsak prűdségből, meg morális megfontolások mentén, hanem szexualizáltság szempontjából is – tapasztalataim szerint Finnországban a test meztelensége sokkal kevésbé számít szexualizáltnak, inkább “csak” test: futásra, izzadásra, tóba ugrásra való, azzal vagyunk és nem (annyira) releváns a szexuális, esztétikai vonatkozása.
        A fehérneműk (ill. reklámok) szexualizáltsága zavar engem, mintha a testnek nem is lenne más vonatkozása, csak hogy csábos legyen meg vonzó.

        • Ez nagyon fontos különbség. Ilyen, nem csücsörítő, nem szexi, nem kínosan sminkelt, nem behúzott hasú közeg az eszményem nekem is. És szeretném, ha az így jelen levő testek ugyanakkor nem mutatnák a metabolikus szindróma előjeleit, meg az elhanyagoltságot, mint például Lenáé.

          • Nem tudom, hogy mennyire általánosan érvényes jelenség ez, hogy bevon mindent a ragacsos szexualitás – ha egy napra én lennék a belügyminiszter betiltanám a legszexibb sportoló stb. listákat is. Volna olyas elméletem, hogy a “férfiszem” hatalmától függ, minél inkább az a meghatározó annál inkább jelen van ez (és ekként nem attól függ, hogy mennyire mutogatják magukat a nők), de tényleg csak elmélet.
            A napokban tűnt fel, hogy mennyivel előzékenyebbek, kedvesebbek, odafordulóbbak lettek egyes férfiak a környezetemben az utóbbi időben: hogy ennyivel lettem volna láthatatlanabb a plusz 7 kilómmal? hogy ennyit számít? a fene vigye el, hogy ennyire számít, hogy ennyire ezen a tengelyen számítunk.

            Szeretném a testnek egy kevésbé szexualizált társadalmi jelenlétét, ahol fontos a test, de nem ezen a dugnám-nem dugnám tengelyen, hanem sokkal inkább a kompetencia, egészség szempontjából és ahol tényleg mindenféle testek láthatóak lehetnek a szabványnak meg nem felelésből fakadó szégyenkezés, szégyenítés nélkül, és az meztelenséghez, önmutogatáshoz társuló morális ítélkezés nélkül.

  7. Jó sokat lamentálok az ilyesféle kampányokon, meg megmozdulásokon amúgy. Nem a melltartó, persze, nem, hanem ez az egész fogadd-el-önmagad. Most éppen elsősorban a (kis)lányok kapcsán, miatt, mit is lehet nekik mutatni, mondani, hogyan élni. Egyszerű kis képlet, hogy fogadjuk el magunkat úgy, ahogy, mert hiszen önszeretet, természetesség, miegyéb. És igen, közben itt ez a kontextus, az életvitel, benne a jellemző prioritások, választások, szóval tényleg nem egyszerűen csak az, amit megeszünk és ebben lenni tényleg úgy igazán léleksimogató, ha zsebre vágjuk, hogy ez a természetes. De valahol nem tudom elhinni, hogy ez lenne a kulcs a jobbléthez. Mert hiszen nem lesz jó benne, mármint fizikailag, hosszútávon. Ha meg ezt azért úgy nagyjából tudni lehet előre, abban mi az önszeretet?! Jaj, én nem a kilók számáról beszélek, senki kilóiról, senki látványáról, a nemkövérség nem önérték, ahogy a narancsbőr sem billog, meg esztétikai hiba, nem erről van szó, hanem hogy tényleg, mikor teszel magaddal, magadnak jót. És melyik út, mennyire lesz élhető.
    Amúgy jééé, talán ez lesz az első, amikor az ízlésem jön divatba, már, ami a melltartót illeti … a papucsot, a sapkát is nehezem viselem, nemhogy bármilyen tömítést, szalagot, kapcsot, pántot.

  8. A mai téma annyiban érint, hogy izgága mellbimbóim vannak, amik mindenen átütnek. A barátommal örök poén, hogy mutatom neki a fotóimat, “itt is látszódtak és én észre se vettem”. Utálom a melltartót, hiába tejes zacskó mint alma a két cicim. Sose akartam hús lenni a húspultban.

    Holnap természetjárás. Ég és föld nagy ívben tesz a formáimra. A lényeg, hogy én mennyire bírom a mászkálást reggeltől késő délutánig. 🙂

    • Néztem őket én is. Az én fogalmaim szerint ez az “alkalmi” szexi fehérnemű csábításhoz, nem kényelmes vagy praktikus azzal a sok pánttal. Valamiért olyan szomorú, vigasztalan hatása van az oldalon képeknek, ahogy ott áll ez a nagyon vékony modell, kicsit szerencsétlen tartással a sok csipkés, cseppet sem funkcionális melltartóban meg az átlátszó bugyikban.

    • Köszönjük, Sheila, vissza is megyünk horgolni az imakörös lányokkal, útközben megmentek néhány kihalt delfint.

      Tök érdekes, hogy azok, akik nekem szegezik azt, hogy nekem túl fontos a test, a külső, nem olvasnak figyelmesen, és valójában ők gondolják azt, hogy az esztétikumról van (csak arról lehet) szó. Hát mi másról? Megnézegetjük, tetszik-nem tetszik, drukkolunk, fújolunk, táborokba rendeződünk.

      Ez a blog nem ilyen, én nem vagyok bináris, vagy-vagy gondolkodású. Itt a médiáról, a hájpról, a feminista üzenetről, a színésznők értékrendjéről, minta-adásáról és életmódjáról, a hirdetési etikáról van szó, én meg általában a jó érzésekről, erőről, megérkezésről, önazonosságról, autonómiáról és életminőség-javulásról beszélek a sportos posztokban. Emellett tény, hogy ez a nő el van hízva, puha a teste, metabolikusszindróma-gyanús, és rosszabb az életminősége, mint 15 kiló mínusszal lenne.

      Idézet egy másik cikkemből:
      “Vegyünk egy gyereket, aki ugrált és örült, mint minden, egészségesen született gyerek. Kiskorától kezdve hagyták és bátorították ezt az eredendő mozgékonyságát. Nem vigasztalásul, jutalmazva, szeretetpótlékként etették (túl), hanem valóban táplálták, de nem kellett a főzeléket sem megennie: akkor evett, amikor éhes volt. Nem cukros, gabonapehelynek csúfolt nyamikon és tejszeleten nőtt fel, hanem főleg feldolgozatlan ételeken. Felnőtt, és folyamatosan használta a testét. Kipróbált többféle sportágat, de nem lett élsportoló. Leginkább a kertben szaladgált, kosarazott a társaival, gyalogolt a buszig, kirándult, bringával járt suliba, most meg nyírja a sövényt, felvisz kétszer hat ásványvizet, és nem esik kétségbe akkor sem, ha elromlik a lift. Megőrizte az erejét, életteli testét, szülés után is.

      Na, az ő teste lehet eszmény. Ez a test biztosan arányos, izmos, esztétikus.”

      Erről mit gondolsz?

  9. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  10. Több dolog jutott eszembe a poszt, illetve LD kapcsán. Ahogy néztem a képen, az volt az első gondolatom, hogy “De szeretném, ha nekem is csak ekkora hasam lenne, a combom is csak ennyire vaskos!” Ugyanakkor nagyon egyetértek veled, Éva. Nem, nem ez a test az átlag, a normalo test…nem, mert a test defaultból karcsú. Egészséges. Mozgékony. Tulajdonképpen.
    Aztán magamra – magamba néztem, meg a “nyomoromra”. Mert a túlsúly – legalábbis számomra – nem egy egyszerű plusz/mínusz egyenlet. Az én hájam védelem, 30 éves cipelem, kis kihagyásokkal. Megvédett veréstől, állandó szidalmazástól, alázástól, további abúzustól. Annyi mindentől, hogy nem is tudom, hogy melyik irányból kezdjem lebontani. Emlékszem, mikor a fiunkat vártam, fantasztikusan éreztem magam, azt és annyit ettem, ami jól esett. Főleg jó ételek este jól, mozogtam, aktív voltam. A súlyom a teherbeeséskor és a szülés napján ugyanakkora volt. Azaz nettóban leadtam vagy 8-9 kg-t. Azt mondják, hogy az ember lánya, ha anya lesz, újra átéli a saját gyerekkorát…itt van valószínűleg minden baj gyökere, a bizonytalanság, szaranyavagyok, frusztráltság, haddnemondjam. Ahogy elkezdtem mélyebbre ásni, többet foglalkozni a gyerekkori abúzussal (általában, és a sajátommal), ugyanolyan táplálkozás mellett jöttek fel sorban a kilók. A hasamra, Mint valami védőpajzs…Ahogy dolgozom ezen, keresem az igazi önmagam, úgy lapul lassan a has, csökken a háj. A testem könyörög a mozgásért; iszonyú jó érzés, hogy érzem az izmaim, azt, hogy van testem is, nem csak hájam :).
    A hétvégén “fonóban” voltam, és egy fantasztikusan mondatot hoztam magammal: Csak kezdd el! Nekem ez nem csak az edzést jelenti, hanem az életet is. Nem trendiségből, nem elismerésért, nem csábításért. Magamért, az életemért; hogy valóban élet legyen, ne csak vegetálás.
    Nem tudok LD-ről semmit. Hogy honnan jött, min ment keresztül eddig, hogy mit van az ő “batyujában”, mitől védi valójában a hája. Ma kirándultunk családilag. Sok nőt láttam, fiatalabbakat, korombelieket, idősebbeket, soványat, kövéret, sportosat, átlagosat, várandósat, stílusosat, slamposat, hordozósat, babakocsisat, idegeset, nyugodtat. Figyeltem, mennyire különbözőek, mennyire sokszínűek vagyunk. Csak figyeltem, nem mondtam magamban véleményt, nem találgattam, ítélkeztem. Csak figyeltem, és jó volt így. Nem mértem magam hozzájuk. Egy kivételével. Ez a nő korombeli volt, friss, szőke. sportos, kedves, és sima. Ott álltam vele szemben, úgy éreztem magam, mint valami elefánt. Nehéznek, fáradtnak, otrombának. És féltem tőle. Mert biztos lenéz, tuti, hogy azt gondolja, milyen gáz vagyok…Soha többet nem akarom ezt érezni. Ezért elkezdem…csak elkezdek élni 🙂

    • Nagyon érdekes, ahogy egy ennyire tényszerű témára, mint a test állapota, így rárakódik az elkényelmesedett életmódú emberek önfelmentése, frusztrációja, lelki trükkjei, szembe nem nézése, és hogy milyen dühödten tudnak néha kommentelni, hogy nekik van igazi testük, és mindenki más szemét és elnyomó és ellenük van.

      És mindenki arrafelé tolja a beszélgetést, hogy mi tetszik, mi szexi, és az egész mennyire szubjektív, és divat és változékony és manipulált.

      Pedig ha tudatos vagy, erős vagy, nem kell, hogy hasson rád a nyomás. Nem veszek stringtangát, kész. Nem veszek csípőnadrágot, mert előnytelen. A többségnek az. Nem tetszik az állatminta, a műszőrme.

      Nem kell valamilyennek lenni, egyfélének, pont olyannak. De mindenki jobban érzi magát, meg a keringése, szíve, erőnléte, bőre, ha könnyebb és mozgékonyabb a teste. És a sport öröm. Akinek nem öröm, annak pont azért nem, mert eltávolodott a mozgékony könnyűségtől vagy az erőtől.

      Én a vékonyságban nem hiszek, én a formában hiszek, és az izom, illetve izom és zsír szép és egészséges aránya. Meg még ami szép, az a levegőnek-napnak kiettt bőr, szép mozdulat, életteliség, lélek az arcon, a szemekben, energia, ízléssel választott ruha, szín, fazon, anyag, eredetiség.

      A média persze manipulálja, hogy mit lássunk szépnek, de aki tudatos, az választ. Igen, van az esztétikum meg a szexiség, és főleg ez ömlik ránk, így ítélik meg a sportolónőket és a politikusnőket is, és bennünk is rossz reflex, hogy ne a szavaira, hanem a frizurájára figyeljünk.

      Egy teljesen másik és objektíve jellemezhető kérdés, hogy milyen az a test, amely jól működik. Amilyet szeretnénk a lányunknak: legyen szép, egészséges, de ne kihívó, célpont-szerű. És ez nem korlátozó és nem egyféle. És nem szilikonos, és nem szőrtelenített. A szépségeszmény egyébként a valóságban, mondjuk azon emberek testének méreteinek tól-igje, akiket sokan néznek meg elismerőleg, igen tágas. A túlsúly, a kövérség, a puhaság nem szép, illetve ritka az, aki szépnek tartja. Csak nehéz rajta változtatni, és akkor inkább elfogadják, megszeretik, ami annyit tesz sokszor, hogy nem nagyon néznek a tükörbe, és nem szeretnek rajta lenni a fotókon.

  11. Az én testem nagyon hasonló Lena-éhoz. Vastag combok, kevésbé elhízott felsőtest. Először tizenévesen kezdtem el futni. Azért, mert fogyni akartam. A kezdetekben egy perc alig ment, két hónap kellett hozzá, hogy fél óra futás menjen. Akkoriban olvastam, hogy ha egy hónap rendszeres futást az ember “lenyom a torkán”, akkor utána kialakul a függőség, és már kívánni fogod a futást. Én sosem éreztem ezt akkoriban. Aztán tüdőgyulladással futottam, és ez betette annyira a lécet, hogy abbahagyjam.
    Eltelt tizenöt év. Két hónapja megint futok. Nagyon hamar ment a fél óra folyamatos futás. Jött az endorfin, nem kellett hozzá a hónap. Azelőtt ha erőltetetten futottam, elfogyott a levegő, szúrt az oldalam. Most ha ugyanezt teszem, visznek a lábaim. Itt van az eufória futás után és alatt. Van hogy őrjítően kívánom a futást, van hogy a hátam közepére se. Van hogy futás után táncra perdülök (és a kisördög megszólal “ha erre van erőd, nem futottál úgy ahogy azt kell”).
    Megdöbbent, hogy ami tizenévesen nem volt meg, az most itt van. Nem tudom, mi változott bennem, ami ezt lehetővé teszi. Talán az, hogy ma már nem ellenségként tekintek a testemre, amely elszabotálna edzést és fogyókúrát, hanem figyelek a jelzéseire, és reagálok rájuk.
    Még mindig bevág a gumi, a combjaim arányaiban mindig vastagabbak lesznek, ez alkati kérdés. A testem nem tökéletes, nincs módom cserére. Úgy vagyok vele, hogy ha heti én heti rendszerességgel sportolok, akkor lehet akármilyen a formája, aránya, rendben van.
    Ha Lena-ra nézek, a tekintete megfog. Nekem nincs meg ez a kiállás. A teste szerintem az “elég jó test”. Nem gátolja meg abban, hogy elkezdjen sportolni, se a hétvégi grillpartikat, sem pedig a múzeumlátogatásokat. Egészséges-e ebben a testben? Nem ma fog se szivrohamot, se cukorbajt kapni, de ha megvan benne a hajlam, akkor sajnos ennyi túlsúly is kihozhatja belőle.

    • Érdekes, amit írsz. A testedről is, meg Lenáról.

      Lena tekintetében én “beintést” láztok, és ahogy írtam, bőven van minek beinteni, de az egész gesztusban van valami szánalmat keltő dac. Nem arról van szó, hogy keltsünk irigységet a testünkkel, a mutogatásával, meg hogy legyünk szexszimbólumok, hanem arról, hogy ne verjük át magunkat. Szerintem borzasztóan formátlan, büszkeségre okot nem adó, egészségtelen, “megmagyarázott” ez a test, egy olyan nőé, akinek lenne lehetősége, erőforrása a létező legegészségesebb életre is, és mégis a pizzákban reked (vagy nem tudom, miben, de ez a test nincs boldogságosan használva, és félre van táplálva. A derék-csípő aránya aggasztó). Ez rossz példa. Nem kötelező sportolni, meg ilyesmi, de aki nem él előnyös helyzete lehetőségeivel azért, hogy egészséges és jó minőségű élete legyen, az erőforrást veszteget el.

      Megdöbbent, hogy sokaknak nagyobb a hasuk, úgy nézik Lenát, hogy “ó, ha csak ennyi lenne”, és mégis elhitték, hogy ez így rendben van, ilyen az élet/anyaság/35+ kor, és az önelfogadás a kulcs. Nem. ne verjétek át magatokat.

      Sokkal kevésbé kellene amúgy mások testét nézegetnünk, sokkal jobban kellene teljesen egyértelműen számot vetni azzal, mi van velünk, hogy érezzük magunkat, mi lesz tíz év múlva, és milyen példák vagyunk a gyerekeinknek. Szó nincs öngyötrésről. Aktív, okos, tudatos tettekről van szó. Felelősségről. Lena nem vállalja a felelősséget, helyette mantrázza és másoknak is ezt közvetíti, hogy jóezígy, énilyenvagyok, büszkevagyok.

      NEM normális ez a sok allergia, depresszió, csapott váll, görbe hát, megfázás, fejfájás, fertőzés, ízületi panasz, megszenvedett menstruáció amúgy sem. A testünk állapota nagyon sok mindent meghatároz.

      Nagyon különböző, amit sporton értünk. Én mindig is sportoltam, bár úgy fogalmazok, a napi bringa az nem sport, hanem közlekedés, az alapanyagcserém része. Futottam is, gyalog jártam, nem voltam inaktív. Ami most velem történt, kilenc hónap alatt, az a testem teljes átformálása. Ez valami más. Sportként, táplálkozásként, élményként, tudásként és fejlődésként is. Belső út.

      Sokan megkérdezik tőlem: de hát én is sportolok, heti négy-ötször, és tartom a súlyom sok éve, miért nem olyan a testem, mint a tiéd? Miért nem kockás a hasam, miért megy le a zsír a seggemről, mi ez a narancsbőr?

      A helyzet az, hogy vannak igen hatékony fajta mozgásformák (önmagában a futás, bár nagy élmény, és nagyon jól edzi a kardiovaszkuláris rendszert és az állóképességet, nem az), amiktől az ember szárnyal és látványos eredményeket ér el. És akkor látja meg az igazi alkatát. és nagyon sok minden helyrehozható.

      Amikor sportról beszélgetünk, vagy együtt edzünk, mindig az derül ki, hogy én megszállottan, “túlzottan” edzek. Ennek van látszatja, és fejlődöm is. Pedig nem naponta, még csak nem is kétnaponta megyek. Formás test célzott tornával vagy súlyzós edzéssel érhető el. A futás, főleg ha sok és kizárólagos, égeti a zsírt és lezabálja az izmot is. Ha nincs annyi izmod, akkor sokkal kevesebb az energiaszükségleted, sokkal kevesebbet ehetsz.

      A másik, ami ennél is fontosabb: a sport nem elég, az intenzív sport se. A táplálkozás a kulcs. Nem lehet megnyugodni abban, hogy én sportolok (valamit), ez ennyi, ilyen alkat vagyok. Az alkatot sokan mondják, de szerintem nincs eredendően formátlan alkat. Született vagy deformálódott csontozat, ilyesmi van, de a hízás, a fölösleg nem alkati kérdés. A megfelelő étrend helyreállítja a hormonális helyzetet és a rossz, lelki és fiziológiás köröket, amelyek a túlevésben, romboló evésben, hízásban, motibálatlanságban tartanak minket.

      Nem a combvastagságra gondolok, hanem a 40 fölötti évek minőségére, a tömeges civilizációs betegségekre, vagy arra, hogy hogyan vészeljük át a menopauzát. Megfelelő étel, energiaegyensúly, mérgek, adalékok, elektroszmog kerülése, rendezett hormonális helyzet, vízvízvíz, napfény, tiszta levegő, a test minél sokrétűbb használata, ülőmunka kerülése,”kitettség” (bőrfelületet, hidegnek, szélnek, esőnek), földelés, és még stresszmentesség és alvás. Mindez VALAMICSKE korrekciója annak a nagyon torz állapotnak, amibe a város, gépesített, ipari élemiszerrel ellátott, pazarló életstílusa kergetett mindannyiunkat. Szemléletváltás kéne. Nem normális a vajas kenyér, a cukrozott étel, a tészta, a krumpli ilyen túlsúlya.

      Nem akarok tanácsot adni, de le akartam írni, hogy nem annyi az annyi, sokkal több van a lehetőségeinkben. Én sem hittem volna, hogy ez lehetséges. Van valódi átalakulás, vannak hatékonyabb és kevésbé működő sportok, és az étrend nélkül semmi nem működik. És mindenekelőtt egyéni út és tudatosság van. Én örülök, hogy nem eléged tem meg azzal, hogy “de hát én sportolok”.

      • Köszönöm, hogy leírtad ezt a véleményt. A látásmódunk nem egyezik, de nem is kell, nagyon érdekel a látásmódod. Máshol tartunk, hiszen te a kezdetektől sportoltál, nálam pedig minimálisan volt jelen. A hozott anyag itt a sport ellen dolgozik. Lena tekintetében valóban ott a dac, és a büszkeség. Ha át is esik a ló túloldalára, amit tanít, hogy ez vagyok én itt és most, és jó itt lenni, fontos. Nem hazudja, nem is kérdés, hogy jó-e neki.

        Amit téged figyelve tanulok, az az életmód. Nagyon tud motiválni, ha valaki belekezd valamibe, és végigviszi. Visszakövethető az elhatározás a bejegyzésekben, gondolattól a kivitelezésig. A testet, amit elértél, temérdek munkával és energiával járt. Aki ezt ebbe nem teszi bele, annak ez nem jár és nem is jut.

        Amit magam hibáiból tanultam meg, hogy a testemet nem ellenfélként kell kezelni, hanem odafigyelni rá. Ha nem kéne akaraterő a koplaláshoz, vajon hányan ennék meg a napi minimum kilória adagot? Önismeret – elég egy-két negatív élmény, túlzásba viszem a futást, és elmegy a motiváció, és vissza nem tér. Ha nem volt része az életemnek a rendszeres mozgás akkor ki kell alakítani a szokást, és minden nap amikor jó futni hozzáad, és de a sikertelenség többet vesz el.

        Sokan vannak a családban-baráti körben, akik tudják, hogy baj van, jönnek a jelek, de nem tesznek semmit ellene. Nincs tartásuk, nem érzik jól magukat a bőrükben. Pajzsként áll a zsír köztük és a forrás között. Írod a csapott vállat, milyen sokan járnak így, szégyellve a kinézetüket. Az egyenes tartás alappillére, hogy elfogadod, ez vagyok én most, baj van, de én szeretem ezt a testet. Itt tart Lena. Ha már szeretem a testem, és nem szégyellem ahogy kinéz, akkor jön a következő lépés, hogy mivel tehetem jobbá. Amíg utálom magamat, addig az az ellenségem.

        Látom hogy számít az is amit eszem, szerintem itt a legnagyobb az eltérés. Volt egy hozott minta, amit cseréltem jobbra. Sok a szénhidrát, de mellé sok gyümölcs és zöldség. Hús módjával, és reggelire rothasztott szójabab, apránként, amíg meg nem szerettem. Amit itt tanultam, hogy vannak ételek, amiknek pocsék az íze, de nagyon egészségesek, ezért minden nap eszünk belőle. 🙂

  12. ” Nagyon érdekes, ahogy egy ennyire tényszerű témára, mint a test állapota, így rárakódik az elkényelmesedett életmódú emberek önfelmentése, frusztrációja, lelki trükkjei, szembe nem nézése, és hogy milyen dühödten tudnak néha kommentelni, hogy nekik van igazi testük, és mindenki más szemét és elnyomó és ellenük van.”
    Nem tudom eldönteni, hogy ezt magamra vegyem, vagy sem…ha magamra vegyem, akkor rosszul fejeztem ki magam igazán. Mert (már) pont nem önfelmentésből, frusztrációból…hanem azért, mert szembenéztem azzal, ami van. És mert elég. Azok a sérelmek, amik ide vezettek, nem lelki trükkök, könnyebb lenne, ha azok lennének. Nem szándékom azokat hibáztatni, akik felneveltek, így-úgy elláttak. Nyilván az én döntéseim és tetteim sorozata vezetett oda, ahol most vagyok, ezen nincs mit szépíteni. Ezt a témát csak a saját szemszögemből személem. Annak a nőnek a szemszögéből, aki úgy nőtt fel, hogy soha nem hallotta, hogy ő oké, hogy a teste oké, hogy az, amit csinál, az oké. Volt viszont korlát, rossz minták, verés, erőszak, szidalom, molesztálások, kirekesztés, megfélemlítés. Ha csak azt hallod évtizedekig, hogy “gömbi, döheder, hormonzavaros, tohonya, ronda-útálatos, dagadék, ésatöbbi”;ha nincs melletted támogató család, akik őszintén szeretnek, akkor nincs olyan alapod, amire építkezhetsz. Nincs önbecsülés, nincs önbizalom, nincs “megérdemlem azt, hogy jól legyek”. Mert úgy nőttél fel, hogy nem érdemelsz meg semmit. Ezek nem lelki trükkök…de innen szép felállni :).
    Tényleg sajnálom, ha félreértettük egymást, mert nem nyavalyogni jöttem, csak azt akartam mondani, hogy vannak emberek, akiknek egészen egyszerűen a saját történetükből adódóan többről szól a túlsúlyuk, mint a pizzazabálásról. Nem önfelmentés, vagy dühöngés ez nekem.
    Mindössze arról van szó, hogy újra kell tanulnom magam, azt a valakit, aki lenni szeretnék. Azt a valakit, akik tudatos, aktív; aki önmaga.

    • Nem rólad írtam, a jelenségről. Iszonyú mennyiségű kommentet, szöveget, reakciót olvasok testtémában, és a túlnyomó része a saját szar kenergetése, olyan nőké, akik igenis kínlódnak a testükben, és másokat nézegetnek és irigykednek és gyűlölködnek és ideológiai rendőrségként viselkednek, és mindig elviszik szexiség, patriarchátus, emberi jogok irányába a beszélgetést, ahol pedig a közérzetről, a gyerekeinknek nyújtott példáról és az egészségről van szó. Nagyon szomorú, ha erre kell, ha erre jó a feminizmus. Nem tudok a sajátszobán és dézsán kívül olyen írást, helyet, fórumot, ahol hitelesen lenne szó arról, hogy szard le a szépségideált, ennyire nem fontos a külső, fogadd el magad.

      Egyébként ha nem szarnám le a szépségideált, azt a médiás-gerjesztettet, akkor vékony és nagymellű lennék, nem izmos. És spinningre meg pilatesre járnék, esetleg metroszexuális, dizájnos edzőterembe kis súllyal harmincakat lengetni, nem a nehézfiúk közé súlyt emelni. Én kínlódtam egy kicsit azzal, hogy “elfogadó” legyek, vagyis azt mondjam, hogy szépnek, rendben levőnek, élhetőnek látok-érzek egy-egy testi állapotot, ami nem az, magamon és másokon. És még csak nem is természetes vagy indokolt, hanem gyengeség, kajálási és testhasználati visszaélések eredménye. Ez tévút. Nehogy már értelmes, felnőtt nő létünkre ezt magyarázzuk, hogy miért van rendben az, amiről ordít, hogy nincs rendben. nem nekem, neki és a saját szeretteinek nincs. És eközben engem leárulóztak meg itt is háborogtak, hányok.

      • Ne kérj bocsánatot. Félreértettem, és mivel nem személyesen beszélgetünk, félreértettem…
        Igen, a jól ismert mocsárban dagonyázni egyszerűbb, és bár fáj benne ülni, mégiscsak ismerős az a mocsár. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy kimerészkedjen az ember belőle. Könnyebb gyűlölködni, fröcsögni, mint megismerni, megkérdezni, utánajárni, tenni valamit.
        Én ma 6 km-t bringáztam, és baromi jól esett. A gyerekem is élvezi, így mindenki jól járt.

    • hasonló tapasztalataim vannak, mint neked. tudom milyen az egyik oldal, mélyében (ha nem is ugyanúgy, de mégis), s milyen a másik oldal, a kezdete. s ha kérdezné valaki, hogyan csináltam a váltást: nem tudnék neki tuti tippet adni. mert magam sem tudom pontosan, nem értem. valami kegyelmi állapot lehetett, hogy összetalálkozott a változni gondolásom azzal, hogy volt olyan mellettem, körülöttem, akitől segítséget, információkat kaptam (többek közt a sportrovat, de a hervis végkiárusítása is…). én találtam, vagy megtaláltak engem: ki tudja? s ördögi kör, hogy mikor a mélyében van az ember, akkor nem is mer szembenézni magával, azzal ami van, inkább kendőzi, magának is, hogy ne legyen még szarabbul, mert attól fél, s így meg még jobban távolítja magát attól, hogy érdemi változtatásokat tudjon tenni. ( // pár hónapja olvastam két könyvet, amit egy keresztény pszichiáter írt, s abban volt, hogy a “jó emberek” sokkal többet szenvednek belül, mint a “nem jók”, mert próbálnak nem hazudni maguknak se, lemennek a mélyére a dolgoknak, tudják a felelősségét, “a bűneiket”, de pont ez teszi lehetővé, hogy jobbak legyenek, s akár boldogabbak is, de ugye más értelemben. Scott Peck.)

  13. Visszajelzés: elfogadhatatlan | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s