papucsférj

Azzal vádolnak minket, hogy elpapucsosítjuk a férjeinket. Hogy nekünk az ideális férfi a papucsférj, aki behódol, bólogat, mindent ránk hagy. Túlértékeljük magunkat, imádunk diktálni, a rémült férjeink meg feladták a szuverenitásukat, és jutalomfalatokért cserébe némán szolgálnak.

Na, nem, én ilyen nem leszek, mondják. El is megyek MGTOW-nak.

Ez nőgyűlölő magyarázat. Azoké, akik nem szerettek eleven testet-lelket, nem szeretik a saját gyereküket, akiket csak a kényelmük érdekel, és nem értik, miféle erők és munkák és érzések összhangzattana a család.

Egyébként ők úgy értik, hogy nem szabad nyugodtan és hagymaszagúan terpeszkedni a tévé előtt álló nap, hanem feladat van. Nem, nem az én női ügyem a konyha, a mosás, a gyerek, az élet szervezése.

Sikerült nekem olyan férfiaval összegabalyodnom, aki ezt érezte szólás nélkül is. Klasszikus polgári nevelés ide-oda, szépen és szuverénül pelenkázott ő is.

Kaptuk is a megjegyzéseket. Hadd pihenjen. Elvonom a munkától!

*

A papucsférjet az termeli ki, hogy a párok belemennek abba a munkamegosztásba, amit a szüleiknél is láttak, hogy apa pénzt hoz, házat épít, gyalul, anya a gyerekekhez és a háztartáshoz ért, és otthon marad. Apa, aki nem öltöztet és nem csomagol tízórait napi szinten, nem kell egy kétévest szórakoztatnia, egy kicsit azt gondolja, otthon maradni nem annyira nagy ügy. Anya szabadsághiányos, gyesbeteg, kötelességbe fakult, magányos, valódi életre szomjazó. Le is van sajnálva, csak engedelmesség, “jobb a békesség” van, nem valódi közösszekér-tolás, együtműködés, elismerés. Van ez a jóférj-hangsúly, hogy a feleségem milyen istenien főz és remek anya, van az, ahogy férjek átveszik a másik értékrendjét, a feleségük mondatait és igazságait ismételgetik, de aztán valahogy kiderül, hogy ezt a férjet is inkább a feszes segg érdekli, lépne, szabadulna, és a fasza tele van a családi ebédekkel. Ezt a férjet, aki sűrűn néz másfelé, bent kell tartani a házasságban, és ennek a felelősségét is az asszony vállalja. Ez a férj úgy jó férj és jó apa, hogy el van tőle várva, utasításba van adva, amit a jó férjséghez és apasághoz kell, mivel magától nem csinálná, vagy nem így (nem ennyire felelősen hatékonyan, mert ezek “női” dolgok), a neve papucsférj. A férj foglalkoztatva van, le van kötve, sok mindent nem szabad kimondania, titkon jár csak az agya, ha egyáltalán. Minden biztonságos, rendezett, működő, családpolitikai kampányfilmbe való. A konyhában robotgép, a nyári szünetben nagymama, a kocsiban légzsák, és az öntudat: mi szép, működő család vagyunk, van még sövénynyírónk is, rendes emberek vagyunk. Soha semmi megrendülés, téttel bíró pillanat, emberi határhelyzet. Érthető, mert az utódoknak biztonságban kell felnőniük. Én mondjuk gondolkodás nélkül úgy fogalmaznék, ha már a gyerekek jóllétéről és a stabil — hosszabb távon sem befulladó, ölelően biztos — családról van szó, és mindig is, János feleségeként is úgy fogalmaztam, hogy pezsgő, igazi életre, őszinte szóra, ragyogó szemű szülőkre van szükségük.

De ebben, az a tapasztalat, a férj vagy belebolondul, eltorzul, vagy elkívánkozik. Hirtelen robban. Sehol nincs a két szuverén, intellektuális felnőtt ember fiatal kapcsolata, örömelvű létezése. A két embert felfalta a család, a gyerekek kiszolgálása, a hatalmi viszonyok, a családi élethez szükséges pénz utáni hajsza. Tíz év nem telik bele, mindenki gyorsan és automatikusan elvégzi a maga vállalt feladatát, egyébként belül teljesen külön életet él, furfangos módokon menekül a másik elől, a mozgásterét félti. Nincs szex, nincs közös élmény, van hitel, van anyós, van konfliktus a pénz meg a munkamegosztás miatt.

Mit mond az, aki emígy kiált fel: “na, én aztán nem leszek/nem vagyok papucsférj”?

Őt senki ne utasítgassa. Ő nem játszóterezik és nem mosogat. Az ő nője aztán ne hízzon el. Őneki joga van későig kimaradni, iddogálni, flörtölni — értsd: ez alatt a nő van otthon, tartja a frontot. A házasság pedig nem börtön, miért ne ismekedhetne, beszélgethetne más nőkkel. Volt egy ilyen férj, aki erről mesélt büszkén Hufinál.

Olvassuk együtt egy közönyös, beképzelt, basáskodó, visszaélő, megúszós, alkoholista nőgyűlölő sorait!

Ezek szerint én ösztönösen jó vagyok ebben.
A barátaim (férfiaknak tartják magukat)szerint egy hím soviniszta fasz.

Cserébe:

-engem nem zárnak ki a saját(!) házamból, mert nem értem haza időre.

-Nem hívat fel az érzelmi zsarolós feleség a hat éves gyerekeddel sörözés közben 12 óra meló után, hogy hol vagy apa.

-Ellés után nincs elanyásodás.

– És mivel egyértelmű jelét adtam, hogy az esetleges különélés/ osztozkodás alkalmával szarok a bírósági ítéletre az én döntésem számít. Különben simán kifilézem a családjával együtt. Ami meg maradt belőle azt eladom egy arabnak.
Mivel ismeri a múltam, sok kérdése nem volt.

-Engem Uramnak szólítanak és ha hajnal négykor bebaszva hazaállítok, akkor az a kérdés: Jó volt a buli drágám? A vacsi a hűtőben.

Elhiszem, hogy kényelmes amúgy. Még azt is, hogy működik, pont mint a Móricz-regényekben, meg előtte ezer évekig.

Csak köze nincs a boldogsághoz.

*

A manipulatív, basáskodó, önreflexió nélküli nőknek csakugyan a papucsférj az álmuk.

Én nem gondolom, hogy a családot a kompromisszum, a lenyelt mondatok tartjk egybe. A családot a kimondott szó és az igazságos szerepek, a folyamatos, rebbenő, őszonte kommunikáció, egymás komolyan gondolása és a szülők valódi vonzalma tartja egybe. És az, hogy “szeretem a feleségem”, sem nem fogösszeszorítós feladatsor, se nem lebegő, szép mámor, ami egyszerre csak elmúlik, nem is lemondás, hanem nagyon komoly egyezés, munka, döntés és vállalás. És ha már nincs, akkor nincs, ne legyen.

Én az igazodó férfit nem nagyon becsülöm. Én azt szeretném, ha nem igazodna, nem a megfelelés vágya mozgatná, hanem adná, odatenné önmagát, kételyekkel, kritikával, különbözésekkel együtt. Azokon a területeken is, amelyek hagyományosan a nők szakértelmére vannak bízva. Én nem oktattam ki a férjem, hogy kösse fel a gyereket, milyen ruhát adjon rá és mit meséljen neki. Kötötte ő, szakmai szemmel (hordozási tanácsadó) szarul, egyébként.

 

Mert akármilyen is ő, ahhoz lehet viszonyulni, szeretni. De ha igazodik, akkor tulajdonképpen önmagamhoz viszonyulok. Visszhangzik a süket a csönd, ő meg elrejti magát előlem. Kit szeretek akkor, ha sose tudom meg, mit gondol? Legyél te, add magad, ne igazodj. Szólj rám, fejezd ki, különbözz, legyen hibád, és én szeretlek akkor is. De persze cserben ne hagyj. Az életünk közös, az ügyeink közösek.

Sőt: kaparj össze a romjaimból. Mutasd meg, hogy jó élni. Ne én legyek a megmentő. Ne éljem át, amiért rám szoktak cuppanni, hogy én vagyok a megmentő, a minden, az Ilyenmégnemvolt. Én magamat tudom, te meg tudd tenmagadat.

És szeretném, ha nem én venném rá paranccsal, hogy értse meg, lássa be az egyenlőséget és az én legelemibb szempontjaimat. Mert a reflexeiből az következik azért, hogy neki több távollét meg esti nyugodt dolgozás jár.

És ez itt a probléma, a legőszintébb, legjobb szándékú legszeretőbb férjjel is.

Ez a külvilág kedvenc manővere egyébként: azt a férfit, aki érti a másik emberz, tényleg, és szempontjait, igényeit úgy kezeli, mint a magáéit, lepapucsozza.

Meg azt is, aki jelen van, csinálja, nem vonul el arisztokratikusan a dolgozószobájába, nem okosabb mindig, nem csak ő fejtegeti a gondolatait.

Ahogy a külvilág elképzeli az igazi férfit…! Akinek joga van. Akit meg kell érteni. Aki az Érték. Szava arany. Akit nem fognak holmi csip-csup ügyekkel elvonni az igazán komoly dolgoktól. Az ő szemükben én nem voltam senki, csak háttér, meg csupa érdek és mohóság. Aki azt a szegény férfit. Nekem nem volt agyam, álláspontom, szakmám, képességem.

A csip-csup dolgok: maga az élet, a legkomolyabb, legközelibb Élet, közös élet, közös felelősség. A komoly dolgokkal foglalkozó, nagyra becsült férfit, aki szombat délután ledől egy kicsit, a felesége egyébként hülyének nézi, mert elé kell tenni a levest, különben éhen hal a teli hűtő mellett is, és mert tíz év után sem tudja, hol van a lakásban a törülköző, a liszt, és fordítva adja fel a gumicsizmát, ha mégis a ráfanyalodik a gyerekeire.

Az igazi férfi, a zárt lábbeli, az nem is beszél, képtelen beszélni, mert csak mansplainingelni tud, mindent ő definiál, lát át, ítél meg. Az úgynevezett határozott férfi, aki dominál. Soha nem figyel másra, nem is érti, hogy te épp mondtál valamit. Az nem úgy van. Ő tudja, hogy van. Hosszan fejtegeti, elbóbiskolnak mellette. IIádja, hogy ő férfi, és ő tudja, szakért, és kurvára kényelmes neki.

Az isten mentsen meg tőle. Csak a háta mögött röhögik ki.

*

Azt látom, hogy férjből három verzió van:

1. teljes elidegenedés, pengeszáj, apa nem erőszakos, mert nincs jelen, menekülőre fogta

2. apa nagyon is jelen van: basáskodik, zsarol, nyomaszt, visszaél, kiselőad, prédikál, máskor meg rosszkedvvel és némasággal büntet

3. valamelyes béke és működőképesség, azon az áron, hogy az otthoni létet, a hátteret és a gyerekek életét a nő szervezi, a nő ad utasításokat, apa “tűr”, meggyőzi magát, hogy ez így jó, esetleg pofákat vág, forgatja a szemét, de leginkább lemegy tejért, kerüli a konfliktust, néha titokban szerelembe esik, a tejvételből nem ér vissza (lelép)

Kéne lenni egy negyediknek is, nem?

Az, akiből nem így kell kizsarolni a valamelyes részvételt, együttműködést. Az, aki vállalja a felelősséget, és nem kell neki feladatot osztani. Nem csak a maga szabadságára sandít: azt is megéli, és a nőtől sem sajnálja. Nem adja, mert nem nála van, hanem csak nem szabotálja el. Egyenlőségben él.

Nem csinál olyasvalakit a feleségéből, akinek ennyi marad: hogy kibalhézza a családi életet (hétvégi programot, otthonszülést, harmadik gyereket, hordozókendőt, wellnesshétvégét, kertes házat) mindenféle elvárásokkal a konfliktuskerülő férjéből.

Mert ennyi marad, mert csak úgy, mint a férfi, hogy természetesnek veszem, hogy valami nekem is jár, hogy én is fontos vagyok, vagy szólok egyenesen, nem működik a dolog. Nem-manipulatívan, nem balhézva nem legitim a női igény.

Papucsférj az, aki nem ihat, mert mit szól a terhes felesége. Aki nem nézheti meg a nőket, aki nem léphet le a haverokkal evezni/vadászni/síelni, mert otthon morgás van, akinek oda kell menni a csajbuliba hazafuvarozni a feleséget, és jópofizni és megtáncoltatni a nőket az esküvőn. Aki ott van hagyva az alapanyagokkal, köténnyel meg a gyerekkel, és legyen vacsora meg fektetés, mert anya elment jógázni. És ha nem viselkedik jól, még szex sincs.

Szegény, szegény ember. Szólni kell neki emiatt. Kiírni neki cetlire.

A papucsférjek soha ki nem jönnek a papucsférjségből. Árulni, sunnyogni is előbb fognak, mint felismerni, kimondani, hogy hogyan lenne jó élniük, és vállalni az ütközést.

A papucsférjnek nem az a lényege, hogy a felesége kedvére tesz, hanem az, hogy a feleségnek kell kitalálnia helyette, hogy hogyan működjön az otthoni élet, mert azt kitalálni is konfliktusos volna, felnőtt embernek való. A papucsférj tehát azért tesz a felesége kedvére, hogy ne kelljen semmit se neki tudnia, akarnia. Voltaképpen a döntést és a felelősséget rábízza az asszonyra, aztán meg látványos duzzogás van, meg “mondtam, hogy ne ide jöjjünk nyaralni, látod, esik”.

Látszatra békés, szerethető. Példálózik vele a szomszéd és az anyós. A köretet is megeszi mind. Nem iszik. Nyírja a füvet. A két szülő közül ő a jó zsaru, ő a vicces, az engedékeny. Ez néha nagyon és krónikusan zavarja az anyát, akinek a külvilággal való konfliktusokat meg a hálátlan őrmesteri feladatokat kell vállalni, mert senki nem csinálja meg helyette: üres marad a tízóraisdoboz, a munkafüzet, a felsőoktatási jelentkezési lap. Feleség ettől a folyamatos készenléttől és a jófej apukára való neheztelésétől még rosszabb fej. Cserébe megéli a kompetenciáját és a hatalmát abban, hogy ő milyen ügyes, ő ismeri még a technikatanárt is, és a férje milyen önállótlan. Merev lesz, rossz fej, kényszeres, elváró.

Elmennél valahova a mi családi hétvégénkből? Hát nem szeretsz a gyerekeiddel lenni?Mered nem élvezni a zsúrt? Szeresd!

Feleség állította a normákat. Hogy hétvégén kiándulunk. Nem alszunk délig, és a tévé előtt sem alszunk be, hanem elvisszük a gyereket fogat mosni. Elrakjuk a legót. Nahát, Anyaőrmester elrontja a bulinkat!

Papucs és partnere dinamikája úgy néz ki, hogy Nempapucs vállalja a konfliktust, Papucs meg azért, hogy szeressék, lapít, bizonyos szolgálatokat tesz, szereopet játszik, hallgat arról, aki igazán ő és megúszós játszmát űz, közben esetleg sajnálja és rafináltan sajnáltatja is magát. Mindig ő lesz a népszerűbb, mindig őt fogják sajnálni.

Csak harmincévesen döbbenünk rá, mit állt ki anyánk. Addig sajnáltuk apánkat.

Milyen lenne egy olyan világ, ahol nem ilyen komplementer kínok alakítanák az életet? Nem kéne a nőnek kitalálnia, akarnia, más élletcél híján a családban/konyhában/gyerekek iskolai dolgaiban/kiskertben/rokonokkal való kapcsolattartésban megélnie a kompetenciáját? Egyeztetnének. Mindketten kitalálnák. Lenne szakmája és családon kívüli kompetenciája, sikere egyiknek és másiknak is. Mindketten vállalnák a kellemetlenebb feladatokat is. Egyikük sem erőszakot vetne be. Nem a hatalom furfangos játéka lenne ez az egész.

Mondjuk amikor egy papucsférj azt ismeri fel, hogy eleget szívott ő, most már inkább úgy lenne jó élni, hogy mindenkit telibe szar, és éli világát, az ugyanaz a felelősségnemvállalás és mások rovására életélvezet, mint a basáskodó vagy el sem köteleződő (szeretőit abortuszra zavaró, esetleg itt-ott azért egy-egy gyereket elhullató) férfi üzemmódja, csak itt végállomás, nem kiindulópont. Gyakori sztori ez is.

116 thoughts on “papucsférj

  1. Ebben a bejegyzésben is nagyon kijön általános borzadásom a rendezett, szép, ürességgé fakult családi élettől. Néha azt érzem, ez bántó, de nem a légzsák a lényeg, hanem a jólműködés, lelkes fogadóórára járás, jólét mögött a konfliktusnemvállalás, a kontrasztos semmi.

    • Szerintem attól, hogy a családi élet rendezett, szép, tiszta, rendes a ház, az udvar, a háziállatok, a kert, attól még lehet eleven a párkapcsolat, lehet mögötte tartalom és igazi érzelmek. Nem gondolom, hogy ha kifele rendezettek a viszonyok, akkor mindenképpen csontvázakat kell keresni a szekrényben – lehet hogy csak arról van szó, hogy az adott párnak a kertészkedés és a barkácsolás a hobbija.

      • Jó, talán ez is hamis dilemma. Talán leegyszerűsítő és ön(káosz)igazoló gondolat az, hogy a zilált, lobogó emberek hitelesebbek és igazibbak, mint azok, akik nagyon meg akarnak felelni a neveltetésüknek, és akiknek rend van a csekkjeik és irattartóik között. A forradalmárok polcán nem ábécésorrendben vannak a könyvek, a forradalmár le tudja szarni a konvenciót, és ez nem lustaság vagy öncélú provokáció. Ó, annyian hordják lelkük értékesebb részeit kertgondozásba, munkahelyi előrelépésbe, kovácsoltvas kerítésbe, becsületespolgárságba, fideszes nagygyűlésre, imaházba, természetgyógyászatba, szépen élünk-gondos szülők vagyunk hazugságba. És ahhoz a rendezettséghez képest a kontraszt, hogy belül, nappaliban és hálóban a semmi, régóta semm, sőt, a kín, az annál nagyobb erőkkel letagadott kín. Az összes amerikai kertvárosi függetlenfilm erről szól. És a kontraszt az ijesztő, a kicsinosított adventi koszorús ajtó és mögötte a gyűlölet. A kaotikus, hangos, rendetlen családokban, akik nem kifele élnek, meg igenis tud lenni eleven lényeg.

        • A kontraszt valóban ijesztő lehet. Ettől függetlenül nem érzem, hogy ez vagy-vagy választás lenne – vagy kupis vagy és lobogó és akkor igaz ember is vagy, vagy rendszerető, és akkor tuti csak ventilálsz és igazából gyűlölöd magad körül az egész világot. Ez így túl leegyszerűsítőnek, sztereotipnak tűnik nekem: egyik skatulya vagy másik és kész. Lehet egy család kaotikus, hangos, szókimondó úgy, hogy közben a ház körül meg az életükben rend van, de lehet hogy hangosak és kaotikusak, és közben iszonyú a kosz, a kupi, soha semmi sehol nincs meg, nincs elrakva, befizetve, megjavítva: mert láttam ilyet is a rokonság körében.

          Az is igaz, hogy nekem nincs semmi ellenérzésem a rendezett, szép családi élettel kapcsolatban, ilyenre vágytam mindig, és nem feltételeztem, hogy ehhez okvetlen járnak az ürességgé fakulás is. A környezetemben pont azt láttam, hogy az igazi káoszos, olaszos és rendetlen családokban is pusztít az üresség, a gyűlölködés, és sokszor az agresszió is.

          • Nem vagy-vagy, ez egy kiélezett, sarkított dilemma, ahogy én megírtam, és te most (mivel rendszerető vagy) tovább élezed, de olyat én már nem mondtam. Én nem elemzek másokat, abban viszont biztos vagyok, hogy a nagyon alapos háziasszonyok eltorzultak, és a menetrend, bevásárlólista, a naptárba írt “szerdán összebújás Apával”, a gondterheltség, a piszlicsáré dolgokon való aggódás, a nagyon rendezett könyvespolc mindazzal ellentétes, amiért jó élni és nőnek meg intellektuális lénynek lenni. A tökéletes feleség, a tökéletes anya, a megfelelni vágyás megöli a szabadságot és a szerelmet. Nem a kupi a lényeg, hanem az, hogy az olyan ember nem szorong, le meri szarni, mi a szokás.

            • Nagyon egyetértek, ez volt az alap gondolatom nekem is. Mindenkinek a saját értékrendje szerint kell meghatároznia hová koncentrálja az energiáit. Próbálgatni is lehet, melyikből mi lesz 😉

            • A tökéletes akárki, az mindig görcsöt jelent.
              A nagyon rendezettségről meg a gyanúról: ha látsz egy pici nőt, rendszeresen kék-zöld foltokkal, akkor is lehet, hogy kőkemény kempo edzésekre jár (a könnyűsúly világbajnoka), a párja meg egy csöndes, nyugodt, kedves felnőtt (mackó) férfi, akivel félévente egyszer emelik fel a HANGJUKAT egymásra. De azért viszonylag kicsi az esélye.
              Van egy mondás: nem biztos, hogy kacsa, de ha kicsi, sárga és hápog, akkor azért gyanús. Persze, a meséből tudjuk, hogy akár kishattyú is lehet, de viszonylag ritkán.

          • Ezen rengeteget gondolkodtam. Hogy nekem miért nem megy, mi miért vagyunk hangosak, rendezetlenek és boldogtalanok? Irigyeltem én is a rendezetteket, szépen élőket, jól szervezőket. De mikor őszintébb beszélgetésbe fogtunk, MINDIG kiderült valami csúnyaság.
            Ilyenek:
            – a pénz rengeteg boldogtalanságot betakar (sok van, ezért lehet kompenzálni a hidegséget),
            – a szellemi igénytelenség a szépen élést és az anyagi jólét ethoszát úgy táplálja, mint pöcegödör a salátaágyásokat
            – a nyugalom és a rendezett csendesség olyan fokú magány védőbástyája, amivel szembenézni nem lehet, pörgetni kell keményen az eszemkás lendületet az otthoni érdektelenség pótlására
            – az aktívkodás és közösségszervezés mögött olyan elképesztő frusztráció és düh mozog, ami pusztító lenne, ha oda irányulna, ahova kéne

            Na jó, nem mindig. Vannak olyanok, akik tényleg szépen élnek, hitelesek, őszinték, és marha fáradtak néha, de legalább nem játsszák el a tökéletest. Róluk nem jut eszembe a látszat és a valóság különbsége. Ők a nagyon szerencsések, szerető családból szerető családot generálók kisebbsége.

            • Jaj, nagyon pontos, amit írsz, kösz.

              Az emberi energia véges: ház, boldog és menő iskolába járó gyerekek, önfejlesztés, kultúrélet, anyóssal való jó viszony, sport így egyszerre ritkán fér bele. És ami nem mindegy még, a figyelem fókusza, a külső, “meg kell lenni” dolgokkal való sokat foglalkozás, kert, lakberendezés, konyhaművészet (úristen, a gasztrománia milyen biztonságos kreativitás és figyelemelterelős hobbi tud lenni, alibi), szorongani, hogy nem terem a narancsfa, és mit rontottam el megint. Vagy leszarni ezt a sok mindent, amiről az életmódmagazinok szólnak, lerogyni a kupiba és belefeledkezni egy jó beszélgetésbe, a másikba, vagy egy könyvbe, vagy lelépni és menni színházba.

        • Én szeretem a rendet, rendezettséget, szépen elrakom a számlákat, iratokat, könyveket. A közérzetemhez elengedhetetlenül szükséges, fontos, hogy rend legyen körülöttem. De közel sem tökéletes minden, nem úgy néz ki mint egy patika, mert nincs pénzünk felújításra, festésre jelenleg. De mindent szinte azonnal a helyére rakok, és így nincs káosz. Igyekszem a felesleges tárgyakat kidobni, nem gyűjteni. Optimalizáltam szinte mindent, porszívózást, fürdő-wc takarítást, mosogatást, a mosogatógépet nem adnám semmiért.
          Viszont nem vagyok egy állandóan takarító házi-tündér, a főzéssel sem vagyok hajlandó minden este pepecselni.
          És nem, nem tudom megérteni azokat a nőket, akiket semmi nem érdekel a házimunkán kívül. Akiknek semmi hobbijuk, kedvtelésük nincsen. Ha leülök velük beszélgetni, 5 perc után megfájdul az agyam, mert a mit főztél és mit kell még otthon csinálnom, ja meg a gyerek tancucca, ruhája, meg gombfelvarrás.
          Tudom, hogy valamikor rohadt sok, de amikor hétvégén is ez az állandó program. Amikor mondom, hogy csinálj egyszerű grillezett csirkemellet salival, vagy kérd meg a férjedet, h főzzön most ő, és olvass, pihenj, tornázzál.
          Akkor ja az milyen.
          Ha valaki nem áll ki önmagáért, más sem fog.

      • Lehet hát, csak akkor nem az a lényeg, hogy _szép_ legyen, hanem attól tud “szép” lenni, hogy működik is. Olyan, összevaló emberek kellenek ehhez, olyan humor, hozzáállás, ahol nem válik egyedüli szemponttá, hogy valami formának feleljünk meg, és ezzel kész. Káoszos háztartás/hippis család is lehet kamu és repedezett, ha a benne lévő emberek valamiért nem őszinték egymással, gondolom.

  2. Már megint az a bajom, hogy alátámasztjuk az ő nézetüket: anya otthon van. Anya a legtöbb helyen NINCS otthon, mert dolgozik! Vagy ha otthon végezhető munkája van, akkor is dolgozik. Általánosságban már nem az a háztartásbelis világ van, és nem mindenkinek arab maffiózó a férje (lásd beidézett komment). Három év gyes, már ahol, aztán mehetünk ugyanúgy a bányába. A női munka tisztelete hiányzik úgy általában, legyen alkalmazotti, vállalkozó vagy otthoni. A legtöbb helyen igenis kell a fizetése. Így viszont még felháborítóbb a hagyományos “mamma” szerepet is elvárni a maradék szabadidejében, aki kiszolgál és távirányítóval irányít mindenkit otthon (lehetőleg a kiterjedt családot is). Az itthon végzett munkámat sokan semmibe veszik, sőt röhögnek rajta, miközben nagy koncentrációt igénylő, felelős munka. A gyerek keveset akar intézményben lenni, most is beteg, de nekem ugyanúgy megvan a határidőm. Közben segítségem semmi, évek óta. A férjem utazással együtt tényleg 12 órát van távol minden nap. Este és hétvégén igyekszik besegíteni, de néha sajnálom “ugráltatni” otthon, igen. Ezt még finomítjuk. Maga az irányítás, a család összehangolása, az állandó kezdeményezés is baromi fárasztó munka mellett. Ráadásul vannak eleve here típusú emberek, kortól és nemtől függetlenül, na az a nagy küldetés: őket valahogy szembesíteni magukkal.

    • Ó, igen. Én mondjuk úgy olvastam, hogy anya úgy is otthon lehet, hogy a saját munkája letolása után van otthon, mert máshol nem nagyon tud lenni. Vagy, mint te, otthonról dolgozik, ezért lehet mindent a nyakába sózni.

    • ” A nő intézi az ügyeket
      Erőszakosabb, karakánabb, mint a partnere, éppen ezért szereti maga intézni a közös ügyeiket is. Ő rendeli az új lakásba az internet-előfizetést, ő beszéli le a vízvezetékszerelőket, ő hívja fel üvöltözve a kábeltévéseket, hogy már megint nincs adás.”

      Ez pont nem nadrágviselés, hanem az élet kereteinek a biztosítása, és egy csomó idegőrlő többletfeladat. És lehet, hogy azért “szereti maga intézni”, mert akkor biztosan el lesz intézve, és lesz még aznap internet.

      • Szereti a halál a közös ügyeket intézni. Egyszerűen rá vagyok kényszerítve, mert a férjem nem intézkedik. Bemegy a munkahelyére és onnantól kiesnek a fejéből az intéznivalók (pl. gyerekek szülinapja, nyaralás, szervíz kihívása, mert lerobbant pl a porszívó, biztosítás, továbbtanulás). Én intézkedem és én vagyok a türelmetlen, a hisztis, az elviselhetetlen. A férjem pedig harmóniára vágyik (= fogjam már be a pofám és csináljam mosolyogva, kedvesen, veszekedések nélkül, ja és semmiképpen se olvassak felbújtó feminista oldalakat).

        • Ez mennyire ismerős! Az ő munkája sokkal stresszesebb, mint az enyém, ezáltal feljogosítva érzi magát arra, hogy minden kiessen a fejéből és én legyek a kétlábon járó határidőnaplója és személyi asszisztense is egyben. Persze ha szólok, akkor megcsinálja, elintézi stb., de miért nem jön ez belülről? Én is ugyanannyit dolgozok, mint ő.

          • Érdekelnének azon objektív szempontok, amelyek mentén megítélhető, melyik fél munkája stresszesebb, esetleg az anyaság-e a stresszesebb (egy kicsit is nehezebb eset gyerekkel, vagy egy beteggel), vagy a főorvosi állás.

            Valójában arról van szó, ki takarózik több mentséggel. Szerintem a stresszes munka családellenes, életünk párja ne csak a pénzt hozza, hanem akár kevesebb pénzért is, de érje el, hogy ne terhelje a hioányával és feszültségével agyon a családját. (Még mit nem.)

            Nem, ezeken nem enyhít a huszonötödik házassági évfordulón a rózsacsokor mellé elrebegett “nélküled nem jutoittam volna idáig” meg a cédén betett “Egyszer megjavulok én” meg a “Te ott állsz az út végén”.

            • Valójában ez a hú de stresszes a munkám dolog egy tökéletes védőpajzsként funkcionál, ami mögé el lehet bújni és amit mindig elő lehet szedni, mint végső érvet. A helyzet furcsaságát még az adja, hogy az én keresetem nagyjából két és félszerese az övének. Többször felhoztam már neki, hogy mi lenne, ha váltana egy nyugisabb munkahelyre, mire mindig az volt a válasz, hogy de hát így is sokkal kevesebbet keresek nálad.

            • Olyan egyértelmű és objektív, mit nemérc? A férfi jobban tűri a stresszt, tehát a férfié a stresszesebb. Hogy akkor miért van kikészülve, ha egyszer ő tűri jobban? Hát, ezen még gondolkodnom kell, de van egy-két blog, ahol ezt biztos kifejtik.

            • Na, a stresszes meló. Az lenne a jó világ, ahol az csinálná a nehéz melót, aki bírja, olyan keretek között, amik nem nyomják agyon az idegeit. Van, létezik stresszesebb munka, de az esetek többségében erre még rájön
              – az, hogy a munkakörülmények se jók bent, mert “úgyis stresszes, ide nem nyaralni jössz, viseld el” (ex-munkahelyemen a járatosok melója volt ilyen. Amúgy se lett volna egy sétagalopp a fordulóidők miatt, de még meg is volt nehezítve a műszakok beosztásával, főnökök impotenciájával és okoskodásával, a pici irodával stb)
              – a takarózás otthon, “Apátok Fontos Ember”. Mindig rá “kell” dülleszteni kicsit még az amúgy is meglévő fáradtságra, lerogyni, süketet játszani, pihenni akarni. Fenti példa iróniája, hogy a járatosok nagy része nő volt, otthon egyáltalán nem apátokfontosember szerepkörben (hanem vagy egész normális, egyenrangú kapcsolatban, vagy Anyaügyintéz üzemmódban).

        • És nagyon dicsérd meg és szeresd, ha fejlődik: ha a húsz, két hete is elkésett elintéznivalóból egyet félig-meddig megcsinál. Akkor neked mi bajod.

          Nem tudom amúgy, hol a felelősség és a rossz fej control freakség határa. Mindenesetre akik ennyire idegesítenek és túlterhelnek minket, azokkal nem kéne együtt élnünk. Talán ha ez a lehetőség reálisabb és közeles lenne, ők is összekapnák magukat.

    • Edes istenem!
      Lajos!
      Komolyan sajat igazad megerositesehez ilyen agysorvaszto cikkel nyomasztasz itt minket?

      Es raadasul ez ijeszto jelenseg a Lajosoknal: hogy hivatkoznak arra amit ertoen kritizalni es attol elhatarolodni kene.

  3. Az egész írásod nagyon tetszik, és elképesztően sok momentumra leltem benne , ami a saját életemre emlékeztet.
    Amit kiemelnék:
    “Én az igazodó férfit nem nagyon becsülöm. Én azt szeretném, ha nem igazodna, nem a megfelelés vágya mozgatná, hanem adná, odatenné önmagát, kételyekkel, kritikával, különbözésekkel együtt.”
    Ez az! ezt hiányoltam mindig… Hogy spontán legyen ő is része a családi körforgásnak, a feladatokat tekintse természetesnek és magára nézve is kötelezőnek. Ne az legyen a természetes, hogy én takarítok, mosogatok, viszem a gyerekeket a játszótérre, úszóedzésre, szolfézsra – míg neki a távirányítónyomkodás jut. Hogy ha kérek vmit (emelt hangon, mert egy idő után másképp nem ment), ne az legyen a reakció, hogy “már megint mi bajod van” ?
    Hogy mozduljon már, éljen, szervezzen túrákat a családnak, közös mozisásokat, akármiket – ne azt kelljen nekem is!
    Hogy szex nincs? Az ma már az én bűnöm. Évekig hagytam, hogy legyen – anyám sugallta, hogy “de hát olyan rendes ember, kell neki a szex, hát add meg neki lányom, én is megadtam apádnak, mert kellett neki… ” Szexeltem, megfelelni vágyásból – semmi köze nem volt a kívánáshoz.
    Nos, ez ma már nem megy. Inkább nem kell a szex sem, így biztosan nem.

    • Én nem csak a munkamegosztásról beszélek. Bár arról is, találja ki ő, mit főzne a gyereknek, vagy hova vinné. Ő. Ne az én kedvemért vigye Ringatóra, legyenek saját projektjei.

      De még inkább arról, hogy merje vállalni a véleményét, érzéseit, gyarlóságait, különbözését, ne szerepet játsszon, ne nekem akarjon megfelelni, legyen autonóm.

      Az a bajom az igazodó férfival, hogy nem vállal kockázatot. Általában aki rejtőzködik, aki birkamód követi a többieket, az nem vállal kockázatot. A nő vállal csak kockázatot, a nyilvánvalóvá tett szándékai miatt és a hibázás lehetősége miatt. És mindenki őt basztatja és nevezi kontrollálónak, pedig semmi sem lenne, de tényleg, sívó pusztaság, ha ő nem tolná. A férfinak is legyenek akciói, ötletei, eredetisége, ne gép legyen, ne csak beleüljön abba, amit más előkészített. Én aztán nem fogok sikoltozni, hogy “megfázik az a gyerek/banánallergiája van, hogy képzeled!”.

        • Ilyenkor pedig milyen jó együtt felsóhajtani, esetleg csúnyát is mondani, amikor éppen csak kiültünk a teraszra, azt hisszük nyugi van, gyerek fürdik, abban a momentumban felcsendül az “Apnyu” felkiáltás és ebből együtt kijönni sokkal gyorsabb és effektívebb. Szent a béke, Vissza a teraszra, gyerek fürdik és megértette hogy különfoglalkozás van.

        • Máshogy nem is tudom elképzelni! Akinek nincs elege időnként a gyerekeiből, az csak távolról szemléli őket. Ha kiakasztottak, azt tudják, látják rajtam ők is. Ebből következően ha én akasztom ki őket, azt meg ők hozzák az én tudomásomra.
          Ez néha nagyon vicces szitukat produkál, amitől sokszor már meg is oldódik az ügy.

  4. “Csak harmincévesen döbbenünk rá, mit állt ki anyánk. Addig sajnáltuk apánkat.”

    Toljad Éva, van bőven még mit változtatni.Legalább ismerjük fel a helyzetünket…

  5. “Feleség ettől a folyamatos készenléttől és a jófej apukára való neheztelésétől még rosszabb fej. Cserébe megéli a kompetenciáját és a hatalmát abban, hogy ő milyen ügyes, ő ismeri még a technikatanárt is, és a férje milyen önállótlan. Merev lesz, rossz fej, kényszeres, elváró.” Mostanában olyan türelmetlen vagy a gyerekkel, nem értem miért. Hmm én sem értem.

  6. Érdekes gondolatok, kár hogy ilyen hosszú az írás,
    talán jobb lenne több darab rövidebb és tömörebb írás.

    ugyanakkor
    bizony az érzelmi zsarolós, irányítós részt, papucsba kényszerítős részt nem kellene kihagyni,
    a módszer amikor “elcseszem a hétvégét, a nyaralást durcizással ha nem engedsz”, konkrétan “kicsinálom a kapcsolatot ha nem az van amit én akarok”.
    Ilyenkor a férfinak lehet választani: gyorsan kivágja de ízibe, vagy próbál beszélni vele értelmesen.
    A második nem szokott működni mert pont az a lényeg, hogy zsarolással elérje a célját, nem megbeszélni akarja. Persze a kikényszerített, zsarolt sikerek nem érnek annyit mint az önként kapott szeretet. Aztán jön a savanyú káposzta fej, mert az igazi szeretet is kellene melléje.
    Hát az nem lesz.

    • Mindkét fél fejével végig gondoltam ezt a témát. Néha az az érzésem, hogy a házasság vagy a család intézménye csak konfliktusok árán működhet, ha egyáltalán. Társadalmilag felhalmoztunk szokásokat, elvárásokat egymás iránt. Tudjuk, hogyan kell kinézni egy családnak. Elvárjuk magunktól, társunktól és gyerekeinktől is e szabályok követését és betartását. Vagy legalább az igyekezetet. Csak azért, mert így szokás. Mert Normálisék (nagyon jó írás) így csinálják és mindenki errefelé tendál. Így lett belénk programozva. Nem szabad kilógni. Vagy csak egészen finoman. Most meg már nehéz ezen belül gazdálkodni. Ha nem szólok, magamat teszem tönkre, ha szólok akkor a másikat is.
      Tudom szükség van a keretekre, anarchia lenne – ezzel nekem mindig gondom volt.
      Születhetnek megoldások is, de ez a ritkább. Kérdéses hogy ezek tényleg beépülnek e a hétköznapokba, rossz szájíz nélkül és hogy folyamatosan középen áll e a mérleg nyelve.

      • “Társadalmilag felhalmoztunk szokásokat, elvárásokat egymás iránt. Tudjuk, hogyan kell kinézni egy családnak. Elvárjuk magunktól, társunktól és gyerekeinktől is e szabályok követését és betartását. Vagy legalább az igyekezetet. Csak azért, mert így szokás.”

        Bingo.
        Ez a sorold be magad kényszer. Hogy ezt miért nem érzem?
        Soha nem tudtam magam besorolni. Nem voltam ilyen vagy olyan zene rajongó, bandatag, ruha, stílus követő – ha üzletről van szó, akkor a másik fél jóérzése miatt felveszem ezt az öltönynek nevezett anyagdarabot, de úgy ennyi.

        “Jézusom, 2 évvel az esküvő után még nincs gyerek? Baj van?” …nem értem a kérdést… mi ez az abszurd hozzáállás? Ez valami program? (az…)
        Vicces, hogy tényleg úgy élik meg emberek, hogy vagy uralkodsz vagy papucs vagy. Lelki éretlenség?
        Sokaknak van úgy baja, hogy maga sem tudja mi a baja. Az utakon is látom. Fogja feszülten a kormányt és őrülten dudál a 3 kilométeres dugó közepén 🙂

        Mindig a magam elképzelései szerint léptem, vállalkoztam. Mégis szeretem a kiszámítható létezést, ahogy a többség. Amikor látom, hogy jó irányba haladunk. Kimosom a ruháim, kivasalom az ingem, rendet rakok, bevásárolok – ezeket tettem közös életünk előtt és ezeket teszem ma is.
        Próbálom minél kevesebbet terhelni a párom, nehéz szakmája van és sokszor pattanásig feszülten érkezik haza. Ez belső igény nálam.
        Nem viselem jól a szenvedést, a rosszindulatot, az agressziót. És férfi létemre én vagyok a kommunikatívabb.
        Szerintem szólni kell. Nem mehetsz magad ellen. Persze közben ne zúzom le a másikat. Annyit mondok, hogy ez nekünk ezért meg ezért nem jó. Mi fogunk tönkre menni. Nem hatalmi harc a kapcsolat, nem teljesítménytúra…

    • Dehogy hosszú, mondjuk nem lehet úgy olvasni, mint általában a netes cikkeket (tisztelet a kivételnek), legalábbis nekem sokszor ki kell nyomtatni és emésztgetni néhány posztot. meg el is mentettem már párat, de böven megéri, söt ez a lényeg benne.

    • Tapasztalataim szerint a férjek szokták durcásságukkal, kedvetlenségükkel elrontani a hétvégét. Remek jatszma: a szerencsétlen, hülye túlterhelt feleség kitalál vmi programot, a kedves férj nem talál ki semmit hiába lenne erre lehetősége, viszont húzza édes kis pofáját a felesége által kitalált, leszervezett programon. Ő neki ehhez nincs kedve. Viszont alternatívjavaslata sincs. Ő csak tespedne, nyomkodná az iPadet, okostelót, szundítana egész nap és lazán elnézné, hogy felesége kiszolgálja. Ha ez nem megy, akkor jön a “savanyú káposzta”.

      • Bárki kiléphet a játszmából, van, ahol nehéz. De a férfiaknak, a jelen társadalmi berendezkedésben és főleg a mai közgondolkodás mellett sokkal könnyebb. Lenne, de általában a játszmák is épp őket támogatják.

  7. “Nem-manipulatívan, nem balhézva nem legitim a női igény.”
    na, ez lesz az amiert a vegen el fogom hagyni a mostani partneremet. allandoan ez van, ha nem uvoltok nem veszi tudomasul, ha meg uvoltok akkor azert nem veszi tudomasul.
    a napi melot beleteszi (tud fozni, mosogepet kezelni etc es szokott is), gond nelkul es termeszetesen, de az extra-t azt nem hajlando. ha munkat valtok oldjam meg magam, ha a csalad beteg oldjam meg magam, a max amit segit hogy kivisz a repterre, jo szo, tamogatas az egy nagy nulla.
    most kapott ket evet, mert annyit meg itt maradok, de ha a vegen ugy latom hogy nekem masik orszagba kell mennem, mert ott jobb szakmailag, akkor menni fogok. 2013 ota tudja hogy menni akarok, azota _meg_csak_el_se_gondolkodott_rajta_ hogy hogy oldhatna meg hogy o is johessen.
    na ezert. az el se gondolkodasert.

      • laci,
        ha nem akar menni akkor marad itt. ennyi.

        nem azt kifogasolom hogy nem akar innen menni, ahhoz joga van, azt kifogasolom hogy el se gondolkodik rajta hogy hogy lehetne megoldani hogy johessen. az en igenyeim nem szamitanak. ha csak egyszer is elgondolkodott volna rajta, akkor azt mondanam, hogy megtette, nem jott ossze, sajnalom.

        de el se gondolkodott rajta. az en karrierem, az en igenyeim nem szamitanak.

        most megvaltozott az eletem, meg ket evet nekem is itt celszerubb maradni, de utana a kovetkezo 4-6 evet meg masik orszagban lesz sokkal celszerubb. gondolom meguszasra jatszik, hogy majd meggondolom magam (ahogy egyszer mar elofordult, ezert vagyok meg mindig itt). az o kedveert nyitva tartom a lehetoseget hogy azta 4-6 evet is itt, de ha 2016/7-ben is azt latom hogy ott jobb akkor megyek.
        csak persze szomoru leszek, mert azert szeretem, de ha en nem allok ki magamert akkor ki fog?
        es a karrier kerdes nem olyan szintu valasztas hogy most evi 4x jarok nyaralni mehetek-e otodszor is, hanem az, hogy valamibol elni is kell es mivel meg 40 se vagyok _nekem_ szamit hogy mit dolgozok a maradek 20-30 evben.
        neki(!) persze mindegy(!), ezt belatom, amig keresek annyit hogy neki ne kelljen anyagilag tamogani (egyuttelunk de kulon kassza)

        • Nem látom át, nem tudom, mit léphetne, miért nem akar menni, de van, akinek nem igazán opció. Nekem pl kevés lehetőségem lenne külföldön, persze tizenévvel ezelőtt még más volt, de nem sokkal. És sokaknak nem csak egzisztenciális kérdés, részben nekem sem. Hogy nem akar menni, az nem tudom, mennyire tisztán önzés nála, de egyébként is inkább elvi a kérdés, nem a konkrét, általam kicsit sem ismert esetre vonatkozik. Ez a helyzet nem oldható meg kompromisszummal, ilyenkor az egyiknek muszáj engednie, de miért várható el a másiktól, hogy ő engedjen. Jó, ha eleve bele sem gondol, pláne úgy, hogy nem végleges kitelepedésről lenne szó, azért gyanús a dolog. Mondjuk ez, hogy pár év kint, aztán hazajönni, ez eleve felfogható kompromisszumnak. Ettől függetlenül, azt, hogy nem akar menni, nem gondolom látatlanban rossz dolognak. Azt, hogy bele sem gondol, milyen módon, feltételekkel lehetne, hogy tudna a te karrieredre, érdekeidre is gondolni, azt már igen – persze nem tudom, mennyire beszél róla, szóval lehet-e tudni, hogy utána nézett, gondolt-e, csak nem mondja. A másik, hogy ha nem mondja, vagy azt nem mondja, hogy nem, bocs, ezt nem tudom meglépni, ez van – ha sunnyog kvázi vagy kivár, hátha okafogyottá válik a dolog -, az meg nem őszinte.

          • laci,
            mi most vagyunk kint es en haza akarok menni arra a par evre.
            mintmar irtam, bele se hajlando gondolni hogy hogy neki mik lennenek az otthoni opcioi.
            kivar es sunnyog. neki nem er annyit a kapcsolat mint nekem. en mar tavalyelott(!) menni akartam, csak miatta halasztottam be 2016/7-ig.
            amit mondok hogy ez az utolso haladek, akkor ha jon jo, ha nem ugyis jo.
            aztan persze majd en leszek a karrierista picsa, de ez meg mar nem eredekel.
            szakmat akarok valtani, nem kis aldozatokkal jar, de en beleteszem, mert mint mondtam nekem szamit hogy amivel keresem a penzem abban higgyek es valamennyire elvezzem. valamennyire tobb mint a semennyire. es 20-30 evrol beszelunk.
            agyilag belatom hogy neki mindegy. nekem nem. o meg leszarja, hogy nekem mi a fontos, ennyi.
            erre gondolok, hogy nalunk NEM valosul meg: http://barokeszter.hu/2014/08/12/az-egyenloseg-probaja-osztozni-a-jogokon-es-a-kotelessegen/

            • sajnos. pedig ugy remeltem hogy valaki majd tud valami varazsmondatot, amit elmondhatok neki es akkor neki szamitani fog(ok) es megprobalja es belegondol. ha belegondolna tuti talalna valami megoldast, egy csomo mindenhez ert, csak nem akarja a kenyelmetlenseget.
              annyit mar nem erek neki. ennyi, sajnos…

              • Ha azokat a mondatokat el tudtad mondani, amiket ide leírtál, és nem hatnak, akkor sajnos nem. Ha meg nem tudod elmondani/el se jut hozzá, akkor azért nem.
                Viszont, izé. Mi is lehet az ő fejében: ha akarna, tuti találna megoldást, hogy itt változtasson szakmát, nem kellene ahhoz itt mindent felrúgni. Csak nem éri meg neki a kellemetlenséget. Négy-hat évre hazamegyünk: az én karrierem itt nem csak megtörik, hanem teljesen elölről kell kezdenem, ha egyáltalán el tudom. Mire visszajövünk, már elég öreg legyek, hogy ekkora kihagyással ne kelljek sehova félig kezdőként. Ezt persze nem érti meg. Neki fontosabb, hogy szakmát váltson, mint én. Sajnos ennyit már nem érek neki, az én kényelmem, karrierem, biztonságom nem érdekli ennyire.
                Biztos egy csomó nem igaz, de azért alighanem akad, ami igen.

            • igen, elmondtam.
              igazad van Laci, az o szempontja lehet ugyanaz, hogy neki is van karrierje, meg ilyesmi.
              nem egyik naprol a masikra allitottam valasztas ele, evek ota tudja, tehat mar reg tehetett volna valamit / kitalalhatott volna valamit hogy a koltozes neki is megerje.
              nem tett.
              igy jartam.

              • Vagy legalább ötletelhetett volna azon, hogy a maradás érje meg neked is. Amit gondolom, te is átgondoltál, próbáltad megtalálni a módját. Nem akarom azt mondani, hogy te vagy az önző valójában! Attól, hogy tuti járnak ilyenek a fejében, könnyen lehet, hogy azok valójában csak kifogások. Ha nagyon fontos vagy neki, de nagyon komoly okai vannak annak, hogy ő maradna, akkor egyrészt már megbeszélte volna veled, másrészt akkor legalább azon járna az agya, hogy addig az ideig megoldható-e, ha igen, hogyan, az, hogy két országban éljetek ÁTMENETILEG. Beszélgetne veled sokat erről, ötletelne. Így az a biztos, hogy nem is tanakodik ilyesmin. Kivár, ahogy írtad.

            • ket ev tenyleg tul hosszu, de azert maradok mert ketten egyutt tudtunk olyat kitalalni ami miatt nekem megeri. a ket ev alatt olyan adatokat es tapasztalatokat gyujtok ami az uj szakmamban hasznos lesz.
              ha minden jol megy addigra meg biztosabb leszek es lesz _eggyel_tobb_ jo nagy nyomos okom valtani.
              azert a valtas eleg nagy kockazat, szeretnem minimalizalni. most ezert (is) maradok.
              a ket orszagban elest igazabol en nem favorizalom, tul fajdalmas lenne. bar ki nem zarom.
              meg van ido, majd meglatjuk.

      • “Példálózik vele a szomszéd és az anyós.” szó szerint.
        “A két szülő közül ő a jó zsaru, ő a vicces, az engedékeny.” ez is talált. nincs humorérzéked? már viccelni sem lehet? ja de, majd’ elfelejtettem, az én rovásomra miért ne lehetne.
        “Csak harmincévesen döbbenünk rá, mit állt ki anyánk. Addig sajnáltuk apánkat.” na itt lett rossz kedvem. mert bármennyire is megértjük anyánkat, szeretni igazán apát fogjuk. Anyával legfeljebb együttérzünk. ez pedig nem sok.

  8. Nekem erről a posztban ábrázolt férfiről, aki nagy duzzogva, a családi béke kedvéért tolja a feladatokat és mindig irányítani kell, mondani, kérni, követelni, hogy vegyen részt a működésben, az jut eszembe, hogy aki így viselkedik, az nem felnőtt. Hanem egy kamasz, sőt gyerek, akinek ott egy kötelező feladat, amit meg kell csinálni, ő meg félszívvel, a lehető legkevesebb befektetett munkával, elsunnyogva próbálja megúszni, hogy ne legyen túl nagy balhé és ne kapjon hármasnál rosszabbat. Egy felnőtt ember, aki tudatosan, átgondoltan, felkészülve, szívből vállal valamit – ez esetben a családot – az nem így viselkedik, legalábbis szerintem nem. Talán az a baj, hogy sokan, ahogy Shangri la is írta, nem azért házasodnak, vállalnak gyereket, mert igazán akarják, hanem azért, mert szokás és mert mindenki azt mondja, hogy ezt így kell. Férjek, apák lesznek, mielőtt felnőttek volna, és mindezt azért, mert kényelmesek és mert nincs bennük annyi igény önmagukkal szemben, hogy kitalálják, mit szeretnének, inkább követik a mintát, ami szarnak szar, de legalább ismerős.

    • Igen… sosem követték a saját útjukat, ezért sosem tapasztaltak, csalódtak, fedeztek fel annyit hogy felnőtté váljanak.
      Embergyerekek.

    • A mintakövetés a magyar társadalomban legalábbis dicséretes. A legtöbb ember nem érett az együttélésre mikor elkezdi. Sem férfi, sem nő. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik felnőtteset játszanak. Ellessük a szüleinktől, az újságból, vagy az ismerőseinktől a leglátványosabb, legmarkánsabb utánozható dolgokat, és elnagyoltan úgy csinálunk mintha. Aztán a későbbi énünk megengedően mosolyog, hogy jééé de bájos, ezek is mi voltunk, akik elmentek a tescoba “tuppert” venni, mert minden rendes háztartásban van műanyagdoboz.
      Aztán van, aki úgymarad. Aki csak a (meg)szokások rabja marad, aki nem lép át az árnyékán, a szülei árnyékán, akivel bármit meglehet csinálni, és akinek ha valami nem tetszik, bármit megtesz veled.
      Viszont nem lehet megúszni, nem lehet parancsszóra felnőni, nem lehet parancszóra felelősséget vállalni, és parancsszóra boldognak lenni. És általában, ezek a gyerekemberek körül vannak véve parancsokkal, mert ok-okozati viszonyban olyanokkal vannak körülvéve, akik folyton frusztrálják őket ki és ki nem mondott elvárásokkal, miközben ők nem tudnak a sajátjaikra koncentrálni. Pedig máshogy nem megy. Felnőtt Emberré válni, társas környezetben, de mégis önállóan lehet csak.

      • És azt ne felejtsük el, hogy a legtöbb férfit fiúgyerekként antiszociális személyiségnek, szociopatának nevelik azzal a rengeteg kivételezéssel, amit anyuci ad neki.
        Ő azt tanulja meg, hogy kivételezett, mert fiú/férfi, nehogy a lányok jaj kihasználják, és az a lány, aki nem tud főzni, és nem suvikszolja a padlót kötelességtudóan az egy senki. Nehogy szóba álljon ilyennel anyuci pici fia.
        Neki minden jár, ő nem köteles önmagát ellátnia, saját magáról gondoskodnia,
        a saját szűkebb és tágabb környezetét rendben, tisztán tartania.
        És csodálkozunk, hogy mennyi hülye rohangál az utcákon.

  9. ‘Én az igazodó férfit nem nagyon becsülöm. Én azt szeretném, ha nem igazodna, nem a megfelelés vágya mozgatná, hanem adná, odatenné önmagát, kételyekkel, kritikával, különbözésekkel együtt.

    Visszhangzik a süket a csönd, ő meg elrejti magát előlem. Kit szeretek akkor, ha sose tudom meg, mit gondol? Legyél te, add magad, ne igazodj. Szólj rám, fejezd ki, különbözz, legyen hibád, és én szeretlek akkor is. De persze cserben ne hagyj. Az életünk közös, az ügyeink közösek.’

    Ezek a legbelsőbb igényeim egy férfival kapcsolatban. Tök jó őket leírva látni.

  10. “…feleségnek kell kitalálnia helyette, hogy hogyan működjön az otthoni élet, mert azt kitalálni is konfliktusos volna, felnőtt embernek való. A papucsférj tehát azért tesz a felesége kedvére, hogy ne kelljen semmit se neki tudnia, akarnia. Voltaképpen a döntést és a felelősséget rábízza az asszonyra,…”

    Ismerős, igaz, utólag nincs fikázás. De unom a szervezést. Hogy ki kell írni az asztalra, néha mit kéne csinálni a lakásban. Én szervezem a munkamegosztást, beszarás. 😦 Nem, nem kell. Utálom a kell szót. Kényszer. Döntsem el én, mikor mi legyen. Az esetek 80%-ban 😛

  11. Egy gondolat,
    Egy lakberendezéssel-kreatív lakásdekorálással foglalkozó oldalon megjelent egy “csajosan kreatív” enteriőr, harmincas, vastagbukszás, igényes nőknek. Nem volt extrém habosbabos, a maga nemében szép volt a mályvaszínű párnákkal, és a púderes falakkal, mire egy kommentelő felvetette teljesen ártatlanul, hogy ” de mégis, ez egy férfi számára milyen lenne? hogy tetszene ez neki? Ki hogy oldja meg az ilyesmit a párjával, hogy neki biza a párja ezt nem szeretné, és milyen nehéz is megegyezni ilyen kérdésekben néha. (itt jegyezném meg, hogy a párom és a biza szavaktól tikkelni kezd a bal szemem, csak a hitelesség kedvéért írtam le, de már bánom, mert elindult bennem a lavina, mindegy)
    A kedves kommentelő megkapta az eligazítását elég rendesen.
    -Áááá, egy pasi (aki más kontextusban ugyebár a párunk, nagy Pével) számára az ilyesmi totál mindegy. Mindegy, milyen a kéró, ha van meleg vacsi, áá a pasi észre se veszi, hol él, ha fel lehet tenni az dohányzóasztalra a lábat, ugyanmár, hát milyen rohadt szemét az ilyen, aki le akarja törni a dekorálós ambícióidat, mondd csak meg neki, hogy ha nem tetszik, akkor csomagolhat, a pasik egy kiragasztott posztertől is otthon érzik magukat, úgyis mindig felhajtva hagyja a deszkát, és széthagy mindent, az a legkevesebb, hogy ha már te pakolsz, akkor olyan a lakás amilyennek te akarod.
    És minden hozzászólás szanaszét lájkolva. Döbbenten néztem magam elé.
    És nem a középkorú hölgyek, akiket állítólag elnevelt a társadalom, akik még “úgy” nőttek fel. Nem. Azok lányai. Akik szintén úgy nőttek fel, hogy a másikat egy inkompetens tutyimutyi balfasz Mézga Gézának kell nézni, akivel ügyeskedni kell, és a vásárolt ruha árát fejben elosztani kettővel, és diadalittasan hazaállítani, hogy akciós volt, akiből azt se nézzük ki, hogy egy fogadóórára elmenjen, és a kisméretű ám nagyon kényelmetlen széken végigüljön az általunk kiválasztott pulóverben másfél órát, és konstruktívan hozzászóljon, vagy legalább ne égessen le, mert hát ha hülye, az nekünk égő, mert mi nem vagyunk azok ugye, és mi sose viselkedünk hülyén, főleg nem, ha A FONTOS DOLGOKRÓL VAN SZÓ. Ki nevelt bennünket ilyen sunyizó, kevéske hatalmi helyzetünket fontoskodó, zsarnokoskodó, lekezelő fölényességgel kompenzáló, alantas játszmákat generáló, az elején elmismásoló, léthazugságot gyártó, aztán saját kardunkba beledőlő boszorkák lettünk? Anyánk. (Én rohadtul haragszom így 30 fölött az enyémre. Egyre jobban. Hogy látom, hogy mennyire más is lehetett volna.)
    Anyáink nem arra nevelnek bennünket, hogy ha nem egyezik az igényszintünk bizonyos dolgokban a Párunkéval, akkor azt hogy tudjuk megfelelően kommunikálva, nem megsértve, tapintattal, szeretettel megoldani. Pedig nem egy agysebészet, csak egy nagy levegővétel az elején.
    Önzőségre, birtoklásra és játszmázásra vagyunk kárhoztatva mindkét oldalon,csak a férfiak jönnek ki belőle jobban.

    • Nagyon betaláltál. Anyum is profi mártír. Apámmal tényleg nehéz, egy “kibírhatatlan” manipulátor. És mégis…
      Miért nem lehet szembenézni, sértődés nélkül meghallgatni, nem neheztelni, nem vissza/másra mutogatással reagálni? (költői…)
      Van az a pont, amikor identitás szintre emelkedik a mártíromság.

      Meg szerintem egy alacsonyabb tudatszinten élő emberrel szinte képtelenség “tranzakciót analizálni”, még konyhanyelvre fordítva sem megy.
      Egyszerüen nem jut el az üzenet. Már az első neutrális mondatod valahogy úgy fordítja a szoftvere, hogy: “Engem most megint bántanak, basztatnak, stb.”

      Ha páran ráéreznek ezekre itt olvasgatva, már léptünk előre.

      • Lépegetünk…
        🙂
        Alacsonyabb tudatszint ?
        Más síkú tudat(szint )nem lehetne ? Mert ugye ha túl sok stimúl ér egyszerre, nehezebb polarizálni.
        Lehet, hogy a férjek tudata sokkal egysíkúbb,mert nem zavarja a sok apró körülmény…

      • Most csak azt tudom kérdezgetni, amivel tömegverekedéseket szoktak kiprovokálni.
        Mivan?Mivan? Mivan?
        Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el a kommentemből a mártíriumig, mert nem arról akartam írni. Érdekes téma persze, bár semmiképp sem a tudatszintek mentén.
        Én annyit akartam csak felvetni, hogy ha bimbódzó(huszas-harmincas éveinkben általában ilyenek vannak) románcunk legelején fontos ügy, hogy szecessziós tálaló, vagy EKTORP kanapé, akkor azt vállaljuk. Mi nők. Menjünk bele a konfliktusba, és ha nincs más választás, és nekünk vérremenő elveink vannak csekkbefizetéssel, meg biokajaüggyel, akkor ne érjük be azzal az elején, hogy hát neki úgyis mindegy, meg majd átmossuk az agyát, és hirtelen nekifutásból ő is élénken érdeklődni fog a Midcentury dán dizájn bútorok iránt. Mert valószínűleg nem fog. Nem belökve a kocsmaajtót, de igenis vállalni kell önmagunkat. Nem hallgatni anyánkra, aki praktikákkal, meg a férfiak hasával jön. Mert még most is ez ám a módi. A fiatal lányok teszik veszik magukat, tüsténkednek, főznek, meg takarítanak, a vasárnapi csemetével kirakóznak, meg kivágják a rezet, a srácok meg azt hiszik eztán mindig ez lesz. És hát végül joggal érzi átvágásnak az egészet a másik fél, és joggal nem tud kibontakozni, hiszen neki egész addigi életében szabadott hibázni, esendőnek lenni, néha fáradtnak és elcsigázottnak lenni, mert erre volt kondicionálva, és joggal érezheti úgy, hogy egy ilyen missz tökély mellett ő labdába se rúg, ő úgyse tudja a dolgokat olyan jól. Több irányból érkezünk meg ugyanabba a csapdába, pedig semmi okunk erre.
        Azt tehetünk amit akarunk. Nem kell szépelegve pasit fogni magunknak, és elfogadni minden ajánlatot. Lehet, hogy nem mi leszünk a legnépszerűbb lányok, lehet, hogy nem mondják majd ránk hogy de jó kis feleségnek való típus, de sok sok nehézségtől megkímélhetjük magunkat, ha mondjuk a harmadik randevún már önmagunkat kezdjük adni, és nem Barbiet, aki épp megtalálta Kent.

    • az utolsó mondat (is) telitalálat, ha nincs más megoldás, én is inkább az a szarfej lennék a Párból, akit kiszolgálnak.

      (amúgy tényleg, honnan jön a Páromozás? úgy 10-15 éve még nem volt divat, kinek/minek köszönhetjük vajon?)

      • Onnan jön, hogy manapság az emberek, már csak összeállnak mint a lovak az istállóban, tudod:)
        Nem mindenki esküszik össze, és a párom, az a férjem-feleségem lenne “normál” esetben, és végül érthető is, hogy valamit csak kell mondani, és bizonyos intelligenciahányados-életkor fölött a csajom-pasim fura lenne, minden más meg még modorosabb, az élettárs meg olyan rendőrségi hírekbe való.
        Van olyan férfi ismerősöm, aki az élettársával amúgy 20 éve együtt van szerelemben boldogságban, és az Irénjét barátnőnek, írásban bnőnek hívja. Hát nem tudom, én azért örülök hogy egy negyed órás aktussal ezt a kulcskérdést lerendeztük az anyakönyvvezetőnél, de persze tényleg ebbe nem lehet beleszólni.

        • Hát én rühellem sajna a szépnapotozással együtt, ezekkel írja le magát borzasztó gyorsan valaki. Valahol olvastam és rém találónak éreztem, hogy azért P/párja valaki, mert vele párosodik. Inkább legyek a csaja valakinek nyolcvanévesen is. Én meg olyat láttam, hogy valaki “a volt barátnőm”-nek nevezi a feleségét. Gondolom az arcok miatt, amiket ismerősök vágnak.

        • Ha nem ismerik személyesen, akkor azt mondom, hogy a kedvesem, vagy “emberem”, ebben van már egy hajszálnyi irónia, nem szoktak rájönni szerencsére. Ha olyanok között kerül szóba, akik ismerik, akkor a neve. Ha valamiért haragszom rá, akkor “édes uram”. Kettőnk között, ha jóban vagyunk éppen: “te drága ronda állat”; ha haragszom rá, akkor “szívem”. Teljesen adekvát, ha azt mondja rólam, hogy a barátnőm, vagy én, hogy a barátom, mert tényleg az. Friendship with benefits 🙂

  12. Angliaban elek, shared house-ban. Most koltoztem el Rendesektol. Igy hivtam a part akiknek a hazaban laktam. Mero pokol szerintem az eletuk. Mindent pontosan ugy csinalnak, ahogy leirtad. Szerintem dobbenetes, hogy ezt az allapotot parkapcsolatnak merik nevezni. Azert is akartam eljonni, mert mar a falakon is atszivargott az a sok elfojtott vagy amit a kert es a haz rendezesebe oltek. Rendes Anyuka mindig otthon volt, nem akartam mondani ezert kar masik orszagban elni. A munkahelye es a haz kozott ingazott szigoruan. Csak mosott, fozott, takaritott, es mindig ennyi fert bele a napba. Se egy mozi, se templomba menetel – pedig vallasos. A parom meg Magyarorszagon van, rendes Anyuka lenyegretoro kerdese: Ki takarit ra? Ki foz neki? Mondtam, hogy engem sem cseledkonyvvel vett fel a parom, neki is van ket keze es megcsinalja. Nem tudta a valaszomat ertelmezni. Szoval a mindig minden rendben van a haz korul gyanus, ha nem fizetett alkalmazott rendezi…

  13. Légyszi!!! Ne linkeljetek ide komplett (nőgyűlölő, keresztény stb.) letölthető könyveket, meg angol kimásolt cikkeket, hogy olvassam el, és okuljak! Nem fogom. Bele se nézek. A kommentet nem engedem be. Ti mit képzeltek, mivel töltöm az időmet? Ha nagyon szeretnéd a világ tudomására hozni, mit gondolsz, indíts blogot, ne az én olvasóimat használd, mert azt, hogy itt ennyien vannak, én értem el, kemény munkával, és olyan tartalmakkal, amelyek a szöges ellentétei ezeknek az agresszív ideológiáknak, tehát nem fogja őket érdekelni. Ne téríts, gáz!

  14. “Ahogy a külvilág elképzeli az igazi férfit…! Akinek joga van. Akit meg kell érteni. Aki az Érték. Szava arany. Akit nem fognak holmi csip-csup ügyekkel elvonni az igazán komoly dolgoktól. Az ő szemükben én nem voltam senki, csak háttér, meg csupa érdek és mohóság. Aki azt a szegény férfit. Nekem nem volt agyam, álláspontom, szakmám, képességem.”

    Ó jaj, igen. De valahol meg mégis ördögi kör az egész. If he is my equal, it’s mostly friendzone then. Nem lehetne, hogy lehessen csodálni is, de mégis egyenlőek legyünk, vagyis ő is csodáljon? Nem úgy néz ki, hogy ez reális opció, legalábbis ez tízezerből egy.

    • Nekem erről volt múltkor egy vitám más nőkkel. Mondtam nekik, én nem akarok felnézni másra (társamra), mert a fel azt jelenti, valahonnét lentről nézek, az meg nem egyenlőség. Válaszuk a volt pedig az kell, hogy a kapcsolatban élők kölcsönösen felnézzenek egymás ilyen vagy olyan tulajdonságára. Miért nem elég a kölcsönös elismerés, miért kell felnézni? Olyan választ is hallottam, néha jó az, ha egy nőnek nem kell folyton erősnek lennie, hanem erős helyette a férfi, és amiatt fel lehet rá nézni. Én az ilyesmit nem értem. Nem vágyom rá, és nem igénylem. Abban sem vagyok biztos, jó igényelni azt, felnézzenek valakire.

      • Aki emberileg nem erős, az traumatizálva és elgyengítve van, neki nem való élethelyzetben roskadozik, ki van szipolyozva, illetve nem stabil. Anyira mesterkélt ez: mi legyünk gyengék, titkoljuk el az erőnket, kompetenciánkat, hogy ők ezáltal érezhessék magukat erősnek. Miközben belőlünk töltekeznek a gyerekek, mindenki a mi erőnkből él.

        Én arra szavaznék, ha így megtervezhetném az együttélésemet egy férfival, hogy éljen egy kicsit apu erejéből is a család, én meg lehessek úgy gyenge, hogy néha lusta vagyok és nem kell folytonos, szájzugiárok-mélyítő módon készenlétben állnom. De hogy mindig tudjam, mi a jó nekem, mi van velem, az essential. Az életörömet, optimizmusomat, eredetiségemet és korrektségemet tudom beletenni a projektbe. Útmutató, megmentő, továbbá szarlapátoló nem szeretnék lenni.

      • Kölcsönös felnézés… nem lehet, hogy csak a szóhasználat szerencsétlen?
        A kölcsönös csodálat szerintem kevésbé az egyenlőtlenség, inkább valamiféle kölcsönös elvakultság kockázatát hordozza magában, de csak, ha vélt tulajdonságokon alapszik. Bizonyos tulajdonságokat az ember lenyűgözőnek talál, és ez nem rossz dolog, sőt. Sose legyek annyira kiábrándult, hogy ne így legyen.

    • De, lehetett. Mély, meghatott ember rezdülés volt. Én az élet, ő a nyugalom, én villanó fény, ő indián. Szép volt, és ahogy egyre több kapcsolat történetét ismerem meg, egyre több férfival beszélek, hökkenek, hogy mi mindent úsztam meg mellette, és mekkora emberi nagyság volt.

      Ezek nem az ő ítéletei voltak, hanem a sanda, szeretőző, nőt semmibe vevő, nőt nyugodt szívvel férfiérdekből abortuszra zavaró, anyagias, semmit sem értő, élettől félő, példás, jobber vagy cinikus balliberál környezeté. Meg is mondta az egyik, már a halál után, mi az ok, miért utálnak. Én meg tudom, hogy boldog volt, önazonos, lehullottak a képmutatók róluk, lemállottak a semmibe, nem számítottak, szerettük egymást, bennem él.

  15. Anyósom évtizedeken át gyakorló alkoholista volt, mostanában csak sört iszik, mert már gyenge. Ha elmegyünk meglátogatni, semmit nem tudok mondani neki, meg ő se nekem. Olyan, mintha más fajhoz tartoznánk. Tanár volt, de se az oktatásról, se a gyereknevelésről nem tudok/akarok vele beszélgetni, és kimondottan mérges vagyok rá, hogy feleségem gyerekkorára milyen hatással voltak az apósommal együtt. Egy út oda-vissza kb 20. eFt kocsival, és értékes hétvégi órából 72 kettőnk részéről.
    A családi béke kedvéért viszont illik időnként meglátogatni, mert csak, pedig számomra az ideális találkozási mennyiség pontosan 0 lenne. Tapasztalatom az, hogy a nők általában hajlamosak az ilyen “külső” elvárásoknak megfelelni akarni, pénzt, időt nem kímélve.
    Sok vita árán sikerült levinnem a látogatás-mennyiséget évi 2-re, de most egy új koncepciót vezetünk be, a “viszontlátogatást”, azaz akkor megyünk, ha ő is volt nálunk.

    Ha csak a kényszer-rokonlátogatások és meghívások rendszerét sikerül kiirtani az életünkből, akkor azzal több időt és pénzt spórolok, mintha egész nap mosnék és takarítanék itthon, ráadásul annyit spórolunk az útiköltségen, hogy a heti 1 takarítás megvétele gond nélkül megoldható.

    Figyelemmel kísérem az MGTOW elvált barátaim életmódját, és nagyon sok best practice dolgot hozunk be onnan az életünkbe:
    Takarítónő, nem-vasalás, kidobni a kényelmetlen társadalmi elvárásokat (rokonok látogatása), itthoni vendéglátásnál fagyasztott kaja a főzés helyett, stb.
    Ezeknek a dolgoknak a bevezetésével töredékére csökkentek az elvégzendő feladatok (nem vasalás+mosogatógép, nem takarítás), tényleg drasztikus a csökkenés, a házimunkára fordított idő aránya az összes szabadon gazdálkodott idő (összes idő – munka – utazás – alvás, stb.) megfeleződött, vagy még jobb is lett. Ez hatalmas harcok eredményeképp jött létre, és az egész mozgatórugója az volt, hogy nem akartam az itthoni időmet feladatok végrehajtására pazarolni.

    Egy normális, nők által irányított háztartás véleményem szerint tele van olyan pazarló tevékenységekkel és költségekkel, amik miatt a férfiak egy része elmenekül otthonról, más részük meg papuccsá válva elviseli azokat, vállalva a kényelmet és a konfliktuskerülést, amire amúgy egész életükben tréningezik őket.

    • Szóval szívtátok a társadalom által leosztott szerepek és szokások következményeit.
      Azt mondod, a női igényszinthez csak súlyos kompromisszumok, elpapucsosodás, konfliktuskerülés árán lehet alkalmazkodni. De nem lehet, hogy épp ezeken ment át a feleséged? Hogy élte meg ezeket a “hatalmas harcokat”, és mit érez most, hogy keményen, kompromisszumkötés nélkül győzelemre vitted az álláspontod? Amit amúgy átérzek, alapból nekem is a női átlag alatt van a rendigényem, de nem merem kijelenteni, hogy bárkinek is feljebbvaló és prioritást élvez az igényszintje másokéhoz képest.

  16. na erre kéne praktikus tanács, hogy ezt hogy lehet egy férjnek megoldani. Sajnos eléggé betalált a cikk, ez egy régi és súlyos konfliktus nálunk is, de csak nagyon lassan bírok rajta változtatni. Egy ideje keresgéltem a témában, de férfiaknak szóló tanácsokat eddig nem nagyon találtam…

    • Szia, üdv a blogon, nézz szét, beszélgess. Án nem adok direkt tanácsot, de nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni az olvasók között.
      Ha tudod, hogy a papucsférjesítés kényszerű reakció egy eleve szar helyzetben, talán könnyebb megoldani a problémát (vagy felszámolni a házasságot).
      Ajánlom ezt a sorozatot és átgondolását:
      https://csakazolvassa.hu/tag/egyenlotlenseg+sorozat/
      Most tettem közzé a 22. részt.

      • Nem felszámolni akarok, hanem megváltozni és élvezhetővé tenni. Azt látom, hogy szenved a feleségem, azt keresem, hogy tudnám ezt jól megoldani. Azt gondoltam, hogy jól csinálom, de hát látom, hogy nem… A fenti írás nagyban rámutat, hogy miért nem. (talán azért kicsit már el mozdultam és lépegetek egy jobb irányba, legalábbis remélem)
        Ezt keresem, hogy mit kéne tennem…

        • Küldd őt ide olvasni, és beszéljétek meg. Több tucat pár írta meg nekem, hogy a blogot együtt olasva, megbeszélve lettek szavaik, jó beszélgetéseik és közelebb kerültek egymáshoz, összességében javult a kapcsolatuk.

          A felszámolás említésével jelzem, hogy nem mindenre van megoldás, és néha ez az egyetlen út a jobb élethez, a játszmákból való kilépéshez. De hogy felszámoljátok-e vagy nem, az nem lehet a te döntésed.

  17. csakállokésnézek nevű új kommentelő,
    engem abszolút nem hat meg és semmit nem ad az előítéletes, fölényes, támadó és önigazoló gondolatmenetedhez az, hogy te mindezt férfiként írod. Kérlek, ha itt akarsz kommentelni (pontosabban: az általam ilyen tartalmak révén kialakított nagy olvasottságot, felületet használni), akkor olvasd el és vedd is komolyan ezt:
    https://csakazolvassa.hu/2013/01/01/nemtrollok/

  18. Hmm, papucsférj. Popper Péterrel mondja, hogy egy kapcsolat addig működik, amíg van közös út és mindkét fél célja egy irányba mutat. Én ezt megéltem, nem éreztem magam papucsnak, jó volt hazamenni, jó volt othhon lenni.

    Szerintem a problémák ott kezdődnek, amikor elkezd elválni ez az út, és a felek elfeljlődnek egymás mellett. Ezek a különbségek már kezdetben is megvannak, csak kicsik még, nem zavaróak, elfedi a szerelem, meg a megoldjuk. Aztán egyre nyílik az olló. Az egyik fél zenél mondjuk a másik nem szereti azt a fajta zenét. A zenés fél, aztán gyakorol sokat és bekerül egy zenekarba, sok fellépésük lesz mondjuk 10 év múlva. Két választás van: Elmennek együtt a zenés bulikba, ahol az egyik jól érzi magát, a másik nem. Következőleg már nem akarnak együtt menni. Itt kezdődik pl az egymás melletti elfejlődés, aminek a vége a kiüresedett kapcsolat, az elvesző bizalom, a tabletnyomkodás este az ágyban. Mert a zenés fél nem érti miért nem jó ez a másiknak, a másik fél meg nem érti, miért jó a zene. Aztán jön a szájhúzgálás, a mikor jössz haza, meg megváltoztál, meg már biztos nem szeretsz. A szétválás meg oly távoli és rémítő. Mi lesz akkor a másikkal, mi lesz a gyerekekkel, mi lesz velem?

    Igazi férfi. Minden egyben, herceg fehér lovon, rajongjanak érte a nők, de csak engem szeret, legyen sok barátja, de a családja legyen az első, legyen mindig határozott, de azt csinálja amit én akarok és kívánok, mindig a megfelelő pillanatban, és zsongás van és zsizsegés, meg megélt intimitás. Létezik ilyen? Létezik ilyen hosszabb távon? Létezik, a hétköznapokban ilyen, amikor menni kell a rokonokhoz, ha szeretjük, ha nem? Nehéz ügy szerintem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s