Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…
Hiába fürdeted önmagadban
Attila
Van a rengeteg között egy tipikus visszajelzés: aki haragszik rám, de szenvedélyesen érdekli a blog. És megírja. Megfedd. Elemez. Jót kíván. Bővebben…
Amikor már ott tart, hogy leesik a fölösleges, és vakítóvá válik a lényeg, akkor az embernek megváltozik a stíluseszménye.
Engem már csak a lényeg érdekel. Öröm, munka, igazság. Kérlelem is a világmindenséget: ne bonyolítsátok. Olyan hálás lennék, ha lehetőség szerint egyszerű lenne minden, kisebb és nagyobb dolgokban is, nem körülményes, nem időrabló, nem redundáns, nem közhelyes. Nem mérnénk le a sütibe a cukrot, nem toporognánk, hanem belemennénk a közepébe, és zöldre váltanának a lámpák. Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.
Én nem tudom, csak nekem ilyen hullámvasút az életem? Meghökkentő fordulatok, műfajidegen fejezetek, stílustörés. Ki hitte volna még akkor, hogy pont én! Valamint: minden arra mutatott, de nem. Mindenki igen, csak én nem.
Ez mind én vagyok. Jó látni a széleket.
De nem is csak ennyi, hanem időnként előzmények törlése, és aztán lehet valami nagyon Mégis. Semmi nincs végleg elveszve. Ez megdöbbent és meghat.
Tudom, milyen csórónak lenni, hajjaj. Tudom, milyen hó végén utolsó ezresből húsz szál rózsát venni. És tudom, milyen annak az öntudata, valami bohó és méregdrága semmiséget venni, és mindegy.
Napi huszonhat órát dolgozni, pisilni rá nem érni nyomorú bérért és időmilliomosnak lenni, rózsaszirmok, szaténlepedő, üdvrivalg, ez is megvan. Németesen pontosan, tűfilccel, szisztematikusan, avagy grandiózus leleménnyel és mézízű sodrásban, létrehozni valami katartikusat, vagy zseniális blöffel. Meg a minden mindegy, szakadjon rám, megúszom, a nihil, az is.
Tudom, milyen kicsinyesnek lenni, lesni és sajnálni mástól, tizenkét forinton és tíz percen dühöngeni, és tudom, milyen a nagyvonalúság. Mármint, ez én vagyok mind, de velem is csinálták ezt is, azt is.
A böjt, a módosult tudatállapotig, és a szerény másfél doboz diófagylalt, és utána az üresség, az is ismerős. Tudom, milyen a nem és nem mozduló test, ennek összes következményével, és tudom, mi a hajlékonyság, az erő, a tizenöt kilométer terepen.
Megvan a depresszió, a láthatatlanság homályfelhőben, amikor semmi sem működik. Még csak nem is fagyottak az ujjaim, de a kulcs a zsebemben nem úgy akad bele a kezembe, mint ahogy reméltem, ettől kiborulok. És megvan az, hogy megyek bele a világba, lehagyom a parfümöm, és zöldre váltanak a lámpák, mindenki engem néz, miért ne legyek díva? Jártam szellőtől fényes csúcsokon. Iszony és diadal, megvan minden.
Megvan a rútság, szürke pórusok, és az is, hogy egyszerre íve lesz a derekamnak.
A legmélyebb emberi összetartozás, szellemi sztratoszféra, összhangzattan, és a kíméletlen önalázás méltatlanért, ez is megvan. A vágy, mindenembe, ami konkáv, kívánni őt, azt is tudom, és azt is, milyen az iszony, és milyen, amikor az intellektus falán nem jön át a test.
Merre jártatok, meséljetek.
Kapcsolódó bejegyzés: egó
Összesűrűsödnek mindig a témák. Ismerőseim az elmúlt hetekben a következő jelenségekről számoltak be:
Azért mesélték el, hogy letegyék a terhüket. Egy olvasó jelezte is, hogy erről szívesen beszélne, kommentelne itt. Elkezdtem erről valamit írni, de nem vagyok szakember, irodalomnak meg ügyetlen lett.
Ezért ez csak témafelvető poszt. Beszéljünk a témáról, meséljetek, kérdezzetek.
Mire alkalmas az itteni beszélgetés?
Találhatsz sorstársakat, megtörheted a tabujelleget, kiöntheted a szívedet, tippekhez és szakemberi kontaktokhoz juthatsz.
Mire nem alkalmas az itteni beszélgetés?
Szaksegítségre, tanácsadásra, a másik sorsának értelmezésére, megváltódásra, lottófőnyereményre.
Az olvasóközönségnek régóta nem kell ilyeneket mondani, a régiek páratlan intelligenciával, önkontrollal, érzékenységgel önszabályozó módon hozzák a legmagasabb színvonalat, amelyet internetes beszélgetés elérhet. Várhatóak viszont új olvasók.
Rendre azonos szerkezetű címek jutnak eszembe, volt már itt egy ilyen: az erőszak természetrajza. Így lesz ebből is sorozatféleség.
A szeretet: azonosság.
Vérség, avagy lelki rokonság, nagy igen a másikra, és súlyos elfogultság.
Ismerősnek érzem őt, és akkor ő én leszek, és nem hagyom őt-magamat, ne bántsák! Bővebben…
Mindenféle megállapításaink vannak, hát igen, a rendszer szar, a mellünk lóg, de nem baj, a rántott sajt két réteg alól is kifolyik, így van ez. Boribon, ha kiszakad, szintén kifolyik. A gyereknek nem leszünk mesekönyv-anyja, mert az képtelenség. És anyánk nem jó fej, nem, annyira szerettük volna pedig mégis úgy értelmezni, a mi anyánk, a mi gyerekségünk…! Máma már visszaszólunk a gázóraleolvasónak, beismerjük mozivágyunkat újszülöttünk mellől is, s hogy nemhogy hüvelyi, semmilyen orgazmusunk nem volt évekig.
Nagy-nagy érettség ez. Bővebben…
bringásahegyennek, a közelgő elkerülhetetlen alkalmából
Májusban leszek harmincnyolc. József Attila az én koromban már nem élt. Milyen rég mondogattam, hogy Petőfi Sándor az én koromban már nem élt! Arany élt és élni fog. Hát még Faludy György. Előtte volt az élet még ennyi idősen! Meg azt mondja, hogy mondja? Az emberélet útjának felén. Ezen is túlvolnánk.
Elmulasztottam harminckét évesen megírni a Születésnapomra-parafrázist.
Már semmi nem olyan, mint huszonévesen. Bővebben…
Nem tudom, ti hogy látjátok: legelementárisabb lényegemről én nem írok. Nem írom, hogy levegőt lélegzek be, s hogy keletről árad a reggel. Hogy kit szeretek mennyire. Nem írom, hogy van Isten. Nem írom, ki az, aki a szívemen ül és megrántja percenként hetvenhétszer, s azt sem, hogy mindennap gondolok arra, hogy az a másik már nem jut eszembe naponta. Tudjuk ezt mind, ki-ki a magáét, ugyanarról hallgatunk.
Nincsen itt recept, program, tanítás, instant megigazulás. Szólni csak a foszlányról lehet, emlékkönyvben és ballagási csokor kísérőcetlijén engem ne idézzenek. A Nagy Érvényességek nevetségesek. Epizódokról írok, hangulatokról. Az örökkévalóságról soha, visszfényéről csak ritkán.
Eleve nem hiszek abban a mesterséges felosztásban, hogy vannak felszínes, mulandó és igazán fontos, örök dolgok az életben.
Amikor a legkisebbed is óvodás már, és egy kicsit kihúzod magad, az életedben megjelenik a nagyon okos elsőgyerekes anya. Előfordulási helyei: 1. rokonság, 2. internet, különösen a fórumok vidéke. Rájössz, hogy lesben áll, és levadássza azokat, akik nem tudták jól.
A nagyon okos elsőgyerekes anya megmondja neked a tutit, mert te nem tudtad, és rosszul csináltad. Pedig fogalma sincs: ez a kezdők gyanútlan önbizalma. Nagyon olvasott. De amit ír, mond, annak nincs meg az aranyfedezete. Nem járt még a széleken. Bővebben…
Najának, mit szól vajon?
Van egy barátnőd. Esetleg egy rokonod. Aggódsz érte.
Nagyon jó fej volt. Most nem annyira jó fej, mert nehéz az élete. De te, sok más baráttal ellentétben, nem hagyod magára. Vele vagy a fogyókúrájában, szakítása után, munkanélküliségében, depressziójában — én nem tudom, miben vagy vele, ezekben mind, vagy egyikben, vagy másban, de ez egy típus. A probléma, mármint.
Mindig mész, meghallgatod, hívod. Kezdeményezel, nem lankadsz, ötleteid vannak. Te ott vagy neki. Bővebben…
kedves olvasóimnak
Egész életünkben magyarázkodunk. Mi nők. Kamaszként. Az egyetemen. Anyaként. Negyvenöt évesen. Másokra pillogunk és szorongunk. Látszatot keltünk. Viszonyítunk. Marcangolunk. Azt hisszük, másoknak más. Halk nevetést hallunk. Bővebben…
2014. januári bejegyzés
Születtem, elvegyültem és kiváltam.
Születtem a Sárkány évében, negyedik gyereknek, s a második emeletre vittek haza, kétszobásba. Már akkor is arra járt a nyolcas busz. Mindez az S-kanyarnál történt. Ma, újra, megint abban a kerületben lakom. Két utónevem lett, szüleim kompromisszuma, a bátyáimnak egy-egy jutott.
A családom még őrizte a kissé idegenkedő, ám jellegzetes Kádár-kori békét. Hősies anyám vasárnaponként, mert ez még a szabad szombatok ideje volt, halkan csomagolt össze minket, hogy havat, napot utáló, délben kelő apámnak nyugalma legyen. Úgy buszoztunk föl a Normafára. Két és fél éves koromtól síeltem. Én voltam a mostani Normafa-rendezés előképe és provokatőre, 1981-ben, ahogy caplattam fel a rugós kötésemmel oldalazva a hegyoldalban.
Egyéves koromban dzsungelszerű telket vettek följebb a hegyen a szüleim. OTP-kölcsön és harmincéves építkezés kezdődött. Így lettem budai úrilány. Sosem voltam az. Bővebben…
Bejegyzésünk témája ma: a szüleink, és leginkább a nagymamává lett anyáink és anyósaink.
Első fázis: amikor unokára vágynak. Mikor lesz már unokám? Jaj, a Judit nem akar, pedig én már úúúgy unokáznék… Kifut az időből! Juditkám, van már valami alkalmas jelölt? Ezt már ne szúrd el! Bővebben…
A fősodor is érdekes volt, de a hordalék!
Ebbe én most beleálltam. Nagyon tanulságos volt.
Egyrészt — ez a fősodor –: megfigyelek. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Ezúttal nemcsak emberileg tanulságos, rendkívül szórakoztató is. Íróként és emberként figyelek. És hát nyelvileg!, trambulinon ugrál bennem papírsüveggel a fején Parti Nagy Lajos. Bővebben…
Gabi, új kommentelőnk derűs bejegyzést rendelt mára. Különben is, ma van a japán császár születésnapja, kerek szám, hogy diszkrét legyek, Isten éltesse őt is!
Írtam már arról, milyen fontos a nyelv nekem: kötőszó életre-halálra.
De nem csak a nyelv, hanem a betű. A kalligráfia. Bővebben…
A második történet árnikáé.
*
Megvannak a jól ismert koreográfiaelemek, hogy aszondja: zárcsere, eladom az autódat (délutánra ürítsd ki), vidd a mocskos kulcsodat és megbántam, hogy szóba álltam veled.
Aztán másnap persze megint reggel van, lefolyik a kávé, beleáll a hétköznapokba a megbánás, vagy a megkönnyebbülés. Bővebben…
