mindent megtettünk érte

Najának, mit szól vajon?

Van egy barátnőd. Esetleg egy rokonod. Aggódsz érte.

Nagyon jó fej volt. Most nem annyira jó fej, mert nehéz az élete. De te, sok más baráttal ellentétben, nem hagyod magára. Vele vagy a fogyókúrájában, szakítása után, munkanélküliségében, depressziójában — én nem tudom, miben vagy vele, ezekben mind, vagy egyikben, vagy másban, de ez egy típus. A probléma, mármint.

Mindig mész, meghallgatod, hívod. Kezdeményezel, nem lankadsz, ötleteid vannak. Te ott vagy neki.

Elfogadja, de kelletlen. Elcsüggedsz, újra felszívod magad, megint mész, hívod, akarsz vele lenni, áttörsz a rosszkedvén, a panaszain, hogy a lényéhez kerülj közel.

És mintha mindegy volna az a sok leleményed és energiád.

Erre felbuzog benned a jogos frusztráció, éned és energiáid féltése, egyáltalán: a dolgok értelmes mivoltának, vagyis inkább a látszatának a kényes őrzése, hogy de te mindent megteszel, mi lesz már? Miért nem értékeli? Miért ennyire kásahegy a problémája? Hát neked ki vásárol be naponta? Senki. Hát mi kéne neki? Miért nem virul ki ettől a sok támogatástól, nem kell azonnal, de lassacskán? Semmi haladás. Reménytelen, kezdesz belefáradni.

Megmondom, mi van.

Az van, hogy tartósan segítséget elfogadni a bajunkban, pontosabban erre mint állapotra berendezkedni, az romboló.

Nehéz jól segíteni is, és, különösen sánta hónapokkal a hátunk mögött, nehéz jól elfogadni a segítséget. Ahhoz emelt fő kell, és jelenleg fő sincsen neki. Nehéz nem egy kalap szarnak éreznie magát annak, akinek mindenki segít: lám, ez a sok rendes ember, aki még erre is képes, én meg…! Belém töltik az olajat, szűrőt cserélnek, fényeznek, és csak nem javulok meg!

Ennek a valakinek az tenne jót, ha megfoghatná a kezedet, és elmagyarázná neked Botticellit, jó, hát két té, vagy elvihetne a fodrászához, aki a legjobb, de csak ő tudja, hol rendel, vagy ha összeszerelhetné neked a négyéves korodban meghibásodott búgócsigádat. Vagyis bármi olyasmit tehetne, amitől egy kicsit ő érezhetné magát kompetensnek. Az erőviszonyok egészséges volta érdekében. A kiegyenlítődés érdekében. A beteg–ápoló viszony rengeteg csapdája miatt. Hogy ne mélyedjen ennyire bele a sárba a libikóka egyik oldala.

Ilyen az emberi lélek. Térdén horgolt takaróval előre mézezett teát kezébe kapni tartósan kevésbé szeret.

S milyen jó, hogy ilyen! Úgyhogy tessék abbahagyni a lábujjhegyen járást, és átengedni neki a kontrollt. Ha ez nem lehetséges, akkor csak piciket segíthetünk, életét mint olyat nem válthatjuk meg.

Délelőtti adóhivatali ügyintézés, esti iskolai szülői értekezlet, krónikus későnfekvés miatt a bejegyzés folytatása (túlírása?) alól kérem szíves felmentésemet. Köszönöm.

De azt meséljétek el, átéltétek-e ti ezt, és melyik oldalon, és milyen volt, és egyáltalán.

És ne felejtsetek el C-vitamint szedni és ezen a borús napon felvenni az új, energetizáló narancssárga bőr kosztümötöket! Mert az élet szép! (tejesen a hatása alatt vagyok)

400 thoughts on “mindent megtettünk érte

  1. mert nem esztek elég ananászt, vagy nem tudjátok meghámozni, azért! És én is egyszer negyvenhét kiló voltam fekete bőrnaciban, bibibi! Meg frusztrált. Most sokkal több vagyok és kiegyensúlyozott. Én sem értem, de ez van. És utálom, ami tökéletes. Mondjuk egy maximalista férj mellett nem volt nehéz megutálni

  2. “Egészséges vagyok, szerelmes vagyok, sikeres vagyok, boldog vagyok, tudatos vagyok, mert az akarok lenni! Az a nő, aki megkomponálja az ételfotóit. Az, aki ízlésesen öltözködik.”
    Óriási! És is a hatása alá kerültem, este meg is komponálom az ételfotóimat! Sajnos nincs időm tovább olvasni, mert annyira tökéletes és kifinomult vagyok, hogy igazából csak magam érdeklem magamat.

    • “Egy anyuka, 40 évesen tudta meg, hogy rák beteg, pár éve van még hátra, elveszítette a munkahelyét, négy (4!) gyermeket nevel egyedül, mert a férje elhagyta… Ezek után szégyen és gyalázat, valamint NE-VET-SÉ-GES, hogy emberek ítélkeznek egy ruhadarab miatt, közben a Louis Vuitton is bőrből készül, ami a karjaikon lóg.”

      • Nekem itt dobta le az agyam az ékszíjat, megy ugye a mantra, hogy wifelifestyleunk nem ítélkezik. Nem a fenét.

        “Ez akkora butaság! 🙂 Két nőtípust szembeállítani, és általánosságban hülyeségeket beszélni, legfőképp leírni a nyilvánosság előtt nem lenne szabad. Aki ilyet állít, hogy “nem néznek fel a férfiak” az olyan nőkre, akik az otthon feladatait irányítják, a gyerekeiket egyengetik, az az ember valószínűleg felszínesen ítélő egyén, és nem tapasztalt még hasonló életformát. Vagy elment a kedve a férfiaktól. Nem tudom ki ő, hány éves, de ilyet egy komoly, felnőtt ember nem fogalmaz meg. Ha még -ahogy írod is- sértő és lekezelő hangnemben tette, akkkor ennek az egésznek keserű szaga van. Nem szabad, hogy mások döntsék el, neked mi a jó. Ha jól érzed magad családanyaként, tedd azt! Ha 40 évesen egy céget akarsz igazgatni, gyermektelenül és szinglin, csináld azt!Légy önmagad. Nagyon sokan vannak, akik arra vágynak, hogy kiegyensúlyozott életet éljenek, nyugodtabb tempóban, családi körben. Csak a mai emancip.ncik azt hiszik, hogy ez nem jó. Nem vallják be maguknak az igazat, ezért lázadnak. A karrierista nők világát éljük, ezáltal harmincon felül (sem) vállalnak, vagy tudnak vállalni gyereket, mert a munkahely, a megélhetés fontosabb az érzelmeknél.Mindenki a saját élete kovácsa. Sok helyen dolgoztam már, de ha a férjem megkér arra, hogy neki fontosabb nyugalomba, tiszta otthonba, meleg ételre hazatérni egy kemény nap után, mint hobbiból dolgozgatni, mert a mai bérek érdemben nem tennének hozzá sokat a családi kasszához, tiszteletben tartom a kérését. Az a férfi, aki pedig nem néz fel egy NŐRE, legyen az házitündér vagy vezérigazgató, annak a pasinak a férfiasságával és az önbecsülésével lehetnek gondok. Egyébként fordítva is igaz: ismerek olyan “férfiakat”, akik az asszonyt küldi dolgozni, és terpeszkednek a kanapén, várva a galambot…Én a régi családmodellt követem, ahol a férfi volt a kenyérkereső, a nő pedig ellátta a klasszikus feladatait. Soha nem voltam még boldogabb, mint most. 🙂 “

        • “Ha 40 évesen egy céget akarsz igazgatni, gyermektelenül és szinglin, csináld azt!Légy önmagad. Nagyon sokan vannak, akik arra vágynak, hogy kiegyensúlyozott életet éljenek, nyugodtabb tempóban, családi körben. Csak a mai emancip.ncik azt hiszik, hogy ez nem jó. Nem vallják be maguknak az igazat, ezért lázadnak. A karrierista nők világát éljük, ezáltal harmincon felül (sem) vállalnak, vagy tudnak vállalni gyereket, mert a munkahely, a megélhetés fontosabb az érzelmeknél.Mindenki a saját élete kovácsa. ”

          Azt hiszem, lemaradtam intellektuálisan. Hogy is van ez? Légy önmagad, de közben emancipunci, meg a megélhetés fontosabb az érzelmeknél? Hö?
          Tegnap eltöltöttem pár percet a blogon, de igen hamar elkezdett villogni a KIRAKAT tábla az agyamban, úgyhogy inkább bezártam. Jól tettem, úgy látom.

          • Azért férjhez menni egy gazdag palihoz nem feltétlenül azt juttatja eszembe, hogy a magam életének kovácsa vagyok. Egyébként nem hiszem, hogy nem lát a köreikben olyan nőt aki dolgozik és családja is van.

    • Megmérgezett teára.
      Atyám, én meg percekig azt hittem, komolyból mondod. Biztos a villabagatell vezetett meg. Vagy túl magas nekem itt a szint. Komolyan el kell gondolkodnom.

      Ami a bejegyzés témáját illeti, fájdalmasan aktuális, és alighanem megint betaláltál.

      • Nem, félig komoly volt. A bejegyzés témája nekem is aktuális, rossz segítő vagyok,erről fogok is kommentelni.
        De egyszerűen sokkot kaptam a belinkelt blogtól, nem lett volna szabad kattintanom, az agyműködésem leállt, most kezd újraépülni a rendszer 🙂

      • 😀

        Éva, úgy szeretem az idézeteket, amiket posztolsz. Mindig pont arra reagál, amik az életelemben gondot jelentenek. Kezdem hinni, hogy nem csak a látható, kézzel fogható világ történései határozzák meg az életünket, és ebben te jó tanítómesternek, lámpafénynek bizonyulsz! Köszönöm Neked!

        😀

        • Kedves Pikareszk,
          kedves hozzászólásod megmelengette szívem ezen a szeles februári esten, míg a sarokkanapén kucorogva iszom homoktövisitalomat fázósan magam alá húzott tökéletes lábaimmal.Több ilyen ember kéne a világba, én ebben hiszek s ezért dolgozom!

          Cejetem az olvasóimat! És persze a Kedvesemet.

  3. Én arra sem vagyok képes, hogy ugyanazon a néven kommenteljek kétszer egymás után. Férjem sincs. Kaja alakú kaját eszem.

    De egyet megígérhetek.

    Ha egyszer az életben 1milláért veszek táskát, azon az AZ ÉN MONOGRAMOM LESZ, NEM A LOUIS VUITTON-É!!!

  4. Legtöbbször pont elég az, ha annyit mondok van tea, ha kér, szóljon. Ha meg mézet is szeretne, akkor is szóljon, mert az is van. A horgolt takaróval viszont bajban lennék, ha kellene, de azért valamilyen csak kerülne.
    Energetizáló, narancssárga és bőr? Na olyanom nincs. Használt se. A C-vitamint viszont bevettem. Snassz-e vagyok?

    • “Narancssárga és bőr?” Hát na! Kérlek szépen, én most az előbb, hogy ne rossz hangulatban menjek a dolgomra, vettem egy forró fürdőt, amibe belepasszíroztam a férjem édesanyjától (nem jó, még egyszer) szóval a Férjem Édesanyjától kapott (FIGYELEM) mézsárga (!) rózsaalakú fürdőizét, ezt követően immár narancsos árnyalatú bőrömet egy Ropogós, Fehér köntösbe burkoltam, majd frissen szőrtelenített lábaimat a rekamién elnyújtóztatva megittam egy pohár narancs(!) lét, a miheztartás végett Talpas Pohárból, és most azon töprengek, hogy ugyan milyen színűre lakkozzam a körmeimet – szigorúan csak a lábamon, mert a sem nem karcsú, sem nem törékeny, ámde kimondottan izmos és nemes arányú kezeimet hamarosan gipszbe kell mártanom, akkor meg minek a cécó a bodeaux-i bordóval, ugye.

      Most már csak azon gondolkodom, hogy a Férjem által tervezett ólomkristály pálinkáspohárból igyak-e egy Unicumot, vagy az nagyon prosztó lenne? Esetleg csak sima felespohárból-e? Vagy talán a C vitamin segítene inkább?

      (Visszatérve a narancssárga bőr dilemmához, szerintem inkább simán csak narancsbőr. Annak legalább van értelme, és amúgy is népviselet. Na jó, a menőknek van. És én menő vagyok.)

  5. Én nem bírom eldönteni, az egy igazi blog, vagy hogy írjam: tényleg ilyen az egész élete? Ha ilyen az oké, az övé, de nagyon más, mint az enyém. Ami jó, nekem. Mondjuk csak benéztem tegnap este, de meglepődtem erősen.

    Éva írásain tudok gondolkodni és ez a mai is ilyen, tovább gondolni késztet. Amott csak csodálkoztam és néztem nagyot.

  6. Éva ne is haragudj, jó a bejegyzés, de az a blog, hát valami mesés! Látjátok lányok és még Ő sem tökéletes! Ah… Akkor mit is akarhatnék én? Főleg,hogy még ez is kimaradt “már egy ideje a gondolatomba fészkelte magát a 3D pilla lehetősége”.
    Kész vagyok! Nagyon jó :D!

  7. “Fogalmam sincs, hogyan terjedhetett el rólam, hogy egy “tökéletesen vékony testben, tökéletes lábakkal, tökéletes arccal, tökéletes szemekkel, egy tökéletes életben írok egy tökéletes blogot”?!”

    • Nana, azért maga is írja, hogy van hova még fejlődnie:

      “-Nem tudom beosztani az időm.
      -Elfelejtem meglocsolni a virágaim. (Azt a kettőt)
      -Nem iszom eleget.
      -Elfelejtem, hogy miért indultam az emeletre.
      -Nem járok rendszeresen sportolni.
      -Mindent az utolsó pillanatra hagyok.
      -Nem tartok ki olyan dolog mellett, amiben nem lelem maximálisan örömöm.
      -Néhány csodaszép (és méregdrága) magassarkú cipőm miatt állandóan tüzel a talpam 1-2 óra elteltével, de mosolyogva mutatom, hogy minden rendben.
      -Türelmetlen vagyok, azonnal szeretnék, de mindent amit kigondoltam a életben.
      -Mióta van a blogom, a férjem megtanult vasalni…
      -Nem szeretem, ha bókolnak nekem a nő társaim -elpirulok.
      -Eszem ágában sincs azért gyereket szülni, hogy ne kelljen dolgoznom, vagy diplomát szereznem. (Ez utóbbi két veszély már nem fenyeget.)
      -Nem tudok hajnal 4 előtt lefeküdni.
      -Nem olvasok annyi könyvet, amennyit illene.
      -Nem ítélkezem azért, mert valaki állatból készült ruhadarabot hord, vagy közönségesen viselkedik fiatal anyukaként az éjszakában, közszemlére téve a melleit. (Nem ismerem az okokat, miért üssem bele az orrom nemde?)”

      Úgyhogy fel a fejjel, nincs minden veszve számunkra sem.

          • Ennek a nőnek nincs is diplomája. Valamelyik kommentelő ki is kérte magának: “… oszinten mondom h tetszenek a kepeid es az otleteid. De kerlek magam es az epitesztarsadalom neveben h ne nevezd magad sem belsoepitesznek, sem diplomas nonek, sem felsofoku tanulmanyokat folytatottnak. A krea egy alapitvanyi maganiskola, amely OKJ- s kepzeseket szervez, felsofoku szakkepzettseget biztosit az ott vegzetteknek. Nem felsooktatasi intezmeny, azaz sem nem foiskola sem nem egyetem….”

        • Komolyan mondom, egyszer jól szájba vágok valakit, aki azt mondja, hogy, azért nem dolgozom, mert otthon vagyok a gyerekekkel. Bizony, az én hétköznapjaim tele vannak pihenéssel és rózsaillatú babafinggal.

          • Ma láttam az új Libero reklámot, ami arról szól, hogy egy-egy pelenkacsere milyen meghitt közös program anyának és gyerekének. Olyan matrózosat mondtam rá, hogy a lányom rákérdezett, mi a baj. Mondtam neki, hogy nekem pelenkacseréről mindig az jut eszembe, hogy ő szilárdat termelni csak szabad fenékkel szeretett, úgyhogy peluscsere alkalmával, mivel az odakapós reflexeimet nem tudtam leállítani, rendszeresen a markomba szart. Erről bezzeg nem írtak se szakkönyvekben, se babablogokon.

    • Az étteremben az idősebb úriember is konstatálta a filigrán megjelenését.
      Saját tapasztalataimra lefordítva: Ez egy anorexiás hülye picsa. Szegényke biztos beteg. Ez olyan gázosan néz ki, hogy bottal se piszkálnám meg.

      • Igen, tényleg bizarr a megjelenése, olyan, mint az agyonplasztikázott sztárok, akiknek ugyan ránctalan a bőrük de iszonyatosan kiélt a fejük és üres a tekintetük. Ilyen ez a lány is. Ugyanakkor jó lenne, ha más nők külsejére, még ha buták és idegesítőek is, ne tegyünk ilyen megejgyzéseket! Nem valami nővéri 🙂 Ugyanis a nőket mindig ezzel alázzák meg és tartják sakkban, hogy hogy néznek ki, és hogy bottal se piszkálnák őket. Köszönöm. (Félreértés ne essék, nem a hölgyet védem, de nyilván érted.)

        • Ne már, ez a lány éterien szép és van stílusa is, és majdnem tökéletes. És valamiért sokan kíváncsiak rá. Ez sem semmi. Ezt ne kérdőjelezzük már meg. Nem ott van a hiba.

          De az milyen szint már, hogy az tolult fel bennem: ORAVECZ NÓRÁNAK LEGALÁBB VANNAK GONDOLATAI?

          • Szerintem is gyönyörű, és van stílusa. Én akkor jutottam el hozzá, amikor egy-két hete a civilnők-levlistán szörnyülködtek rajta a népek levegő után kapkodva. Olyan durva ez a kontraszt: a sminkelésről és a divatról MINDENT tud és százezreket költ rá, de kéri, hogy nézzük el neki a saját domain hiányát, az egyelőre nem jött még össze. Én kajakra megsajnáltam, és megírtam neki, hogy egyetlen kattintás, fél perc, 13 dollár, de asszem, nem nagyon értette. Milyen furcsa lehet már gondolatok nélkül élni, külsőségek bűvöletében, és olyan cipőt hordani, ami kényelmetlen… Ez egy annyira más életstílus, hogy engem is lebilincselt legalább fél órára, de aztán mennem kellett melózni.

            fenchurch68, képviselőné: Igen, nekem sem zsánerem a csontos, szálkás alkat, de ennek a csajszinak jól áll, mert szép. Azzal viszont egyetértek, hogy egy ember külsején élcelődni annyira nem korrekt dolog, pláne ha nő az illető: épp elég baj, hogy a nők többsége nem tud örömmel a tükörbe nézni. Mondom, számomra az a furcsa, hogy nem érdekli, mi történik a világban, önmagában, csak az, hogy van 3D szempilla meg mittoménmi. Ha egy hétig agyalnék, akkor se jutna eszembe, hogy van ilyesmi. 😀 Szép az élet, hogy mindig van min álmélkodni, sokfélék vagyunk. 🙂

            ps.: De azért cseles vagy, Évus, nem kommentálod, a zolvasóra bízod a munkát! 😀

            • A fájós cipőt nem értettem, azért ha ennyit foglalkozik a divattal, akkor tudhatná, hogyan válasszon kényelmes cipőt.

              Az nekem is furcsa, hogy nincs véleménye semmiről. Brrr.

          • Gyönyörű a lány, és meghökkentően jó a stílusa, nem ez a gond szerintem sem. Az alakját még irigylem is, mert ha nekem olyan lenne, akkor öltözhetnék úgy, ahogy szeretnék, és nem csak úgy, hogy előnyös legyen. A névjegye meg überkirály. Mindegy.

            Ami engem elgondolkodtatott a jelenségben, hogy ez teljesen világosan nem ő. Valószínűleg egy egész csapat áll a blog mögött, profi fotós biztosan, talán stylist is, marketinges, mifene. Ez alapvetően nem baj. De engem érdekelne, hogy ő valójában milyen. Hogy mihez képest olyan ez a blog, amilyen. Hogy a véresre tört lábbal tűsarkúban mosolygás mögött mi van. Hogy ez így neki tényleg jó és élhető? Ennyire buta, komolyan? Mert a fogalmazásmódja, a helyesírása intelligens nőt sejtet. De akkor ez neki nem ellentmondás?
            Ilyenek engem komolyan érdekelnének. Nem élném azt az életet, hozzátéve, hogy olyan élet persze nincs is. Elcsábultam pár pillanatra én is, hogy irigyeljem, aztán inkább megsajnáltam.

            • Végre árnyalódik a téma. Jöhetnek a kövek, de nekem nagyon tetszett a képek letisztultsága, és bár bántóan megkreált a legtöbb beállítás, jól esett nézegetni a képeket. A szövege nekem sem jött be, de szoktam nézegetni tőlem távol álló gondolatokat is, inspirálóan hatnak.
              Nekem mindig gyanús, ha valamit sokan rommá fikáznak. Ott valami eltemetett sérelem lappang.
              Hiszem, hogy a két véglet (lehányt mackónadrág, lejárt szavidejű pirosító – luizvitton táska, professzinális smink) közötti széles vonalon mindenki megtalálja a neki megfelelőt.

            • “Mert a fogalmazásmódja, a helyesírása intelligens nőt sejtet.” Háát, izé … nem is tudom. Nálam ez bicskanyitogatóan, már-már bájosan … hmmm, egyszerű, együgyű, na.

            • Nem úgy értem, amire te gondolsz, az a gondolatai, amire meg én, az a gördülékeny mondatfűzés, képzavarok hiánya (bár lehet, csak nem olvastam eleget), ilyesmi.

            • Mondjuk egy modellnek mind a tűsarkú, mind a mosoly hozzá munkaeszköz. Én se vágok pofákat, mikor épp Dr. Habsburg Ottóval készítek interjút, pedig lehet, szívesebben lennék épp a kutyámmal. Munka.

          • nem az a típusú nő ő, aki aztán összeroskad mikor úgy gondolja, hogy most már öregszik és kopik a szépsége?
            azok az ismerőseim, akiknek a kinézet nagyon fontos volt, és ők maguk meg nagyon szépek, eléggé meg szoktak zuhanni a saját öregedésükkel kapcsolatban. vagy benézek valamit?
            számomra kicsit riasztó az egész jelenség.
            meg van egy kis émelygés is bennem, mikor a szép, középosztálybeli, jól karbantartott feleség státuszt húzzuk rá a luxusprosti valóságra. bár azt hiszem a luxusprostiknak több a mozgásterük, mint az ilyen elit feleségeknek.
            nagyon veszélyesnek tartom bevenni ezt, amit a nő hirdet, és ahogy látom van nő bőven, aki beszopja:

          • én kábé azt képzelem róla, hogy egész kis korában azzal basztatták, hogy mennyire szép. okos nem lehetett, sem erős, sem vagány, csak szép. közben okos is, ha összehoz egy ilyet. teljesen foglya a rendnek (és talán a szüleinek) ő is, akkor miért kellene bántani? én nem tudok rá haragudni, inkább vérzik a szívem az egész jelenség kapcsán. pláne látva a sok nőt mellette, akik sétálnak be párás pillával nézve rá, ugyanabba a csapdába.

        • Bennem bújkál a kisördög, és azt gondolom valamiért, hogy ő ennek csak az arca. A szövegek, kompozíció, minden arra mutat, hogy nagyon kemény profik vannak mögötte. Őt meg használják, mint mondjuk a fiúzenekarok tagjait a minden hájjal megkent marketingesek/befektetők/kiadóházak.
          Magamba néztem, hogy ez most azért lenne, mert tudatalatt azt gondolom, hogy nem lehet elég okos, aki ennyire szép, de úgy érzem, nem, hanem inkább összeférhetetlennek tűnik, hogy valaki ennyire egyféle érdeklődésű (smink, divat), ugyanakkor ilyen sokszempontból jól felépített terméket találjon ki és menedzseljen.

        • Ezt a rácsodálkozó idősebb úr fejéből kinézve írtam, meg főleg saját tapasztalatból, hogy az én “éteri filigránságom” láttán miket mondanak az emberek a hátam mögött. Nekem egyébként tetszik a lány, mármint külsőleg.

  8. Jóasszony, mit tettél velem kora reggel? Legutóbb Kim Il Dzsong ünnepi beszédén unatkoztam ennyire. A szerencsétlen nyomorult leány, beleszorulva ebbe a sok sületlen hülyeségbe. Nincs menekvés!

    • 😀 Szinkrontolmáccsal, vagy hogy?
      Engem lenyűgöz a lány. Sok ponton hasonlít, az ambíciója, a sikernek való öröme, másrészt meg több fontos vonása teljesen teljesen hiányzik belőlem, egzotikus.

      • Á, dehogy. Eredetiben, ráadásképp rossz volt a hangosítás és szájról kellett olvasnom. Bele is fáradtam…

        A lány nagyon emlékeztet valakire vagy inkább valamire. Archetipus. Van a közelünkben hasonló, rettegünk is, akik szeretjük, hogy mi lesz vele, ha lekopik a napszemüvegéről a márkajelzés. Hatalmas áldozatokat hoz, hogy ez ne történhessen meg és közben salétromsavval oldotta fel a személyiségét. Helyes egyébként, egy csomó jó tulajdonsággal, egykor volt temészetességgel, melyek beszorultak olyan dolgok közé, amiket ebben a blogban viszontláttam, a megkomponált ételfotótól a Magányos Szájfényig. Akiről beszélek, a köztes lét áldozata. Ahhoz sok volt, hogy gyökkettő életet éljen. Ahhoz viszon kevés, hogy valóban önmaga lehessen. Nekem ezek a felvillanó márkajelzések, ez a görcsös ragaszkodás a soha nem volt stílushoz nagyon kelet-európai jelenség. Identitásprobléma. Ilyesmit töményen a cipusi orosz bulikban vagy az “olasz munkásosztály luxus hajóúton rázza a rongyot” c. műsorban láttam. Nem jellemhiba ez, de semmit nem tudok vele kezdeni. Nézem egy darabig, pár mp felhördülés – de ez mindig egyforma és nagyon unalmas. A Hyppolit a lakáj-ban még tudott szórakoztató lenni. Asszem el is mentem volna mellette szótlanul, ha nem lenne erős a saját élményem.

        • nagyon tetszik ahogy írsz erről 🙂
          “rettegünk is, akik szeretjük, hogy mi lesz vele, ha lekopik a napszemüvegéről a márkajelzés” LOL

          • Egyszer voltam egy ilyen ipszilongenerációs dizájnlakásban, csak álltam egyik lábamról a másikra a képletes kalapomat gyűrögetve és találgattam, hol lehetnek a tárgyak, illetve mi micsoda. De az egyik kedvenc David Bowie lemezem bakelitváltozata jól látható helyen az amúgy csupafehér minimál lakásban a falnak volt támasztva és úgy gondoltam, végre van valami közös témánk a vendéglátóval és lelkendezve meséltem, hogy ezt a lemezt már rongyosra hallgattam de sajnos most nincs lemezjátszóm. A reakcióból arra következtettem, hogy ez a tárgy sem azért van a lakásban, hogy használják (lehet, hogy lemez sem volt benne). Azt hiszem, erre gondolt Bridget Jones, amikor azt írta a naplójában, hogy íme két ember, akik egy helyiségben tartózkodnak, de teljesen más elképzeléseik vannak a valóságról.

      • De tulajdonképpen minden szuper: a kinézete, a ruhák, a fotók, az ételek, a marketing… Fogalmazni nem tud szegény, ez a hibája. Mondjuk az “idősebb úriember, aki a filigrán megjelenésem konstatálja” félmondatot én is beírom az emlékkönyvembe.

      • ‘ Sok ponton hasonlít, az ambíciója, a sikernek való öröme’

        Huh, de jó hogy leírtad! Ugyanezt éreztem, hogy vonásokban emlékeztet.

  9. Na és amitôl a világból kiszaladok, mutató helyett személyes névmás használata tárgyakra, ruhákra, jézusom, szörnyû.

    Na de a bejegyzéshez is. Nekem is van ilyen barátnôm, és talán én sem jól segítek. Ott az a különbség, hogy ô kér véleményt, tanácsot, segítséget, ír és hív, mesél, aztán ha az ember mondani próbál valami építôt, akkor jön az “igen, DE…”. “Igazad van, DE…” Aztán elmondja, miért nem megvalósítható, amit tanácsolok, majd kisvártatva kezdôdik a a tanácskérés elölrôl. Vergôdik csak az életben szegény, és látom, hogy egyre jobban magára marad, mert ez az egész kommunikáció vele szörnyen idôrabló és energialeszívó. Próbálok még vele lenni, ha kéri, de engem is nagyon fáraszt, és fogalmam sincs, hogyan lehetne kibillenteni.

    Közben szégyellem és rosszul érzem magam, mert lelkesen kéne mennem és meghallgatnom és kért, ámde fölösleges tanácsokat osztogatnom, de egyszerûen egyre kevésbé megy.

        • kedvesen adni át neki névjegyét egy pszichológusnak (nem tudom, miért így kezdtem beszélni, talán mert lassan indulnak a fogaskerekek ma reggel)

        • Épp most egy olyat élek át, hogy a picsába elküldés után elkezdett magára találni az illető és a saját életét élni. Nem biztos persze, hogy ez az alaprecept. (Nem volt amúgy igazi elküldés, csak egyetlen ébresztő kiszólás a folyamatos alájátszásból.)

        • Az ilyet simán meg lehet mondani. Ha barátság van. Valamilyen egyensúlynak lenni kell. Ha meg nem akkora a barátság, akkor meg pláne. A kérdés az, hogy közönségre van szüksége vagy van valami hozadéka is a beszélgetéseiteknek? Ok, a türelem meg a megértés nagy erény, de simán beállíthatod a határaidat, neki is jobb, ha tudja.

        • Én voltam így egyszer és az én barátnőm ezt végül kurvára megunni és engem elküldeni a picsába. Én akkor vérig sértődni. De elgondolkodni…aztán barátnőnek igazat adni, soha többé nem nyafogni, saját életet saját kézbe venni és ez így volt a jó. 🙂

          • Velem is így történt. A barátnö szépen lerázott gimnáziumban 3 év után, mert egyenlötlen volt a kapcsolatunk: mindig ö ápolgatta a kis lelkemet (szeretett gondoskodni, én meg éltem vele). Rosszul esett, de aztán kerestem más barátokat: velük tiszta lappal indultam és egyenlö kapcsolatban.
            Aztán együtt kerültünk egyetemre, a barátnö meg szépen beszüremkedett a baráti körömbe, holott a hátam közepére se kívántam. Ez a porszem érlelte meg a kagylóban az igazgyöngyöt (ahhhh), ugyanis arra késztetett, hogy gondolkodjak kettönkön és végülis én is igazat adtam neki. Most már talán képes vagyok elfogulatlanul nézni öt és embernek látni, nem ellenségnek: nem ö volt a gonosz, hanem a “segítö-szerencsétlennyomorult” játszma volt egyenlötlen, amit játszottunk.

    • Én sem tudtam hová tenni szemeimet reggel a csodálkozástól,amikor olvastam a szempillaspirálról “hogy ő top termék”.Megvallom őszintén egy röpke pillanatra az villant át az agyamon,hogy Éva írja valaki más blogját,meg hogy nagy a nyomás rajta az utóbbi időben,meg hogy tökéletes helyesírását álcázza e végett…szóval még el is keseredtem egy pillanatra:mi lesz ezután,ha már itt is.De most már megvilágosodva látom ,csak szimplán hülye voltam.Be kellett vallanom,no.Bocsássatok szegény lüke fejemnek.Csakis a reggeli álmosság,meg rohanás számlájára írhatom meghibbanásom 🙂
      Egyébként azt hiszem,hosszú távon senkiben sem lehet tartani a lelket,boldogítani akarata ellenére,csak mert úgy látjuk jónak,helyesnek.

  10. Mostantól azzal a tudattal kell éld az eleted, h a lelkeden szárad egy feltenyernyi szurkeallomanyom pusztulasa. Életemben talán összesen nem töltöttem annyi időt sminkeléssel mint ennek a sminkalesrol szóló fassagnak az elolvasasaval. Aszittem a végén lesz vmi csattanó, anyamborogass…

    Senki nem fog a te posztodra reagálni :)))

    • Akkor inkább a furmint. Nekem is ismerős, volt ilyen egyetemi csoporttársam, a varrónőjéről kellett beszélni századvég-szeminárium után, mindig igyekeztem tőle megpattanni. Most egy angol diplomata felesége, két gyereke van, Pestről Londonba jár múzeumba, és még mindig varrónőnél varrat. A hajszíne mindig makulátlan mézszőke, illata mindig tökéletes.

  11. Éva, baj van, a kosztüm az nem lehet bőr. “Nem ítélkezem azért, mert valaki állatból készült ruhadarabot hord, vagy közönségesen viselkedik fiatal anyukaként az éjszakában, közszemlére téve a melleit. (Nem ismerem az okokat, miért üssem bele az orrom nemde?)”. Bár ezért nem fog ítélkezni, aszonggya.

    • Én speciel személyes okból nem hordok állatból készült ruhadarabot (igen, gyapjút és selymet sem), de ha más jól érzi magát benne, azt jó érzés látni, skizoid személyiségzavarban-e szenvedek?

  12. Aúú! Ez a wife blog engem is kiütött így korán reggel. Ráadásul nem olvastam figyelmesen a bejegyzést, és tényleg azt hittem, hogy ennek örülni kellene…

    Inkább a bejegyzéshez írnék most, mert nagyon eltalált.
    Írtam már máshol, hogy a mi házasságunk kicsit kakukktojásnak minősül, hiszen nekem olyan férjem van, aki segít, támogat, több, mint 20 év együtt töltött idő van mögöttünk, és a mai napig szerelmesek vagyunk.
    Viszont volt a férjemnek jó néhány évnyi depressziós időszaka. Gond volt a munkahelyével, a lányunk elkezdett kamaszodni, majd apa pici kislányából elkezdett felnőni, volt mellette egy sikeres, jól kereső feleség, az ő családja, testvérei is eltávolodtak tőle, valahogy minden összejött, és kilátástalannak kezdte érezni az életét. Úgy érezte, hogy őrá már senkinek nincs itt szüksége. Talán életközepi válság volt ez, bár nem vagyok pszichológus. Igazi sündisznó lett, semmi nem volt jó, jöttek az antidepresszánsok, stb.
    Minden erőmmel megpróbáltam segíteni, és csak rosszat tettem vele, hiszen az, hogy én mindig mellette állok, mindent megoldok, nincs lehetetlen, az csak tovább nyomta őt lefelé a saját maga ásta gödörbe.
    A változás akkor következett be, amikor én borultam ki. Valahogy leesett neki, hogy nekem szükségem van rá, nekem kell a férjem, nekem kell az, hogy ő segítsen rajtam, és nem mindig én rajta.
    Nem volt ez tudatos, de most én vagyok vele úgy, hogy ha ezt a bejegyzést akkor olvasom, amikor benne vagyunk a gödörben, sokkal okosabb lettem volna.
    De ma sem késő, és ezért nagy köszönet.

      • Tanulság: nem vagyok jó segítő valószínűleg. Illetve, a legjobb szándékom ellenére sem sikerült jól segíteni. Talán még az, hogy a sok “nyomulásom” még tovább rontott a helyzeten.
        És még az is, hogy amikor én is megtörtem kissé, az segített rajtunk furcsa módon.
        Bocsi, ha zavaros lett, ma valahogy semmi sem sikerül…
        Lehet, hogy a wife blog kiütötte az agyamat 🙂

          • Igen, olvastam, köszönöm, hogy emlékeztettél rá.
            Annak idején, amikor elolvastam, még azon is gondolkodtam, hogy vajon én vagyok-e a kapcsolatunkban az elnyomó fél, és vajon a párom-e az, aki kapálózik – bármennyire is fordított felállásnak tűnik ez így. Mai napig nem tudom a választ erre a kérdésre.

            • Én azt látom, hogy el van tolódva a mércénk teljesen, ilyen önbántó, önmarcangoló irányba, nagy társadalmi helyeslés közepette: épp csak a hangjukat kereső nők erőszakosnak érzik magukat; aki a házimunka 70 százalékát csinálja a korábbi 90 helyett, már azon tűnődik, hogy mindent a férje csinál, ő a lábát lógatja és jól van-e ez így (eleve: mit tekint munkának és mit fogmosáshoz hasonlatos napi rutinnak); a munkához normálisan viszonyuló, simán csak nem kudarcos nők vádolják magukat azzal, hogy karrieristák. Ez megint az internalizált nőgyűlölet miatt van így.

              Ha hiszünk az össztársadalmi egyenlőségben és még az emberek sokféleségében, akkor miért ne lehetne úgy, hogy némely kapcsolatban a nő a dominánsabb?

      • hát úgy, hogy ezt szajkózzák úton út félen, hogy azzal külön meg kell birkózniuk szegény pasiknak.
        és ugye a birkózásuk nagyobbik részét könnyedén átvállaljuk, mert így lettünk összerakva.(ja, ja. így pottyantott minket ide a Jó Isten!)
        a nagy birkózásban aztán levetjük a jól keresőségünket vagy úgy, hogy tényleg nem keresünk jól (direkt kérjük helyezzenek alacsonyabb beosztásba, vagy rúgjanak ki, mert otthon nem tudjuk tartani a hátunkat a sikereinkért) , vagy úgy, hogy eltitkoljuk
        (jól menő ügyvédnő mesélte nekem, hogy minden hónap végén kér a férjétől szemlesütve pénzt, eljátszva, hogy neki már nincs, hogy a férj úgy érezze: ő tartja el a családot, nélküle összeomlana a költségvetés. )

          • szerintem minden házasságban ez zajlik. csak nem lóg ki ennyire a lóláb, akkor nem mondjuk, hogy gáz? arra nem mondjuk, hogy jaj ez durva?

            • Nem, nem zajlik mindenhol ez. Nálunk például nem. A lényeg, hogy ketten összehozzunk annyit, amennyi kell. De azt tettetni, hogy nincs pénzem, hogy a férjem nagyfiúnak érezze magát, hát nem tudom. Az a fő bajom a dologgal, hogy képtelen lennék a továbbiakban komolyan venni egy olyan embert, akinek erre van szüksége.

              • nem pont ebben a formában, de ez zajlik.
                nem mindent veszünk észre. rá kell kattanni arra, hogy ezt figyeljük és nicsak! észre lehet venni a finom kis eszközöket ott is, ahol egyébként egyenlőségszerű a helyzet.
                (pl. ikea bútor összeszerelése a nő részéről oly módon, hogy a pasi azt higgye: igazából ős szerelte össze. vagy még: eltévedünk az erdőben és a térképolvasáshoz jelentősen jobban ért a nő, de folyamatosan elő kell adnia, hogy lényegében apa/férfi nélkül nem találták volna meg a jó utat. ilyenekre gondoltam. de vannak ennél láthatatlanabban is, azt csak haladók ismerik fel 🙂 )

      • Az az igazság, hogy nem biztos, hogy sikerült jól megfogalmaznom – ezt még gyakorolnom kell.
        Mégegyszer megpróbálom, talán most több időm van, és jobban sikerül.
        Naszóval: együtt vagyunk régóta, közösen toljuk a szekeret, az anyagiakkal az van, hogy volt, hogy a férjem keresett jobban, volt, hogy én. Amikor a lányunk született, akkor éppen nekem volt jobb munkám, ezért a férjem maradt otthon gyesen két évig, utána sikerült visszamennie egy jó munkába, ráadásul rugalmasba, tehát továbbra is tudta a háztartási ügyeket intézni.
        Nálunk tényleg jó a munkamegosztás, nem morzsákat vállal át a férjem, hanem inkább oroszlánrészt, a mai napig, zokszó, szemrehányás, vita és egyebek nélkül.
        Arról talán már írtam, hogy amikor úgy fordult az életünk sora, hogy én kerestem jobban, akkor a férjem kapott néhány kedves megjegyzést arról, hogy milyen férfi, aki nem bírja eltartani a családját. Ezután ráadásul elvesztette a munkáját egy betegség miatt, majd jött a lányom kiskamaszkora, majd jött még néhány családi probléma is a testvéreivel, és beköszöntött még a depresszió is – valahogy így értettem a minden összejött megjegyzésemet (tényleg hülyén néz ki így utólag visszaolvasva).
        Nem vádolom magam, hogy karrierista vagyok, nem is tartom magam annak, csak kihasználtam a lehetőségeimet, és ki is fogom továbbra is, ha adódnak. Nem húz vissza a férjem, nem is ezért lett depressziós – csak egy csepp volt ez már a pohárban, főleg úgy, hogy segíteni akartam rajta, és még erősebbnek akartam mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Rosszul tettem, mert egyrészt nem vagyok erősebb, másrészt ez akkor rajta nem is segített.
        Tudom, hogy nem azért lábalt ki végül a gödörből, mert én gyengének mutatkoztam, hiszen nem is vagyok az, csak “annyira” nem vagyok erős, de felismerte azt is, hogy rá mégis szüksége van a családnak, mégis értékes ember. Később pedig eljött a gyógyulás, a betegségből is, a depiből is, munkája is lett megint.

        Olyan nálunk soha nem volt, hogy direkt visszaléptem volna a “karrierből”, csak azért, hogy a férjem jól érezze magát, ilyet soha nem is kért volna, és ilyet én nem is tettem volna soha.

        Talán így jobban érthető.

        És még egy csattanó a végére: akkoriban elmentünk pszichológushoz egyszer. Nő volt, akinek a megoldási javaslata a következő volt: mivel én menedzser vagyok, legyek szíves jobban menedzselni a férjemet. Szerintetek folytattuk a terápiát 🙂
        Olyan szinten vágta ki nálam a biztosítékot a nő, hogy napokig nem tértem magamhoz.

  13. Akkor, az általános vidámság közepette :), jövök én a sztorimmal, meg is lettem szólítva, úgyhogy naná!, de attól tartok, nem tudok összeszedetten írni a témáról, túlságosan érintett vagyok.
    Adok háttérinfókat. Az én egyik legkedvesebb barátnőm (35 éves barátságról beszélünk, csak hogy legyen perspektíva) 2008-ban lett diagnosztizálva mellrákkal, két napra rá kiderült, hogy várandós. Kétoldali melleltávolítást, kemót, sugarat javasoltak neki, és azonnali abortuszt, nyilván. Ő más utat választott, szembe ment a dokikkal, a csomót vették csak ki (mint a szövettanból kiderült, nem az egészséges szövetek mentén történt a vágás, maradtak rákos sejtek), no sugár, no kemó, és megtartotta a babát. Teljes életmódváltás, alternatív gyógymódok, a teljes ezobusiness összes képviselője, plusz azért hiteles segítők, terapeuták is. Nem tudtok olyat mondani, amit ne próbált volna ki. Megszületett a kisfiú egészségesen, pár hónap baba-mama nyugalom és boldogság volt, én nagyon örültem vele, közben ugrásra kész voltam, és rezgett bennem a feszültség, hogy: akkor ez most ennyi volt? Lehet olyan, hogy tényleg csak ennyi volt? Hogy 8 doki ugyanazt mondja, valaki mégis szembemegy, és akkor ilyen egyszerű, meggyógyult, és megy tovább az élet? A barátnőm nyugodt volt, derűs, kisimult, ő lezárta az ügyet. Jó, akkor örülünk.
    6-7 hónapos lehetett a kicsi, amikor a barátnőm mozgáskoordinációs zavarokkal ébredt, és nehezen beszélt. CT, MRI, stb. két diagnózis született: foltok az agyban, VAGY agyi áttét, VAGY szklerózis multiplex. Mivel az anyukája szkleróban halt meg, a dokik a szklerós verziót választották.
    Rajtam átment a kamion (érzés megfogalmazása), hogy: nem elég a mellrák, MÉG szkleró is? Hogy a viharba’ lehet a kettőt együtt kezelni, hát mennyi fájdalmat és nyomorúságot és testi-lelki terhet bír ki egyetlen ember?
    És itt jön az, hogy én hogyan próbáltam segíteni. Utólag kielemezve az történt, hogy néha a magánember, néha a segítő szakmában lévő képzett lelkimunkás (azaz pszichodramatista), néha a Hospice önkéntes “énem” volt előtérben, és egy kurva nagy katyvasz lett alkalomadtán az egészből, hónapok voltak, amíg sikerült rendeznem a soraimat. Megvolt minden, amiről Éva fentebb írt. Baromira akartam segíteni (mert képződtem segítésből). Baromira akartam támogatni, barátként, és mindig ott akartam lenni, és ezerféle módon és sokszor, túl sokszor kerestem, és jeleztem, hogy vagyok. A személyiségemből adódik, hogy bizonyoságokkal és tényekkel érzem jól magam, konfrontálódok és tudni akarok, még akkor is, ha rossz az, amit megtudok. Majd’ belepusztultam, amikor a barátnőm azt mondta, hogy nem megy el képalkotó vizsgálatra, sem máshová, mert “minek azt tudni, hogy mit mutat, úgyse tudnak rajta segíteni, hát nem mindegy?”. Ennek következtében két évig nem ment dokihoz, és amikor a csontáttét kiderült, már az egész gerincét és medencéjét átszőtte. Én csendben, tehetetlenül őrjöngtem itthon. Igen, volt, hogy ki akartam szállni az egészből, volt egy év, amikor havonta egyszer beszéltünk csak, mert nem bírtam vinni azt, hogy ő nem akar beszélni róla, hogy úgy csinál, mintha nem lenne miről beszélni. Nem tudtam megtalálni a normális ívét a beszélgetéseinknek, mégis hogy panaszkodsz kétnapos fejfájásról és tele-van-a-tököm-a főnökömmel témákról valakinek, akinek hetek óta olyan fájdalmai vannak, hogy moccanni nem tud? Úgy éreztem, pitiáner minden problémám az övéhez képest, mégis mit mondjak?
    A Hospice segített. Az, hogy tudom, hogy mennyire mélységesen egyéni a feldolgozása a betegségnek, elmúlásnak, hogy mások a megküzdő mechanizmusok. Hogy csak úgy és arra reagálhatok, amit kérnek tőlem. Hogy nem tolhatok semmit, csak felajánlhatok, azt viszont kell, saját teherbírásomból kiindulva. Hogy csak tartani a nyújtott kezet, de soha nem tolni előre, és megvárni, hogy a másikban megérjen, ha meg akarja fogni.
    Most már fogja egyébként, minden értelemben, mert 50 métert is csak lassan teszünk meg, hosszú percekig, és nehéz fellépni a járdára. Meg el kellene köszönni a kicsitől, az 5 évestől, és most már lehet erről (is) beszélgetni.
    Én is megértem, vagyis érettebb lettem az utóbbi években, sok az alázat bennem az egyéni sorsokkal szemben, és magammal szemben is, látom a kompetenciáimat, elfogadom a saját határaimat. Nagyjából fel tudom mérni, hogy meddig tudok menni, és nem akarok mindent és mindenkit megmenteni. Még úgy 6-7 éve is elképesztő vehemenciával és lendülettel belementem volna egy ilyen helyzetbe, és kő kövön nem maradt volna az én segítésemtől.
    Hát én most így. Valószínűleg leghosszabb kommentem, ever.

    • Egyelőre nem nagyon találom a szavakat. Ezek szerint él még a barátnőd. Sok erőt mindekettőtöknek! ( én meg azon parázok, hogy negyven iksz évesen gyerek?, még meg találok halni, mielőtt 30 éves lenne!)

      • Igen, még él. A Hospice Ház listáján már fent van, és mehetne bármikor, mert otthoni eszközökkel már nem lehet csillapítani a fájdalmait. De még nem tud elköszönni a kicsitől (a nagylányt már elengedte, azt mondja, ő rendben lesz).

    • Nagyon sajnálom, tudom, hogy orbitális közhely, de kitartást kívánok én is nektek.
      Köszönöm, hogy megosztottad ezt a történetet velünk, nagyon megrázó (az őszinteséged is), és nagyon tanulságos.
      Azt hiszem, én is hozzád hasonlóan reagáltam volna, és nem tudom, mennyi elkövetett hibát halmoztam volna fel egy ilyen esetben.

    • “Hogy csak tartani a nyújtott kezet, de soha nem tolni előre, és megvárni, hogy a másikban megérjen, ha meg akarja fogni.”

      *

      Jaj, Naja… 😦

    • a hasonló helyzetekben nekem azt a veszteséget nehéz kezelnem, hogy baráti helyzetben, az a másik ember, aki szerintem kínban van, az nem lesz úgy nem-kínban, ahogy az nekem jól esne, és amitől a kapcsolatunk jobban olyan lehetne mint amilyennek én szeretném vagy amire nekem szükségem lenne.
      számomra ez egy nehéz dilemma, és sok ilyen helyzet van az életemben. egyenlőre én annyit tudok tenni, hogy visszalépek, és hagyom a dolgokat történni, alakulni. a legfőbb szempont bennem a saját energiám kímélése, és annak a tudata és meggyőződése, hogy nagy valószínűséggel az adott embernek nem arra van szüksége amit én adni akarok, hanem másra, amiről meg van jogom és lehetőségem eldönteni, hogy tudom-e, akarom-e adni.
      amúgy szerintem ez egy nagyon komplex és fontos kérdés, hogyan adni jól, hogyan elfogadni jól, hogyan adni úgy, hogy azzal tulajdonképpen ne elvegyek, vagy hogyan is van a dinamikája az adásnak és az elfogadásnak, hogyan tud egyensúly maradni olyan relációban, ahol pl. ilyen objektív és jelentős egyensúlytalanság van valamik miatt.

      • Visszaléptem a saját es az ő érdekében is.
        Ez segített, nekem is. Magára hagytam, es ez kegyetlenül hangzik, de nem tudtam mást tenni.
        Berendezkedtünk a segítő- segített szerepre, es ez két év alatt tönkretette az egyenrangúságon alapuló kapcsolatot.
        Most meglátjuk, lesz -e újraéledés?

        • Ez a lehető legjobb megoldás. Kegyetlenségnek tűnik, mert arra neveltek, hogy segíts mindenáron, erőn felül, ha beledöglesz is. Ez a legjobb, kész passz, te is tapasztalod. Ezt fel kell dolgozni. Sajnos ez ilyen… De tényleg jól csináltad.

    • Köszönöm a kedves szavakat mindannyiótoknak.
      hirlandonak: igen, tudom így kívülről is nézni, szakmailag, és ezeken el szoktam gondolkodni. De ha most visszalépek egyet, akkor meg nem mondom, hogy a szakmai tudásom előny vagy hátrány volt-e, valószínűleg is-is. Az önreflexió és a tárgyilagosság általában segít, sokszor viszont elviszi kognitív síkra azt, amit szimplán meg kellene élni.
      Mondok egy példát, a kiinduló helyzet ugye a fenti, egy szerettem rákos. A kérdés az, hogy mit gondol a halálról (gondol-e egyáltalán rá), és szeretne- e beszélni róla?
      Lehetőségek:
      1), én mint magánszemély: magamból indulok ki, én biztos szeretnék beszélni róla, jól esne ventillálni, kibeszélni magamból a szorongást —-> arra jutok, hogy hát akkor biztos ő is, ezért kérdezgetem, szóba hozom a témát. Sok leszek.
      2) én, mint dramatista: csinálok egy szerepcserét fejben, azaz empatikusan megpróbálom beleélni magam az ő helyzetébe —-> rájövök, hogy az ő személyiségtípusa NEM tud, és nem is akar beszélni erről, illetve ha igen, csak saját kezdeményezés után. Tehát elnémulok.
      3) én, mint Hospice önkéntes: azt tanulom, hogy a beteg valójában sokszor szeretne beszélni a haláláról, de nem tudja, hogy kezdjen neki, hogyan hozza szóba. Gyakran attól fél, hogy túl nagy teher lesz. —–> irányíthatom kicsit a beszélgetést úgy, hogy szóba kerüljön.

      Én a fenti agyalásba belecsúsztam, a spontaneitásom és saját, magammal szembeni hitelességem kárára, ebbből tartott hónapokig kikecmeregni.

      Most ismétlem magam, de a konklúzióm tehát az lett, hogy nyitva hagyni a kapukat, néha jelezni, hogy nyitva vannak, és megvárni, hogy ő akarjon besétálni rajta, ha pedig nem akar, azt sem magamra venni.

      Hát mit tudok én arról, hogy milyen szembenézni a halállal, az elmúlással?

      • igen, persze értelek, megértem és elfogadom. meg ez egy viszonylag egyértelmű helyzet is szerintem, a segítő dilemmáját tekintve, illetve ez, ami kijön neked: “Most ismétlem magam, de a konklúzióm tehát az lett, hogy nyitva hagyni a kapukat, néha jelezni, hogy nyitva vannak, és megvárni, hogy ő akarjon besétálni rajta, ha pedig nem akar, azt sem magamra venni.”

        azok a helyzetek szerintem kicsit kevésbé egyértelműek, ahol nem ennyire haldoklás témájúak, hanem a nehéz helyzetben lévőhöz való viszonyulásunk sokkal többféle lehet. akár pl. egy bántalmazott, nem túl közeli ismerősnél. mondjuk akivel kávézni elmegyek időnként, tehát mondjuk “haver”. nekem pl. több ilyen ember van a környezetemben, amikor éveken át tulajdonképpen “csak” meghallgatni kell a nőt, “ott lenni”, ez a szükséglet, de több/más segítséget nem akar, meg adott esetben lépni sem (és közben rám sem tud figyelni, mert totál elborítják az érthető nehézségei). ilyenkor nekem pl. az nem egyértelmű, hogy mindebből mennyit akarok/bírok hallgatni, mint “ismerős”, tehát nem jóbarát és nem is ügyfél/segítő keretek között.
        mert ha a kaput nyitva hagyom, és akkor rendelkezésre állok amikor igényli, nekem az sem OK, mert hol vannak akkor az én határaim? hogyan viszonyulok ahhoz, ha valaki hetente háromszor szeretne 1-1 órát telefonon ventillálni.
        mondjuk ha belegondolok, akkor ez egy haldokló rokonra/ismerősre is vonatkozik, amiről pl. hospice munka kapcsán is gyakran van szó, hogy fontos, hogy a hozzátartozó se élje fel magát, figyeljen magára.

        a jelen helyzetbe ha beleélem magam, akkor Képviselőné gondolatát osztom, hogy azért nagyon-nagyon közeli rokonnak vagy barátnak kellene lenni ahhoz, hogy egy ilyen súlyos betegség melletti gyerekvállalásban a segítő szerepben ott maradjak. persze, elfogadom, meg az ő élete, és minden, de azt hiszem én ebben nem lennék hajlandó segítőként, de még csak támogató közegként sem jelen lenni. nem bírnám sem lelkileg, sem pedig jó arcot vágni hozzá.

        • Nekem nagyon érdekes ez a téma, mert csomó áthallás van a szerepeim, funkcióim között. Volt egy törés (?) változás (?) átalakulás (?) amikor végzett dramatista lettem, és nem bennem, hanem a környezetemben. Addigi stabil, ezeréves kapcsolatunkat hordozó embereim elkezdtek másképp viszonyulni hozzám. Ment több mint egy évig ez a furcsa, közeledek-távolodok játszma, és akkor én elkezdtem rendet tenni magamban is, meg magam körül is, kérdeztem sokat, és az derült ki, hogy olyan gondolatok merültek fel bennük, hogy a) amit én mondok, azt most Naja biztos jól kielemzi magában – ezért ők elkezdtek visszafogni, a korábbi bensőséges, baráti hangulat akadozott, vagy, pont az ellentettje b) úgy mondtak el dolgokat, hogy remélték, én majd segítek, és jól kielemzem a helyzetüket – de anélkül, hogy ezt az igényüket nyíltan elmondták volna. Volt egy burkolt elvárás ebben az egészben, hogy terapeutaként lépjek fel.
          Abban maradtunk, hogy a) továbbra is barátként és magánemberként hallgatom őket, de ha b) igényük van “elemzésre”, akkor tessék szólni, sőt! c) akkor én megmondom, hogy ezt tudom, akarom-e vállalni, és jogom van nem-et mondani.

          Ami a barátnőm támogatását illeti, én oda tudtam tenni magam, csak azt át kellett beépítenem, hogy rendben van a változó intenzitás, a jelenlét mennyisége, minősége. Hogy nem állhatok rendelkezésre maximumot nyújtva, bármikor. Nem megy, képtelen vagyok rá. Ezért van az, hogy sokszor visszavonulok, és erőt gyűjtök, hogy amikor igazán kell, akkor legyen miből adni. Én a lányommal és párkapcsolatban is így működök, de ez meg már egy másik téma.

      • Szerintem szuper vagy, Naja. És az is, hogy még te mérlegeled, elég jól segítettél-e. A legtöbb ember segítés címén letolja a másik torkán a saját elképzelését.

      • Amikor családról beszélek, az nálam velem együtt öt főt jelent. Az ötből vagy egy rákos beteg, és egy sclerosisos. Nekem most segít ez a beszélgetés, majd este leírom, hogy vagyok én ezzel, már ha össze tudom szedni a gondolataimat, érzéseimet. Nem könnyű, én nem vagyok összeszedett ezzel a témával kapcsolatban, ill. nem látom magamat benne teljesen.

    • Nagyon szerettelek volna már erről megkérdezni, és köszönöm, hogy leírtad. Én is elnémultam, keresem a szavakat.

      Azért is fontos ez a beszámoló, mert ráirányítja arra a figyelmet, amiről egy kicsit tömören írtam: hogy ha nem lehet nála kontroll, mert nem tud olyan helyzetbe kerülni, vagy mert gyógyíthatatlan a betegsége, akkor gyakorlatilag csak ott állhatunk és alig segíthetünk, piciket. És ezt tenni rendszeresen, ez mekkora vállalás.

      Nagyon tisztellek, hogy így tudsz mellette állni. És nagyon tisztelem őt is, hogy szembement az orvosokkal, és nagy dolog, hogy ez a kisgyerek megszülethetett.

      Vajon menthető vagy csökkenthető lett volna a szenvedése, ha elmegy a két év alatt orvoshoz?

      A Hospice-ba nem mehet gyerek látogatni, soha többé nem találkoznának?

      Mit mondanak, mennyi van még, hónapok még, évek, hetek?

      • Évus, fogalmam sincs, hogy menthető lett-e volna, és már nem is fog soha kiderülni. Anno beszélgettünk róla, amikor eldöntötte, hogy milyen utat választ, és tisztában volt vele, hogy nem lesz esélye a másik verziót kipróbálni, ha nem jól dönt.
        De két dolgot hozzá tudok tenni, ami árnyalhatja a kérdést. Egy: beszélgettem sokat orvosokkal, az egyikük, aki már több mint 40 éve kezel rákos betegeket, azt mondta, hogy ő ki meri mondani: fogalma sincs, mitől gyógyul meg az egyik beteg, és mitől nem a másik. Ugyanaz a típusú rák, ugyanabban a stádiumban, nagyjából hasonló paraméterekkel rendelkező betegeknél, és ugyanolyan protokoll szerinti kezelést kapnak, az egyik meggyógyul, a másik nem. Valami van itt még, aminek köze nincs az orvostudományhoz, és ő ezt felvállalja, és széttárja a kezét. (Csókolom doktornéni, innen is!)
        Kettő: a barátnőm helyzetét nehezítette a szklerós vonal. Ő 9 éves volt, amikor az anyukája szklerós lett, és onnantól vége volt a gyerekkorának, átvette a háztartást, a logisztikát, az életük működtetését. Emlékszem, én csak néztem 14 évesként, hogy ő felnőtt módon, teljes kompetenciával ügyintézett hivataloknál, hatóságoknál, nekünk meg lógott ki a cola meg a fiúk a seggünkből, neki soha nem volt erre ideje. Aztán persze végignézte az anyukája teljes leépülését, a mosdatást, pelenkázást, stb. Ez belé olyan mintát égetett, hogy semmitől nem rettegett jobban, és a saját gyerekeit meg akarta kímélni ettől. Azért meséltem ezt el, mert az orvosok minden esetben felhívták a figyelmét, hogy a rákra hatékony gyógyszerek rosszabbíthatják a szklerót, úgynevezett shub-okat okozva (ez radikálos rosszabbodást jelent, ami utána stagnál, de nem lehet jobban lenni belőle).A 22-es csapdája, nem volt rá megoldás, válasz, kiút sem. Vagy-vagy. És a barátnőm mindig a szkleró “javára” döntött, azaz nem szedte a rákra kapható gyógyszereket. Amikor már igen, akkor már minden mindegy volt. Ebben az időszakban volt az én csendes őrjöngésem, egyszer próbálkoztam meg azzal, hogy de idefigyelj, a szkleró ma már nem azt jelenti, mint 30 éve, együtt lehet élni vele, ha előbb nem halsz bele a rákba – és akkor úgy nézett rám, hogy ugyan tudtam tartani a tekintetét, de egyértelmű volt, hogy ebben a témában nincs több dobásom, ha nem akarom teljesen elveszíteni őt.

        A Hospice-ba mehet gyerek is, bárki mehet, teljesen nyitott a látogatók számára. A barátnőm maga nem akarja, hogy a gyerekei úgy lássák, fájdalom közepette, magánkívül, leszedálva, csövekkel. Azt mondta, hogy amikor elmegy otthonról, akkor végképp elmegy.

        Nem lehet tudni, mennyi van. Sokat alszik most már, elkezdett befelé fordulni, étvágya egyre kevesebb – ezek jelek mind. De a létfenntartó szervek még mind működnek.

        • Igen, a spontán remissziónak nem tudják a pontos okát. Ha sokat alszik, akkor hetek, legfeljebb pár hónap, legalábbis az alapján, amit az utóbbi öt évben három közeli rákban meghalt rokonnal átéltem. Miattuk szeretném, ha az EU összes országában lehetővé tennék az eutanáziát.

          • Egyetértek. A halállal rendben vagyok, legalábbis felnőttek halálával (gyerek Hospice önkéntességet viszont képtelen vagyok vállalni), nem az a legrosszabb “rész”. Hanem, visszatérve az eutanáziára: a barátnőm esetében sem a halála lesz nehéz, hanem addig a szenvedését végignézni. Azt hiszem, írtam már valahol, hogy a leghatékonyabb fájdalomcsillapítás ellenére is van olyan fájdalom, amivel nem lehet, nem tudnak mit kezdeni, láttam épp elég ilyet.
            Nekem nagyon-nagyon hiányzik az, hogy mások, és én is, ha úgy adódik, teljes tudatomnál, méltó módon dönthessek az átlépésről. Én nem értem azt, nem tudom értelmezni, hogy miképp lehetek megfosztva ettől a jogomtól.

            • Úgy, hogy a vallásos kisebbség ebben az ügyben sikeresen túszul ejtette a többséget. Most inkább nem írom le, hogy mit kívánok a vallásos kisebbségnek.

              • Igen, a hátterét tudom, csak felfoghatatlan. Nem tudom értelmezni. Mint ahogy azt a szót sem tudom értelmezni, hogy: “unatkozni”. Néha próbálom elképzelni, hogy az milyen lehet, de nincs róla semmilyen érzelmi tudásom, koncepcióm. Ugyanígy vagyok azzal is, hogy valaki más dönthet a halálom pillanata és módja felett, és nem én.

        • “A barátnőm maga nem akarja, hogy a gyerekei úgy lássák, fájdalom közepette, magánkívül, leszedálva, csövekkel. Azt mondta, hogy amikor elmegy otthonról, akkor végképp elmegy.”
          Istenem, mekkora erő kell ezt a döntést meghozni! 😦

      • Izé, most nagyon csúnyát fogok mondani, de szerintem nem egyértelműen nagy és csodálatos dolog, hogy az a gyerek megszületett. De persze visszafelé már-már fasisztoid ilyet mondani, tudom, de én azért magamban nem örömködök annyira ezer százalékosan. A megszületett és már élő gyereknek igen, az anya akkori döntésének nem. Nem akartam csúnya lenni, ítélkezni és erről beszélni, de most azért megemlítem.

        • Én pedig arra jutottam, hogy általánosságban nem tudok erről gondolkodni, mert akkor mindjárt belefutok egy nagyobb témakörbe, hogy az élet a legnagyobb ajándék, stb.-stb., de ebben az egyedi esetben, amit nagyon jól ismerek belülről, tudom, hogy nem lesz könnyű élete és vidám gyerekkora ennek a kisfiúnak (a nagylány most elsős gimnazista, négyből meghúzták félévkor, és nem azért, mert hülye, hanem mert el lehet képzelni az idegi leterhelést, a háttérországát). Rengeteg hátborzongató anekdotával tudnék szolgálni, álljon itt egy mementóként: a férj anyukája, úgy is mint kedvesmama, arra tanította a kisfiút, amikor ő vigyázott rá, hogy: engem hívj anyának, őt (!!!!) meg (barátnőm keresztneve). Amikor a barátnőm észrevette, és szóvátette, kedvesmama csodálkozó szemekkel ránézett, hogy de hát nem így lesz a legjobb?
          Az ilyenek nyilván hozzájárultak a támogató, a beteget minél jobban ellazító, a gyógyulást elősegítő, meleg, szerető légkörhöz.

  14. Társfüggő vagyok. Segítő kényszer. Mert van lelki haszna. Erőszakos vagyok, sok vagyok. Mert annak is van lelki haszna. Fáj. Ez az én játszmám.
    És közben küzdök anyámmal, mert ő meg még ilyenebb. De én nem kérek belőle. Anyósomból se. Hagyjon békén mindenki! Majd én, egyedül! De nem megy… Nehezemre esik segítséget kérni, és elfogadni is. Alázat kell hozzá. Ahhoz is kell, hogy elfogadjam, van, akinek nem kell segíteni. Főleg akkor nem, ha nem kérte. Mert abból csak bajom van. Nekem. Mert én leszek a hibás, ha valahogy mégsem jön össze neki az, amiben segítettem. Nem, nem tehetem a feneke alá a párnát folyton. Nem. Hagynom kell, alkalmasint meghalni. Ha azt akarja.
    És azt hittem, mennyire kurva jól levetkőztem ezt. És nem, bazz. Nem. Még mindig. Mindennap, ha kicsit nem figyelek magamra, kész a tragedy. Megcsinálom magamnak. ELbaszom, folyton elbaszom. Aztán meg siránkozok, hogy dehát, miért nem akarja, hogy segítsek??? Azért, mert nem, bazmeg. Mert mindenkinek meg kell járni a saját poklát. Nekem is meg kellett, és még úgy érzem, lesz pár poklom. Igen.

        • Én a másik oldalon vagyok. Sokan segítettek nekünk, és küzdöttem azzal, hogy milyen hálátlan és önző és elváró vagyok, és nehezteltem a segítőimre az egyensúlytalanság miatt. És volt, van is remek, mindig akkor és ott és jól segítő és nem ítélkező segítség, emberi hegyorom, és volt, aki nagyon akarta az öntudatot magának, hogy ő milyen rendes, és segít, és a kontrollt is, meg volt, aki tanácsokkal jött, helyettem és ellenemben akarta csinálni, és ítélt, meg volt olyan, akinek a segítsége csak Jánosnak szólt, nagyon éles vonallal választotta el, és rám sem hederít azóta. És volt olyan, egyébként rokon, akit János kvázi a halálos ágyán kér meg, hogy segítsen nekem, hívjon fel, deitt valami nehezen feltárható gyűlölet lappang, hogy én egyszer kínosan viselkedtem valami ünnepen, és egy év teljes némaság után most felhívott, hogy mit kér a hagyatékból, mert az neki jár, és “segítenek előkeresni”, erre elküldtem a picsába, különösen amikor a másik telefonon közben elkezdett a lányával beszélni.

          Amikor én segítettem, általában távol tartottam magam, igyekeztem nem túlságosan bevonódni, praktikus maradni, látni a határaimat, nem feloldódni a tragédiában, nem természetem.

          Ezt bennem János leküzdhetetlen élniakarásnak, erőnek interpretálta, és voltak hozzá közeli emberek, akiket azért nem hívott, hogy ne omoljanak ott össze, meg ne sírdogáljanak. Rohantam orvos után, megmozgattam minden követ ritka gyógyszerért, kivonszoltam a klotyóra, ha azt éreztem jónak, és rengeteget beszélgettem vele, meg meséltem neki, és becsempésztem a gyerekeit, és sokat röhögtünk, és Mozartot vittem neki, meg igyekeztem egyben megmaradni, nem volt tépelődés, önmarcang, jaj, mit kéne még tenni dilemma, idő sem volt rá, meg meghatódás sem volt. Így bírtam ki a halált, és főleg ő így bírta ki. Így élte túl a halált, ha ez nem profán. Nagyon szép halála volt. Sok szégyenem van, mulasztásaim, és volt szenvedés és fájdalom is, de alapvetően azt mondom, nagyon szép, méltó halála volt, ennek az oka nagyobb részt az személyisége, de egy kicsit az enyém is. És nem mentünk tönkre mi, maradók sem, nem meredünk bele a gyászba.

          Aszongya a Julis tegnap, míg elgondolkodva veszi föl éjjelre a harisnyáját (ez újabban szokása, meg hideg is volt):
          “HarisnyaNADRÁG. János mindig így mondta. Ez azért egy kicsit idegesítő. Mindig nevettem, de úgy, hogy ne vegye észre.”

          Lepetéztem. Ezt ilyen három-négy éves korából idézi vissza; most mindjárt hat. Honnan volt ennyire erős énje, öntudata, különállása, hogy nem tanulta el az apjától, hogy azt akkor harisnyanadrágnak hívjuk? Vagy tőlem tanulta a harisnyát? Én mindkettőt mondom.

          (nem tisztelte szaturnuszilag az apját)

          • Ez jóó! Julis okos. 🙂
            Nálunk mindenki még mindig mély depresszióban van apám elvesztésétől. Annyira, hogy nagyanyám nem tu örülni felhőtlen a gyerekemnek, mindig sírnia kell, hogy szegény apám, nem érhette ezt meg…nem mer nem akarta. Amúgy, amikor meghalt, az őfelőli család rólunk is lepattant. Le se szarnak minket. Amikor segítség kellett volna, anyámat basztatták, mert szerintük nem tett meg mindent érte.. Apám meg meg akart halni, de ezt senki nem veszi észre. Mindegyik isteníti, magasztalja.
            Én nem bírtam összetörni annyira egyébként. Sírtam, meg mittudomén, de…nem is tudom, hogy vagyok a halállal. Van.
            A segíteni akarásomtól rosszul vagyok sokszor. Magamtól. Attól, hogy olyan vagyok, mint anyám. Józanodnom kell de rohadtul. Tényleg olyan jól ment. Visszaestem. Nagyon.
            Monnyuk nem segít az sem, hogy anyám is meg nagyanyám is rám ömleszti a szarját. És szakember is vagyok, az se segít… Waaah!!

            • Őt nagyon szeretem, dr. Ajkay Klára, voltam nála krízis csoportban. Így fogalmaz:
              “A másik az a gyógyító hevület. Hogy el kell fogadni, el kellett tudnom fogadni azt, hogy lehet, hogy csak picit tudunk mozdítani, és nem tudunk csodát csinálni. És ezzel együtt járt egy csomó olyan intervenció, amit ma már nem tennék. Tehát túlságosan szupportív, túlságosan kiszolgáló… Borderline páciensekkel egy darabig abszolút jégre mentem, hogy azt gondoltam: (drámai hangon) “Amit nem kapott meg, azt majd most én!” Ezek voltak a nehézségek.”

              Innen: http://gyogyitonokert.hu/wp/gyogyitonok/?page_id=1323

            • Ezt köszönőm, Naja. Akartam írni, hogy bennem is megvan ez a segíteni akarás. AA-ban ez különösen adódik, adódna. Eleinte, mikor úgy éreztem, az én józanságom stabil, nagyon akartam segíteni a még ivóknak és az ingadozóknak is. Eltartott egy darabig, míg el tudtam fogadni, ha ugyan el tudom, hogy nem tudok segíteni. Pontosan ez van: ott legyek, ha valaki a kezét nyújtja segítségért. De akarata ellenére senkit sem tudom megmenteni. Van egy kedves volt évfolyamtársam. Nagyon rossz látni. És nem tudok segíteni rajta.

            • Ismerős, a párom nagynénje teszi fel ugyanazt a lemezt minden héten az elhunyt férjéről, hogy jaj szegény megmenthető lett volna. Már sikíthatnékom van, mert vastagbélrákkal operálták 91 évesen, de visszazárták az áttétek miatt, a kórházban utána álmában szívrohamban meghalt, így nem szenvedett. Ezt az orvosi biológiát tanító párom sokszor elmagyarázta, de mintha a kibaszott falnak beszélne.

        • Hát, én az vagyok 😀
          Meg olyan, mint te, a leírás alapján.
          Kivéve a társfüggést.

          De segítési kényszerem van, viszont nekem nem lehet segíteni, mert majd én, egyedül!

  15. Úristen, Éva, te gondolatolvasó vagy. “Abbahagyni a lábujjhegyen járást.” Pont az elmúlt két hétben érleltem meg magamban egy ilyen döntést. Pedig én zsigerből és eredendően meg akarom oldani a problémákat. A magamét. A másokét. A világét. Talán éppen ezért.

    Van ilyen barátom, három. Inkább már csak kettő. A harmadik, ha így folytatja, nem csak barátként szűnik meg létezni, hanem minden más értelemben is. Lehet, hogy szó szerint, és ez őrjítő. De nem tudok az önpusztításhoz asszisztálni. Nincs értelme, megtapasztaltam.

    Nekem az apám alkoholista volt. Meg kéne írni. Nem bírom megírni. Le lehet valaha bontani magunkban a “halottról jót vagy semmit” tabut? Meddig érvényes az? Mikortól számít az emlékek meghamisításának, ha letagadjuk a rosszat? Mik a határai az elfogadásnak?

    Elfogadni valakit, rendben. De mennyire lehet bevonódni? Amikor már száraz szemmel és szívdobogás nélkül tudod végignézni a sokadik legurított töményet vagy nemtöményet, akkor egyszer csak megszűnik a gyerekkorból átöröklött hányós-fetrengős migrénroham.

    Hogy eközben eltelt az életedből másfél évtized? Végignézted amit nem akartál, és segíteni akartál, mert azt hitted, lehet? Nem lehet. Vihar van, villámlik, úszol a csónak után, mert apa nem enged be, majd amikor mégis, akkor durr egy pofon. Nem voltam elég kitartó, azért?

    Amire rájövök már felnőttem. És akkor az ismerős helyzet, de most egy barát játssza aput. Nem figyel, félremagyaráz, támad, vádol, sóhajtozik, szemforgat, önpusztít. Kolléga és csapattárs, a problémái már engem is érintenek. És van már B tervem, s nem lehet, nem szabad róla beszélni.

    “Tojáshéjon járás”, pont így fogalmaztam meg. Behúzott nyakkal, lábujjhegyen járni nem lehet a végtelenségig. Most a vállam szaggat. Nem tudom félvállról venni, nem tudom vállrándítással elintézni. Mindig úgy tudtam, hogy másokért, és másokkal, és vállvetve…

    A mesterem, az egyik, azt mondta, hogy ha labdába akarok rúgni ezen a pályán, bírni kell a hullámvasutat. És én még egyben vagyok. Hogy mit kell bírni? Most például beismerni azt, hogy magamnak magamra nagyobb szükségem van, mint másoknak énrám.

    • “És akkor az ismerős helyzet, de most egy barát játssza aput.” Ilyenem volt. Van is asszem. Meg gondolom lesz is. Anno egy szakember nekem erre azt mondta, hogy amíg nem fejezzük be a játszmát “apuval”, akkor mindig lesz “barát”, akivel le akarom majd játszani, be akarom fejezni ugyanezt.

    • Csak akkor tudsz neki segíteni, ha felismeri hogy baj van. Mármint ha rájön, hogy az a baj, amit megoldásként kezel a problémára. És akkor még ezután jönne az, hogy magának az igazi problémának az okaival foglalkozzon, amire az alkoholt találta a megoldásnak.

      Igazából ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni. A lényeg: szerencsére ezt a munkát nem végezheted el helyette, te nem tudsz helyette szembenézni azokkal a démonaival, amiket maga elől is titkol.

      “Halottról vagy jót, vagy semmit”… hagyjuk már! Attól hogy valaki a föld alá került még nem istenült meg. Hogyan tanulhatnánk mi, akiknek még szükségünk van tanulságra, ha már nem beszélhetünk a hibáiról?

      Kitartást!

      • Igen, ez a lényeg talán, a felismerés, hogy helyette nem oldhatom meg. Tanult képesség, a magam kárán jöttem rá, mert ösztönösen és túlzottan is bevonódom az ilyen helyzetekbe. Most a konkrét esetben az a plusz nehézség, hogy közös projektek vannak, tehát nem lehet teljesen kilépni. Csak munkatársként (rossz szó, de megközelítőleg ez van) megmaradni, lehet talán, de nem könnyű. Nagyon egyenlőtlen a helyzet, én figyelek és tapintatos vagyok, és segítőkész, ő viszont támadó és számon kérő, és ez nagyon megterheli a barátságunkat. (Most ebbe a munka és barátság összefonódásba nem mennék bele, mert nagyon speciális a szitu. Amúgy ingoványos terep, valóban.)
        Most térben sikerült elhatárolódnom, és az a távolság, azt gondolom, segít.
        És hát köszönöm a biztatást.

  16. A rossz karma megvan? Amikor már mindenki segíteni akar, de már olyan icike-picike az önbizalmad, hogy már annak a felépítésében is segíteni akarnak – amitől az már szinte elpusztul? Megszűnsz emberként létezni, egy mások által zsinóron rángatott bábu vagy?

    Vagy amikor kapsz egy jelzőt, és észrevétlenül elkezded játszani a rád szabott szerepet? Ilyen az önbizalomhiányos, esetlen ember, vagy a beteg is, aki csak azt várja hogy szállj ki az életéből?

    Ja, lerovom a kötelező kört, nehogy kilógjak a sorból: jujj de szörnyű ez a vájflájfsztájl, jujjujjujjujj, és még ennek a négyzetgyöke. Na, letudtam.

  17. A bejegyzéshez: nekem másfél éve volt egy óriási felismerésem. Nem mindenkinek óriási, nekem az volt, a világot hidegen hagyta :D. Egyszerűen leesett a tantusz, hogy SZERETÜNK a bölcs és készséges segítő szerepében tetszelegni, mert így a, hasznosnak érezzük magunkat, b, megfeledkezünk a saját nyavalyáinkról. Namármost, ez idáig tök jó, hiszen támogatunk másokat, nem véletlenül működik így az emberi psziché. A gond ott lép be, amikor nem vesszük észre azt, hogy ez nem róla szól, akit segítek, hanem rólam, aki segít. Nekem jó tőle. Neki sokszor, egy bizonyos ponton túl már nem az: nem az, mert a, ő oda se figyel, szeret szenvedni, imádja, ha sajnálják, foglalkoznak vele, megoldják helyette a dolgokat; b, megalázó számára az aszimmetrikus viszony, és tudatosan dolgozna azon, hogy emelkedjen, tehát épp arra van szüksége, amiről a bejegyzés is szól: hogy ő (is) adhasson, mert aki ad, annak van, az erős. (Természetesen nem arról beszélek, hogy ne segítsünk, hanem arról, hogy figyeljük magunkat, mi a motivációink, és figyeljük a másikat, neki mi a jó. És kerüljük az olyan játékokat, amelyekben mi “megmentők” vagyunk, a másik pedig az “áldozat”, mert ez egy kurvaszar minta, mindkettőnknek.)

    • Igen. Eleve az, hogy miért akar valaki segíteni (akár magánemberként, folyton-folyvást, újra és újra belekerülve ilyen szitukba), akár hivatásos segítőként. Nekem az önismereti munkám egyik legnagyobb ugrása lett, amikor ezt tudatosítottam magamban, hogy honnan jön, és miért olyan fontos része az identitásomnak.
      Tartottam a Hospice-os önkénteseknek pszichodráma csoportot, és ott is egy döbbenetes mérföldkő annak a szimpla kérdésnek a megválaszolása, hogy: figyelj, te miért vagy itt? emlékezz vissza arra a helyzetre, pillanatra, amikor eldöntötted, hogy eljössz ide önkéntesnek.
      Csak remélni tudom, hogy mindenki, aki képzésben volt/van/lesz segítőként, átdolgozza magában ezt a témát.
      A magánemberi segítésnek is van egy dinamikája, ami alá- és felérendeltségről, adok-kapokról szól, és arról, hogy milyen lelki hozadéka van a segítésemnek.

      • Szerintem minden segítő szakember helfer szindrómával küzd. De lehet felismerni, meg dolgozni vele, rajta. Nekem nagy gondot okoz, hogy a családomba is beviszem, pedig egyáltalán nem vagyok kompetens, ugyebár. Nagy pofonok kellenek, még mindig, ahhoz,hogy kivonuljak, és ne akarjak megmenteni. Néhány hete megint belementem, én marhaállat. Hagynom kellett volna a fenébe. De nem, én jófej leszek, én majd felnyitom a szemét, hát ne szenvedjen már szegény! Na, persze. És akkor elmondhatom, hogy én segítettem.

  18. A poszthoz egyelőre nem tudok hozzászólni, mert a linkelt blog teljesen lenyűgözött. Bár a modormérőm kiakadt, de a kijelentésem őszinte. Ilyet én sohasem tudnék írni! Ez a nő még sikeres lesz, az biztos. Csodálkozva, értetlenkedve nézem, ahogy a blogtalálkozóján figyelő arcocskát vágva isszák szavait az olvasói, én ugyanis képtelen vagyok egy bejegyzését végigolvasni.
    Elkezdhetném itt elemezni, hogy milyen lapos, milyen szar, milyen maníros, lehetne vadászni az ellentmondásokat, de lényegtelen, hiszen a célközönség veszi. Olyan ez nekem, mint a Schobert Norbi vagy a Lifetilt vagy Oravecz Nóra: fel nem foghatom, hogy miért, de ha ez kell valakiknek…
    Egyetlen kérdés maradt bennem, mert nem tudom eldönteni, hogy én látom-e rosszul: elég sok “kezes” fotója van (tehát ahol hangsúlyos kompozíciós elem a keze), de szerintem egyáltalán nincs szép keze. Kicsit mancsos jellegű, vaskos, tömzsi ujjai vannak – a fotósa helyében én ezt nem hangsúlyoznám ennyire. (Van ám rovásírásos csuklótetkója!)
    Vélhetően a férje, aki minimum igényes hobbifotós, az állandó fotósa is, mert a képei technikai és kompozíciós szempontból is rendben vannak – ez így helyes, összhangban a blog által sugallt tökéletes világgal. A lány kifejezetten fotogén, ez is tény, nagyon jó képeket lehet róla készíteni.
    Minden negatív megjegyzésem ellenére ugyanakkor kénytelen-kelletlen elismerem: jól csinálja, amit csinál, sikeres lesz ebben.
    Érdekesek ezek a populáris blogok, egyszer rendszeres kulturáltan kritikus kommentelője voltam egynek, ami odáig “fajult”, hogy személyesen találkoztam a szerzővel. Nem győztük meg egymást, nem változott a véleményünk, de segített megérteni a jelenséget, azóta nem foglalkozom ezekkel, ez is van, mint eső, annyit is lehet vele tenni, mint a német az esővel – hagyjuk esni.

      • Úgy van az, nem csúnya a keze, messze van attól, csak a lány annyira törékeny, légies (nagyon szép, no, ezen nincs mit ragozni), hogy ebből kicsit kilóg, _ezért_ én fotósként kevesebbet hangsúlyoznám.
        Te is mancsos vagy, kész. 🙂

        Ez már nagyon bizalmas kérés, de mivel egymás közt vagyunk, nem gond: személyemben számos szerencsésen félreértett és anyázott, címlapos poszt vendégszerzőjét, a népszerű Brother Love-ot üdvözölheted! 🙂

        • Akkor jól tippeltem, de nekem te ott majdnem sose reagáltál, meg is voltam sértődve, mert jókat írtál.

          Én mancsos vagyok, de adatott nekem hozzá kontextus, semmim nem törékeny, és zokon veszem, ha a törékenység a szép. Nekem a kézfejem nagy és széles, az ujjaim, a lábamon is, meghökkentően hosszúak, a körömágyam meg a manikűrös szerint fotóra kívánkozik. A lábamon meg mindez alig 38-as méretben, 170 centihez és akkora (gömbölyű!) nagylábujjal, mint egy jetié.

          • Létező és valós hibám, hogy figyelmetlenségből nem reagálok, nem válaszolok, elsiklom a másik felett, egy ideje dolgozom is rajta, hogy ez megváltozzon. Tényleg nem reagáltam? Na ennek most utánanézek!

            A törékenység meg nem szép, nekem nem is tetszik ez a nő (többek között azért nem, mert olyan vékony), ezzel együtt úgy gondolom, hogy a női szépség általános, közhelyszerű sztenderdjeit figyelembe véve szépnek mondható.

            Az egyéni ízlés meg ugye mindig más és elég sajátos lehet. Vastag, húsos orrnyerge van egy nőnek? Máris szinte behozhatatlan előnyel indul nálam! 🙂

            További tájékoztatásul közlöm, hogy a középső lányom igazi mancsos, szorítóerőben is kemény kezű, így én szeretem a mancsokat. 🙂

            • Én nem azt kérdem, te mit szeretsz, ne érezd dolgodnak, hogy leírd (figyeled magad? máris a te tetszésed köré van rendezve a világ), csak hogy nem egyfélék a kezek meg a szépség, ennyit akartam. Ne ***juk már egymás***t, hogy a pulpfictiont idézzem. De megnyugtat azért, persze, csak nem szeretnék nyilvános kommentben udvaroltatni.

          • JA igen, és Brother Love üzeni, hogy mea maxima culpa, valóban nem válaszolt néhány esetben, de legtöbbször csupán azért, mert már nem tért vissza a posztra, te meg a vége felé kommenteltél. (Az meg már időközben más úton kiderült, hogy a Cs. utcai konditeremben nem én voltam…)

    • Én is indítok tanácsadó rovatot. Figyelj!

      “Felkelek reggel, belenézek a tükörbe, nem tudom, hogy röhögjek vagy hányjak. Nem baj, arcot mosok, hidratáló, szétmázgálok egy féltenyérnyi alapozót, hogy ne legyen olyan sikítóan ronda és fáradt. A szemceruzával majdnem kiszúrom a szemem, nem baj, kicsit bevérzik, szexepil. A spirál felhelyezése közben összefestékezem a tükröt, és arra gondolok, hogy ez még legalább két hétig úgy is fog maradni. Végül egy leheletnyi rózsaszínű rúzs pirosító gyanánt a sápadt képemre. A hajamat békén hagyom, az úgyis szar. Végre indulhatok pelenkát venni a Dm-be.”

      Ha anyám írna sminktanácsadói cikket, az meg valahogy így nézne ki:

      “He?”

      • Anyád sminkrovata pont a megfelelő hosszúságú, amit érdemes elolvasni a sminkekről:-) Mondom ezt úgy, hogy életem nagy részében sokat sminkeltem, még most is néha.

        • jaj, ne! annyira szerencsétlen ez a szegény nő! ti nem éreztek együtt ennek az egésznek a nyomorával? annyira izzadtságszagú, ahogy akar erősen hinni.
          nem tudom, de nekem totál kiváltja az anyai érzéseimet és hogy ne bántsuk.

          • Na, nekem is kábé ez.
            Szerintem nincs mögötte semmi stáb, tényleg csak a férje (előbb-utóbb lehet, hogy lesz, mert jó reklámfelület, kajálják a népek, de lehet, hogy nem lesz, mert az ő identitásához hozzátartozik a függetlenség és eccerűség, vagy mégis lesz, mert megmondják neki, hogy százalékot kap a bevételből a gyermekéheztetési alapítvány, és akkor az úgy már oké), az összes gondolat koherens és a sajátja, mind az a néhány milligrammnyi. Az agysejtjei 99%-a azon őrlődik, h “Vic” Beckhamre és Angelina Jolie-ra hasonlítson inkább. Még nincs gyerek, millió ideje van ilyen fasságokkal foglalkozni, meg szívalakúra nyomorgatni a virslit, ebben valósítja meg önmagát. Fél éve abbahagyta a fog.gátlót, újabb fél év múlva jöhet a baba, virágnyelven, de le van írva. Onnantól érdekes lesz, mert gyerekkel a kézben nehéz lesz kitartani a legjobban fotózható pózokat. De nem hinném, hogy ezért követni fogom…
            Ja, igen, nagyon szép és szerintem jószándékú meg hiteles, teljesen. Csak üres.

          • Nem kell őt sajnálni, szemmel láthatólag tele van lóvéval pélldául, mondjuk hozzám képest biztos, és ezzel a kis butuska stílussal sokakat levesz a lábáról.

        • De, de!
          Tudom káröröm, de én magamnak kerestem meg a Guccira valót és nem szeretem, ha valaki a férje pénzével hideget nőket olyasmivel, amire azoknak soha nem lesz esélyük, pénzük.

        • Azt csak hiszed. Azon dolgozz, hogy miért hiszed.
          Én most fogyózom, szurkoljatok, de a motivációm az egészség, nem a trendülés.
          Egyszer szó volt róla, ki mit làt a tükörben. Most idevágónak

          • érzem leírni, hogy én magamat. és kedvtelve nézem szinte mindig. A fényképeken viszont egy testes nőt látok : ez a világ szeme? A kérdés költői. Máig emlékszem Katikataktika – remélem, tényleg ő volt – kettőslátós bemutatkozó kommentjére, ütős volt. Mit lát a férjem, mit én. Benne volt a mezítláb szó. Szerencsés, hogy engem a férjem is ugyanúgy, mint én magamat a tükörben.
            Árnika, nem észt akartam osztani, de átolvasás nélkül átment a komment eleje, bocs.

          • nem, nem. tényleg rém ronda vagyok, ha nem csinálok semmit a külsőmmel
            magamat nem látom egyébként rondának, hanem ha nem csinálok semmit (nem mosom meg a hajam, nem sminkelek, nem öltözök fel csinosan, hanem csak úgy felkapok valamit, nem teszem rendbe a körmeimet) akkor a következők történnek:
            – az emberek csendben elfordítják a fejüket ha felém néznek (egyébként meg szoktak nézni és mosolyognak is néha)
            – a kollégák, akikkel kapcsolatba kerülök: beteg vagy?
            nagyon le vagy pukkanva? történt valami? mi a baj? fáradt vagy? nem aludtál az éjjel? van valami gond?

            ehhez hasonlók

            hangsúlyozom én magamat nem látom rondának. a környezetem találja módfelett zavarónak, ha leszarom, hogy hogy nézek ki

            ez miért van?

            • Egyszer írta valaki, neki mennyire elege van belőle, hogy a nőket állandóan a méltó öregedéssel basztatják, mikor pont a környezetük nem engedi soha elfelejtkezni arról a őket, hogy már nem hamvas, feszes bőrű huszonévesek vagy max. harmincasok. Mert neki például semmi problémája nem lenne a megváltozott negyvenes külsejével, ha nem kapná folyton a képébe azokat az aggódó kérdéseket amiket te is írsz, és ő már ott tart, hogy legszívesebben az együtt érző érdeklődőkre ordítana, hogy “-Nem, -nem vagyok se fáradt, se beteg, és nincs semmi problémám se basszátok meg, csak öregszem! Ha nekem nincs gondom ezzel, nektek miért kell állandóan ezzel basztatni?”
              Nekem meggyőződésem, hogy az ismerőseink se szeretnének direktben bántani vagy piszkálni, csak nem tudják feldolgozni, hogy az ember bizony nem úgy néz ki mint 10-20 évvel ezelőtt. Vagy legalább is, egyre több erőfeszítésébe kerül, hogy körülbelül hozza a formáját.
              (Jé,az “együtt érző”-t külön kell írni? Az Osiris-féle „Helyesírás” szerint az együttérzés egybe írandó, de az “együtt érző” vagy az “együtt érez” már külön. Nekem nagyon furán néz ki külön írva.)

              • ó igen. jóindulatúak! kedvesek! segítőkészek!

                nekem egyébként ez nem okoz különösebben feldolgozandó traumát. szóval nem szitkozódom, inkább szemlélődöm (az a mai mondatom, jó nem? )

                hogy eddig jól néztem ki és nagy a kontraszt?

                vagy eddig se néztem ki jól csak azt hittem, de most valamiért megjegyzik, korábban meg nem?

                eddig is szarul néztem ki, csak mostanában még szarabbul és érzékelhető a változás?

                fogalmam sincs.

                nézegetem a régi képeket: persze ott az kis kék ruhám, ami 15 éve kb. nem jön rám. igen. ezt megállapítom, de ez nem okoz gondot. azt gondolom ez természetes. akkor barna voltam és úgy néztem ki, mint egy ergo gida, most meg szőke vagyok és úgy nézek ki , mint egy német nyugdíjas, aki kurva sokat sportol.

                de ezek a reakciók elgondolkodtatnak.

                hogy pl. mit csinálnék, ha hirtelen kidobnának a párválasztási piacra.
                zsirleszívás, ajakfeltöltés, még több edzés, csakazaolvassanemolvasás? vagy mi?

                • “és úgy nézek ki , mint egy német nyugdíjas, aki kurva sokat sportol.”
                  Jaj, de hülye vagy 🙂
                  Én mikor kisminkelem magam, konstatálom, hogy egész jól nézek ki és meg is maradnék ebben a hiszemben, ha utána nem tolnák az orrom elé a fotókat, ahol meglepve tapasztalom, hogy egyre jobban hasonlítok egy öregedő transzvesztitára vagy a saját nagymamámra. Mondjuk vicces, jól tudom ezekkel ijesztgetni a családomat. Akkor lesz majd igazán gáz ha azt fogják mondani, hogy “egész jók lettek a képek rólad” 🙂
                  Egyébként a megfigyelésem szerint a legkegyetlenebb képeket a nemolyannagyon fiatalokról a profi fotósok tudják készíteni. Nem véletlenül tesz ki mindenki a facebookra magáról mobillal készített, kicsit életlen, kicsit árnyékos selfie-t.

            • Talán mert mindenki magából indul ki. Amikor lepukkantnak érezzük magunkat, ha nem is tudjuk, de sejtjük, hogy mi a valódi ok. A betegség nem jó, a „nincs magamra idő” nem jó stb… Azon keresztül ítélnek, amit maguk is átéltek.
              Az az ő bajuk, ha elfordítják a fejüket, miközben te alapvetően jól érzed magad a bőrödben.

            • értem, amit írsz, de hangsúlyozom én rohadtra nem érzem magam lepukkantnak. inkább tök jól érzem magam, mert nem kellett fél órát töltenem hajmosással és szárítással (amitől elgémberedik a karom) meg nem kellett kencéznem egy csomó porfogót a pofázmányomra. meg nem kell magassarkúban lennem és még melltartót sem hordok egy ideje (az nagyon király!!!)

            • Árnika, én alapértelmezésben vagyok ilyen. Nem vagyok hajlandó naponta sminkelni, leginkább semmit nem teszek magamra, csak ajakápolót. A hajam nem vagyok hajlandó gyakrabban mosni, mint három naponta. Esküvőre, bálba, buliba szárítom be, máskülönben soha. Laza, kényelmes ruhákat hordok, főleg farmert, néha szoknyát. Én sem látom magam rondának, de ha mégis úgy hozza úri kedvem, kirittyentem magam, akkor sokan dicsérnek. Egyszerűen nem éri meg a napi ráfordítás, hogy ezeket hallhassam. Én sem akarom esztétikai élményben részesíteni a környezetemet.
              Engem ki részesít ilyenben? Pedig nekem elég lenne csak annyi, hogy ne legyen az emberek 80%-nak undorító szaga.

            • na látod! Gyöngyi!
              HÁROM NAPONTA MOSOD!
              nekem ez rém fárasztó. ha rajtam múlna hetente mosnám, vagy még annyiszor sem. feltűzöm, gumi aztán gyerünk. amikor szabin vagyok (jó, mondjuk akkor meg balatonban áztatás , vagy más fürdőzés beugrik) nem mosom, nem fésülöm. összeragadt és kócos. nem zavar.

              van egy film: http://www.port.hu/jobaratnok_friends_with_money/pls/w/films.film_page?i_film_id=82520

              Friends with Money

              ebben az egyik főszereplő nem mossa a haját. egyébként fürdik, csinos meg minden, de kalapokkal oldja meg a dolgot. kérdezi tőle a barátnője, hogy miért, mi ez? ő meg mondja: nem látja értelmét. minek?
              annyira igaza van! engem ez teljesen megfogott, hogy amit erről gondolok az nem egy hű de óriási nagy eretnekség, hanem létezik.

              miért is kell hajat mosni? meg bőrt ápolni? meg tenni azért hogy ne legyen szagom?

              van még egy film a Jobs. ebben Steve Jobs is hasonlóan áll a dologhoz. nem fürdik és a környezete nem viseli túl jól.

      • Én tízperces, gyors nappali sminken akadtam fenn. Szerintem én tíz percnél tovább csak az esküvőmre sminkeltem életemben (és azt is más csinálta). De ismét: ha a test munkaeszköz, akkor neki ez munka!

        • Bevallom, én egy órát is tudok sminkelni, de csak ha olyanom van, a napi smink legalább húsz perc, mondjuk nem sminkelés magam minden nap. Sőt, sminkvideót is nézek, de csak azóta, hogy a párom ajánlotta az exe munkáit, aki ma már világhírű sminkes és értelmesen beszéljünk a témáról. http://lisaeldridge.com

          • De MIT lehet 20 percig csinálni? Vérvöröskomolyan kérdezem …
            (nekem most meg kell tanulnom újratervezni magam, mert végre meghoztam a döntést, és hagyom lenőni az ősz szálaimat, derékig érő ezüstfehér hajam lesz 🙂 Ruhatárcsere folyamatban, de a smink?…fogalmam sincs, hogy mit és hogyan kell majd csinálni…

            • Kézügyesség kérdése is, meg hogy mennyire vagy maximalista. Mert az alapozókrémnél én mindig látom, merre van a kenésirány, avval akármennyit el lehet szöszmötölni. Van, aki a szemhéjfestéket is csak úgy felrajzolja, én meg mindent elsatíroztam, összedolgoztam. Rúzst is lehet simán szájra kenni, vagy lehet úgy is, hogy alapozó, szájkontúr, rúzs ecsettel, rá szájfény. Seperc alatt elmegy a reggel egy alapos sminkkel.

            • Nekem annyi a fellépôsmink (20 perc). Alapozó akkurátusan eldolgozva, púder, kidolgozott szemsmink, szemhéjtus. Csak a szemöldököm 2 perc, míg szimmetrikusra rajzolom. Ilyenek. Simán megvan 20 perc. Nappali smink nálam max 5. Bb-krém, szemceruza, spirál, rúzs pirosítónak. De régebben, a gyerek elôtt volt, hogy elbíbelôdtem másfél órát is, szerettem pepecselni.

            • Főnixtoll: Van megoldás. Én havonta egyszer sminkelek, de mindig meg vagyok elégedve, alapozással is, rúzzsal is, mindennel. Olyan rohadt sötét a lámpa fénye a fürdőszobában, a tükör meg olyan fogkrémspricces, hogy alig látok valamit. Szerintem ez az elégedettség titka.

            • Ismét egy új világ tárult fel előttem, pedig kb 15 éves korom óta sminkelem magam (a boltba nem). Így negyven körül odáig már eljutottam, hogy talán át kéne térni a minőségibb kozmetikumokra, de ebben az alapozás dologban még van hely a fejlődésre számomra. Nahát!

            • Nekem három kötőjel négy perc; nappalra alapozó csak nagy ritkán, amikor mutatkozom. Nagyon gondos hidratálás és szemkörnyékápolás, minimális szemkontúr elsatírozott barna, szürke vagy fekete porral, szemspirál, szájfény, ritkán rúzs, pirosító. Chubby Stick a Clinique-től. Boltba, oviba nem sminkelek, nem lehet, hogy eltűnjön a világ elől az az arcom. Viszont nagyon gondosan hámlasztok, radírozok. De hogy erről írni? Tök magánügy, a lábkörmöm levágásáról sem értekezem, vannak szakblogok, magazincikkek, és mindenki nagylány, viszont nem feltétlenül egyforma.

              Életem legmegdöbbentőbb sminkje a Marie-Claire fotózáson volt: csak nagyon gondos alapozás, árnyékolás, spirál és a felső pillasor fölött egy vastag fekete csík. Nagyon furcsa volt és nagyon hatásos. Ott magassarkú is, akkor még rajtam volt +8 kiló, és azt hittem, belehalok.

            • Szóval azt akartam írni, hogy beszél és nem beszéljünk a témáról.
              A húsz perc tartalmaz hidratálást, szem alatti és szemhéj alapozást, majd rá egy ilyen primer amitől a suede, glimmer, eyelight, shimmer és glitter kategóriába tartozó szemhéjpúderek nem az arcodon kötnek ki. Én általában 3-6 színt használok a szememre, ezeket össze kell dolgozni (ha foiling technikát használok akkor ez még időigényesebb, mert hagyni kell kicsit száradni), plusz a Terre d’Oc zseniális kohlját, amit elsatírozok és porpúderrel fixálok.
              Ezután jön az arc, nappalra általában nekem elég egy BB krém, az enyémek biók és így szilikonmentesek, sokkal munkásabb velük dolgozni. Az arcformám miatt minimális árnyékolás nappalra is muszáj, majd pirosító, minimális púderezés a BB krém helyén tartása végett. Ezután stratégiai helyekre glow pakolása, ami fényvisszaver és optikailag eltünteti az apró mimikai ráncokat.
              Most jön a száj. Hidratál, felesleget felitat, rúzst felken, vörös és sötét színeknél szájkontúr is van. Utána papírzsepiről egy réteget leszedek, szájra rá, rúzs színéhez hasonló por pirosítóval a zsepin keresztül fixálom, majd még egy réteg rúzs. Elég pepecs, de a natúr kozmetikumok nem annyira tartósak szájon, nekem meg nincs idézetet egész nap a rúzsomat lesni.
              Szempillagöndörítés, spirálozás, szemöldökfésülés és kész. Kitölti a húsz percet. 🙂

              Az alkalmi smink azért időigényesebb, mert alapozni és árnyékolni is kell, a foilingnek száradnia kell, bonyolultabb a szem, használok fixálósprayt, pepecs van a szemöldökkel.

              Ha hagyod lenőni a hajadat, az ősz szín általában “hidegít”, így érdemes megnézetni, hogy milyen a bőröd tónusa, hideg, meleg vagy semleges, és ahhoz meg a hajadhoz sminkelni.

              • Hát kösz, ami a sminkelés részét illeti, zuluul is írhattad volna 😀
                És ez most már tény, hogy úgy öregedtem meg, hogy soha nem sminkeltem, nemhogy rendesen, de rendetlenül se.

            • Úristen, Tavasztündér, ez nagyon profin hangzik, de olvasni is fárasztó. Meg gondolom, ügyesség is kell hozzá, ha én ennyi mindent rákennék a fejemre, a saját béna kezeimmel, azt hiszem, az feledhetetlen látvány lenne. 🙂

          • Olyan jó benneteket olvasni, itt fetrengek egy órája a röhögéstől. Én is olyan kurvarondának érzem magam mostanában, hogy egyszerűen ezek a beszólások felemelőek. Holnaptól megy a 20 perces smink reggelenként.

            • Időnként meglegyint az érzés (gondolom, a wifelifestyle-feeling), hogy vissza kéne szoknom a sminkelésre, aztán rájövök, hogy asse tudom, hol vannak hozzá az eszközök, utoljára egy éve használtam a fekete szemceruzámat, hogy bajuszt rajzoljak a lányomnak farsangra. Végiggondolom, rájövök, hogy igazából nem érdekel, és ha teljesen őszinte akarok lenni, a héten még nem is fésülködtem, de végülis pont ezért nyestem rövidre a hajam. De aztán két-három hónappal később megint meglegyint.

      • És ő legalább saját tartalmakat ad. Gondolatai és stílusa olyan mélységűek, amilyenek, de a szöveg, a fotó, a design, minden az ő (stábja) munkája. Csomó blog összevadász innen-onnan érdekességeket, leszedi mások fotóit az Instagramról, és ezzel még GoldenBlogot is lehet nyerni. Ez a lány a saját bőrét viszi vásárra, szó szerint.

          • Jelentem, én is, mert birizgálta a csőröm ez a 10 perces smink, és visszamentem kinagyítani a fotóit. Innen is izenem, hogy bullshit, én kéremszépen profiktól tanultam sminkelni, 20 éve, de akkoris fenntartom, hogy ez a smink egy full óra, alapozással, olajcserével, mindennel együtt.
            A névjegykártyájáról meg az Amerikai pszicho vonatkozó jelenete jutott eszembe, tessék rájutyúbozni.

            • “Nagyon fontos, hogy szépen elegyengessük a “túpírmaradványokat”, ugyanis nincs annál lehangolóbb, amikor a hátunk mögött sétálónak láthatóvá válik az trükk, azaz belát a fejbőrhöz, vagy csak a hanyagul elsimított hajréteg alá. Mennyi ilyen bakival lehet találkozni az utcán!”
              Erre holnaptól figyeljetek, mert hátha a hátatok mögött lohol a tupír-rendőrség!

            • Tupír-rendôrség! 😀 😀
              Vagy eleve növesszetek kurvanagy boglyát sok forgóval, és akkor a forgóitokba lát be a… forgórendôrség!

              Vaaaaagy…. Fújjátok golyóállóra, és akkor az igazi rendôrség is cseszheti!

            • Nekem meg most erről az ugrott be, amikor még nyáron egy bizonyos blogon kiraktam egy terhesképet magamról (az arcom nem látszott), és azt kezdték elemezni, hogy a ruha, amit viselek, azért áll rosszul (!), mert a karom vastag, és rosszul emeli ki, plusz a combjaim sem a legelőnyösebbek, mivel nem vékonyak, és ezt említett ruha hangsúlyozza. És én itt nagyon dühös lettem.

  19. (A legrosszabb, ha már el sem fogadja, hogy csináljon valamit – és neked hagyni kell azt is, mert más út nem vezet kifelé. A nővérem ilyen. Nagyon szeretem. Pici korom óta példakép, barátnő. Sírni tudok, ha rá gondolok. Még néha hagyja – egyre kevésbé. Belezakkan az anyjába, a családba, meg magába.) Nagyon találó írás. Profin érezteti – osztani fogom.

  20. És akkor a poszthoz – segítsek, ne segítsek, segíthetek-e? Én inkább az a típus vagyok, hogy jelzem egyértelműen, hogy itt vagyok, ha kell szólj, de félek betolakodni más életébe.
    Volt egy barátunk, egyedülálló, gyermektelen de nagyon életvidám, vagány nő. Időnként láthatóan magába roskadt, kedvetlen volt, de úgy gondoltam, mindenkinek vannak rosszabb időszakai, ő meg kitért a mélyebb beszélgetések elől. Szóval, nem titkolta, hogy nem minden OK, de nem is számolt be részletekről. Az évek múltával azután egyre gyakrabban jöttek és egyre hosszabbak lettek a nyomott időszakok, kezdtem jobban figyelni és a viselkedéséből (illetve már akkor is mondhattam volna: tüneteiből) egyértelművé vált, hogy mániás depresszióban szenved. Én persze továbbra is csak nagyon-nagyon finoman akartam segíteni. (A családja még ennyire sem, az egy külön történet volt.) Azután egy szép napon reggel szokásához híven megkávézott az erkélyén, majd kiugrott a hetedik emeletről.
    Azóta sem tudom, kellet volna-e, lehetett volna-e bárhogyan segíteni, vagy legalább próbálni. Nehéz ügy ez, meg a hasonlók.

    • Ez nehéz. A bipoláris hangulatzavar. Apukám is, bátyám is, közelről látom. Főleg azt, hogy mennyire nem lehet rendesen segíteni, se alkalmazkodni.

      Ez meg vajon mindig így volt, vagy korjelenség, hogy a segítség túl sok, vagy túl kevés, és nehezen fogadjuk el, vagy visszaélünk vele?
      Talán itt is csak az a baj, hogy nem beszélünk róla: Neked ez segítség? Most inkább hagyjunk még? Vagy hogy én így tudok segíteni, ha neked nem jó, zavar a módja, akkor szólj másnak, vagy mondd meg, hogy lenne jó!

    • Én is hozzád hasonlóan állok a segítségnyújtáshoz. Ha látom valakin, hogy gondja van, általában igyekszem benne tudatosítani – szavakkal és a viselkedésemmel is – hogy itt vagyok, és ha kell segítség, számíthat rám, de nem akarok tolakodni sem, faggatózni, vájkálni a másik életében. A barátaimmal ez így általában jól működik, mivel általában mély kapcsolataim vannak és általában, ha bajunk van, mondjuk is a másiknak. Tudjuk, hogy mi az, amiben a többiek tényleg tudnak segíteni, és mi az, amiben nem – például nem mehet el helyettünk a másik vizsgázni vagy nem kereshet munkát helyettünk – de akkor is jól esik kibeszélni a dolgokat. Olyan esetben szerintem, amikor viszont valódi súlyos pszichés problémáról van szó, nem tudom, mi a jó megoldás… Van bipoláris depressziós ismerősöm, akinek a barátai, bármilyen odafigyelők legyenek is, nem tudnak segíteni – neki szakember segítségére van szüksége.

      • Ez az ismerősöd hajlandó szakemberhez fordulni?
        Kicsit mellékes most: nincs bipoláris depresszió, az Szilu tévedése. Bipoláris zavar van, vagy mániás depresszió.

      • Az én életemben az igazán kemény dolgoknál nem működik a kibeszélem a barátaimmal dolog, mivel ők nem hivatásosak, és sokszor inkább ártanak mint használnak, pl kéretlen tanácsadással, ítélkezéssel, hogy kevesen tudnak igazán figyelni és hallgatni, hogy néha cenzúráznom kell magam, hogy ne vegyék magukra, ne vonódjanak be, mivel ők ezt nem tudják kezelni, stb, ezek szoktak a leggyakoribb gondok lenni. Na nem mintha egy profi nem árthatna, de egy hivatásos segítő legalább ezeket az alapvető hibákat nem szokta elkövetni.

        • Nálunk a baráti körben az a szerencse, hogy már elég jól összeszoktunk és megedződtünk, és nem adunk kéretlen tanácsot, pláne nem ítélkezünk – ezt tudatosan alakítottuk így, korábbi, keserű tapasztalatok alapján. Úgy érzem, hogy most nagyon jól működik az, hogy meghallgatjuk a másikat, és csak akkor mondjuk a véleményt, ha a másik kéri. Ha nem kéri, az is elég, ha mondjuk megöleljük egymást és bőgünk egyet.

    • Unokatesóm is bipoláris zavarral küzd, és alapvetően nehezen elviselhető személyiség volt a betegsége előtt is. Iszonyat nehéz, a legszűkebb családja belebetegedett, mi a tágabb család a teljes elzárkózást tudtuk választani.

      Próbáltunk segíteni, de ennek az lett az eredménye, hogy a feldobott időszakaiban beállított hozzánk az éjszaka közepén csak úgy. Én eltitkoltam a lakcímem, az esküvőre családi nyomásra meg kellett hívni (két hétig imádkoztam magamban, hogy csak ne mániás szakaszban legyen- szerencsére nem jött el). A kezelést visszautasítja sajnos, pedig amikor pszichiáter kezelte sokkal jobban volt.

      Az ő betegsége kapcsán gondolkodtam el ezen, szemétnek éreztem magam, hogy otthagyom a bajban. De mi van akkor, ha elviselhetetlenné és kiszámíthatatlanná válik valaki a pszichés betegsége miatt? Akkor hogyan segítsünk. Hiába tudom hogy beteg, ha közel engedem magam, akkor meg magával ránt.

      A segítő szereppel nekem az ilyen, közeli kapcsolatokban van bajom, nem tudom kezelni. A munkahelyemen nagyrészt pszichés betegekkel foglalkozom, itt nem vagyok zavarban, határozottan ki tudom jelölni a határokat, és ezen belül segíteni.

    • Mások segítése kapcsán van egy nagyon érdekes kifejezés az angolban, az ‘enabler’. Nem tudom, hogy magyarul van-e ennek megfelelője. Röviden, azokra használják, akik olyasmit tesznek másokkal, ami segítségnek tűnhet, teljesen jó a szándék is, de valójában azt segítik elő, hogy a másik benne maradjon abban a helyzetben, ami miatt segítségre szorul…. Nyilván ez nem súlyos betegségekről szól, hanem pl függőségekről.

    • Sztem meg kiváló ötlet. Álmélkodhatunk, hogy mennyire senki sem különb senkinél. Beszélünk a segítésről, fájdalmakról és közben kielemzünk egy másik blogot, ami kifejezetten ártalmatlan. Nagyon jó kis kontraszt ez. Én nem voltam képes elolvasni, mert nem érdekel, de semmi rosszat se gondolok felőle. Van azt kész.

  21. Nagyon nehéz, még akkor is, ha többször fordul elő az emberrel. Nekem az első édesapám volt, akinél olyan fokú keringési zavar lépett fel, amiről kiderült, hogy csak amputációval menthető meg az élete. Először nem akarta aláírni, mert a csendben távozást választotta volna. Mi sem tudtuk, csak az orvos felvilágosítása után, hogy ilyen nincs ezzel a betegséggel, és otthoni kezeléssel szinte elviselhetetlen a családtagok számára is. Ez volt a döntésében az első pont, a másik én. Elsírtam magam, hogy egész életében mindent megtett értem, valahol szeretném, ha megpróbálnánk ezen is túllenni. Megértem a döntését, kértem, hogy hagyja hogy segíthessek. Most én jönnék! Nem erőszakoskodtam, csak egyetlen mondatot mondtam. Aláírta és élt még 3 évet. Annak ellenére, hogy ágyban fekvő beteg lett, (mert le is gyengült és nem mert még járókerettel sem mászkálni egy idő után) szép és vidám éveink voltak még együtt.
    Tiszta szívvel tudtunk nevetni még az ellátásakor elkövetett bakijainkon is, és édesanyám sem ment tönkre. Amikor el kellett engednünk megtettük. Társ maradt végig, nem egy kiszolgálandó beteg.
    Szerencsére azt nem kellett megélnie, hogy halála után fél évvel rákot diagnosztizáltak a nővéremnél.
    Tudni kell, hogy szinte olaszosan összetartó család vagyunk. A nővéremnél teljesen mást tapasztalok és nagyon nehezen kezelem. Vele sem vagyunk tolakodóak, mert eleve soha nem is volt olyan nyílt természetű. Hiszek benne, hogy sajnos a rák tényleg elfojtott érzésekből növi ki magát. Tudom, hogy él, mikről nem beszél, mit nem dolgozott fel segítséggel sem, egyedül sem. Az orvosi segítség természetesen gyakorlatilag 0. Lassan semmi értelme a konzultációknak, mert valódi kezelést nem kap. Megnézik CT vagy MR technikával, megállapítják hány áttét van, hol tart a méretük. Hatalmas fájdalommal él, és semmit nem tehetünk. Nem tudom miért, kiben hogy alakul ki az ilyesmi, de nem is attól várja a segítséget, aki adni akar, hanem attól, akiről Ő eldönti, hogy segítsen. Azt hiszem világéletében ez volt a problémája, és ebből nagyon erős szorongások alakultak ki.
    Amit tehetek, hogy anyámat tartom ÉLETBEN. Neki még szüksége van erre, beszél róla, és el is fogadja. Nem hárít, felkészült. De azért él is és nem csak vegetál. Amíg tőle elfogadja a nővérem a szinte mindennapi jelenlétet, addig én megpróbálom édesanyámnak a valódi otthoni harmóniát biztosítani, remélve, hogy talán körbeér az energia. Nem akarok teljes posztot írni, de van még alkoholista barátnő, elvált gyakorlatilag mindent újrakezdő másik. Egyiknek lehet segíteni, mert olyan igazán valódi a kapcsolat, a másiknak nem. Sajnos a testvérem talán egyáltalán nem tud adni és kapni. Soha nem tudott. Mindig elvár és elégedetlen. Most is, csak csendben. Én pedig nagyon elégedetlen vagyok magammal. Állandóan úgy érzem, hogy nem teszek eleget, valami nem jó. Köszönöm, hogy leírhattam.

    • Jaj, Olyan fájdalmak jönnek itt elő, és olyan őszintén írod te is, hogy tisztára átélhető. Komolyan, mintha innék a fájdalom kútjából, mintha élném a ti életeteket is. Te tudsz ebben segítséget kérni? Mármint hogy legyen erőd a segítéshez, és hogy ha azt érzed, nem jól csinálod, akkor ennek a terhét le tudd rakni? Bocs, hogyha tolakodó vagyok, akkor csak pattints le.

      • Köszönöm, és nem érzem tolakodásnak. Valahogy úgy alakul, hogy édesanyámmal együtt erősítjük egymást. Ami még elég nagy feladat, és vele is hol jól sikerül, hol kevésbé, a nővérem lánya. Már nem gyerek, de a szülő betegsége, esetleges elvesztése igen könnyen gyerekké tesz minket újra. De szerencsére kapok visszajelzéseket. Nálunk mindenki mindent kimondhat a másiknak, akkor is, ha az elsőre nem tetszik. De szerencsére a megbeszélések mindent megoldanak. Ér zokogni, harsogva nevetni, félrevonulni, mindent. Csak ne hagyjunk kérdéseket a másikban. Ez segít a legjobban. Az is mindenképp, hogy kiterjedt baráti köröm van, 20-25-30 éves komoly barátságok. Rengeteg érzelmi támogatást kapok, és valódi megértést. A legrosszabb azt látnom, hogy nővérem „férje” olyan tipikussá vált, mint a nagykönyvben. Rá nem igazán lehet számítani, és bármennyit nyújtunk mi, ha Ő ahhoz ragaszkodik, hogy a „párjától” kell kapnia, akkor örök elégedetlenségben éli a hátralévő kis maradék életét is. Ezt pedig tolakodás lenne elkezdeni magyarázni, csak azért mert én így látom.

  22. Nem teljesen saját gondolatot írok. PálFeri mondta, hogy ilyen a hiánymotivált ember. Egyszerűen nem tudsz annyit önteni bele, amit ő egy pillanat alatt ne tudna leereszteni a lefolyón.

    • Azért elég sokan vagyunk ilyenek. Igen, ismerem ezeket az előadásait, de itt talán inkább arról van szó, hogy ha valaki időszakosan bajba kerül, nem lehet úgy segíteni, hogy meg akarod helyette oldani, vagy hogy egyenlőtlen helyzeteket teremtesz. Nekem itt az volt a kulcsszó, meg többen is írták, hogy arra kell rádöbbennie, hogy kompetens. Hogy ő is tud valamit jól csinálni, sőt, nekem még az is beugrott, hogy milyen nagy flash, ha bajban levő ember segít egy nála is lejjebb kúszónak.

  23. Szép ez nő meg minden, de kicsit egysíkú nekem a blogja. Van egy visszaemlékezős rész amiben tinikori önmagára a következőképpen referál:.

    “amikor még helytelenül ejtettem ki Louis Vuittont.”
    Szerencsére mostmár ez is megy., nem kell aggódni. Bámulatos karakterfejlődés. Bravo*!

    *: szigorúan francia kiejtéssel!

  24. Hálás vagyok a sorsnak, hogy még nem kerültem olyan nehéz helyzetekbe, amit fent leírtatok. A kevés tapasztalatot a saját példámból szereztem. Ha valakinek segíteni szeretnék, akkor mindig az ő igényeiből indulok ki.
    Egy súlyos betegség és egy depresszió kellett ahhoz, hogy megértsem. mások sajnálatával – akkor is, ha szeretet és segíteni akarás áll a hátterében – csak mélyebbre sodrom magam. Nekem nem kellett, hogy anyám a pár évvel későbbi komoly műtétemnél ott üljön az ágyam mellett, és azt hajtogassa remegő hangon, hogy jajjj kislányom, mi lesz veled. Hogy erőszakkal akarjon megcsinálni helyettem dolgokat, amiket képes vagyok, hogy folyton sápitozzon, hogy jajjj, nekem de rossz. Nem rossz. Ez a hozzáállás egy olyan kiszolgáltatott, függő, gyermeki szintre taszít vissza, hogy fizikailag és lelkileg is láthatóan árt nekem. (Nem nagyon érti, mert “hát az anyád vagyok”.) Volt pár műtét, volt ez-az, de nem kell a sajnálozás. Mert jól vagyok. Mert ez semmi. Erről kell meggyőznöm magam, és többnyire sikerül is. Nem ez határoz me engem és az életemet. Az orvosom, aki az extubálást követően megjelent az intenzíven, viccelődni kezdett velem. A férjem minden alkalommal úgy kezelt, mintha semmi bajom nem lenne és úgy segített, hogy nem volt tolakodó. Ha valaki akar, így lehet. Nálam. Valaki írta, hogy nem kell tojáshéjon lépkedni. Hozzám ez a recept.

  25. Én depressziós vagyok, és csak pár éve sikerült gyógyszerrel meg terápiával olyan szintre tornáznom magam, hogy aki nem tudja rólam, az soha nem is veszi észre. Én a fogadói oldaláról ismerem ezt a segítői jelenséget, és tényleg így van, mennél többet kaptam, annál inkább méltatlannak éreztem magam, az alap negatív gondolatok mellé jött a hálátlanság érzése, hogy miért nem leszek jobban, amikor ennyi mindent megtesznek értem/helyettem. Nekem az volt a fordulópont, amikor anyám bejelentette, hogy majd ő felneveli a lányom, csak költöztessem át hozzá, én meg pihengessek. Akkor úgy felbasztam az agyam, hogy pár hónapon belül kigyúrtam a testem, átpolíroztam a lakást, rendbetettem a kapcsolataimat és munkát is szereztem, csak demonstrálandó, hogy megy ez nekem. És anyám konkrétan csalódott volt, hogy összeszedtem magam és már nincs rá szükségem. Na, róla írhatnék egyszer egy posztot, de senki nem hinné el nekem, hogy ilyen nő létezik, és nem verték agyon még idejekorán.

    • Hajaj. Kemény lehetsz. Megvan az a Kosztolányi-novella, mikor a férfi beteg, a nő ápolja, majd évek óta első közös séta után a férj lelép egy fiatal pipivel? nem jut eszembe a címe, de én azon értettem meg, hogy mit jelenthet annyi segítséget kapni, hogy nem lehet viszonozni, és akkor értettem meg a pasit, mikor leesett, hogy ez kín is lehet, inkább menekül. na, zavaros, bocs, reggel jobban ment volna.

      • A novellát sajna nem ismerem. Viszont láttam, mi történik, ha a férj nem lép. Egy rokonommal esett meg, hogy katonaság alatt hűségesen várta a barátnője, aztán a srác beteg lett, a csaj még két évig ápolta, aztán összeházasodtak, de már lehetett tudni, hogy a srác évek óta nem szereti a csajt, csak nem akar hálátlan lenni, és úgy érzi, kötelessége elvenni az ápolóját. Lett egy gyerekük, a pasi alkoholizmusba menekült és bele is halt. Igazi tragédia.

    • mesélj még légyszi erről, hogy ez hogy van, ha van kedved. mi volt a felbaszódás előtt benned? mi kattant át amikor anyád beszólt? és mi változott utána? mármint benned? hogy zajlik ez belül? nagyon érdekes számomra amit írsz és szívesen olvasnám, a saját értelmezésed, leírásod a folyamatról.

        • Egyrészt én az a fajta nő vagyok, aki világ életében anya akart lenni. Imádom a gyerekeket, másét is, és értek is a nyelvükön. Viszont az anyám nem ilyen. Egyrészt elborzadtam a gondolaton, hogy az én gyerekem annak a nevelési módszernek legyen kitéve, amit én is elszenvedtem, és ami miatt évekig jártam terápiára, másrészt nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy ne mellettem nőjön fel a kicsi, lemaradjak első eseményekről, a fejlődése egyes állomásairól. Nekem a gyerek még mindig egy csoda, persze tanultam biológiát, tudom, hogy a bolygó fennállása óta minden humán ugyanígy született, de még mindig rácsoldálkozom néha, hogy egyetlen sejtemből milyen összetett lény lett. Még mindig szeretem nézni, ahogy alszik, látom benne az apja vonásait, a sajátaimat, meg ami csak az övé, és imádom.
          Másrészt anyám ott cseszte el, amilyen hangnemben közölte velem a döntését, sőt, egyszer meg is akart zsarolni, mert ha ő akar valamit, akkor megszerzi, ha beledöglök is. Én alapból konfliktuskerülő vagyok, de ott sarokba szorítva éreztem magam, tehát egyfajta szkandermeccs is volt, hogy melyikünknél köt ki a gyerek. Mai napig, ha jön egy mélypont, abból merítek erőt, hogy azt a meccset megnyertem, pedig egy percig se voltam biztos benne, hogy menni fog. Gattacában hangzik el az úszóversenynél, hogy azért nyer a genetikai selejtnek számító testvér a szuperfivérrel szemben, mert ő nem tartalékol erőt a visszaútra. Én is úgy voltam vele, hogy nem érdekel semmi más, de a gyerek az enyém, ha minden mást elveszítek, az se számít, mert én sose vágytam az életben se gazdagságra, se utazásra, se hírnévre, se népszerűségre, csak gyerekre. És a lakást is azért tartom rendben és tisztán, dolgozni is azért járok, mert ez mind feltétele annak, hogy gyereket “tarthassak”.
          Az erő előtte is megvolt persze, csak szunnyadt. Ez a depresszió egyik legleprább tünete, hogy kibaszott torz tükröt tart eléd, amiben kisebb, gyengébb, csúnyább vagy, mint valójában. Ezért kerülöd az olyan helyzeteket, ahol ezek megméretésre kerülnek. Aztán van, hogy nem tudod elkerülni, és te lepődsz meg a legjobban, hogy sikereid vannak. Mert nem is feltételezted magadról. Mert egész addig csak az duruzsolt a fejedben, hogy úgyse menne. Nekem az volt a kiút, hogy leszoktam arról, hogy eredményeket várok magamtól. Nem célvonalba akarok elérni, csak a startnál elindulni. Ha az megvan, akkor csak egy lépést kell megtennem. Aztán mégegyet. Aztán mégegyet. Ha sikerül a lépésekre egyenként koncentrálnom, akkor elérek a célig. Ha elbaszom és a célre nézek, akkor összeesek, mert jajmilyenmesszevanhátezsosemleszmeg és akkor bukta. Ez így leírva baromi egyszerű, napi szinten rászoktatni magam nagyon nehéz volt, és még most sem mindig sikerül.

          • köszi, hogy leírtad! nagyon sokat tanulok belőle. számomra a depresszió egy teljesen megfoghatatlan fogalom, és gyakran szoktam azon gondolkozni, hogy nekem nem az van-e. nagyon széles spektrumon élek meg érzéseket, és ezek folyamatosan egyikből a másikba folynak át, sokszor az időjárás, az évszakok és a ciklusom függvényében. nem is érzékelhetőek/élesek a határok általában. és igen, nekem is szoktak lenni ilyen melankólikus periódusaim, amiben egyszercsak megszületik valami (többnyire kiköpődik valami nagyon kreatív ötlet, ami nekem tök jó, hasonló ahogy írod, hogy hirtelen átfordult a dolog és nagyot változtattál ((most függetlenül attól, hogy ez anyád beszólása volt, ez számomra az impulzust jelenti leginkább, ami aktiválta az erődet))) és akkor halad minden tovább. kicsit ilyen érzelmi hullámvasút, és az évek során azt tapasztaltam meg, hogy ha nagyon tudatosan, megengedően és megbocsátóan kapcsolódom ezekhez az impulzusokhoz/periódusokhoz, akkor ezek nagyon termékeny és élvezetes dolgok, még a mély időszakok is. szóval nem tudom eldönteni, hogy végülis akkor hogy van ez, mert többen, pl. te is meg aritareal is nagyon hasonló dolgokról meséltek és azt mondjátok, hogy ez depresszió.
            szóval nagyon érdekes olvasnom erről és köszi neked is meg aritarealnek is.

          • Kedves fonixtoll! Megrendített, amit a depresszióról írsz, nekem nincs közvetlen tapasztalatom, és örülök, hogy mostanra te is kordában tartod.
            Ami viszont megütötte a szememet, ahogy a gyerekről írsz:
            “Én is úgy voltam vele, hogy nem érdekel semmi más, de a gyerek az enyém, ha minden mást elveszítek, az se számít, mert én sose vágytam az életben se gazdagságra, se utazásra, se hírnévre, se népszerűségre, csak gyerekre. És a lakást is azért tartom rendben és tisztán, dolgozni is azért járok, mert ez mind feltétele annak, hogy gyereket “tarthassak”.”
            Gondolom ez még messze van, de mi lesz, ha kirepül, hogy fogod elengedni, mi van még az életedben, ami örömöt okoz, amiben kiteljesedhetsz, ami miatt van kedved élni? Nagyon érdekel mit gondolsz erről, vagy gondolsz-e erre egyáltalán?

            • Rengeteg örömöm van, erővel szoktattam rá magam, hogy a legkisebb szépet is észrevegyem és értékeljem. Van szakmám, van hobbim, nem is egy. Az a fajta ember vagyok, aki sosem unatkozik, azt se tudom, hogy kell. A gyerektől való elszakadást fejben már a születése óta gyakorlom. A saját anyám sose bízott bennem, sose engedett el, ha rajta múlna, még mindig a mama hotelben laknék, gyerekestül, kitörölné helyettem a seggemet is, ha hagynám neki. Miatta költöztem másik városba, mert tudtam, hogy mindenhol belefolyna az életembe, ha a közelében maradnék. Ebből megtanultam, hogyan ne gondoljak a kötődésre. Engedem a lányomat ottalvós bulikra, más családtagokkal nyaralásra, nem sértődöm meg, ha nem akar odajönni a telefonhoz, nem zsarolom érzelmileg, nem követelek hálát. Ha felnőve kollégiumba megy, külföldre költözik, hagyni fogom. Természetesen nem tudom előre, hogy fog menni, valószínűleg lesz egy (vagy több) hullámvölgyem, de erre nem gondolok. Majd akkor kelek át azon a hídon, ha odaérek, ahogy a britek mondják. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy most tervezem egy vállalkozás beindítását, ha addig nem sikerülne összeszedni az anyagiakat/tudást/bátorságot/csapatot ehhez, akkor majd a gyerek kirepülése után felteszem erre az egy lapra amim van, és fülig merítkezem a munkába. Aztán ki tudja, még csak negyven vagyok, lehet, hogy addigra lesz pasas mellettem, lehet, hogy még szülök is, mert amit Madonna tud, azt én is. Egyszerre csak egy napot kell túlélni, nekem ez a stratégiám.

    • Köszönöm, hogy ezt leírtad.
      Én is szívesen olvasnék még erről tőled, ugye én a másik oldalon álltam a férjem esetében, és tudom, hogy nagyon sokáig nem jól segítettem.
      Amitől rettegek belül az az, hogy vissza lehet-e ebbe esni? Ő már kilábalt belőle, de jöhet megint? Vagy szinten tartható?

      • Szakember nem vagyok, de amennyire tudom, a depressziós epizódok javát kiváltja valami, nem is feltétlenül egyetlen negatív esemény, hanem a közmondásos pohár telik meg. Olyankor visszajöhet. Hajlam kérdése, hogy milyen gyakran. Én gyógyszert is szedek, és megtanultam odafigyelni, hogy a legelső apró jelre ugorjak, mielőtt elhatalmasodik, és azon kapom magam, hogy magzati pózban kucorogva sírok. Most már rajtakapom magam, és pl kimegyek a lakásból, vagy tornázom, vagy benyomok egy tábla csokit, vagy kiöltözök, vagy megnézek egy vígjátékot, ami mind-mind aprócska hangulatjavító mankó, de első lépésnek jó. Az első lépés mindig a legnehezebb.

        Segítségről sajna nem tudok írni, mert arról nincs első kézből tapasztalatom.

        • Köszönöm én is, hogy ilyen sok mindent leírtál magadról! Annyira érzékletesen írsz a depresszióról, hogy mialatt olvastam, szinte újraéltem az összes zuhanásomat és a feltámadásaimat is. Mostanra már én is megtanultam az odafigyelést, és ha érzem, hogy baj lesz, gyorsan nyomok magamba némi pozitív élményt. A csoki nekem is segít, vagy az edzés, és mióta vannak cicáim, úgy érzem a kisállatok társasága is.

          Az a legrosszabb, hogy néha csak él az ember önfeledten és nem veszi észre, hogy merülnek az elemek és közeledik a ötét felhő – és akkor nagyon könnyű összezuhanni. Ha meg már benne van az ember a gödörben, akkor nehéz kimászni és sok energiába kerül. Néha úgy érzem, mindig résen kell lennem és figyelni önmagamat, és korrigálni, ha probléma lehet – bár a tudatosság nagyon megéri.

          • A kisállatok tényleg segítenek, sőt, még a növények is. Egyrészt napi szinten igényük van a gondoskodásra az élteben maradáshoz, de csak annyi energiába kerülnek, amit még a mélyponton is ki tudsz préselni magadból. Ezzel megerősítik a létezésed fontosságába vetett hitet, és az életük bizonyítja, hogy tudsz hosszú távon teljesíteni. Másrészt feltétel nélkül elfogadnak, egy begóniának vagy kiscicának tökmindegy, hogy sminkeltél-e és kinyúlt melegítőben is ugyanolyan dorombolás jár, mint gucci kosztümben.

            Én is mindig résen vagyok, nekem muszáj, mert nekem időnként öngyilkos impulzusaim vannak, úgyhogy pl sosem állok hosszasan járda szélén, sín mellett, vagy pl sokan hiszik, hogy tériszonyos vagyok, mert nagy magasságnak a látványát is kerülöm, pedig nem, csak félek tőle, hogy ha egy pillanatra elengedem az agyam a rövid pórázról, a mélybe vetem magam, és akkor egy másodperc múlva már hiába gondolom meg magam. Ez tényleg használ, viszont baromira fárasztó is, nekem legalábbis elég sok energiába kerül, amit szívesebben fordítanék mondjuk írásra vagy edzésre, de nem tehetem meg, mert az életem múlhat rajta.

      • Csatlakozom főnixtollhoz, én sem vagyok szakember csak sorstárs. Én is szenvedtem/ek tőle, és a közeli szeretteim között is van depressziós.
        Most nagyon kitárulkozósat írok, meg hosszút is.

        4 évig voltam depressziós, folyamatosan visszaestem, a végén már nagyon rossz volt a helyzet, nem tudtam aludni, folyamatosan szorongásoldókat szedtem, a háziorvostól szerettem be, és elég kontrollálatlanul nyomtam., Mindig csak átmeneti stresszre, krízisre fogtam, nem fogadtam el, hogy depresszió. Akkoriban új “szerelmekkel” gyógyítottam magam. Ez adta az impulzust: valakivel összejöttem, beleképzeltem egy csomó dolgot, ez lekötött, és összeszedtem magam, felpörgetett, ez adott erőt a munkához, a felszínhez. Az éjszakáim ugyanolyan szorongással és pánikkal teli rémségek maradtak, de legalább kívülről nem sok látszott.

        Akkor kezdtem valóban meggyógyulni, amikor megismerkedtem a férjemmel. Vele már valódi szerelem volt, de nem ez lett a gyógymód, dehogy. Jól voltam folyamatosan, tudtam aludni, de az egy év után beütött egy újabb erős depressziós epizód, amibe nagyon belesüllyedtem, hiszen nem nyúlhattam a megszokott eszközökhöz. Borzasztó volt, bármit megadtam volna, hogy vége legyen, értéktelennek, üresnek éreztem magam. Ekkor mentem (vitt el a férjem) egy jó pszichiáterhez. Három-négy hónap alatt jól lettem, és megtanultam a jeleket, figyelek az igényeimre. Nem kizárt, hogy leszek még rosszul, de talán nem ennyire, és a kezemben van a kulcs.

      • Sajna nem, mert egy darab testvérem van, agyhalott. Saját gondolatai talán sose voltak, csakazolvassát az ördög kreálmányának tartaná, egy évben kétszer beszélek vele. Sebaj, legott örökbe fogadlak tesókámnak! 😀

          • Ha bigott vallásos divatmajom is, akkor nem testvérek vagyunk, hanem ugyanaz a személy párhuzamos világokból, és ez a blog egy dimenzióközi kapu!

            • Vallásosnak álcázza magát, mert az passzol a náci ideológiához, amit magáénak vall, de a divathoz sose volt érzéke.
              A blog lehet, hogy tényleg dimenzióközi kapu. 🙂

  26. Egyszer sikerült segítenem. Nem sokkal előtte nem tudtam. Nem vettem észre, mennyire kellene. Nagyon nagy árat fizettem érte, fizettünk mind, akik nem láttuk azt, ami lehet, hogy tényleg láthatatlan volt.
    Aztán jött a helyzet, az ember, akin egyértelműen látható volt. Akkorra már élesebb volt a látásom is. Mindenkit lemart magáról, aki nálam sokkal közelebb állt hozzá. Én meg vettem egy nagy levegőt, és nem hagytam lemarni magam. Egy évvel később azt mondta, úgy szerette volna, ha a többiek is észreveszik, hogy nem kellett volna hagyni. Az volt az első észhez térítő pofon. Meglepte, hogy én maradtam, aztán örült neki, aztán jobban lett, aztán belémszeretett. Ott elromlott minden, akaratomon kívül majdnem visszalöktem oda, ahonnan kihúztam. Ez van, ha vak vezet világtalant. Szerencsére akkorra már újra volt kapcsolata másokkal is. Most rajtuk keresztül hallom, mi van vele, drukkolok neki, úgy tűnik, egyenesbe jön az élete.
    Biztos vagyok benne, hogy nagyon rosszul csináltam, nem is tudtam mit csinálok, csak azt, hogy valamit muszáj, és ő akkora bajban volt akkor, hogy a rossz segítség is jobb volt, mint a semmi. De az, hogy segítettem neki, tulajdonképpen nekem segített. Hogy legalább ezt nem szúrtam el, mert azt már nem bírtam volna ki.

      • Au, azt hiszem, elszállt a kommentem, megpróbálom reprodukálni. Ha közben mégis megjelenik, akkor bocs a dupláért.

        Szóval: nem részleteztem, de az “elromlott minden” azt jelenti, hogy olyan lett a kapcsolatunk, hogy nem kereshetem. Ő szerelmes lett, én meg nem, és ettől egy idő után minden részemről érkező érdeklődés kínzásszámba ment, éveken át. Még párszor felvettük a fonalat ilyen-olyan apropók miatt, de mindig csúnya vége lett. Jobb nem bolygatni, bármennyire hiányzik is.

  27. A lányom mostanában eléggé maga alatt van, és már nem nagyon tudom, hogyan tartsam benne a lelket. Ha sír, megölelgetem. Meghallgatom. Néha nem bírom idegekkel, és akkor nem hallgatom meg. Megfogalmazom a saját szavaimmal, amit mondott, vagy amit kifejezni próbált, hogy lássam, megértettem-e. Mondok okosakat, biztatóakat. És azt hiszem, kifogytam, nem tudok újat, többet, jobbat mondani, csak tanácstalanul és tehetetlenül nézem. Értem és érzem, hogy az ő lelke, szóval én hiába próbálom tartani benne, neki kell rájönnie a megoldásra. Vagyis, segítenem kellene neki rájönni a megoldásra. Nem tudom, hogyan kell. Lepasszoltam egy pszichológusnak. Remélem majd egy kis iránymutatást, ha már eltöltött némi időt a gyerek kibogozásával.
    A gyerek egyébként azon kívül, hogy nincs jól, valahogy — úgy tűnik nekem — szépen be is rendezkedett erre az állapotra. Nem akar kijönni. Mintha néha rátenne egy lapáttal. Mintha, amit látunk 120% lenne. Mintha néha direkt tesztelné, hogy na mit szólok, meddig bírom a bőgését, vagy azt, hogy ilyen állandó egyformán kedves és gyengéd és megtartó legyek vele. Na, ez kihoz a sodromból. Úgyhogy bűntudatom van amiatt, hogy talán nem foglalkozom vele, nem figyelek rá eleget, így provokál törődést (pedig sajna ennyi fér bele és kész); illetve, hogy indulatos és leszek és lerázom (netán szinte őt hibáztatom).
    Viszont, köszönöm, most elkezdtem törni a fejem, mi lenne az, amiben ő segíthetne nekem, és azt majd még élvezi is. Azt hiszem, nem teregetni meg felmosni fog… Lehet, hogy spárgára fogunk nyújtani közösen? Vagy elviszem futni, és ő diktálja az edzést? Kár, hogy ideges leszek, amikor ő szabja meg, hogy mi hogyan legyen, mert az nekem általában nem jó, kényelmetlen (ez meg oda-vissza tükör, pff…)

  28. felállt a szőr a hátamon. (mert nekem van!, köztük babahajszálak is). hogy ez a nő mekkora fétisiszta!!! s nem tudom, hogy van, de a 65 kilómmal is reggelenként néha leesik a vércukor-szintem. 🙂
    jut eszembe: az első mosolygós képétől megrémültem. a többi rendben volt — mint bármely style magazin címlapfotója az utóbbi húsz évben.

  29. Jaj, jaj, jaj de fàj ez most! 😦
    Es de szeretném megint teleirni, sot, -elso itteni hozzàszolàsomra utalva- “telehànyni” a blogot, de kozben ott villog a figyelmezteto piros làmpa az agyam sarkàban: “ne nyomulj, ne mérgezz, ne negativkodj, ne sajnàltasd magad, ne vàrd ismeretlenektol, hogy virtuàlisan megveregessék a vàllad, ne koveteld ki a figyelmet és az egyuttérzést..”, ugyanez a gondolat, mikor emelem a telefont, néha csak falbol, ma is, amikor az utcàn jon ràm a bogés, legalàbb azt hiszik a jàrokelok VALAKIVEL balhézom, tehàt nem vagyok totàlisan bekattanva, pedig de, és ha hivnék is valakit, megremeg az ujjam tàrcsàzàs kozben, kinyomom mégis, kit hivjak, x baràtnot vagy y-t? Az utobbit nem, mert gyereket vàr, a màsikat mult héten hivtam, és màr akkor is éreztem a hangjàban, hogy unja màr ezt, ugyanazt elmondom szàzszor, és o ugyanazt vàlaszolja. Es kulonben is, van aki màr azt hiszi, jovok kifelé a godorbol, mert legutobb azt mondtam (itt, ezen a blogon is), és akkor az ugy is volt, de sajnos csak ideiglenesen. Vagy a 70 feletti szuleimet? A pàromat? Hisz o màr egy joideje nem tudja a pszichés hullàmvasutomat kovetni. Es a “férfiak ezt megunjàk” ugye, mint a szextelenséget, a ketto egyutt kulonosen gàz, ha nem akarok hirtelen “dobott feleség” lenni, fogjam vissza magam, én vagyok jobban kiszolgàltatva, – szol a jotanàcs, ami sajnos igaz is. A pszichologusnak legalàbb kotelezo meghallgatnia, de vele csak kéthetente talàlkozom. Itt van tehàt megint egy post, ezen a blogon, ahova néha felnézek, van-e valami “nekem szolo”.
    Voltam màr mindkét oldalon. Sokszor. Es talàn a “segito” oldalt azért vàllaltam be néha az irracionalitàs hatàràn mozogva, mert tudtam, tudom milyen a vonal màsik végén lenni. Es buszke voltam magamra, hogy én meghallgatok valakit, akit màr senkisem. Hànyszor hallottam pedig én is: “Most egy kicsit sok vagy nekem..” OIyanoktol akik fontosak nekem. Akiknek hittem, és akiktol elfogadtam, hogy tényleg sok vagyok. Hosszu a pszichés kezelési listàm (ahhoz a posthoz nem is szoltam hozzà, nem mertem…) Sok vagyok én még magamnak is. Néha elviselhetetlenul.
    Egy vers errol, biztos ismeritek, http://www.youtube.com/watch?v=DTl4kJk2fPI meg egy màsik, amit nemrég talàltam, de teljesen mellbevàgott, ennyire pontosan még sosem làttam viszont a sajàt pszichés vesszofutàsomat. Es a félelmet, hogy mindenki megtudja, pszichiàtriai kezelt vagyok jelenleg, elveszthetem a kisfiam, a munkàm, és az dontési jogot is az életem felett. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00510/15926.htm (Ha màr linkeltem az utobbit, bocs,de nagyon meg szeretném mutatni!)

    • Na, a kommenteket elolvasva és a érfelvàgos hangulatot kialudva visszajott az életkedvem, megnéztem hàt a wifeizét, de az energetizàlos narancssàrga borkosztumot nem talàltam, pedig azt megnéztem volna.
      Szinte biztos vagyok benne, hogy ez kamublog profi modellel, profi fotossal és mégprofibb hàttér marketinggel, kicsit tul sok benne a « véletlen », hogy ne igy legyen. Véletlenul itt-ott a fotokon és a szovegekben felbukkano termékek : LV tàska, MAC szàjfény (Jenifer Lopez kedvence!), almalaptop, almatelefonnal (nyilvàn!) spontàn kattingato fotos férj, aki véletlenul vérprofi, beàllitott divatfotot hoz ki minden témàbol, legyen az utcai sétàlàs, romai vakàcio vagy furdoszobàbol hàloszobàba libbenos, intim feleségrajongàs (LV tàska azért a sarokban befigyel jol làthato logoval, mint ahogy azt màsok is megemlitettèk màr.) A làny legalàbb hàrom nagykabàtot, négyféle làbbelit, és két bazinagy, méregdràga tàskàt cipelt el a romai vakàciozàsra. Vajon mennyi boronddel indultak utnak ? Na és a blogtali « Budapest legexcluzivabb helyén » (amirol eddig én nem is hallottam, de orulok, hogy az Andràssy ut kezdi visszaszerezni régi fényét), a blogtalin a blograjongo lànyok véletlenul mind fotomodellre hajaznak.
      Ha esetleg mégsem kamublog, akkor nagyon szurreàlis, olyan, mintha egy màsik bolygon élne ez a làny, mint én. Igazàbol nem vàgyom arra a bolygora . Sokmindenre vàgyom, oda konkrétan nem. 46 kilo utoljàra szerintem 12 éves koromban voltam, a hoskoromban is husszal tobb, most negyvennel, ez mondjuk tényleg sok. De ha most hirtelen 46 kilo lennék megint, az azt jelentené, hogy haldoklom.

  30. Nekem egy segítős történet ugrott be a múltamból. 14 éves lehettem, MSN-es korszak, valahogy felvettem egy M. nevű, akkor 30 körüli férfit, sokat beszélgettünk. Ennek a férfinek valamilyen testi deformitása volt, púpos volt és az arca is furcsa volt (sosem találkoztunk, csak mesélte és képet is láttam róla). Egy idő után másról sem szóltak a beszélgetéseink, mint a panaszairól. Próbáltam segíteni, de éreztem, ahogy minden beszélgetésre kihullik a fejéből az, amit előzőleg beszéltünk. Mármint talán fel tudta volna idézni a szavakat, de nem engedte be a gondolatokat, nem rágta át magában. Így rettentő feleslegesnek éreztem az én erőfeszítéseimet, így azt mondtam neki, hogy akkor most letiltom, mert nem látom értelmét a beszélgetéseinknek. Ha úgy érzi, hogy képes beengedni az új gondolatokat (kvázi van értelme beszélgetünk), akkor írjon rám és feloldom és beszélgethetünk. Egyszer még rám írt, de a kérdésre, hogy akkor most már képes-e átgondolni, befogadni az új gondolatokat, nemmel válaszolt (gondolom csak beszélgetni vágyott), így lezártam a beszélgetést. Többet nem keresett, ma már nem is MSN-ezek, meg talán már nincs is (mármint MSN, nem a férfi). (Bocsánat a szóismétlésekért.)
    Így utólag azt mondom, hogy valószínűleg pszichológusra/pszichiáterre lett volna szüksége, hogy valamit tudjon kezdeni a külsejéből adódó dolgokkal, de örülök, hogy a saját vállamról levettem ezt a terhet és következetes tudtam lenni.

    Egy másik is beugrott most. Régen legjobb barátom volt egy srác, egy másik M. Aztán neki szokása lett időről-időre eltűnni. Igazából általános iskola után egyre jobban szem elől tévesztettem, középsuliból már könnyebb volt lógni, meg sok iskolaváltása volt (problémás család, stb.). Sok-sok év után megtaláltam facebook-on (e-mailre, telefonra nem reagált, vsz. minden elérhetősége megváltozott már), és felvettem vele a kapcsolatot. Hát, rettentően megváltozott, teli volt szorongásokkal, már-már fóbiákkal, amelyek elmondása szerint is akadályozták az életét, én meg pszichológushallgatóként gyorsan elkezdtem mindenfélét irkálni. Aztán hopp, leállítottam magam és megkérdeztem, hogy van-e egyáltalán szüksége segítségre, szeretne-e változtatni. Kiderült, hogy ő igazából jól érzi magát, elégedett ezzel az életstílussal – valami művészit talált benne, érzésem szerint, valami hangulatot, amit szeretett. Úgyhogy itt is gyorsan lezártam a segíteni akarást. És igazából vele is megszakítottam a kapcsolatot, vagyis annyit mondtam neki, hogy ja, akkor nem lenne nagyon közös témánk.

    Szép lassan megtanultam, hogy jobb minél hamarabb megkérdezni, van-e egyáltalán szüksége segítségre, ha igen, akkor azt sem árt tisztázni, hogy milyen segítségre.

  31. Éva, kérlek, nézz utána, kapsz-e jutalékot, hogy Réka blogján ugrásszerűen 5-600-al megnőtt a nézettség :))))

    Vicc volt:)))

    vagy nem, (nem biztos:)))

    Egyébként itt sokszor a segítés tényének csak az érzelmi oldala jött szóba. Abba is érdemes lenne belegondolni, hogy ha egy (mindkét félnek) fontos kapcsolaton belül probléma adódik, pontosan mi is a pillanatnyi probléma?, és KIÉ az, akkor és ott?és a problémagazda miért azt kezd azzal, amit…

    Nagyon nagyon jó az indító poszt!!, kár, hogy nem jött vissza több visszhang arra, ami olyan gyöngyszem, hogy kiírtam, és megőrzöm:
    “Nehéz jól segíteni is, és, különösen sánta hónapokkal a hátunk mögött, nehéz jól elfogadni a segítséget. Ahhoz emelt fő kell, és jelenleg fő sincsen neki. Nehéz nem egy kalap szarnak éreznie magát annak, akinek mindenki segít: lám, ez a sok rendes ember, aki még erre is képes, én meg…! Belém töltik az olajat, szűrőt cserélnek, fényeznek, és csak nem javulok meg! Ennek a valakinek az tenne jót, ha megfoghatná a kezedet, és elmagyarázná neked Botticellit, jó, hát két té, vagy elvihetne a fodrászához, aki a legjobb, de csak ő tudja, hol rendel, vagy ha összeszerelhetné neked a négyéves korodban meghibásodott búgócsigádat. Vagyis bármi olyasmit tehetne, amitől egy kicsit ő érezhetné magát kompetensnek. Az erőviszonyok egészséges volta érdekében. A kiegyenlítődés érdekében. A beteg–ápoló viszony rengeteg csapdája miatt. Hogy ne mélyedjen ennyire bele a sárba a libikóka egyik oldala.”

    • Ezt te gondolod? vagy ő írja?

      Jaj, nem sajnálom én tőle, hajrá, nézelődjünk, én Violetta-videókat is nézek és Barikádot is olvasok.

      Most tényleg fogom a fejem, hogy van képe leszedni más fotóit, és rányomni a logóját?

      “A szív alakú bacon, és pizza már csak hab a tortán.

      Valentin a konyhában” ááááá

      • ezt én gondoltam…
        de aztán beleolvastam, ő ezt írta:
        “Ücsörgök az étkezőben, a gondolataim teljes nyugalomban szárnyalhatnak, mert sem telefoncsörgés, sem építkezés moraja a szomszédban nem zavar, így csak az írásra koncentrálhatok, a szavaimra, amelyeket átlagosan 5-10 ezren olvastok alkalmanként.”

  32. ezt nézzétek. angolul van, de átjön az üzenet, 4 hétköznapi nőt profin megfotóztak, aztán kiretusáltak fotosoppal. tök jók a reakcióik:

    • Ez amúgy spam (és azért itt, valahogy érzékeli a Nagy Tekintet, hogy erre most sokan kattintanak kívülről), de úgy gondolom, megérdemlem, a reklámozós részt meg szépen kiszedem belőle.

      Köszönöm, Romeo!!!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s