ki kell bírni

Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Sőt: hordozom őt szeretetben. És majd a végén, ha visszanézek, azzal az elégtétellel teszem, hogy nehéz volt, de én helytálltam (–> önigazolás, fut a “pénze” után). Az az értéke pont, hogy nehéz volt. Ha könnyű, mit ér az. Épp ez a szépsége.

Csakhogy ebben tönkre lehet menni, mert a feladat nem értelmes. Nem építjük egymást, hanem támasztjuk az omlást. És omlunk. Nincs eredmény. Nincsen a kibírás heroikus szépségének fedezete.

Mik lehetnénk, de tényleg, mi minden, mennyire magasban és jól, ha nem erre a kibírásra fecsérelnénk idegzetünket, monotóniatűrésünket, időnket, kreativitásunkat? Ha nem vinné el a szégyen, a bűntudat, a hiábavalóság lényünk legjavát? Ha nem attól működne a család, hogy nekünk és csak nekünk semmi sem jár, főleg a kihúzott derék, az nem? Ha nem a kétségbeesés lenne az alapértelmezett beállítás?

IMG_4300

Milyen sok nőnek ez a perspektíva: valahogy kibírni. Valamint: végül is nem nyomorgunk, és egészségesek vagyunk. Valamint: ott a két/három/öt szép gyerekem. Valamint: másnak még rosszabb.

Valamint: a maga módján szeret. Ő ilyen.

Valamint: senki nem mondta, hogy könnyű lesz. De ezt a legértelmetlenebb, lehúzó  poklokra is ám.

És persze, kipréselhető ebből valami életnek még éppen nevezhető minimum. Telnek az évek, nőnek a gyerekek, szorítjuk az ajkunkat. Középkorúak leszünk, és öregek. Mindenki azt mondja, ez ilyen, ez ennyi. És aztán vége lesz. Életnek tűnik.

De az élet nem arra való, hogy kibírjuk. Az élet, az, amiért érdemes volt megszületni, nem kipipálható stabilitások sorából áll.

Hanem az örömre való képességből. Az önazonosságból. Nem abból, hogy nincs probléma, de igenis az erőből, amellyel a probléma viselhető. Az élet az, hogy van kedved jönni-menni, szeretni, és nem félsz, és nem magadat gyűröd. És nem húzhat le a probléma annyira, hogy öngyűlölet, működésképtelenség, zombilét, pótcselekvés, függőség legyen az eredmény.

Igen, van, hogy sokkal-sokkal jobb egyedül. De nem mondhatjuk, hogy nosza, csak meg kell lépni. Mert nem segít, amit nekünk mondanak, amit tőlünk várnak. Úgy van berendezve minden, hogy a méltóság, a magunk értékesnek tartása, az adekvát döntések mégiscsak nehezebbek legyenek. Hogy az önzés, családrombolás, fájdalom legyen, ne méltóság. S az elszegényedéssel, közmegvetéssel, gyerekeink kíméletlen kérdéseivel vagyunk sakkban tartva.

A valamirevaló életben meg lehet mondani, ami van. Ami tényleg van. Magunknak és a másiknak. A valamirevaló életben vállalhatóak vagyunk. Nem csúfak, nem buták, nem passzívak, nem szerethetetlenek. A valamirevaló életben biztosan nem mi vagyunk mindig minden baj oka. A valamirevaló életben teljesítmény az, amit naponta csinálunk. A valamirevaló életben emlékezetes pillanatok sorakoznak. Könnyűség, ihlet, nagyvonalúság.

Ne add alább.

469 thoughts on “ki kell bírni

  1. Jaj de köszönöm!!!!!!!

    Ezt az “én kibírom, vàllaltam! nem szabad nyafogni mindenkinek nehéz” személyiségtìpust legalàbb olyan gonddal kène terapizálni és kiszűrni és kampànyolni ellene, mint az evészavart. Mert megtör, kieszi a legjobb értelemben vett nőisèget az emberbòl, megrohasztja a lélek hófehér, csillogó zománcát mint a bulimia gyomorsava a fogakat.
    Csak sajnos ez az attitùd sokak kényelmességének és önigazolásának tesz párnát, ezèrt marad rejtve a veszélye.

    S a legtőbb nő, mire rájön, hol rontotta el, felélte (felzabáltatta mással aki nem volt rá méltó) a legszebb éveit.

      • Rendszerhiba, de némely rendszerek hajlamosabbak rá, mint a többi.
        Illetve némely körülmények is erősítik a rendszerhiba bekövetkezésére való hajlamot.

        (mint az immunbetegség génje – nem biztos, hogy kijön, sok körülmény összejátszása okozza)

  2. Ó, hát a válásom története ez. Sok-sok év a “de hát annyira rendes ember” mellett, és tényleg az volt, megbízható és kellemes BARÁT, akivel túl korán, túl fiatalon kezdődött el a kapcsolat, és aztán nem szakítottuk meg időben, és akivel valami olyan esszencia, valami olyan elemi tartalom hiányzott a dinamikánkból, hogy azt mondtam, így nem érdemes élni, ha csak egyetlen dobásom is lesz utána, de ebből ki, én most ugrok.
    Reakciók:
    – nagymamám: nem úgy van az, hogy csak úgy ugrálunk, én is leéltem nagyapáddal negyvenakárhány évet, ki kellett bírni, bármi is történt, ha egyszer megígérted, akkor ott nincs mese, azt tartani kell, mindegy, mi történik
    – a leendő volt férj: ilyet már nem mondhat az ember, ha egyszer közös gyereket vállal
    – eltávolodó barátok, akiknek tükröt tartottam a szar házasságuk elé, és évekkel később mondták el, hogy nem bírták elviselni, hogy én mertem meglépni, amihez nekik nem volt erejük

    És azóta is: ha bármi nehézségem van, ha krízishelyzetbe kerülök, mert a (beteg) gyerek miatt nem tudok úgy és annyit dolgozni —-> nem volt bevételünk, akkor: hát te akartad, nem? Tudtad, hogy ez lesz, nem? Miért váltál, most talán jobb? Már ne is haragudj, de nem kellett volna elválni, ha maradtál volna, most lenne neked is pénzed… és így tovább. Társadalomtól, főnöktől, sőt, ami a legfájdalmasabb volt, az egyik legkedvesebb, gyerekkori barátnőmtől, akivel azóta nem nagyon bírok találkozni (és fáj az elvesztése)

    Aztakurvaéletbe, hogy ekkora árat kellett fizetnem azért, mert méltó, tartalmas, igazán intim és bensőséges párkapcsolatra vágytam, hogy nem a testi-lelki nyomor és kiéhezettség szűrőjén keresztül akartam megélni a mindennapokat!

    Igen, pleasure-oriented, azaz öröm-fókuszált (vagy célközpontú? mi a jó szó?) vagyok, már évek óta, és nem hat meg a mártírálarcos szenvedés, amikor valaki azért sorolja a nyomorait, hogy megerősítő visszajelzést kapjon tőlem, tőlem hiába várja bárki is, hogy megveregetem a vállát, hogy jaj de erős vagy, hogy kibírod! Csak mosolygok, ha meg nagyon frusztrál, még meg is kérdezem, hogy mi lenne, ha ezt a rengeteg sok erejét arra fordítaná, hogy szembenézzen a valósággal, azzal, ami VAN, és változtatna? Nem a kibíráshoz kell sok erő, hanem a változtatáshoz, de ezt fentebb említett nagymamám például hallani sem bírja, megmerevedik az arca, ha csak a közelébe is érünk a témának.

    Hozzátartoznak az életemhez továbbra is a nehézségek, a krízisek, a szar helyzetek, a fájdalmak, nem arról van szó, hogy ezeket ki tudnám vagy akarnám iktatni. De csak “kibírásból” benne maradni valami méltatlanban, meghaladottban, életellenesben – azt soha SOHA többet.

    • Sokan hiszik, hogy az ELEMI TARTALOM nem a kapcsolatukból hiányzik, hanem belőlük. És erre a bölcsek “azt hiszed, mással jobb lesz?”, az ezok “a második kanyarban újra szembejön veled a problémád” mondatai csak ráerősítenek. Lehet, hogy kevesebb lenne a csalódás és nagyobb a bátorság, ha a lehúzó kapcsolat ellenpontja nem a mesebeli kapcsolat, hanem simán a méltó élet lenne? Kapcsolatban vagy anélkül? Sokat foglalkozunk azzal, mi a rossz. Tudjuk – még ha nem is tesszük -, mi lenne jó. A kettő közt sokszor áthidalhatatlan a szakadék. A hogyant nem tudjuk sokan. Feszülünk, aztán van, hogy elpattan. A legvégén, egyszercsak. A saját határaink meghúzását, a jó kommunikációt meg lehet vajon tanulni felnőttként? Hogy ne pattanjon/buggyanjon/szakadjon/és sodorjon aztán a végletesség, hanem menet közben – netán az elejétől – világos legyen, kik is vagyunk? Magunknak és a másiknak is?

      • Irén, amikor én feltettem magamnak ezeket, és ehhez hasonló kérdéseket tizenx éve, akkor kezdtem el az önismereti utat, ami aztán átment képzésbe, és most már pár éve szeretem azt hinni, hogy néha tudok segíteni válaszokat találni a hozzám fordulóknak. Értsd: nem én adom meg a válaszaikat, de előfordul, hogy tudok eszközt adni a megtaláláshoz.

          • Pszichodráma, először sajátélmény csoportok, aztán képzés, több mint 6 évig. Módszertan, vezetéstechnika, pszichopatológia, kőkemény szupervíziók. Mellé egyéni terápia. És nincs vége, soha nem leszek “kész”, járok továbbra is workshopra, újra és újra találok magamban még átdolgozandó témákat.

      • Naja, ismerős a szitu, nagyon hasonló. (3 gyerekkel)
        Irén, igen, ez nagyon nehéz nekem is, a saját határok. Volt férj szerint nem foglalkozom a gyerekekkel semmit, és szar anya vagyok, a jelenlegi párom szerint nincs életem, túlvállalom magam, kényeztetem őket és észre sem veszem. Engem is érdekelne, lehet e tanulni, én próbálkozom…

    • Nekem is megváltoztak a stabilnak hitt baráti vagy családi kapcsolataim. Anyámmal nem beszélek, mert engem hibáztat és gyötörni próbál azzal, hogy milyen szar életem lesz ezentúl. Nem voltak illúzióim, de nagyon fájt, hogy életem legnagyobb krízisében sem tudott egy percig sem engem nézni. A legjobbnak hitt barátnòm 2 mondat erejéig volt kíváncsi a történetre. De volt olyan is, aki haverból vált baráttá hirtelen… De már nincs bennem indulat, sòt, kimondottan érdekesnek találom, ahogy mások a velünk történtek értelmezésébe beleszövik a saját nyomorukat.

      • Igen. Az anyanak nehez beleelni magat a te felelossegedbe. Elfogadni az esetleges kockazatokat. Nekem szerencsem volt szuleimmel, nagyszuleimmel.Nem sokat piszkaltak, azt hiszem magukba neztek es megertettek engem is.
        Mikor hirtelen ferjhez keszultem , anyam izgult es megkerdezte. Mit csinalsz ha nem jon ossze? En azt valaszoltam- Amit eddig csinaltam.
        Ennyi volt a megjegyzese.tovabb minden rendben 15 eve.

    • a sógornőmről hosszú éveken stabilan azt gondoltam, hogy egy önző dög, aki leszar másokat, nem képes alkalmazkodni se családhoz, se barátokhoz, csak az a fontos, hogy mi jó neki. nagyjából ma is ezt gondolom 🙂 , de már el tudom fogadni az álláspontját. és még csak azt sem gondolom, könnyű neki. azért barátnők sajnos nem lettünk másfél évtized alatt sem. két (vagy több) önző dög egy családban túl sok.

    • Háromszor is elolvastam, amit az anyagiakról írtál, és csak az jár a fejemben, hogy a válás anyagilag szívás. Qrva nagy szívás, mert aki egyedül él, többet fogyaszt, mint aki családban. Nem azt mantrázom, hogy tudhattad volna, csak sokszor elkeseredve gondolok arra, hogy amióta elváltam, annyi értelmetlen dologra adtami ki pénzt, ami, ha családban élünk, mind megmaradt volna: a gyerekeknek tandíjra, fészkekrakás-segítségre stb. Most mindketten nyomorgunk, és a gyerekek szívnak, és még szívni fognak sokáig: mert két háztartás, két autó, két minden… Szóval, a válás anyagilag nagy szívás.

      • “Szóval, a válás anyagilag nagy szívás.” Azért nem mindenkinek. Az én sógorom például mindig mondja, hogy amióta elvált sokkal többet tud félretenni mint előtte és hogy neki a feleség plusz a két gyerek eltartása sokkal többe került. Mivel az egyik gyerek nála maradt még gyerektartást sem kell fizetnie. Ő anyagilag kifejezetten jól járt.

        • De ez főleg azért van, mert nagyjából-egészében a sógoroddal fizettette ki az állam az anya és a gyerekek eltartását is, amíg a nő a fizetetlen anyasági munkáit, úgymint 2 terhesség, 2 szülés, szoptatás, pelenkázás, gyereknevelés végezte. Ezt egy piacgazdaságban az államnak kéne kifizetnie a gyermeket vállaló nők részére, hiszen a társadalomnak szüksége van az emberekre, és nem 18 évesen születünk, ugye, hanem már a magzati korban vitaminokat igénylünk például.
          És pont ez az oka annak, hogy nem születik ma gyermek, mert ez a feladat néhány jelképes összegtől eltekintve teljes egészében át van hárítva a gyermeket vállalókra, úgy erkölcsileg, mint anyagilag, és sokkal jobban, de tényleg nagyságrendekkel jobban jár az, aki nem vállal gyereket. Ha férfi, ha nő. De ha nő, akkor szülőként még rosszabbul jár, mert a munkájából is kiesik és szülések után kisgyermekekkel sosem fog tudni normális fizetéshez jutni.

        • ezt nagyon – nagyon értem. Tonnaszámra dobtam ki a megromlott kajákat. Nehéz megfogalmazni, de volt bennem egy hülye félelem, hogy kelleni fog valami és nem lesz. A szétköltözés napján múlt el.

      • Csineva, esetünkben egyikünk számára sem lett volna szívás a válás, mindkettőnknek stabil és jól fizetett munkája volt, és gyerektartásként a volt férjem akkori fizetésének 4-5%-át kértem és kaptam meg, pedig lett volna mozgásterem pár százalékkal felfelé. A krach akkor ütött be, amikor a gyerek elkezdett betegeskedni, de ezt már leírtam itt sokszor, nem akarok senkit újra untatni vele. A lényeg annyi, hogy pár hónap leforgása alatt ellehetetlenültem a munkahelyemen a sok hiányzás miatt, és felmondtam. Több éves kálvária kezdődött egy krónikusan beteg kicsivel, aki gyakorlatilag állandó jelenlétet igényelt, bevételem alig, orvosi költségek az egekben. Ekkor kértem segítséget az apától, elvégre a gyereket ketten vállaltuk, ő is ugyanúgy, és nagyon-nagyon akarta. “Pechemre” ő már akkor az új életét építette, és NYILVÁN nehéz volt megfelezni a 10ezer forintos gyógyszerköltséget (amit a gyerektartáson kívül kértem, pontosítok: könyörögtem) ha egyszer épült a ház, és pont megrendelték a 400ezer forintos új konyhát. Ó, és ekkor kaptam én meg sokszor, hogy hát én akartam, hogy így legyen? Elmehet mindenki a picsába, aki ezzel jön, nem, nem akartam krónikusan beteg gyereket, és főleg nem akartam egy, a felelősséget nem vállaló apát. Az apaság (szülőség) nem múlik el attól, mert egy házasságnak (kapcsolatnak) vége szakad.
        Nem felejtek, és nem bocsátok meg, írtam már ezt is.

        • Az én helyzetemben azért szívás a válás, mert már annó nagyjából zéró tőkével indult az életem. Minden pénzem a közös lakásunkban van, aminek épp nincs ára, hiába egy gyönyörű, ötszobás lakás, egyszerűen nem tudjuk annyiért eladni, hogy mindketten egy-egy normális ingatlant vegyünk magunknak… és itt főleg a gyermekek jönnek képbe, hogy egyelőre nem tudom elképzelni, hogy nálam lesz-e külön szobájuk. A dolgok jelenlegi állása szerint nem lesz. Amíg házasok voltunk, egy autónk volt, ahogy elváltunk, kettő lett, mármint én is vettem egyet: ne mondjam, 30%-os gyerektartás mellett mekkora erőfeszítés autót venni, és fenntartani, de kell, mert a mobilitásunk lényegesen korlátozott lenne autó nélkül. Én albérletben lakom, amiért bért és rezsit fizetek, nem túl jó fekvésű a lakásom, ezért annyi fűtést fizetek egy szoba-konyhában, mint ő az ötszobás lakásban. A gyerekeknek egy rakás dologból kettő kellett, és továbbra is kettő kell majd, mert logisztikailag nem megoldható a cuccok hurcolása. Ha ezeket összeadjuk, gyakorlatilag nem tudok félretenni semmi pénzt. Az égvilágon semmit. És itt nem a gyakorlatilag nem létező állami nyugdíjam pótlására gondolok, hanem arra, hogy ha megnőnek, és tandíjas egyetemre mennének, vagy kezdőtőke kell nekik az élethez, akkor nem lesz, miből adnom nekik. És a perspektíváim nem jók. Nekem ne mondja senki, hogy két félcsalád külön ugyanannyit költ, mint egy család együtt, mert megeszem a billentyűzetet. És olyanokról nem is beszéltem, hogy a gyerekeket kétszer visszük nyaralni, nálam is jön az angyal, karácsonyfástól, mert nem vagyok annyira mazochista, hogy szenteste elmenjek hozzájuk, és jó képet vágjak a “vendégséghez”, a saját házamban. Lassan négy éve élem meg ezt, lehet, hogy más olyan anyagi helyzetben van, hogy ő nem szívta meg, de én és a gyermekeim qrvára megszívtuk, és szívjuk a válást… legalábbis anyagilag.

          • Hogy a lényeget ragadjam meg:
            Szerintem a külön szoba miatt ne aggódj, a gyerekek többségének nincs (mi is mindig együtt laktunk a húgommal). Nem mondom, hogy nem szívás néha, de normális hozzáállással bőven kibírható. Persze, tudom, embere válogatja, csak azért írom ezt, mert több családban is hallottam már a gyerekek jólétének fokmérőjeként.

        • Ja… és bocs, Naja, a volt férjedtől az, hogy van 400e ft-os konyha, de nincs a gyereknek gyógyszer, az nagy szemétség. Ha az én apám ilyet csinált volna, felnőtt koromban tuti rágyújtottam volna a 400e ft-os konyhát.

      • Nálunk most az a helyzet, hogy a gyerekek apja nem dolgozik, tehát a teljes fizetésem arra megy el, hogy fenntartsam a három gyereket, az apjukat, és a házat, ahol gyakorlatilag hetente egyszer vagy kétszer alszom, de ott enni pl. nem szoktam. A kedvesemnek, akinél hétvégenként vagyok, egy fillért sem tudok adni pl. a rezsibe, vagy a kajába. Amióta ott vagyok vele legalább két napot, együtt vásárolunk, főzök rá, azóta viszont talán még kevesebbe is kerül a létfenntartása, mint amíg egyedül volt.
        Nekem nagyon rosszul esik, hogy pl. a közös nyaraláshoz nem tudok hozzájárulni. Tudom, hogy ő szívesen adja ezt nekem, mint pl. a koncert- vagy színházjegyet, vagy könyveket, amit egyébként nem engedhetnék meg magamnak, és mindig nyugtatgat emiatt, hogy a gyerekek létfenntartása az első. De azért mégis elég vacak ez így nekem.
        Szóval a válás tényleg szívás, egy munkanélküli, eltartandó exférj még nagyobb szívás, mert ráadásul még azt is látom, hogy neki milyen szar ez.

    • En az edesanyamat nagyon szeretem, de idaig meg nem sikerult megbocsajtanom neki azt, hogy nem valt el idoben az apamtol, sot szerintem hozza sem kellett volna mennie. A ostoba martir magatartast es gyava donteseket nem tudtam megerteni. Gyerekkent en ugy lattam, hogy egy rombolo kapcsolatnal barmi jobb meg a hosszu magany is elviselhetobb…anyam addig huzta mig belebetegedett es mi sem usztuk meg epp borrel.Miutan elvalt, felszabadult es kiviragzott egy nevetos, szbad no lett belole. Ha arra gondolok micsoda energiakat emeszt fel az egyhelyben maradas, kibiras, mert a haz, meg a gyerekek es az amugy is hova mehetnek ket gyerekkel….. Biztos, hogy az o peldajan okulva en jelenleg is ugy elem immar nem is rovid eletemet, hogy ket es fel, harom eves egyutt levesekre vagyok kalibralva. Valahogy ugy alakul az elet, hogy addig jo es amikor mar nem annyira en ha akarnek sem tudnek megmaradni egy lefele ivelo kapcsolatban. Kovetkezmeny: gyerek helyett macska vagy kutya, ferj helyett idoszakokra nagyon elvezetes kapcsolatok koztuk hosszabb szunetekkel. Annak ellenere, hogy nagyon szeretem latni, hogy vannak hosszantarto tartalmas, klassz kapcsolatok, sot olykor meg csodas csaladi eletekbe is belebotlok es a gyerekeket nagyon szeretem, azt kell mondjam igy is jo elni. Nem gargyultam meg a ferj es gyerek nelkulisegbe, nem allitom, hogy nem hianyzott olykor valamelyest de sosem iszonyatosan. 45 evet eltem igy es nem bantam meg egy pillanatra sem. Ennek is vannak elonyei nem is keves.

    • és miután kibírtuk az elszegényedést, a “barátokat” stb. utána arany élet és nem az ilyen-olyan szar kapcsolat. Ezt és ezért aztán érdemes kibírni!!!

  3. “Milyen sok nőnek ez a perspektíva: valahogy kibírni. Valamint: végül is nem nyomorgunk, és egészségesek vagyunk. Valamint: ott a két/három/öt szép gyerekem. Valamint: másnak még rosszabb.
    Valamint: a maga módján szeret. Ő ilyen.
    Valamint: senki nem mondta, hogy könnyű lesz. De ezt a legértelmetlenebb, lehúzó poklokra is ám.”

    Ami számomra ebben a legeslegszomorúbb, hogy amikor ezt az ember felismeri, meg tudja magának fogalmazni és bizalommal fordul egy nőtársa felé (anyja, nagyanyja, barátnője, testvére, stb), elmondja, a másik érti és azon nyomban úgy kapcsolódik a hallottakhoz, mint ahogy ez itt fel van sorolva. De hát szeret, de hát ott vannak a gyerekek, de hát ott a közös ház, de hát….. hogy képzelheted, hogy Te, éppen Te fogsz ebből a mókuskerékből kiszállni, amiben mind együtt vagyunk nők. Annyi ilyet láttam…. Nekem nagyon fáj látni, hogy a nők nyomják vissza a másikat ugyanabban a szarba, amiben ők is nyakig vannak és sokszor még morálisan is pálcát törnek felette, amiért nem bírta ki. Bezzeg ők…. Na igen, ők ugyan kifakulnak, megszürkülnek, megkeserednek, DE kibírták. Fantasztikus. A díjakat majd Nagyboldogasszony napján adjuk át mindent kibíró hőseinknek. (Nem a katolikus ünneppel akarok viccelődni, csak a neve épp illik a jelenséghez.)

    • nekem az a tapasztalatom, hogy a fiatalabbak már érzik, hogy nem stimmel valami ezzel az egésszel, bár még hajlamosak mantrázni a nõk feladatairól… A legnagyobb döbbenet a fodrászatban ért, ahol 14 éve kérdezgették a csajok, hogy na mikor házasodunk össze, most benyögtem, hogy már nem vagyunk együtt…. és erre felhasadt a csomagolóanyag, kifakadtak, hogy valójában milyen szívás a családi élet a nõknek, hogy szûnünk meg létezni a ránk rakott terhek alatt… hihetetlen volt.

    • teljesen egyetértek és jó volt olvasni a posztot is.
      egy számomra igen kedves és tisztelt férfival állok most intenzív dialógusban, a “nagy büdös élet” és a “mitől lett ilyen a világ” témában, azzal a felhanggal, hogy merre megyünk, kihal-e az emberiség, tönkretesszük-e a bolygót. ajánlott egy könyvet, az a címe, hogy Izmael. ismeritek? ilyen kultúraelemzés, egyféle szemüveggel, nagyon tanulságos olvasmány a “férfi” világértelmezést lehet belőle tanulni (és lokálisan kimenni tőle a világból, de ez most nem érdekes).
      ennek kapcsán (is) figyelem a férfiakat, és most a poszt kapcsán arra jutok, hogy a pasik ugyanolyan bezárt, örömtelen, értelmetlen és ostoba dogmák és mítoszok mentén zárják magukat, és minden más élőlényt kalodába, mint mi.
      gyötrelmes. úgy élünk a kultúránkban mint a bonsai-ok, megnyomorítva és egymást nyomorgatva és próbálva imitálni a kiteljesedett fák életét.
      én az erdőt szeretem, ahol nagy és terebélyes fák terpeszkednek és adnak életteret csomó más élőlénynek, harmonikusan, és kapcsolódnak egymással finom, intim csatornákon, gátak nélkül.
      ezeket a kétezer éves buta, elmaradott és önsorsrontó kulturális kaloda könyveket, amikről még mindig erősen hisszük hogy alapművek, le kéne már nagyon cserélni valami egészen másra.
      annyira gyönyörű a tavasz, a gyümölcsfák pompában, illatok és színek mindenhol. a rovarok szinte részeg mámorban döngik körül a fákat. szétrobban az élettől, az energiától a tér, és annyira jó ennek részesének lenni, élőként, emberként.

      • úgy tûnik, családalapítás után a legjobb kapcsolatok is átcsúsznak zéró összegû játszmába, csak akkor lehet jobb az egyiknek az életminõsége, ha a másiké romlik ennek megfelelôen. Az a baj, hogy én már nem is nagyon hiszem, hogy lehet ez másképp.

        • pedig szerintem de, sőt. nekem pont az a tapasztalatom, hogy együtt, összefogva, egymást támogatva szükség esetén, sokkal előbbre lehet jutni mint egyedül. nagyon remélem, hogy ez nem villogásként fog átmenni, de én pont azt élem, hogy a társammal együtt mennyivel nagyobb fákká tudtunk nőni, ki-ki a saját gyökerein, finoman kapcsolódva. és nem pár éves kapcsolatról beszélek, a huszadik évet toljuk együtt.

            • van egy elméletem a kapcsolatokról (sok elméletem van mindenféléről). szerintem akkor jó egy kapcsolat, ha abban mind a két fél fejlődik. ez mindenféle kapcsolatra vonatkozik. azért vagyunk egymás életében, hogy fejlődjünk, és az a hozzáadott érték, hogy máshogy, többet tudunk egymás közelségében fejlődni, mint egyedül. a kapcsolat közös keretei tágasabbak mint az én saját kereteim, és a kapcsolat adta térben tudok többet fejlődni, vagyis inkább mást tudok, mint amit egyedül tudok. egy kapcsolatot szerintem addig érdemes fenntartani amíg minden résztvevője fejlődik benne, és azon túl egy csepp energiát sem érdemes beletenni. meggyőződésem, hogy azokban a párkapcsolatokban, ahol a férfi leszívja a nőt, vagy ahogy mondod zéróösszegű, ott a férfi sem fejlődik, sőt, mentálisan ez borzasztó romboló, növeszti a zsírt az agyban és vakságot is okoz mindenre, ami a homlokcsonton túl van. más energiájából nem lehet fejlődni, a zéróösszeg valójában nettó mínuszos.
              a saját életemben ennek az a tanulsága, hogy csak addig szabad benne lenni egy kapcsolatban, amíg abban mindenki fejlődni tud, azután egyszerűen le kell zárni.
              és igen! meggyőződésem, hogy nem érdemes alább adni.

              • Az alapfelvetéssel egyetértek, igen, annyiban térek el, vagy annyit tennék hozzá, hogy néha idő, míg a másik fejlődése “beindul”. A csoportjaimban azt látom, hogy a csoporttag elkezd változni, meglép dolgokat, és általában idő, míg a szociális atomja, tehát a külső kapcsolatrendszere elkezd ehhez alkalmazkodni, fáziskésés van. Ha pedig egyáltalán nem tud alkalmazkodni a másik fél, vagy még fékez is, akkor megszakad a kapcsolat. Azt akarom ezzel mondani, hogy a legritkább esetben van párhuzamos, egyidejű fejlődés, inkább lép az egyik, húzza a másikat, aztán a másik lép. De mondom: ez csak jó esetben van, hogy minden érintett felfelé lépeget. Ha valamelyik nem tud/akar haladni, akkor vége van (kellene, hogy legyen).

            • értelek Naja. sokszor szerintem akkor is intenzív a fejlődés, mikor kívül nem is látszik, hogy történik valami, vagy úgy tűnik, mintha toporgás lenne. ilyen érési folyamat szerű, ami még nagyon is létező lehet, csak adott esetben nincs rá érzékszervünk kívülállóként. nem?

    • Ja, bezzeg ők … és hát nekem már semmi sem szent. Milyen szép is, magukat piedesztálra, engem meg le a porba, mert juszt sem áll szándékomban beledögleni. És még mellé döngölik tovább a mintát. Nekem, amit írsz anya-lánya viszonylatban, vagy inkább generációk között az egyik legnyomasztóbb élményem. És így toljuk aztán azt a bizonyos szekeret.
      Nem is tudom, de tényleg, mintha beszélgetések, kapcsolódások legtöbbször ennél a valahogy kibírni gondolatnál némulnak el, szakadnak meg. Elég nehéz is ilyenkor jól jelen lennem, megszólalnom, mert róluk is szólhatna, hogy nem, nem kell kibírni, nem kell belesavanyodni, nem kell kettétörni mosolygó arccal, de valahogy csak azt látják, hogy nem nézek fel rájuk, nem értékelem az erőfeszítést, sőt hát komolyan azt érzik, már én is csak bántani akarom őket.

  4. Az ember egyedül születik,egyedül hal meg,s a kettő között a pokoli nehéz döntéseket is egyedül hozza,elviselve annak minden jó és (sok) kevésbé jobb eredményét.Milyen nehéz megfogalmazni,azt hogy mi is a gond,mi is fáj,amikor pedig “a maga módján…” és “senki sem mondta,hogy könnyű lesz…” és amikor nagy kínnal-bajjal rájössz hol is a bibi,talán tudnád is a lépést,akkor jönnek a lehúzó sorstársak a” kibírni minden áron” elmélettel-jó tanáccsal.Nincs segítség,csak magad vagy.Felnézek és csodálom a meglépőket,mert hatalmas erő kell hozzá.Nekem nincs.
    ” Telnek az évek, nőnek a gyerekek, szorítjuk az ajkunkat. Középkorúak leszünk, és öregek. Mindenki azt mondja, ez ilyen, ez ennyi. És aztán vége lesz. Életnek tűnik.” -úgy tűnik ez az enyém.

      • castanea,igen,jól esik elmondani és az a tudat,hogy itt értjük is miről beszél a másik,kibuggyanhatnak a szavak,gondolatok,elmondhatóak és leírhatóak …..Én az életemnek nagyon mélypontján találtam rá erre a blogra,közösségre,hetekig csak olvastam és olvastam,és nem hittem a szememnek-fülemnek,azt éreztem mint a fuldokló mikor partra húzzák.Azóta is minden napom legfontosabbja a csakazolvassa,Ti itt mind.

    • na jó, de az élet se könnyű. Ehhez nem kell párkapcsolatban élni. De én úgy gondolom, hogy a párkapcsolat nem az a műfaj, amit “ki kell bírni”.

  5. Olyan ez az iras, mintha tukorbe neztem volna. Ez az en eletem. Ez a ki kell birni, nem lehetek annyira onzo, hogy ezt a jo embert elhagyjam, nem tehetem ezt meg a gyermekeimmel, akik szeretik az apjukat. Kozben meg tonkre megyek ebben az ures, lapos, elidegenedett kapcsolatban. Lelkileg es fizikailag is. De az anyam is csak annyit tudott mondani, hogy masnak meg rosszabb, es ne gondoljam azt hogy mas ferfivel kulonb, mert mind egyformak. Rendes ember es kulonben is mit akarok en? Igy reszemrol a tema lazarva. Kibirok es probalom turni a monotoniat es az ures napokat. Keresek tartalmas elfoglaltsagokat, potcselekveseket, tanulok. Tudom hogy szornyu buntudatom lenne ha elvalnek, hiszen egyhazi eskuvonk volt es komolyan vettem a fogadalmamat. Csak eppen nem erre eskudtem. A legfajdalmasabb az a tudat, hogy az elet eltelik igy is es nekem csak ennyi jutott. Nem akarok martir es megkeseredett ember lenni, Melto es tartalmas kapcsolatra vagyom, De ez luxusnak tunik. A valtoztatasra valo igeny megvan mar bennem, es talan lesz annyi erom, hogy kilepjek.

    • Talán ez volt a legnehezebb, átlépni azon, hogy én érzem magam önzőnek (itt értsd: máson átgázolónak), aki szegény jó embert így megbántja csupán saját maga miatt. Ezzel daráltam magam az egyik oldalról, a másikon meg azzal hogy tönkre mentem az én nem erre esküdtem-ben, a harmadikon meg dolgozott a ki kell bírni, ezt meg kell oldani. Rámentem, nagy szerencsém volt, hogy volt egy segítő kéz (nem a szüleim), aki szakember kezére adott. Most már – sok évvel később egy jó életben – nincs meg az a fájdalom, de a nyoma igen. Felidézhető az érzés, még ha nem is hat már.
      Nekem még akkor nem volt gyerekem, szóval az könnyebb pálya volt.

      Csak biztatni tudlak. Maradj a saját ritmusodnál, figyelj magadra, ne kapkodj, járj nyitott érzékekkel, légy türelmes. Elég ha a cél mindig a szemed előtt marad.

      • Én is nagyon drukkolok, és sok erőt kívánok! Nekem így utólag olyan érzésem van, mint a Császár új ruhája c. mesével kapcsolatban. Hidd el, MINDEN nő tudja, milyen helyzetben vagy. Neked van igazad. Akkor is,ha körülötted mindenki mellébeszél, úgy tesz,mintha . A császár bizony meztelen, a kapcsolatod szar ( az enyém is az volt ), és csak idő és erőgyűjtés kérdése, hogy ezt ki is tudd mondani, jó hangosan, és akkor már simán ki is fogsz tudni lépni. Te már jó úton vagy, szerintem innen tényleg csak idő kérdése. Ja, és még valami. Ha jól emlékszem, a Császár új ruhájában akkor mondódik ki,hogy igen, tényleg meztelen a császár, amikor a bekiabáló kisfiú apja is kimondja, hogy meztelen. Nekünk nem kell erre várni, de a támogató közeg nagyon sok erőt adhat,hiszen,mint ahogy mindenki írja, a döntésünket egy alapjában véve ellenséges környezetben kell meghoznunk. Ha nincs körülötted senki, aki elismeri,hogy jogod van az örömteli élethez, akkor szerintem legyél sokat itt:) Még egyszer sok erőt kívánok, és veled vagyunk:)

        • Én már 8 éve tudom, hogy meg kell tennem. Mégis félek, mégpedig attól, hogy engem fognak hibáztatni. Meglehetősen autonóm ember vagyok, számos olyan dolgot engedhetek meg magamnak a házasságomon belül, amelyet még sok férj is megirigyelhetne. És mégis: nem merem megtenni. Egyszerűen nincs erőm elviselni a hibáztatást, az örököset. Azt akarom, hogy ismerje el, mennyire érthető,hogy boldogtalan.vagyok. Ismeritek azt az érzést, amikor szálfaegyenesen állsz, és mégis úgy érzed, mintha összegörnyedve tartanád magad? Amikor már szinte elfogysz a koplalástól, mégis nehézkesnek érzed magad?

          • Lehet, hogy ha ide írsz, beszélgetsz eleget, akkor az egyetértő hangok elnyomják a másik hangot. Jól értem, a férjed hibáztatására gondolsz, vagy van sok más hibáztató hang is a környezetedben?

            • Elsősorban a férjemére, de a környezetemben is akad, persze. De hát ezt a kommentek és a bejegyzés maga is kiemeli. Rokonok, barátok, lakótársak, munkahely – ez ember életébe nagyon beleágyazódnak ezek a szereplők, akik nem feltétlenül jóakarók. Aztán meg ilyenkor a közny is rossz. Ilyenkor támosgatásra, segítségre van szükség.
              A munkahelyemen a takarítónő végre kirakta a bántalmazó férjét, és most sírdogál, hogy visszafogadná, mert olyan rossz egyedül. Az ember tulajdonképpen olyan rendes volt, csak időnként jól elkalapálta. Beszélek a lelkére, ne tegye, bírja ki, amíg megszokja a rászakadt egyedüllétet, és ráeszmél, mennyvel méltóbb így. Sokszor öntök másokba lelket, de valahogy belém nem nagyon szoktak. Elveszik, és nem kapok vissza semmit. Á, lehet, hogy csak most mindent rosszul látok, ki kellene nyitnom a szemem, és találnék jóakarókat. Valahogy mégsem tűnik úgy. Asszem, ez is csak egy falvédőszöveg, ez a “lásd meg a jót”…

              • Érzem amiről írsz, nem tudom leírni. Annyira rossz érzéseket írsz, elkeserít. Most valami nagyon okosat kéne írnom , de nem tudok, csak érzem a hullámokat.

                • Itt értik – igen, még fél szavakból is – amit érzek. Sokan meg is tapasztalták már.A rendszer elképesztő igazságtalanságát, ami a kevesek érdekét szolgálja, és ennek érdekében tűzzel vassal próbálják fenntartani, és aminek a legvégén – mint valami táplálékláncban – ott állok én, és hogy olyan reménytelen, olyan erőt kiszívó. Akik itt vannak, tudják, szembe mernek nézni vele. (Sajnos ez még nagyon nem elég a boldoguláshoz, itt is meg lehet rekedni.)

    • Mostanában egyre több olyan korombeli nővel hoz össze a jódolgom, akik sokáig böjtöltek, akár házasságban, akár egyedülálló anyaként, és most, 40 felé találtak olyan férfit, akivel új univerzumok nyíltak meg. Lelki életben, inspirációban, szexben. Nehéz nekik, mert vagy válnak, vagy a pasik válnak, vagy titokban, de valahogy jöttek új ajtók, amiket megláttak és kinyitottak. Még én is régi ajtókat nyitogatok, egyik-másik mögött felcsillannak remények, de azért akad olyan is, ahonnan csak mocsárbűz szivárog. Az nekem is megdöbbentő volt, hogy “akkor ennyi volt, innentől már csak lefele?” És közben lázadt a testem, a lelkem, görnyedt a hátam. És mit mesélek majd az unokáknak, mikor körbeállnak, és az ágyamon ugrálnak?

    • Bodza, én is egyházi házasságot kötöttem. Ma kijöttem a templomból annál a mondatnál, hogy “bármilyen helyzetben tudunk szeretni, ki tudjuk ezt mondani J.erejével?”és indult a könny, hogy nem, nem , nem, nem,nem. És miért kellene? És miért én vagyok a rossz, akinek nincs elég hite? Kínnak kell ennek lenni most már mindig? Tényleg az elv számítana, nem az ember? És miért a fizikai elhagyás számít? Engem évekkel ezelőtt elhagyott a férjem,bár látszólag együtt éltünk, nem vett részt az életemben, csak ha az neki volt kellemes, és a gyerekeknek se volt apja, nem volt velük kapcsolata, miközben a teste ott volt a lakásban.
      Én kiléptem a házasságból, és még a bűntudattal meg a gyerekeim nehéz és fájdalmas kérdéseivel együtt is jobb, hidd el, mert azonos vagyok végre önmagammal. És ezt a gyerekek pontosan érzik.

      • Úristen, hányszor gondoltam én is ezt! Hogy a szeretet mindent eltűr, mindent megbocsát. Nem, a súlyos bűnök, amiket elkövetett, itt keringenek körülöttünk, beépültek a sejtjeimbe. Nem lehet helyrehozni, csak enyhíteni. És igen, nem az a gond, hogy kevés a hitem, hanem az, hogy a szenvedésen kívül más alternatívák is mutatkoznak. Nagyon köszönöm, hogy ezt leírtad.

      • Bűntudat? Benned, ugye, a volt férjed, aki legalábbis nyakig benne volt abban, hogy szar volt a házasságotok, ő meg a rendes ember, aki nem akart válni. Jól sejtem?
        Legyen annak bűntudata, aki bűntudatot kelt.

        • Valamennyire jól sejted, (“én nem akarok válni, anyátok akar válni”), de meddig tart a felelősség a másik emberért? Mi a teendő pl. karácsonykor, ha félsz hogy a pszichés beteg ex -akinek te vagy az egyetlen valódi emberi kapcsolata-esetleg megölheti magát, de hamis reményeket se akarsz kelteni? Iszonyú nehéz lavírozni, mantrázom, hogy nem az én felelősségem, de ha megtenné, nem ezt érezném.

          • Egy pap barátom mondta, hogy akkor kell véget vetni egy emberi kapcsolatnak, amikor az rombolja a személyiségemet egyértelműen. Na és még így is van lelkiismeretfurdalásom.Nooooormáális?

          • Ne mantrázd! Hidd el, mert így van! Nem a te felelősséged. Nem vagy a terapeutája, sem a lelkésze (vagy nem tudom, milyen egyház). Nem te vagy az oka a pszichiátriai problémájának. Annak meg pláne nem, ha nem hajlandó kezeltetni magát!
            Gyerekeknek téged tesz meg bűnbaknak? Ennél aljasabb dolgot keveset tudok elképzelni.

            • Na ezért nem beszélek én semmit a gyerekeimmel a válásról. Mert bűnbaknak nem akarom nyomatni az anyjukat, de jobbat nem tudok kitalálni. Az apátokkal sokat veszekedtünk, amit az anyjuk nyomat, akkora hazugság, mint a fejem, de én nem tudok semmi épkézláb replikát erre, inkább hallgatok, majd, ha felnőnek, megértenek dolgokat, s ha nem, annyi. Engem ez a téma úgy meghalad, mint Magyarországot a képviseleti demokrácia.

                • Ha én váltam volna el, azt mondtam volna, hogy: “Nem akartam anyátokkal élni többet.”

              • Hát, nálunk ezt nem kellett mondani, látták. De hogy sokat veszekedtetek, az nem igazán téged bánt, vádol, nem azt mondja, hogy apátok veszekedett velem. Mondd el, hogy nem volt veszekedés, ha szerinted nem volt. De akkor mi volt? Feszültség, csendes egyet nem értés? Mindegy, nyugodtan el lehet mondani a te verziódat, mondjuk úgy, hogy “én úgy éreztem”. Mi is beszélünk a gyerekekkel arról, miért váltunk el.

          • De mi van, ha az egyik fél tényleg nem akar(t) válni, mi van, ha kizárólag egyoldalúan a másik döntése vezetett oda, hogy válás lett? Ki van csukva? Ok, nem kell arra használni, hogy bűntudatot keltsünk, de attól még van (lehet) ilyen. Az illető akkor nem mondhatja: én nem ezt akartam, én nem akartam, én elfogadtam, és ez van, eszköztelen voltam, anyátok menni akart, oszt ment?.. én meg nyeltem egy nagyot, s újrakezdtem az életem a romokból, ahogy tudtam… ha tudtam, s ha nem, felkötöttem magam… olyan elképzelhetetlen forgatókönyv ez? Ki van zárva?

            • 1. Miért akart menni? Biztos, 100 %, hogy te nem voltál benne, mint ok? Mármint a viselkedésed. Én TUDOM, hogy benne voltam én is.
              2. Ha még úgy is van, hogy te a lelkedet is, megértő voltál, változtál, alkalmazkodtál, mégis lelépett, akkor sem jó, ha a gyerek vádként találja magát ezzel szemben. Tudnia kell, őszintének kell lenni – de ne legyen vád, bántás. Anyád döntése volt, nem az enyém – ezt, ha igaz, tudnia kell.

            • Én társfüggő vagyok, ezt TUDOM. Egy ilyen emberrel nem könnyű élni, de azért ez sokkal komplexebb ennél. Ne ragozzuk. Mindenesetre, ez “az ő döntése volt” mondat eddig nem jutott eszembe. Ebben nincs vád, és teljesen őszinte. Ő döntött, én eszköztelen voltam. Nem tudtam megakadályozni, így elment. Vagyis én mentem, de azért, mert így láttam jobbnak. Tiszta beszéd… nagyon tiszta. Köszönöm.

              • Csineva, semmiképp sem mondom, hogy csak te voltál az oka, hogy te vagy elviselhetetlen, ő mindent megpróbált, de veled nem lehet, vagy ilyesmi. Hogy ő döntött, az más kérdés.

    • Sziasztok! 1 órája akadtam rá a blogra és a hozzászólásokra. Nem tudom hogyan kell regisztrálni és lehet meg sem jelenik a válaszom de azért ide írok. Csak ámulok és bámulok és szívok magamba mindent! mert olyan mintha mindegyiket én írtam volna. 20 éve élek házasságban, nagyon sok mindent éltünk meg együtt, rengeteget tanultam és tanulok Tőle, hálás vagyok neki, hogy megismerhettem és hogy van a világon. DE! Sok-sok éve bezártunk egymás felé mert sokat sérültünk a nehézségek alatt, öntudatlanul bántottuk és aláztuk egymást a szégyenünk, sértettségünk, félelmeink, saját ki nem elégített vágyaink, elképzeléseink, elvárásaink miatt. Sokat dolgoztam magamon segítséggel önismeretben és amióta megindult a belső változás, évről-évre tettekben is megnyilvánul a fejlődésem. Rengeteg mindenben felfedeztem a saját felelősségem és képes voltam változtatni rajta. Igen, és én is méltó és tartamas kapcsolatra vágyom. Vívódom és a vívódásaimat itt látom az írásokban. Sok-sok kérdés felmerült bennem megint, nem merek még lépni. Tegnap a munkahelyem a próbaidő alatt tapasztaltak miatt leültem az osztályvezetővel és mondtam, hogy nem vállalom azt a munkakört amire felvettek. Őszintén elmondtam, hogy nem tudom elkötelezni magam egy rosszul működő rendszerben és ebben a fejetlenségben, kapkodásban, kevés pénzből kevés emberre 5x annyi feladatot bízunk munka miatt.Tudtam már lépéseket tenni de ilyen gyorsan még soha nem ismertem fel és nem léptem meg olyat, amiről biztosan tudom hogy nem nekem való. A házasságom, a 2 gyerkőc az nehéz tészta de szeretnék csatlakozni és olvasgatni, írni, hátha itt is képes leszek lépni. Köszönöm

  6. És gondolkodom, mi motiválhatja még ezt a mártírkodást. És eszembe jut anyám. Hogy én milyen tisztelettel néztem sokáig, hogy kibírta. Mi mindent kibírt, te jó isten! Micsoda erős nő! És szégyelltem, mikor mondtam neki (már akkor kétségbeesve), hogy én nem bírom. Én beteg vagyok és ha nem változtatok, akkor meg fogok halni. Szégyelltem, mert tudtam, hogy ő tízszer ennyit kibírt (de mi értelme volt?). Nem is hallott engem. Elfogadásról hablatyolt, meg megbocsátásról. Döbbenetes volt.
    Dühös voltam, hogy nincs mellettem, de közben tényleg volt ennek a kibírásnak egyfajta pátosza és tisztelése, ami már már példa értékké (jézus! Értékké! Micsoda tévút ez!) emelte az ő erejét szemben az én “gyengeségemmel”, többre “nagyra” vágyásommal.
    Ebben a világban kétes rangot ad a kibírás, amellyel az eltört gerincet gyógyítgatják a nők, s elfogadva érte a tiszteletet észre sem veszik, mennyire romboló értékrendet közvetítenek.
    Már nem beszélünk.
    És ez jó nekem.

    • Én beszélek, beszélgetek még a nagymamámmal, nagyon szeretem, és az évek alatt lassan, nagyon lassan, de nyílik ő is. Inkább nekem fáj látni, hogy mivel nem adom meg neki a tiszteletet azért, mert ő kibírta, hát úgy érzi, hogy nem marad semmije. Neki csak ez volt, az elégtétel, hogy ő végigcsinálta, ha ezt is elveszik tőle, akkor hogy lehet visszagondolni az életre?

      • Pontosan látod. Egy idő után kezdtem látni, mennyire gyűlöli anyám a szabadságvágyam. Mennyire lehúzott, mikor kitépett tollakkal is csapkodtam, álmodoztam, terveztem, hogy lesz ez még jobb, igazabb, szabadabb. Utál(t) ezért. Tükör ez neki, amiben az önigazolás karcos.

        • én ezt annyira durvának tartom, és a kevés nem bocsánatos bűn egyikének. az egy dolog, ha az ember elcseszi a saját életét, nyilván számos oka volt ennek. nade utána ennek a balhéját a saját gyerekével elvitetni?? csak azért mert fáj, amit a tükrében lát! hát én ettől kimegyek a világból és nyomdafestéket nem tűrő, mindenféle cifra káromkodás hagyja el az agyamat.

          • hirlando, én nem mentegetem a nagymamámat (sem), de van bennem alázat az ő sorsával szemben is, mert látok egyfajta áldozathibáztatást az egészben. Értsd: arra volt szocializálva, azaz keményen beléverték, hogy milyennek kell lenni, és nem volt meg az a lelki és személyiségbeli kompetenciája, hogy meg tudja ugrani azt a lécet, amit nekem már sikerült. Hasonlóan ahhoz, amikor az abuzált, terrorban élő, a padlón fekvő nőknek veri a nép a tam-tamot, hogy de hát miért nem lépsz le, és hagyod el? Azért, mert nincs ereje, és/vagy nem tudja, hogyan kell. A nagymamám sem tudta, és ezt el tudom fogadni, továbbá, azt is el tudom fogadni, hogy azt is meg kell tanulni, hogy a saját nyomorán túllépve az ember meg tudja szavazni másnak nagylelkűen a boldogságot, a boldogulást, és ez keveseknek sikerül. Nagylelkűséget, empátiát, és még csomó mást kell(ene) ehhez tudni érezni meg működtetni, mert a másik boldogsága akkorát tud marni, hogy az ember csípőből visszamar, hátha attól kevésbé fáj neki.

            • Ennek kapcsán sokat gondolkodom, mármint, hogy mi mást mondhatna az, aki így, ahogy gyakorlatilag mindenki, szocializálódott és ehhez még jellemzően eszköztelen, nincsenek erőforrásai. Mi mást mondhatna, mint hogy ki kell bírni? Úgy értem, ez kábé a túlélést jelenthette, jelenti sokaknak ma is. Mi van akkor, ha ez olyan mondat, ami a fizikai-érzelmi-mentális minimumhoz még éppen elég.
              Az én nagymamám miatt jut ez eszembe: ő egy olyan korban (50es évek) vált el 2 gyerekkel 2x is, amikor

            • Na ez valahogy elment.
              Tehát ő egy olyan korban (50es évek) vált el 2 gyerekkel 2x is, amikor ez főbenjáró bűn volt, éhenhalással és kiközösítéssel súlyosbítva. Elmondása szerint akkor jutott el mindkétszer ide, amikor már sem érzelmileg, sem mentálisan és fizikailag sem lehetett kibírni, amire egyébként – saját szavaival – már a gyerekeit szintén egyedül nevelő dédnagyanyám nagyon keményen a mindent-kibírást sulykoló nevelése sem volt úgymond elég.

            • maradhat pl. csendben. nem kell feltétlen valamit mondani. de mondhatja pl. hogy hát lányom, én ezt máshogy látom, de menj, próbáld, a te életed. semelyik szülő, nagyszülő, tanár, pap, hatalomban erősebb NEM TARTHATJA a saját keretei fogságában azt, aki nála gyengébb helyen van a hierarchiában. ez bűn. különösen igaz ez a szülőkre, akire a gyereknek annyira zsigeri szüksége van érzelmileg.

              Naja, értem amit mondasz, azt is hogy nem mentegeted. értelek.
              engem nem érdekel a felmenőim nyomora, azon túl, ameddig visszafejetem a saját ebből fakadó nyomoromat és megpróbálom megoldani. onnan túl, egy dekát sem kérek az övékből és teljesen nyugodt szívvel teszem, még együttérzést sem kívánok érezni irántuk. nem létező személyek. (sokkal inkább az érdekel, hogy a gyerekeimre figyeljek, és lehetőleg minél kevesebb szart hagyományozzak rájuk, értük vagyok felelős, nem a felmenőim jólétéért.) és bőven elég olyan létező van, akivel kapcsolódni szeretek és a figyelmemet igénylik, és ami nagyon rendben van. sokat és sokat kérdezték, hogy miért hagy ennyire hidegen az apám, akit nem láttam már néhány ezer éve (nem tudom pontosan hány). mert nem az én problémám. ha az anyám úgy viselkedne mint Adélé, én sem mennék még a közelébe se, és nem lenne bennem sem lelkiismeret furdalás, sem bűntudat, sem düh, csak nagyon erős elszántság, hogy ezt a véleményemet aztán senki nem fogja megváltoztatni, ha meggebed akkor sem, és ha háromszor olyan vastag szent könyv hülyeségével érvel, akkor sem.
              kettőspont zárójel és kisebb mint három.

            • “maradhat pl. csendben. (…)” Így. Akár. Például. És az előzmények ellenére sem teszi, nem ezt teszi. És itt látom visszaütni, saját farkába harapni még hatodíziglen is a ki-kell-bírni-t. Aztán még az is ott motoszkál bennem, nem mentegetésként, hogy ő meglépte, amikor jelzett, vagy inkább már nagyon belengett a szarjelző, s aztán valahogy az élete leckéje lett az, hogy társadalmilag és gazdaságilag ez mennyire kiszolgáltatta őt, magukat, illetve abban a korban szerinte még közösségileg is a gyerekeit … és ez még ma is nagyobb félelem. Azzal együtt, hogy tisztán látom rajta, közben pontosan tudja és emlékszik tisztán, mi mindentől mentesítette így mindhármukat, hiszen ezért lépett. Mégis úgy érzi, amikor ezzel a d döntésével kikerült a társadalmi erőtérbe, fizetett érte, nagyon sokat és talán ez mondatja ma vele megint azt, hogy ki kell bírni. Amin persze aztán elakad a beszélgetés. És nem értjük egymást. Na és élete leckéjével a zsebében a lányainak is persze ezt mondta és ma keserűen látom a lányait, kibírták, de erről nem tudok többet írni most. Szívszorító. És csak azért kell hátrafele is néznem, rájuk is néznem, hogy pontosan lássam, mit miért ne adjak tovább. És feltétlen ne csak a szólamok erejéig tegyek így.

            • Köszönöm hirlando, valami ilyet akartam írni a “mit tehetne” kérdésre. Például csendben lehetne. Például támogathatna értéssel (értem a fájdalmad). Például mondhatná, hogy itt a buzi nagy házunk, gyere át, ha nem bírod (ahelyett, ami ténylegesen elhangzott, mikor 10 éve menekülőre fogtam: ide nem jöhetsz, vissza kell menni).
              De tényleg, ez már túl sok. Ennyit értem tőlük soha nem vártam. Együttérzést, megértést, valódi (nem frázisokból álló, hanem tevőleges) segítséget én soha nem vártam és nem is kaptam. De a kussolás legalább megadathatott volna.

              • Remélem, nem feszülünk itt most egymásnak.
                Nekem a nagymamámmal pár témától eltekintve egy nagyon szeretetteljes, bensőséges viszonyom van, és én ebből kinézve írtam, amit írtam. Anyámmal meg nem nagyon állok szóba, írtam ezt már valahol, pedig ő kilépett a házasságából, és az élete egyetlenegy hasznos mondatával nekem is segített ebben.
                Azt próbáltam elmondani, hogy úgy, ahogy a szeretetet is tanulni kell, nem tudjuk magunktól, úgy azt is tanulni kell, hogy félre tudjuk tenni a fájdalmunkat (akár életünk fájdalmát) annak érdekében, hogy támogassuk azt a másikat. Ehhez kurva nagy levegő kell, és bizonyos értelemben egy érett személyiség, ez utóbbi pedig nem lesz magától, és nem életkorfüggő.

            • Naja engem nem kell meggyőznöd. Rég nem a nagymamádról beszélek. Ráadásul nem is releváns az a korosztály ide… De tán még anyámé sem. Nekik még szűkebb lehetőségük volt, mint nekünk (ami szintén kivételes szerencsés esetben több a nullánál). Szóval hajrá nagyi, nincs ezzel baj.
              Ráadásul én pl gyakran gondolkodok azon, hogy pl ezek a nők vajon látják-e a saját nyomorukat? Én pl néha azt hiszem, nem. Szerintem anyám tényleg azt hiszi, rendben van az élete. Basszus, 40 év agymosás egy alkoholista bántalmazó mellett. Mi marad ott az emberbøl? Milyen paradicsomnak láthatja ő a lánya nyomorát? Milyen hisztinek a pánikbetegségét? Mennyire tompítja el az érzékenységet és a tisztánlátást egy ilyen savazás?
              Azé nem sajnálom. Én látom a más nyomorát és tudok empatikus lenni, szóval nem kellene törvénynek lenni a nyomorúság örökítésének. És jut eszembe: a lenézett, tanulatlan anyósomnak volt ereje szembenézni és kimondani, hogy borzasztó volt. Ahhoz is volt ereje, hogy mikor menekültem volna, akkor azt mondja, menj csak, bár mentem volna én is.
              Van ilyen is. Több tiszteletet érdemel, mint az önigazoló.

            • Most, hogy itt beszélgetünk ebből is mennyire kilátszik a nő nagyon szomorú perspektívája (ld. elmenni, elválni, elköltözni, menekülni, kilépni, egyedül, hova menni, kihez menni, ki fogad be, kibírni etc.) és az is, hogy miért így tevődik fel, hogy ki(nek) kell(ene) (ki)bírni. Na nekem ez utóbbival nagyobb bajom van, hogy ki is kerül jellemzően lépéskényszerbe, hogy mire is épül ez az egész.

            • Naja én nagyon becsülőm benned, hogy ilyen őszintén beszélsz és a gyerekkel kapcsolatos nehézségekről is pontosan írtál egy korábbi bejegyzésnél.
              De minden gondolatod nagyon szimpatikus.

      • erről most eszembe jutott az én nagyanyám, aki szintén kibírta. Pedig mikor rádöbbent, hogy miben is él, ki akart lépni belőle. Biztos vagyok benne, ha ma élne, elvált volna. Csakhogy akkor már idősek voltak, már én is majdnem felnőtt voltam, anyám és testvérei szintén. És nem engedték elválni az anyjukat, mert hogy milyen dolog az már. És hogy ugyan, hova menne, miből élne egyedül. Végül beletörődött, és nem vált el. Kibírta. Túlélte nagyapámat talán 10 évvel. De hogy nem sok öröme telt az életében, az biztos. talán csak az unokák…

        • Van a házunkban egy asszony, hatvanon felül már. Egy-két éve meghalt a férje, akkor egy időre összetört, de azóta látványosan kivirult. Nem tudom, hogyan éltek, alig ismerem őket, a férfit még kevésbé, mert nemigen járt ki a lakásból. Az asszonyon látszó változást nem lehet nem észrevenni, öltözik, fodrászoltat, kutyázik (nem tudom, van-e egyébként gyerek, unoka), a minap este ment valahová kiöltözve, és látszott, hogy élvezi. Nem tudtam nem a blogra gondolni erősen, amikor összefutottunk.

  7. Meg ez a tévút. Hogy mennyire gyűlölöm, hogy mindenki ezzel jön, hogy ne gondold, hogy más férfival jobb. Én meg odavágom dacosan: ki a picsa akar más férfit? Miért evidencia, hogy az adna értelmet, reményt, hogy más férfi majd jobb lesz. Nem lesz jobb, tudom, így hát nem is akarom. Akkor kettő van, ami jöhet, mindkettő vérforraló. Az egyik, hogy nem hiszik. Azt mondják, csak mondom, titkon mégis akarom (hát olyan nincs, hogy ne ez legyen minden dolgok értelme), a másik meg a szánakozás, hogy elfecsérlem magam (de kár egy ilyen nőért, hogy így megbolondult).
    Iszonyatosan dühít, főleg nőktől. Merhogy a férfiaktól még értem is. Ők az origó, a lényeg, a Tudás, falloszuk az egyetlen értelmes öröm forrása, hát milyen nő az, aki megvan enélkül? Hanem hogy nők tényleg függőségben, szarból szarba szédülve, valóban kudarcnak ítélve az egyedülséget szemben a reménytelen párossággal- na, én ezt látom elszomorítónak.

      • Ezt én nem ismerem és már nem is fecsérlem rá az érzéseim, hogy képzelődjek valami csodáról. Mindent a maga helyén kezelek (ezt amúgy tőlük tanultam, csak én ki is mondom, nem kamuzok, ez teljes döbbenet, sértődés vagy bizonyítási vágy), és együtt örülök mindenkivel, aki ráakad ilyen különlegességre. Közben meg szorítok, hogy tényleg az legyen, s ne szomorú ébredés.
        Hogy mit élhetnénk meg férfiakkal, az javarészt a meseírók tudománya, s saját képzeletünk szüleménye, vágy, ami színezi a jóval szürkébb valót (amíg színezi). A férfiak egészen más meséket szövögetnek, miközben a fülünkbe sugdossák, amit szerintük hallani szeretnénk.

        • Igen, valami ilyesmit érzek én is a férfiakkal kapcsolatban, hogy nem érdemes túl közel engedni őket, mert minél közelebb vannak, annál nagyobbat tudnak ütni. Érdekes, hogy ők is érzik, hogy én érzem, és nem is próbálkoznak.
          Valamelyik nap nagyon furcsa élményem volt, arra gondoltam, milyen lenne beleszeretni valakibe, és az első, zsigeri érzés ezzel kapcsolatban a vak rémület volt. Ezt szoktam elmesélni mindenkinek, aki sajnálkozik, hogy egyedül vagyok. Erre ellhallgatnak (vagy azért, mert értik, vagy azért, mert nagyon nem, de a lényeg, hogy téma befejezve 🙂

          • Jaja, piszke. Én nem tudok szerelmes lenni. Szoktam ezt mondani, és mindig hozzáteszem, hála istennek. Erre jön mindig a sajnálkozás. Aztán visszafordítom a dolgot, elmondom, milyen nevetséges, kiszolgáltatott dolog a szerelem. Jó lenne, ha nem ilyen nyomorult lenne a férfianyag. Ha nem élnének vissza vele, ha lehetne bízni, ha a kqpcsolatok kölcsönösek lennének, ha a férfi, aki megérzi, hogy szereted, nem változna azonnal eleinte atyáskodó, később egyre agresszívebb hatalmaskodóvá. Így, ilyen társadalmi viszonyok közt a szerelem bázisugrás egy viseltes ernyővel. A vége mindig szívás, ha nem lélekhalál (hát hiszen látom!). A pasi lazán odébbáll, a nő tépi magát. Vagy együtt maradnak, és a pasi visszaél az érzésekkel, a nő bemegy alá, aztán mire észbekap, már engedelmes ujjbáb.

            Amit írok, az persze nem jelent hidegséget. Én barátságnak nevezem az intim kapcsolataim (már amelyik pasival lehet egyáltalán barátkozni). Ebbe simán belefér a közös idő, kedvesség, egymás építése, viszont nulla az érzelmi elköteleződés, nulla az önhibáztatás, ha mégse jó, nulla a jövőtervezés (legalábbis közös jövőt illetően). Így nem érint meg, nem agyalok (mint nőtársaim), nem keresem, mit csinálok szarul (mint nőtársaim), nem adom egyre lejjebb és lejjebb magam (mint nőtársaim), nem tipródok (mint nőtársaim), hogyan fejezzem ki magam, hogy ne legyen sértődés belőle, nem félek, hogy majd elhagynak, stb, stb. Nem vagyok szerelmes. Hála istennek.

          • Nekem is volt ilyen fázisom, hogy pánikhangulat a Szerelem gondolatára is. Arra volt jó, hogy tudjam, nem állok kész egy új kapcsolatra, nem léptem tovább. Aztán volt olyanom, ahol ugyanez a gondolat undort váltott ki belőlem. Most ott tartok, hogy el se hiszem. Nem hiszem el magamról, hogy képes lennék rá. Pedig a történelem mást mesél, de majd húsz év múlva megbeszéljük.

          • Tegnap voltam egy előadáson, ahol azt mondták, egy feminista nem használ általánosító, egyben dehonesztáló jelzőket egyetlen csoportra sem, így hát próbálom most ezt tartani. Nem könnyű. Maradjunk abban, Gabi, hogy az én valóságomban ilyenek a férfiak, mint csoport. Ezzel együtt megengedem, hogy egy másfajta valóságban másmilyennek látszódjanak. Nekem az én valóságom, látásmódom nem szokták megengedni.

            • Én örök optimistaként érzem, hogy jó szerelmet adni, szerelmet kapni és jó nem visszaélni az érzéssel. Nem elvárni a kapást, inkább örömmel adni, nekem így teljes. Persze nem a saját életemről írom, csak azt, én milyennek szeretném megélni.
              Valóságból azt hiszem egy van, a többit a képzeletünk szülte.

            • Ejjj, Gabi, milyen szépen néz ez ki!, amit a szerelemről írtál! Csak hát a szerelem is különböző mindenkinek.Ahogy a valóság is egy, mégis mást mutat ha te nézed, s mást, ha én. Ezeket a különböző nézőpontokat nevezem én különböző valóságoknak. Az enyém nyilván nem túl barátságos, kicsit gombostűvel léggömböket durrogtató, bizalmatlan és hideg, leginkább, mikor a párkapcsolatok reménytelenségéről beszélünk. Olvastam ma egy jót:
              – Maga egy hideg szívű nő.
              – Dehogy! Csupán az igazságnak nincs hőfoka.
              Szóval tűnhet ez a valóság lehangolónak, közben pedig csupán reális. Én magam jól vagyok benne. Sokkal jobban, mint mikor még reméltem, hittem, bizakodtam, hogy lehet a meglévő kapcsolat jobb, fejlődhet, alakulhat, vagy lehet másik emberrel jobb, vagy hogy egyáltalán lehet hosszútávon férfi mellett jól lenni. Biztos van egyébként olyan. Egy másvalakinek a valóságában.

        • Adél, ez milyen pontos! Nagyon sokszor érzem azt a bloggal kapcsolatban, hogy bizonyos bejegyzéseket és kommenteket összefűzve könyv alakban a lányaimnak adnék…

    • persze, minden arra megy ki, hogy pasit akarsz, mi mást is akarhatnál? ha felveszel egy szebb ruhát, levágatod a hajad, elmész bulizni, beiratkozol könyvtárba vagy egy tanfolyamra, esetleg beülsz egyedül egy étterembe vagy moziba, vagy csak úgy levegõt veszel, pasit akarsz, ne kamuzz!

        • erre: “És annak a szépsége, hogy úgy általában nem akarni, de ha jön egy, a ritka, azt nagyon?”
          Én néha ránézek magamban erre a kérdésre, és elégedett vagyok a válaszommal. A kiindulópont, ahonnan dobbantok, az az Adél-féle hozzáállás(Adél, remélem, nem veszed rossz néven, hogy csak így per féleként hivatkozok), azaz a méltatlan egy nagy NEM, és egyébként sem keresem, és önmagam vagyok egészként így is. Szóval innen ugrok fel, és repülés közben meg van az Éva-féle érzés, hogy ha viszont mégis jön egy olyan, egy nagyon olyan, akkor minden képességem megvan (még mindig?) rá, hogy bele tudjak menni, és meg tudjam élni. Tuti, hogy most már untok emiatt, de: az örömre, szerelemre, intimitásra, kapcsolódásra való, soha meg nem szűnő képességemet, nyitottságomat a Hospice-nak köszönhetem. Ha az nem lett volna, akkor valószínűleg zárok véglegesen, de az az időszak megnyitott bennem olyan mélységeket, hogy nem akarok enélkül lenni, én ezt az életet már így szeretném végigcsinálni.

      • De most mondd meg. Nem sértő?! Én megfulladok ettől, hogy mennyire nem értik, nem akarják hallani, hogy nem azért száll ki valamiből az ember, hogy útra keljen újabb ostoba reményekkel, vagy rettegjen naphosszat az egyedülléttől. Hogy nem néznek annyiba se , hogy képes legyél a magad örömét megtalálni. Hogy kétségbe vonnak, megmosolyognak, hitetlenkednek, vagy ha már keményen odavágod, hogy de tényleg nem, akkor minősítsenek hülyének, keserűnek. Miközben most kezdesz ízeket érezni és élvezni. Eszem megáll.
        És amúgy igen, Éva, ha jön olyan, akkor persze, erővel, szeretéssel, meg amíg nem jön, addig is lazán, kicsit felülről- kívülről látva, derűsen, mem megszenvedve, nem érzelmi rabláncon, s ha “elkezdődik” (mert már úgy érzi, gyökeret eresztett, elengedheti magát), akkor nem küszködve a “kapcsolatért”, nem hiú ábrándokat kergetve, hanem lépni azonnal. Elfele.
        A remény, a “majd lesz jobb is” hite a tanuló időszaké.

        • ez megint csak arról szól, hogy pasi/család nélkül egy nõnek nincs létjogosultsága. Egy férfi mindig lehet agglegény, aki a függetlenséget választotta és akit kicsit irigyelni illik. A nõnél nincs is olyan szó erre a státuszra, ami nem degradáló.

          • Na, azért az agglegény sem épp dicsérő, legalábbis eredetileg. Talán nem egészen, de majdnem azonos szint VOLT a vénlánnyal, aggszűzzel.

          • ó, hát a minap egyedül mentem koncertre, véletlen összefutottam ismerősökkel. akik őszinténm hitetlenkedve kérdezték, hogy egy xgyerekes anya ITT, Egyedül? könyörgöm, voltak ott még párezren. miért lennék érvénytelen gyerekek vagy pasi nélkül?

      • Ijesztgetnek is ezzel; hogy majd nem kellesz így senkinek…! Meg harminc macska társaságában fogsz megdögleni…! A kedvencem az volt, aki a közelmúltban történt idős nők elleni támadások kapcsán kifejtette, hogy ha túlemanciált vagy, akkor így jársz: jól kirabol és megerőszakol hat kancigány hetvenévesen, mert elriasztottad a férfiakat, és nincs, aki megvédjen. (Mert ugye ha ott volna melletted a 75+ éves férjed…)

  8. Én azt hiszem, legalábbis számomra, a legnehezebb megtalálni azt a bizonyos határt, ami jelzi, meddig érdemes.
    Én hiszek abban, hogy az emberi kapcsolatokon dolgozni kell. Felejtsük el a párkapcsolatokat, a barátság legalább akkora kihívás (vagy csak számomra az, ez is elképzelhető): így visszanézve, volt, hogy túl könnyen feladtam egy barátságot, divatos szóval “kiléptem”, holott azt hiszem, jó páros lehettünk volna, ha megpróbálok a dolgok mögé nézni, miért történt az, ami, most meg már késő. És volt, hogy túl erősen akartam, annak ellenére is, hogy már láttam, eltávolodtunk egymástól minden értelemben.
    Párkapcsolati téren nekem hasonlóan nehéz volt, nem mindig tudtam, mik azok a jelek, amiktől már nem az számít,hogy dolgozzunk rajta együtt, hanem a menekülés. Mert hát mekkora a boldogtalanság vagy éppen csak az az árnyalatnyi rosszkedv a reggeli ébredéskor, amire az ember azt tudja mondani, hogy ez még belefér vagy ráfogja valami külső körülményre?
    Vannak egészen kivételesen jó meteorológusok, akik a felhők pillanatnyi állásából meg az ég színéből tudják, hogy nagy vihar lesz-e vagy csak nyári zápor, ami alá még aláállni is érdemes:) Másoknak, akikkel nem születik ez a képesség, jobb esetben az idő meghozza ezt a tudást, többnyire keserű tapasztalatok árán.

    • Bizony ám,hol a határ? Kinek meddig ér? Mert nincs egyezményes mértékegység.Szerencsés aki már elsőre látja és ereje is van dobbantani. Én most a baráti körömben tudok egy olyan helyzetről,ami az én értékítéletem szerint már nem vállalható,nem tolható tovább együtt.De az én életemből,vajon mi az ami már nem működik semmiféle etalonhoz mérve sem?Mi az amire,ha valaki más rátekint,sajnálkozik rajtam,hogy valahol eltört a gerincem? Én meg megyek tovább vaksin,fel sem nézve?

  9. Az első házasságom nagy része a ki kell bírni?! kérdéskörében töltöttem, 7 év, abból 5 év a teljes megnyomorodás irányába, elhízás, a barátaim elkerülése, mert már nem tudtam hazudni nekik, hogy minden rendben van velünk, velem, az a furcsa, hogy egy csomószor sértve éreztem magam, ha kritizálták a párom…. Az ötödik év út megráztam magam és arra gondoltam, hogy a családomban az átlag életkor a 80… szóval így akarok még élni még 45 évet???? Megpróbáltam mindent, vagy majdnem mindent a következő két évben, hogy valami történjen, változzon, de nem történt, beadtam a válást és mintha óriási láncok szakadtak volna le rólam, A legdurvábban egy külföldön élő barátnőm levele ütött meg, amikor megírtam neki a döntésem, a válasz az volt “Évek óta gondolkodom, hogy hova tűnt az én mindig jókedvű, mosolygós barátnőm” és rádöbbentem, hogy nem is emlékszem, hogy mikor nevettem utoljára szívből egy nagyot, hogy beszürkült az életem és hogy mennyire, észre se vettem… Szerencsére nincs gyerekünk, ő akart, de én éreztem, hogy baj van, hogy ide most nem szabad, Most a második házasságomra készülödök 4 év együttélés után, ez egy teljesen más dimenzió, és én nem hiszem, hogy az egyik kutya a másik eb… Ebben a kapcsolatban is vannak rossz napok, de a hetek a hónapok tartalmassak, és itt nem csak én akarok adni, hanem vissza is kapom, Gyakran eszembe jut, amit egyszer olvastam, hogy három fajta kapcsolat van, egy amiben kevesebb vagy, mint egyedül, egy, amiben ugyanaz maradhatsz és ez is csodálatos és egy, amiben több lehet önmagadnál, Az elsőből menekülni kell, mert szépen lassan meghal benned minden, Szóval: NEM KELL KIBÍRNI!

    • ” három fajta kapcsolat van, egy amiben kevesebb vagy, mint egyedül, egy, amiben ugyanaz maradhatsz és ez is csodálatos és egy, amiben több lehetsz önmagadnál”
      Ezt megjegyzem. Köszi.

  10. Az egyik régi ismerősöm csinált egy újfajta társkeresőt aminek az a lényege, hogy kiválasztod a neked szimpi programot, van minden a kiállításlátogatástól a piknikig, és egy csapat ember vesz részt rajta, nincs feszengő randikényszer. Azt mondja évekig tesztelte a módszert mire beindította az oldalt. Nincsenek kamuprofilok, mindenki fényképes és csak egyedülállóakat várnak.
    Főasszony engedélyt adott a honlap címének közlésére.
    http://www.miitt.hu

  11. Egy percet se élni mártirként Az én kapcsolatom tudatos társkeresés eredménye amint az anyámé is az volt meg a nagyanyámé is. Nálunk ilyen érdekes hagyomány van 🙂
    Lehetnék nagyon könnyen mártir is, de lépésről lépésre nem hagytam magam. Sok tabut is feldolgoztattam párommal.
    Nem vártam boldogságot a kapcsolatból csak egy életet ami
    korrekten működik. Kellemesen csalódtam. Nagyon sokszor segítségemre volt a társam. Egyedül sok minden nem lett volna ilyen kerek. Tanulunk egymástól sokat, igaz mindennappi veszkedééssel győzzük meg egymást.
    A szex is jó.
    Tudunk beszélgetni ,értjük egymást.
    Én visszamenőleg beszélek.Helyet adok annak ha valami bejön valamelyikünknek mert tudom hogy lehetséges. Semmi se tart örokké…

  12. Az jutott eszembe erről a bejegyzésről rögtön, amikor elmentem a csontkovácsomhoz egy másik városba, és mikor végeztünk, a felesége vitt ki az állomásra. Akkor beszéltem vele először, szépen bemutatkoztam, majd beültünk a kocsiba, és az állomásig ledarálta nekem, hogy ő milyen szarul érzi magát, mert a férje cukorbeteg, és állandóan főzni kell neki, az mennyi idő, mennyi mocsok, hogy a lányuk egy rohadék, mert lelépett, és itt hagyta a retardált (!!!!) unokát, aki 6 évesen sem beszél még, csak üvölteni tud, stb. Amikor lefékezett az állomás előtt, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: Soha ne menj férjhez, mert az rabszolgasors. Annyira megdöbbentett, hogy nekem, ezt, így, és ismeretlenül, hogy megköszöntem a tanácsot – ugyan átfutott az agyamon, hogy elmondom, ezt lehet másként, és én ismerek olyat, akinek sikerült, és van kiút – de inkább elhúztam a belem. Nekem ez a fajta nyomor ritkán jön szembe, mert hasonlóan méltó életet élő (vagy élni akaró) nőkkel barátkozom. Ez a nő már annyira kivolt, hogy nem is próbált vetíteni. Viszont érdekes módon végig mosolyogva hőbörgött. Lehet, hogy élvezte a panaszkodást, végre olyan emberrel tehette, aki még nem hallotta a sztorit.

    Asszem Csernus valamelyik könyvében volt, hogy az emberek többsége úgy éli le az életét, hogy üldögél a meleg, híg fosban. Jó meleg van, kellemes, de azért néha érzi a szagot. Panaszkodni kezd a szagra (sopánkodik), de soha nem mászik ki, mert ezt a szart legalább ismeri, és ki tudja, milyen odakint? Annyival egészíteném ki, hogy ha véletlenül megpróbálna mégis kimászni, a többi szarban üldögélő lapáttal visszaütögeti. Muszáj olyan embereket keresni, akik már kimásztak, és félre tudják rugdosni a lapátosokat. Még asszem Feldmárnak is van egy ilyen analógiája, a madárral, aki szeretett volna magasabbra repülni, de a többi madár azt mondta neki, hogy ne menjen, mert ott meg fog halni. Olyan magasan nem lehet élni. Aztán mégis elindult, és sokáig repült magányosan, míg egyszer csak találkozott olyan madarakkal, akik már olyan magasan voltak, és csatlakozott hozzájuk. Ez azt is jól példázza, hogy a legtöbb ember fél az egyedülléttől, mert az a halált jelenti számára (mondjuk evolúciósan, vagy valami más szinten).

    Szeretnék kérdezni azoktól, akik méltó párkapcsolatban léteznek, mert nekem komoly problémáim vannak a párkapcsolattal (röviden: sok olyan férfival találkoztam, akivel lefeküdtem volna de eggyel sem, akit férjemül választottam volna). Milyen volt a kezdet? Nagy, lobogó szerelem, csorgó nyál, vagy kedvesnek, barátságosnak tűnik, tegyünk egy próbát? És utána az összecsiszolódás? Az nagy harc volt, veszekedés, izzadság, vagy könnyed, odafigyelős? Tudom, hogy nincs az ideális párkapcsolatra mintázat, csak érdekelne. Azt már korábban talán megbeszéltük az egyik bejegyzésben, hogy nagyrészt puszta szerencse volt a találkozás, de arra nem emlékszem, hogy részletesen ki volt fejtve (ha igen, kaphatok egy bejegyzéscímet? Elnézést, amiért pluszmunkát generálok.).

    • Tanacskent csak annyit tudok mondani, hogy az önerzetedet kövesd , ne a törvényeket es modelleket.
      Az irasodrol jutott eszembe. Egyszer vonaton utaztam egy harcias nővel aki elvalt , függetlenül eli az eletet. Mivel a megjelenesem , viselkedesem szorongo alkatra vall
      azt feltetelezte rolam ,hogy elnyomo kapcsoltban elek.
      Rendre is utasitott-Mi van velem?
      – Kelett nekem ökör az ajtoban !
      Romanul mondta es nem tudom erzekletesebben forditani)
      Mikor hazaertem megleckeztettem a ferjemet, majd a munkatarsnoimet is buzditottam az emancipaciora 😀

      • Milyen volt a kezdet? kedvesnek, barátságosnak tűnt, olvasott,helyesen fogalmazott,szorgalmas volt, ösztönösen jol ereztem magam mellette…. Összecsiszolódás? -nagy harc volt, veszekedés, izzadság, sok meglepetes-Erzelmileg sokkal fejletlenebb volt es oda kelett figyelni ra amit ugy ertek ,hogy a reakcioit nem feltetlen negativan kell ertelmezzem hanem a tudatlansag szamlajara irjam.Amugy mindketten fejlodunk folyamatosan…

    • Chiaki
      Válaszolnék a kérdésedre. Mi már ismertük egymást egy jó ideje, mielőtt szerelem lett belőle. Így nem volt nagy meglepetés a másik, de azért nem egyszerű az összecsiszolódás. Odafigyelős amúgy a dolog. Pl. felhívom, hogy te ezt a kaját szereted e, mert ezt főzök…és viszont. Szerintem izgalmas, vicces tanulni egymást, csiszolódni, újat fedezni fel benne, megbeszélni, veszekedni nem szoktunk, csak néha húzzuk egymást. A régi berögződések leküzdése a legnehezebb mindkettőnknek, hosszú, de rossz kapcsolatok után.

    • Mi hónapok óta együtt dolgoztunk és nagyon sokat beszélgettünk. Sikerült jobban megismernünk egymást, mire az első alkalom megtörtént. Én úgy érzem, szerencse is benne van, hogy hajlandó ő is dolgozni a kapcsolatunkért és nagyon sok mindenben hasonló az értékrendünk. De így is sok munka van benne.

    • Jó kérdés, a miénk nagy harc volt, mi megküzdöttünk egymásért nagyon.
      Szembeszomszédok voltunk, én egy bántalmazó férjjel súlyosbítva nagyon fiatalon. A férjem pedig egy rossz házasságban, egy kicsi gyerekkel.
      Véletlenül lett belőle szerelem, nagyon megszenvedtük mindannyian, de a végén mindketten elváltunk, majd némi kitérő után összeköltöztünk. 6 évig éltünk együtt, mire végül összeházasodtunk. Ebben a 6 évben benne volt néhány vihar, egyiknek a vége a szétköltözés lett, aztán a végén mégiscsak összeköltöztünk ismét, majd össze is házasodtunk.
      Regényt lehetne írni az egészből, ha tudnék jól írni, de nem tudok …
      Nagy szerelem volt, és nagy szerelem maradt is, még így több, mint húsz év után is.

    • Nem tudom, de nekem ez az összecsiszolódás inkább tűnik egy folyamatnak, ami gyakorlatilag soha nem fejeződik be, legalábbis nálunk úgy tűnik. Ja és nem csak a találkozáshoz, de ehhez is kell, sőt talán olykor nagyobb szerencse. Persze együtt kell(ene) dolgozni rajta, de az is kell, hogy ne egymástól elfelé változanak a felek idővel. Utóbbihoz ott van még az ezerféle külső hatás és azok eredője is.

    • Nálunk még friss a dolog, nagy atomvillanásszerű szerelem, csorgó nyál, mámor, villámgyors házasság.
      Az összecsiszolódás leginkább kovakő pattintás, éles és nagyot szikrázik,de ha egyszer valami lángra lobbantott egy problémát, azt porig égetjük, aztán a hamvak alól kikel valami új, valami közös.
      Nehéz, néha rohadtul nehéz, főleg két ilyen két öntörvényű, akaratos és hosszan egyedül élő embernél. Szembenézni azzal, hogy a másik is ember, nem az én boldogításomra született angyal legalább olyan nehéz, mint elfogadni, hogy az automatizmusok sosem működhetnek jól.
      Közben meg olyan erős a szeretet és a szenvedély, hogy a legdurvább tűzvészek idején sem érzem azt, hogy mennem kellene. Ha érezném,mennék, nem hiszek a tűrésben.

    • Mi is már hónapok óta ismerkedtünk-beszélgettünk a férjemmel, amikor én is beleszerettem (ő már jóval korábban belém). Nem hasonlított a többi férfira, akivel addig dolgom volt: őszinte volt, nem játszmázott, nem akart lenyűgözni stb. Ez azóta is így van, teljesen más, mint mások. Lobogás volt, de csak akkor, amikor én is rájöttem, hogy beleszerettem.
      Összecsiszolódás: évekig tartott, ő nagyon alkalmazkodó, figyelmes, de azért így is eltartott egy darabig, mire megértette, hogy egy családban mivel mennyi házimunka és egyéb teendő van. Nincsenek prekoncepciói a nemeket illetően (tudom, ezt nehéz elhinni), életében nem mondott még olyat, hogy “a nők”, vagy “a férfiak” ilyenek vagy olyanok. Amin nálunk vita van, az az, hogy a hivatásunk + a családi teendők sokszor bedarálnak minket.

  13. Az élet nem arra van, hogy valahogy kibírjuk. Nem bizony. Aki fél, annak mindig “cellaidő” van. Kint süt a nap, fúj a szél, esik…jobb, ha nem mozdulunk a cellából. Így nem lehet élni, csak túlélni. Ettől függetlenül, tényleg van, amit ki kell bírni. Ha nem bírjuk ki, akkor mást kell helyette kibírni: pénztelenséget, anyagi kiszolgáltatottságot, (meggörbül a gerinc attól is nagyon!) a gyerek miatti szorongást és lelkiismereti konfliktusokat, ártatlanoknak okozott fájdalmat és a kételyt, hogy jól döntöttünk-e. Mert lehet,hogy kiszálltam az első hullámvölgynél. Ki mondhatja, hogy innen nincs fölfelé út? Ki mondhatja, hogy van? Léteznek persze egyértelműen gyilkos kapcsolatok is, ahonnan menekülni kötelező. Mert az emberi méltóság olyan jog, ami egyben kötelesség is. Nem mondhatok le a sajátomról sem.

    • “Ha nem bírjuk ki, akkor mást kell helyette kibírni: pénztelenséget, anyagi kiszolgáltatottságot, (meggörbül a gerinc attól is nagyon!) a gyerek miatti szorongást és lelkiismereti konfliktusokat, ártatlanoknak okozott fájdalmat és a kételyt, hogy jól döntöttünk-e.” – ez sajnos valóban igaz, elvált szülők gyerekeként tapasztaltam.

    • Cellaidő. Ez tetszik. 🙂
      Mint a “fövenyóra”.
      Elvégre a cellákban nemcsak az időjárás más, a percek is másképpen peregnek. A keserűség a teret is elgörbíti, hát még az időt…!

    • Nekem mostoha gyerekeim “vannak”, mégis ezt kapom, hogy te választottad. Nem, én nem őket választottam, hanem azt a férfit akit szeretek és akinek így mellesleg van két gyereke. De nem azt választottam tudatosan, hogy más gyerekének a kapca-rongya leszek.
      Mennyire-de mennyire nem értik meg ezt sokan. És ez is a nőkkel szembeni rohadt igazságtalan elvárás, hogy lásd el a férfi gyerekeit is, tűrd el a nehézségeket és a szavadat nem emelheted fel, ha valami gáz van.
      És a legérdekesebb, hogy a barátaim, a családom megértik mindezt, most már a párom is. A tágabb ismeretségi kör és idegenek ítélkeznek és szólnak meg, ha azt mondom, hogy nem, nekem nem öröm a két mostohagyerek.
      Annyira tabu téma ez egy nőnek.

          • Szívesen.
            Üdítő kivétel a könyv ebben a “szeretned kell a párod gyerekét” dömpingben, mivel reálisan kezeli az érintettektől elvárható és NEM elvárható érzéseket, tényszerűen leírja a nehézségeket, nincs becsomagolva rózsaszín sztaniolba semmi, baromi nehéz összeszoknia a mozaikcsaládnak, és néha erőn felüli kompromisszumokat kíván a felektől. Konkrét példákon keresztül járja körbe minden oldalról, hogy mi lehet a megoldás, ha van egyáltalán.
            Plusz, abszolút nem mentegeti és nem kívánja tehermentesíteni a férfiakat. Egy részlet: “:.. a “végre van asszony a háznál” megkönnyebbült érzése viszont sok apát arra késztet, hogy a nemszeretem feladatokat mielőbb átengedje a feleségének. Pedig ha a gyerek ottlétéből adódó kellemetlenségeket igyekszik magára vállalni, jelentősen csökkentheti az összeszokási időszak feszültségeit, és elejét veheti, hogy a mostoha ellenérzései növekedjenek. Ha nem tudja vagy nem akarja rábírni a lányát a kád kimosására, akkor jobb, ha a látogatás után ő hozza rendbe a fürdőszobát, s nem a feleségétől követel “toleranciát”.”
            (ez egy konkrét példára reflektálva, ahol a férfi láthatáson lévő kamaszlánya minden fürdés után koszosan, hajszálasan hagyja maga után a kádat, a férfi pedig nagyvonalú eltekintést követel a nőtől).

            • Azta nagyon találó részeket emeltél ki. 🙂
              Aranyos vagy! Sajnos nem biztos, hogy tudok családi program miatt. De már napok óta ezen gondolkodom, hogy lehetne megoldani.
              Hát most tudnék miről beszélgetni. 🙂

            • Ez a könyv rám is rám fért volna. 🙂 Szerencsére már felnőttek és elköltöztek itthonról, így vége a “tojástáncnak”, nyugodt felnőtt barátság alakult ki közöttünk, de hosszú volt az út.

  14. Talaltam Szilagyi Domokostol:

    Asszonyom!

    ,,Ha csupán a szerelmen alapuló házasság erkölcsös,
    akkor a szerelem elmúltával a házasság erkölcstelenné válik.”
    (Engels)

    Megöregedni nem fogunk
    egymás mellett – nos, Asszonyom,
    megesik ez másokkal is,
    kiket ,,a bánat súlya nyom”.

    Mert minket, Asszonyom, bizony
    nyomogatott és nyomogat.
    De kérem, hagyjuk súlyba most
    a vádakat s az okokat,

    hogy aszongya: ki a hibás:
    jómagam-é vagy Tekegyed.
    Mert bűnös, ocsmány vétkező
    ilyenkor mind a két egyed –

    vagy ha úgy tetszik: bűntelen,
    ártatlan bárány, miegyéb.
    – Mindegy – mondhatja valaki -,
    ha megfőzték, hát megegyék. –

    Esszük. Rágós, de nyelni kell –
    a szólás szerint: ez vagyon.
    Emberek lánya-fia: ne szeresd,
    se ne gyűlöld egymást agyon.

    Úgyis másutt kereskedik
    Kegyed (Mely Szép a Szerelem!) – –
    Hát csak folytassa, Asszonyom.
    De nem velem. De nem velem.

    Ugyancsak Szilagyi Domokosnal olvastam ezeket a verssorokat melyek Gulyas Paltol szarmaznak.
    Ezek valahogy bevesodtek a memoriamba az ironiajukkal 🙂 gyakorlom az önironiat.Szerertem a groteszket 🙂

    Én Jenőt mégis szeretem,
    ő szinte már a gyerekem,
    mert valahányszor orrba vágott,
    mindig hozott egy szál virágot.

  15. Meg volt az “Engem már nem tutujgat senki.
    Nem becéz, nem mondja: Kiscicám!
    Te is azt gondoltad rólam:
    nekem elég az, ha néha megkaphacc” 😀 Ezeket enekalgettem magamnak….

  16. Anyám exem kérdésére a szüléssel kapcsolatban: hát ki kell bírni. Az ő anyja sem volt sokkal árnyaltabb Szerencsére nem ez volt a legfontosabb “útravaló”, amit kapott, és nem is így élte meg egyik gyerek születését sem.
    Ezért most kapni fokok, hogy mit tudhatok erről. Csak azt, amit tőle hallottam.

    • “ezért most kapni fogok” 🙂
      Nekem pár éve gerincsérvem volt egy baleset miatt, elestem és rá a gerincemre, elrepedt a csigolya és kitüremkedett a porc. Egyik olyan betegség, ami nagyon tud fájni és életveszélyes is lehet, mert lealhatnak bizonyos életfunkciók.
      Amikor alig tudtam járni és bizonyos időszakokban nagyon fájt, azt mondta a barátom, hogy alacsony a fájdalomküszöböm. 🙂 Mondtam, persze biztos tudod mennyire fáj ez nekem.
      Azóta pár barátom is beszámolt gerincsérvről, mondták ők is, hogy egyik legdurvább betegség. Most kezd hinni nekem a barátom.
      Szerintem a szülés is ilyen lehet a férfiaknak, hogy hát tudják, hogy fáj, de megérteni nagyon nehéz addig valamit, míg hasonlót nem élsz át.
      Egyik ismerősömnek volt veseköve, begörcsölt. Mondta, hogy azt a szenvedést tudná a szüléshez hasonlítani.

      • Mondtam, hogy nyilván nem tudom, mit érzett. Azt tudom, hogy komoly fájdalmai voltak, pláne az elsőnél. Mégis, az egészet nem úgy élte meg, hogy na, túlélte, hanem pozitív élmény volt a számára. A dúla konkrétan ezt mondta (3 gyereke volt): “mert szülni jó, basszus”. És már a kórházból hazamenetel után azt mondta, hogy SZÜLNI akar újra. Ha nem lassítom le a lelkesedését, hogy jójó, de aztán felnevelni, stb. is kell, akkor nem álltunk volna meg kettőnél. Természetesen a gyerekek, a szoptatás, minden nagyon jó, a terhességet is szerette igazából, de a szülés volt neki a legnagyobb élmény az egészben. Nyilván nem éltem át/meg, csak azt tudom, amit nekem mond(ott). A második, otthon szülés, hát az meg pláne teljesen pozitív volt neki. Az is biztos, hogy a saját élménye miatt akar(t) dúla lenni, teljesen beleszeretett a szülésbe.

          • Útravaló: és hánynak tényleg ez a legfőbb útravalója az egész életre. Ki kell bírni – de akkor minek?
            Történet: hát ezért írtam le 😉 Ha nem is az enyém, de legalább közvetlen, időnként nem is passzív tanúja voltam. Aktivitás alatt nem a 9 hónappal korábbit értem.

            • 🙂 🙂
              Most ennek kapcsán eszembe jutott, hogy sajnos azért meséltek nem túl kellemes szülés élményekről is. Szóval ezt is mindenki másképpen éli meg.

              • Persze, és igazából fontos a nem kellemes élmények ismerete is, ne menjen oda senki azzal, hogy itt minden hepi és rózsaszín lesz. De az ugye nem info, hogy ki kell bírni.

      • 9 évesen volt az első vesekövem… azóta két-három évente megszülök egyet-egyet. A legutóbbi CT szerint a veséimben vagy 15 kisebb van. A válásunk idején orrsövénygyulladást okozó fogtályogom volt (így írják, vagy j-vel?). Heteken keresztól fehér váladék folyt az orromból, és a legvadabb fájdalomcsillapítókon éltem, majd belehaltam. A drága volt nejem a képembe nevetett, és azt mondta: az nem is fájdalom, ő szült kettőt. Ezek szerint, ha a vesekő is felér egy szüléssel, én már szültem vagy kilencet.

        • A szülés se mind egyforma. Nekem egyébként volt vesekövem, az baromira fájt. Kamasz voltam, egy éjjel szüleim keltegettek. Annyira sírtam álmomban, hogy felkeltek rá a szomszéd szobában.
          10 óra vajúdás után meg nem kértem fájdalomcsillapítót, mondván, ennél a menstruációs görcseim is erősebbek.

          • “10 óra vajúdás után meg nem kértem fájdalomcsillapítót, mondván, ennél a menstruációs görcseim is erősebbek.”
            Nekem két ismerősöm is van aki azt mondta, hogy a szülés egész elviselhető volt, de amikor megjött utána az első menzesz…

        • Nekem megvolt mindkettô. Sôt, kövem volt nagy terhesen is, de sosem értettem mire ez a hasonlítgatás. Mindkettô kurvára fáj, de az egyik betegség, a másik nem, és szerintem ez a roppant nagy különbség.

        • Előre vetve, hogy biztos mindannyian másként éljük meg a fájdalmat, de emlékszem, hogy szülés alatt végig az járt az eszemben, hogy a leírások alapján valami sokkal szörnyűbb fájdalomra számítottam. 🙂 (Persze az utolsó három hullámnál megkaptam.)

          Annak a fájdalomnak volt értelme, ezért nyugisan kibírtam, de amikor betegség miatt “fájok”, azt borzasztóan tudom utálni, mert semmi értelme sincs.

          • Ez de nagyon rrendben van, Szuflégyilkos! Ugyanígy érzek. A szüléseim katartikusak voltak és volt pl a mandula műtétem, ami szintén hetekig tartó brutális fájdalom volt, de a szülésekhez hasonlóan szintén úgy éltem meg, mint teljes átalakulást. Végig az volt bennem, hogy kivették a kaput, ami addigi életemben eltorlaszolta a szabad beszédet. Azt “képzeltem”, hogy a rengeteg visszanyelt indulat és fájdalom gyűlt össze a mandulámban, az rohasztotta cseppfolyóssá. A gyógyulással pedig új távlatok nyílnak, minőségi előrelés, ïgy hát van értelme szenvedni. Jó volt, megtisztító, építkezős fájdalom.
            Egy középkategóriás, értelmetlen fejfájást nem tudok hosszútávon viselni. Semmi értelme a gyötrelmen túl.

    • Még jobbik eset ha “csak” ki kell birni. Anyosom egy csomo remeseggel ijesztgetett ahelyett, hogy batoritott volna. Hogy o nem is akarta a masodik gyereket (a ferjemet) casak aposom sirt es azert maradt terhes. Az elso gyerekuk sajnos meghalt 3 honapos koraban. Hogy folyt a vize hat honapos terheskent es a korhazban kellett uljon szegeny meg stb. Het honaposan szulte a ferjemet es micsoda faradtsag volt felnevelni. Mindig elmondja mikor talalkozunk.Es az etrendjet is.

      • Na, ő legalább őszinte volt, nem a misztikus “legyél anya te is lyányom” női lemezt nyomta. Brutális volt a szülés, nem is akartam, csak pszichikai kényszer volt (anyósom 4-et szült így, az utolsó, a férjem vitt mindent. Addigra gyakorlatilag széttépték a testét a kölkök), és nehéz volt felnevelni. Miért kellett volna ezt elhallgatni? Pont arról beszélünk sokszor, hogy ha nem lenne ez az egész túlmisztifikálva, hanem a nők őszintén beszélnének arról, hogy ez baromira nem egy juharszirup óceán, akkor talán kevesebben esnének gyerekbéklyós börtönbe.
        És most bűnösen reális vagyok minden pillarezegtető érzelgősség nélkül.
        Amit anyósod elmondott, azok az ő valódi érzései voltak. Talán nem túl kíméletes egy rezgő szívű kismamának beszélni erről, de legalább egy őszinte nézőpont. Lehet gondolkodni. Mondjuk mikor már bent van a gyerek a hasban, akkor már mindegy.
        Egyébiránt nekem is azt mondta anyám, hogy borzalmas a szülés. Felkészültem tehát a halálra, s ahhoz képest valami olyan élmény volt, mint blaci nejének. Javarészt ennek a szülési katarzisnak köszönhetem a többi gyerekem (ami nem túl ésszerű dolog, csakhogy mikor teli vagy hormonokkal, akkor nem nagyon tudsz tisztán gondolkodni. Jól jönnének olyan nőrokonok ilyenkor, akik pofonszerű realitással észhez térítik az embert, nem az ostoba ösztönöknek allelujáznak).

        • Sokszor az őszinteség túl brutális, főleg ha a közlő nincs tekintettel a hallgató érzéseire
          .
          Én természetesen féltem a szüléstől bár nagyon akartam a gyereket(aztan jó lett :)) Jobban segitett volna valami hasznos tanács pl. ha nagy a fájdalmam kérjek segitseget mert a tul hosszu vajudás veszélyes a gyereknek meg az anyának is.
          Nem annak volt az ideje, hogy ő sajnáltassa magát.Utána is bebizonyosodott ,hogy mennyire érzéketlen. Nem adott segitséget miután hazajöttünk a korházból es azután sem amig kicsi volt a gyerek.
          Regen szokas volt ,hogy a gyermekagyban levő nőt segitették. Nekem szűkségem lett volna segítségre de anyam tavol volt,es anyosomra nem számithattam.
          Amugy én sajnos nem működtem hormonilag.
          Igaz későn is kezdtem sajna 36 evesen szültem és csak egy sikerült barhogy probalkoztam tovabb. Fiatal koromban visszafogtam magam.
          Nemiségem öntudatlan volt. Ezt nem sajnálom de azt az egyet igen ,hogy nem lett több gyerekem. Én is szerettem volna kettőt-hármat.
          Anyám is későn ment férjhez, mind nyugtatott hogy ráérek.Ő harminc éves koraban szülte az elsőt es sikerült három. Nálunk a gyermekáldás nagy örom azt hiszem azért mer idősemm korban már nem kenyszerből vállaltuk.
          Gondolom azert boldog vagy a gyerekeidert 🙂
          Mindegyikünknek megvannak a fájo pontjaink de mi magunk tehetünk róla végül is.
          A tanacsok amiket kapunk bármely végletbe tartoznak ugysem felelnek meg nekünk.
          Még szeretek panaszkodni én is,de azért nem okolok senkit a jelenemért.
          Azt is mondtam már az elején:-Én (csak) magamtól félek.

          • Ha már az őszinteségről van szó bevallom, hogy nem könnyű.
            Amikor az annyira áhitott terhességem bekövetkezett ugy éreztem , hogy albérletbe adtam a testemet, és csodálkoztam magamon hogy nem fenékig tejfel…
            Mikor még egyszer elindult egy terhesség amikor a fiam 6 éves volt , azon izgultam ha lesz valami baj ki neveli fel az elsőt
            Leállt a fejlődesben ez a terhesseg és én azt gondoltam nem az én tudatalattim okozta-e
            Ti akik tudtatok szülni hősök vagytok.
            En gyerekpárti vagyok. Még ha egy kapcsolat nem erkölcsösnek vagy nem időszerűnek van bélyegezve nekem a gyerek akkor is nyereséget jelent.Csoda. Csak én nem tudtam…Valami olyan ez mint amit irt cvd a süket nőről…

  17. Nálunk a családban mindenki kibírós – most nem vagy párkapcsolatra értem, hanem más nehéz és kínlódós dolgokra is. Bár anyám nem bírta, ő elvált, lett is belőle nagy tragédia a família, főleg öregapám szemében, de azt hiszem, nekünk, lányoknak valahol ez jó példa volt. Ha nem vagy boldog el lehet menni – igaz, nagyon durván meg fogsz fizetni érte, lehet, hogy olyan csóró leszel, hogy egy rendes bugyogóra se futja majd, de megéri. Nagyrészt megéri.

    Én amúgy soha nem voltam kibírós, sőt, ha valami nagyon szar volt, és úgy éreztem, nagyon nem jó nekem, én bizony menekültem, kaptam is emiatt sokszor anyámtól. Amikor láttam, hallottam, hogy más nők miket kibírtak milyen kapcsolatokban sokáig úgy éreztem, hogy én egy gyenge és önző valaki vagyok, egy hedonista dög, akinek csak saját maga a fontos. Hogy velem biztosan nincs rendben valami, mert én nem tudnék úgy szeretni valakit, hogy elviseljem tőle a bántást, a semmibe vevést, vagy a hülyének nézést. Hogy nekem az kell, hogy jó legyen, és szeretet kell, meg őszinte beszélgetések és jó szex, és figyelem, kedvesség, megbecsülés, meg hasonló luxusdolgok, és a kevesebb nem elég, nem lehet elég. És azt is mondták még, hogy a házasság meg az együttélés milyen keserű és nehéz – arra gondoltam, hogy valami nem lehet oké, mert én nem ilyennek éreztem az miénket. Kellett ez a blog, hogy rájöjjek, hogy az, amit én várok, nem a világ teteje, hanem az alap kéne, hogy legyen,és hogy igen, teljesen oké a, ha szeretem annyira magamat, hogy csak a méltó kapcsolatot tartom számomra megfelelőnek.

    • (bocsánat, most nem akarok érdemit írni, csak azért szólok hozzá, hogy kapjak értesítést, a hozzászólásokról, egy szavatokat se akarom elmulasztani. meg hogy el ne felejtsem, most azonnal meghívom Évát egy kávéra.)

    • Igen, talán ebben az egészben ott van a logikai hiba,hogy nem azért maradunk benne a szarban,mert ŐT annyira szeretjük,hanem mert (még) magunkat nem szeretjük eléggé (jól).

      Örülök,hogy hallhatok jól működő és boldog kapcsolatokról; jó hallani, hogy léteznek ilyenek!

  18. Valaki idezte Kahil Gibran-t mas temaban. Eszembe jutott egy reszlet a hazassagrol.Nagyon tetszett nekem:
    És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
    És ő így válaszolt:
    Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
    Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
    Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
    De együttlétetekben legyenek távolságok.
    És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

    Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
    Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
    Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
    Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
    Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
    Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

    Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
    Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
    És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
    Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
    És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

  19. “A valamirevaló életben meg lehet mondani, ami van. Ami tényleg van. Magunknak és a másiknak. A valamirevaló életben vállalhatóak vagyunk. Nem csúfak, nem buták, nem passzívak, nem szerethetetlenek. A valamirevaló életben biztosan nem mi vagyunk mindig minden baj oka. A valamirevaló életben teljesítmény az, amit naponta csinálunk. A valamirevaló életben emlékezetes pillanatok sorakoznak. Könnyűség, ihlet, nagyvonalúság.

    Ne add alább.”

    Kiváló megfogalmazása a lényegnek.

  20. Annyira jó, hogy most találtam meg ezt a blogot, amikor az ideg-összeroppanás szélén vagyok. Tudom, hogy a hozzászólók nagy része már túl van egy házasságon (és remélem, hogy túl van rajta, mint hogy benne éljen), de én a 23 évemmel ugyanúgy meg tudom erősíteni a fentieket. A legfelháborítóbbnak tartom azt, hogy nem elég, hogy a férfiak degeneráltak érzelmi szempontból, de a nők ezzel a mártíromkodással még asszisztálnak is hozzá. És én vagyok a csodabogár, aki nem akar házasságot (hiszen az jogilag szabályozza az egymás iránti bizalmatlanságot), nem AKAR gyereket (mert nem másokban akarom megtalálni a saját boldogságom, hanem magamban, és ha gyerekem születik, ugyanúgy fordulok hozzá, mint bármely más emberi lényhez, nem mint a boldogságom zálogához, akin kiélhetem minden vágyam), aki nem tűri, hogy a szakmájában dekorációs kelléknek használják, mondván, pc van, aki magasról tesz a sztereotípiákra, és ezt elvárja másoktól is. Én vagyok, aki leoltja a válás ellen lévőket, hiszen a gyereknek apakép kell. Az én apaképem egy tahó volt, úgyhogy köszönöm szépen, a gyereknek ilyen apaképe ne legyen. Én vagyok az, aki nem megy bele párkapcsolatokba, ha az nem elégít ki szellemileg és érzelmileg. Gyűlölöm és a hideg ráz, mikor magasztosan előadják, hogy a nő elsősorban anya, a kapcsolaton belül is, és imádja, ha szorgoskodhat a férfi körül. Párkapcsolatban partnert akarok, nem gyereket, ne haragudjanak. (És az ilyeneknek van egy 30 perces ppt-m arról, milyen egyéb női archetípusokat ismertünk az ókortól kezdve, és sajnos ezekből csak az Anya, a Szerető és a Hárpia maradt meg). Gyűlölöm, mikor az életükben megkeseredett nők ahelyett, hogy kilépnének a szar helyzetből és tényleges példák lehetnének, inkább azt lesik, mikor lesz a többinek is szar. “Majd megtudod te is.”-mondogatja mindig nagyanyám, és én csak nevetek. Nem vagyok hajlandó szenvedni, mert nem jár érte semmi jutalom, sem itt, sem a túlvilágon, max. egy fejcsóválás a nagyfőnöktől, hogy ezt nem így kellett volna. Úgyhogy köszönöm, inkább vagyok kapcsolat nélkül (és ez is milyen hülye kifejezés, hiszen egyrészt nem rossz dolog, másrészt csak az ágyamban nem alszik más ember, kapcsolataim ugyanúgy vannak), mint egy rossz, kilátástalan szenvelgésben (és még kockacukor sem jár érte).

  21. Az én generációm /mai 40-50-esek/ e jelszó alatt szocializálódtunk: “jobb lesz, csak ki kell bírni…” Ezt mondták szüleink az átkosban, ezt hallottuk az iskolában, a munkahelyen és a házasságban. Az életünk felét megevő kommunizmusban, a másik felét ledaráló vadkapitalizmusban és a mostani értékválságban, amiben a családok, a pasik, a megszokott értékeink morzsolódnak fel. Alig hihető, hogy még bírjuk valahogy… Mi, az alkalmazkodás csodái.

    • A mi házasságunkban volt egy jelmondat, legalább egy évig ezzel keltünk, ezzel feküdtünk: “Ne aggódj, jó lesz!” Egy nap úgy ébredtem, hogy basszus, miért csak lesz? Miért nem most jó? Ilyenkor borulnak bilik.

  22. sziasztok. régi olvasó, ritkábban hozzászóló vagyok (mindig zavarban, hogy bemutatkoznom akkor most kellene-e, vagy sem). eredetileg az aktuálisba akartam küldeni a linket, és az okokat, amiért ennyire felkavart. aztán jöttem rá, hogy ide is illenék.
    amit most szeretnék: “kiventillálni” magamból, hogy ATYAÚRISTEN. hogy ez tényleg fáj, és nem szleng értelemben, hanem itt belül, a mellkasomban is, emlékek miatt.
    itt ez a, hát hogy is mondjam, “írás”, ismeritek gondolom a szerzőjét. http://envagyok.info/hallgass/
    hogy én ebben élek, így nőttem föl, hallgass és érts meg, és én hallgatok és megértek, és ráérzek, mint a kisangyal. akkor is ha mást gondolok, más a véleményem, vagy csak ki akarok állni magamért. és hogy ez minden előnyével együtt mennyire iszonyatos! hogy minden alkalommal tudatosan kell koncentrálnom, hogy mondjam ki, fogalmazzam meg, akkor is ha rettegek tőle. és mennyiszer nem megy! nem tudom kimondani, le vagyok hülyézve, vissza vagyok támadva, érzelmekkel manipulálnak. és kívülről zombi leszek, mennyien nem veszik észre, hogy üvegesedik a tekintetem, de közben, ami belül zajlik, kikaparom magam, felemésztem magam, pusztító gondolatok és képek töltik be a fejem, fáj. (legutóbb annyira elviselhetetlen volt egy ilyen helyzet, hogy az épp megnőtt körmömmel vágtam bele a bőrömbe mélyen, ilyen még sose volt, meg is ijedtem, le is van rágva most feleakkorára mind). és ami ezután jön, amikor annyira eltüntetem a dühöt, hogy képtelen vagyok dühös lenni arra, aki ezeket okozta. huss és pöcc, eltűnik, de csak látszólag, mert “folyó alatti folyóként” végig ott van, és marad, és erodál. ilyenkor végtelen szomorúságot érzek.
    engem soha nem bántottak fizikálisan, de szóval annál többször, és pont így, ahogy leírja. olyanná lettem, hogy ezeket hagytam, rájuk hagytam, ha csöndben maradok, majdcsak vége lesz, és úgyse számít, hogy megszólalok-e. és nem azért lettem ilyen “álomnő”, mert így akartam, hanem ilyenné lettem. szép lassan, kiskoromtól fogva. tehetségeim lettek így kiirtva vagy durván visszametszve. szépségeim, kincseim, önmagam. elvesztettem őket, a nyomaikat úgy kell keresnem, próbálom összerakni magam, és egyelőre elég kétesélyes a dolog kimenetele. nagyon fáj és nagyon aggaszt és félek, hogy végül tanult tehetetlenségbe merevít. (ez elég nagy ár egy egyébként igen kifinomult megérzőképességért) a dolog pikantériája, hogy azok a férfiak, akikre leginkább felnéztem, akik számítottak, akikkel legszívesebben voltam együtt, akiket tényleg megszerettem, érdekes módon pont ezt az “álomnőséget” nem tudták bennem elviselni, vállalni. mély barátságból sose lett több, sőt, sokszor a barátság is eltűnt.
    (és ez a senkiházi képes azt írni, hogy egy ilyen Nő (tehát én is) Bölcs. és ez a Helye, a jó Helye, a megérdemelt Helye. érezzem magam kitüntetve. kérdés persze, marad-e valaki átvenni a díjat…)
    köszönöm mindőtöknek, hogy van hova kiírjam magamból ezt.

    • Ajaj … hát az álomnőségről lemaradtam asszem. Miért bűzlik az, amikor ennyi nagybetűt használ valaki?
      Téged meg, ha lehetne, megölelnélek. Ne rágd le a körmeid kérlek, szükséged lehet még rájuk.

      • ez a köröm dolog ovis korom óta van, tudom, hogy miért nem kéne rágni, de ha olyanom van, akkor nem tudom abbahagyni. hullámzó, néha évekig hosszú marad, az sokszor körömlakkozás-terápia eredménye.

    • A Bölcs nőnek az is kell akit hallgasson, amit hallgasson. Nem lehet altalanositani hogy ez a dolga a nőnek. Nem minden ferfinek van mondanivaloja ,nem mindenkire lehet felnezni. Melto is kell legyen a ferfi a Bölcs nőhöz.
      Az olyan baratot amelyik nem ert fel hozzad, tul sok voltal neki nem kell sajnalni.

      • Atyavilág, szabályosan rosszul lettem a belinkelt szöveg olvasása közben, nem is bírtam végigolvasni. Apósom jutott eszembe, fontos ember volt, sok beosztottal. Háromszor nősült, a harmadik felesége csak pár évvel idősebb nálam. Az első találkozásunkkor ez a fiatal nő azzal fogadott, hogy ha nem akarok balhét, akkor betartom a papa használati utasítását, ami tömören annyi, soha ne mondj nemet, és ne szólj közbe, amikor beszél. Persze ő sem bírta ki mellette, lelépett.

      • ez a barát-dolog nem ilyen egyszerű. olyan helyzetben lévő embert, mint én, tudom, hogy nem könnyű “bevállalni”, mellette állni. nem mindenki bírja., én se bírtam két exemnél, hogy segítsek, ott legyek piszichiátriai problémáikból való kilábalásuknál. a többieket pedig, akikről írtam, azért sajnálom, mert rájuk felnéztem, követendő példának láttam őket, kicsit olyanná szerettem volna válni, mint ők.

        • De ez az egész fejtegetés beteg. Ha valaki idomított pudlikutyát szeretne maga mellé, az kőkeményen személyiségzavaros. Az nem beszélgetés, nem együttlét, ha az egyik fél mondja csak a magáét a másik meg bólogat.

          • Bruhahaha erről a volt vőlegényem jutott az eszembe, aki kifejtette, hogy nem érti, mi ez a maszlag arról, hogy meg kell mindent beszélni, mert ha a FÉRFI megtalálja a _neki teremtett_ nőt, akkor úgyis egyet fognak érteni mindenben, és a nő elfogadja a férfi döntését, mert tudja, hogy kettejük érdekében teszi.

            Na vajon miért is nem mentem hozzá feleségül? 😛

              • Igazából az volt az ok, ne mondjátok el senkinek, hogy ilyen anyóssal és apóssal nem akartam fél életen át nézni egymást az asztal túlfelén 😀 Féltem, hogy előbb hajítom ki az ablakon a levesestálat.

            • ” mert ha a FÉRFI megtalálja a _neki teremtett_ nőt, akkor úgyis egyet fognak érteni mindenben,”
              Banyek felnőtt emberek így gondolkodnak és látják a világot? Ilyenkor ledöbbenek!
              Ilyen nincs, hogy mindenben egyet ért két ember, legfeljebb hasonló a gondolatmenetük és könnyeben tudnak közös nevezőre jutni, könnyebben értik meg egymás indíttatását, azonos értékrendjük van, stb. A döntés pedig minden felnőttet megillett.
              Ha mindig csak a férfi dönt, az nem felnőtt kapcsolat, hanem egy despota kéjelgése.

        • Én pont ma lázadtam fel. “Nem vagyok a terapeutád, a feleséged vagyok! Elegem van! Oldd meg!” Hihetetlen, miket terhelnek ránk, már rég gazdag lennék, ha a pszichológusok órabérét számolnám fel a férjemnek.

          • Az a gyanúm, hogy itt kivételesen nem egyértelmű a leosztás nemek szerint. Nem csak azért, mert nálunk pont fordított volt a leosztás. Pedig elég hamar megpróbáltam mondani, hogy nem vagyok a pszichológusa, és még egyet is értettünk, hogy egy kapcsolatba egyszerűen nem fér bele, hogy a páromban a segítőt látom.
            Már legalább egy éve papíron is elváltak voltunk, mikor exem szinte elsírta magát, hogy milyenek is ezek a pasik, én voltam az egyetlen, aki igazán szerettem. Na, ezt már a hideg rémülettel kapcsolatban le akartam írni, mert engem meglepett a rémület, egész belezsibbadtam a gondolatba, hogy folytatni? Na nem! Szerencsére rögtön hozzátette, hogy nem akarja visszacsinálni – de nyilván azért legalább a tudattalanjában megjelent ez is, érezhető volt, hogy mennyire bánja, hogy nem tudtunk együtt maradni.
            Most is próbálna sokszor velem lelkizni, de már rövidre zárom azonnal.

            • De egy barátságba sem, ha csak a nyavalygás van. Én is lezártam 2 ilyen barátságot, mert éreztem, hogy különben rámegyek.
              Megkérdezhetem, hogy nálatok ez volt az alapvető probléma?

              • Nem, nálunk összetett volt a probléma, ez része volt, de nem a legerősebb. Aránylag azért értette, visszafogta magát, csak nem egészen sikerült. Sok más dolog volt, bennem is volt hiba bőven, de az alap az inkompatibilitás volt, a nagyon össze nem illés.

              • Ja, és nem, egy barátságba sem fér bele a tartós, egyoldalú segítőszerep. Más, hogy egy igazi barát (és pár) ott van a másik mellett, ha az szarban van épp, de nem krónikusan.

    • Csillagdűne, nagy ölelés! 😦
      A linkelt szövegtől agyidegrángást kaptam, ismerős volt, aztán rájöttem, honnan. Ez a fickó a dumájával ki tudja hozni belőlem az állatot – annyira dühítő, ostoba, sőt gonosz és degradáló.

    • A belinkelt szöveg…
      Anyám!
      Ennek az Istvánnak van felesége?
      Van aki ezt elviseli?
      Olvasta még valaki amúgy a Szépség Szimfóniája örökbecsűt?
      Rajtam kívül, aki volt olyan marha, dehát ajándék könyv volt, azt hittem lesz benne valami értelmes.
      Pff, de szép az is!

  23. pont ma hivtam fel az egyetemet hogy felvesznek-e szeptembertol, mert mar nem birom ki tovabb. szerdan megyek be szemelyesen, drukkoljatok hogy ne kerjenek olyan papirokat, pl nyelvvizsgat ami nekem nincs meg.

    • Amúgy meg ki kell bírni… hát én kibírtam, vaze, kibírtam, hogy az anyám majdnem kitagadott, apám egy nap alatt 10 évet öregedett, hogy a baráti köröm 95%-a balra el, és volt köztük, aki kerek perec megmondta, hogy “mi a másik oldalt választottuk”, hogy pár rekesz holmival meg a Harry Potter sorozattal kellett kicuccolnom a lakásból, amit segítettem megvenni, hogy haveromék sezlonyán kellett hónapokig kempingeznem, mert nem találtam normális lakást, hogy fel kellett adnom az egyetemet, hogy bármilyen munkát el kellett vállalnom, legyen az kamionrakodás, piacozás télen, takarítás, miközben négy idegen nyelvet beszéltem, kibírtam a barátnőt, aki megkérdezte, miből gondolom, hogy bárki más el tud majd viselni egy depressziós nőt, az esküvői tanumat, aki megkérdezte, mi lesz szegény férjemmel nélkülem de nem gondolt bele, mi volt velem mellette, hogy 10 éve turiból öltözködöm és el kellett adnom a DVD-gyűjteményemet, hogy a gyerek kedvenc filmje lett a Két Lotti, hogy évekig kérdezgette, nem akarom-e mégis megfogni apa kezét, és még sorolhatnám hosszan, hogy basszus, én annyi de annyi mindent kibírok azért, amiért/akiért érdemes, de az exeim nem voltak azok!

      • “hogy a gyerek kedvenc filmje lett a Két Lotti, hogy évekig kérdezgette, nem akarom-e mégis megfogni apa kezét,”

        Hát igen, ezek a büdös kölkök nem szoknak el arról, hogy ki akarják békíteni a szüleiket. Miért is? Biztosan, mert tele vannak sztereotípiával, miszerint egész családban élni jobb…

        • Az ellenkezőjére is van példa. Én egy időszakban gyakran kívántam, bárcsak elválnának a szüleim. Mindkettőjüket szerettem, egészen átlagos házasság volt az övék. Valószínű én voltam túl érzékeny, nehezen viseltem a feszültséget.

        • Ők nem azt hiszik, hogy egész családban élni jobb, hanem azt, hogy mindkét szülőjüket ugyanúgy szeretik, és ebben a helyzetben az ő szemszögükből a legoptimálisabb, ha a szülők együtt élnek, lehetőleg szeretetben és békében, mert az mindenkinek jobb. Az eleve egyszülős családokba született gyerekek például nem akarják a szülőjüket mindenképp összeboronálni valakivel, mert az “egész” család jobb…

          • Minket úgy is össze akart boronálni a fiam az apjával, hogy 8 hónapos volt, mikor elváltunk. Óvodás korában volt egy időszak, hogy minden nap sírt miatta. Elvileg nem emlékezhetett az akkori családi életünkre. Majd utána minden férfivel össze akart hozni, “meg akart házasítani”, aki az utamba került. Neki rendkívül fontos volt a kerek család érzése. Ez aztán összejött amikor 11 éves lett, és nagyon jó hatással lett rá. Egy kis turbulens időszak után nagyon kiegyensúlyozott kamasz lett, ami szerintem annak is tulajdonítható, hogy végre olyan családban él, amire mindig is vágyott. És testvére is lett, amire szintén mindig is vágyott. Szóval mi ezt így éltük meg.

              • Igen. Eleve egyszülősön én azt értettem, hogy a gyerek a születése óta gyakorlatilag nem élt soha “apukaanyukagyerek”-családban. De akkor te inkább arra gondoltál, hogy nem ismeri az apját. Szerintem ott is vannak különbségek. A gyerekek habitusa, az óvodában, iskolában megtapasztalt élmények, hatások azért befolyásolhatják abba az irányba a gyereket, hogy “mi miért nem így élünk?” Legalábbis láttam már ilyet is, olyat is. Olyan gyereket, akinek ez jó volt, és olyan gyereket, aki nyúzta az anyját, hogy menjél férjhez…

        • Egyébként se sírjon a szám, egész jól megúszta a gyerek. Be-bepróbálkozott az összeboronálásunkkal, de nagyon nem erőltette, talán mert előtte évekig látta, hogy a szülei nem is beszélnek egymással. Viszont amint ezzel leállt, elkezdte szorgalmazni, hogy újítsak be férjet. Hülye vagyok, mert hárítottam, nem akartam beszélni a témáról, aztán egyszercsak (kb egy évre rá) leültettem, és megkérdeztem, mi ez a sietség, ennyire akar egy apukát? Nem, felelte az én piszén pisze kölyöklányom, csak olyan régen láttalak mosolyogni, szeretném, ha boldogabb lennél. Akkor ráálltam, hogy szólóban legyek egyre boldogabb, ne gondolja, hogy ehhez pasi kell. Ma már kifejezetten hepi vagyok alapból, pasi meg ha lesz, jó, ha nem lesz, úgy is jó.

        • Amikor a legutóbb beszélgettem erről valakivel, aki elvált szülők gyereke, együttérzőn megkérdeztem, hogy ugye nehéz volt… mire ő: nem, örültem, hogy elváltak, mert azután sokkal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak lettek mindketten.
          Az egész család a legjobb, ha van szeretet és lelki egészség. De csak akkor.

        • Bocs, de nekem soha egy percig nem volt olyan ötletem, hogy apám visszaköltözzön hozzánk, sőt! 😛

          A gyerek azt mondja, amivel a rokonok mossák az agyát. Nagyszüleim is siránkoztak a válás miatt, apám is előadta, hogy anyám mekkora egy …, csak az volt a baj, hogy én emlékeztem, hogy ő meg nagyobb … volt, amíg velünk lakott. Ettől még szerettem az apámat, de könnyebb volt csak láthatáson szeretni. 😛

          • Azért ezt is árnyalnám. Az én gyerekeim agyát nem mosta senki, a nagyszülők örültek a válásnak, mással nem voltak annyira kapcsolatban, a múlt ősszel a lányom mégis megpróbálta anyjával a kettőnk kezét egymásba tenni. Nyilván elég korán elváltunk ahhoz, hogy ne legyen olyan erős a feszültség-élménye. A fiam, aki azért 3,5 évvel idősebb, nagyon hamar belátta, hogy így jobb, hogy jó lenne ugyan négyesben lenni, de az a veszekedés, ami volt, nem érné meg.
            Ezt csak az agymosásra mondom: nyilván a gyereknek az lenne a jó, ha azok, akik szeretik, akiket szeret, mindig körülötte lennének, igazából a nagymamákat is minimum a szomszédban szerették volna az enyémek. Mi meg nagyon nem.

        • Hát anyám azért vágta ki alkesz, részegen agresszív (de józanul olyan jó ember) apámat, mert 9 évesen megmondtam, hogy ha nagy leszek, nem fogom eltűrni, hogy apa bántsa. A következő részegség után ki lett vágva. Nekem meg onnantól vannak emlékeim, a korábbi időszakról kb. 3 jelenet, a többi törlődött.

      • Azért jó kérdés, mert nem jutott eszembe, hogy feltegyem magamnak, és a választ se tudom tutira. Az biztos, hogy visszanézve máshogy láttam a kapcsolatban élő magamat, kicsit kívülről nézve, és sok olyan sallangot láttam rajtam, ami nem én voltam. Amikor már nem kellett kézzel-lábbal kapálódznom a kapcsolatért, hanem fejben elengedtem a pasit is meg a gondolatot is, hogy bármiféle szükségem van rá, elkezdhettem lenyesegetni ezeket a sallangokat. Ami maradt, az mind én vagyok. Lelkem bonsai-ja. Nem bánom. Szeretek bonsai lenni. Az alkalmi turistának az erdő olyan csend meg béke meg nyugalom, de a hangyát megeszi a bogár, bogarat a rágcsáló, rágcsálót a kisragadozó, azt a nagyragadozó, és a fák se terebélyesednek akármeddig, ha jó talajra esett is a mag, a régebb élő dögnagy fák alatt az árnyékban satnya kis növendékfa lesz csak, az első hozzávakaródzó vaddisznó kettétörné. Jó nekem egyedül, cserépben, így legalább mindig én döntöm el, miből mennyit kapok és mekkorára engedem nőni magam.

        • Aha. Nem tudom, az az érzésem, hogy a kérdésre nem kaptam meg a választ, de jókat írsz nagyon. Én imádom az erdőt, napokra, hetekre is. És nagyon jól érzem magam egyedül is. Szemlélődöm az erdőben is. És látom, hogy megesznek egyet-mást, de azt is nézem, ez van. És hát: vigyázz magadra a cserépben is. Tartsd távol a liszteskéket, meg a többi élősködőt..

            • Jaja, értem. Csak gondolkodtam, hogy mennyire lett ez arra válasz, vagy hogy mondjam. Aztán arra jutottam, hogy semennyire. Nagyon érdekes, teljesen más szempont, ez meg nekem nem volt meg, ezen én nem gondolkodtam el soha. Hogy én hogy is vagyok? Cserép? Erdő? Bonsai vagy sallangok? Illetve mi is a sallang, mert van, volt. Nyesegetem – vagy leszárad rólam, mint az erdei fáról a sötétben maradt alsó ág?
              Begonia rex mit csinál, hogy nem marad meg?

            • Semennyire, mert nincs meg nekem a válasz, csak hangosan gondolkozom a kérdés kapcsán, aztán vagy lesz rá válaszom, vagy nem, de apám mindig azt tanította nekem, hogy a kérdések fontosabbak, úgyhogy köszönöm.

              Hogy bonsai, erdei fa vagy cserepes fikusz vagy-e, az attól is függ, melyiket minek tartod. Én mindig úgy gondoltam, erdei faként sose éltem volna túl a gyerekkorom. Sokan torznak és természetellenesnek tartják a bonsai-t, én nem. Ők sértésnek vennék, ha annak nevezném őket, nekem kellemes a képzettársítás.
              Nekem sallang volt mindaz, amit nem magamtól és belülről növesztettem, hanem erőszakkal facsartam ki magamból vagy simán magamra aggattam, hogy valaki másnak örömet okozzak vele, esetleg másnak, jobbnak, szebbnek látszódjak. Ezeknek a javát lenyestem. Némelyik magától pottyant le, másokat külsősök törték porrá. Lesem az ágaimat, melyik a sajátom, melyiket oltották rám amíg nem figyeltem. Melyik hasznos, melyik csak viszi az életerőmet. Work in progress.

              Rex begonia nálam azt csinálja, hogy szépell 1-2-3 hónapig, aztán rajtaütésszerűen lekókasztja a leveleit, elpunnyad és meghal pár napon belül. Ezt csinálja akárhány lakás akármilyen fekvésű akárhány ablakában, akárhány tápszer, akármilyen víz és akármennyi törődés dacára, akárhány szakirodalom elolvasása után is. De egyszer még lesz egy rex begónia üvegházam, mert a rex begónia életem egyik nagy szerelme, és ha megfeszülök se tudom megmagyarázni, de imádom őket és megveszek értük.

              • Érdekes, amit a bonzairól írsz, vagyis magadról mint bonzairól. Egyszer láttam egy rakat bonzait, jázminból, épp virágoztak, illatoztak.
                Work in progress egész életünkben, nem?
                Begónia: fura. Nem tudom, pont a rexet annyira nem ismerem, de anyámnak volt még pár évtizede, megmaradtak. Más begóniákkal van tapasztalatom, azok nagyon szívósak.

  24. De a fene ott egye meg, a férfiak soha egyetlen kapcsolatot sem bírnak ki, nem is akarják, nem is próbálják. Ha előbukkan valami, amit ki kellene bírni, akkor magától értetődő a le- és kilépés. Nekik nincs olyan, hogy mielőtt lépnének, próbáljanak szólni, kérdezni, változtatni. Számukra nincs akkora értéke egyetlen kapcsolatnak sem, hogy erőt és időt fektessenek a megjavításába. Ha valami nem tetszik, eltűnnek, utánuk az özönvíz. Ha ők mennek, ott nem jár a nőnek a szembenézés, az esetleges fájdalmával, dühével, szomorúságával való szembesülés.

    Többek között ezért nem akarok férfit a közelembe, mert tudom, hogy figyelmeztetés nélkül, bármelyik percben el fog tűnni. Nekem a társ olyan ember (kellene) legyen, akiről tudom, hogy ott volt nekem tegnap is és ott lesz nekem holnap is, és ha már nem tud ott lenni, az nem egyéni és pillanatnyi döntése, hanem közösen észrevett, megbeszélt és megoldhatatlannak ítélt problémák következménye.

    • “férfiak soha egyetlen kapcsolatot sem bírnak ki”
      ezt szeretném árnyalni
      a csoportjaimban vannak férfiak is, akik próbálják, akarják, a kapcsolat rendezését is, önmaguk megértését is. 1:3 arányban, tehát egy 8 fős csoportban általában 2-3 férfi van, ez tükrözi a valós, “kinti” állapotot, arányokat

      • Meg van olyan is, aki nem bírja, de akárhogy biztatod, nem megy. Mert kényelmes neki, azt viszont bírja, csak téged nem bír. Én kicsit jobban örültem volna, ha eltűnik, mikor már nem bírta, a külön töltött idő jólesett volna, de maradt.
        Más: és tegyük hozzá, hogy aki nem bírja, de próbál javítani és marad, általában keres hozzá bizalmast, lelki társat, szemetesládát. Egy nőt. Vagy szeretőt. És ha nem jó még úgy sem, akkor jön a magunkbanézés. Nem így van?

      • Szerintem Piszke amikor eltűnős pasikról beszél, akkor nem a hosszú kapcsolatból, ágytól asztaltól eltűnő fickókról beszél, hanem a még együttjárós,randizós fázisból nyom nélkül eltűnő alakokról.
        Nekem is volt szerencsém ilyenhez, ******* ezt kívánom neki, így 4 év távlatából is. Fujj,

    • Tegnap négy másik pasival beszélgettem. Hárman kibírják már egy ideje. 2-3-4 gyerekkel, egy asszonnyal. Kettőről biztos vagyok, hogy nem is félre…nézegetős. A negyedik csóka a harmadik házasságára készül. Nálunk meg egyformán nem bírtuk ki. Kicsi minta, csak úgy mondom. Kicsit nagyobb kitekintésben is hasonló az arány, asszem. Figyelmeztetés nélkül eltűnő pasiról alig tudok (azért van személyes ismeretségemben is), ellenben olyanról, ahol a nő lépett ki, de azért, mert a pasi kicsit sem tett bele a kapcsolatba, olyat bőven.

      • Kedves Laci, megkérdezhetem, hol beszélgettél a kibírós pasikkal? Esetleg edzőteremben, kávézóban, sörözőben? Vagy netán játszótéren, iskolai ünnepségen, gyerek edzése alatt várakozva öltözőben? Miközben a kibírósok asszonyai hol hédereltek a gyerekekkel? Csak úgy kérdezem.

        • Egy sörözőben. Én azért jutottam el, mert végül mégsem nálam aludtak épp a gyerekek, de két nappal korábban még úgy volt, hogy nem jutok el. Három pasi bőven van a gyerekeivel, máskor a feleségeknek van kimenő, ahogy az én exemnek is (az egyik nem tudott ott maradni az évfolyam-találkozón, mert az öt évben egyszer rendezett, hónapokkal előbb bejelentett eseményt nem jegyezte meg a felesége, és kötelező családi programot szervezett). A negyedik, na ő elvált, és hát nem a kibírós eset. Ja, az évfolyam-találkozós azért ment el előbb, mert a lányát kellett fuvaroznia, ezért persze buborékos vizet ivott, pedig nem absztinens.

          • Exemmel volt közös google-naptárunk, megmondtam neki, szétszórt nőt vettél feleségül, amit beírsz a naptárba, arra emlékezve lesz, amit elmondasz, arra nem adok garanciát.

          • “ezért persze buborékos vizet ivott”
            Persze hogy persze 🙂 Ez már csak ilyen, ha lánya van az embernek. (Nekem is vannak kimenős estéim egy ideje, aztán mondjuk a felében közbejön valami. Jellemzően lebetegszik egy gyerek.)

            Jellemzően miket “kibírnak” ezek a pasik? (már ha van értelme így absztraktolni.)

            • Ne kötöccköggyé! A kibírásról pont annyit, hogy nem nagy dolog “kibírni”, legalábbis tuti, hogy kisebb dolog, mint nőnek egyedül maradni egy lelépő. érdektelen “apa” által cseppet sem támogatva, gyerekekkel. Nem tartom teljesítménynek, amit ezek a pasik, vagy éppen én csinálok, említésre sem méltó minimum. Ennyire azért sokan képesek (vagyunk).

          • Na most tényleg nem azért, hogy kötöcköggyek, de tényleg: mit bírnak ki? A családdal járó kötelességeket, monotonitást, soha véget nem érő feladatokat, arany legényéleti szabadságuk megnyirbáltságát? Hogy mindig ugyanahhoz az asztalhoz kell leülni vacsoráni, ugyanabból a szekrényből kivenni az inget? Netán még ugyanabba a szennyeskosárba be is dobni? Ugyanazt a 2-3-4 gyereket fuvarozni, szülői értekezletére járni? Ugyanazt az igát, amit az asszonyok is húznak még egy jól működő családban is? Vagyis amit mindenki vállal, amikor együttélést, pláne gyereket, -keket vállal? Vagy olyasmi, derekat roppantó permanens boldogtalanságot és annak az okát – amikről nagyjából ez a bejegyzés szól? tényleg érdekelne. Mert ha “csak” az előbbi, akkor azért ugye ne adózzunk már egyperces néma felállással az áldozatnak… ha meg nem, hanem több, más, akkor mi lehet, amit ilyen, már-már statisztikai mennyiségben cipelnek ritkán látott ivócimboráid?

            • Az “kibírás” szót nem én használtam ezzel kapcsolatban. Le is írtam, hogy nincs ebben semmi hősi, vagy egyáltalán, említésre méltó teljesítmény. Piszke írta, hogy ezt SEM teszik meg, a minimumot sem, erre írtam, hogy szerintem szignifikáns mennyiségben igen. Ja, azt sem állítottam, hogy az említett esetekben nem az asszony tesz még így is többet a férjnél.

            • Tényleg, de tényleg nem kötözködésileg, csak te írtad ezt: “Tegnap négy másik pasival beszélgettem. Hárman kibírják már egy ideje. 2-3-4 gyerekkel, egy asszonnyal.” Akkor csak arról beszéltél, hogy “kitartanak” a kapcsolatban? Mert Piszke is abban az összefüggésben említette a kibírást, hogy amit történik bármi extra, “Ha előbukkan valami, amit ki kellene bírni, akkor magától értetődő a le- és kilépés.” Te írtad erre, hogy a négyből három “kibírja”. Ezért gondoltam, hogy valami említésre méltó, extra “bírnivaló” van a három esetben, és ezért érdekelt volna nagyon, miről van szó. Arra nem gondoltam, hogy arra utalsz, hogy a négyből három pasi a családjával, és még nem lépett le (mert ezt én is említésre sem méltó minimumnak gondoltam)… Most elgondolkodtam, ha az én férjemmel söröztél volna, hogy interpretálnád az életét?

              • Hm. Igazad van, én voltam figyelmetlen. Bocs, és bocs Piszke. Valahogy én úgy értelmeztem, hogy ilyen hétköznapi kibírni valók. Akkor viszont egyet ismerek, ahol a pasi kitart a nagyon súlyosan beteg gyerekkel, nem könnyű életben a családdal, kibírja. De ott az egész családon nem azt látom, hogy kibírásnak élik meg, pedig hát az (is). Ja, van még egy, súlyosan autista, születéskori oxigénhiány miatt enyhén egyébként is fogyatékos gyerek, ott is maradt a pasi, de ott is a feleség azért többet visz a vállán talán. Viszont egy rakás olyat, ahol a férj lelépett hasonló vagy akár kisebb problémáknál.

      • Az én exem is kapcsolatba kicsit sem tevős volt. Én küldtem el. De sosem gondoltam azt, hogy én léptem ki a kapcsolatból. Úgy gondoltam, én lépdeltem a szokásos tempómban előre, vittem a vállamon a kapcsolatot is, ő maradozott ki belőle amíg végleg le nem maradt, én csak kimondtam ezt.

  25. Az én sorskönyvemet írtad le Éva!
    Illetve az enyém is.
    Annyi mindent csináltam összeszorított foggal.
    Annyi energiából, amit a “ki kell bírni”-ra elvesztegettem, a világot ki lehetett volna fordítani a sarkaiból.
    Egy csomót olvastam itt tegnap is, régi bejegyzéseket, mennyi, de mennyi energiám ment pocsékba!
    Elkezdve attól, hogy hogy gyűlöltem a külsőmet kb. 13 éves koromtól, mennyi energia a semmire!
    Azt hittem, egy ilyen csúf béka, mint én, örüljön mindennek, és ne szabjon feltételeket.
    A Jóisten áldja meg azt a csodálatos pszichológust, aki kihozott ebből!
    A többi már rajtam múlik!

    • “Azt hittem, egy ilyen csúf béka, mint én, örüljön mindennek, és ne szabjon feltételeket.”

      Ugyanez.
      Áldom a pszichológusodat. Nekem is egy pszichológus segített és végül egy külföldi út hozta meg a végső áttörést.

      Csak szépet kívánok Neked és hogy örökre taposd a földbe a szemüveget, mely nem engedi szépnek látni számodra a dolgokat, csak mert azt hiszed, nem vagy rá méltó. Az vagy. Azok vagyunk.

      • Köszönöm erenya, neked is!
        Szar ez az érzés, ami még mindig megvan, ez a “nem érdemlem meg”, pedig megérdemlem, megérdemelném, csak nem hiszem el.
        A külföldet nekem is mindenki mondja, csak én gyáva vagyok.
        A csúf békaság pedig ugye milyen érdekes?
        Aki csúf béka volt kiskorában, az a lelke mélyén többnyire az marad.
        Én is az vagyok, pedig 25 éves koromtól rohamosan “kupálódom kifele”, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam.

        • Én is gyáva voltam. Mármint a külföldhöz. Aztán mikor egész télen 15 fok volt a lakásomban és gyakorlatilag a barátaim etettek, belevágtam. Életem legjobb döntése volt.

  26. Sziasztok!
    Adél gondolataival maximálisan tudok azonosulni. Igen, nekem is elegem van abból, hogy k e l l mellém egy férfi. Ha magam jól elvagyok magammal, a környezet tuti biztosít róla, hogy szarul érezzem magam amiatt, hogy épp nincs kapcsolatom – ferdén néznek rád, ha társaságba egyedülálló nőként mész, értetlenkedik az utazási irodás, színházjegyes, stb. De olyan kapcsolatra – körülnézve – egyre kevésbé vágyom. A korombeliek – csakazolvassai találó kifejezést használva – nem méltók.
    Üzleti nyelvre fordítva én úgy látom a jó párkapcsolatot, mint a jó vállalati fúziót. Amikor 1+1 több mint 2. Akkor van értelme, akkor jó. Néha persze ábrándozok róla, hogy milyen lenne, hogy milyen jó lenne szeretni valakit, aki hagyná és akivel az oda-vissza egyenlő arányban működne. Akivel vállvetve, egymás hátát támasztva néznénk szembe a világgal. De miért is vágynának erre, ha van, aki megadja nekik a mindent, az alárendelődést? És ilyenkor úgy gondolom, hogy megérdemlik (a férfiak a saját butaságukat). Mert nem lehet igaz, hogy nem érzik az ürességet, ami azokban a kapcsolatokban van (a kizsákmányolás hogy lehet boldogságforrás?). De nem érdekli őket, mert annyira ki vannak szolgálva. Sok ismerősöm lakik otthon, mert van aki még mindig kiszolgálja őket, és igaz is, miért is váltanának? Nem kell csekket feladni, hivatallal, mosógép szervizzel törődni, ingyenhotel. És úgy is, hogy mindezek ott vannak nekik, nem hagyja nyugodni őket, hogy én miért nem akarok beállni ebbe a sorba? Ha nekik nem kellek, miért zavarja őket, hogy levonulok a színről és kiszállok a játékból?
    Mennyire undorító kettősség volt, amikor megkérte a kezed, de ha lakodalmas menetet láttatok kézen fogva sétálás közben csak elmorzsolt egy “szegény barom”-megjegyzést. Mekkorát nyúlt az arca, amikor megszabadítottam attól, hogy ő maga is “barommá” váljon. Milyen gyomorforgató volt, hallgatni hetekig “soha nem találsz majd senkit aki annyira szeret mint én”. Mennyire nem értette a választ, hogy nem az kell hogy annyira, hanem hogy nekem megfelelően. Mennyire nem értette az érdemei felsorolásai közepette, hogy számomra (ahogy csakazolvassa gyönyörűen megírta), az a szóra sem érdemes minimum.

  27. Pont egy hasonlót borítottam ma a férjemre. Most a házimunkával kapcsolatban. Hogy nem bírom egyedül. Hogy azért, mert ő épp a munkahelye miatt mélyrepülésben van, én csinálok mindent itthon, mert ő depizik. Hogy mellette vagyok, de hogy ez mennyire megterhelő most már nekem. És felfogta, csinálja, érti. Ez nagyon jó!

    • A legtöbb férfival szerintem ez az egyik legnagyobb probléma!
      Hogy a XXI. században még mindig itt tartunk, hogy a nő végzi a házimunkát és a nő neveli a gyereket. Mindig mondtam, hogy miért is? Hogy én is dolgozom 18 éves korom óta, akkor miért is csak én végezzem.
      Amúgy valami kibúvó mindig volt, mindig van. Most a munkahely, most ezt kell csinálni, most el kell mennem stb. Rohadtul nem tűnik fel, hogy a nőnek nincs ilyen lehetősége. Érdekes, ha mi le vagyunk terhelve, senkit nem érdekel, akkor is vinnünk kell a házimunkát. És akkor ki is az erősebbik nem?
      Nekem a mostani kapcsolatom a legelső, akivel több év óta együtt vagyunk és nagyon sokat változott a hozzáállása, ő az egyetlen, aki a hegyi beszédet megértette. De még így sem olyan, amilyennek lennie kellene ennek az egésznek, hogy ne kelljen állandóan mondani, hogy jaj majd ezt ide tedd, azt intézd el légy szíves, az ott találod.
      Nem fogom megérteni soha, miért gondolja sok férfi, hogy a nőknek természetes egy másik felnőttről való gondoskodás?
      Egy felnőtt ember nem arra vágyik, nem azért költözik össze egy másik felnőttel, hogy kiszolgálja vagy tanítgassa, hogyan kell gondoskodnia saját magáról.

      • Nehéz, nehéz. Főleg olyankor, mikor a fiam cuccait a hétfői kezdésre én állítom össze. Észbe szoktam kapni, hiszen ő maga is meg tudná csinálni. Meg kávét is készít, takarítani is tud(na), meg a boltba is lemegy tejért, ha épp eszembe jut, hogy őt küldjem. Jó lenne, ha az ő társának ezeket már nem kéne magyarázni. De amíg egy anyuci-nagymama nevelte férfival élek együtt, ez napi küzdelem, de van fejlődés, csak nem olyan, amit szeretnék.

  28. na de miért kéne kibírni? Nem értem. Minek? Ha nem jó, akkor nem kell kibírni. Talán 100 éve még tényleg ki kellett bírni, de ma? Hát van az úgy, hogy téved az ember, és akkor semmi értelme a kibírásnak. Persze ha van(nak) gyerek(ek), az nehezebbé teszi a döntést. Meg egy sor egyéb is, pl. a pénzhiány vagy a sok pénz.

  29. Ritkán szólok hozzá a témákhoz, most kikívánkozik nagyon.
    Én azt hiszem magam példáján okulva, hogy ez nagyon mélyen van, leginkább lelki dolog. Én ma már pszichoterápia keretében kutatom, miért voltam évekig benne egy bántalmazó (ráadásul szeretői) kapcsolatban. Olyanok jöttek ki a tesztekkel, mint érzelmi depriváció (érzelemmegvonás), csökkentértékűség-szégyen, büntető készenlét, önfeláldozás, bizalmatlanság/abúzus sémák, leginkább elfogadó módban aktiválódva. Nem untatnálak titeket a részletekkel, de a lényeg, hogy a sémákat az ember kamaszkoráig szedi össze, és azok elfogadó, elkerülő vagy túlkompenzáló módon aktiválódnak adott élethelyzetekben, amíg fel nem ismeri, hogy valami nem stimmel vele és nem változtat rajta, akár segítséggel. Aki pl. az érzelmi depriváció sémát elfogadva éli az életét, annak “kiváló” egy olyan partner, aki mellett kellőképpen megélheti az érzelmi hidegséget, ha ehhez még van neki abúzus sémája is, még a bántalmazást is vele kaphatja a partnerétől, a többi felsorolt sémával pedig még tovább halmozhatja az “élvezeteket” nyilván nem tudatosan. Egyszerűen ahhoz van hozzászokva, hogy neki ez jár, ezt érdemli meg, nem jobbat, nem többet…. Eszköztelen voltam, nem volt mintám arra, hogyan is védhetném meg magam. Ezek a sémák nem arra fogják vinni, hogy kilépjen, ha mégis kikeveredik valahogy belőle (engem kirúgtak, mikor más érdekek már erősebbek voltak), talán átesik a ló túloldalára, és lesz belőle elkerülő, aki a bensőséges emberi kapcsolatoktól megfosztva magányosan éldegél. Na én ezen a ponton kerestem terapeutát, amikor felismertem, hogy a ló túloldalán vagyok, ami mondjuk már fél siker, hiszen nem benne legalább egy bántalmazó kapcsolatban, viszont egészséges párkapcsolatot még nem sikerült kialakítanom.

    • Ez nagyon jó, hogy dolgozol ezen, kívánom, hogy megerősödj és a kezedbe vedd a sorsodat, a jóllétedet!
      Szerintem azt senki sem tagadja, hogy a személyes sérülések kiszolgáltatottabbá tesznek az abuzív helyzetekben, az érintettek hajlamosak elszigetelődni, nem tudnak nemet mondani, kisebbségi érzéssel, szorongással, kötődési zavarokkal küzdenek, stb. Ez így van, én is tagja vagyok ennek az illusztris és cseppet sem kislétszámú klubnak, és én is igyekszem kezembe venni a sorsomat és rendet rakni abban a kupiban, amit a családom ebből a szempontból rám testált. De az is van, hogy sajnos a társadalom is hajlamosít és maga a társadalmi beidegződések is traumatizálnak, a nőknek pl következetesen azt tanítva, hogy kisebb értékűek, hogy szeretetet csak áldozatok és önfeláldozás árán kaphatnak, hogy nekik mindenért sokszorosan meg kell dolgozni…. a férfiaknak pedig épp az ellenkezőjét, ezért ők természetes jussuknak tekintenek sokmindent, ami a nőknek nem az, és sokszor nem veszik észre, hogy amikor ezt megkapják, annak mások (többnyire nők, vagy náluk alacsonyabb státusú férfiak) áldozathozatala az ára.
      A személyes felépülés és terápia megerősíti az egyént a lenyomó viszonyok közepette, de sajnos arra nem ad megoldást, hogy mit lehessen kezdeni ezekkel a kegyetlen játékszabályokkal. Szerintem gyógyító az is, ha felismerjük, és tudomásul vesszük, hogy ezek a körülmények léteznek, és bizonyos mértékig tehetetlenek vagyunk velük szemben. Innentől kezdve mindenki az egyéniségének és vérmérsékletének megfelelő “megoldást” választ, ami sokszor félmegoldás, én pl határozottan ennek tekintem a társtalanul élést, amit pl. én választottam, mert én nem ezt akarom, csak jelenleg nem tudok jobbat. Közösségi síkon megoldás lehet a társadalmi aktivizmus is. Mindezek mellett én nagyon határozottan az egyéni terápia mellett (is) vagyok, mert egyrészt a meddő rinyálás baromira nem segít, másrészt a csak aktivizmusba rakott energia sokszor kiégeti és felemészti az egyént, szóval önmagában az sem megoldás.

      • “nőknek pl következetesen azt tanítva, hogy kisebb értékűek, hogy szeretetet csak áldozatok és önfeláldozás árán kaphatnak, hogy nekik mindenért sokszorosan meg kell dolgozni…. a férfiaknak pedig épp az ellenkezőjét, ezért ők természetes jussuknak tekintenek sokmindent, ami a nőknek nem az, és sokszor nem veszik észre, hogy amikor ezt megkapják, annak mások (többnyire nők, vagy náluk alacsonyabb státusú férfiak) áldozathozatala az ára.” – pontos, köszönöm!!

  30. hm, elkezdtem írni egy kommentet, és nem tudom, közben mit csináltam, de vagy eltűnt, vagy elment félig megírva. Bocs, ha ez utóbbi történt, most már nincs kedvem újra bepötyögni. 😦

  31. Olvasom csak olvasom és fájok…

    És vakargatom elő én is a félelmeimet: miután évek óta hisztériázok a barátaimnak, hogy mikor lesz már végre gyerekem – ha egyszer megadatik, akkor nem fogok merni senkinek egy rossz szót szólni, ha fáradt vagyok vagy nehéz lesz vagy esetleg kapok egy krónikus beteg kicsit, mint Naja – mert biztos vagyok benne, hogy mindenki azt mondaná: te akartad ennyire, itt van; oldd meg.

    Miért kell ennyire visszatunkolni egymást a szarba?

    Miért kell azt válaszolnia egy középkorú nőnek, akitől megkérdezem, hogy tűrheti el, hogy a férje nyilvánosság előtt lehülyézze, hogy “a házasság ilyen, előbb-utóbb mindenki ide jut, majd megtudod te is”???

    Miért kell kibeszélni az emberből a boldogságnak a reményét is?

    Ilyenkor ki szeretnék szállni a világból.

  32. Írtam megint sokat-sokat a kisfüzetembe, hogy majd beírom ide kommentnek, ha épp “nem piszkál a család”. De nem írom be mégsem, minek ide egy sokadik nagyon hosszú és nagyon negatív komment tölem arról, hogy nagyon nem vagyok jól. És hogy összeszorított foggal “kibírom” a napjaimat. Várom az estét, várom a hétvégét, ennek is vége, már április van, ez az év is elszalad. De hova is? És néha az érzés, amit e blogon kívül senki nem erősít meg, sőt mérgesen leint, hogy el akarok menni, nem tudom hova, de innen el, ez nekem nem jó, megfulladok a boldogtalanságban, a lelkiismeret-furdalásban, a testi-lelki kielégítetlenségben. De nem megyek, nem mehetek, mert miért is mennék, “örüljek, hogy van valaki mellettem”, úgy örültem, amikor végre kellettem valakinek, azóta 5 évvel öregebben és 20 kilóval kövérebben, a magyar munkaerőpiacról kiesve, az itteniből még kirekedve, pénz nélkül, egészség nélkül, energia és önbizalom nélkül, kisgyerekkel (akit az apja úgysem akar majd elengedni), de akár gyerek nélkül is (viselve a Gyerekét Elhagyó Anyák bélyegét a homlokomon) hova és hogyan? Meg különben is “olyan rendes ember”. “Mindent megtesz értetek, amit csak tud”. És ez igaz.. Akkor csak ennyit tud? Vagy én akarok nagyon sokat? Néha már azt kívánnám, -leírni is szörnyű-, hogy lenne inkább egy alkesz brutál állat, aki üt-ver, legalább igazolhatnám magam és mások előtt, hogy miért nem jó vele, (persze valószínűleg nélküle sem jó), mint ahogy a végre elkezdett orvosi kivizsgálások közben is szinte vártam, hogy legyen már egy tumor, vagy valami egyéb komoly, hogy legalizálni tudjam az állandó kimerültséget, ne csak egy hisztis, gyenge, gyógyszerezett “depis” nő legyek. És közben a kalapálás a fejemben, hogy kell még egy gyerek, nem lehet, hogy a fiamnak nem lesz testvére, nem lehet, hogy ne legyen lányom, vagy legalábbis ne próbáljam meg, csak azért, mert képtelen vagyok az irracionális félelmeimet legyőzni, mert lusta vagyok és gyáva, és képtelen vagyok anyává válni. És ne mondjátok, hogy nem kell, nektek már van több is, fiú is, lány is, vagy ha nem, akkor tudatosan vagytok gyerektelenek, én beleugrottam ebbe a folyóba, lassan belefulladok, pedig azt hittem, tudok úszni. Szültem egyet, minek is?, de kell még egy, dühít vagy elkeserít, amikor meglátok egy nőt min. két gyerekkel az utcán (talán említettem már itt). Egész életemben ezen fogok agyalni, beleőrülök, ha nem szülök még egyet, de abba is beleőrülök, ha szülök, tulajdon képpen már beleőrültem.
    Na, csak megírtam a csúnya kommentemet megint.

    • Találkoztál-e már a legmélyebb vágyaiddal? Hülye kérdésnek tűnhet, de pont mikor én is azon vacillálok, hogy szüljem-e a harmadikat vagy ez a kettő is pont sok, nehéz rájönnöm, hogy külső elvárás vagy belső vágy van-e mögötte. Azt hiszem, mindkettő, de le kell tisztulnia mindennek, hogy világosan látszódjék az én legmélyebb vágyam. Gyerekkel, életformával, célokkal kapcsolatban.

      • Legalább annyira vágyom rá, hogy újból szüljek, mint amennyire rémesnek találom a gondolatát is. Ez tudom, hogy furcsa, de nehéz megmagyarázni. Igazából ez kevésbé szól a párkapcsolati problémámról (nyilván nem könnyíti meg a döntést), sokkal inkább a pszichémről, a szülésem utáni pszichohorrorról, és abból, hogy kijövök-e valaha belőle? Azt hiszem, van benne egy ilyen dac is, hogy le kell győznöm az “agyrágó” manómat. Méghozzá a pszichiáterek nélkül (vagy akár ellenükben).

    • Nem csúnya. Őszinte.

      Az eddigi “csúnya” kommentjeidről lemaradtam, úgyhogy csak tippelni tudom, hogy a párodtól nem kapsz elég megértést, talán időt sem – annyi kérdés merül fel bennem, de hát itt ez nem a megmondófelület. Jól veszem ki a szavaidból, hogy külföldön éltek? Ha összespórolnál egy jegyre valót, lenne hová hazajönnöd? Akár egy baráti kanapé?
      Mindig az tezsi fojtogatóvá a helyzetet, ha az ember úgy hiszi szentül, hogy nincs belőle kiút. Őrültségnek, nevetségnek hangzik bármi alternatíva. Pedig én meg azt hiszem szentül, hogy van, és sokszor pont a legőrültebbek válnak be. Tényleg nincs, akire számíthatnál, aki egy kis ideiglenes talajt adni a lábad alá, ha lépnél?

      • Fizikailag lenne hová mennem, több olyan lakás van (pl. a szüleimé), ahonnan pár hónapig nem dobnának ki.

        “De nem megyek, nem mehetek, mert miért is mennék, “örüljek, hogy van valaki mellettem”, úgy örültem, amikor végre kellettem valakinek, azóta 5 évvel öregebben és 20 kilóval kövérebben, a magyar munkaerőpiacról kiesve, az itteniből még kirekedve, pénz nélkül, egészség nélkül, energia és önbizalom nélkül, kisgyerekkel (akit az apja úgysem akar majd elengedni), de akár gyerek nélkül is (viselve a Gyerekét Elhagyó Anyák bélyegét a homlokomon) hova és hogyan? Meg különben is “olyan rendes ember”. “Mindent megtesz értetek, amit csak tud”. És ez igaz.. ”

        Inkább arról van szó, hogy nem tudom meghozni a döntést, illetve még azt sem tudom milyen döntést kéne meghoznom, nem vagyok tudatos, nem hiszek magamban és félek a külső ítéletektől. De mindenképp nehezít a döntéshozatalban az, hogy a gyereket nem tudnám hazavinni Magyarországra, csak az apja engedélyével, itt meg egyenlőre lehetetlennek érzem, hogy önálló egzisztenciát teremtsek, amivel a gyereket is el tudom tartani. Tehát itt jogilag vert helyzetben lennék, az apa jóindulatán múlik minden. Ő egyébként jóindulatú, de szerinte együtt kéne maradnunk.

    • Az utolsó házasságomat akkor kezdtem temetni, amikor rajtakaptam magam, hogy gyűlölöm az utcán szembejövő vadidegen terhes nőket, a kismamákat, főleg ha két-három gyerekkel grasszáltak, némelyik mellett volt férfi is, amelyik figyelt a gyerekre, felvette vagy tolta a babakocsit, és ránézésre rendben volt náluk minden, hú de rühelltem a mocskokat hogy ilyen boldogok mernek lenni nyilvánosan! És szégyelltem magam érte, és tudtam, hogy igazából a nemsokára exférjjé minősített pasasra vagyok mérges, meg magamra, amiért nem láttam előre, de közben rá se tudtam nézni a kismamákra, akiknek a gyereke nem egyke, miközben az én lányom kistestvérért könyörög, és nem és nem és nem tudom neki megmagyarázni, hogy az bizony már nem lesz. Már nem lesz. Az eszem veszteném, ha hagynám magamnak átérezni, igazából mennyire vágyom a babázásra újra meg újra, de már van egy nagy gyerek, aki miatt szükség van az eszemre, úgyhogy nem hagyom, nem merülök bele, hessegetem el magamtól a gondolatot és belepusztulok. Ezt is ki kell bírni.

      • Mindig megdöbbenek ezen a blogon, hogy mások is vannak, akik ugyanúgy éreznek, mint én bizonyos dolgokban. Jó ezt tudni, kevésbé érzem magam marslakónak. Bizony rossz ez, amikor másokon dühöngök, irígykedek, és közben tudom, hogy ez tök ciki érzés, szégyellem is. Vajon megtörténik még egyszer az életemben, hogy magamra leszek büszke, nem másokra irigy? 😦

  33. Meséltem a férjemnek erről a bejegyzésről. Hogy mennyi nehézsége van sok nőnek akit a férfiak cserben hagynak , és főleg gyerekkel, több gyerekkel…Azt mondja s férjem -Nem birják, és megszöknek.
    Akkor gondolkoztam hogy tényleg ez igy van. Nálunk is voltak,vannak ilyen árnyalatok és van a nagyapáimnál is. Egyetlen férfitag akit gyülöltem az apai nagyapám aki özvegyen maradt négy gyerekkel ,és cserben hagyta őket. Apám mégis gondoskodott róla öreg korában…
    Eszembe jutott egy régen olvasott könyv néhány sora
    John Steinbeck Érik a gyümölcs Ezt nagyon megjegyeztem.

    “Az emberek kijöttek a házakból, szimatolták a forró, szúró levegőt, aztán eltakarták az orrukat. Kijöttek a gyermekek is, de nem szaladgáltak, nem kiáltoztak, ahogy eső után szoktak. A férfiak ott álltak a kerítés mellett, s nézték a tönkretett kukoricát, amely most gyors száradásnak indult, alig egy kis zöld bukkant ki a porréteg alól. Hallgattak, s nemigen mozdultak. Aztán kijöttek a házakból az asszonyok, s odaállt ki-ki az embere mellé – ki akarták fürkészni, vajon most megtörtek-e a férfiak. Titkon lesték a férjük arcát, mert bánja az ördög a kukoricát, amíg valami egyéb megmarad. A gyerekek ott álltak a közelükben, meztelen lábujjukkal alakokat irkáltak a porba, s valami titkos érzékszervükkel kutatták, hogy a férfiak és az asszonyok megtörnek-e. Rábámultak a férfiak és az asszonyok arcára, aztán gondosan húzogatták tovább lábujjukkal a porba írt vonalakat. Lovak jöttek ki a vályúkhoz, s orrlikaikkal megfújták a vizet, hogy felszínéről eltisztítsák a port. Egy idő múlva a figyelő férfiak arcáról eltűnt a tompa megdöbbenés, s valamennyi arc kemény, haragos, ellenálló kifejezést öltött. Az asszonyok pedig tudták, hogy meg vannak mentve, nem tört meg senki. Aztán megkérdezték: Mit csinálunk most? És a férfiak azt felelték: Nem tudom. De azért rendben volt minden. Az asszonyok tudták, hogy rendben van, s tudták a figyelő gyermekek is. Asszonyok és gyermekek tudták a lelkűk mélyén, hogy semmiféle szerencsétlenség nem elviselhetetlen, amíg a férfiak meg nem törnek. Az asszonyok bementek dolgukra a házba, a gyerekek pedig játszani kezdtek, de eleinte még óvatosan. Később már nem volt oly vörös a nap. Izzón sütött le a porlepte földre. A férfiak ott ültek házuk küszöbén; kezük pálcákkal, kavicsokkal játszott. Csöndesen ültek: gondolkoztak, tervezgettek.”

      • Azt hiszem, a férfiak. Apám sem bírta, de ő az égbe szökött a debarén keresztül az övével… én találtam ott, miután elment… Amikor megírtam ezt a blogomban, akkor azt mondtam, nem kérem a sorsát: én nem szököm meg… Igen, megszökünk, nem bírjuk, mert nagyon nehéz bírni… a nők erősebbek, és nem szöknek meg… inkább szembenéznek, és összeszedik magukat, és erőt vesznek, és szembemennek a hullámokkal… tisztelem azokat, akik ezt megteszik.

      • Sok férfi eleve az érzelmes erejét és súlyát nem bírja. A sajátjaiét, amiknek sokszor nevet adni nem tud, mert ott lett elrontva, hogy “egy férfi nem sír” és kész; meg a szeretteiét. A férfi nem bírja a tehetetlenséget, azt, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megváltani sem erővel, se munkával, se pénzzel, csak eltűrni, elviselni, elfogadni, mert nem fog változni. Ennek legékesebb példája a krónikusan beteg vagy fogyatékos gyermek, hány de hány apa menekül el ilyen családokból, mert a társadalmi nyomás hatására saját élete, férfiassága kudarcát látja a nemtökéletes génöröklésben, s ezt nem bírja elviselni, elfogadni… És tényleg megszökik. Szó szerinti vagy átvitt értelemben. De olyan is van, hogy valaki egészen egyszerűen a kötődéstől retteg, attól, hogy kiszipolyozzák, kihasználják. Szomorú dolgok ezek.

      • Én azt az üzenetet értettem a regényből ,hogy a férfiak csak látszólag erösek.Igaziból a nők, sőt a gyerekek is mélyebben belelátnak a dolgokba.
        Irtam ,hogy nagyapam se állta meg a helyét ahogy sok más férfi sem.
        A másik nagyapám is beismerte hogy volt olyan krizishelyzet (anyagi gondok )amikor ő elvesztette volna a fejét és nagymamám mentette meg a helyzetet habár eléggé mártir sorsa volt nagymamámnak is 6 gyermekkel az akkori felfogás es körülmények között.
        Azt mondom a férfiaknak sokat kell fejlődniük érzelmileg.

        • Én azt a kérdést tenném fel. hogy ki vagy mi engedi meg nekik, hogy megszökjenek? Mert ez valószínűleg ugyanaz az erő, ami a nőknek meg nem engedi meg. (A helyes válaszoló kap egy csokit.)

            • Rossz (helyesebben pontatlan) a válasz, de vígaszdíjul jár egy sportszelet, szereted? 🙂 Küldheted a címedet a kepviselone gmail-re!

            • eső lentebb kommentjére írom.
              Igen ez egy közhely.
              De amúgy coach-al is beszélgettem erről. Nem csak párkapcsolatra igaz, hanem minden emberi kapcsolatra. Hogy te csak szeretni akarsz, segíteni. A másik pedig lassan visszaél vele, kihasznál. De ha hagyod, ki is fognak.
              A határokat saját magunknak kell felállítani, ha látják, hogy lehet ráncigálni, ráncigálni is fognak.

          • Szerintem mi, mi engedjük meg nekik, hogy megszökjenek. A csoport, a közösség, a társadalom, a rend. Saját példám: a volt férjem soha nem fizetett tartásdíjat, alig-alig látogatja a gyerekeket, akkor keresi őket, ha neki van szüksége rájuk. Ő közepesen ismert ember, és ha interjúban kérdezik a gyerekeiről simán azt mondja: „Várom, hogy ők keressenek” . De persze nagyon szereti őket, a fészbukra felteszi a fotóikat. A közös ismerősök mind természetesnek veszik, elfogadják, hogy ő kiszállt, hiszen művész (?). Több mint 10 évig éltünk együtt, rengetegszer láttam sírni, sokat beszéltünk érzelmekről, nem volt gond azzal, hogy beszéljen magáról. A válás után nekem arra volt lehetőségem, hogy küzdjek, helytálljak. Én azt láttam kiskoromtól fogva, hogy én nem vagyok fontos ezért egyértelmű volt az áldozatvállalás és az, hogy „ki kell bírni”. Ő meg azt látta, hogy előjogai vannak.

            • Ezek az önző példányok akik lelki nyomorékokat hagynak maguk után.
              Egy ilyesmi tipusú művelt embernek mondta egy vicces ismerősöm hogy nagyon nagy tudása van de amire mindennap szűkség lenne azt nem tudja….

          • a REnd, mely körülbástyázott olyan intézményekkel, látásmóddal, értékítélettel, ami támogatja, erősíti, folyamatosan helybenhagyja a férfi minden cselekedetét.

            ennyi. ők megtehetik, mert a rendszer kegyeltjei ők.

            a nők nem tehetik meg. és minden amit a nők elérnek, férfiak szintjén dolgoznak, gondolkodnak, jövedelmük van: mindezért ötször annyi munka és energia befektetést dobnak be.

            azt mondja a zuram: felvettek egy kollégát. nagyon nagy agy. nagyon okos. képzeljem el! egyszer mond el neki valamit és megjegyzi! (saját szakmájában, ismert területen, szakmai kérdésről beszélünk)
            mondom neki: már megbocsáss szívem, de azért miért is nagy agy? mert valamit egyszer elmondasz neki és megérti???? ez valami csuda nagy dolog? számomra ez a minimum (az, igen az említésre sem méltó).

            nekem ebből a történetből is az tűnik ki leginkább, hogy a férfi, ha éppen a minimumon ketyeg már szobrot emelünk neki és kikiáltjuk okosnak, meg nagy agynak. míg a nők csak úgy kisujjból ötször magasabb szinten teljesítenek. és nem hogy egyszer kell nekik elmondani az adott területet érintő információkat, hanem el sem kell mondani már tudják. ha nem tudnák nem is maradhatnának felszínen.

            és ez nagyon nagyon fárasztó. igazságtalan. méltatlan.

            • Nagyon jó összefoglaló. Azonban én úgy látom, hogy nem kell hagyni. Mi is sokat veszekedtünk. Egyszer el szakadt nálam a cérna, amúgy mindig szóltam, ha rendetlenség van, hogy légy szíves tegyed/tegyétek el, csináljátok meg ezt vagy azt. De ez is rohadt fárasztó, állandóan türelmesen szólni, hogy az a másiknak ne legyen idegesítő. Aztán egyik nap összeszedtem minden széthagyott ruhadarabot, nappaliban, ebédlőben, előszobában, és behajítottam a párom dolgozójába a padlóra. Egyrészről jó volt levezetni a feszültséget, másrészt ő is átérezhette kicsit, milyen amikor a megszokott rend, kényelem hiányzik, amikor a másik ember borítja ezt fel, amikor előbb dolgoznod kell, időt ráfordítani, hogy egyáltalán le tudjál ülni a saját dolgaidhoz.
              Ő megértette, sokat fejlődött.
              Úgy gondolom a változás mindig is alulról indul el.
              Ha változást akarunk, nekünk kell elkezdeni a mindennapokban, igenis szóvá tenni az apró figyelmetlenségeket, hogy mivel nem értünk egyet, mit kellene máshogy tenniük. Igenis változtatnunk kell a hozzáállásunkon, ez a majd én mindent elintézek attitűdön. Nem , nem ugrálni, hanem ki kell bírni, végig kell nézni, amíg a másik bénázik, és 5-ször annyi idő neki elintézni valamit, mint nekünk. Az elején nehéz, de bele lehet jönni.
              Ha nem szólunk, mindenki azt gondolja, ez így jó, ahogy van.

              A férfiak és a tetteik is túl vannak értékelve és a társadalom túl nagy lovat adott alájuk.
              Mi ne tegyük ezt, nem kell ajnározni őket, hanem teljesen a helyén kezelni mind a képességüket, mind a tetteiket.

              • óh igen! ismerem ezt. hogy tegyünk ellene!

                ezért kapjuk aztán:
                – veled nagyon nehéz!
                – szegény férjed!
                – gyötröd azt a szegény embert!
                – nézz csak rá, milyen sovány/dagadt/sápadt/rosszul öltözött/ideges/mélabú/kiábrándult/impotens/szarházi/idióta
                te tetted ilyenné! a nő felelőssége a férje állapota (monspartsarolta nagybecsűje)

                és ezek társai.

                ha én szarul nézek ki, sírok egész nap, nem tudom megoldani a rám nehezedő terheket, nem tudok jól és időben dönteni, kicsúsznak a dolgaim akkor hallunk ilyesmit. hogy emiatt a férfi bármiről is tehet?
                á dehogy! minek vállaltál ennyi gyereket/munkát/edzést/nyelvvizsgát/diplomát/szakácskönyvszerűmenüsortvasárnapra/teljesítménytúrát
                ??
                persze, hogy nem bírod!

              • De jó lenne, ha ez így működne. Hogy szólunk és van, aki megérti.
                Jelen helyzetemben azt látom, hogy ha bármit is szólok, akármiért is, akkor én vagyok a hisztis, a kibírhatatlan, a kötekedő, stb. Igazából a néma mosolyon túl, sok szerep nem jut.
                Az is eret vágóan fáj, ahogy ha meg is kéred valamire – a többiekkel röhögcsélve – rosszul csinálja, direkt, kimondottan, szánt szándékkal, hogy legközelebb ne kérd meg, ne kelljen csinálnia. Akkor az is le van rendezve részéről. Ez köztük az elismert, az elfogadott. És mindet van, aki hazavárja.

            • Nadja
              én is hozzád hasonlóan látom .
              Az egyik kolleganőm mondta hogy olyan a férjed ahogy szoktattad vagy nevelted. Nem kell te mindent a válladra végy neki is kell hagyni a munkából.
              Az egyszerüsítés is egészséges dolog. Sokszor nem is örülnek a férjek ha túl buzgó vagy a konyhában. Az enyém is mindig kérdezi ,hogy minek annyit. Csak keveset ,hogy legyen másra is időm, meg pihenni is tudjak.

              Nekünk is volt olyan periódusunk amikor egymást okoltuk a gondok sokasága, nehézsége miatt. Sokat mondtam a férjemnek- ne a hibást keresse hanem a promléma megoldását.
              Ő is egyetértett velem egy bizonyos idő elteltével .Fejlődőképes 🙂

              • bocsi, eső bocsi, de erről a mondatodról
                “Csak keveset ,hogy legyen másra is időm, meg pihenni is tudjak.”

                az ugrott be, hogy – mondja a férj, miközben tovább fekszik a kanapén és kezében a távirányítóval várja, hogy a zasszony végezzen a mosogatással. (és még legyen már annak a szegény asszonynak ereje egy kis szexre is. na)

                • egyébként megfigyeltem, hogy ha többfélét sütök, főzök, egész nap a konyhában rohadok, akkor jön ez a mondat menetrendszerűen:
                  – jaj drágám! nem kellett volna ennyi félét csinálnod? minek ez a sok kaja (és miközben ezt mondja már lényegében az a sok kaja el is tűnt a család gyomrában)
                  – meg: jaj hát miért nem szóltál? segítettem volna!

                  ja igen. tudom. szívem. de egyedül is megy ez. semmiség. szinte.

                • Ugyanezt mondja.

                  Egyszer azon borultam ki ,még a barátoknál is azon dühöngtem egy karácsonykor, hogy miután agyondolgoztam magam az egesz karacsonyimenüt elkészitettem ; a párom vásaárolni indult
                  és mondom -hozzál sót. (mert ugye elfogyott )
                  Az ő válasza -megint sót ???
                  Ez már 10 éve lehetett de még mindig kiakaszt Szegény embernek milyen nehéz feladata volt a karacsonyi segedkezesben…

                • A tökmaghéjat meg vagy észre se veszi, vagy még szóvá is teszi, hogy miért nem söpörsz rendesen.

            • árnika,
              lehet ,hogy nem pont ide kellene beszurnom de én megkérdezem tőled -hogy bírod ?
              Sokat gondolkoztam ezen.
              Én egy gyerekkel nem vagyok képes normálisan élni.
              Nem csodálkozom a modorodon , mert emberfeletti amit véghezviszel. Gondolom ha egy kicsit hangoskodsz az érthető.
              Már régóta sportolsz ? (Ez a kérdés ami engem letör)

              • 1. kérdés: -hogy bírod ? -nem tudom
                2. kérdés: Már régóta sportolsz ?- amióta az eszemet tudom (örökmozgó gyerek voltam, ezért a szüleim a sportot találták megoldásként
                hála a jó istennek! futás, gyaloglás rendszeresen. úszás hébe hóba. most újra jóga! nagyon jó!)

                “emberfeletti amit véghezviszel” – ez túlzás. de jól esnek a soraid.

            • A férjed ahogy nevelted? Lófax, én felnőtt embert választottam, ha 30 éves koráig nem nevelődött a kedves szülei által, hátnehogymá ez a feladat is az én kecses két vállamat nyomja! Pedig anyám szerint is az én dolgom lett volna, én meg már a gondolattól is behányok.

              • Hmm, és ezek a megnevelésre váró, óvodás szinten létező férfiak, akiknek a kikupálása a mi dolgunk lenne, mindeközben ülnek a parlamentben és a nagyvállalatok élén, országokat és hatalmas vállalatokat irányítanak, emberek millióinak a sorsát érintően hoznak döntéseket? Ez hogyan lehetséges, miért nem a játszótéren tologatják a csattogós lepkét? 🙂

            • Vacskamati, miért, nem azt teszik? Nincs olyan érzésed, hogy ovisok a játszótéren felosztják a homokozót, eldöntik, ki hova tolhatja a kisdömperét, egy marék édességgel bármelyiket le tudod kenyerezni, homokvárat építenek és kiskirályt választanak, néha fociznak, és ha tetszik nekik egy lány, meghúzzák a copfját. És látod, megtehetik, mert az anyák csak mosolyognak, hogy a fiúk már csak ilyenek.

          • Erre viszonylag könnyű válaszolni, épp a múlt héten beszéltem erről valakivel. A Rend, a szocializáció, és mi engedjük meg nekik. A férfi, az mindig kap felmentés, ő szegény gyenge, nem bírja (minősített eset: evolúciós okokból!!), neki lehet. A nőktől kapják legelőbb a felmentés.
            A nő, az bezzeg!!! Ő kitartó, ő bírja, tudja, csinálja, és rohadtul nem látja meg senki, hogy maga mögött húzza a beleit. A nők egymástól kapják a legtöbb lehúzást, egymást fejét nyomjuk vissza állandóan a szarba.

            • Ezt mire írtad? Én senkit ne akartam lehúzni, tudom milyenek, tudom milyen qva nehéz változtatni. De én többször leültem vele beszélni erről, hogy nagyon sértő és bántó ez az egész, hogy nem vagyok igavonó barom, hogy igazságtalan.
              és ő megértette, változtatott.
              Valamit kell tenni, hogy változzanak a dolgok. És miért is kell szakácskönyvszerűmenüt készíteni?
              Légyszi légyszi én segíteni szeretnék, ha már nekem sikerült jobb életet kiharcolni magamnak nektek is sikerüljön.

            • Ja és fontos: nem úgy kell szólni, hogy hőzöngsz, mérges, dühös vagy, hanem érvekkel alátámasztva, a saját oldaláról megközelítve, hogy neki ez hogyan esne, vajon ő meg tudná ezt oldani, amit tőled vár el, levezetni mi mennyi időt vesz igénybe otthon, és gondolja ezt végig, vajon neki menne ez.

              • Nadja, amit írsz, az igaz – volna. Van azonban egy axióma benne: feltételezed, hogy a másik nyitott az érvekre. És ez az axióma sajnos téves, az emberek többsége nem nyitott. Az emberek többsége a maga módján játszmákra nyitott.

            • “Légyszi légyszi én segíteni szeretnék, ha már nekem sikerült jobb életet kiharcolni magamnak nektek is sikerüljön.”

              Hú, ugye nem gondolod, hogy rád haragszom?

              Egyébként ami engem fogva tart, az nem a férfiakkal kapcsolatos “ki kell bírni”, hanem egy másik élethelyzet, ami talán még fojtogatóbb elvárásokkal jár, és az anyaságon keresztül fog meg (beteg gyerek). És hasonló cipőben járó anyatársaim ontják magukból a legtöbb bölcsességet azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire felemelő, és magasztos, és meglesz a jutalma, és bla-bla, miközben egyre fénytelenebb a szemük és hajlik a derekuk. Ez is egyfajta Rend, vagy mondj le róla és vállald a következményeit (megvetés), vagy neveld otthon és dögölj bele. És amikor azt mondom, hogy nem azért kell harcolni, hogy minimálbérért otthon ápolhassuk a gyerekeinket, akkor én akarok túl sokat.

            • blacinak írom. Igen tudom, hogy a legtöbb ember nem nyitott az érvekre. Csak engem az motivál, hogy a saját életemen/életünkön javítsunk valahogy.
              Ha játszmázik a másik, akkor én is játszmázok.
              Kicsit feladást érzek a véleményetekben.
              Muszáj, hogy az ember kiálljon önmagáért.
              Gondoljátok át, nem akarok senkit piszkálni.

              • Én csak azt állítom, hogy önmagadért kiállni nehéz úgy, hogy a másik süket. Illetve, ha egzisztenciálisan (és érzelmileg!) lehetőséged van rá, akkor marad a kilépés a kapcsolatból.

            • nadjának!
              “És miért is kell szakácskönyvszerűmenüt készíteni?”

              hűha! ez ugyanaz az érvelés, hogy minek kellett neked ennyi gyerek?
              (és a szakácskönyvszerűmenü- egy példa volt, a sima vasárnapi ebéd elkészítése sokszor elég sok időmet elviszi és ilyenkor, ahogy már írtam fenntebb jön ez a menetrendszerű tompítása dolognak, hogy nem is kellett volna drágám!
              igen???
              szóval nem kellett volna főznöm??? na akkor mit kapnék. szóval ez amolyan nagyon is álságos mondat és lekicsinylése a nő munkájának, hogy “nem kellett volna”- szóval nem is kéne csinálnod, csak itt mártirkodsz a főzéssel. ez van mögötte. és ez bántó. főleg, hogy különben, meg nagyon is elvárás, hogy legyen kaja hétvégén. és azt a kaját a nő csinálja. ez is elvárás. és lehet erről szépen, így úgy beszélni, de azért lássuk be kényelmesebbek és pihentetőbbek lennének az egész heti munka után a hétvégéink, ha nem kéne a háztartással foglalkoznunk.

            • blaci én is éltem ilyen kapcsolatban, de kiléptem belőle. DE nem érted miről beszélek. Nekem mondhatná bárki is miért nem főzök minden nap…Baromira nem érdekel.

              Ha a saját viselkedéseden nem változtatsz, akkor a másik mitől változna?

          • Ne felejtsük el, hogy ők azért szállhatnak ki, azért szökhetnek meg, mert ezt azzal a biztos tudattal teszik, hogy van aki helyettük is ott marad és helytáll, és igen a társadalom ezt a menekülést nekik elnézi. Hát nem bírta szegény a fogyatékos gyereket, esetleg kapnak egy kis fejcsóválást, hogy milyen ember az ilyen (persze csak a hátuk mögött), de valójában mindenki megérti, hogy a férfiak már csak ilyenek. Ők ezeket nem bírják, meg ők beleroppannak. A nők ezt pont ugyanezért nem tehetik meg. Mert róluk az van a köztudatban, hogy rajtuk múlik minden és ők sose szállnak ki, minden nő bírja, akár 9 gyereket nevelnek fel apa nélkül, erre van kitalálva a jóindulatú szexizmus, nyomatják is ezerrel, hogy minden nőbe beépüljön jó mélyen és kiirthatatlanul, a mindent ki KELL bírni attitűd, hiszen tényleg nincs aki helyettük bírja!

            • Ide írom árnikának.
              Nem nem dehogy ugyanolyan érvelés!
              Én ezt komolyan mondtam. Nálunk ez úgy működik, hogy felváltva főzünk és nem kell ezért szólnom. Azért sem, hogy bepakolja a mosogatógépet. Saját ruháit ő mossa. Ha szeretne valamit, szól, hogy ráérek e, meg tudom e csinálni.
              Ha én szeretnék valamit, én szólok, és megbeszéljük.
              Sokszor csinál reggelit, kávét, így tudok pihenni.

              “szóval nem kellett volna főznöm??? na akkor mit kapnék. ”
              Mit kapnál? Ne haragudj, de nem vagy a családod inasa.
              Elvárás, hogy a nő főzzön. Miért is?
              Ezt kellene a férjeddel először is tisztázni.
              Nem lehetne alkalmanként kaját rendelni, pl.-ul pizzát?
              Egyszerűsíteni az életen, a felvállalt feladatokon.
              Másik: a gyerekek nagyok már úgy tudom, őket is bele lehetne vonni, felosztani feladatokat, fokozatosan rászoktatni őket.
              Ne egyedül te végezz mindent vagy ketten a férjeddel.
              És nem kioktatni akarlak, tényleg maximálisan a segítő szándék vezérel.

              • Nadja, nem látsz ki a ti kapcsolatotokból, olyan axiómákkal élsz, amik nem valósak általában, sőt, egyre jobban látom, hogy jellemzően nem valósak. Megkapná. Tuti. Mert az ő férje olyan.

          • találtam egy cikket. Feldmár Andrással beszélgetés. lehet Feldmár is olvassa a blogot, de lényegében itt válaszol a kérdésre:
            “– Nagyon sok olyan emberrel dolgozom, akit a hatalom bántott. Apja, anyja, tanárok, mások. Például mindazok a nők, akiket az apjuk vagy valaki megerőszakolt, kivétel nélkül, amikor elmondják nekem, hogy mire emlékeznek, a legijesztőbb dolog mindig az volt, hogy észrevettek a másik szemében egy villanást, hogy élvezték a hatalmat a hatalomnélküli felett. És azt olvasták ki a vérengző szemében, hogy ezt azért csinálom, mert csinálHATom. Azért csinálom, mert senki nem fog engem megállítani, senki nem fog engem felelősségre vonni, és élvezem, hogy ezt lehet csinálni. Azért erőszakollak meg, mert megerőszakolhatlak.”

            • Azért én erre azt mondom, hogy ez teljesen nem-független. Nyugodtan kövezhettek, állom, mert én ezt a szemvillanást, a hatalomét, amiről Feldmár beszél, nagyon-nagyon sok nő szemében láttam, inkluszív a volt feleségemében, a cinikus nevetéssel együtt. Egyébként Feldmár pont Jézust hozza fel példának, amikor azt mondja, hogy ennek nem a szexualitáshoz, hanem a hatalomhoz van köze, mármint, ha egy férfit meztelenül megkínoznak, az ugyanerről szól. Ez nem gender-kérdés, ez antropológiai valóság, ez az emberi gonoszság természete, annak nincs neme, ezt állítom, és fenn is tartom. Onnantól kezdve, hogy valaki – akár férfi, akár nő – megérzi, hogy hatalma van valaki felett, hogy valamit megtehet, mondom, onnantól kezdve Isten irgalmazzon az áldozatnak: Vae victis!

              • Teljesen egyetértek veled, azzal kiegészítve, hogy (az itt ezerszer ismertetett módszerekkel) jelenleg a társadalom egyértelműen támogatja a férfiakat a nők feletti hatalom megszerzésében.
                Ezért kellene minden erővel azért küzdeni, hogy minimálisra csökkentsük a kiszolgáltatottságot. Ne élhessen senki vissza a hatalmával, azzal a biztos tudattal, hogy ezt simán megteheti.

            • A Rend része az is, hogy a hatalom kiknek a kezében összpontosul, már szinte eleve elrendelten.
              Ami a hatalmat, meg az azzal való visszaélést illeti, egész életemben azt láttam, azt tapasztaltam a saját bőrömön is, hogy akinek hatalma van, az azzal vissza is él. Elenyésző a kivétel. Ahhoz is nagyon nagy önmegtartóztatás és önreflexió kellett.

              • Tudom, hogy Wass Albert nem a legpíszíbb ezekben a körökben, de a Tizenhárom almafa c. regényéből jutott eszembe egy jelenet, amikor a komcsi behívja a székelyt, hogy elmagyarázza neki, hogy élnek vissza a kapitalisták a pénz hatalmával. A székely nevetve néz rá, s mondja: Értem, s most maguk azt akarják, hogy a hatalom a maguké legyen, hogy majd maguk éljenek vissza vele… na, ebben reám ne számítsanak. Szóval, nem állítom, hogy minden nő vagy férfi, aki a REND hatalma ellen harcol, az maga is hatalomra vágyik, de kiváncsi lennék, ha biztosan tudom, hogy kontrollálatlanul hatalmat senkinek sem szabad adni… sem férfinak, sem nőnek. Egyébként, blacival egyetértek, a nők között valóban szignifikánsan több az áldozat, és ha magam nem tapasztaltam volna meg, hogy mit jelent eszköztelennek lenni valakinek a hatalmával szemben, még az is lehet, hogy ma a fütyizörejen osztanám az eszet mindenféle trollkodó kommenttel. Hodie mihi, cras tibi (ma nékem, holnap néked).

            • Azt hiszem inkább elvileg tárgyaljátok ezt a kérdést. Nem hiszem hogy az itteni blog olvasóknál fennáll a súlyos bántalmazás kérdése.
              Én amivel találkoztam környezetemben az a szenvedélybetegség, indulat vagy alkohol hatása alatt történt bántalmazás.
              Ezek az emberek betegek. Láttam egy olyan nőt aki könyörületből tartja súlyos alkoholista,beteg férjét. Többen is vannak ehhez hasonlók a munkásnők között.
              Három éve egy Húsvét után mikor visszajöttunk dolgozni, az volt a hír hogy az egyik “szorgalmas” munkásnőnk megölte az élettársát .Megjegyzem nem egy elzülött nőről van szó. Indulatból tette.
              Már vissza is tért közénk a nő ,mert letöltötte büntetését.
              Bocsánat, hogy ilyen szélsődéges esetekről írok, de szerintem ezekben az esetekben elkellne a segítség, és amig az ember ezeket látja maga körül , tulzásnak látja a mi problémáinkat.

            • Vacskamati, egyetértek, sőt nem egyszerűen támogatja, de gyakorlatilag intézményesíti is.
              Csineva, az engem is foglalkoztat, már ami hajlamot illeti, hogy tényleg valóban ennyire egyszerű lenne, azaz netalántán ez lenne a(z így) civilizált ember természete?
              Eső, nem tudhatom, kinek, mi fáj, s ezért én nem gondolom senki problémáját túlzásnak. Az jut eszembe, hogy a jéghegy csúcsát kitevő ún. súlyos esetek sem a semmiből pattanak ki egyik napról a másikra.

    • A Hét mesterlövészben volt az a jelenet, mikor a gyerekek a faluban Charles Bronsonnak mondják, hogy szégyellik az apjaikat, mert nem elég bátrak. Mire Bronson elmondta, hogy benne sose volt meg az a bátorság, hogy gyereket, családot vállaljon, hogy ahhoz nagyobb bátorság kell, mint meghalni egy harcban.
      Persze azért az apák aztán kitörtek a házból, ahova a rablók zárták őket, és harcoltak is fegyverrel, mert mégiscsak western film volt.

      • Ez tetszik. Miután nekünk gyerekünk lett és láttam hogy milyen ,
        szorongva gondoltam az öcsémre aki akkor nősült.
        Mert láttam hogy nem könnyü, bonyolódnak a dolgok.
        A sors iróniája hogy bár szerették volna nem született gyerekük.Ugy néz ki hogy örökbe fogadnak.

  34. Érdekesek ezek, amiket írtok, hogy ki mit és miért bírt ki vagy miért nem.
    Az elmúlt hónapokban két történetet hallottam , ami erről is szólt.( Az elsőt volt anyósomtól,célzatosan.)
    1. Egy családban három gyerek volt, egy tizenéves és két oviskorú. A legnagyobb megölte magát. Az apát annyira megviselte a gyerek halála, hogy leépült, ápolásra szorul, nem ép az elméje. Ez tényleg borzasztó és érthető, de a történet mesélése itt véget ért. Kérdeztem, és mi lett az anyával? Ja, hát ő neveli a két gyereket. És a férjét is ápolja.
    2. Egy társaságban sorra vették az ismerősöket, kiről mit tudnak. Egy ötgyerekes családapáról hangzott el, hogy szegénynek mennyi gondja van, milyen nehéz neki, ott az öt gyerek, meg már depressziós a munkahelyi gondok miatt, otthon csak ül és maga elé mered. A feleségét senki nem említette, meg is kérdeztem, hogy nem gondolják, hogy neki is nehéz lehet?
    Biztosan azt sem csak nekem mondták még, hogy persze hogy ritkán vagyok beteg évek óta, egy anya nem lehet beteg. De ha mégis, akkor a férje lehetőleg éppen akkor nagyon elfoglalt vagy még betegebb.

  35. Nagyon aktuális nekem most ez a bejegyzés.
    Gyerekeim kicsik, hárman vannak, tőkém szinte semmi, és mostanra érett meg bennem, hogy ezt így tovább már nem lehet. Klasszikus történet a miénk, ahogy hihetetlen, dübörgő szerelembe estünk, ahogy az elejétől fogva gyerekekről ábrándoztunk, aztán ahogy az együtt töltött évek és gyerekeink számának növekedésével párhuzamosan a köztünk lévő apró nézeteltérésekből szakadék lett. A feltételes szeretés, az engem ért egyre sűrűsödő megalázások (a gyerekeink előtt),a “túlságosan anya lettél”, a harmadik fél a képben. Legyen nyitott házasság, mondta ő. Mindenki szabadon, micsoda jó is lesz így. Persze kompromisszumokra szükség van. Édesem, azt gondolom, tőlem elég nagy kompromisszum, hogy elnézem, amint hetente randira készülődve a fürdőszobában cicomázod magad. Te milyen kompromisszumot hozol majd? – kérdem tőle. “Hát például elnézem a háztartásbeli hiányosságaidat” – így ő.
    Hát, nekem ne nézze el. Köszönöm, ezt így nem. Nem és nem tudom elhinni, hogy ezt ki kell bírni.
    Hétvégén költözünk a gyerekekkel, gondoljatok ránk…

  36. Én is olvastalak az este, és nem tudtam mit irni.Valami káromkodásfélét mormogtam magamban.
    Te is bekerültél a rab madarak hálójaba.
    Ma reggel a villamoson jutott eszembe egy mese amiben egy madárcsapat fogságba ,hálóba kerül.
    Ugy oldják meg a menekülést ,hogy mindegyik próbal repülni, és összehangolódva sikerül hogy az egész csapat felemelkedjen es továbbrepüljön a menekülés felé.
    Ezt képzelem ennek a blognak a madarairól is.Maradj itt.

        • De szép hasonlat! Egyébként úgy érzem, eddig voltam rab. Évek óta. És nem fizikai értelemben, hanem mentálisan, lelkileg. Olyan 2-3 hónapja elkezdtem felszabadítani magam. És gyanús, hogy a férjemnek nem egy szabad nő kell. (Továbbra sem az anyagiakra gondolok, mert azoknak a terén azért van függés még rendesen.)

          • Személyesen nem ismerek olyan férfit, akinek szabad nő kell. Csomó haverom volt, akiről úgy gondoltam, intelligens, liberális, progresszív, aztán becsajoztak/megnősültek, és apránként rátelepedtek a nőkre. “A férjem nem engedi” mondják ezeknek a korábban fantasztikusnak hitt pasiknak a nejei, én meg kapkodok a levegő után.

            • Oda nehezednek ahova mernek. Ez törvényszerüség. A gyengére nehezedni ,mert ugye minket is elnyom a világ -valahol ki kell fujjuk magunkat (mondják ők) Bár ezt teszik a nők is a gyermekeikkel sajnos. Én is tapasztaltam magamon.

            • Hú, egyszer helyretettem az egyik barátunkat emiatt. Rákezdett, hogy mert a felesége túl független, mert túl határozott, túl, túl, hát mondom, barátom, ezt nem titkolta akkor sem, mikor még csak kepesztettél utána, de azt nagyon, pontosan tudtad te ezt, sőt, pont ezért kellett annyira, azt vártad, hogy X gyerek után majd megváltozik?? Úgy láttam, hatott rá a dolog, nem reménytelen a pasas.

  37. Köszönöm a sok biztatást!
    Csak éljük túl a hétvégét… a költözés logisztikája már majdnem a fejemre nőtt, de talán meglesz valahogy. Nagymama elviszi a két nagyot szombaton magához messzividékre, így egy darab háti gyerekkel oldom meg a javát.
    Lelkileg nem egyszerű… belegondolni, hogy hamarosan nem ebben a nappaliban nyomom a laptopon, hanem egész másutt, másik lakásban… azért rendesen kötődünk ide.
    Na mindegy, majd lesz valahogy. Bízom benne, hogy azzal, hogy szívem szerint megyek, és felvállalom azt, amit évekig nem mertem, jó irányba indulok.

    • Nóri, én fél éve ugyanígy költöztem (eggyel több gyerekkel) és rettegtem aznap; mintha valakit kívülről néztem volna, el sem hittem, hogy ezt én csinálom.(ex meg ott állt, nézte mit viszek.)
      Aztán annyira nyugalmas és szabad lettem , már csak a rossz éveket siratom. Jobb lesz neked is, ezt gondolom és remélem.

    • “Bízom benne, hogy azzal, hogy szívem szerint megyek, és felvállalom azt, amit évekig nem mertem, jó irányba indulok.” Szerintem már ezzel a mondattal is abba az irányba tartasz. Nagyon erős vagy.

  38. Szorongva olvasom, amit Nóri ír. Nálunk én vagyok a szemét, akinek szeretője van és nem tudok jobbat kitalálni a nyitott házasságnál. Közben látom, hogy szenved, sarokba van szorítva, de ha választanom kell, én leszek sarokba szorítva, és akkor sem lesz jó neki. Mondjuk én legalább nem mondok neki olyat, hogy elnézem cserébe a hiányosságait. Annyi haszna volt összesen az egésznek, (hogy kiderült), hogy most már legalább beszélgetünk egymással. Előtte csak szenvedtem évekig az egyenlőtlenségtől, hogy nem találom a helyem, nem tudom mit akarok, nincs közöttünk kapcsolat. És ő észre sem vette. Most már látja, de közben meg ebbe a szar helyzetbe hoztam magunkat.

    • “Mondjuk én legalább nem mondok neki olyat, hogy elnézem cserébe a hiányosságait. ” Nagyon fontos, hogy Nórinak nem a hiányosságait nézte el nagylelkűen a férje, hanem azt, hogy nem tökéletes háztartási robot. Két teljesen más dologról van szó!

          • Köszönöm, jól is esne rendbe szedni, mi is történt velünk. Csak ehhez kéne sok egyedül töltött idő (lásd mai bejegyzés..). Az eleje nagyon tipikus, már annyian leírták itt, házasság, gyerekek, alapvetően jó fej férj, aki valahogy mégsem vesz részt a dolgokban otthon, akinek ez a hátország, ahova felöltődni jár, nekem meg a hajam hullik otthon két kisgyerekkel. És hiába próbálom mondani halkan, veszekedve, nem érti, miről beszélek. Én se értem magamat, nem tudom mi bajom van, igyekszem jobb feleség lenni, kedves, megértő, de nagyon rosszul áll nekem. Aztán felbukkan egy régi kapcsolat, aki valahol mindig fontos volt, bár évekig nem találkoztunk. De lehet, hogy akkor is összejövök vele, ha jól érzem magam a bőrömben. Szerintem ő független a házasságom állapotától, és nem is akarok tőle mást, mint ezt a laza kapcsolatot, pár hetenkénti találkozást. De ha nem szabadna találkoznom vele, megőrülnék. Nem ez volt a fő változás, ami történt velem, hanem a blog, hogy végre rájöttem, nem vagyok hülye vagy alkalmatlan, amiért rosszul érzem magam az életemben.
            Az az érdekes, hogy amikor a félrelépés kiderült, attól a pillanattól fogva lehet csak értelmesen beszélgetni a férjemmel. Addig csak veszekedett velem, vádaskodott, szörnyű dolgokat mondott, el akart kergetni. Annyit érzékelt csak, hogy nem akarok vele szexelni, és ez feldühítette. De továbbra sem érdekelte, én mit érzek, vagy mit akarok. Csak amikor bevallottam “bűnömet”. Milyen hülyeség, hogy ez kellett ahhoz, hogy meghallgasson.
            Most az van, hogy nagyon átérzem a fájdalmát, és nem jó szenvedni látni, de valahogy nem szégyellem magam, nem érzem magam bűnösnek. Biztos kéne.

              • Persze, hogy tipikus. Azért sokszor benne van, hogy a pasik nem is értik, miben, mit kéne másként. Egyszerűen nem látják, csak azt, hogy az asszony hervad és duzzog valamiért. Aztán megjelenik a szomszéd, s az asszony kivirágzik, s akkor megint nem értik: nekik miért nem ment ez? Nehéz kérdés, szóljatok, ha tudtok választ.

                • Meg lehet kérdezni az asszonyt, mielőtt megjelenne a szomszéd. Már a kezdetektől nyílt, a másik iránt valóban érdeklődő viszonyt kialakítani.

            • Ó. Nekem ez kicsit úgy hangzik, mint ha a férjed inkább azt fájlalná, hogy elvették tőle a kedvenc játékát, és nem azt, hogy a kapcsolatotok nem működik (mivel ezek szerint korábban sem működött). Ez az egó, és nem a lélek fájdalma.

            • Képviselőné, nagyon hasonlót mondtam neki én is. Hogy amiket elmond nekem, hogy mit érez, miért bántja, hogy van valakim, az mind úgy hangzik, mintha bosszantaná, hogy valaki hozzányúlt ahhoz, ami az övé. Én pedig nem érzem, hogy bárkié lennék, mint valami doboz bonbon. Nem tudom igazán beleélni magam a fordított helyzetbe, de látom, hogy bőven van ilyen is, és biztos nekem is nagyon fájna. Akárki a hibás, fáj nekem is, hogy szenved, de nekem túl nagy áldozat lenne abbahagyni ezt a másik kapcsolatot, akkor is, ha ettől önzőnek számítok.
              Csineva, szerintem ennek a blognak a sok száz bejegyzésében és sok ezer hozzászólásában ott van valahol a válasz. Meg a Vágy csendje című könyvben, ezúton köszönöm az ajánlást Évának.

            • “De továbbra sem érdekelte, én mit érzek, vagy mit akarok. Csak amikor bevallottam “bűnömet”. Milyen hülyeség, hogy ez kellett ahhoz, hogy meghallgasson.”
              Eszembe jut egy sokat hallott fordulat: Há’ mer’ má’ megvan a nő. Na ezért, így már nem vagy érdekes, nem számít, mi zavar vagy mi érdekel. Ők mondják, nem én. Ezért is nem kell bűntudatot érezni.

            • Csineva, a válaszom: nyitottság, őszinteség, empátia, egyszóval érettség és érzelmi intelligencia. Ez mind tanulható és elsajátítható, csak esetleg le kéne hozzá szállni a magas lóról. Megjegyzem, ezen a téren a nőknek is van tennivalójuk, esetleg fel lehet ébredni a csipkerózsika-álomból, valamint határozottabban felmérni és közölni a saját igényeinket, már a legelején. Bár azt tudom, ezzel nem lehet nagy népszerűséget kivívni, de talán lehet ezen kívül más cél is az életünkben. Ezt nem a konkrét esethez mondom.

            • A konkrét esethez is illik pedig, most már én is tudom, nekem mit kellett volna másképp csinálni. Most már jobban tudom mi való nekem, mibe szabad belemenni, mit nem szabad megígérni. Nem hiszem, hogy férjhez mentem volna, ha tudom azt, amit most.

            • Költői kérdés volt. De köszönöm a válaszokat. Eső: hol játsszák a darabot? Petrescu a román Kosztolányi, nagyon ismerte az embert. Nagyon magamra ismertem abból, amit mondtatok a bonbonról, meg az egóról, meg a bánatról. Sajnos nem mondhatom azt, hogy ennyi blogolvasás, terápia, a válás fájdalma, szenvedése, elgyászolása után másként csinálnám. Azt érzem sokszor, hogy ugyanezekbe a sémákba mennék bele… ezért rettegek ismét elköteleződni. Szóval, nem mentem a Júlia férjét, ismerek még ilyen esetet, nem is egyet: csak sajnálom, hogy annyira nem képes az ember ezt perspektívában látni, és érteni: mármint, hogy ezért ilyen. És közben meg van győződve, hogy ő jól csinál dolgokat, hogy neki az élete rendben van, csak a zasszonynak ment el az esze. Szóval sajnálom Júliát, és sajnálom a férjét. Viszont olyat is láttam, hogy a férfi felébredt, összeszedte magát, s az asszony, látva, hogy igazából a férje ilyet is tud, kirakta a szeretőt, és iszonyú kemény munkával újraépítették a kapcsolatukat… na, de ezt nem receptnek szántam.

            • Blaci: Már a kezdetektől? A legtöbb ember tényleg meg van győződve, hogy ő jól csinálja. El sem tudja képzelni, hogy nem. Hát az anyja is úgy, meg az apja is, meg a nagyanyja. Nem mondja neki senki, hogy itt bibi van… sőt, az asszonyok is, már amelyik, tudja a fene, miért, talán még tart a rózsaszín felhő: az elején úgy elfogadják: ő ilyen, elhiszik, hogy ez nekik így jó, így kell. Aztán az asszony felébred, és akkor jön a baj. Az életünk egy rakás séma. Pál Ferit sokszáz órán keresztül hallgatod, és rájössz: semmi sem az, aminek hiszed, mindent csak elhitettek veled, hogy így kell, hogy így jó. Feldmár azt mondja: hipnotizáltak. Az Írás azt mondja: szétdobált a diabolosz. Nekem mind ugyanaz. Ha ilyen egyszerű lenne, nem ilyen válási statisztikák lennének. És mondom: már azt sem hiszem, hogy a tapasztalat elég. Mintha arra is képesek lennénk, hogy ugyanazt, úgyanúgy, még egyszer elcsesszük. Én is kétszer törtem össze az autómat fél év alatt, pedig igazán tanulhattam volna az első balesetből.

              • Nem elég a tapasztalat. Alázat kell – ami pl. azt mondja, hogy attól, hogy tapasztalt vagy, érhetnek meglepetések, maradj nyitott. Nagyon erős munka kell, képesség a bocsánatkérésre. Iszonyú sok minden kell – és lehet, hogy az sem elég, ha meg is volt mindkét részről. Mert egyszer csak rájöttök, hogy egyszerűen nem illetek össze, talán sosem, talán régen igen, de másfelé tartotok. És akkor nincs más, mint a válás, elengedés.
                Ugyanazt, ugyanúgy: igen, van erre is hajlam. Különösen, ha csak annyit tanulsz, hogy hogy ne. Ha nincs az, hogy hogyan IGEN, akkor marad a minta, a tagadás meg elszáll. Ld. milyen mosószert NE hozz a boltból. Naná, hogy azt hozod.

    • Nem tudom, hogy mennyire korrekt ez a helyzet, nyilván nem az, de nem szeretnék ítélkezni vagy mi. Inkább azt kérdezem, hogy miért mondod, hogy TE hoztad szar helyzetbe magatokat, mikor ugye ő nem vett észre semmit a bajból korábban. Hogy te mennyire voltál tudatában,mennyire kommunikáltad, azt persze nem tudhatom, de mindenképp van benne sara.

  39. Szia en is pont igy valtam el 25 evesen ezzekkel a reakciokkal! Szerencsere nem volt gyerek de a Sok leki seb a kommentektol! Az egy eletre megvaloztatott! Szerencsere igy kb 8 evavlatabol dom hogy igazam Volt es a meneshez kell a batorsag es nem a maradashoz! Puszillak

  40. Köszönöm a megerősítő hozzászólásokat! Tényleg jól esnek!
    Júlia, olyan érdekes olvasni, amiket írsz. A férjem is azt mondta, mikor kiderült, hogy nem tudja most abbahagyni. És hogy nem akar semmi komolyabbat a heti találkáknál, nem akar társkapcsolatot, velem szeretne maradni.
    Ő látta, hogy szenvedek. Én meg láttam, hogy alig érinti, annyira máshol van. Azért elég rémes volt.
    Ma elkezdtem pakolni, először a könyvek… pár perc után elsírtam magam.
    A nagyfiam bölcs óvónénije szerint a fájdalmat még az sem spórolhatja meg, aki ilyen erős, mint én…
    (Amúgy én nem érzem magam olyan erősnek. Azt hiszem, nagyobb erő kéne ahhoz, hogy adjak még egy esélyt az egésznek együtt.)

    • Igazán nem tudok belegondolni, mit éreznék a helyedben. Nálunk is biztosan így van, hogy engem azért kevésbé érint az ő fájdalma, mint őt magát. De ebben benne van az én sértettségem is. Mi most még keressük, hogyan lehet esélyt adni valaminek kettőnk között, de az is eszembe jut, hogy lehet, hogy tisztább lenne a helyzet, ha elválnánk és nem erőlködnénk ki tudja milyen eredménnyel. Nekem dönteni lenne a nehezebb, elmenni.

  41. Akkor válaszolok.
    Szappan – naturszappanokat készítek. Most épp levendulás olivaszappan érik. 🙂
    Kence – kéz- arc- babapopókrémeket, stb.készítek szigorúan csak natur (első sorban növényi, és bio) alapanyagokból frissen, rendelésre.
    S magánéneket tanítok, szeptembertől (reményeim szerint) már csak egy körülöttem sündörgő gyerekkel. 🙂

  42. Köszönöm, hogy megírod, leírod, átgondolod és megfogalmazod, formába öntöd sokunk helyett, érveket adsz a kezünkbe. Hihetetlen megkönnyebbülés olvasni:-)
    Elég hosszú ideje érzem, hogy rengeteg dolog épül a mi világunkban a “nők úgyis kibírják”-ra. Ha mégis vállalom és azt mondom, nem akarom kibírni, mert ez vagy épp az a dolog nem a kibírásról szól(na), akkor a sokat kibíró nők bélyegeznek meg először (persze hisz robbantod az önigazolás mesét). Örök harc a méltóságért, a jogért, magunkért. Így könnyebb, köszönöm, sokszor.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s