már nem képzelt ház üres telken

Építkezik az ifjú pár. A nagy közös projekt. Az álmuk: a saját otthon! Fészekrakás három… legyen négy gyerkőcnek. Adrienn újabban gyerkőnek mondja (ha egy napig én lennék a belügyminiszter, ezért a szóért, nem is tudom, olajban főzés, talán). El a szülőktől végre! Nagyon akarják. Lobog bennük a hit.

Van hitel. Vagyis lesz. És apu segít. Bele is szól. De tudod, hogy jót akar. Mediterrán bohóckodás? Sátortető! Az a ház. Olyat rajzolnak az óvodások.

Ezek a fiatal emberek, akik azt hiszik, erejük, lelkesedésük, szerelmük korlátlan, pénz meg majd csak lesz valahogy, azt az érthető igényt, hogy valahol lakni kell, meg hogy messzire röpít az, hogy anyuék elviselhetetlenek, felstilizálják a legtrendibb lakberendezési magazinokig. Adrienn kétfélére is előfizet. Nagyon fontos, hogy az épület illeszkedjen az egyéniségünkhöz. Nézd ezt a képet — szerintem ilyesmi fejezné ki a legjobban a szerelmünket.

Közben igénylik a szocpolt is, aláírják, hogy lesz két gyerekük. Az élet válasza erre meglepően gyakran a meddőség. Ha mégsem, akkor a kivitelezés kezdetekor veszélyeztetett terhesség.

Hol legyen? Adjuk el a szigetmonostori telket. Költözzünk ki a jó levegőre! Telki, Páty, Pomáz, Üllő. A gyerekeknek kell majd a kert. Veteményes, bioparadicsom! Egy ház a dombon, gyümölcsfák, madárcsicser, faház a nagy bükkfán. Nincs messze? Hogy viszed őket orvoshoz, mi lesz a bevásárlással? Nem baj, veszünk még egy kocsit. Két Waldorf is van a közelben, erre jó előre gondolni. Később és összesen az ingázásra használt kocsi meg a másik (“sajnos, muszáj”) egy négyszobás belbudai kéró árát zabálja fel.

Van, hogy lakópark lesz belőle, szertefoszlik a Nagy Álom. Úgynevezett szerkezetkész. Reménytelen négy év következik, kulcsra nem akar kész lenni, a cég tönkremegy, a bank lefoglal. Valami van, de nem az igazi.

Ha mégsem, akkor először is: a telek. A telek mindig kompromisszum. Nem is hallatszik ide annyira az emmnullás! Elnyomja majd a gyerekzsivaj. Keleti fekvésű. Ügyesen kell tájolni. A tájolás minden. Drágám, én nem akarom Almásfüzitő kéményeit nézni a hálószobából.

Könnyűszerkezetes ház. Eladhatatlan. Tudod, az Ózban is ezért veszíti el Dorka a családját. Manapság egyre több a hurrikán.

Padlófűtés. Hőlégbefúvás. Biokandalló. Tömegkályha. Falba épített porszívó. (Tíz évvel később: Gyerekek, nem láttátok a dédit? Az előbb még itt ült…)

Haver rajzolja meg végül a házat az egyedi igényeknek megfelelően, utolsó éves a műn, már két éve tervez, az irodavezetője hagyja majd jóvá. Haver rendszeresen összevész apuval, aki nem engedi el, hogy ő legyen a végső tekintély, afféle pátriárka: már két házat épített a saját kezével, de haverral valahogy mindig kibékülnek, csak nagyon sokáig tart, és olyankor sokat isznak. Adrienn, közvetítenem kell köztük, sietek. A kivitelezési engedély csak-csak, a lakhatási lesz a nehéz, hiába, hogy apu volt főnöke a sógora a tótumfaktumnak. Semmi, de semmi nem úgy épül, mint ahogy azt engedélyezték, mert ők közben is egyre csak álmodnak, valamint a pénz is vészesen fogy.

Megyünk alapot ásni az Endrével. De hiszen már kiástátok! Azt mondtad, ma elmegyünk a Ludwigba, és utána akvaparkba. Beomlott az egész, földcsuszamlás, suvad a talaj, mozognak a tektonikus lemezek. Drágám, te pihenj, nem tesz jót a stressz, te nem tudod, mekkora feladat az építkezés, képzeld el, milyen jó érzés lesz majd belépni abba a házba, amelyet én építettem a két kezemmel. Meghúztam a derekamat, menj csak egyedül.

Adrienn tehát egyedül marad, és leginkább otthon ábrándozik. Feng shui, mindenképpen. A bejárat a ház szája, határ, mely elválaszt a külvilágtól. Milyen igaz!!! Bent kell tartani a csit, és távol tartani a negatív energiákat. Te vagy  a családfő, és nézd, a születési éved szerint délnyugatra kell néznie a bejáratnak. Drágám, nem baj, hogy ott a fürdőszoba van? Sajnos, manapság az embereket csak a materiális valóság, a pénz érdekli. Az otthon, a tér, amelyben élünk, meghatározza a sorsunkat. Bőségsarok. A bejárattal szemben nem lehet újabb ajtó, mert akkor nagyon felgyorsulnak az energiák a csi áramlásakor. Oké, de te mondod meg apádnak.

Tégla. Bontott tégla legyen, az olyan rusztikus. De nem jó a Dénesék bontásából származó, nem. Bontott tégla kell, újonnan, amit olyannak gyártanak. A kandalló melletti fal is, meg a konyha padlója is tégla legyen, de ott élével ám. Rusztikus. Később rá laminált bambuszparketta, amikor kiderül, hogy felmoshatatlan. Sajnos, a szegélyléc kétféle, de nem látszik, ha nem mondod, észre sem veszem. És csak hét és fél négyzetméter volt már raktáron, így a fél konyha padlója tégla marad. Neked nincs fantáziád. Adriennék mediterrán otthonát a felületek dinamikája tagolja.

Konyhasziget. Egyben amerikai konyha. A hagyományos konyha unalmas. U-alak, seggszimmetria, hóógyisne. Kell a dinamizmus a térbe. Drágám, így mi lesz a feng shuival? Ehhez nincs elég hely, hogy nyitod ki a szekrényajtót? Mondtam, hogy a terasz kisebb legyen. Nem baj, majd behúzom a hasam. Én látni akarom a tévét, amikor a cukkinit karikázom! Nem te töltöd az életed nagy részét a konyhában. Ez az én birodalmam. És tegyünk ide egy padot az ablakmélyedésbe, romantikus-vidékies párnákkal. Piros csíkos, körben csipke. Ott olvasok majd mesét a gyerekeknek, amíg sül a darázsfészek. Túl nagy az ablak. A fény a legfontosabb, a fény a ház lelke. A szagelszívó vajon hogy hat a csire?

Fürdőszoba, minek ekkora, a hálóba alig fér be az ágy, a fürdőszoba légköre az egész napot meghatározza, ez a mondat megint dőlt betűvel volt egy szép kép mellett, ugye? Hosszú pult, két mosdóval, hogy ne veszekedjünk majd fogmosáskor. Csak addig kibírjuk egymást. Kézzel festett csempe, most égetik. Ablak, tüllfüggöny, orchidea. És egy fotel, antik, felújított, rusztikus. Adrienn, mostanában minden második szavad az, hogy rusztikus. A nőknek fejlettebb az esztétikai érzékük, te ilyen kocka vagy, és semminek utána nem nézel. Én burkolok és vakolok, amíg te amerikai honlapokon nézed a baldachinos ágyakat. A tükör mellett legyen egy-egy kandeláber. Nyitott zuhanyzó középen, szintbe hozott farács alá rejtett lefolyóval, szanaszét fröcsköl a víz, vizes lesz a szennyes, de az a mosókonyhában lesz, ide csak az esztétikus fürdőszobai funkciókat álmodtam, de a fotel is vizes lesz. Legyen bidé is, sehova nem fér. Ne legyen bidé. Én az ápolt férfiakat szeretem. Ez a ház az álmom.

Lépcső. Függesztett csigalépcső a nappali közepén, te, Adrienn, ne sznobuljál már, romantikus otthon, álantik falak, csigalépcső, és felröppennek a hófehér galambok, hát elszédülsz, mire fölszaladsz a síró gyerekhez, jellemző, hogy szerinted nekem kell szaladnom, de Adrienn, állj már le, nem tudunk mindent beleépíteni, amit a negyvenhét újságban olvastál. Az otthon teremtői a nők. De ez nem azt jelenti, hogy ötven évre eladósodunk a faksznijaid miatt. Te egy konténerben is ellennél. Sehogy se jó, tönkreteszi a nappalit, és el is számolta a haver, az utolsó fok nem jön ki, egyszerűen nem ér fel a lépcső. Beton, faburkolattal. Jó, de akkor üvegkorlát, drótszál, a fény a legfontosabb, tudod, mibe kerül az edzett üveg? A Brigiéknek mindkét lépcsőnél az van, jól néz ki. Én nem akarok szocreál lépcsőházat. És itt ferde a fal, pedig a lépcsőfordulóban jól mutatna egy modern festmény, de ugye nem annak a tehetséges barátnődnek képe, nem baj, lelógatjuk úgy is, bevered a fejed, nem verem. A fény a legfontosabb.

Dolgozószoba. Egy? Miért, én nem dolgozom? Majd a gyerekek után. Te is használhatod. Drágám, nekem nyugalomra, töltődésre van szükségem. Én meg a konyhában töltődöm… Igen, azt az álmaid szerint alakítottuk. Férjen bele ágy is. Térelválasztó, faszomat. Fal! A dolgozószoba lényege az elvonulás. Persze, otthagysz majd a síró gyerekkel.

Ne ablak legyen, francia erkély legyen, de akkor korlát is kell. Befele nyílik, nekivered a franciaágynak, ami azért nem fér el rendesen, mert a hülye fürdőszoba kétszer akkora lett, hogy citromfát állíthass a sarkába. Be fog nyomódni a trópusi fa. Nem baj, majd nem nyitogatjuk. Szép a kilátás így is.

Sziklakert. Tudom, hogy elhordtuk a dombot, de majd hozatunk földet. Halastó. Nem inkább fészer? Nem. Mosókonyha. Régen az asszonyoknak volt mosókonyhája, ott mángoroltak dalolva a teknőben, körülöttük szálltak a szappanbuborékok, József Attila anyukája, Hrúz Mária is így csinálta. Ez negyvenhét négyzetméter, pont jó lesz. Nem, ne műhely legyen. Önző vagy. Most hova mész?

És így tovább: érvel, festi, átverik, nem érti, belefárad, elfogy, beázik, elválik, félkészen árulja. Építkeznek a fiatalok, épülnek a házak. Nem csak én nem ismerem pontosan a házépítés menetét, ők sem. És ez egy boldogságosan jómódú páros volt. Ahogy végignézek ezen a szomorú országon, nem látom az összenemzeti boldog építkezésnek az eredményeit. Vakolatlan falakat látok, sitthalmokat, lógó vezetékeket, utólagos belső szigetelést, penészt a műanyag ablak mellett, stresszes embereket, idegölő állapotok közt kihordott terhességeket, kényszereket: kilóg a dryvit, ferde a lépcső. Válásokat látok, üveges szemű családfőket. Nem lehet ezt bírni. Félkész fusiépületeket látok negyven centire a szomszéd falától. Egyszer majd beépítik a tetőteret. Látok azért nagyritkán szépeket is, rajtuk tábla: ELADÓ.

189 thoughts on “már nem képzelt ház üres telken

  1. Ezt még majd még egyszer elolvasom, ha rendesen felébredtem, de ez a mondat..:
    “Közben igénylik a szocpolt is, aláírják, hogy lesz két gyerekük. Az élet válasza erre meglepően gyakran a meddőség. Ha mégsem, akkor a kivitelezés kezdetekor veszélyeztetett terhesség.”
    …ez ilyen megvilágosodás-pillanat volt most. Bakker, tényleg!

    • “a kivitelezés kezdetekor veszélyeztetett terhesség.”
      Első kettővel, nem volt semmi gond (születésükkor még nem építkeztünk). Viszont a kisebbekkel veszélyeztetett terhes voltam és tényleg akkor bővítettük a házat…

      • Barátnőmék két gyerekkel építkeztek, a harmadikat várta, na, ő lett a koraszülött. Egyéves korára nagyobb volt, mint az akkor másfél éves fiam…

      • Mi építettük. Én nagy hassal banktól bankig. Aztán egy napon vérzés, kórház, veszélyeztetés. Építkezés tovább. Később a gyerek szorongó, tanulási zavaros. Ki tudja, miért? Örök lelkifurdalás nekem.

  2. Nem sátortető. Amit a gyerekek rajzolnak az a nyeregtető, a sátor- az, ami a hatvanas-hetvenes években épült kockaházakon van. (Bocs a szakmázásért, van akit “isten” zavar, engem ez.)

    Két lakás saját kezes felújítása után, építész párral, építészként NEM AKAROK építkezni. Após van. Több is. Feng shui meg pénz az nincs. De nem emiatt.
    Nekünk egy két és fél szobás lakás kordában tartása már a határainkat feszegeti.Mi lenne velünk duplaennyin? Plusz kert.
    Persze jó lenne, ha a fiúk délután a kertben fociznának és nem a szobájukban. Meg az is jó lenne, ha a férjemnek nem a gangon kellene konyhakertet csinálni. És fantasztikus lenne, ha nem csak aranyhörcsög beszerzéséről beszélgethetnénk, hanem Kutyáról. És biztos imádnék a kertben olvasni. De akkor sem.
    Azt hiszem, egy kertes ház az agglomerációban – mert a Hegyvidék még hitellel sem lenne elérhető – engem börtönbe zárna.

    Ma reggel berepült egy vörösbegy a gangra, és egy szarkakapár is gyakran zajozik az ereszcsatornában.

      • Egyrészt igen, másrészt a gyerekek a nyeregtető oromzatába lelkiismeretesen rajzolnak ablakot, tehát nyereg.
        A gyerekek házrajzai – a pszichoanalízisen túl is – döbbenetesek. Például a kéményt sokkal jobb helyre szokták tenni, mint ahogy az egyszeri kőművesnél kijön, az arányok sokkal egészségesebbek, mint egy-két mostanában beépült lakóterület utcaképében és pont akkorák a házak, amekkorákat építenünk kellene. És az általam ismert ovisok sose rajzolnak csít 🙂

  3. kora reggel kávé a frissen épített kerti tavacska partján. telóról blog. nagyon jókat és hangosan röhögtem és több ponton teljesen magunkra ismertem.

    ez majdnem pont így volt: “el is számolta a haver, az utolsó fok nem jön ki, egyszerűen nem ér fel a lépcső”. náluk a kőművesek felejtettek el a haver által tervezetthez képest bekanyarodni. egyenes lett.

    “A szagelszívó vajon hogy hat a csire?” ettől leestem hasfogva. zseniális. meg a dédis.

  4. Nehéz ügy…. Pont úgy hangzik, ahogy gondoltuk… Amiért nem is vágtunk bele…. A megoldás meglepő, nem modern, de a házasság, család boldog itt…. Van akinek tetszik, van akinek nem…. Mi szeretjük….

    • Ez ilyen kollektív, össznemzeti bénultság lehet, ez a félkész ház? Annyira gyorsan össze lehet dobni egy házat, ha mindenki akarja! Saját szememmel láttam, 8 hónap. Önerőből, kis segítséggel, némi hitellel.

      • A mi házunk csoportosan épült, a családból vagy 3-4-en építkeztek egyszerre, hol itt dolgozott mindenki, hol ott. Gépeket, szakértelmet ingyen lehetett szerezni TSZ-ből, családból, innen-onnan. A többiek háza nem volt ilyen félkész, vagy nem ilyen sokáig. Ott viszonylag rendben voltak a kapcsolatok is.

      • “Ez ilyen kollektív, össznemzeti bénultság lehet, ez a félkész ház? ”
        Szinte mindenki nagyobbat és klasszabbat álmodik, mint amire futja a keretből. Minden pénzt beleölnek, hitelt vesznek fel (anélkül egy átlag család nem is tudna építkezni. Manapság képtelenség hitelhez jutni, nem is épülnek családi házak). Ezután kiderül, hogy a befejezéshez nincs már pénz. Ilyenkor jön, hogy “az emeletet/kerítést/külső vakolatot majd megcsináltatjuk pár év múlva”. Persze az esetek jó nagy részében ez átcsúszik a soha kategóriába. A mi utcánkban, minden 2. ház ilyen (szemmel láthatóan) befejezetlen, sok már évtizedek óta!

        • Van egy barátom, ők könnyűszerkezetest építettek, férj építőipari cégnél dolgozik, hirtelen kész lett, gyönyörű. Svájci frank – hitel, még 20 évig fizetik …

      • Szerintem nem lehet: pénz nélkül, önerő nélkül, ha még a telket se tudod kifizetni, ha se saját munkát, se más munkáját nem tudod olyan szinten ráfordítani, ahogy kellene, az önkéntes segítők meg hamar lelépnek, rokonok pláne. A semmiből nem lesz semmi. Ahhoz képest ami most van, önerőből, már tényleg szép. De mi csak 20 év munka után kezdtünk pénzt keresni, lakni meg előbb kellett, három gyerekkel. Anyósnál voltunk, két komplett család, sógorékkal összesen 10-en, hat évig, míg a szocpolból végre elkezdhettünk építkezni.

  5. Jaj. Ez nagyon üt. Dolgoznom kéne, de itt röhögök.
    Mi nem építkeztünk, csak felújítottunk. Mikor hamvas voltam és fiatal, meg se kottyantak olyan dolgok, hogy a nászéjszakánkat a férjem lakásában, földre tett kókuszmatracon, padlódeszkák közt töltöttem. Meg hogy hónapokig laktam együtt egy körfűrésszel, ami az Eliade könyvek előtt terpeszkedett.
    Másodszor, gyerekkel már én mondtam meg, mi legyen és mikor. Úgy lett. (Mondjuk küszöb meg a kicserélt ablakok mellett csempe még mindig nincs, immár 6 éve)
    Harmadszor a férjem akart építkezni, de igazából mégse. Jobban szerette volna, ha egy teljesen felújított, összkomfortos vályog parasztház a telekre repül a düledező, lakhatatlan helyett. De se pénz, se hitel. Meg most már kedve sincs. Én vettem el. Mert nem akarok faluban élni. Ja, hogy elfelejtette megmutatni nekem a telket, mielőtt megvette. Tervezni?
    Kicsit irigylem a posztban szereplő párt, mert legalább van minimális közös elképzelésük.

    Még egy: barátnőm a családjukban a manager, a férje gyakorlati dolgokban nulla, ő szellemi ember. Szép kis házat vettek szocpolból, hogy egy gyerek már van, majd jön a következő is. Csak közben gondok lettek, felmerült, hogy ha a barátnőm nem bírja majd a házasságot úgy, hogy évek óta szenved benne, mert megalázzák, akkor esetleg anyós nevelgetné a csöppet. Na, erre elborult az agya, beadta a válókeresetet. Nem váltak el, csak papíron, hogy biztos legyen benne: soha nem kell majd harcolni a lányáért. Most fizetik vissza a szocpolt, mind a 6 milliót. Anyu keresi rá a pénzt.

  6. Most úgy belémhasított az az érzés, mikor ideköltöztünk az agglomerációba (és kifejezetten a Waldorf iskola miatt, hehe, hogy a kölyköknek ne kelljen ingázni). November volt, sötét, hideg, az udvar, mint egy Tüzép-telep, és én egy lelket sem ismertem a faluban. Aztán már tavasztól jobb volt, ideköltöztek anyósék, lett kutya meg macska. Úristen, hányszor néztek teljesen ufónak, hogy direkt, saját jószántunkból összeköltözünk anyósékkal! Nem mondom, sok kompromisszum, de a gyerekek négy generációs családban nőttek fel, nemrég még dédi is volt. Nálunk az exférjem az, aki mindent akar, én szarrágó vagyok. Viszont a fenekemet verem a földhöz, hogy nem engedtem hitelt felvenni, életemben először a sarkamra álltam, inkább vártunk lakáseladásokat, meg barátoktól kértünk áthidaló kölcsönöket. Ha hitelt veszünk fel, most nem lenne hol laknunk…
    Nálunk is két mosdókagyló van a (picike) fürdőszobában, de mikor reggelente ötünknek kell egyszerre elkészülni, akkor nem tűnik luxusnak 🙂

  7. Rusztikus bontott tégla újonnan! Épp dézsakádakat nézek. Meg a pinteresten DIY rusztikus előszobát: raklapból ruhafogas öt lépésben. Rusztikus bútorgombok kellenek hozzá, batlerszben van ezerötért darabja.
    Hrúz Máriáeknál is ilyen volt a mosókonyha, szépen leírja József Attila a Befordúltam a mosókonyhába című versében.

  8. Azért nem mindenki így építkezik. Mi nem kaptunk megelőlegezett szocpolt, csak miután már a harmadik gyerek is megszületett. Akkor építkezés szervezése, kocsi nélkül, vezetékes víz nélkül, telefon nélkül, rengeteg saját munkával, ami részben felesleges volt, részben szakszerűtlen, (mert szocpolt nem adtak csak új építésre, amire persze kevés volt) kőmővesekkel tárgyalás, vállalati fuvar megszervezése szoptatás, másik két kicsi gyerek és magatehetetlenül fekvő férj (lumbágó, évente visszatérő gerincproblémák) mellett egy minden komfortot nélkülöző száz éves vályogházban; emésztő és vízvezeték saját kezű ásása, közben gyerekmegőrzés, gilisztatenyésztés, hiteltörlesztés más különféle hitelekből, majd végeredményképpen egy félkész és lakhatatlan új házrész és egy félig felújított régi. A bontott tégla és a 100 éves cserép nem divatból lett felhasználva. Összesen két szoba lakható a négyből, a harmadikban mindig másvalaki lakik (szívességi lakáshasználók, szülők, nagypapa), a negyedikből leválasztottunk egy konyhát. Ekkor életem értelme közölte, hogy ő belefáradt az építkezésbe, így 20 éven keresztül semi nem történt. Az építkezés befejezése, valamint a feleslegesen felhúzott új épület felének lebontása ekkor történt meg. Most már van hét szoba, négy fürdőszoba, műhelyek, garázsok, ha úgy alakul, napokig nem találkozunk – de azért persze zavarjuk egymást.

      • Sajnos én még abban a korban kezdtem, amikor ifjúsági takarékbetét volt, 5 évig kellett befizetni és arra adtak építési(!) nem felújítási kölcsönt, 26 e Ft-ot, amiből már akkor sem lehetett semmit építeni. És a szocpolt nem előlegezték még meg. A kölcsönt csak úgy kaptam meg végül, hogy apám (nyugdíjasként) volt a kezes. A mi kettőnk jövedelme ugyanis nem volt elég, OTP szerint. A pénz meg, amit kaptunk, a nagyon olcsó telek felére sem lett volna elég, ami a világ végén volt (ma már majdnem agglomeráció, de 12 évig pl nem volt víz, gáz, telefon, csatorna (most sincs). És 35 km-re vagyunk Bp-től.

  9. Tetszett 🙂 Igen, kb. én is ezt érzem, látom mint sablon. Talán tényleg nem szabadna, kellene nagyot álmodni egyből, hanem megelégedni valami kivitelezhető egyszerűbbel. Aztán ha van még rá kedv, akkor lehet továbblépni. Persze ebben biztosan kell kompromisszumot kötni de megérné azt hiszem. Nem lenne ennyi félkész ház meg építkezésbe belefáradt pár.

    • Én azt látom, hogy akik egyben vannak, azok itt, Pesten először lakásban laknak, valami lakótelepen, ahol olcsó az ingatlan, aztán, ha kinőtték, költöznek kevés hitelből nagyobba, végül jön a kertes ház, mert persze közben halnak az ősök, és legtöbb negyvenes kolléganőm valamelyik elhalt szülő felújított kertes házában lakik. Vagy városi lakás eladásából, örökölt pénzből veszik a kertest.
      Az a legnagyobb gebasz az ismerős családoknál, hogy pl. van vidéki nagymama, akinek van háza, el kéne adni, nagymamát meg fel kéne hozni, mert magatehetetlen, vagy keresni neki olyan szociális otthont, ahol nem kell induláskor 2 milliót kicsengetni, de a vidéki házakat vagy nem veszik, vagy bagóért.
      Nagyszüleimnek szerencséje volt, mert a kilencvenes évek elején még lehetett olyan szociális otthont találni, ahol a nyugdíj fedezte a bentlakás költségeit. Eladták dédikém vályogházát kb négyhavi nyugdíjért, majd a közelbe, két faluval arrébb költöztették az otthonba, ahol nagyon sok ismerőssel élt együtt még 5 évig.

      • Na igen. Ez a poszt a pánikszerűen építkező arcokról szól, akik csakazértis. Gellert kaptak. Nekem Sződliget volt egy ilyen élmény, csupa már frissen is vakolatot pergető babaház, emelet, csicsa, tornyocska, egyéb giccsecske, és kb fél méter elő- és hátsókert, mert az építtető naaaaagy Házat akart.
        Dédidnek tényleg mákja volt. Az otthonnal kb riogatni szokták az időseket, tehát pont nem az jut senki eszébe róla, hogy ismerősök vannak ott, és tök jó… Hatalmas szerencse ilyet kifogni. Kivéve pótnagymamámat, aki még régebb magától ment be egy otthonba, de az maszek lehetett, sokpénzé. Legalábbis többért, mint egy állambácsi által adott nyugdíj tokkal-vonóval…:///

  10. “a fürdőszoba légköre az egész napot meghatározza, ez a mondat megint dőlt betűvel volt egy szép kép mellett, ugye?” :)))))

    én is nevettem, de közben nyilván érzem a kínt is…

  11. A szívem visszahruz a Sohoba… Ja, es szoljatok, ha betonozni kell.

    Beton-ügyben sztori, belvárosi, trendi borbar, az a hely, mely nagyon lazanak es spontánul indusztrialnak tűnik, de kevésbé spontanul es inkább tervezetten két rozé elég hozza, hogy kifosztva érezd magad. Kézírásos iskolatablan a menü, feltörekvő grafikus írja minden nap, egyedi betutipus, varosi minimal kezmuves fuziokkal, Ivanka betonpult, bazidraga, pont ide tervezve.

    – klassz ez a betonpult
    – ja, de nézd meg, ha letesznek egy poharat, letorolhetetlen nyomot hagy rajta. (Tényleg, tele van karikakkal, mintha elfelejtettek volna tegnap este letörölni, nekem egyebkent fel sem tűnt, de most, hogy megnézem, szepen latszanak. A bazidraga rozem párás pohara is megtette a magáét, ott a karika alatta, hat legalább ennyit a pénzemert, egy darabka örökkévalóságot a drága betonon)
    – annyira nem gaz szerintem…
    – hat, nekünk nem oké, egy csomó kocsmába csináltak ilyet, meg fürdőszobába, most kísérletezik azt a szuper anyagot, amivel le lehet impregnalni. Addig is felrakunk majd egy esztetikus deszkaburkolatot rá…

    http://ingatlan.blog.hu/2013/06/28/8_szoba_39_negyzetmeteren

  12. Ez de jó írás…

    Ex mérnök, komplett lakóparkokat láttam felépülni. Akkor éreztem így, ahogy a szerző írt.
    Köszönöm!

  13. Bevallom, én szerettem az építkezést. Igaz 95-ben egy lakás ára+szocpol+minimális hitel elég volt rá. Mindent én intéztem, én tárgyaltam a mesterekkel, rohangáltam a pici gyerekkel egész nap. Valahogy értelmet adott a napjaimnak. Amikor elköltöztünk a városból 2 év alatt el is tudtuk adni kb. annyiért amibe került.

    • Nálunk ugyanígy ment. Én mentem utána, én szerveztem, meg még főztem is, vásároltam, hitelfolyósítást intéztem. Kicsi+ egy a hasban. Nekem nem volt jó. Annyira belefáradtam, hogy végül megutáltam az egész házat.

  14. Én gyűlölök városban meg lakásban lakni, de így nem állnék neki építkezni, sőt azt hiszem építkezni semmiképp sem állnék neki, hacsak nem lennék többszörös milliomos. Ennek ellenére nagyon-nagyon vágyok már falura, kertes házba – most is kertesben lakunk albérletben, sőt már a kertet is mi műveljük – de ez mégsem falu, hanem Pécs belvárosa. Ritka áldás, hogy pont itt élünk, ahol minden könnyen elérhető gyalog, és mégis van kert, meg madárdal. Előre félek, ha költözni kell, és esetleg panelt találunk csak, abban én meg fogok őrülni – pláne, ha az egész életemet így kell töltenem.

  15. Vártam már ezt a posztot, mert a családban az ezerszer hallott indok, hogy a házasságot a rendszerváltás meg az építkezés tette tönkre. Meg mondjuk az is, hogy anyám gyesen volt, és apám munkából hazaérkezvén kezdte el sorolni, hogy mi volt bent, és ebből neki elege lett. (Anyám most felsővezető, és nekünk adja elő a napját ezzel a jelmondattal “kész diliház, ami bent megy”.) Apám ezt úgy adta elő, hogy anyám magára kényszerített egy háziasszonyszerepet, és belelovalta magát, hogy tökéletes lesz, de szenvedett benne. Ja és ne felejtsük az anyóst sem, ahová anyám az utolsó időkben már csak ünnepekkor ment el. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy ez is mindig probléma, hogy melyik nagymamát látogatjuk gyakrabban. Főleg hogy nálunk az egyik 40 kilométerre lakott, a másik meg mondjuk 200-ra. Az egyik téeszelnök (apai nagyapa) volt, a másik alkoholista (anyai nagymama).
    Nálunk mindez Kecskeméten zajlott le, ott kaptak állást, mire anyám diplomázott. Először munkásszállón laktak, aztán albérletben, onnan építkeztek, nagypapa-nagymama adta rá a pénzt, az egész család betonozott, zsaluzott, közben a két gyerek (húgom és én) ott szaladgált, egyszer bele is estünk egy gödörbe. Anyám építész, betervezte ő is a padlófűtést, bidét, a nappali kb. egy méterrel le volt süllyesztve az étkezőhöz képest, lépcsőn kellett lemenni, a nappaliban hatalmas ablakok, és a végén egyenesen a kertbe lehetett menni. A garázshoz a lejtő olyan meredek volt, hogy ha apám elutazott, a szomszédot kellett megkérni, hogy álljon le a Wartburggal. A tetőtér soha nem készült el, a nappalitól a könyvespolccal leválasztott részben aludtunk mind, szerintem erre még a szexuális életük is ráment, de ezt csak elképzelem. Ez akkor egy újonnan beépülő városrész volt (mindenhol az alföldi homok), tele hasonló korú párokkal, akiknek ugyanabba az óvodába-iskolába jártak a gyerekeik. Szocpol is volt, természetesen.
    Az egésznek a vége az lett, hogy 94-ben eladták, akkor 3,6 milliót ért, azt elfelezték, apám vett egy kétszobás panellakást, azóta is ott él, mi meg egy utcára a cigánysortól vettünk egy házat, és azt újítottuk fel, de úgy, hogy földpadló volt meg nutriákat tenyésztett a kert végében a tulaj, a kerítés palából meg deszkákból volt összehordva, és ebből csináltunk mi sziklakertet, szalonnasütőt, sarokkáddal, kovácsoltvas lámpákkal. 3-4 évente költöztünk, és anyám minden házat úgy átalakított, hogy a mamája sem ismert volna rá, míg végül 10 éve hitelből vettünk egy házat (ikerház fele) Budafokon. A hetvenes években épült, és mindig van vele munka, legutóbb a támfal omlott le húsvétkor. A hitelt majdnem 70 éves koráig fizetheti rá, a férj meg folyamatosan kárál, hogy micsoda pénznyelő ez a ház, és hogy “szarhatár”.
    Apámnak azóta új felesége van, 12 éves gyerek, képtelenek elköltözni, mert annyira mást akarnak (az asszony nagy feng shuis, és lehetőleg egy falat se kelljen arrébb tenni). Nagymama halála után apám öccse ki is fizette nekik a házrészt, azt szépen lekötötték tíz évre brókernetbe (ez is az asszony mániája, brókernetből amway, amwayből a jó ég tudja mibe, mindig van új), aztán jött a válság. Most olyanokat nézegetnek, hogy Kecskemét külterületén, bazi nagy kerttel, meg erdő van a végében, hurrá, sőt a gyereket is kint járatják iskolába, mert ott aztán más a szellemiség, nem baj, hogy napi egy-másfél órát buszozik.
    Eközben nagybátyámék, akik ugyanannyi pénzt és ugyanúgy Wartburgot kaptak a nagyszülőktől, 30 év alatt folyamatosan csinosítgatták a házat: cserépkályha, orchidea, sarok-ülőgarnitúra, mosókonyha, padlón állós zuhanyzó (nem tudom megérteni, miért jobb, mint a zuhanytálca), szerte a lakásban kagylók (régebben trófeák, mert vadászik is nagybátyám), kék színű üres üvegek stb. Mivel ki tudták fizetni apám házrészét, az unokatestvérem megkapta a nagymama házát, most újítják fel, utána esküvő.
    Nem azt mondom, hogy egyenlő feltételek voltak, mert apám sohasem volt egy Timár Mihály, de mindenhol látom, hogy a válás micsoda anyagi csődöt okoz, hiszen kétszer annyit kell fenntartaniuk, mint azoknak, akik együtt maradnak. És nem azt mondom, hogy ezért együtt kéne maradni, meg is őrülnének mind a szülők, mind a gyerekek.
    Nem ragozom tovább, engem csak az érdekelne, amit lépten-nyomon meg is kapok szerencsésebb kortársaimtól, hogy én mégis hova, miből, mikor fogok elköltözni. Akinek van, az örökölte, vagy szülőtől kapta. Nekem pénzt nem tudnak adni, örökség nincs, hitelt mire vegyen föl két pedagógus, és még gyereket sem szültem, tehát gyesből kéne fizetnem a hitelt. Vagy vegyek föl én is szocpolt?
    Fogy a magyar, én meg szégyenszemre 26 évesen még mindig hajadon vagyok (tartós kapcsolatban), és nem szülök a hazának. Aztamindenit!

    • Én 33 évesen tartok szégyenszemre ugyanitt. XD Hallgato is eleget, hogy a hozzám hasonlók miatt fogy a magyar. Csak mindezt már otthonról távol, albérletben. Egyébként szerintem az albérlet se sokkal jobb, mint a hitel, sőt: ezt is fizetheted egész életedben, csak a végén nem marad a kezedben semmi. Ha az ember okosan veszi fel a hitelt – nem túl sokat, mert van önrésze, és tudja fizetni – akkor a végén jobban jön ki. Az albi viszont úgy ahogy van, szükséges rossz, pénzkidobás.

      • Erről én is így gondolkodom, a hitel lejártakor legalább van valami a kezedben, és esetleg a gyerekemnek már nem kell elölről kezdeni. Bár félretenni emellett nem hiszem, hogy lehet. Mindenesetre rosszul vagyok már az olyan ábrándozásoktól, amiket a párom néha előad, hogy lesz egy külön szoba a könyveinknek (van is annyi), meg ilyen szoba, olyan szoba, és a végén már legalább hat szobánk van – virtuálisan.
        Érdekes egyébként, hogy milyen népszerűek a lakberendezős műsorok, kb. mint a főzős programoknál, csak itt nem göngyölt csirággal állnak elő az asszonykák, hanem “rusztikus” kőlappal. A legénylakásoknál meg rendre a fekete, szürke, ezüst falak, biliárdasztal, bárpult, játékgép – állatira nélkülözhetetlen és megfizethető darabok. Meg ez, amit É. ír, hogy fejezzük ki az egyéniségünk a magazinból vett ötletekkel, hát kb. annyi értelme van, mint amikor mindenki szimatszatyrot kezdett hordani, és nagyon alternatív lett. Meg mindenhol árad a harmónia, a melltartó harmonizál a cipő csatjával, a tapéta a kutya szemszínével.

        • Ez valahol már a luxus luxusa, mesterségesen gerjesztett igény, vagy nem is tudom. Valahol bennem mindig ott munkál a paraszti józanságom, hogy mi az ami kell, mi az ami nem. Ahogy most látom, nekünk kettőnknek a párommal egy kb. 70-80 négyzetméter, két szoba egy nappali, plusz amerikai konyha, fürdő, vécé speiz, bőven elég lenne, hozzá pince, padlás. Közfalak mehetnek bontott téglából is, jól leszigetelve. Utánanézni, mi éri meg és a lehető legjobb áron kihozni – van, amin nem szabad spórolni, de van amin nyugodtan lehet – a berendezés simán megoldható piacokról, német lomisoktól, baromi olcsó minden és jó dolgok vannak – tökmindegy hogy nem új, vagy nem illik egymáshoz, én szeretem ha a dolgok szabálytalanok és van múltjuk – csak praktikusak, használhatók legyenek. Utálom, ha a bútorok kényesek, drágák, és semmit se lehet csinálni, mert jajj! vigyázni kell rájuk. Mióta sok éve albérletezek, tudom, hogy az a fő, hogy a lakás jó elosztású, száraz, penészmentes legyen, jó legyen a szigetelés és a tájolás, legyen elég fény, és a fűtést lehessen olcsón megoldani (nem távhő és nem régi konvektorok). Nekem mondjuk kéne kert, meg egy jól megépített ólacska, aprójószágnak, nyulaknak. Jajjaj, bilibe lóg a kezem…

          • Optimális ökológiai lábnyom szempontjából egy főre kb 20 négyzetmétert szoktak számolni asszem (persze nem csak ezen múlik, ez csak egy jelzőszám). Szerintem ez a magyar viszonyok között is reális. Én ennek a dupláján lakom egyedül, de ketten is elférnénk benne, persze nem kell tárgyakat halmozni (aki járt már nálam, most biztos röhög – de jelentem, fejlődöm!).

            • Hát, mi négyen lakunk 57 négyzetméteren, akkor mi nagyon kicsi lábnyommal rendelkezünk! Szerintem Magyarországon kevesen laknak két gyerekkel 80 négyzetméteren. A paneleket pl direkt úgy építették anno, hogy a szobák csak alvásra legyenek alkalmasak, a konyha csak melegítésre, mert arra próbálták rávenni a népet, hogy a komenista szellem szerint a közösségi terekben tartózkodjanak sokat, az legyen az otthonuk: a munkahely, a kultúr, a menza/önki, a sportpálya meg a pártház.

            • Mi nyolcan lakunk 160 négyzetméteren, illetve néha hosszabb időre kilencen, ha sógorom aktuális barátnője is itt van. A kicsit több, mint négyezer könyv úgy fér el, hogy lenn a pincében is vannak könyvespolcok… (Eleve a nagy, száraz pince, könyvespolcokkal és ruhásszekrényekkel megfizethetetlen.) A három gyerek egy szobában lakik, emiatt is sokszor ufónak néznek. És heti rendszerességgel vannak szállóvendégeink is, ráadásul én három éve nem alszom egy szobában a gyerekek apjával. Megoldjuk.

            • elnézést, de szerintem ez egy nagyon átgondolatlan adat. hogy jött ki? mi számít bele? hol terem meg ezeknek az embereknek az élelmiszere, milyen messziről szállítják oda? és a munkahelye milyen messze van és mekkora? és mi van akkor ha otthon dolgozik és otthon állít elő élelmiszert magának? ahhoz mekkora terület kell? és mi van ha passzív háza van, vagy egy rosszul szigetelt panel, vagy bérház.

              a városi emberek 20 m2-re mögött valószínűleg (szinte biztosan) sokkal nagyobb ökológiai lábnyom van mint egy falusi parasztház és telek mögött, melléképülettel, istállóval, szántóval. az ökológiai lábnyom egy nagyon trükkös és sok félreértésnek, hiedelemnek talajt adó fogalom.
              bocsánat, nekem ez a dilim, van akinek a helyesírás, van akinek a sátortető 🙂

          • Nekem nagyon furcsák és kicsik ezek a városi lakások, otthon falun ugye nagy a ház, hozzá még a sok különféle melléképület, ezt szoktam meg. Egyetemistaként a kollégiumban 4 évig laktunk a férjemmel egy kicsike szobában, amiben épp a mosdó, beépített szekrény, ágy, asztal meg a számítógép fért el – mégis jó volt, bár ott volt hozzá élettérnek az egész kollégium, tehát nem voltunk bezárva. Most kb. egy 60 négyzetméteres tetőtérben lakunk hárman, ez így pont jó, de egy emberrel több már sok lenne. Anyukámék ezt a lakást már kicsinek érzik, ők feszengenek benne, én meg a panelekben, egy idő után elfog a bezártságérzet.

      • Önkormos lakás? Nekem most ez jutott eszembe, mert az albival nekem is tele van a kicsifacipőm. Egyedül nem is tudom, mekkorát tudnék kivenni.
        T. i. általában bútorozott = a főbérlőnek nem kellő bútorok vannak benne (tisztelet a kivétel, anno laktam frankón bebútorozott kis albiban is exszel, de ott meg mi voltunk a két egymást pörgető hülye, kár volt belénk), rosszabb esetben a főbérlő akkor is félti, ha az aktuális lakó semmi okot nem ad erre (mert az előző viszont akkora trehány volt, mint egy fél gépészkollégium… vagy csak hallott valamit!), illetve mivel a havi ktg közös költség+rezsi+egy szám, amit a főbérlő mond, ezért a gatyád is rámehet, ha a főbérlő úgy gondolja, hogy reális, amit kitalált.

      • Hát, ez nem írói volt, maximum megfigyelésként, mert létező kék üvegekről van szó, amelyek az ajtó fölött sorakoznak. Úgy van kialakítva az étkezőből a nappaliba nyíló ajtó, hogy pereme van, mint egy kandallópárkány, és azon fölül egy csomó ilyen dizájnüveg, aminek semmi funkciója. Én az ilyentől megőrülök. Anyám ezt úgy nevezi: porfogó.
        De a bádogmackó! Ilyet gyártanak?

    • Tudom, hogy most nem leszek valami konstruktív, de a zuhanytálca egyébként elég gáz, ha többen használják. Kefével kell takarítani az összes zegét-zugát, és nem lehet rendesen úgy sem, míg a sima padlót elég felmosni, és a csempét meg az ajtót letörölni. Ezért ha le kell cserélni a régi zuhanyt, érdemes tálca nélkülit csináltatni, nem kerül többe, mint egy jobb minőségű kabin. Sőt, ha új építésű ház, vagy nagyobb átalakítás van, akkor a padlófűtés csöve menjen egy szép kört ott is a padló alatt, hogy gyorsan száradjon, és nincs penész. 🙂
      Van egy csomó olyan dolog, ami kifejezetten praktikum, és nem valami legújabb agyament divat. Tudom, hogy néha nehéz felismerni…

    • Hátizé… Akkor én jobb, ha befogom, egyke vagyok, 38 éves és 3 gyerekkel vagyok hajadon (!!!! 😀 😀 ), saját házam van, mert az elvált szüleim megtették nekem, hogy vettek egyet a régi ház árából (5,6 millió ft volt, több mint 100 km-re Bp-től) és nekik is van sajátjuk. A régi ház épülését néztem-éltem végig. Nem tudom, hogy milyen lábnyomot hagyok, egy biztos, semmilyen “jó” statisztikába nem férek bele. Max abba, hogy magyar. Ja, és szintén pedagógus, de most főállású itthonvangyerekkelmég2évig.

  16. van egy szívemhez közel álló angol szó, a “retrofitted”, ami azt jelenti, hogy 1) valamilyen újabb technológiához régebbi technológia szerint hozzáillesztenek valamit, hogy így módosítsák (pl lehasznált ipari számítógépet láncra kötnek hajóhorgonynak) vagy 2) valamit újonnan szerelnek be úgy, hogy az régebbinek látsszon (pl rusztikus hatású újonnan készített bontott tégla).
    a ház pedig univerzális álomszimbólum, így valahogy az egész szépen harmonizál azzal a megfigyelésemmel, hogy az embernek végtelen kapacitása van (többek között) a nosztalgiára.

  17. Nálunk az após dolog ami nagyon kínos, de elviseljük. Huszonévesen gáz lett volna a felújítás, de már húsz év plusz tapasztalatunk van, no nem házépítésben, hanem abban, hogy rájöjjünk, mit szeretnénk. És persze már nem kellett hitel. De a vége még így is hónapokat nyúlt. A mesterekről, főleg a kőművesekről, lehetne általános figyelmeztető kiadványokat megjelentetni, és az építőanyag-telepeken osztogatni, sokkal kisebb lenne a tulajdonosok életében a stressz.

  18. Az anyagi kényszerektől eltekintve, amik nagyon nem tesznek jót, nyilván, szerintem az a helyzet, hogy sok páros életében a köztük lévő űrt — ami tulajdonképpen érzelmi és intellektuális űr, a köznek a hiánya egymás iránt –, egy minden igényt kielégítő lakásfelújítás vagy építkezés megtervezése tölti ki. Egymással jó, meleg viszonyt ápoló társaknál a boldog fészek otthonosságát valószínűleg kisebb, reálisan elérhető térben, kreativitással is meg tudnák teremteni.
    Gyanús a mód, ahogy az igény felmerül: a többség már a saját szigetét szigetelné, ahová elegánsan vissza tudna vonulni — a többiektől. Konyha, minden igényt kielégítő! Mosókonyha, hogy a kiteregetett ruhát idegen szemek ne lássák. Műhely, ahol a fontos dolgok készülnek, ráadásul egyfolytában. Dolgozószoba, ahonnan egész nap nyugodtan lehet telefonálni. Státuszszimbólum fürdőszoba, kacifántokkal, természetesen a jó ízlés határain belül. És tényleg legyen már tévé minden szobában, apa a Roland Garrost nézné inkább, a srácok a Bob, a mestert.
    De az tényleg jó, amikor nyárestén jönnek a haverok, és kint sütögetünk a kertben. De ne már, hogy megint nekem kell elmosogatni a zsíros rácsot. Na jó, utoljára, de innentől mindenki a saját pecsenyéje sütögetését mosogatja maga után.

    • Igen, szerintem is valami pótcselekvés van az ikeakatalógus bújásában. Engem úgy taszítanak ezek a műotthonok. Síkképernyős tévé, díszpárnák, mütyürök, kerámia fogmosópoharak, és persze lehetőleg csak sorozatban megjelent könyveket tegyünk ki, az olyan jól mutat. Nálunk odáig megy a rend megőrzése, hogy le vannak takarva a kanapék, nehogy bezsírozzuk a bőrünkkel (!), a vécében nincs polc, hogy ne tegyünk kárt a csempében, így a fürdőszobába kell kiszaladgálni betétért, a vécépapír a folyosón zacskósan, ahogy van, ha bárhol egy körömpiszoknyi helyen lejön a zománc, anyám már sikít. Ja, és azt még nem is mondtam, hogy a fogmosópoharat nem ám a csap mellett tartjuk, hanem a kád mellett erre speciálisan ki lett alakítva egy beugró, így minden alkalommal át kell nyúlni a kád fölött, és vissza. Ha mosogatás után a csurgatóban állnak a tányérok, azért is le vagyok szidva. Az az általános gondolkodás, hogy mindenre vigyázni kell, mert majd jönnek a vendégek, és juj! Hát soha nem jönnek vendégek, csak hozzám, de azok meg falra másznak tőle, hogy még inni sem lehet a nappaliban.

      • Jaaajj, de ismerős ez Virezma az apukám révén! Ő rendmániás, aminek az az eredménye, hogy ő van a lakásért és nem a lakás érte: mindennek úgy kell kinéznie, mintha soha nem használták volna, és olyan rendnek kell lennie, mintha mindjárt betoppanhatna a lakáskultúra stábja egy fotózásra.
        A fent említett túlzásoktól eltekintve azonban szerintem nem abszurd egy fiatal pár vágya a saját házra. Lakásban élni nem mindenki bír – pláne, aki nem szokta meg és akinek lételeme, hogy legyen kert, állatok – arról nem is beszélve, hogy a legtöbb pár szeretne saját életteret, például a gyerekektől külön aludni, és nem egy panelban szorongani, ahol az is áthallatszik a falakon, ha szomszéd hangosabbat szellent. És ott van még az anyós-após probléma is: az együttélést csak kevesen bírják.

        • Hát igen, apukám révén ismerem a panelt, mikor náluk vagyok, és a 12 éves meg a 25 éves húgommal alszom egy ágyban. A kertesről azt mondom, hogy ésszel kell. Tudja felmérni az ember, hogy mennyi munka van vele, mennyi a rezsi, és hogy folyton költeni kell rá (főleg az öregekre). Én például nem szeretnék veteményest, az biztos.
          Ja, és a szülőkkel való együttélés: na, attól óvjon az Isten. Csodálom, akinek ez megy. Felnőtt emberként a saját életemet szeretném élni, és ne szóljon rám az anyám, hogy jobbról balra vagy balról jobbra keverem-e a rántást. A szomszédban együtt él a három generáció, két lányuk van, plusz a nagyobbnak férje, két gyereke is, de akkora a ház, hogy szerintem külön szint jut mindenkinek. Viszont a gyereket meg rá tudják bízni a mamára, ami nekem megint kétséges, mert úgy kitolódik a nyugdíjazás.

        • Mi így lakunk, anyós-após, nagymama, mi. Békés, kellemes, de ehhez alapfeltétel, hogy a 3 lakàs a ház három frontjáról nyílik, és hogy mindannyian betartjuk, hogy csak indokoltan és telefonos egyeztetés után megyünk be egymáshoz 🙂

          • Igen, ez fontos, hogy nálunk is gyakorlatilag kétlakásos társasházként működik a közös élet. Míg a gyerekek kicsik voltak, anyósék segítettek nekünk nagyon sokat, most, hogy após nagyon rozoga szegény, ha nem együtt laknánk, anyósom az utca végéig nem mehetne el.

      • Én imádom az Ikea katalógusokat, de csak így név nélkül merem bevallani. 🙂 Vannak benne mindenféle személyesnek tűnő tárgyak, csak úgy lazán szétrakva, mintha kedd lenne például, meg emberek, sőt, van, hogy férfiak mosogatnak, nő olvas újságot pizsiben, apuka festeget az ovissal, együtt főznek többen, és hogy közben mindenki jól érzi magát, az valami extra bónusz. Még a bútorokat is megszépíti, bár nagy részüket így sem venném meg.

      • en anyam ugyanez volt…amikor “elkeszult” a csaladi hazuk, raszolt a paromra, hogy ne huzza meg annyira a csapot mikor elzarja a vizet es hogy neverje a labat a taposohoz…es igen,jonnek a vendegek,akik sosem jottek,mert nem volt egy barat sem,gondolom ma sincs…

        • Ezzel az a bajom, hogy közben nem veszi észre, hogy úgy viselkedik, mintha a tárgy fontosabb lenne, mint az ember. Pedig tárgyat lehet másikat venni, az embert viszont elveszíti ezzel a viselkedéssel. Ja, és vannak ilyen rajtaütések is, mint amit a párodról írsz. Pl. az én párom 100 kiló fölött van, és anyám folyton ilyenekkel jön, hogy azért mosta ki a törölközőket, mert iszonyú büdös volt, biztos a párom törölközőjétől, mert szörnyen izzad. Meg a szék keresztrúdja azért jött szét, mert mi biztos ketten ültünk rá. De az a szép az egészben, hogy a saját férjét is folyton gyanúsítgatja.

    • “Gyanús a mód, ahogy az igény felmerül: a többség már a saját szigetét szigetelné, ahová elegánsan vissza tudna vonulni — a többiektől”
      Én inkább a (hellyel-közzel) ellenkezőjét láttam, vagyis azt, hogy a felszín alatt már foszladozó házasság-kötelékekben élők a család összekovácsolódását várták a Háztól, mert az közös cél, közös erő, és milyen jó lesz majd együtt. Aztán persze hozzájárulhatott az eltávolodáshoz, de én inkább afféle utolsó próbálkozásnak tekintem.
      Nálunk is lesz elvonulósziget, de ez nálam személyiségvonás.

  19. Nagyon vártam ezt a bejegyzést.
    Ha valamit biztosan nem fogok soha életemben csinálni, az az építkezés. Nincs az az isten. Inkább leugrom a hídról. Nekem egy életre elrettentő példa volt a szüleim építkezése. Örülök, hogy azt kihevertem.
    A belvárosban laktunk. Amiről anyukám naponta mondta el milyen veszélyes, milyen koszos. Kertes ház kell. Az a jó a gyerekeknek. Kert kell a gyerekeknek. Meg is kérdezett minket erről 1991-ben, “gyerekek, akartok-e kertes házban lakni?” Mondtuk, hogy igen. Igazán jól hangzott, hogy mi majd a kertben játszunk, lesz kiskutyánk meg elvagyunk. Hogy ez nem így fog kinézni, arról nem sok fogalmunk volt. 9 éves voltam, a húgom 7 és fél.
    Szóval. Az építkező, egyáltalán nem fiatal szülők (41 és 62) a lakást eladták, telket dettó, vettek egy omladozó kis házat Budapest külvárosában (kertváros, zöldövezet – igaz egy mozi vagy színház is egy órára van, de sebaj), amiben majd a telet kihúzzuk, tavasztól építkezés. Banki kölcsön, kezes vállalja. Építkezés háromnegyedénél világosan látszik, hogy nem lesz elég a pénz. Minden hatalmas életben (ki fogja ezt takarítani?), pedig a tervrajzon csak 3 cm volt, jéééé. Akkor már ismerős, barát is segít. Kölcsönkérés nagymamától. A nagynénikkel emiatt való olyan összeveszés és zsarolások, hogy 5 évig nem beszéltünk senkivel és a mai napig nem tudom megbocsátani senkinek, ahogy ez történt. Apu közben megbetegszik, nagyon. Valahogy nagy nehezen befejeződik az építkezés, de még vagy 5 évig mindig van mit csinálni belül. Egyik évben festés, másik évben parkettázás. Minden évben van mire költeni, nyaralás, vagy más, így vagy nincs, vagy keserves, mert vagy-vagy, mindenre nem futja. Közben állandó konfliktusok, mert miért nem foglalkozik senki a kerttel, vagy többet a kutyával? Ti akartatok kertes házba költözni! Akart a faszom. Felmérni sem tudtam mire mondok igent gyerekként. Minden erőn felüli kiadás volt és így, ha valami sérült is, világraszóló botrány és tragédia volt. Mert persze mikor ejtettem el a zuhanyrózsát? Legelső zuhanyzáskor az új fürdőszobában. Tragédia volt, mert lejött a kádról a zománc, ahol ráesett. Kiabálás, 2 napig nem aludtam miatta. A kertes házi létünk elején szégyelltem is milyen omladozó majd félig kész házban lakunk. Waldorf nem volt, belvárosi iskola helyett viszont volt külvárosi iskola, ahol bántottak és a fogdostak a nyolcadikosok, amikor 11 éves voltam. A szüleim szép lassan elfáradtak, belekeseredtek az egész kerti házas projektbe. Senki nem volt boldog, de minden nap azt hallottuk, hogy annak kell lenni, milyen jó nekünk.
    Így telt el a kamszkorom. A kertvárosban, ahol zöld van, de fojtogat a levegő minden nap.
    Ezek és a hasonló szocpolos fiatalok építkezései is egy, vagy több hasáb fa a családi házak poklaiban égő tűzre.
    Könyörgöm, ne építkezzetek! 🙂

    • Én is megtanultam hamar, hogy majd akkor lesz kutya, ha valaki foglalkozik is vele. Mert az, hogy láncon van, nyüszít, teleszarja a kertet, amit senki nem ganéz ki, na, az senkinek se jó. A másik, a kerttel munka is jár, ezt sokan elfelejtik. Kinézik a holland katalógusból a bukszust, aztán a végén már a füvet se nyírják. Bár nem mindennel értek egyet, amit mondtál. Nemrég egy barátnőmnél töltöttem az éjszakát, aki a Körúton lakik, hát legalább hatszor felébredtem. Villamos, kamion, mentőautó, vinnyogás, minden volt ott. Nem mondom, a kertvárosban meg bagzanak a macskák, és úgy kell hazaballagni az éjszakai járattól, hogy élő lelket nem látsz, de a pesti oldalon nagy valószínűséggel megőrülnék.

      • Én 20 évig tömegközlekedtem napi minimum 3-4 órát a külvárosi kertes házban lakás miatt, és bár a zajok tényleg sokkal jobbak voltak ott, mint a belvárosban, most mégis inkább az utóbbi jön be. A zajokat könnyű megszokni, van, aki meg a tücsökciripeléstől akad ki. Rájöttem, hogy én imádok kiülni a kertbe, de kertészkedni nem akarok, viszont szeretnék minden fontosat (eü. intézmények, alapvető boltok) a közelembe.

        • Kertészkedni én sem szeretnék, ez lehet a párom reszortja. Viszont számomra a 11. kerület lenne az ideális, ott már éppen van minden, jó a közlekedés, de még nem Pest, barátságosabb, tisztább, zöldebb.

    • Nálunk is valami hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a szüleimnek még tőkéje sem nagyon volt, teljesen csupasz seggel kezdtek bele, kölcsönből, apám és a haverjai csináltak meg szinte mindent. Az az érdekes, hogy én szerettem ott lakni, gyerekként beépültünk az agglomerációs falu életébe, ott jártunk suliba, bandáztunk egész nap az utcán, később nyári éjszakákon cseresznyét loptunk, és rengeteget kirándultunk a környéken. MIndig volt a háznál kutya, macska, és minannyian szabadok voltunk. Persze a ház a mai napig nem készült el teljesen, de emiatt sose izgatta magát senki különösebben, valahogy úgy voltunk vele, ez az élet rendje.
      Amit viszont nagyon utáltam, és ami miatt a saját felnőtt életemben ezt nem ismételném meg, az az ingázás. Kamaszként és később, amíg el nem költöztem (már gimnáziumba is a Budapestre jártam, napi két óra utazás), az iszonyú
      volt és gyakorlatilag tönkretette a bimbózó felnőttkori szociális életemet, behatárolta a barátságaimat, programjaimat. Egy kamasszal/egyetemistával így lehet a legjobban kicseszni., ha engem kérdeztek.

      • Van egy ilyen vonulata is a tökéletesség eszményének, hogy a mi gyerekünk járjon elitgimnáziumba, akkor is, ha a város másik végén van. Nem konkrétan a te esetedre mondom, hiszen azt nem ismerem, de itt Dél-Budán azt látom, hogy rengeteg gyerek azért kel hajnalban, hogy beérjen a Fazekasba, mert gondozni kell a tehetséget, akkor jut be a jó egyetemre, megy ösztöndíjjal külföldre, beszél hat nyelven, nyaral Ibizán.

        • Hát. Mi most pont azon gondolkodunk, hogy elvisszük a fiamat a közeli körzetes suliból. Azt hittük, jó lesz, mert eleinte szimpik voltak a tanítónénik. De nem, nem motiválják eléggé a gyerekeket, mert unott, flegma pofával tanítanak, nem rajzolnak, nem barkácsolnak (elsősök). Alig van sikerélmény, mert a versenyeket is megpróbálják megúszni (házi mesemondó, szavaló). A Fazekas is szóba jött, mert a matek körül forog a gyerek agya. Nem hinném, hogy megérné fél órát utazni (tőlünk nincs olyan messze, kocsival csak 15 perc), nem tudom, hogy van-e olyan tehetséges, de ha van, nem hagynám elveszni. Szülői szemmel én kicsit már máshogy nézek az ilyen őrültségekre, pedig régebben ugyanazt gondoltam, amit te. Ha a gyerekem okos, járjon oda, ahol ki tud bontakozni, nem pedig letörik a lelkesedését, és ha messze van, akkor oda. Azért megpróbálunk közelit keresni, de ha nem lesz, akkor messzebb fog járni. Nem fog hajnalban kelni, mert ha 3/4 7-kor felkel, beér egy órán belül, és az szerintem nem horror.

          • Abban egyetértek, hogy ne maradjon olyan helyen, ami nem jó neki. Mondjuk itt a kerületben nekem megfelel az a gimi, ahova én is jártam (É. ott tanított), bár a mostani viszonyokat kevésbé tudom. Ez épp eléggé kultúrhely volt, voltak itt OKTV-helyezettek meg mifene, de még kezelhető arányú gőgös pedagógussal és elkényeztetett gyerekkel.

        • Nekünk az volt a szempont, hogy közel legyen minden. Kamasz koromig valami olyan űberfosul tájékozódtam, hogy hihetetlen, és nem azért, mert forgatom a térképet, eevagyok varázsóva és fogyi vagyok – amint egyedül kellett közlekedjek, – minő döbbenet – megtanultam, mi merre hány méter.

          • Ja, egyebkent amig Kecskemeten eltem, csak otodikben kezdtem egyedul kozlekedni. Pesten viszont (hetediktol) mar abszolut az volt. Egyedul metrozni nem engedett anyam egy jo ideig, mert felt, hogy alaesek. Mas osztalytarsamat meg villamosozni nem engedtek, mert levagja a labat. 🙂 Viszont most mar olyan jol tajekozodom, hogy kulfoldon is elboldogulok. Fel kell talalni magunkat, nincs mese.

      • Az ingázás nekem is hasonló probléma volt. Egy kicsi faluban születtem és ott is nőttem fel a nagyapám által épített házban. Imádtam ott, és most is legszívesebben visszamennék, bár voltak hátulütői is. Részben az ingázás: gimisként hajnal ötkor keltem minden nap, tanítás után viszont sokat kellett várnom a buszra. Emiatt szerintem a teljesítményem is csökkent, hiszen soha nem tudtam eleget aludni és júniusra már tiszta zombi voltam. A másik a társaság hiánya, a faluban ugyanis nem voltak velem egykorú gyerekek illetve kamaszok, így nagyon magányos voltam, csak a könyvek és az állataim jelentettek társaságot. Ugyanakkor semmi pénzért nem akartam kollégista lenni, és azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha eljöjjek onnan. Az egyetem miatt végül nagyvárosba kerültem, és hiába jobb itt sok szempontból, mégis nagyon húz valami vissza, holott szerintem már nem bírnék ott élni a semmi közepén – mégsem vagyok boldog itt a városban sem. Jó, hogy itt minden közel van, munka, iskola, boltok, szórakozás, hogy nem kell mindig buszhoz igazodni, korán kelni, de valahogy minden zárt, nem érzem a szelet, az évszakokat, kivétel a dögmeleg nyarat, ami itt a városban szinte kibírhatatlan. Hiányzik a kert, a szőlő, a nyugalom, az erdő, a nyílt nagy terek, dombok, hogy elindulok a kertbe, és utána ott az erdő, a patak, minden és nem kell találkozni senki emberfiával. Ellenben nem hiányzik a napi két óra buszozás, és a magány – már magam sem tudom, hol kéne élnem, és hol érezném jól magam.

        • Nagyon együttérzek Veled. Én félig Bp-en, félig vidéken nevelkedtem, és abszolút a vidék nőtt a szívemhez (a város meg inkább az eszemhez?). Imádom a természetet, a hosszú sétákat, a friss levegőt, az állatokat, a teret, és a kevés embert. Vicces módom most lehetőségem nyílt kicsit visszakapni ezt, mert átmenetileg hazaköltöztem a szüleimhez, viszont Bp-re járok ugye dolgozni, így az ingázás / lefáradás miatt sajnos nem igazán használom ki az előbb említett előnyöket, bármennyire is erről álmodom mindig. Talán hétvégén igen, akkor kijutok kicsit, de a hétköznapok ígyis-úgyis a munkáról szólnak. Magam sem tudom, később mi lenne az ieális megoldás, mihez érdemes ragaszkodni, mihez nem. Ez már csak egy ilyen örök dilemma, úgy látszik. 🙂 Talán azoknak a legjobb, akik vidéken laknak, és rugalmasan, otthonról is dolgozhatnak. De ki tudja.

      • Na igen, az ingázás. Nagyon jó ismerem ezt az oldalát is. Belváros és az egyetem egy órára van, szintén egy óra hazajutni. Amíg másodikos egyetemistaként el nem költöztem, semmi spontaneitás nem volt a kapcsolataimban. Mert a hazajutást, találkozást egyeztetni kellett, meg kellett szervezni. Hiába hívott fel valaki, hogy most lett vége a szemináriumának és megiszunk-e egy kávét. Hát nem iszunk meg, mert én hazaértem és egy óra amíg visszérek. Addigra már neki másik órája van, sorry.
        Mondjuk az anyukám helyt állt olyan szempontból, hogy sokszor értem jött éjszaka is, ha voltam valahol és előre megkértem. Kár, hogy ezt fel is szokta emlegetni az áldozatai között 🙂

        • Én pont ezért költöztem albérletbe oda, ahol egyetemre jártam. Életem legjobb 5 éve volt. Egyetem, kocsma, kávézó, bolt 10-10 perc.

          • Az egyetem már oké volt, másodikban elköltöztem. Na de gimnázium alatt is vannak azért az embernek programjai meg kedve ezt-azt csinálni. Nem az egyetem alatt kezdtem el moziba, színházba, társasjátékozni járni. És akkor választhattam, hogy vagy nem megyek el (már ha egyáltalán elengedtek, mert szigor volt), vagy anyám értem jön. Vagy korán megyek haza és utazom egy órát. Ha egy buszt lekéstem az 20 perc késé és cirkuszt jelentett. Utáltam.

    • Mi nem fogunk, ez biztos. 🙂 Itt kicsit szűken vagyunk, meg panel is, de maximum nagyobb lakás, egyszer, talán, építkezés soha. Alkalmatlanok vagyunk rá.

    • ne már, akkor mi halunk éhen. az ne építkezzen, akinek nincs elég önismerete, pénze, elszántsága, önállósága. aki mindent jobban tud, vagy van egy haverja, aki okosba feléért megcsinálja. aki azt hiszi, hogy a tervezőn és a terveken kell spórolnia.

      • Ez nyilván egy vicces kérés volt, nem gondolom, hogy senki ne építkezzen. De, akiben az általad felsoroltak (önismeret, pénz, elszántság, önállóság), valamint egészségi, felelősségvállalási és egyéb paraméterek nincsenek jelen együtt (!), az felejtse el, mert megnyomorítja saját magát és a családját.

  20. Ne haragudj, Éva, de annyira nyom most a poszt miatt, le kell írnom egy történetet.

    Nekem az anyukámon kívül egyetlen nőrokonom volt, ő belehalt ebbe.

    Örök billog, családi tragédia, amikor a bűnügyi hír nem valaki másról szól (hányásig zokogás), két, örökre sérült, regrediáló gyerek, apa börtönben, szabadulás után azért ő neveli az általa árvává tett gyerekeket.

    Csóró fiatal házasokból lassanként összeszedve magukat jól kerestek, a férj oldalán gazdag szülők – a panelből, az első közös fészekből hozzájuk költözés, közben elkezdett építkezés vidéken. Súrlódások otthon. A ház épül, három szint (minek?), szauna (minek?), kacsaláb. Aztán a férj hirtelen elveszíti a munkáját, hoppá, a pénz forrása kikerül a képletből, a fizetnivalók viszont maradnak. Mindehhez otthon súrlódások még, még, még. Férj összeomlik, súlyos paranoia, meg ki tudja, miféle mentális bajok. De sajnos nem is érdekel, mert mindez nem teszi megbocsáthatóvá azt, hogy gyilkos lett. Azóta is kiráz a hideg, ha meghallom Biatorbágy nevét.

      • igen, ez nagyon durva, és törvényes. az új alkotmány még rá is erősít. a gyámügy partner, sőt a végrehajtó szerv. apa csak egy van, pláne ha már anya sincs. nemrégen volt egy másik ilyen történet is, én akkor ezen nagyon kiakadtam. amúgy nő-, és családbarát ország ez, akárki meglássa 😦
        és ez erkölcsileg és etikailag is rendben van ugyebár. meg a hagyomány és a rend szerint is 😦

      • bizony 😦 ahogy hirlando is írja, ez így teljesen törvényes, azt nem is vitatom, sőt: bár maradhattak volna az apai nagyszülőknél, a gyerekek is így akarták, hisz nekik – bár tudják, mi történt, hallották a dulakodást, látták a nyomokat – egy szülő még mindig jobb, mint egy se. csak hát milyen feje tetején álló helyzet ez? milyen elképzelhetetlenül faramuci (de rossz ez a szó)? beleszakad a borzalomba a szívem, hogy így élnek, hogy uramisten, milyen életük van-lesz? már most látom, hogy milyen durván zátonyra fog futni a két gyerek, örökre sérülten. az már csak apróság, hogy én, az anyukám, a nagypapám pl. soha többé nem látjuk a gyerekeket, mert hogy nem bírunk találkozni az apjukkal, az biztos. nincsen erre a helyzetre jó megoldás, ez benne a szörnyű.

        • Jaj ne.
          Egy gyilkosság nem elég ok a felügyeleti jog megvonására? Mennyit kellett ülnie?

          A gyerekek mindig kötődnek a szülőkhöz, még az őket bántalmazó szülőkhöz is.

          • Nem olyan sokat ült, 9-et kapott, 6-ot ült le. Ez az az idő, ha jól tudom, amikortól beindul a “börtönösödés”, azaz már maradandóan megváltozik a személyiség. Neki pl. elég volt arra, hogy valamelyik rabtársának X rokonával összeszűrje a levet, így szabadulás után már az új asszonykával költöztek be az elátkozott ház árából vett lakásba. Nem maradtak együtt – azért a két gyerek nem felejt, elűzték a nőt, és amennyit hallok róluk, most, hogy kamaszodnak, már apun is kőkeményen csattan a bosszú, bár, olyat is hallottam, hogy az egyik gyerek kérte, hogy visszaköltözhessen a nagymamához. Én attól félek, hogy elvesztek ezek a gyerekek végleg, főleg a fiú.

          • “A gyerekek mindig kötődnek a szülőkhöz, még az őket bántalmazó szülőkhöz is.”
            ez szerintem egy mítosz, úgy általában is azt gondolom, meg én pl. egyáltalán nem kötődtem soha a vér szerinti apámhoz.

    • Engem is, bár engem másért. Apám halt meg ott. Anyám épp engem várt, apám meg ingázott Budapest és Tatabánya között, ahol állása volt. Épp intézte, hogy szolgálati lakást kapjon, mikor a Trabanttal ütközött egy ZIL-nek. Nem hoznám összefüggésbe a költözéssel, de a nyolc óra munkával eltöltött nap utáni ingázással mindenképp.

      • jaj, basszus, bár ne tudnál kapcsolódni.

        amúgy nyilván én sem a házra fogom, az csak a stresszor volt egy eleve labilis elmének. csak ez a poszt előhívta az emléket, szorult torokkal ülök az irodában egész nap.

        • Ismerős családban jólszituált manager apuka ölte meg sok-sok késszúrással (nem szerelemféltésből, skizofrén volt, sugározták az ufók, de senki sem vette észre rajta és nem kezeltette magát) feleségét és kétéves kislányát, most a két család pereskedik a közös ingatlan tulajdonjogáért. Nem sátortetős, budai társasházi lakás. A többi lakók nem szeretnék, ha apuka visszaköltözne.

  21. Emlékeztek, amikor az Égető Eszterben a Józsi is ilyen fantasztikusan nagyívű építkezésbe kezd, és ott is csőd a vége? Nem újkeletű tönkremenési mód ez sajnos.

  22. szomorú hogy ezt a sztorit látom a baráti környezetemben. Kiköltöztek a francba aztán meg folyamatos a panasz hogy nem látogatjuk őket. Anyuka gyerekkel otthon, apuka alig győzi az ösztöndíjakat szerezni hogy elhúzhasson. 😦

  23. nők nem csak a kézműveskedésbe vetik bele magukat nagy elánnal, hanem a lakberendezésbe, a belsőépítészetbe- szóval a fészekrakásba is. hiszen ez nekik veleszületett ösztönük. mekkora dilemmát, hány átalvatlan éjszakát jelent a megfelelő tojáshéj árnyalat kiválasztása! mintha életek múlnának rajta. az igényesség nem baj, de amikor a feng-shui szakértő kér egy íves falat -valahova, a reiki tanácsadó pedig azt, hogy ne az utca felől legyen a bejárat (semmi baj, majd kerülgetik inkább az egész házat), akkor azért nehéz higgadtnak maradni. egyszer azt mondtam egy megrendelő-feleségnek, hogy ne lacafacázzunk: európában nem terjed a csí.
    mindketten építészek vagyunk. még nem voltak gyerekeink, amikor közös lakást kerestünk. először házat buda környékén. aztán lakóparki kétszobást. jöttünk egyre beljebb és egyre jobban tudtuk, hogy mit is szeretnénk: napi két óra utazást, két autót nem. hitelt nem. hogy könnyen elérjenek bennünket barátok és család-igen. színházat, mozit, kávézót-igen. végül kikötöttünk egy belvárosi 4 szobás lakásban, amit jól átalakítottunk, ahol végre elfér az összes könyv, mindig jön hozzánk valaki, mert útba esünk és akkor sem kellett a költözésen gondolkozni, amikor háromgyerekesek lettünk. nincsenek drága, féltendő bútorok, végleges és megmásíthatatlan terek, a lakás velünk együtt, az igényeink szerint alakul. és az évek alatt egyre színesebb.

  24. amikor pedig elválnak, Letícia Vanília anyukája félretolja a kertvárosiból vett budai örökpanorámásban a tervezőt, hogy ” ne zavarj meg, a férjem nélkül nehéz idevizualizálnom a konyhát”.

  25. Jókor jött!
    Miért vállalják túl magukat?
    – mert nem számolnak a “Kiskeziccsókolom faktorral” (Lustanyu) – minden építkezés 30-50-100 %-kal drágább a tervezettnél
    – nem számolnak a fenntartási költségekkel (állítólag ezért szegényednek el a lottónyertesek, nem tudják, hogy csak a nyeremény felét lenne szabad elkölteni, a másik fel elmegy a megvett ház, autó, nyaraló fenntartására)
    – nem számolnak azzal, hogy a jövedelmük később csökkenhet, a költségek a gyerekek miatt meg nőnek.
    És nem gondolnak arra, hogy oviba még viszik autóval a kölyköt, de iskolába, gimibe hogy fog járni a nyomorult…

    Mi most 2.5 szobában élünk, 2 gyerekkel. Akarunk még gyereket. Már néha felmerül, hogy kéne nagyobb lakás, de az áldozatait is mindig átgondolom… Nagy baj, ha majd még iskolásként is közös gyerekszobája van 2-3 gyereknek?
    Sajnos a kert és a központi fekvés egymásnak ellentmond…

  26. Én egy átlagos vidéki városban nőttem fel, és összességében szerettem, mert egyesítette a falu és a nagyváros előnyeit. Központi fekvésű lakás, nem panel, tégla, nagy konyhás. Zöldövezetben (park, játszótér), de gyalog mégis minden kényelmesen elérhető, általános iskola, gimnázium pár percre, osztálytársak, barátok is elérhető távolságban. Persze volt hátránya is: saját szoba nincs, kert nincs, kutyáról ne is álmodjunk. De ezek sem voltak megoldhatatlan gondok, kert és háziállat volt a dédinél, a közös szobát meg megszoktuk.

    Később, amikor már kezdtem kinőni ezt a környezetet, elkerültem egy nagyvárosba egyetemre. Először ki nem állhattam, de mára már annyira megszoktam ezt a pezsgést, a kulturális életet, a sokféle embert, hogy azt hiszem nem tudnék (legalábbis hosszútávon nem) egy kisvárosban élni. Arról nem is beszélve, hogy az én korosztályom a gimi után gyakorlatilag eltűnt otthonról. Budapestre, egyéb egyetemvárosokba költöztek vagy külföldön dolgoznak. Régebben csak a falvak problémája volt az elöregedés, de mára már elérte a nagyobb településeket is, Nálunk pl. a lakosság alig 10 év alatt a felére csökkent.

    • Nagyanyám is szeretett volna mosókonyhát. Lett is neki. Kár, hogy a ház többi része hiányzott… Mosókonyhában laktak, mikor anyám született, úgyhogy ha meghallom ezt a szót, azonnal elborzadok. 😉

  27. Van egy szép szavunk: telek. A saját korosztályomból (szép kerek 40) ember nincs, akinek jó emlék jutna eszébe ezzel kapcsolatban. Gondolatban, képzeletben gondozott kertet, veteményest, frissen ondolált frizurában napozó anyukát és heti stresszt sörben feloldani vágyó apukát láttunk, láttattak szüleink. (Szüleim.) A képzelet soha nem lett valóság. A szüleim is vettek egy szép nagy telket, hogy ne csak ház legyen, hanem bor is a kert végén termő szőlőből. 12 év alatt felépült a ház, szülők együtt maradtak. (Milyen áron?) És eltelt pár év és vettek ismét egy telket, mert az kell! Anélkül ciki élni vidéken. Az én nevemre vették, de 14 évesen olyan határozott voltam, hogy kijelentettem, soha, soha, semmit nem fogok ott csinálni! Telket soha! Tartom is magam ehhez. Jött a nagy szerelem és lett telek. Amikor megvolt a tervező, akkor éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Se a kapcsolat, se a telek. Volt még egy pasi, aki kérte, hogy menjek le vele egy hétvégére a telkére. Amit akkor éreztem, az már előre jelezte, hogy ő sem a nagy Ő..
    Amikor elmentem a barátnőmhöz megnézni a sok pénzbe, sok munkaórába, sok-sok lemondásba kerülő házukat, az utolsó mondata búcsúzás előtt az volt, hogy soha nem kértem a férjemet, hogy ekkora házat építsünk és ekkora autóm legyen, több együtt töltött idő jobb lenne. De, kérte. És azóta ő is kompenzál. Sok munkaórával, sok gyerekek nélkül töltött idővel, sok panaszkodással, elégedetlenséggel. Nem látok boldog “házasokat”.
    Nem vagyok képes belakni nagy tereket. Bár egy szauna… azt gondolom, ki tudnám használni.

  28. Nekem ez fura, én azt mondom: inkább kicsi legyen, kuckós, de ne dögöljünk bele! Minél kevesebb kölcsön, hitel, miegymás, lehetőség szerint, akkor is, ha várni kell hozzá.

  29. mi lakasvasarlas elott epp. nagyon komoly kompromisszukot kellene kotnunk, mert penzunk meg hitellel sincs annyi hogy vegyunk egy normal 2 haloszobasat az iskolatol max 5 km-es korzetben. ha alberletben maradunk akkor meg sosem lesz megtakaritasunk, fizethetjuk az egyre emelkedo berleti dijat amig elunk.mar egy ideje nem alszom emiatt.

  30. Kb ez a sztori lebegett a szemem előtt, mikor belevágtunk a felújításba. EZT nem akarom. Idáig nem akarok jutni. 8 éve készülünk rá, hogy tényleg rendes körülmények között tudjunk lakni, mert nem akartunk hitelt felvenni. Inkább a párnaciha dagadjon.
    És most itt a véghajrá: már vannak szép ablakaink, csempéink, parkettánk, de még nincs lépcsőburkolatunk, gázunk és csatornánk. Meg konyhánk se.
    Viszont van helyette ép házasság. Megmaradtunk öttagú családnak és alig várjuk, hogy birtokba vehessük a megújult fészket. Konyhába rántotta, végre körbe lehet ülni az asztalt. Majd. Végre ki lehet majd menni a teraszra a konyhából. Jó, a teraszt elmegalománkodtuk, de kellett a hely a sok sittnek 🙂 Cserébe bált lehet rendezni rajta.
    Kertipartikat akarok, jelentős sörfogyasztást nagy társasággal, kertben bográcsban rotyogó gulyás illatát, szalonnából csöpögő zsírt. És összejáró szomszédokat.
    Olyan érzésem van, hogy már épp csak a kezemet kell kinyújtani érte, amikor egy favonalzóval körmöst kapok az ujjam végére a Csatornázási Művektől, a Gázművektől, meg hasonlóktól.
    De ezek az akadályok megugorhatóak már egy lábbal is.

    • Gyerekkorom óta nem volt olyanunk, hogy jó szomszédi viszony. Ezt is úgy szégyellem, hogy anyám miatt rám is haragszanak, hogy mi vagyunk azok, akik nem teszik rendbe az előkertet, áthullik a diójuk stb. Meg az olyan jó lehet, amikor hasonló korúak a szomszédok, és van barátság meg haladás (utcabál, ültetés stb).

      • No és a többi szomszéd összejár, kalákáz meg utcabáloz?

        Én 32 éve lakom itt, ahol, és ez alatt kb 5* voltam egyik vagy másik szomszédnál úgy, hogy nem valamit segíteni mentem (az egyik szomszéd 30 éve egy idős néni volt, hozzá a gázpalackját kicserélni szoktam átmenni, a másiknál kb ugyanabban az időben az amputált lábú bácsi feküdt otthon nap közben egyedül, oda a kacsát/ágytálat kivinni, uzsonnát odaadni mentem, napi 1*, pár hétig, aztán megharagudtunk egymásra a nénivel és ennyi).
        De nem csak én nem megyek, senki nem jár össze a többiekkel, max. az utcán beszélgetnek pár percet.

        Szóval nem biztos, hogy csak anyád a hibás a helyzetben, azt meg főleg nem értem, miért TE szégyelled magadat helyette?

        • Igen, nálunk nagy lokálpatriotizmus van (magyar zászló meg minden), szokott lenni évente rendezvény, plusz vannak közgyűlések is. Egy ilyenen sem voltunk még, csak hírlevélből tudom. Illetve a legutóbbi ilyen rendezvényen felléptem a testvéremmel, a kerületi zenekar tagjaként. Bár az is igaz, hogy inkább a zenekar iránti lojalitásból mentem, mint az utca dicsőségére.
          Ugyanez volt gyerekkoromban az iskolával is. Soha nem mentünk ilyen iskolacsinosítási napra, meg mindig olyan kívülállónak tűntünk. Mondjuk szülőire eljárt anyukám, és tudom, hogy mennyire utálhatta, sőt meg is értem, mert egy-két alkalommal voltam a testvérem osztályában, és részben fölösleges szócséplés megy, részben meg birka szülőkkel lehet találkozni. Elhangzottak például olyan mondatok, hogy az iskolának kéne megnevelni a gyereket, mert ő dolgozik, és nem ér rá. Vagy hogy a jó tanulók dolga lenne felzárkóztatni a többit. De az abszolút kedvencem, hogy hiába zárja be a gyereket a szobájába, nem tanul.
          Anyám annyiban hibás, hogy magára haragítja a szomszédokat. Nem azt mondom, hogy járjunk el minden eseményre meg jópofizzunk, meg azért gazoljuk ki a kertet, hogy boldogok legyenek a többiek. De mondjuk az ilyen dolgok, hogy szánt szándékkal nem szólunk, hogy hangos munkálatok lesznek, mert a szomszédnak éjszaka ugat a kutyája, és akkor szemet-szemért. Egyébként most van egy-kettő, akivel jónak mondható a viszony. Ők le szokták vinni kocsival, ha találkoznak az utcában, és elbeszélgetnek az időjárásról meg ilyenekről. Mondjuk ezek nem a közvetlen szomszédok, hanem ilyen 2-3. vagy szemközti.
          Elgondolkoztam most, hogy én hogyan viszonyulnék majdan a saját szomszédaimhoz. Biztos lenne, amelyik idegesít, mert olyanok mindig vannak. De valahogy azt is el tudom képzelni, hogy első nap sütnék valami süteményt, és mindenkinek vinnék belőle. Mert van egy ilyen beidegződésem, hogy engem kedveljenek az emberek, meg a süteményemet is. De bizalmaskodni meg nem szeretek olyanokkal, akiket először látok. Még a tegeződés is zavar.

  31. Lassan belejön az ember az építkezésbe is. Mi az első lakásfelújításkor teljes pánikban komplett kivitelező céget fogadtunk. Aztán kiderült, hogy a brigád nem komplett 🙂 A fürdőszobában háromszor kellett felszedetni velük a járólapot. Aztán kezembe vettem az irányítást, leültem az internet elé, elolvastam, mit hogyan kell csinálni, és a második lakást már én festettem, a harmadikban már ruhakefével lakkoztam a padlót. Előttem mesterember meg nem áll 🙂 Nőket az építőiparba!!! 🙂

  32. Kertes ház majdnem belBudapesten jelen. Ha nem kétgenerációsnak vesszük eredetileg, akkor nyilván kisebb lenne, anyám azóta öt percre lakik a saját lakásában és mindenkinek jobb úgy.

    Igen, tiszta röhej volt mikor kijelentettem, hogy az akkor egyéves lányom jó lenne ha 15 évesen egyedül is eljutna a Puskin moziba….és ha valaki csak kiejti a száján hogy “építkezés” az válóok…hát ezért, igen.
    Viszont belefáradtam másik oldalon a MI pincerészünkbe halmozott gyűjtögetett klotyókba, a vég nélküli ostoba lakógyűlésekbe, a szomszédok által felhalmozott, reménytelen és behajthatatlan közösköltség-és közüzemi tartozásokba, a lépcsőház sarkában a hányásba meg a reggel hétkor vagy este féltízkor kamaszok által hallgatott tuc-tucba is.
    Most az van amit mi csinálunk vagy nem csinálunk, nyolc éve csak a konyha volt egyszer festve (úgy is néz ki), törik a kerítés, kéne szigetelés meg alternatív fűtés, nekiszaladtunk sokszor, de közben inkább nézzük a levendulákat a teraszról, meg bringázunk a parkban az utca végében, a gyerök járhat a helyi suliba, oviba, mert ott maradtunk ahol van ilyesmi bőven, én otthagytam az aglóba költözött multit, a ház egyetlen lakberendezési magazinba se férne be sehogy, én amúgy szívesen nézem őket a kertben a kávém mellé, tudom hogy nem csinálom meg soha olyanra, és ezek szerint lehet, nem is olyan nagy baj. Így felmehet a macska a kanapéra, a fűnek már mindegy, van-e rajta trambulin vagy nem, inkább dorombolás és ugrálás legyen, mint stíldizájn….

  33. Most, ilyen sokára a bejegyzés megjelenése után jöhet az én sztorim is? Ami valójában a szüleimé. Albérletben kezdték a közös életet, aztán apukámék családja épített egy kis házat egy apró telken, emeletes ugyan, de csak azért, mert nem fért a két szoba egymás mellé, ezért építették egymásra, aztán mégis úgy döntöttek, hogy különköltöznek (rajtuk kívül a szülők-nagyszüleim-és még két felnőtt testvér éltek egy háztartásban, ahol a háztartás gondja és a munka nagyobb része anyukámé volt). Sok spórolással és családi kölcsönnel vettek egy fél telket a közelben, amelyen lakható ház nem volt, ami volt azt lebontották, és a gazdasági épületet tették lakhatóvá (kőből épült fáskamra, gabonás, ablak nélküliek, csak három faluk volt). Így mire a bátyáim, meg én is megszülettünk volt két szoba, ami igazából csak egy volt, mert a kisebbikben műhely+konyha volt egyben. És ebben az egészben hosszú évek gürcölése és lemondása volt (bankhitel mondjuk nem) a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig. Aztán a rendszerváltáskor úgy hozta a jó sors?,szerencse?, csiáramlás?, hitünk szerint inkább áldás, hogy ezt a kis kérót egy év alatt sikerült duplájára bővíteni, belterében fürdőszobát, igazi konyhát kialakítani továbbra is bankhitel, sőt családi kölcsön nélkül. Bár azóta volt már felújítva, kicsikét modernizálva, praktikussá téve, de teljesen most sincs kész, kívülről tökéletesen látszik az eredeti kő rész, meg a hozzátoldott téglarész, ami ráadásul kétféle téglából van, hogy tarkább legyen.
    Aztán még később, már ebben az évezredben a tesóim is dolgoztak és sikerült rendre megvásárolni a fél telek másik felét is egy szintén öreg házzal, így most van egy kis lakóházunk, meg egy másik kevésbé lakható régi, meg egy hatalmas nagy udvar és kert, ami nagyon klassz így, meg el is fér minden: konyhakert, virágoskert, gyümölcsfák, aprójószág, disznóól, tüzifa, stb és még marad is annyi hely, hogy egy autó megforduljon, csak ahhoz, hogy szép legyen rengeteget kell dolgozni vele. Szóval a családi ház kerttel nemcsak ejtőzés a zöldben, meg kávézgatás a fa árnyékában, miközben megtelik a tüdőnk friss rózsaillattal, hanem folyamatos meló is, ami nem szokott ott lenni az álmokban.
    És hogy miért írtam ezt le? Nem olyan különleges a sztori, másnak is van, de tulajdonképpen egy igazi sikersztori ez (mégha eredményeiben nem is látszik, úgyértem nem látványos), közel negyven év munkája, harca, számolgatásai(hány nap van még fizetésig, s ez a kenyér elég lesz-e addig, krumplit eszünk-e addig, vagy kérünk kölcsön a szomszédtól, stb. ), veszekedése, “megéri-e” kételye, “nincs más választás” kényszere és ezek mellett persze öröme és elégedettsége is. Felmerült-e közben válás? azt hiszem komolyan sosem, de néha dobálóztak szavakkal, néha meg vicceskedve osztották fel a házat, hogy melyik rész kinek lenne a területe, ha elválnának, merthogy egyikük sem költözne máshová.
    Amikor mindezeket így végiggondolom kicsit azért össze is facsarodik bennem valami, hogy csak ennyi?: nem elégetlenség ez, hanem inkább méltánytalannak érzem, hogy annyi munka és lemondás kell egy egyszerű és élhető lakóhely kialakításához, mert semmi luxusról nincs szó(sőt mostanra már elkezdett süllyedni az alap és emiatt repedni a fal). Szóval marhára igazságtalan ez, hogy ennyire központi helyen legyen ez, ennyire életalakító. A fentebbi sztorikból meg azt látom, hogy nem sajnos nem csak az ilyen csóróknál, mint mi van ez így. Szóval ez se igazán pénzprobléma (mint, ahogy sokmindenről kiderült még számomra, hogy elsősorban nem anyagi probléma, amióta a blogot meg kommenteket olvasok).Köszönet nektek a felismerésért 🙂

  34. Szülőfalum (s más vidéki települések) tipikus képe a település utolsó két, Új sornak , vagy Nefelejcsnek, Margarétának elnevezett utcája (az összes költő, meg szabadságharcos már foglalt volt), ahol első évben sorban kalákában dolgozó fiatalokat látunk. Apu félmeztelenül ássa a gödröt, anyu nagy pocakkal (vagy az anyós) délben megjelenik, hozza az ebédet. Mindenki lelkes, a leendő szomszédok ismerkednek, s ennek hatására még vagy kétszer átterveznek mindent, ötletet merítenek egymástól. (Ti is kettőt vállaltatok?) Pár hónap múlva már hangos káromkodásokat hallunk, sűrű telefonban üvöltés, hogy elfogyott az anyag. Ősztől következő tavaszig vakolatlan, félkész házak állnak sorban, a második évben kezdődik a következő etap, az első gyerek már megszületett. Majd pár év múlva két gyereke van mindenkinek, s jönnek a csinosítások egymásra licitálva (kovácsoltvas kerítés, játszótér a gyerekeknek az udvaron, medence, kerti tó halakkal, rattanbútor és terrakotta a teraszra). A legszebb: a karácsonyi díszkivilágítás a létrán felmászó télapó-imitátorral.

    Nálunk a két utca lakói kerti törpékkel és aranyhalakkal kereskednek egymás között.

  35. Visszajelzés: én leszek a belügyminiszter | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: önéletralyz | csak az olvassa — én szóltam

  37. http://modoros.blog.hu/2010/10/05/az_agglomeracios_epitkezo
    “Maradékfelhasználás: kőkerítés kirakása terméskő szeletekkel, óriási elszámolás, kurva sok marad: maradék kényszeres felhasználása a ház alsó 80 centijére, persze végül nem ér körbe, így a ház 2 oldalán 80 centi magas, a másik 2 oldalán már csak 30. Földút esetén a maradék házkörüli betonból előbb a garázsbejáró lebetonozása következik, majd a kapu előtti rész leaszfaltozása, esetleg csak a ház előtt húzódó 10 méter leaszfaltozása közben “nem értem, mi kerül 1 km autópályán 11 millió euróba”. Ha ez nincs, akkor van olyan kőtégla a garázsig, amelynek a lyukain kinő a fű, a fűnyírót viszont nem lehet rátolni, mert a penge elkapná a kapubeakasztót. (Ebből a téglából is marad 17 darab, végül az vezet vékony ösvénnyel a szaletli tervezett helyéig, ahol viszont nincs szaletli, és egy darab uszadékfából kifaragott hüpe sem.)

    Kiegészítők, ászeszoárok: Welcome lábtörlő, szélkakas, szélben zenélő bambuszcsilingelő, pálinkás poharak kéznél tartása a nagy ijedségre illetve áldomásiváshoz, minden vendégbe valami nagyon szar törköly lediktálás (ezt itt főzik, nem az a bolti szar – hanem ez ilyen helyi szar). Vadásztrófea beszerzése, vagy medve- vaddisznóbőr. Kandallóépítés utólagos észbejutás: a kéményt MAJD megcsináljuk, vagy lehet kapni az obiban ilyen gázüzeműt, amit nem kell kivezetni, mindenesetre addig is magát a kandalló részét megcsináltuk. Ja igen, addig a hősugárzót tartjuk benne, amíg be nem indul a nagyüzem.

    Cipőlevevés helye: változó. (a) alsó szinten nem kell levenni; (b) járólapig be lehet jönni, előszoba+konyha+étkező, és csak padlószőnyeges vagy parketta+szőnyeges rész előtt kell levenni; (c) előszobában kell levenni; (d) még a bejárati ajtón KÍVÜL le kell venni, hazafelé akinek a cipőjét a kutya nem vitte el, az meg van fagyva; (e) eleve már otthon se vedd fel. “Váltócipőt/papucsot akkor hozzatok! Tudod, a Zolika porallergiája miatt mi nagyon figyelünk a tisztaságra” – és valóban óriási tisztaság, ugyanakkor penetráns rendetlenség honol. A kettő összege állandó, ugyanúgy nem lehet mindkettőt átvinni egy átlagos családnál, mint ahogy nem tudod egy elektron helyét és impulzusát egyszerre pontosan mérni”
    a többi nem píszi, sőt, sértő…

  38. Ezen kacagtam rendesen. Pedig nem kéne..szomorú és azt hiszem, igaz leírása ez rengeteg ember életének…

    Épp főoldalon volt ez a régi poszt, így találtam rá és mert…mi is építkezünk. Lakni már itt lakunk, “lent”, most jön a manzárd, ahova majd -ez van előirányozva felmegyünk. Macskástul, könyvestül, és persze jönnek a terítők, díszdobozkák, díszpárnák, csipkés szörnyületek és egyebek, amiket én, én csináltam.

    De jól viselem, mármint az építkezést. Meg kell bíznom az emberemben, mert egyrészt azt is ő építette, ahol most ülök, másrészt meg szerencsére, tőlem távol áll az Adrienn-lét. Néha kimegyek az udvarra, úgy hetente egyszer, végignézek a cementeszsákokon meg az egyre mélyülő gödrön és megkérdezem, mondd, te látod ezt? Ő bólogat és tovább ás. Mondom, én nem tudom, ebből hogy lesz bármi. Jó lesz az, hidd el. De nincs előttem! Nem baj.
    Vállat vonok, bemegyek. Az én igényem csak annyi, hogy azt a kilencszáz vagy ezer könyvet, amit idehordtam, biztonságban elhelyezzem, a többi nem érdekel.
    Tegnap mondta, hogy le kell vakolni az alsó fürdőszobaablakot, de nem baj, mert épít másik fürdőszobát felülre is.
    Nem igazán érdekel, elvagyunk. Már ismerem, a maga csendes módján majd egyszer elkészül vele, felmegyünk és belakjuk. Szerintem szeretni fogjuk.

    • Örülök. Valaki rákattintott egy máshova kitett linkjére, azért tettem főoldalra.

      Kissé hökkenek amúgy, gondolataimmal, észrevételeimmel és igen specifikus szavaimmal is tele van az internet… és aki öntudatlan használja, ragozza, torzítja, butítja, hovatovább nagyobb arcnak érzi magát, mint én a legolvasottabb napon.

  39. Jó írás….csak mint tősgyökeres vidékit (agglomerációst – bár 46 éve még nem volt az)valahogy bánt az a hülye sztereotípia, hogy aszongya: “Nincs messze? Hogy viszed őket orvoshoz, mi lesz a bevásárlással? Nem baj, veszünk még egy kocsit.”… Szóval mi sem vagyunk busmanok, mi is járunk orvoshoz meg bevásárolni (nota bene autó nélkül!), meg iskola is van helyben és nem biztos, hogy rosszabb mint a Waldorf. Jó tudom, ez valójában irónia akar lenni itt, mert tényleg így éreznek az írásban is bemutatott városiak. És tényleg ennyire rabjai a fogyasztói társadalomnak? Ennyire nincs önálló elképzelésük, csak a 66 magazinból összeollózott katyvasz?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s