portrék 6.: a nagyon okos elsőgyerekes anya

Amikor a legkisebbed is óvodás már, és egy kicsit kihúzod magad, az életedben megjelenik a nagyon okos elsőgyerekes anya. Előfordulási helyei: 1. rokonság, 2. internet, különösen a fórumok vidéke. Rájössz, hogy lesben áll, és levadássza azokat, akik nem tudták jól.

A nagyon okos elsőgyerekes anya megmondja neked a tutit, mert te nem tudtad, és rosszul csináltad. Pedig fogalma sincs: ez a kezdők gyanútlan önbizalma. Ngyon olvasott. De amit ír, mond, annak nincs meg az aranyfedezete. Nem járt még a széleken. Neki minden jól alakult: ő még azt hiszi, ennyi, ilyen egyszerű az anyaság, ezzel a magabízó gőggel beszél, becsüli le a te erőfeszítéseidet – nem akarja ő, de mégis, az a magabiztosság, és a rengeteg elmélet és kutatás és rövidítés…! Na, megtudja majd. És akkor elcsitul egy kissé. Vagy épp szélsőségesen tagadni kezdi a korábbi tanokat, és addigi dogmatársait nézi le.

Feltorlódik benned, amit pedig röhejesnek tartottál, amikor te estél ennek áldozatul, hogy vannak anyább anyák, akik régebben kezdték. Mit akar ez a taknyos, mit olvas itten amerikai blogokat…?

Neked még szentírás volt az orvos szava, te végigszenvedted kórházzal, ügyeletes szülésszel, cumival, kisággyal, és megfeszültél, hogy meg ne bántsd az anyósod, a kedvéért elhalványultak eredeti elképzeléseid. És nincsen jutalom. Ő az új generáció hetykeségével tekint rád, és kiröhögi — esetleg veled közös — anyósát. Ő már orvost választott, és otthagyta félidőben; szülési tervvel és dúlával szült, sőt, otthon, és semmi cumi, de még a pelenkát is mossa, azt a huszonegyedik századit, a nevét nem tudod kiejteni. Neked még Nandu kendőd volt, a legrusnyább kék-fehér, és azzal progresszívnek számítottál; elöl hordoztad a másfél évesedet, aki a térdednél lógott, és te ezzel boldog bírtál lenni. Hőskor, ártatlan tudatlanság! Ő ClauWi képzést végzett négy nap alatt, folyton hívják tanácsadni, kilenc kendője van, és most akar egy limitáltat, ismeretlen fogalmakat használ, és folyton jön-megy, ad-vesz, közvetít hordozós ügyekben. Neked is jut okos mondat tőle: végtelen kapacitása van arra, hogy éreztesse veled, annak idején mennyire elszúrtad, és nem tudod, a te rosszindulatod ez, ami annyira zavar, vagy az ő bezzeg-deklarációja a te rovásodra.

Az ő gyereke sem alszik éjjel, de nem tudsz együttérezni: te tizenkét éve nem alszol, és reggel még iskolába, óvodába rohanás is van. Te már akkor éjszakáztál, amikor ő boldog önfeledtséggel bulizott és a körmét lakkozta.

Te majd belebolondultál a kétségekbe és az egyedüllétbe, amikor a gyereked ennyi idős volt, ő meg nem elég, hogy türelmes, tudatos és sugárzóan boldog anya. Folyton megy valahova, képzi is magát, mindenféle ügyei vannak. Látod, ez a gyereknek sem rossz, ő meg milyen erős tőle. Nem érted, hogy bírja, te már csak sci-fi sorozatokat néznél két meghitt tábla Milkával, ha maradna egy kis időd. Neki ugyan egy van, de szeretne még, kis korkülönbséggel, és biztos benne, hogy bírja majd, olyan lelkes, hogy elszégyelled magad, ha az évekkel ezelőtt születettjeidre nézel, és önmagadra, aki szintén hitted, hogy így lesz teljes az élet. Őt meg sem legyinti a kétségbeesés, ami téged akkoriban, amikor már nem bírtad, és kiraktad a gyereket kiságyastul a folyosóra, annyira bőgött. Ő a sírás közben felszabaduló kortizol hormonról beszél neked, annak agyromboló hatásáról, a gyermekben, mármint, és persze nem tudja, mit idéz fel ezzel, de valamiért azt hiszed, arra az éjszakára céloz, szándékosan döf beléd. Te is úgy gondolod, hogy azt az egyet ő sokkal tehetségesebben gondozza, nyilván okosabb és ügyesebb is lesz, egyesíti Einstein külsejét Marilyn eszével.

S amikor már nem bírtál se szívből szólni a gyerekedhez, se odafigyelni, mit mond, tőle kaptad meg a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgass úgy, hogy elmesélje című alapművet, amely bűntudatosan figyel most is az éjjeliszekrényeden, az első tíz oldalnál bejelölve egy művelődési házi gyerekszínház-jeggyel.

Az elsőgyerekes rengeteget ír a fórumra, nem is érted ezt, kedvetlenül kattintgatsz, mindenhol látod, mosolygós a képe. Szellemes és szociábilis, mindenki ővele beszélget és őt idézi. Azt veszed észre, egész nap rágod a sorait, pisilés közben vele vitázol, és amikor rajzfilmet nyomsz be a gyereknek, hogy egy kis nyugalom legyen már, beugranak a dévédéellenes érvei — na hiszen, gondolod, egy gyerekkel még könnyű, aki naponta kétszer alszik… de tudod, hogy nincsen igazad.

És ott a másik: a nívós kismama. Ugyanilyen öntudattal rendezte be a babaszobát, ti meg bepréseltétek a kiságyat a rekamié és a fal közé. Te majd beleszakadtál a két állásodba nyolc és fél hónaposan, farmer kertésznadrágban, ő szemérmetlenül kiélvezte a terhességét, mint valami királynő: olasz kismamaruhákat rendel az interneten, ágyba kapja a gusztusos reggelit; jógázni jár, blogot indít terhességi vonalzóval, és elmennek második nászútra a férjével, aki olyan gyengéd vele, hogy belesápadsz.

Az elsőgyerekes mindent tud, megmosolyogtató a gőgje, csak benned pont az ő kitüremkedései helyén vannak üregek, fájdalmas rések, ezért amit mond, beléd nyomul. Haragszol a hordozásra, az alternatívokra, szélsőségesnek találod, ahogy már meg otthonoktatásról és homeopátiás oltáskivezetésről nyit topikot, de mindig tudod: önmagadra, a saját bénázásaidra és azokra a hajdani kiforratlan viszonyokra haragszol. Hogy te nem mertél szembemenni, arra. Ő csak rávilágít. Ésa maga fölényes módján még jóságos is veled, és ez az igazán elviselhetetlen.

Neki könnyű… azért amikor összeomlik, az hangos csattanás lesz, hallani fogod. És akkor egymás szemébe nézhettek végre, igazán.

Az előző portrék:

a törzsfőnök

donhuan

vudielen (bringásahegyen)

a lelkes szülők

a majdnem-ember

307 thoughts on “portrék 6.: a nagyon okos elsőgyerekes anya

  1. Jot kuncogtam! Azt hiszem, hogy nemcsak gyerekes temaban, de az elet mindenfele teruleten vannak a lelkes neofitak, akik az eletkedvet is kepesek elvenni az embernek.

    De valahogy az iras vege kicsit olyan “majd megtudod te is”-felere sikerult. Olyan megnyugtatosra azoknak, akik ilyen neofitakkal kellett szembenezzenek, hogy “ne aggodjatok csajok, majd sziv o is!”. Kar.
    En amikor ezzel a tipussal talalkozom, ingadozom akozott, hogy elkuldjem a halalba vagy eppen azon drukkoljak, hogy neki sikeruljon. Bizonyitsa be, igen, hogy lehet mosolyogva, jokedvuen vegigcsinalni dolgokat. Nemcsak a gyerekezest, barmit.

    • Én meg végig vártam a csattanót a végén, mert olyan nincs, hogy valami/valaki tökéletes lenne. Nem lehet semmit végig mosolygósan csinálni, ha igazán beletesszük magunkat, akkor mindig kerül,egy mélypont … ettől lesz értékes. Nem lehet ez a kép az ideál, mert ehhez viszonyítva mindenki csak roszabbul csinálhatja és akkor mindenkinek bűntudata kellene, hogy legyen.

      • Nem tudom, en mar csak (gondolom) kislanyos kulsom (testalkat, effelek) miatt is kivaltom a megmondoemberek “szimpatiajat”, foleg noket -mert ferfi is akad ilyen tipus eleg-, meg neha tenyleg eleg elveszetten birok viselkedni, maskerdes, hogy az inkabb hiszti, mint igazi elveszettseg, de igazabol nem sokszor zavartak. Nyilvan nem a fenti irasban megjelenitett fiatal anyukara gondolok, inkabb az idosebb nokre, akik kozul azert tudtak jokat mondani nekem mindig. Aztan amikor lattak, hogy a tobbire csendben mosolyogok es az ellenkezojet csinalom, rovid ido utan eltuntek. Nem igazan volt szukseg soha konfrontaciora. Nem er annyit, hogy az ember ezek miatt felhuzza magat.
        (Ha jobban belegondolok, most is epp istapol egy “megmondoasszony”, magamban neha mulatok rajta, de azert alapvetoen en teljesen joszandeku embernek latom, aki igyekszik udvariasan elrejteni a hokkenesit, mikor rajon, milyen nonkonformista a “vendence”. Elvagyunk:)
        Szerintem megmondoanyukaval is el lehetne mondjuk…likorozgetni:)

  2. Megmondóanyuka hatalmas rutinnal tapogatja le a gyenge pontjaidat, jól irányzott kérdéseket tesz fel, hogy gyorsan kiderüljön, a szoptatásban, altatásban vagy nevelésben szorulsz az õ tanácsára. Kedvence a gyerekét kifordítva hordozó kengurus anyuka, akkor aztán felkattan a fény a szemében és gondolkodás nélkül lecsap. Dolga végeztével elégedetten pattan be apa kocsijának hátsó ülésére, biztonsági gyerekülés nélkül, és a kenguru árának háromszorosába kerülõ kendõt simogatva fogalmazza magában a képletes leírását annak, hogy milyen durván átmosta a babaipar a te agyadat, de õ most megmondta. Ha a szemébe mondták, hogy ne zaklasson másokat a hülyeségével, akkor ugyanezt sírva teszi, de tudja, hogy így még többen reagálnak majd a fórumon.
    Nõ a gyerek, egyre nehezebb érdekesnek lenni. Már nem kérdi meg a néni a biopiacon minden héten, hogy szoptatja-e a kicsit, ellenben rámordul, ha az almákat fogdossa. Ekkor rájön, hogy persze, kell a kistesó (H/M/P)annácskának, hiszen a kutatások szerint is egy gyereknek…

  3. Szép emlékeket idézett meg bennem ez az írás, hogy tulajdonképpen milyen vicces elsőgyerekes voltam egyszer. Azt képzeltem, hogy a gyermekvállalásra való felkészülés alfája és omegája, hogy hasizomgyakorlatokat végezzek, mert akkor lesz könnyű a szülés. Fórumozni nem volt időm, mert dolgoztam, így teljesen kimaradt a dúla/hordozókendő/málnalevéltea. Vak önbizalommal trappoltam végig az egészen és perszehogy letoltak a csecsemősnővérek, hogy bepelenkáztam a gyereket, pedig az első kaki az övék és ezt mindenki tudja! Kaptam egy szembekengurut és csak bámultam, hogy a kendő mintha egyfajta vallás lenne másoknál. Nem volt hasfájás, úgyhogy minden szabadidőmben nyelvvizsgára készültem, undorodtam a játszóterezéstől, így kimaradt a kismamaközeg.
    De tudom, hogy ha lett volna időm, tökéletesen illeszkedtem volna a portréba, mert az, hogy igazából mivel jár ez az egész, csak később vált világossá.

  4. klubot is alakítunk, és a kenguruban kifele hordozó anyukákat szidjuk délelőtthosszat, miközben megdicsérjük egymás kézzel varrott mosható pelenkáit; a biopiacon szürcsölgetjük a homoktövises-vargányás kézműves szörpünket, csatos hordozóink szíjai suhognak a derekunk körül, míg gyerMekeink bio nyárfaágacskákkal játszanak a gyógyfüves bácsi lábainál

  5. Szerintünk csak az otthonszülés a szülés GÁ egy gyerekgyilkos boszorkány. A császár az nem is szülés/a hüvelyi szülés egy életre tönkreteszi a szexualitást. Aki nem szoptat, az szaranya, illetve aki (pláne igény szerint) szoptat, az szőröslábú ősasszony. Egy ágyban alszom a gyerekkel (kötődő nevelés). Dehogyis, külön szobába vele, különben (mi is? elkényeztetett?) lesz. Ha nem kötöd fel kendőben, nem fog kötődni. Ha felkötöd, nem fog elengedni. Kipróbáltam több módszert, nekem ezésez vált be, tehát ez mindenkinek az üdvözítő út! És ezen vérre menő vitákat folytatunk fórumokon, lehülyézzük és szaranyázzuk egymást. Aki meg azt találja mondani, hogy ezek nem ilyen elképesztően fontos dolgok, nem ettől lesz egy gyerek egészséges testileg, lelkileg, no azt közös erővel, mert az egy felelőtlen dög, aki nem törődik a gyerekével.

  6. “mit akar ez a taknyos, mit olvas itten amerikai blogokat.” Hu, magamra ismerni vélek 🙂 és nyilvános önkritikát gyakorlok, mea culpa. Azért a többi elembõl is illett rám jópár és nem ment könnyen nekem ez az egy se (mármint gyermek). Hibrid-e vagyok?

  7. Az első gyerekkel az elején még kimaradtam a babás fórumok őrületéből, Csak hónapokkal később csodálkoztam rá, hogy van ilyen is. Gyorsan regisztráltam egy korosztályos topikba. és az elején élveztem is az apró-cseprő dolgok napi szinten való megvitatását. Aztán egy kicsit elkedvetlenedtem, amikor egyre inkább a saját gyerekünk fényezéséről szólt a beszélgetés: az enyém már ezt csinálja, azt csinálja, ezt mondja, azt eszi, már egyedül hintázik, háromjegyű számokat szoroz össze fejben. Ugye milyen ügyes? És akkor jöttek a válaszok, hogy igen, nagyon ügyes Fannika, és te milyen jól csinálod, nagyon jó anya vagy. Nekem meg az jött le belőle, hogy ha a tied nem csinálja még ezt meg azt, akkor szaranya vagy. Biztos nem foglalkozol vele eleget, nem teremtesz neki ingergazdag környezetet, stb. Nem tudtam, miért érzem teljesen leharcoltnak magamat estére, és irigyeltem őket, akiknek még adventi koszorút is sikerült csinálni, fel is tették a képet. lehetett csodálni. Aztán kirobbantott ebből a helyzetből, amikor kiderült, hogy a kisfiam autista. Hogy nemhiába lettem estére olyan, mint akin átment egy kamion. Ettől kezdve sajátos utat jártunk be, nálunk minden teljesen másképp volt, mint másoknál. Értelmét vesztette bármiféle összehasonlítás. Később az lett nehéz, hogy a fantasztikus fejlődést produkáló, hátrányait kiválóan kompenzáló csak kicsit fura gyerekre ömlöttek a megjegyzések, meg rám is, és nem lehetett minden szituációban elmagyarázni, hogy bocsi, de ez a gyerek egy magasan funkcionáló autista, és azért nem köszön, ha bemegyünk valahová, és nem azért, mert nem próbálom meg ezerrel megtanítani neki, hogy ez így illik.
    Hogyha visszagondolok arra, honnan indultunk, és mekkora utat tettünk meg, az segít elviselni a hétköznapok mintaanyáit. Nézem őket kicsi sajnálattal. Én már hallottam a saját csattanásomat, és túléltem.

  8. Nekem ez a jelenség nagyrészt kimaradt. Most csak futólag találkozom ilyen mamikkal, már nem fórumozok. Többedik gyereknél már annyira unalmas egy fórum. És nem tudtam elsőgyerekes altermamaként sem kiteljesedni, mert nem volt rá pénz. (Komolyan, olyan drága egy hordozókendő, úgyhogy nekem mindig csak egy volt. Azt is használtan vettem, amikor már márkás lett, de alig volt olcsóbb, mert ezekről elterjedt, hogy a használat csak jót tesz nekik. És nem, nem olcsóbb, mint a babakocsi, mert babakocsit is használtan vettünk, hétezerért, abból pedig nem jön ki egy fél kendő sem. Vagyis a kismamás épp annyi volt, az volt az első, amikor még nandu sem volt. Évekig nyűttem.) Plusz a fiam mellett elsőre megkaptam a kiképzést alaposan, mert semmi nem volt neki úgy jó, ahogy a bababarát elmélet nekem azt mondta, pl nem tudott jól aludni mellettünk, csakis külön ágyban, külön szobában. Én egy ideje kerülöm a babás fórumokat, untat. Ha valaki kér tanácsot, adok, de többnyire abból áll, hogy csináld, ahogy tudod, ha meg úgy nem megy, találj ki valami mást. Mi mást lehet mondani?

    • Én azt szoktam mondani, hogy kísérletezz. És szemléltetem néha saját példával, hogy ugyanarra a problémára a három gyereknél három különböző megoldás került. Tippet adok, hogy mit próbáljon ki, de soha nem gondolom úgy, hogy az neki megoldás lesz. Arra azonban mindenkit bíztatok, hogy kisérletezzen. Jobb mintha fórumozna vagy olvasna.

  9. Azért ez igazi kihívás: kb. három-négy óra alvás után ennek a bejegyzésnek az olvasásával indítani a napot, hetet… Üt-vág! És ma még kávét sem ihatok… Fejfájás garantált! Ö, ö kegyelmet kérek!

      • Kávé: holnapután lesz egy vizsgálat, ami elõtt két napig lehet enni/inni rendesen (holnap lesz igazan nehéz: evés nélkül szopival – de én tényleg imádom a szopit, nem kötelességbõl csinálom, csak attól még lehetnek kemény napok benne…)

          • Értem. Bocsi, én még csak az elsõgyerekes nagyon okos és lelkes szintnél tartok :-). Azt nem tudom, hogy lesz-e még több: komoly traumám van az elsõ terhességbõl és örülök, hogy túléltük, nekem ezért is csodaszámba ment a szopi /azért is jól megküzdöttünk császár után/ és azt érzem még mindig, hogy mivel nem tudom, hogy lesz-e/lehet-e valaha még egy lehetõség ezt élvezni, ezért ebbe a mostba kell beletennem azt, amit csak tudok és megélni tudatosan néha, hogy ez jó (persze többször nem jó, de amikor jó, akkor néha nagyon jó)! Giccses-e vagyok?

  10. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de nagyon csaponganak.

    1. Van, akinek nagyjából minden jól alakul. Kisebb megzuhanások persze lehetnek, fáradtság főleg, beteg gyerek, kórház, ilyesmik. De van, tényleg van, hogy az alapok rendben vannak, a házasság jó, rokoni segítség van és elfogadható, egzisztencia nagyjából stabil (én azt szoktam mondani, hogyha a lakhatás megoldott (nincs sem hitel, sem lakbér, sem elfogadhatatlanul magas rezsi), akkor már nagy baj nem lehet). Én látok ilyet, többet is és nem normálisék szintje. Baj persze, ha nincs mögötte alázat és saját érdemének tudja be az amúgy sok belefektetett munka mellett a szerencséjét is, hát ez már csak ilyen.

    2. Azért mégiscsak fontos a kortizol meg az, hogy nem csak egy út járható és azt az anyós mondja meg. Meg a többi alternativizmus. Legalább hogy az ember tudjon róla. Mondjuk én azt szoktam mondani, hogy tanácsot csak három gyerek fölöttiektől fogadok el, hehe.

    3. Nekem néhány dolog, ami ma bizonyos körökben trendinek számít, jól megy, természetesen megy. Alkat, tudatosság, munka, szerencse, véletlen. Mondjuk nem voltam soha internet-huszár, az első gyerekkel sem, térítő szándék sem volt bennem soha bármilyen dolgomat illetően, a mamami vallásos hevületétől és sok együgyű hozzászólójától kiráz a hideg (nem is vagyok ott jelen) és egyszerűen lelépek, ha vita kezdődik ilyesmi dolgokban. Talán, mert soha nem voltak ideálisak a körülményeim (pofáraeséssel indítottam, hehe) és mert én nagyon élesen látom a saját hibáimat és azt, hogy mennyire távol vagyok attól, ahogyan szeretném. De rengetegszer tapasztaltam in real is, hogy pusztán a jelenlétem és hogy én csinálom valahogy, ráirányítja a figyelmet a másik bajára és ez neki fáj. Én meg nem fogok másképpen élni, csak ezért, nyilván. Pedig – higgyétek el – meg sem szólalok már az ilyen témáknál, mégis. Megkérdezik hogy mennyit tévéznek a gyerekek. Nem tévéznek, nincsen. Azonnali reakciók, csípőből: 1. védekezés (nekünk van, de az enyém nem nézi! nem annyit! nem úgy! nem érdekli! – két perce még arról beszélt, hogy háttértévéznek egész nap) 2. támadás (elzárom a világtól!). És sok mindennel így van, szoptatás, második gyerek (a mai világban!) stb én meg csak álltam ott nagy hassal, hallgatva, amit meg sem kérdeztem, hogy neki miért nem lesz második (védekezés) és miért felelőtlenség a második (támadás), és minden vágyam a játszótéri wc volt. Na.

    4. “Avagy a másik irány: a nívós kismama. Ugyanilyen öntudattal rendezte be a babaszobát, ti meg bepréseltétek a kiságyat a rekamié és a fal közé. Te majd beleszakadtál a két állásodba nyolc és fél hónaposan, farmer kertésznadrágban, ő szemérmetlenül kiélvezte a terhességét, mint valami királynő: olasz kismamaruhákat rendel az interneten, ágyba kapja a gusztusos reggelit; jógázni jár, blogot indít terhességi vonalzóval, és elmennek második nászútra a férjével, aki olyan gyengéd vele, hogy belesápadsz.” – ahhh, ez de így volt! (mármint a nyolc és fél hónapot beleszakadás és a belesápadás is)

    • “De rengetegszer tapasztaltam in real is, hogy pusztán a jelenlétem és hogy én csinálom valahogy, ráirányítja a figyelmet a másik bajára és ez neki fáj. Én meg nem fogok másképpen élni, csak ezért, nyilván. ” – ezt de jól megfogalmaztad, nekem is ez az egyik leghangsúlyosabb tapasztalatom, és igen ennek a legvége az, amikor a puszta másként csinálással, már a más jelenléttel kivívod a másik ellenszenvét satöbbit. És ja tévézés, szoptatás, második gyerek, mind megvolt, ja és az is, hogy hogy nincs babaszoba …
      Mi az a terhességi vonalzó? Valamiről lemaradtam.

      • Csatlakozom, a kérdéshez is? És mi az a CluWi? (Pedig én olyan hárdkór kötõdõs nagyon okos elsõgyerekes anya vagyok, aki még amerikai blogokat is olvas :-), és azt gondolta, hogy mindent tud, de ez meglepett, ez nekem teljesen új, gyorsan meg is húzom magam a sarokban. Egyébként fórumokat nem ismerek, és ez a blog azon 2-3 blogok egyike, ahová egyáltalán a kommentírás szintig eljutottam… annyira beletettem mindenemet a hárdkór kötödõségbe (és képzeljétek, én annyira hárdkórkrézi vagyok, hogy mosható pelenka mellett még EC-t is nyomtam, na most tessék rámugrani! ;-)) lehet hogy ezért is lemaradtam alapvetõ fogalmakról, úgymint terhességi vonalzó és CluWi. Segítsetek, plíz!

        • A ClauWi egy német hordozóiskola, van magyar vonal is, hordozási tanácsadókat képeznek itthon. A terhességi vonalzó meg a blogodra ingyen regisztrálható és beilleszthető cucc, ami alapvetően egy csík és tudod rajta követni az idő múlását (jelen esetben a terhességed korát). Ki lehet választani, hogy mennyire legyen cuki, sziporkázó, ugráló kiskutyás, ilyesmik.

          • Élő lexikon! Köszi! Nem volt kedvem leírni, sem linkelni, annyira unom mindkettőt. Hát nincs az embereknek kritikai érzékük (ClauWi), sem esztétikai (vonalzó)?

            Előbbiek a mamamis hordozós tanácsadó topikban kis abszurdot honosítottak meg: a szektás, másokat lenéző, magukat titkos tudás birtokosának tekintő résztvevők voltak a felelősek a homousion-homoiusion-típusú viták elmérgesedéséért és az agresszíven rivalizáló hangulatért az egyébként túltelített piacon. Néztem, ahogy a négynapos, múlt héten szerzett okosságukkal osztanak másokat. Néztem, ahogy meg akarják csinálni magukat, a megélhetésüket ebből, a kezdők lendületével. Én csak somolyogtam, én 2009-ben kezdtem, 4 hónap volt az elmélet és fél év a gyakorlat, államilag akkreditált képzés.

            Én is EC-ztem, és a lányom igen sok gonddal küzd e téren, nem tudom, van-e összefüggés, de erről nem akarok írni, mert egy országgal odébb lesnek Ocsmányék.

            • EC: nekünk most a jelenlegi állapotok és fejlõdési állomás szerint bejött, de ne tudd meg, korábban mennyit vertem a fejem a falba, hogy hogyan lehetek ennyire agyament, hogy belefogtam és minden mélypontja vagy “sikere” ellenére sem jutna eszembe, bárkinek is jó szívvel ajánlani! Ne szúrjon ki magával!

            • Nem is hallottam eddig EC-ről, ciki-e vagyok?
              “Néztem, ahogy a négynapos, múlt héten szerzett okosságukkal osztanak másokat.”
              Hehe, angolleckét adok, veszek.

            • CW-ról nem értünk egyet, szerintem úgy alkotsz véleményt, hogy nem látsz bele. Az indulás mindenesetre tényleg nem volt szerencsés, de nem 4 nap a képzés, semmivel nem kevesebb, mint bármelyik otthoni összóraszámban. Záródolgozatig 1-2 év telik el. A hangsúlyok vannak kicsit másképp, ezt tálaltuk kezdetben rendkívül bénán, de a tananyaggal sokkal inkább tudok azonosulni, mint bármely más otthoni iskola esetén. A megélhetési részt pedig remélem, te sem gondolod komolyan… (A kezdők lendülete, na az viszont alaposan megvolt.)

        • Szerintem nincs semmi gond, ha valaki hárdkór kötődős, azzal sem, ha hárdkór másik szobában altatja a gyereket háromnapos korától, csak ne ezt kiáltsa ki (jó hangosan, hogy mindenki hallja) egyedül üdvözítő útnak.

          Nekem nagyon határozott elképzeléseim voltak a szülés helyével, ügyeletes orvossal, szülésznővel, szoptatással, cumizással, hordozással, babakocsizással, alvással, altatással kapcsolatban már szülés előtt (sőt, részben már a gyerekvállalás előtt is), és a határozott elképzeléseimnek köszönhetem például, hogy a nagyon mély buktatók dacára sikerült kétéves koráig szoptatnom az elsőszülöttemet (második folyamatban). Aminek a mai napig örülök. Édesanyám támogatott mindenben, de utólag bevallotta, hogy ő a gyerek másfél hónapos korában feladta volna…
          Szerencsére csak tájékozott és határozott voltam, így senki nem hallhatott csattanást, amikor pl. hátfájás miatt a hordozásról áttértem babakocsizásra.
          És persze a barátaimat nem ezek mentén a tényezők mentén válogatom meg.

          Éva, nagyon bírlak, hogy ezeket a példákat hoztad fel, hiszen tudjuk, hogy te is hordozós, sokáig szoptatós, együttalvós anyuka vagy. Szerencsére azt is tudjuk, hogy ezt senkinek nem akarod lenyomni a torkán 😉

    • “tanácsot csak három gyerek fölöttiektől fogadok el”
      na ezzel én is így vagyok. Bár aki megtudja, hogy nekem 3 van, az már nem okoskodik, hanem sajnál és szörnyülködik. Ekkor szoktam bedobni az atombombát, hogy hárommal sokkal több szabadidőm van, mint az elsővel volt, és a szexuális életünk az egekben van. A a kigúvadt szemeken és a nagy hallgatásokon nagyokat röhögök. 😀

      • Én is szoktam mondani, hogy hárommal jobb, mint eggyel. Nem hiszik. És engem is sajnálnak. Meg kérdik, hogy tervezett volt? Meg mit szól a férjem. Azt, hogy még egyet akar. Na ilyenkor vagy nagy csend vagy a felekezeti hovatartozásom firtatása következik.

          • Ha egy sincs: miattad hal ki az ország, önző szinglihorda vagy, meg jönnek a “darwinisták”. Ha egy van, milyen rossz lesz a gyereknek egykének, elkényezteted, sőt tuti, hogy mindjárt minimum narcisztikus lesz. Ha meg három (pláne több) van, akkor szektás, családi pótlékra hajtó, cigány, stb. leszel. Szépen, be a sorba, ebben is. Talán annyi vigasz lehet, hogy a kettőnél több gyerekért a pasik is nagyjából ugyanazt kapják. Egyért, nulláért nem, azért a nő lehet hibás csak.

          • Van idegesítőbb. Gyakran előfordul a következő:
            Megyek a 4 lányommal. Idős férfi/nő néz, mintha vándorcirkuszt látna. Majd nem bírja szó nélkül:
            “-Mind a magáé?
            -Mind./Nem, kettőt kölcsönkértem.
            -És mind lány? (sajnálkozó arckifejezés) Nem baj, csak egészséges legyen. Azért vannak ugye ennyien , hogy hátha fiú lesz? Na majd legközelebb.”
            Különösen felháborít, ha nő mondja. És mondja. Én meg elég agresszíven kiosztom.Persze azt is kérdezhetném, hogy pl. a néni/bácsi szokott még dugni?Mert pont annyi közöm van hozzá, mint neki a gyerekeim számához meg neméhez.Ugyanez kortársaktól is . A gyerekek is unják, úgyhogy mondtam nekik, hogy beszólhatnak ilyenkor. Megteszik, én meg röhögök.

      • Cinke, ez nálunk is így van, nem hinném el, ha más mondaná! És persze nem is hiszik el az egy gyerekesek. Én sajnálom azokat, akik csak azért nem vállalnak másodikat, mert az elsővel megfeszültek, hogy minden szuper legyen, és kikészültek benne…sok ilyen van az ismerősi körben.

          • Nekünk van tévénk, de nem nézzük (gyereknek következetesen nem, még jó pár évig nem, én meg szeretek értelemes kulturális mūsorokat, vitákat nézni /külföldön élünk, van pár ilyen adás/ de a gyerek mellett csak embertelen éjszakai órákban jutok hozzá) és szeretnénk még gyereket, de nem biztos, hogy lehet még, ill. most nem tudom elképzelni, hogy fizikailag-lelkileg képes leszek-e még egyszer bevállalni különösen a komplikációs terhességet… Cifrázzuk még? 😉

      • Nekem is az egekben van a szexuális életem háromgyerekesként, csak éppen nem az apukájukkal. Az ér?
        Ja, és sose volt tévénk 🙂

  11. Éles kép. Magamra ismerek mindkettőben.
    “de mindig tudod: önmagadra, a saját bénázásaidra és azokra a hajdani kiforratlan viszonyokra haragszol”
    Első gyerekes vagyok, és egyre valószínűbb, hogy az is maradok. Eljön az (vagy már itt van), amikor nem tudhatom, hiszen nekem csak egy van. Nem érthetem, és nekem könnyű, és különben is: az egyke az egyKE, persze ez utóbbit többnyire csak a hátam mögött gondolva.
    Közben gondolok én is dolgokat, a 100%-os anyákról, akik beleszorultak a százszázalékba, akik háromévesüknek veszik az indokolatlan árú hordozókendőket, akik félelmeiket “bio”-ba fojtják és fáradhatatlanul pörgetik a gyereket egyik ringatótól a másik babajógáig.

  12. Első gyerekes vagyok én is! És hát a szépen felállított elképzeléseim, amiket szülés előtt gondoltam ki magamnak, mind romba dőltek. Hogy majd setévé, seeldobhatópelenka, sepopuláriszene, secsúnyaszó, sefeszültség vegye körül. Mert ugye az a szuper anya, aki így neveli a gyerekét. Azután elkezdtem belemerülni az anyai teendőkbe, és tádámm, egy csapásra szaranyává váltam, mert bele merészeltem tenni pár percre bébikompba, meg babakocsiba, bezzeganyává, mert merészeltem panaszkodni a bennem egyre fokozódó feszültség miatt, és görényanyává, mert Uram bocsá’ negyed órát hagytam hisztizni a gyereket, had tombolja ki magát. Szóval bizton állíthatom, a nagyonokoselőgyerekesanya szindróma sikeresen elmúlik. A kezeléshez nem kell más, csak jó sok nehézség, amit le kell küzdeni. 🙂

  13. Egyébként nem tudom, milyen lehet első gyerekkel a nagyhasban egy leharcolt háromgyerekest hallgatni (engem). Nem nagyon vannak kismamák körülöttem, de most nagyon szembejött egy, és atyám, kirázott a hideg a gyanútlanságuktól “azt mondta a doki, hogy persze, vajúdhatok, ahogy akarok, de azért kitoláshoz szeretik, ha lefekszik az ember”, de “ha minden rendben megy, majd szülök ügyeletesnél” és “igen, hallottam, hogy háromóránként kell, meg hogy ki kell várni, hogy nagyra nyissa a száját”, és látom, hogy úristen, 95%, hogy durván meg fogja szívni rögtön az elején, és az amúgy is nehézből rémálom lesz – mennyire szóljak bele? Mennyire lehet segíteni, amikor még halványlila fogalma sincs? Adtam egy kupac könyvet, meg egy adag kaját. Mit mondjak, ha visszahozza a dobozt?

    • “mennyire szóljak bele? Mennyire lehet segíteni, amikor még halványlila fogalma sincs?” – nem tudom, nehéz ügy. Ha nem kérdez, akkor minek is. Ha kérdez, gondolom attól függ van-e energiád, meg hogy ez miért fontos egyáltalán. De azt meg soha nem tudhatod, hogy csak azért kérdez-e, mert csak bizonyos dolgokat szeretne (vissza)hallani. Akkor meg úgyis mindegy, ha nem azt mondod. A közelmúltban új policy-t vezettem be: ha kérdez, azt mondom majd, amit hallani szeretne … valójában annyira, de annyira kiszámítható, csak erre nem figyeltem eddig eléggé. Ultraenergiatakarékos. És látod, most is mit csinálok éppen …

      • Jó sok ilyen “megváltásból” megjöttem már. Hány álmatlan éjszakámba került, és egy zápfogamba, mire rájöttem, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, jóformán senkit, és nem is szabad belefolyni mások életébe. Mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait, nem lehet átadni az instant tudást.
        Tudod…a hülyék a sajátjukból se tanulnak…

      • Hu, ez is nagyon tetszik (a masik bejegyzeshez is irnek neked hosszabban, de meg tenyleg kell több energia, hogy összeszedettebb legyek. Közben közel 2 hónap könyörges es a kipurcanás határán megjött végre anyos, hogy segitsen /nagyon nehéz volt, at kellett szerveznie az összes sürgös nyugdíjas programjat úgymint dobkurzus, enekkar, tanc satöbbi, de most is ugy vitte ki a gyereket setalni egy-két orara, hogy nagyon használjam ki, dolgozzak a lakasban, intezzem a felhalmozodott tudut és nehogy elaludjak, mert ö nem azert jött…) Ultraenergiatakarékos, közben meg most is ezt csinálom… Ez is nagyon nekem szólt! (Amúgy valaki írta, hogy addiktív a blog. Tényleg úgy érzem, hogy üt-vág és még, még, fáj, de jó! Lehet, hogy nem kellene ennyit pofáznom és vissza kellene mennem passzív olvasóba?)

    • Porc, az én környezetemben csak “naiv ifianyák” vannak, viszont gyakran felbosszant az a rezignált cinizmus és “majdmegtudodteis”, ami a többgyerekes kartársak felől árad feléjük. Oké, biztos vicces azt hallani, hogy “azt mondta a doki, hogy persze, vajúdhatok, ahogy akarok, de azért kitoláshoz szeretik, ha lefekszik az ember”, mert te már tudod, hogy 1. úgyis az lesz, amit a doki mond, és csak élesben derül ki, ez mi lesz; 2. az ember be van fosva, és teszi, amire utasítják. Az igazán gáz nem is ez, hanem az, amikor MINDENRE az “ahogyaztmórickaelképzelte” a válasz a tapasztaltsokgyerekesanyától. Érted, az ifianyuka örül a ringatós auralátós bébireiki-kuponnak, az ötgyerekes matróna meg fásult arccal legyint, hogy majd fogsz te még tízszer így örülni egy óra szabadidőnek is, baszhatod a kuponodat, de fájó csöcsökkel, gyerekkel a nyakadban még a vécén is. Kissé hervaszt, nem? Jó, jó, értem én ezt az oldalt is, de miért ne élhetné meg ő a saját személyes kis csodáját a maga módján, “majdmegtudodteis” nélkül? Persze, nyilván megtudja, de addig hadd reménykedjen már, hogy az anyaság vidám teadélután az élet minden percében… 🙂

      • Nem az a baj a lelkesekkel, hogy (még?) lelkesek, hanem ha ŐK nem hagynak békét a többi anyának, szülőnek. Szerintem az ilyen emberek másban is megmondók, nem?

          • Gyanyítom, hogy egymás mellett elbeszélés esete forgott fenn, mert nekem meg úgy tűnt, hogy nem a mezei lelkesekről szólt sem a poszt, sem a kommentek többsége. Most jól megmondtam a tutit. De tanácsot nem adok. 🙂

        • Az a baj, hogy a nagy tiltakozás mögött (“nekem ne mondja meg senki”) sokszor főként tudatlanság van, és ez váltja ki az indulatot. A másik tudása és magabiztossága, kitartása, más értékrendje, és az, hogy meg mert szólalni. Szeretnék, ha ők is olyan olvasottnak, utánanézősnek bizonyulnának, de nem, sajnos csak a saját rossz döntéseiket vagy kényszerű helyzetüket igazolják az “alterek” rovására. És eközben a sokáig és igény szerint szoptatók, igény szerint hordozók, együttalvók, otthonszülők, otthonoktatók még mindig agresszívan el vannak hallgattatva, stigmatizálva és leszólva, és ezért érthető az ingerült reakciójuk és védekezésük, kreált, kompenzálós gőgjük is. Tehát ezek nem szép egyforma csoportok, hanem a többség még mindig gúnyolja és el akarja hallgattatni pl. az otthonszülőket, tehát előbb lesznek nagyon idegesek és kezdenek önigazolni, mint hogy megértették volna a tényeket. Tényleg ne mondja meg nekik senki, de az elég gáz, hogy nem is lehet tényekről meg a saját döntésünkről sem beszélni fórumon vagy rokonságban, mert azonnal gúny és védekezés a válasz, valamit nagyon mélyen érint bennük. Nincs vele dolgom, nem szólok be az ő életébe, de elméleti álláspontom van: nem gondolom, hogy a tápszer és a szoptatás, a hordozás és a járóka egyenértékű alternatív lenne, és azt sem, hogy nincsen érvelési hiba abban, hogy “nem az együttalváson/hordozásonn múlik a gyerek boldogsága, én napközben sokat veszem ölbe és mondókázom vele”.

          Mindezt onnan tudom, hogy elég sokféle tapasztalatot szereztem: szültem klinikán, bababarát kórházban és otthon, 2001-ben, 2008-ban és 2010-ben, már az elsőt is életvitelszerűen hordoztam és igény szerint, kétéves korán túl szoptattam, és ez akkor hardcore alterság volt, és nekem a szemem sem rebbent, viszont rengeteget szóltak be, kellett védekeznem és magyarázkodnom. 2007-től pedig fórumoztam, rengeteg történettel és állásponttal találkoztam, és utánanézős, figyelős, véleményszintetizáló típus vagyok, szeretek elméletileg is vitázni, beszélgetni jelenségekről. Baromi nehéz volt mindig az, aki jött, hogy “te jobba anyának tartod magad,pedig én is…”. Én nem éreztem ezt megmondásnak, csak válaszoltam a felvetésekre, soha nem mentem oda kioktatni senkihez, vártam, hogy kérdezzen, vagy beszálltam beszélgetésekbe, de azt is annak vették. a fórumok aknamezők ilyen szempontból.

          És most meg mit kezdjek olyanokkal, akik egy gyerekkel blődségeket írnak a hordozásról, egyetlen sor szakirodalmat nem olvastak, az egésznek az ethoszát nem értik, beszélgetni is azért ment a Vio babás fórumra, hogy jól kiosszon másokat és önigazoljon, most meg azt írja, abból, hogy írtam, hogy én háti hordozást mentem tanítani, hogy hordozókendő-ügynök voltam? Én soha nem árultam kendőt. (Szilimili szerint pedig én a művész úr szeretője voltam, hát, sem a sorokat, sem a sorok közt nem sikerült olvasni.)

  14. Namost, én elsőgyerekesként helyből szarabb anya vagyok, mint más nekifutásból, ÉS egyetlen pillanatig nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy ez majd nem így lesz. 😀

    Ha parázok, akkor általában azon, hogy paráznom kéne valamin, de nem tudok semmin. Már a cumisüvegeket is csak ritkán sterilizálom, és I. újszülött korában sem vasaltam kívül-belül a ruháit. (Komolyan, olvastam olyanról, aki ezt csinálja!) Nem hordozom, mert utálja, és már csak napi két-háromszor szoptatom, mert nincs tejem. Na jó, ez utóbbi miatt volt egy kis pánik, hogy vége egy szép összebújós, ölelős-simogatós korszaknak, még sírtam is miatta, aztán valahogy túltettem magam.

    Minden nap hálát adok, hogy makkegészséges a gyerekem, ahogy azért is, hogy olyan csöndes, mosolygós, kiegyensúlyozott. Pedig minden lehetséges hibát elkövettem vele, és nem tudtam elrontani mégsem! 😀 Pont ilyet rendeltem a katalógusból.

    Terhességem alatt azért kaptam az ívet rendesen. A másik típusú anyuka, aki meg azért érzi magát mindentudónak, mert van már 2-3-4-sok gyereke. És meg is mondja. Egy merő vélemény az egész nő. Hogy majd meglátod. Az nem is úgy van/volt/lesz. Majd megtudod. Éretlen vagy még. Nem is kellett volna gyereket vállalni. Önző vagy, mert magaddal foglalkozol, a saját érzéseid érdekelnek (a terhességről beszélünk még mindig!).
    Ha elképzelésed van, az a baj, mert úgyse úgy lesz. Ha nincs elképzelésed, az is baj, mert tudatosnak kell lenni, hát mit képzelsz, ilyen bizonytalanul belevágni a gyerekvállalásba!

    Tökmindegy, egy a lényeg: NEM LEHETSZ MEGFELELŐ ANYA, akkor sem, ha összeszarod magad és beleszakadsz és mindent megteszel.

    • Én úgy tapasztaltam, hogy azok a 2-3-4 gyerekes anyák adják kéretlenül az okosságot, akiknek CSAK ez az élete. És Te vagy a szemét, hogy más is eszedbe mer jutni a gyereken kívül.

    • “hogy vége egy szép összebújós, ölelős-simogatós korszaknak”
      És vége? Nem hiszem, hogy vége kell hogy legyen.
      “26 éves vagyok, nem tudok úszni”
      Ismerek valakit, tavaly (37 évesen) nem tudott még úszni, tartott is a mély víztől. Tavaly elment a görög tengerpartra, küldött egy képet magáról, amint 10 m mély víz tetején lebeg vagy úszik.
      Mondjuk egyébként tényleg nem létfeltétel az úszás, nem vagyunk delfinek, de még vidrák sem.

    • Az az érdekes, hogy ettől megment az vállrándító önbizalom, hogy úgyse baszhatod el nagyon, meg aztán ki lát, ha gáz vagy, és úgyis a gyereked, tök cuki és jól működik, te vagy a mindene, és te leszel ott, tök mindegy, ki mit gondol. Ez az önbizalom-burok akkor is megvéd, ha amúgy objektíve gázos módszereid és döntéseid vannak. Nem mindig másokra kéne figyelni. Csak élni.

      • Nekem ez nem megy, sosem ment. Eleve onnan indulok, hogy anyám kiskoromtól módszeresen zúzta ízzé-porrá ami önbizalmam volt. Otthonról pasihoz költöztem, amolyan mindentjobbantudós-atyáskodós típushoz. Harminc voltam, amikor először hittem el magamról, hogy képes vagyok valamit önállóan megcsinálni, és akkor se magamért, hanem mert leszállt a szememre a szülni-akarok-de-mostan köd, gyorsan teherbe is estem, már várandósan jött a károgás anyámtól, hogy úgyse fogok tudni szoptatni mert ő se tudott, miből fizetem, mi lesz, ha beteg, úgyis elhagy a párom egy fiatalabbért, stb. Iszonyú csőlátást növesztettem csakazértisből, önvédelem gyanánt, és azért tudtam – tudom a mai napig is – leszarni a bezzeganyák biotanácsait, mert anyám edzésben tart. Egyébként még mindig meglepődik rajta, hogy 1, nem roppantam össze, 2, él és egészséges a gyerek, 3, és még szeret is engem. Károg tovább, hogy egyedül nem tudom felnevelni, csak várjam ki a kamaszkort, amikor majd meg is üt a lányom, miből fogom fizetni a tandíját. Én meg már csak röhögök és sajnálom. Szar lehet ilyen ember bőrében élni.

          • Mert nagyon érvényt tud szerezni az akaratának, és nem fogad el mindent azonnal axiómának csak mert az anyja mondja. Tehát anyám szerint ez fog eszkalálódni kamaszkorban a lekurvázásomig, megütésemig és itthonról elszökésééig.

            • Jaja, mert ha megtapasztalja, hogy akár még igaza is lehet, attól még agresszívabb lesz, és nem őszintébb. Ha meg néha bizony a ráhagyott dolgok miatt beveri a fejét, abból nem azt vonja le következtetésnek, hogy érdemes elgondolkodni azért azon, amit anya mond (mert akár még igaza is lehet), hanem még inkább a maga feje után megy. Egy túrót, hát épp így fog simábban átmenni a kamaszkoron, mert nem lesz egy kemény tekintélyfal, amit a kamasz igyekszik lerombolni. Mondjuk anyád ellen fog lázadni, az tuti. És pont azért, mert amikor biztosan állítasz valamit, az általában azért tényleg úgy van, és nem akarod megmondani a tutit ott, ahol nem vagy elég biztos, ebből azt fogja látni, hogy érdemes komolyan venni.
              A kikövetelt tekintélynek tapasztalatom szerint két következménye lehet. Az egyik, ha elég következetes és durva, akkor megtörés. A másik az, hogy kiröhögik a háta mögött. Hát rajtam inkább szembe nevessenek a gyerekeim.

      • A szülésznőm mondott egy nagyon jót, egy napos volt a gyerek. “Ne félj, ennek a gyereknek te vagy a lehető legjobb anyja. Nem lehet nálad jobb anyja.” – És végül is, igen.

        A vállrándító önbizalom már működik, terhesen nem működött, amikor még fogalmam sem volt, milyen lesz majd a gyerekem, és valóban saját magammal voltam csak elfoglalva. Bevallom, nem tudtam emberként tekinteni a hasamban levő gyerekre. Egy totál elvont kép élt róla a fejemben, de képtelen voltam realizálni, hogy itt tényleg gyerek lesz. Az érdekelt, hogy én hogyan élem meg azt az egészet (rosszul, de mindegy már).

        “Úgyse baszhatod el nagyon” – milyen igaz! Miután megszületett, szó szerint ezt gondoltam. Meg azt, hogy ha a jászalsószentkegyetleni cigányasszony a putrisor végéről életben és egészségben tudja tartani a gyerekét, pénz, kaja, folyóvíz és cuki kisruhák és írástudás nélkül, akkor én is az enyémet.

        Azt kell csupán belátni szerintem, és ez egy önreflexív embernek megy is, hogy a gyerek nem igazol téged, semmiben, soha. Úgy értem, ha jól működik, egyáltalán nem biztos, hogy azt magadnak köszönheted, ha pedig rosszul működik (ez is mi már), akkor sem biztos, hogy te cseszted el. De örülni kell annak, nagyon és önfeledten, ha jól megy, és egyáltalán nem kell lenyelni és merev derékkal, összeszorított szájjal némán viselni, ha nem megy jól. De hát nem erre vagyunk nevelve.

        • Meg azt, hogy ha a jászalsószentkegyetleni cigányasszony a putrisor végéről életben és egészségben tudja tartani a gyerekét,
          Mondjuk nem tudja. Meg lehet nézni, milyenek a koraszülési (meg gondolom egyéb) statisztikák Kelet-Mon. Vagy milyen volt száz éve angolkóros munkásgyereknek. Igen, vannak akik így is, többé-kevésbé egészségesen, többé-kevésbé ép lélekkel.

      • ez az! elsőgyerekes unokahúgomnak én is csak ezt tudtam mondani: hidd el, nem tudod elrontani, csináld úgy, ahogy jónak látod. felesleges hülyeségeken görcsölni- jelzem nálam többet senki nem görcsölt feleslegesen hülyeségeken. itt budapest közepén, férjjel és mobiltelefonnal és internettel lehetetlenség végzetes hibát elkövetni.

  15. Aztabüdös! 😀 Hát, nekem barna csíkos nandum van. Császárral (nem)szültem. Bebasztuk a kiságyat a szobánk sarkába, semmi dekorácijó. Nem használjuk, tele van lommal. Szoptatok igény szerint, néha másokat irigylek, akik nem így teszik. Voltam erőszakos tanácsot adó, de már nem. Szarul jöttem ki belőle. Mosom a pelenkát, de nem mindig. Sokszor használok eldobhatót, és nem mindig öko, basszameg. Nincs pézem a hatezer forintos mosható pelenkákra-darabonként!.
    Volt babakocsink, de eladtam, mert a gyerek útálja, meg én is, mert nem bírom cipelni a lépcsőn, nincs liftünk. Én megyek csodaszámba aki a hátamon viszem a gyerekemet.
    Néha elegem van az egészből, elmennék piálni. De a gyermek kárpótol mindenért! Amikor alszik, olyan édes! 😀 Ez más fáradtság, mintha dolgoznál- ezt ki a here találta ki?? Mégis.
    Néha csak úgy elbújnék, igen, egy doboz bonbonnal, vagy egy háromszázas milkával, úgy két órára egy sötét szobába. És jól kinetezném magam. De nem lehet, mer nem..Lófaszt nem. Vagy elmennék valahova, csinálnék valamit. Vásárolnék, egyedül.
    Amúgy nem is vagyok az a mindent túlaggódós fajta, ezért is kaptam már csúnyanézést. Ha hagyom, hogy koszt egyen, azért vagyok szar, ha túlféltem, azért.
    Na mindegy, kész.
    Sürgősen be kell fognom a pofámat, az a lényeg. 😀

    • Azért engem is több vadidegen is megszólt, hogy hagytam a lányomat koszt enni. Tegnap meg édesanyám jelezte, hogy egy év alatt mennyit változtam, mert most megkövetelem a gyerektől a kézmosást, ha hazaér a játszótérről. – Na de anyu, egy évvel ezelőtt még napjában többször kapta az immunerősítőt! (=szoptattam) Ma meg van egy újszülött testvére.

      • Nekem a bankban szólt a csaj, amíg ügyintéztünk a gyerek a szórólapot nyalta, hogy ne adjam neki, mert festékes vagy milyen a papír. Kérdem tőle, lenyelte? (Vele szemben volt a gyerek, fél éves, alig van kint a foga, sokat nem tud kiharapni belőle, csak ha nagyon eláztatja). Mondta, nem, de a szájába vette. Na, akkor semmi gond. Nem mertem mondani neki, hogy nem egyszer újság papír darabot találtam a kakiban..szar anya e vagyok?

  16. Van egy rokonom (nem írom ki, hogy milyen titulusban, mert lehet, hogy olvas), aki a jelenlétével és a meséivel ment az agyamra. Nem mondta ő soha, hogy nekem is ringatóra/zenebölcsibe/babaistennyilába kéne hordanom a gyereke(i)met, csak semmi más témája nem volt. Szörnyülködve nézett, hogy az ágy alatt van porcicák között a borostyánnyaklánc, és nem hitte el, hogy nekem nem jött be.

    Üdítő tud lenni, ha 2-3-x gyerekes anyákkal lehet másról is beszélni, mint hogy MI milyet kakilUNK.

    • Jézus ereje, ringató, babauszi, kisfaszom… Na, ezek olyan dolgok, amikkel kapcsolatban nem vagyok hajlandó szarul érezni magam, hogy nem csinálom. Inkább Orbán-Gyurcsány vitát nézek három napig, mint egy ringatóban eltöltsek fél órát…

      • Persze, jó, hogy mondod, babauszi is volt, majdnem elfelejtettem. 😀
        Töredelmesen bevallom, hogy az elsővel voltunk egyszer, és hónapokig szaranyának éreztem magam, mert egyszerűen nem jutottunk el többször. Milyen béna lesz majd a fiam, hogy szegény nem úszhat hetente…
        ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

  17. A poszthoz lenne egy gondolatom. Böjte Csabától volt a fb-on keringő kis történet, ami a végső ráeszmélést adta nekem. BÁRMILYEN is vagyok a gyerekemmel: türelmetlen vagy nyugodt, kedves vagy kedvetlen, bezzeganya vagy önmarcangoló hétköznapi, ÉN, csakis ÉN vagyok számára az egyetlen, a tökéletes, a legigazibb ANYA!!! Úgy, ahogy vagyok! Bárhogy szültem, bárhogy szoptattam, függetlenül a dévédéktől, a mondókáktól, a közös rajzolásoktól, ÉN, egyben, egészben, csomagban. 🙂 És hiába tűnik jobbnak, szebbnek bezzeganya összes elmélete, mert az én fiamnak nem X, Y, vagy Z kell anyának, még ha ezerszer “jobbak” is nálam, mert neki rám van szüksége, arra, amit csak én adhatok! És ebbe beletartozik az is, ha kitoltam a kiságyával együtt a folyosóra. Vagy hagytam bőgni a fotelben, mert felmostam körülötte, hogy rend legyen, mert jön a dokinéni… És még ez is a legjobb volt, mert tőlem jött, és neki én kellek, és nem más. És ezért már nem haragszom magamra többé a mások mércéje, a mások elvárásai miatt. Csak vagyok neki, vagyunk egymásnak.

      • Valami ilyesféle érzésféle jött fel bennem is, hogy azért ez egy kicsit összemos és abból indult ki ez az érzésféle, hogy pontosan látom: a hárdkór kötõdõssé válásomban nagy szerepet játszottak az otthonról “hozott” hiányaim és ezekre a hiányokra én nagyon rá akartam kontrázni, kompenzálni és belátom, hogy túlpörögtem, de azért a totális ellenkezõjét nemár! Azt se már! Én igenis néha nyomorultul tudom érezni magam, ha a saját mércém minimumát (mondjuk kimerültség miatt) nem tudom adni, nyújtani és persze látom, hogy az egyensúlyomat kellene megtalálnom, de azért nem szeretnék rögtön átbillenni a másik végletbe, hogy mindegy, mától teszek a kötõdésre és mindenre, ami eddig fontos volt mert a gyereknek így is jó leszek és akkor is én vagyok az egyetlen jóanyja, ha elkezdek a jelenlétében mondjuk hárdkórban piálni…

    • Szat18: Annyira ellentmondásos érzések kavarognak bennem a leírtakkal kapcsolatban.
      Egyrészt megnyugtató a szememnek, lelkemnek ilyeneket olvasni, amikor a saját gyerekeimmel való kapcsolatomra gondolok, DE!!!
      Villog bennem egyre erősebben a DE! És ideges lettem, mert eszembe jutott az anyám, aki pont ezek mögé a sorok mögé bújva gondolja, hogy akármilyen (SZAR) is volt a gyerekkorunk vele, akárhogy is megnyomorított az minket, ő alanyi jogon a LEGJOBBANYÁNK! És ez mai napig felmenti őt minden alól. A szembenézéstől, a változtatni akarás alól, hogy legyen kapcsolata a gyerekeivel. Ellenben hallgathatjuk, hogy “Majd ha a ti gyerekeitektől kapjátok ezt vissza, akkor majd megtudjátok!” Amolyan szitok szerűen. És közben azt is bizonygatja jó hangosan, hogy persze BENNE BÉKE VAN.
      WTF???

      Ezzel együtt értem én Csaba testvér mondandóját, és azt is, hogy TE nem az anyámféle hozzáállásra gondoltál, hanem, hogy ne parázzunk annyit anyaként!
      Viszont én inkább próbálok magammal (anyámnál mindenképp) kritikusabb lenni, de ma már tudom, hogy minél inkább sikerül objektíven az lenni, annál eredményesebb.
      Az önmarcangolós szaranyaság és az objektív önreflexió között fényévek feszülnek. Az egyensúly meglelése az igazi kihívás. Szerintem.

  18. Második gyerekem születése után egy kórterembe kerültem egy hiperaktív anyával. Annyira boldog voltam, és annyira szerettem volna csak kettesben lenni a pici fiammal, de a szobatársam megállás nélkül ontotta a bölcsességeket, a tanácsokat. Hogy hoztam-e magammal ezt vagy azt. (nem hoztam…), mindent rám tukmált, odaadott, kölcsönadott. És egyre szarabbul éreztem magam, hogy én basszus semmire nem gondoltam, nem tartom be a higiéniát, nem hoztam aláfektető pelenkát, mikrobiotikus törlőkendőt és tökömtudjamilyen baromságokat, amiket azt sem tudtam, hogy léteznek a babavilág univerzumában.
    Később próbáltunk hordozni, de a gyerek úgy utálta, hogy már meglátta a kendőt, és attól ordított. Aztán párszor elvittem ringatóba, ahol csak csúszott-mászott a koszos padlón, így abbahagytuk azt is. Babaúszás is fejben volt, de győzött a lustaságunk. Gyerekes fórumról leiratkoztam a FB-on, mert annyira rohadtul untam a “két napja nem kéri a sárgarépa főzeléket, ti ilyenkor mit csinálnátok?” jellegű kérdéseket,
    Én erős párhuzamot látok az ismeretségi körömben az ilyen típusú anyák és a “Normálisék” között. A végkifejlet is valami hasonló (lesz remélem :-))

  19. Milyen jó, hogy amikor az első született, még alig-alig neteztünk! Okos első- (vagy sok) gyerekes anyukából legfeljebb a játszótéren kaptunk, de azt is csak úgy fél füllel. Sokat jártam velük játszira, de sohasem szálltam be ilyen beszélgetésbe. Nem is igazán tudatosan, csak elriasztott a gyedmamák viselkedése. Úgy az egyedül, idegesen rikácsoló típus, mint a csapatokban a padokra települő, locsogó-fecsegő csoportok. Mint egy tetvészkedő, kotyogó tyúk-kolónia, elalvás előtt az ólban. A felmerülő témák sem tűntek túl érdekesnek: pelenka-etetés-fürdetés, stb., amit ugye ismertem, illetve semmirekellő férjek, apák szidalmazása vagy nagyon menő, sokat kereső férjek, apák dicsőítése.
    Ráadásul a mi kölkeink olyan jók voltak. Nagyon hamar átaludták az egész éjszakát, nem voltak hasfájósak, jól ettek, könnyen fogzottak, stb. – mifenéért hallgattam volna bárkinek a jótanácsait?
    A több gyerekben az a jó, hogy a második, harmadik már szükségszerűen lazábban kezelt ivadék, mint idősb testvérei. Ha az elsőnél parázik is az ember különféle dolgok miatt, a harmadiknál már eszébe sem jut ilyesmi – nincs rá ideje. Meg persze, ha meghallják, hogy három, nem is nagyon akar már senki tanácsokat osztogatni.

    • “Mint egy tetvészkedő, kotyogó tyúk-kolónia, elalvás előtt az ólban.” – Ez rohadtul nem pécé! Közben meg rohadtul vicces. 😀

        • Visszaadja, visszaadja, persze. De most azért elgondolkoztam. Nekem ez projekt volt, odamenni, beszédbe egyedni, tájékozódni, felvenni a témát, mégha azt éreztem, kifutok tőle a világból is. És nehéz volt, és szar volt, mert én sem szeretem ezt. Tényleg nem és nem lettünk puszipajtások, én jobb szeretek a gyerekekkel játszani, vagy csak csukott szemmel a koratavaszi napfényt keresni az arcommal, de akkor is meg kellett kérdezni, hogy milyenek a bölcsik, az ovik, az iskolák a környéken és egy csomó egyéb hasznos, fontos információt felszedegetni. És nekem ez aggódás, mert úgy érezem, ez is anyai feladatom, ha már ebbe a városba hajítottak le minket az űrből. Én nem vagyok talpraesett, sem jól értesült, sem barátkozós, sem társaság közepe. Aztán most már megmelegedtünk itt a környéken, kötöttünk pár jó barátságot is (mint család a másik családdal, szülők is), mondjuk, azok nem a játszótéren kezdődtek, na mindegy. Még érzem a nyomást magamban, hogy kicsattogok a gyerekemmel a játszótérre és érzem, hogy most barátkoznunk “kell” és semmi kedvem, de muszáj, hogy élhetővé váljon a környék. Ez is az anyák feladata.

          • Nem véletlenül írtam ám, hogy “elriasztott” a mamák csoportja – engem nagyjából minden, 3 főt meghaladó társaság elriaszt, függetlenül nemétől, korától, iskolázottságától, a nem-társasági-emberségem közelít a kóroshoz. Ha a padon apukák csapata üldögélt és röhécselt volna, azokhoz sem csatlakozom, szóval nekem az a fajta eszme- és infocsere, ami neked szükséges, jó, és hasznos volt, (még ha kellemes nem is) elképzelhetetlen.
            Mi ezekre a kérdésekre (melyik ovi, orvos, stb.) más úton találtuk meg a választ.
            Továbbá, néhány más férfihez hasonlóan – én szerettem játszizni: vagy csak bambultam ki a fejemből, vagy épp hajtottam a forgót, hintát, vonszoltam felfelé a kötélpályás csúszdát, szóval nem is kívántam felnőtt társaságot itt (sem). Valójában inkább büntetés volt, ha akadt egy-egy ismerős apuka, aki balszerencsémre még barátságos és beszédes is, s kezdődhetett a végeérhetetlen párbeszéd fociról és egyéb magvas témákról.
            Másik kedvelt passzív passzióm, megfigyelni az embereket: mit csinálnak, hogyan reagálnak, hogyan kommunikálnak, gesztikulálnak – erre is kitűnő terep a játszótér – legfeljebb közben a fejére esett néha a gyerek, mer nem figyeltem rá. 🙂

      • Elsőnél a fürdővíz hőmérséklete még halacskás hőmérővel, precízen mérve (legalábbis egy darabig). Másodiknál könyökmártogatás, na még egy kis meleget adjunk hozzá, hoppá, ez túl forró, kevés hideget…. A harmadiknak meg töltöttem a kiskádat egy kis meleg vízzel, jólessza’
        Most, hogy két kamasz is van, igen erős nosztalgiával gondolok erre a boldog korra, amikor pelenkázás közben tényleges szartak rám, vagy éppen hánytak le. Manapság ezt átvitt értelemben teszik, de ez kellemetlenebb.

        • Nálunk nincs is hőmérő, pedig első gyerek (nekem). Meglögybölöm, aztán hadd szóljon. A kaja hőmérsékletét is csak irányzomra.

          • Ebben a témában a legnagyobb dicséretet a sógornőmtől kaptam, amikor azt mondta, hogy a lányom másfeledik gyerek: igazából első, de úgy viszonyulok hozzá, mintha második lenne.

            És még egy bódogság, friss élmény:
            Első itthoni fürdetős nap a második gyerekkel. A férjem megkérdi, hogy jó-e a víz hőfoka. Erre én: Te tudod, az elsőt is te fürdet(t)ed. 😀

            • Jaj, a halacskás hőmérő, az nekünk is pipa, kb. második fürdetéstől szárad szegény szálkára a kád mellé kivetve. Arra jó volt, hogy amikor a babakelengye listáját pipálgattam, olcsón és gyorsan lehetett beszerezni, rágódás nélkül adta meg a “na, mi most tényleg ügyesen készülünk a gyerekáldásra” érzést.

            • Nőiesen bevallom, nálunk több okból ki volt tiltva a cumi: 1, láttam, mit művelnek testvéremék az ott született gyerekekkel, gyakorlatilag bedugaszolták a gyerek száját, hogy kussoljon, sőt, anyám mézbe mártotta, hogy a kicsi ne akarja kiköpni, 2, olyan bizonytalan voltam abban, időben észreveszem-e, ha a gyereknek baja van, hogy hallani akartam minden hangot, amit kiad, 3, nem akartam a cumiról leszoktatással kínlódni, 4, annyi tejem volt, hogy hármasikreket is etethettem volna, inkább azt dugtam a szájába. Volt olyan, hogy éjjel felkeltettem a békésen durmoló gyereket, mert fájt a teli mellem és lusta voltam fejni.
              /elbújik a kanapé mögé rizsescsokival

            • Hehe, érdekes, én ezt a gyereket semmivel se tudom elrontani. Ha van cumi, jó. Ha nincs, az is jó. Akkor szoktam neki adni, ha valami olyan dolgom van, amiben húsz perc – félórára békén kell hagyjon.Meg néha délutáni elalváshoz.
              De ha nem kap, akkor is elvan, csak akkor türelmetlenebb. 😀

              • “én ezt a gyereket semmivel se tudom elrontani”
                Remélem, tisztában vagy vele, és ehhez mérten büszke is vagy magadra, hogy ez is a te érdemed! Azért elronthatatlan a gyerek, mert te tökéletesen csinálod. Nyilván pont jókor, és pont kellő ideig van a szájában a cumi.

            • Ezt most lőttem fészen: Ha senki sem utazik vissza a jövőből, hogy leállítson, akkor csak nem csinálom olyan rosszul!
              Ez annyira jó, hogy mostantól én mondtam. 🙂

    • Én meg őszintén ezt nem értem. Szerintem a gyeses időszakot épp úgy lehet jól túlélni, hogy kibeszéled magadból a napi rutint. Statisztikák szerint a nukleáris családok miatt az anyák több mint harmada depressziós-kialvatlan, sok neki a két gyerek is, kevés a segítsége.
      A babás témákat is meg lehet közelíteni intellektussal. Az engem nem érdekel, hogy hányszor fosott sárgát más gyereke, de az pl. igen, hogy mi a véleménye Vekerdy idealizmusáról-most hasra ütöttem, de talán érzékelhető, hogy mire akarok kilukadni.
      A másik dolog meg az, hogy én nem gyeses időszakban voltam szelemileg a csúcson, ezt bevallom, miután leraktam őket nem Csehov meg Jelinek került a kezembe, mert úgy a harmadik mondatnál már azt sem értettem, miről szól az első kettő-hanem a jó kis fürdőkádirodalom (azaz ponyva, aminek nem bánom az ázott lapjait és fürdés közben is lehetett olvasni).

      • Hát én rohadtul nem akartam kibeszélni a napomat. Én aludni akartam, meg letenni a paráimat, amik nélkül talán az alvás is ment volna. Ehhez képest munkásosztály kerületben élek, a környékbeli kismamák csak kb sejtették, ki az a Vekerdy. Viszont folyton recepteket cserélgettek, állandó téma volt az alvás, kaki, pisi, szopi, büfi, betegségek, és egyfajta hülye lóverseny, hogy hány centi, hány kiló, mikortól mászik, jár, beszél, komponál zongoraversenyt. Úgy voltam vele, hogy hiányzik a felnőtt társaság, de ezek nem azok, ezek nagyra nőtt kamaszok, és még mindig a középiskolában vagyok, ahol megvannak a kasztok, a népszerű, a rajongótábora, a lázadó, a csicska, meg én, a fura csaj, aki folyton olvas és baromságokat beszél.
        – És jó gyerek?
        – Persze, büntetlen előéletű.
        – Nem úgy értem, hanem hogy végigalussza-e az éjszakát.
        – Dehogy alussza, négy hónapos!

  20. Van ilyen a környezetemben, az élesre vasalt gyerekével. Csak mosolyogni tudok, mikor kinyilatkoztat. Múltkor olvastam egy blogon egy hozzászólást, szerintem nagyon igaz: A gyereknevelés nem sprint, hanem maraton.
    Különben szomorú, hogy nő a nőnek farkasa, hogy az amúgy sem könnyű gyermekágyas – kisgyermekes időszakban miért kell a frusztrációt ilyenekkel növelni, hogy táp/szoptatás, császár/hüvelyi, babakocsi/kendő.

    • “A gyereknevelés nem sprint, hanem maraton.” – ez tecc. Lehet benne valami.
      Amúgy ez az egész azért zizeg annyira, meg nem lehet eléggé tojáshéjon lépkedni, akár kérdezel, akár válaszolsz, mert első blikkre minden kompetencia-megkérdőjelezésnek hat vagy az is akár, kinek-kinek vérmérseklete, akármilye szerint. Ez meg ugye elég szar, mivel nem kevesebbről, mint a produktumról, a gyerekről van szó. Tök természetes valahol. Meg főleg zizeg, ha nincs kérdés se.

      • Ez a maratonos mondás nekem is tetszik. Még a “Ki nevet a végén” jut róla eszembe, ott is küthetnek és dekkolhatsz a parlagon mind a négy bábbal, de a végeredmény a fontos.

        • “de a végeredmény a fontos”
          Annyival azért nehezítve van, hogy nem lehet tudni, hol a cél, ha egyáltalán létezik. Akkor már talán inkább egy végtelen Tour de France, mert azért szakaszok vannak, és sejthetjük, hogyan állunk. (?)

  21. és miért, de miért, de miért tűnnek el a nagy megondók valahol az ovis ballagás végén, mikor már beiratták gyermeküket az alternativ an sich iskolába. persze a kamasz az már más, azt már jóelőre eltoltuk, mert eldobtuk a pelenkáját, és babakocsiban ráztuk a popsiját? ha hagyta…

  22. Az is megérne egy ötsorost, mikor a többgyerekes anyák cinkosan összenéznek az ifjú titán elsőgyerekesek feje fölött, és bemondják, hogy “…majd megtudod.”, amitől az még zöldfülűbbnek érzi magát. Már előre szoktam félni, mikor elsőbabás ismerőseimmel találkozok, hogy mi a francot mondja, mikor mesélnek? Én ezeken mind túl vagyok (nem tudom, minen hozzászólásban elmondjam, hogy 3 van, vagy elég naponta egyszer? 😀 ), néha cifrábbakon is, tudom előre minden sztorijuk végét.
    Hogy lehetne mást mondani arra, hogy “még csak 1,5 éves és már hogy hisztizik!”, mint azt, hogy lesz még rosszabb is? Inkább hallgatok, és hümmögök, akkor észbekapnak, hogy nekem ez már nem újság, de utálnám lehűteni őket, szar volt nekem is a hidegvíz, mikor még lelkes voltam. 🙂

    • igen, nagyon igazad van
      persze, mindennek két oldala van

      az elsőgyerekesek is tudnának sztorizni bőven a sokgyerekesek bölcsességein

      engem az érdekelne jobban, hogy mit mondunk akkor, amikor már az első gőz kiment, és már mindent kikiabáltunk a másik “csapatról”

      amikor már a vitakultúra gomb kigyullad

    • én próbálok empatikus lenni és elhiszem nekik, hogy milyen fárasztó az egy szem gyerekük. nekem is sokkal fárasztóbb volt az egy állandó igénye a figyelmemre, mint most a három.

  23. Nem kell fórumozni meg barátkozni sem, engem konkrétan a metróban szólított le egy vadidegen, hogy “nem akarok beleszólni, de ez a gyerek már túl nagy ahhoz, hogy kézenfogva sétáljon az anyjával…” és ontotta rám a kvalifikációit meg az esettanulmányait. Amikor tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, közbevágtam, hogy “ahhoz képest, hogy nem akart beleszólni, elég konkrétan beleszólt,” és faképnél hagytam. a mozgólépcsőnél visszanéztem, döbbent arccal meredt a semmibe, talán még most is ott áll. Lánykám emésztette az eseményeket egy darabig, majd azt mondta nekem: “te anya, ez a néni pont olyan mindentjobbantudós, mint a nagymama”, amin jót röhögtünk, mert igaz.

    • “Nem kell fórumozni meg barátkozni sem…” – és tényleg ennyi. A gyökereket negligáljuk, nem engedjük az életünkbe. Persze néha elkattan valami, akkor nem megy.
      Egyszer a középső kezdett vernyogni, sorban álltunk a boltban, már unta nagyon, de csak én tudtam, hogy becsülettel kibírt elem egy teljes napos, hivatalos-ügyintézéses menetet (volt talán 3 éves). Egy nyilvánvalóan elmebeteg, rosszindulatú öregasszony rákezdte, hogy neveljem meg a gyereket, üssek a fenekére, stb. Mielőtt szóhoz jutottam volna, legnagyobb megdöbbenésemre a sorban állókat felbőszítette a kéretlen tanácsadás, két-három ember rútul legorombította az öreglányt, engem meg előre tessékeltek. Nahát!

            • Pasi ellenben akkor is hős, ha gáz, ahogy viselkedik (vagy a gyereke), mert egyáltalán, “segít” az anyának, meg “átvállalja” a feladatot. Talán a ráverés az egyetlen, ami asszem férfitól még tűrhetetlenebb, de lehet, hogy ezt is csak a kis merítés miatt gondolom.

            • Ezt én is így látom. Az ún. jóakaratú-kioktató, vagy fegyelmező-előíró típusú beszólás, egyre megy, rém idegesítő, az biztos. Bizonyos kor felett erre – úgy tűnik – hajlam keletkezik.
              Tavaly, a legrekkenőbb nyárban, tényleg volt vagy 33 fok egy ismerős a babáját kötött, füles sapkában sétáltatta. Majdnem megkérdeztem, nem túlzás-e ez, de még időben kapcsoltam, szerencsére.

            • Így én is jártam, barátnőm az esküvőjén ringatta a 8 hónapos fiát, és mikor letette, én betakartam volna és adtam volna rá egy pulcsit is, mert elég kékes volt a karja, de gyorsan meggondoltam magam, befogtam a szám és toltam egy jégert.

  24. Az utcánkban lakik Miszisz Versenyszellem, köszönőviszonyban vagyunk. Egykorú gyerekeink vannak, mikor másfél évesek voltak, nekem szegezte a kérdést, hány darab (!) szót tud már a kislányom, mert az ő ivadéka ennyit meg ennyit. Kis híján kicsúszott a számon egy “f@szomtudja”, de inkább csak annyit mondtam röhögve, hogy nem számolom.

    • Egyáltalán mi számít szónak? Lehet egy gyerek első szava pl az, hogy gnú? Vagy ha azt halandzsázza ki, hogy blú, akkor angolul szólalt meg először? A ku már számít, ha minden négy- és kétlábúra mondja, majd csak akkor, ha kizárólag kutyára? Vagy legalább azt kell kiejteni, hogy kuty, hogy szónak számítson?

      • Na, az enyém pl egyáltalán nem beszélt három éves koráig. Viszont megtanítottam kézzel jelelni, úgyhogy mindig mindent el tudott mesélni nekem. Amikor megkérdezték, süketnéma-e, egy darabig magyarázkodtam, előadtam az elméleteket a babajelekről, nyelvészetről, kognitív folyamatokról, aztán csak annyit mondtam, jó lenne, de sajna nagyon tud üvölteni, viszont a zajra felébred. Ugyanez volt a hordozókendővel, mindenki azt kérdezte, kap-e benne rendesen levegőt, a huszadik után azt mondtam, remélem nem, ez amolyan késleltetett abortusz. Mire játszóteres korba értünk, már egyik környékbeli anyuka se akart velem beszélgetni. Hogy hiányzott. 😀

  25. Azt hiszem, nekem az a szerencsém, hogy külföldön élünk. Alapvetően nem vagyok egy könnyen ismerkedős fajta, pláne ha nyelvi akadály is van a kommunikációban. Nem vágyom a ringató, babaúszás és hasonló típusú programokra, és mivel nehezebb megtalálni is a lehetőségeket (és általában krva drágák is), eddig megúsztam őket. A férjem nyomatta egy ideig a babaúszás dolgot, aztán amikor mondtam neki, hogy nyugodtan keressen ilyen programot, és vigye el a kölköt hétvégenként, akkor leállt a basztatással. Így inkább én járok el edzeni, egyedül 🙂

    Egyébként remélem, hogy nem osztom az észt senkinek. Egyáltalán nem volt sima és zökkenőmentes a terhesség (terhességi diabétesz) meg a szülés utáni időszak sem, először a szoptatással voltak gondok, aztán jött a hasfájás. Ehhez képest tényleg röhejes, hogy korábban a kórházi cucc összekészítése és a kiságy-pelenkázó színe foglalkoztatott a legjobban…
    A kiságyat nem használjuk, együtt alszunk, a svájci kórházban mindent adtak, ruhától a pelenkáig, meg az állati jó kajáig, mindent. Viszont a svájci fegyelem meg a szoptatásbarát kórházi attitűd elég agresszív formában nyilvánult meg: szétrángatták a mellemet 3 óránként, a gyerek nem volt hajlandó szopni, és én legszívesebben csak sírtam volna.
    A szülésfelkészítő tanfolyamról lekéstem, mert illik vagy 6 hónappal előbb jelentkezni, különben nincs szabad hely. Szóval én eléggé leszartam a kötelező köröket, volt is miatta bűntudatom.

    Kisgyerekes baráti család egy van, akikkel rendszeresen összejárunk, ott már érzékeltem, hogy felmerül néha “az én így csinálom, nektek is így kellene” hozzáállás, de az a szép a frissen szerzett, és nagyon különböző kulturális háttérrel rendelkező barátoknál, hogy a közös nyelven őszintébben beszélünk, ugyanakkor kevésbé küldjük el egymást a jófenébe, és betudjuk az ideológiai nézeteltéréseket is kommunikációs hibának.

    • Ja, és rettegek a játszóterezéstől! Ha azt meg lehetne úszni, az nagyon jó lenne. Még húgommal és unokahúgommal jártunk játszótérre otthon, nagy para volt. Volt olyan, hogy egyedül vittem a kislányt, hogy segítsek a testvéremnek.
      Olyan volt beriglizni magam után a kiskaput, mintha önként zártam volna be magam az oroszlán barlangjába.

        • Hát igen. Volt mindenféle élményem, például, hogy a nagyon közvetlen, barátkozó, 3 éves unokahúgom odament és bemutatkozott egy csapat hintázó kislánynak és anyukáiknak, akik többször is levegőnek nézték, és nem reagáltak rá sehogy. Iszonyúan kiakadtam, bántott, és akkor nem igazán tudtam jól megoldani a helyzetet.
          De volt olyan is, hogy szintén unokahúggal homokoztunk egy másik játszótéren, amikor egy megfáradt és a szituációt látványosan unó nagymama úgy gondolta, majd én foglalkoztatom az ő unokáját is. Ekkor még sokkal kisebb volt mindkét gyerek, és elég nagy kihívás volt kétfelé rohangálni utánuk, miközben a nagyi messziről szarta le az egész helyzetet.
          Tudom, hogy gáz vagyok, asszertivitással, meg kommunikációval vannak komoly gondjaim.

          • Nem hinném, hogy gáz lennél, ezek kellemetlen szituációk lehetnek. A gyerekem bátran mászik fel a mászófalon, egy másik is próbálkozik, majd odarohan egy sápítozó nagyi, hogy nem szabad, leesel, stb., a saját meg néz riadtan, hogy most rosszat csinált-e. (A veszélyes helyzet abból áll, hogy másfél méter magasból lepottyan a fél méter vastag gyöngykavicsba….)
            Ugyanezt a kavicsot egy kisfiú állatként rugdalja, dobálja, anyuka közben idvezült arccal nézi, nem tudod, hogy szólj-e, hogyan szólj… A játszóteret military-pályának tekintő, a fiát drillező, kemény apuka (rosszabb esetben félmeztelenül).
            Ezekkel a helyzetekkel én is bajban vagyok, voltam, pontosabban.

      • Pont ezt akartam írni, hogy nekem játszótérfóbiám van! Nem tudom érzelmezni, mint olyat és rosszabb napjaimon nem akarok senkivel interakcióba lépni csak azért mert a gyerekem hozzáért a homokozóban a másik gyerek cuccához, ezért az utóbbi idõben csak a férjemet küldtem oda (õ szereti, õ rendben van). Nekem saját élmény szintjén sincs meg a játszótér, a gyerekkoromat betonozott kommunizmusban töltöttem (nem Mo-n), nekünk a tömbház (“blokk”) elõtti poroló volt a játszótér és gumírozott aljú európai játszótérhez elõször talán kamaszként volt szerencsém látótávolságból, akkor meg már késõ volt…

  26. Szerintem frusztrált es bizonytalan, kimerült anyának nem lehet jot mondani, csak ha nagyon jól ismered ot. Minden egyéb esetben jobb lapitani.

    • Most, hogy mondod, tényleg.
      (Frusztrált és kimerült anya vagyok. És tényleg nem tud jót mondani, csak az, aki felhív, hogy annyira szeretne babázni, engedjek már át neki ideiglenesen egyet-kettőt az aprajából. Lehet tippelni, hányan?)

          • A napokban linkelt valaki az aktuálisban egy hvg-s cikket az orvosi műhibaperekről. Elég világosan kiderül abból, hogy mennyire túlzás a más perekhez képest (is) az ő büntetése.

          • meséljetek már erről. mit lehet rajta nem szeretni? én hepi kórházban szülős vagyok, és távol áll tőlem mindenféle szülési trend meg hordozás meg mittudomén, de ha egy nő több ezer nőnek segített békében megszülni, akik ettől tök boldogok, sőt további nők ezrei mennének hozzá szívesen, akkor mit lehet ezen nem szeretni? miért nem tök mindegy? tényleg csak érdeklődésből kérdezem, semmi indulat vagy ilyesmi. én nem értem hogy mi zajlik GÁ körül ebben a nemszeretem témában. távolról nézve nekem úgy tűnik, mintha korunk egy teljesen klasszikus mártírja lenne akit szimplán lenyomott a nőgyógyász lobbi, a nőgyűlölet, és a Rend által megvezetett közvélemény egy része. mit nem értek?

              • Én a szeretem/nem szeretem-témában nem tudok nyilatkozni, mert nem ismerem õt személyesen közvetlenül, a több évtizedes elkötelezett tevékenységét és annak pozitív gyümölcseit viszont becsülöm. A jogi ügyek tekintetében követtem jó ideig a fejleményeket és ezt megvitattuk már 1-2-3 éve egy másik blogon, arra tudnék utalni.

            • Ó, túl rövidet válaszoltam, és el is csúszott, így már nem érthető. Tehát nekem is az furcsa, hogy Geréb Ágnes ügye szeretem-nem szeretem téma lehet. Vagyis azt értem, hogy egy személy, aki ilyen mértékben képes függetleníteni magát a rendszertől, az kiverheti a biztosítékot egyeseknél, de hogy ebből ilyen méretű hisztéria lett, az előtt értetlenül állok a mai napig. Nagyon becsülöm érte, hogy így el tudta vinni a balhét az ügyért, és így az otthonszüléseknél segítő szülésznők már legálisan dolgozhatnak.

            • Szerintem tök jól látod. Annyival spékelve, hogy nekem van egy olyan fura érzésem néha, hogy (biztos nem tudatosan, de) kicsit akart is mártír lenni. Vagy hogy mondjam. Szóval mintha nem is nagyon akarta volna kikerülni, szinte készült rá. Persze ez érzés, nem ismerem eléggé.

            • Hú, Laci, ez nagyon nem így van! Döbbenetes jogsértő eljárást folyattak ellene. Erre nem lehet felkészülni! Hogy akiknek a jogorvoslatot biztosítani kéne, ennyire mellőzzék a törvényi előírásokat.
              Ha azt írod, hogy nem tudsz róla sokat, akkor erre én azt mondom, én sem eleget, de azt tudom, hogy ez az érzésed téves. Ettől függetlenül becsülendő, hogy elő mertél állni vele… 🙂

              • Ja, tudom, hogy mennyi jogsértés volt, lábbilincs (a bírónő kérésére sem vették le róla a teremben), testüregre kiterjedő “motozás”, független szakértői jelentések figyelmen kívül hagyása, nem erre értettem. Hanem hogy tudta (na jó, sejtette), hogy előbb-utóbb ez lesz, azt is, hogy példát fognak vele statuálni, azt is, hogy a szakma összezár ellene, azt lesik, mikor csaphatnak le rá. Mint pl. Minden Áron Évát.
                Kapom ám a leveleit is a szules.hu-ról.

              • És persze, attól függetlenül, amit írtam, arra, ami történt, nem lehetett felkészülni, ez túlment minden határon, gyakorlatilag egy koncepciós per volt, valljuk be. Mint minden, ami nőkkel kapcsolatos, gyakorlatilag mindkét politikai oldal által, hát, legalábbis végigasszisztálva.

            • Csak gyorsan írtam az előbb, nem volt időm többre. Azt szerettem volna még, hogy amit te úgy fogalmaztál, hogy “akart is mártír lenni”, meg hogy “készült rá”, az szerintem pusztán annyi, hogy tudta, ez a harc egyszer el fog kezdődni, és készült rá, hogy egyszer majd föl kell vennie a kesztyűt, hiszen egy zavaros, rendezetlen helyzetben, írott törvénybe ugyan nem ütköző módon, de tabuvá merevedett normákkal szembe menve folytatta a munkáját. Nem hülye, persze számított rá. De hogy ennyire szemérmetlenül fogják félresöpörni, szerintem nem gondolta. Számomra is a mai napig felfoghatatlan, hogy ilyen eljárást le lehet folytatni, és a közhiedelembe milyen szinten eltorzítva lehet becsöpögtetni a “hireket”. Konkrétan ösze-vissza hazudoztak a médiában GÁ-ről. Nekem ez a történet nagyon tanulságos volt. Újabb adag elveszett naivitás és egy szememről letépett hájog.

              • Igen, lényegében én is így értettem, ahogy most te írtad, csak hülyén fogalmaztam. A “köre” is készült erre, tudom, hogy a bábák is el voltak készülve sok mindenre, szülésfelkészítésen is mondtak dolgokat. Azt is gondolom, hogy pont azért hurcolták meg éppen őt, és nem pl. bábákat, mert ő orvos volt, klinikai gyakorlattal, egyszóval belső körből, kvázi áruló. A többiek a rendszeren kívülről lázadtak, de ő belülről. Ez már tényleg elviselhetetlen volt.

            • “Nagyon becsülöm érte, hogy így el tudta vinni a balhét az ügyért, és így az otthonszüléseknél segítő szülésznők már legálisan dolgozhatnak.”
              Ehhez azért annyit hozzáfűznék, hogy olyan törvényi hátteret sikerült produkálni, hogy sokkkkal kevesebb bába tud most otthonszülést támogatni, mint korábban, és kevesebb édesanya tudja igénybe venni az otthonszülést, mint korábban, a törvényi szabályozás életbe lépése előtt. Akkor most ez nekünk jó? Há nem. De jól be lehet fogni a pofánkat, me most má van rá törvényes út is. Mitakarunkmég?

  27. Ezt reggel kellett volna olvasni, nagyon jó kedvem lett . Eszembe jutott az egyik volt kollégám, az idézett tőle van: ” Nekem csak addig volt határozott elképzelésem a gyereknevelésről, amíg nem lett saját. “

  28. Ahogy így olvasom a kommenteket, nekünk kellene összejárni játszóterezni. Homokozna mindenki szépen magában. Nekem még csak egy van és nagyon kicsi, de már én is előre félek. Jól esne valami program egyébként, ahol nem gáz, ha baba van velem, de a baba-mama kluboknak a gondolatától is kiver a víz. Ki akar velem összejárni Foucault-t olvasni? Ahhoz valamiért mostanában nagyon lenne kedvem. 😀

    • Én szoktam a gyerekkel kiállításokra járni. Amíg elnézelődött a hátamon, még egyszerűbb volt, de most már oda kell figyelni, nehogy lebontson egy installációt. Ugyanakkor vicces látni, ahogy egyre jobban élvezi a kiállításokat a saját műélvezete jogán. A barátságos, nagymamakorú teremőrnéniket viszont vonzza, előkerülnek néha az unokaképek meg a szoptatós emlékek. 😀

      • És nem szoktak aggodalmaskodni a teremőr nénik? Hogy vedd le a hátadról, micsinálezagyerek, ezígynemszabályos!! Alig várom a tavaszt, hogy én is felkapjam magamra és menjünk neki a világnak. Csak sajna még a hordozás sem mozi-kompatibilis, ez nagy szívfájdalmam. 🙂

  29. Nekem nagyon hiányzik az, hogy valakivel tiszta beszélgetéseket folytassak a gyereknevelésrõl. Ezt úgy értem, hogy ne önigazolásról, észosztásról vagy a divatfilozófiák visszaböfögésérõl szóljon a dolog, hanem valaki rászánjon pár percet, hogy õszintén elgondolkodjon a kérdésrõl… Könyvekben sem találok olyat, ahol nem azt érezném pár oldal után, hogy máris szorít a sablon.

  30. És akkor néhány mamami rátalál, és találva érzi magát, aszongyák:

    én picit sem éreztem magam úgy, ahogy leírja, és ettől tényleg úgy jön le, hogy egy megkeseredett, öreg nő ír egy sztorit, hogy mennyire zavarja, hogy utána is szültek még emberek

    az alap szuper ötlet, csak elcseszetten írta meg

    Egy időben olvastam ezt a blogot, jól is ír a nő sztem. De egy idő után besokalltam a sorok közül áradó agresszivitástól, meg paranoiától. Le is iratkoztam, mert kezdett idegesíteni…

    na igen, jól fogalmaztátok, pont mint egy agresszív, megkeseredett, kiégett öreg aki a bezzeg az én időmben szlogennel aláz másokat.

    én is beleolvastam másba is gyorsan pont emiatt, hogy hátha, de igen, ott az agresszivitás a sorok között amit ő valamiért humornak titulál.
    paródiának is sok, de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van

    van pár bicskanyitogató mondat, pl én már nem aludtam amikor ő még bulizott és a körmét lakkozta. Ja, mert fiatal volt és akkor ezt kell csinálni. Most az a legnagyobb bűne, hogy mondjuk egy tízessel fiatalabb?

    *

    Tök érdekes nekem, hogy agressziónak érzik, illetve érdekelne, hogy pontosan mit. Meg ahogy muszáj engem is, magukat is megtalálni a szövegben, valahova állni, mert az nem lehet, hogy csak felvessen valamit, mindenképpen kereknek, véglegesnek, könnyen megragadhatónak kell lennie… Évekig ugattam ott, hogy én JELENSÉGEKről írok, aztán rájöttem, hogy nem értik, és inkább indítottam egy blogot.

    Haj, amikor még hatvan mamami volt, és ilyen extraművelt banda, de rég volt.

    Bicskanyitogató, aszongya. Kissé elinflálódott ez a szó.

    • Őszinteség, penge logika, következetesség, árnyaltság és önreflexió=agresszió, azok számára, akiknek nagyon fáj a tükör. Félelmetes is lehet, ha valami ilyen erővel villan a szemükbe. Ők inkább becsukják…

    • Tartalmilag idézem, mert nagyon kiakadtak:
      rosszul mehet a bloggereknek, ha itt vitatkoznak

      kívánok minden jót, találj értelmes elfoglaltságot, ahelyett, hogy itt kötekszel

      — és bazmeg: virágszmájli! meg ölelős!

      Mondják, miután tegnap odalinkeltek, és kitárgyalták, hogy milyen megkeseredett, öreg nő lehet az, aki ezt írta… és milyen agresszív ez a blog! Megtámadták az ő kis közösségüket! Én lesem, ki mit ír rólam, mert nincs más az életemben! (Hogy lehet, nem láttak még blogmotort?)

      Akkor borult ki a bili és mentek adminnak jelenteni, meg elvonulást fontolgatni teljesen zártba, amikor szelíden jeleztem, hogy jelenségekről van szó itt fent, nem énvallomás.

      Én ugyanis, de ezt nem írtam nekik, voltam mindét oldalon (ha nem is ilyen élesen, mert én már 2001-ben is hordoztam), és remekül mulatok mindkét önmagamon, és minimálisan van csak önigazolás, énképszépítés a motivációim között. Ez hiúsági kérdés nekem.

      Majd ment a hű meg a ha egész nap, idézték a férjet is, aki szerint én milyen szánalmas vagyok. Esemény van, túl a beceneves gyerekeknek varrott nemtudommiken meg a játszótérproblémán… úristen, most azt mondom, hogy hogy bírtam én ezt négy évig? Így, hogy rálátok a “két királyfi (szívszmájli) és egy hercegnő, Loretta (2014. december 9.) (virágszmájli)”, a színessel írt “overallok, hótaposók féláron Etyeken, vigyétek mind” (link, fotók gyerekruhákról lakótelepi szőnyegen) aláírású fórumozók világára, ordítani tudnék: anyukák, hordozzatok meg minden, de a fórumozás mint életforma tényleg öl, butít és nyomorba dönt, kupis lakások, ápolatlan frizurák, el nem olvasott könyvek, meg nem nézett filmek, házassági krízisek, nyűgösen unatkozó gyerekek lesznek belőle… ismerem, csináltam én is.

      Basszus, olyan, mintha kijöttem volna a víz alól.

      De emlékszem, hogy akkor is sírtam a csevegéseken, a szmájlik között elhelyezett néhány betűn és temérdek bántáson, szándékos, unalomból elkövetett döfésen, meg a pirossal beirkált válaszokon, mert idézni megtanulni négy év alatt, azért az kemény lenne.

      Tényleg azt hitték, zárt a topik (de akkor én hogy tudok írni oda?), meg hogy majd a fintorgók engedélyét kérem nagy udvariasan, hogy légyszi, hadd idézzelek, hadd fogjam már a fejem egy kicsit, hogy kimaradtak az életedből magyarórák…

      De igazságtalan vagyok, mert nem néztem a neveket, nekem ez egy massza, egy, mert nem ismerem őket, kettő, mert évek alatt összeállt típussá, krumplipüréből, amelyet kedvvel ettem hajdan, beton lett, szóval nem mindegyik volt ebben benne (korosztályos topik).

      De ezbazmeg, hogy ott csetszerűen egész nap megy a csevegés, de tömegek ám, és van képük nekem leereszkedő tanácsot adni, hogy hogyan lehetne értelmes az életem, ez hökkenet.

      Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 2012 nyarán lex Évuska lett az, hogy onnan nem szabad idézni. Én meg azt gondolom, az vonatkozik rám, amit a regisztrációmkor elfogadtam. Az nem lett semmilyen lex, hogy aljaskodni és csapatostul támadni, személyeskedni nem kéne, ez elsikkadt, ezt végignézte az amúgy jóérzésű fórumgazda, ahogy engem ott kicsinálnak. Minden, de minden kötőszavamba belekötött kolibrike meg kinga82 meg eszteranya nevű fenomén, meg nem tudom, kik, nyilvánvalóan a blogtól irritálódva, amely akkor első hónapjait élte, és elűzési–elhallgattatási szándékkal, de olyan rosszindulattal, hogy nem hiszitek el.

      • Az elején, mikor órákat szoptattam a monitor előtt a kölköt, akkor nagyon jó volt a mamami. Rengeteget infó, nagyon koncentráltan, nagyon alter, azonnal hozzáférhetően. Aztán kezdtem én is “okos” lenni, és megismertem a sűrűn kommentelők neveit. Aztán a MM ügy kapcsán kicsit beláttam a kulisszák mögé. (Én inkább olvastam, keveset írtam.) Ja, meg persze én is tanácsadó vagyok, a CW-s vitákba én is belebonyolódtam időnként. Szóval egyszercsak megcsömörlöttem. Azóta csak katasztrófa-túristáskodni járok oda. Nekem a mamami a blikkem és storym 🙂
        Nekem ezt most olyan jól esett olvasni! Köszi, hogy megosztottad!

      • Amiket írsz, az alapján a Bezzeganya tök jó hely. Kevés cukrostakony, jó sok rosszindulat, de legalább leplezetlenül.
        Elűzési-elhallgattatási szándék ezen nagyon nevettem. Ismerős a stílus valahonnan.

            • Kell olyan is, ha minden bazmeg mellé rendőrt állítanánk, akkor nyilván saját magamat is moderálhatnám ki időnként, azért Amanita ne mondd már hogy soha értelmeset nem írunk, a mai keszzsu-féle vizes cuccunk szerintem alter is, okos is, környezetvédő is, troll meg mindenütt van, részemről tényleg inkább egy orbitális francbaküldés, mint két tapsoló csiga három rózsaszín szívecskével.

            • Vakmacska, én nem mondtam hogy nem írtok értelmeset. A bazmegelés sem zavar, mert szintén zenész ugyebár. De bármilyen téma van, 10 hozzászóláson belül garantált a konfliktus, ami általában nem túl konstruktív. Ezért a bazmeganya, sajnálom, ha bántóra volt a megjegyzésem.

      • Az a fészes “bölcsesség” jutott eszembe, hogy trollokkal vitatkozni olyan, mintha egy galambbal akarnál sakkozni. Mindegy, milyen jó játékos vagy, a galamb leveri a bábukat, rászarik a táblára, aztán olyan önelégülten totyog körbe, mintha nyert volna.

        • Ez nagyon jó! 🙂

          Én is mamamizom (még, de már látom az alagút végét). A posztot kétgyerekesként, de magamra vettem, köszönöm!

          Az a baj a fórumozással, hogy az ismerősség illúzióját adja. Ott az az “egyformák vagyunk” érzés, és amikor elmúlik, már nem lehet intelligensen érvelni, mert mindenből a támadást veszi ki. Csak együttérezni szabad, meg ölelősszmájlit küldeni. De, bazdmeg, ha nem vagy kíváncsi mások véleményére, akkor miért kezded úgy, hogy szerintetek?
          A korosztályos topikok tényleg chat-be mennek át. (Lehet ezt már csetnek írni?) És nem tudom eldönteni, hogy nincs egy élő ember, akiktől apróságokat megkérdezzen, vagy ennyire kell neki a másod(század)vélemény?

  31. A vége nagyon igaz és szomorú, hogy ott lent, ott tudunk csak megértőn összekacsintani, vagy összeborulni. Amikor minden jó, az verseny, fröcsköl az egó, a zuhanórepülés pedig olyan gyors, hogy láthatatlan. Lent viszont, amikor minden összeomlott, nagy az egyetértés.
    Miért nem lehet magunktól eltolva beszélni fogalmakról, miért kell magunkra húzni a témát és pózolni benne? Nem lehet-e úgy, hogy ni, szoptatás, szuper, következő, hordozás, zsír, következő, mosható pelenka, hm nagyon okos, és így tovább. S ha belefér, nekem, akkor szoptatok, hordozok, mosok, és ha belefér, hogy megszakadok ezekért, akkor megszakadok és ha nem fér bele egyik sem, akkor nem szaranyázom magamat. (Szerintem szaranyaság ott kezdődik, mikor az anyának soha, egyetlen pillanatra, meg-megállva, megzuhanva, vagy csak úgy eszébe nem jutott, mekkora egy szaranya vagyok.)
    Miért nem lehet csak beszélgetni ezekről a dolgokról, anélkül, hogy belemártóznánk mellig és tovább és úgy jönnénk ki belőle, mint akik ettől lettek szebbek, jobbak. Jelszó lett a hordozás, együttalvás, szoptatás, identitás lett, akik így csinálják együvé tartoznak, egy nyelvet beszélnek, gyanúsak lesznek. Akik meg nem így csinálják, mutogatósak lesznek, vagy szaranyák, ostobák, akik a frankón kívül állnak (és hogy ki mit, miért nem csinál vagy csinál elveszti fontosságát). S akik se így, se amúgy, róluk nem tudunk, mert nem fórumoznak, és nem arról beszélnek, hogy milyen a hordozó színe.
    Nekem is van történetem, és de jó, hogy van! De ez fórumos hiszti kimaradt, mert terhesség alatt annyi minden más volt, pl. sokat dolgoztam és egy idegen rendszerben kellett feloldanom a félelmeimet. Az a rendszer az önbizalmamat erősítette. Én már attól is szabadabbnak, könnyebbnek éreztem magam, hogy elég volt egy fogkefével a zsebembe szülni mennem, vagy hogy hónapokkal előtte postán kaptam hatalmas csomagot az államtól, benne minden, amire a gyereknek lényegében az első hónapokban szüksége lehet. Mosható pelenka is. Rendes is. A választás szabadsága. Akkor sokszor nem értettem, most már világosabb. Természtesen szülhettem. Görcsök nélkül, azt várták, hogy csak magamat tegyem oda, de azt igazán. Nekem kell megcsinálni, meg egy nővér majd ott lesz. A külsőségeket biztosították (szülőszobától, saját szobáig, pelenkázóval, pelenkával, pizsama, ruhák a gyereknek, betét minden méretben, sok-sok kis vacak). És működött, mert pár órával szülés előtt még otthon faltam a férjem főztjét, 4 fájás közt sikerült betolni, mert megmondták, legyek erős, ahoz meg kellett a csirke.
    Otthonszülés nálam nem jöhetett szóba, mert ahoz kell minimum egy otthon és egy szülés, és a csótányos fürdőszobás albérlet nekem nem nagyon volt az előbbi (azért kedveltem, na:) ), albérletben szülést meg nem említik a fórumok:)
    Szerencsém volt. Marha nagy. Hogy aztán a szépen felépített önbizalmam kitartott szülés utánra is. Ojj, pedig volt, hogy visítottam a vérző mellbimbótól és volt, hogy babakocsira (nem, a gyereket nem hordozóban vittem haza a kórházból:) ) borulva röfögtem a röhögéstől, sajnos, többnyire magamban, nem volt arra egy barát sem. (Anya volt, és az jó volt, míg volt, mikor a gyerek már három órája csüngött a gyulladt mellemen és megdühödten az ölébe tettem a síró lányom, hogy na, most volt elég, szoptasson igény szerint, akinek tíz melle van.)
    Na, akkor de jó lett volna néha egy barát, még azt is elnéztem volna neki, ha néha megmondós, én, aki hordozok két hónapos kora óta, szoptatom, ha éhes, és alszunk úgy, ahogy éppen legjobban esik.

    Hosszú lett, bocsánat :/

  32. Frappáns jellemzés a poszt. Én ennek alprototípusába tartoztam, mivel gyerekkel foglalkoztam évekig, úgy tudtam, mit hogyan kéne csinálni, mértani pontossággal rámutattam mások hibáira. Aztán rájöttem, hogy az én hibáim is szépen visszaütnek a gyerekezésben, duplára felnagyítva. Egyszer valami celeb nyilatkozta, hogy elélt ő a párjával gyorskaján meg zacskós levesen, hétvégén csak bulival és alvással, de ezeket sorozatban gyerekel már nem teheti meg.

    Egyébként én soha nem mondtam senkinek “majd megtudod” előjelű fenyegetéseket. Minden elsőgyerekes kismama megérdemli, hogy naponta húsz alkalommal bemenjen a tökéletes gyerekszobába és végignézze, majd facebook-ra kiposztolja hogy milyen szépen illik a rácsvédő a paplanhoz és még a maci nyakán a masni is harmonizál színben! Nem fogom neki azt mondani, hogy anyóca, ha a gyereked úgy bőg ebben a kiságyban, mintha forró olajban sütögetnéd, akkor bizony oda fogod venni magadhoz, hogy egyben 3-4 órát alhass és ne keljen felkelni szoptatni, a mackót meg a paplant meg kivágod miután olvasol egy cikket a bölcsőhalálról.
    És nem, nem leszel tökéletes, néhány napon a túlélésre fogsz játszani és a zsákos embernek is odaadnád, csak hogy nyugtod legyen-ugyanakkor szíved minden sejtjével imádod (gondoljunk az anyukára, aki felemelt egy autót, maga sem tudja hogyan, de alatta volt a gyereke és feltolult az adrenalin), hegyeket mozgatsz meg érte miközben az idegeidre megy, nézed a baszott krumplit a falon, mikor lesz már alvásidő, amikor meg alszik, csak állsz az ágya felett és nem fogod fel, hogyan lehet neked ilyen gyönyörűséged. És ez a sok paradoxon elfér egymás mellett, egy órán, napon, sőt pillanaton belül is.

  33. Ennek most mi értelme volt?! Gyűlöd a sógornőd? Irígy vagy? V mi a baj? H lehet ennyit írni anélkül, h lenne benne valódi tartalom és mondanivaló? Ígéretes volt a címe, de nem váltotta be.

    • Te olyan nagyon nem olvastad halálra magad középiskolásként és azóta sem, szóval szereted, ami egyszerű és eleve emésztőenzimeket tartalmaz, ilyen képeket osztasz meg a fészen meg minden?, te azt gondolod, hogy aki ír, az csak magáról írhat, és csak azért, hogy neki igaza lehessen, más nincs is a világban, ugye?

  34. Én valami furcsa fordított folyamaton megyek keresztül: amikor vártuk az első gyereket, akkor 3 hónapos terhesen szoktam le a fórumokról, aztán mire nagy nehezen hazavergődtünk a kórházból, már a hátunk mögött volt egy trauma, és mi tagadás, a férjem jobban értett az egész csecsemőgondozáshoz (13 évvel fiatalabb öcs – használtam rövid csével), mint én, ugyhogy nagyjából rá hagyatkoztam. A gyerekorvosnő szintén nem volt az a szívbajos típus, bár cukrot írt a köményes teába, amit én második főzetre kihagytam, aztán az egész teát mindenestől. A lényeg, hogy valahogy minden trendet, előirást, should-ot kihagytunk, én olvasgattam ezt-azt, elmeséltem a férjemnek, lamentáltunk egy sort, majd kitaláltuk, hogyan legyen. Így nem lett cumi, cumisüveg, az ujjszopás is kimaradt, bár szerintem ehhez semmi közünk, hordoztunk, babakocsiztunk, mikor mi volt kényelmesebb, újraértelmeztük az igényszerinti szoptatást oly módon, hogy az én igényeimet, szabadidőmet, futó képzéseimet és gyes alatt bevállalt munkáimat is figyelembe vettük, arról ne beszélve, hogy bennem valahogy semmi nem kattant szoptatás alatt: nem bántam, nem utáltam, jól ment, de nem éreztem azt a plusz kötődést, amiről szoktak beszélni, emiatt az elválás sem volt megerőltető egyikünknek sem.
    Most, viszont, hogy mindjárt születik a második, egyre többet parázom. Nem tudom, hova tünt az első lazasága, lehet, több véleményt engedtem beszivárogni az életünkbe, bár tényleg nekem nem sokan akarják megmondani hogy legyen, fene érti, mitől lettem aggódosabb, de olyan érzésem van, mintha az elsőt … nem is tudom … ajándékba kaptuk volna. És erőszakkal kell előássam az emlékeimet a kiskádról és a halacskás lázmérőről (a gyerek azóta fürdik a nagykádban, amióta ül), meg az átalvatlan éjszakáról, ahol az első sírásra nem szoptattam, hanem öleléssel, babusgatással, énekkel próbáltam visszaaltatni, most meg úgy nézek magamra, hogy atyaég, nem szoptattad a gyermeked (végül is gyermek vagy gyerek?), amikor az sírt?? És csak reménykedem, hogy elmúlik, ahogy kézbe foghatom a gyermeket, nálam is akkor materializálódik, amikor kint van, most még magzat és a mienk, de nem az igazi :).
    Egyébként meg, a jótanácsokat nagyon szeretem, amennyiben jól vannak tálalva. Nem tudom elmondani a jól tálalás mércéjét, kérdezni is szoktam, meghallgatom a véleményeket, tapasztalatokat, szoptatási és hordozási tanácsadóval is beszélgettem, bár azt tapasztaltam, hogy az értő google-ezés legalább annyi hasznos infóval szolgál, mint az élő ember, de jól esett egy kis emberi megerősítés, szóval nem baj az, ha mondják. De ezt a dolgot, ezt a meglátod te majd, milyen nehéz lesz, a család, a gyermek, a férj, a munka stb. (még itt is találkoztam ezzel), azzal engem kontinensnyit lehet odébb kergetni és valami durva falakat húzok az illetővel szemben, nem leszek udvariatlan vagy gonosz, de onnantól nagy-nagy gyanakvással figyelem minden szavát.

  35. Nálunk úgy alakult, hogy az elsőnél még rohadt görcsösen ragaszkodtam a nagykönyvhöz, a doki, védőnő szavait betartottam, és tiszta idegbeteg voltam, ha valami nem úgy sikerült, ahogy én azt elképzeltem. Nem akartunk cumit, de három hét hajnalig tartó hasfájás miatti ordítás után feladtam, kapott. Így volt ez sok más dologgal is. ahogy a mondás szól, az elv olyan, mint a fing, tartja az ember, amíg tudja. Nekem az elsővel még voltak elveim, de a harmadikig sikerült leszoknom a görcsösségről, a minden áron úgy kell-ről, (amik valójában saját bizonytalanságomból eredtek) és lazán veszek mindent. Minek minden nap fürdeni, egy újszülöttnek? (Azon túl, hogy a bőrének se tesz jót). Persze volt, aki meggyanúsított, hogy túl sokat fürdetjük (ekcémás kicsit) hahaha.

  36. Jaj, sokat nevettem, sokat bólogattam a kommenteken, na meg a poszton is. Az elv, akár a fing. Szép jambikus. 🙂
    Nekem az a mázlim, hogy az első gyerekkel rögtön jött a második, így hamar kiderült, hogy nem tudok elveket tartani. 4 hét kellett, hogy ne legyen a sátán incselkedése a cumi, hanem éppen valami áldás, 4 hét szintén, hogy a kiságy helyett mindkét fiú velem aludjon, ha valamelyik sír, félálomban-álomban átmegyek az ő oldalára, úgy szoptatom, ennek eredménye, hogy még nincsenek két hónaposak az ikrek, de már nem tudom, voltaképp éjjel mennyit alszanak egyben, ki hányszor szopott. Más mérést is hanyagolunk, egyszerűen nincs rá idő. Vasalás, haha, utoljára terhesen, simogatva a kis göncöket, próbáltam én is elképzelni, hogy itt hamarosan gyerekek lesznek, de ahogy más írta, úgy nekem sem ment.

    Viszont érzem a számok, a metódusok vonzását. Egyszerűen nincs semmi visszacsatolásom azon kívül, hogy a fiúk élnek, egészségesek. Nem tudhatom biztosan, jól teszem-e azt, amit és ahogy teszem, nincs bölcsek köve, és értem, miért teszi meg valaki a saját bölcsek kövének a csatos kendőt, a babaúszást, a jógát. Egyszerűen annyi út és elágazás van, annyi adat, brit tudósok kutatása, hogy elindulni valamerre olyan döntés, amiből könnyű elköteleződést generálni, működik a kognitív disszonancia.

    Egyébként engem érdekel a Ringató is, a baba-mama jóga is, mennék én bármerre, ahol normális dolog pelenkázni, babakocsival bejutni, szoptatni, síró babát nyugtatni, és téma lehet a pelenkakiütés vagy akár Foucault – nem mintha olvastam volna, de megvettem anno, erre futotta a sznobságomból. 🙂 Mostani legnagyobb félelmem az, hogy kimenjek a lakásból, és megküzdjek egy kisbolttal, egy trolival, egy bankkal, cipelve a két gyereket. Ehhez képest a játszótér egyelőre vidám terepnek tűnik. 🙂

      • Á, még az elején járunk, még könnyen okoskodom. 🙂 Egyyébként álszerénység nélkül mondom, hogy én biztosan nem vagyok hős, nem volt sehol döntésem, választásom, evvan, ikrek. Néha megpróbálom elképzelni, milyen lehet egy babával, de nem biztos, hogy könnyebb, ha az a baba kólikás stb. Viszont az ikres anyukának “ér” kifakadni, kifáradni, és ez a szabadság biztosan könnyíti a terheket. Felmentés tesiből, ha az ember akarja. 🙂

  37. Ez az írás nekem is nagyon talált! Habár a három gyerekes veterán állapotig még nem jutottam (talán sose fogok), de a lelkes, mindent tudó, eszet osztó, kengurus anyukára vadászó, aztán pofára eső, csattanó, ráébredő (arra, hogy nem minden fekete és fehér), az jajjjj de nagyon megvót!
    A még sem tudok mindent szele akkor csapott meg először, mikor nemtom hány átordított éjszaka után, nappali ordítás közben ringatva a háromhónaposomat, felvillant egy kép, hogy ha kihajítanám az ablakon ezt az üvöltő csomagot, akkor alhatnék. Persze még igazán alakot sem öltött a gondolat, máris szégyelltem magam miatta, de akkor jöttem rá, sejtettem meg először, hogy milyen igazságtalan voltam másokkal (pl. a nővéremmel), és milyen destruktív hatású a fizikai kimerültség. Pláne huzamosan.
    Aztán elmúlt a “hasfájós” időszak és a mindent tudó anyuka, aki szuperkönnyen oldja meg az anyaságot, újult erővel tört elő. Tanácsadó is lettem, meg minden. Aztán olyan másfél éves kora körül megint kezdtek szaporodni a pofonok. Szerencsémre, akkor, egy évvel korábban kellően visszavettem az arcomból, így hangos csattanás helyett csak olyan szép lassan leeresztős formában tapasztaltam a jelenséget. Így annyira nem volt fájdalmas. Talán ezért is tudok nevetni magamon.

  38. Én még nagyon is az első anyuka típus vagyok 🙂 A terhességet jól viseltem, néhány részt leszámítva (a 3. trimeszteri fájdalmat, amitől még két lépést sem tudtam kapaszkodás nélkül megtenni, mert elestem), igény szerint szoptatok (a fiam már alig bírta ki a 6 hónapot, hogy új ízeket is megkóstolhasson), velem alszik (mert nem bírtam felkelni hozzá császár után az ágyból), blogolok (mindig is blogoltam), fórumozok (ott, ahol nem oktatják ki a másikat, ha mégis, lépek), nem hallgatok senkire sem (mindig is konok voltam) és két kendőm is van (karikás + mei tai, hogy biztosan ne ejtsem le a 9 kilós fiút). 🙂 Talán tanácsot nem szoktam adni, de ez sem igaz, bár próbálom magam türtőztetni 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e második, és ha igen, azt hogyan fogom bírni. És arra is, hogy mikor jön az a nagy csattanás, mert biztos vagyok benne, jönni fog 🙂

  39. Mamami nekem kimaradt, a bezzeganyát pedig nem bírtam az ordenáré kommentek miatt. Egyébként az okos elsőgyerekes anyával kezet foghat az, aki úgy okos hogy még nincs is gyereke. Meg a többi is. A tízmillió kisgyermekgondozó országa vagyunk.

  40. Pedig most pont a BA-n propagáljá az egyik szerki ezt az írást. Passzol az egyik őstagra 😀
    És örülök, hogy Laci sem tűnt el 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s