evészavar

Összesűrűsödnek mindig a témák. Ismerőseim az elmúlt hetekben a következő jelenségekről számoltak be:

  • szénhidrátfüggés
  • anorexia
  • bulimia
  • testzsíriszony (body dysmorphic disorder)

Azért mesélték el, hogy letegyék a terhüket. Egy olvasó jelezte is, hogy erről szívesen beszélne, kommentelne itt. Elkezdtem erről valamit írni, de nem vagyok szakember, irodalomnak meg ügyetlen lett.

Ezért ez csak témafelvető poszt. Beszéljünk a témáról, meséljetek, kérdezzetek.

IMG_7574

Mire alkalmas az itteni beszélgetés?

Találhatsz sorstársakat, megtörheted a tabujelleget, kiöntheted a szívedet, tippekhez és szakemberi kontaktokhoz juthatsz.

Mire nem alkalmas az itteni beszélgetés?

Szaksegítségre, tanácsadásra, a másik sorsának értelmezésére, megváltódásra, lottófőnyereményre.

Az olvasóközönségnek régóta nem kell ilyeneket mondani, a régiek páratlan intelligenciával, önkontrollal, érzékenységgel önszabályozó módon hozzák a legmagasabb színvonalat, amelyet internetes beszélgetés elérhet. Várhatóak viszont új olvasók.

677 thoughts on “evészavar

  1. De jó téma. Én a szülés óta még a szokásosnál is hülyébb lettem, nem tudom, ez mennyire tipikus. Evészavarnak még nem mondanám, de pszichésen elég megterhelő.
    Vannak pillanatok, amikor ki vagyok békülve a testemmel, de általában és legtöbbször iszonyatos undort és elkeseredést érzek. Sose voltam kifejezetten vékony, sőt ennél kövérebb is már, de most valahogy nagyon nem tudom beállítani az egészséges elégedetlenség egyensúlyát.

    Volt, hogy zuhanyzás közben végignéztem magamon a tükörben, és sírógörcsöt kaptam a látványtól. Közben masszívan fogyókúrázok, állandó ideg, szorongás, hogy hiába mozgok és eszem keveset, egy ideje semmi nem megy le. Aztán feladom, és egy este jól bezabálok, ami miatt másnap szörnyű lelkiismeret-furdalásom van. Komoly undort érzek egyébként a testemmel kapcsolatban, főleg ilyenkor. A férjemet marom, hogy miért vesz magának zsemlét – átlag kettő kettő darabot naponta, amit amúgy ő simán meg is enne, ha nem kunyerálnám el tőle az egyiket, aztán őt baszom le, hogy ennyire nem szolidáris. A múltkor is birkapörköltet főzött a galád! És nokedlit! És én ilyenkor először azért zokogok, hogy nem ehetek belőle, aztán meg azért, hogy mégis ettem.

    A szex, hát egyre durvább szorongásaim vannak, hogy kövér vagyok, fodrozódok, ocsmány és vállalhatatlan vagyok. Pedig az eszemmel tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetne. A férjemen már azt kezdem észrevenni, hogy ő is szorong közben, mert arra koncentrál, hogy szépeket mondjon, meg arra, hogy ne markoljon belém (ezt régen szerettem, ma már szorongok tőle, mert a hájamra emlékeztet). Közben tudom, hogy ő imád, pedig nem így ismert meg, hanem tíz kiló mínusszal, és mégis tetszem neki, de valahol mélyen mégis attól rettegek, hogy csak úgy mondja.

    Ez az egész egyre szarabb, és nem tudom, hogy mit csináljak, mert ami a legrosszabb, a nagyon radikális életmódváltásra képtelen vagyok, és gyerek mellet kivitelezhetetlen is lenne. Vagy csak ezzel altatom magam? Nem tudom, de szörnyű ez az egész. Most el is bőgtem magam, szorul a torkom folyton emiatt.

    • Szules utan en is teljesen atvaltoztam pedig nem is voltak kilok rajtam csak celulitisz…Mivel nem sportolok nem is sikerult vonzobb lennem.Azt hiszem sporttal az ember javitana a kozerzeten.Szerintem a kilok nem is annyira szamitanak mint a rugalmassag megtartasa, es az elfogadas.Ha jol erzed magad a borodben ducin is vonzo vagy.

        • Nem attol leszel jobban amit masok mondanak amugy se.
          En nem szoktam kozhelyeket gondolni. Eppen egy tulsulyos munkatarsnomre gondoltam aki nagyon vidam es jol oltozkodik jol is erzi magat a boreben. Nem hiszlek tulsulyosnak ne felj.
          Nem ertem mar nem tudom hanyadik fiatal blogszereplo vagy aki ezzel szokik nekem hogy kozhelyekben beszelek, a kritikat elfogadom nem haragszom meg de kivancsi vagyok mit vartok el, mit kellene mondanom?
          Igaz nem vagyok annyira muvelt, hogy okosakat beszeljek de megis hogy lehet komunikalni? Vagy egyszeruen halgassak?En toletek tanulnek ha lehet…
          Ez azert is erdekel mert a fiammal szeretnem fenntartani a kapcsolatot es ha ilyen
          kicsinyes leny vagyok, mi lesz velunk?

          • Nem-nem. Nem támadlak, félre ne érts. És nem a közhellyel van a baj, hanem hogy ismeretlenül, látatlanban tanácsolsz. “Nem hiszlek túlsúlyosnak, ne félj” – MIért félnék? És mi lenne, ha túlsúlyosnak hinnél? Attól se kevesebb, se több kiló nem lennék, mint amennyi vagyok, nem értem.

            De ezek a “nyugi, ducin is lehetsz csinos”, “az számít, hogy jól érezd magad a bőrödben” dumák engem halálosan idegesítenek. Egyrészt azért, mert mint ahogy írtam is, rajtam van 10 kiló plusz, ami sem nem kirívó, sem nem kóros, tulajdonképpen még molettnek sem mondanám magam, ha reálisan szemlélem, csak nem tudom reálisan szemlélni, és épp ez a baj. Másrészt azért, mert ez olyan, mint amikor az orgazmuszavarral küzdő nőnek olyanokat mondanak, hogy “a lényeg, hogy jól érezd magad az ágyban”, meg “ne görcsölj, akkor minden jó lesz”. Meg “ne gondolj a fehér elefántra.” Aha.

            • Imadom aki ilyen arnyaltan ki tudja fejezni magat.
              Nalam az a baj,hogy nem tudom igy elmindani amit gondolok.Es annyit azert tudj ,hogy nem a rossz indulat az oka hanem a kepesseg hianya.
              De probalom fejleszteni meg amennyire lehet…

            • Bocsánatot kérek, ha éles voltam, tényleg. De ez a “ducin is lehetsz csinos” vesszőparipa nálam, akárhonnan jön, ugrok. Tényleg ne haragudj.

            • S amugy miert akarsz annyira tetszeni a ferjednek? O nem a tested miatt szeret (csak) igaz? Nem csak objektum vagy az elobbi temak ertelmeben hanem társ, es sok egyeb ertekes dolog van ami elnyomja a “kinezes” fontossagat.

            • Én nemrég jöttem rá arra, hogy a rajtam lévő plusz kilókkal (nem sok, de több, mint én szeretném) az a legnagyobb bajom, hogy mementóul szolgálnak arról, hogy egy részem elveszett az anyaságom által. Oké, kaptam helyette mást, de nem csereszabatos alapon szeretném. Elvesztettem azt a lányt, akinek fontos volt, hogy mozogjon, aki örömmel ment a heti öt kosárlabda edzésre, akinek nem volt kérdés, hogy hatszáz hasizom vagy egy tábla csoki.
              A “ducin is lehetek boldog” intelemtől nem fogom jól érezni magam, csak bűntudatom lesz, hogy de nem megy, és miért, és biztosan én tehetek róla. A tököm tele van már azzal, hogy mindenről én tehetek, na. 🙂 (Még ha valahol hiszem is, hogy arról tényleg csak én tehetek, hogy megoldódjon, de ez a blog arról is szól, hogy mennyire is a rendszerbe vagyunk zárva, és gyakran még csak nem is tudunk róla.) Mert nem (csak) a plusz súly, hanem a hozzá kapcsolódó tehetetlenség érzés az, ami engem frusztrál. Mert nem azért akarok lefogyni, hogy a rendszer szerint “jó nő” lehessek, aki után megfordulnak a pasik, vagy, hogy az emberek álla leessen, ha meg tudják, hogy három gyerek után is lehet így kinézni stb. folytathatnám a sort, a többi hülye elvárással, de nem teszem. Attól fogom magam jól érezni, hogy megkeresem, hogy hogyan tűnt el az életemből ez a részem – nem kell mélyre ásnom: a “rendszer” segédletével természetesen… -, és megoldást próbálok keresni arra, hogy visszahozzam. Ahhoz a forráshoz szeretnék visszatérni, ahol nem vagyok bezárva klisékbe, ahol a sportban nem az elvárásoknak való megfelelést, nem a kényszert élem meg, hanem olyan bűntudat érzés nélküli energiatöltő állomásom lehet, ahol kitartást, életszeretetet és kiszakadást kapok a hétköznapi taposómalomból. Elkezdtem, alakul, persze akadályok vannak. Majd meglátjuk mi sül ki belőle.

            • Az a rémes, hogy a testképzavaros, amilyen te is vagy, meg én is vagyok, hiába tudja azt is, hogy jó a súlya, akkor is dagadtnak látja magát. Én egész életemben hullámzó súllyal küzdöttem, most 4. éve, hogy egy komoly betegség miatt életmódot váltottam, az étkezésem valamiféle vegán-paleo kombó (nem röhögni, van ilyen), és rendszeresen tornázom (pilates). Tartósan megvan a versenysúlyom először életemben, de ugyanolyan kövérnek látom magam, mint 15 kilóval nehezebben. Én is szegény férjemet borítom ki ezzel főleg, és persze magamat, de nem tudok mit kezdeni vele. Nem tudok úgy elmenni egy kirakat előtt, hogy ne azt nézzem, nagynak látszik-e seggem, be van-e húzva eléggé a hasam stb. Belül én már örökre egy kövér csaj leszek, azt hiszem.

        • nekem mindig azt mondják, hogy négy gyerekhez és a 47 évedhez képest milyen jól nézel ki!

          basszátok meg, ezektől függetlenül meg szarul nézek ki. értem én. persze. és köszönöm.

          • Olvaslak benneteket és egy tábla egész mogyorós csokkert tolok közben arcba.

            A “korodhoz képest tök jól nézel ki” és “jó, de hát már hány éves vagy és szültél is”-től oly szívesen homlokon vágnám az illetőt, hogy lenyelné a szemét.

            • Nekem nem rég volt egy olyan élményem, hogy két kolléganőmmel egy rendezvényre készülve a munkahelyem zuhanyzójában együtt öltöztünk, készülődtünk. Felöltözve merem állítani, hogy mindannyian megálljuk a helyünket (bár én utálom magam), de ahogy végignéztem magunkon olyan keserűség lett bennem…Összesen kilenc gyerekünk van hármunknak. ÉS néztem a logó melleinket, a csíkjainkat és egyikünk sem túlsúlyos…Három intelligens, szuper csaj, akiknek a teste a mai kor szemléletnek köszönhetően gusztustalan, undorító.
              Nálunk 6 éve nincs egész alakos tükör, mert képtelen vagyok szembesülni a dologgal és a munkámban is az a legnehezebb (szorosan kötődik a mozgáshoz), hogy gyakran kell az óriási tükörben szembesülni magammal és egy dagadt, gusztustalan, undorító kismalacot látok. Ezért utálok már ruhát is venni, mert fel kell próbálnom és én nem egy ilyen undorító testű nőre emlékszem. Hiába tudom, hogy X kiló le fog menni és hogy én nagyon tudok sportolni, ha végre hagyják, de a bőröm attól nem fog megváltozni, a mellem attól nem lesz peckesebb. És igen, én is úgy érzem, hogy valami végleg elveszett, soha nem jön vissza, a testem elhasználódott, undorító, gusztustalan nem lehet ezen változtatni.
              Mondjuk rajtam nyilván az sem segít, hogy a férjem szerint is ez a helyzet.

              Ma például találkoztam egy “kedves” nagynénémmel, aki köszönés után rögtön azzal kezdte, hogy látom meghíztál. A testtömeg indexem teljesen normális tartományban van, olyan 4 kiló körül van pluszban rajtam. De nem a kilók a lényeg…
              Én azzal biztatom magam, hogy ha végre újra annyit tudok majd sportolni, mint régen, amikor napi szinten sportoltam, akkor legalább a közérzetem jó lesz és remélhetőleg majd leszarom ezt az egészet.

              Sajnos semmilyen bókot nem tudok már elfogadni sem. Ha valaki megdicsér, hogy de jól nézel ki zsigerből azt szoktam válaszolni, hogy csak azért mondod, mert nem láttál még meztelenül. És így is gondolom…

              • “Mondjuk rajtam nyilván az sem segít, hogy a férjem szerint is ez a helyzet.” Ez mit jelent? Nagyon remélem, hogy félreértem.

                Totál együtt érzek veled. Mekkora genyóság már, hogy ha szülsz egy gyereket, onnantól már sose lehetsz az, aki voltál, olyan, amilyen voltál. Mostanában sokat gondolkodom, megéri-e. Meg, hogy mért kapja ezt a nő, ha már nem olyan, mint az aktuális szépségideál, hanem már látszik rajta az élete. Hogy mért az a szebb, kívánatosabb, aki még mindezek előtt áll és ezért a teste még nem (el)használt, leharcolt. 😦

        • Én is úgy gondolom, hogy ha a tartás egyenes és nem görnyedünk bele a kilókba, azzal már sokat segítettünk a közérzeten.
          Mostanság én sem szívesen nézek tükörbe, a testem látványa letör, mégis próbálok egyenes(nem karót nyelt!) és energikus maradni. Nekem ezek a tippjeim…

      • Az igaz, hogy ha jól érzed magad, az látszik, de nem mindenki örül annak ha duci, nem mindenki tudja elfogadni. Itt jön a kérdés, hogy milyen elvetemült lelkiállapotokba képesek hajszolni emiatt magukat a nők? És ennek mi az oka?
        Inkább a probléma gyökerére keressük a választ, nem csak arra, hogy hogyan éljük túl, ha már nem ér körbe az ikeás mérőszalag, amivel stikában tekergeted magad az akciós konyhabútor mögött.

    • Nem tudom, hogy tipikus-e, de a szülés után valahogy én is így éreztem magam a szex vonatkozásában.
      Kellett egy év, vagy talán inkább kettő, hogy rendbejöjjek, és ne szégyelljem a megváltozott testemet – ami egyébként nálam ennyi idő alatt rendeződött vissza az eredeti állapotába.
      Ezzel most tudom, hogy konkrét segítséget nem adtam, de tudd, hogy nem egyedüli az eseted.

      • Én az első szülés után már úgy mentem haza a kórházból, hogy a terhesség előtti ruhám volt rajtam. Aztán még fogytam pár kilót. 11 hónappal később, az esküvőmön 48 kiló voltam, vékony, izmos, feszes, a szoptatástól hatalmas cicikkel. Elmehettem volna a nyuszis magazinba. És siralmas volt a szexuális életünk. És depressziós voltam. És nem láttam, milyen vékony vagyok, míg nem láttam magamról egy videót. Az, hogy szültem, és sokáig szoptattam nem a testemet, az agyamat változtatta át.
        Most, 4,5 évvel a második születése után 55 kg vagyok. És amikor a férjem azt mondja, milyen szép, kerek nagy cicim van néha büszke vagyok, máskor meg utálom a melleimet. Pedig sokkal jobb formámban vagyok, mint útkereső kamaszként, és mozgok, és normálisan étkezem. Nem a testünkkel van baj, hanem azzal, hogy ha nem férünk be a társadalom szépségideál-dobozába, akkor szarul érezzük magunknak. És EZ baj. Nem csak a mi érzéseinkkel van baj, hanem ezzel a hülye, embertelen helyzettel. Azzal, hogy egy anya, csak azért, mert esetleg a testén meglátszik a terhesség és a szülés nyoma, akkor már szégyenli a testét.

    • Három napja kényszeres csokievésben szenvedek. Foghatnám arra, hogy éppen csak túlestem a gyermekágyi időszakon, és a felborult (megváltozott) hormonháztartás az oka, de nem az. Inkább pótcselekvés, magamat jutalmazás ebben az itthoni egyedüllétben. Monotóniában.
      Már volt egy hasonló időszakom a második terhességem előtt. Nekem pont az ellentéte volt a te helyzetednek, bajuszcic: egyáltalán nem voltak szorongásaim, jó vagyok így, aki szeret, így is szeret – ez volt bennem. És szedtem magamra a kilókat. Ugyan érkezett némi visszajelzés a környezetemből, hogy ez mégsem jó, de leszartam. Én nem éreztem magam rosszul, a férjemet sem zavarta, akkor meg kinek mi köze hozzá? Aztán egy rólam készült fotó elgondolkodtatott. Sokkkal kövérebb voltam, mint amilyennek éreztem magam.
      Ez a túlzott jól vagyok így is (önbecsapás, probléma elkendőzése?) sem jó. Mert inkább úgy legyen néhány kiló plusz rajtam, hogy közben sportolok (te eseted), mintsem úgy, hogy mindössze a billentyű pötyögtetése a napi testmozgás (az enyém).

      A fényképpel való szembenézés után elkezdtem sportolni. Majd hirtelen teherbe estem, és nem tudtam folytatni. És most itt vagyok egy kéthónapos gyerekkel és egy kötött munkaidős férjjel, ami nem könnyíti meg a sportolás iránti igény kielégítését. 😦

      • Á, ez csak kifogás! Aki nagyon akar, az tud sportolni tíz gyerek és 16 órás munkahely mellett is, a többi csak hárítás. Nem tudtad?

        • Persze, tudom, de hidd el, hogy igény szerint szoptatott gyereknél azért ez sokkal zűrösebb (a nagyobbikkal jártam olyan helyre sportolni, ahol gyerekfelvigyázás van, de 3-4 alkalom után feladtam, mert legfeljebb 15 perc után zengett az épület a sírásától), és most fontosabbnak tartom, hogy a bölcsis naggyal töltsem azt a pár órát, amikor egyébként a férjem is itthon van (és elmehetnék futni, úszni), hogy minél kevésbé szenvedje meg a trónfosztást. Nekem most fontosabb az ő lelki egyensúlya (és az enyém), mint az én testi jóllétem.

        • Sejtettem, hogy irónia, de van igazságtartalma. Mert pl. eszembe sem jutott a hétvégén lelépni úszni, pedig a nagy a nagyszülőknél volt, a kicsi meg kibírt volna két órát nélkülem. Viszont megnéztünk a férjemmel napi egy filmet, kártyáztunk és Scrabble-t játszottunk Istenem de jó volt ez is! (És ha nem lett volna ilyen lehangoló időjárás, akkor tuti kirándultunk volna – ez vigasztal.)

      • A fotók csalókák. Azokon én is mindig kövérnek látom magam, de a tükörben tetszem magamnak. (Bár rólam amúgy sem szoktak jó képek készülni, mindig pislogok, fintorgok, hülye testhelyzetben vagyok.) Pár jó képem van, de azokat nézegetem is sokat. 🙂

          • Nekem is jobb képem van saját magamról belül, mint amit a fotók mutatnak 🙂
            Szintén zenész!
            Azt hiszem meg fogom kérni kedves ismerőseimet, hogy engem ne fotózzanak az összejöveteleken vagy ha ez elkerülhetetlen, könyörgöm legalább ne küldjék el
            nekem 😉

              • Köszi ez most jól esett és jókor jött 🙂
                Tényleg el voltam ma kenődve, mivel rájöttem, hogy az analóg mérlegünk, az a mocsok, hónapok óta csúnyán átb@szik. Valahogy nem értettem, hogy lehet, hogy csupán 5 kiló hízással a tizenvalahány nadrágomból már nem jön rám csak négy (na jó, ez nem igaz, mert kényelmesen csak kettő). Én meg vagyok annyira sz@rrágó (meg ragaszkodok is a dolgaimhoz eléggé), hogy képtelen lennék kidobni és lecserélni az egész ruhatáram. Szóval már kezdtem gyanakodni és tényleg, mikor előkotortam az ágy alól a digitális mérleget, az 4-5 kilóval többet mutatott, mint a másik. Tehát plusz 10 kiló van rajtam a szokásoshoz képest, nem öt. Olyan sokk hatás volt ez nekem, hogy elkezdtem ma futni és marha jól éreztem magam tőle. És jelentem tényleg úgy van, ahogy árnika mondja, csak a kezdet nehéz, utána már nagyon klassz volt 🙂

        • Én pl fotón mindig túl vékonynak, tükörben kövérnek látom magam. Levontam a következtetést, hogy élőben biztos átlagolva nézek ki. 🙂 Majd ha eljutok blogtalira, megmondjátok a tutit!

        • Szülés közben (a másodiknál, most decemberben) a férjem készített rólam egy képet, mikor a kádban vajúdtam. Hallottam, ahogy összesúgnak a bábával, milyen szép vagyok, mint egy anyaistennő a trónján. Már itthon jutott eszembe, hogy megnézzem azt a gyönyörű képet. Hát elszörnyedtem. Később eszembe jutott, hogy nekem mindig tetszett a willendorfi vénusz, és hogy azon a képen tulajdonképpen hasonlítok rá. Mégse szép, mert az én fejem van rajta, ha másé lenne, tuti szépnek látnám. Na, innen tudom, hogy nem a testemben, hanem a fejemben van a hiba.

      • Hoppáhoppá!! Ez vagyok én: csokievés, hogy kompenzáljak az itthoni egyedüllétben. Mondjuk, a terhesség és a szülés nekem bebizonyította, hogy a testalkat mint olyan 5% teszekérte, 95% genetika. Nekem legalábbis egy bálnának kéne lennem (na jó, a hordozás és a napi több óra séta számíthat valamicskét), és nem vagyok. Csak a mellem ereszkedett meg, ami szomorú, de rohadtul várható volt. :((( Attól még zavar…

    • annyira sajnálom, hogy így érzel, bajuszcicc. egészen pontosan úgy nézel ki, mint egy gyönyörű istennő. én kevés szebb nőt láttam nálad életemben.
      (még az is eszembe jutott, mikor találkoztunk, hogy te “már” ennyire ragyogsz ilyen kevéssel a szülés után, én meg kb. soha életembe’ se’.
      (ezek persze a saját démonaim is, tudom.)

      • Erre most nemigen tudom, hogy mit mondjak, hacsak azt nem, hogy ez a ragyogás fogyókúrás ruha (értsd: 5-6 kilóval kevesebbnek mutat), félóra gondos sminkelés, hajbelövés nélkül egyszerűen nem létezik.
        Anyám egy időben folyton azzal jött, hogy milyen jó nekem, hogy az egyébként tök átlagos külsőmből egy kis smink miket ki tud hozni. Ez annyira beépült, hogy smink nélkül nem is élek. És a test, az egészen más, azt igazán csak én látom a maga valójában, ruhával lehet csalni, de zuhanyzásnál nem…

        És hát igen, pont a saját démonjaid. Nekem ott mindenki ragyogott, totál elcsodálkoztam, hogy mindenki fiatalabbnak néz ki minimum 5-6 évvel, mint amennyi, és mindenki milyen szellemes, okos, sziporkázó, kedves, szép. Jó élmény volt, egy apró rádöbbenés: jézusom, hát minek rinyálok, amikor lehet rinya nélkül is, és milyen szépen és jól!

        De hogy mennyire nem látjuk igazán egymást, akkor sem, ha nyitottak vagyunk és kíváncsiak, ez érdekes.

        • Cáfollak. Amikor én találkoztam veled, akkor nem volt fogyókúrás ruha rajtad. Pulcsiban, laza kontyban, leheletnyi sminkben is ragyogtál. Egyszer azon kaptam magam, hogy észreveszed, amint stíröllek 😀
          A ragyogásod nem a kilóid számától függ.

            • Namár ezt bírom már, amikor az ember meg se hallja, ahogy agyba-főbe dicsérik :)) Tudom, hajlamosak vagyunk erre, és hogy téged elég alaposan kondicionáltak arra, hogy a feléd irányuló kommunikációból a rosszat halld meg (ha egyszer csak az van…) és hogy nem lehet varázsütésre megszabadulni ezektől a tonnáktól, ezek sokkal tagaszkodóbbak, mint a fizikai túlsúly. Mi nem találkoztunk személyesen, de 1000% biztos vagyok benne, hogy tényleg lélegzetelállítóan szép vagy. És ezt nem azért mondom, mert azt hiszem, hogy ez úgy meg, hogy ja, tényleg? akkor oké (bár azért ennyien nem tévedhetünk). Nem is azért, hogy ne akarj a +10-től megszabadulni. Csak mert átérezni vélem a fájdalmat, és nekem is fáj…
              “De hogy mennyire nem látjuk igazán egymást, akkor sem, ha nyitottak vagyunk és kíváncsiak, ez érdekes.” Javasolhatok valamit? de lehet, hogy butaság… hogy hangzana ez a mondat, ha az “egymást” kicserélnéd “magunkat”-ra? (És istenem, a frusztrált anyák 😦 és hogy milyen nehéz az árnyékukból kilépni 😦 újra meg újra elborzaszt a felelősség, és csak remélem, hogy én nem ültetek majd el ilyeneket a saját frusztráltságom okán a tökéletes gyerekeimben… vagy legalább nem nagyon sokat.)

            • “De hogy mennyire nem látjuk igazán egymást, akkor sem, ha nyitottak vagyunk és kíváncsiak, ez érdekes.” Javasolhatok valamit? de lehet, hogy butaság… hogy hangzana ez a mondat, ha az “egymást” kicserélnéd “magunkat”-ra?”

              Ezt szerettem volna én is megfogalmazni, de nem jöttek a szavak. Ha butaság, akkor már legalább ketten vagyunk buták.

            • Nem, igazatok van. És értem.

              Egy az egymást úgy értettem, hogy mennyire másnak képzeljük a másik életét, mennyire kívánandónak, követendőnek, azt hisszük, hogy ő jól van, rácsodálkozunk, hogy jé, milyen laza, kedves, szép, tök jól elvan a minimális mennyiségű komplexusával, a mázlista. Aztán meg olvasom, hogy miket írtok, és kicsit elszégyellem magam, hogy nem figyeltem eléggé.

            • Most, hogy itt írja MCsilla, megmondom előre, hogy bámulni foglak, de amúgy mindenkit, nem csak téged, szimplán azért, mert jó nézni, szóval, előre felkészülni erre, csajok.

            • Csakazértse fogadom el, hogy mások szépnek látnak! 😀
              De miért nem? Itt senki nem azért mondja, mert meg akar dugni. Ha nő mondja, az érték és fontos, hátsó szándék nélküli. És tényleg ragyogsz. Ömlik belőled az energia, a nyíltság és a tehetség. Ez elfedi a hurkákat, mert mint mondtam, mi nem dughatóként figyelünk, ergo más mérce szerint látunk szépnek, mint a tolakodó kollégáid, vagy akár a férjed is (aki szintén szépnek lát).
              Értem ezt a fejben izét, meg a kínjaid is, és reflektálok arra, milyen kényszeresen tolod el még a reményét is annak, hogy egy pillanatra szépként létezz.
              Eszembe jut, milyen furaságokra szoktam azt mondani, hogy szép. Nekem minden szép, ami megérint. Szépek az öreg arcok (istenem, anyósom milyen szép volt a halála előtt néhány órával! Az összeesett arcában a rebbenő kék szeme!), szép a milói vénusz, tényleg, szép a szeplős tejfehér, a szem, ami olyan fekete, hogy nincs bogár benne, szép a festékhiánytól zsiráffoltos bőr, az étcsoki feketeségű egzotikum. Szép volt Terézanya (mennyire szerettem nézegetni!). Bajuszcic is szép. Sokkal nemesebben, mint a norma előírt modellei.

              Apropó, láttátok, hogy elkezdték Barbie ellenében gyártani az emberi arányokkal rendelkező babákat? Csodaszépek!

        • Érdekes, épp a fenti találkozón egyik elvtársnőnk panaszkodott, hogy milyen kövér. Én megkérdeztem, engem is kövérnek lát-e. Mondta, hogy én gebe vagyok. Ugyanannyi a súlyunk, nagyjából ugyanolyan magasak vagyunk.

          • (Ide tudok hozzászólni)
            Adél, ez a hozzászólás is nagyon szép.
            Bajuszcic (nemtom, olvasol-e még itt) én csak most láttalak képen, a buli után, meg pár napja fedeztelek fel fészen az Éva ismerősei között. Amíg nem láttalak, addig is biztos voltam benne, hogy nagyon szép vagy, írtam is egyszer – és hát tényleg, elképesztően, kirobbanóan, őseredetien az utolsó atomodig szép vagy a gömbölyűségekkel együtt. (Mindig megrendülök, amikor ezzel találkozom, hogy gyönyörű embereknek is mennyi kínjuk tud lenni a külsejükkel.)

        • Bajuszcicc, nem hiszek neked többet semmit, most délután találkoztunk először, és ragyogsz. Nagyon szép, sugárzó nő vagy. Ja, és nem hiszem el, hogy kisbabád van, kamu 😀

    • Jaj, bajuszcic, ezt annyira érzékletesen írtad le… amikor rajtam volt 9 kg szülés után, ugyanezeket a köröket futottam meg. Hogy először azon voltam holt ideges, mert nem ehettem, aztán meg este gyűlöltem magam, mert mégis ettem. És amikor ettem, utána el kezdtem rágni a körmöm, annyira feszült voltam.

    • Ezt szóról-szóra én is írhattam volna, az önutálattól kezdve, a tükörbe nézés kapcsán jött sírógörcsön át, a férjjel való balhézással bezárólag, hogy miért hozott/főzött hizlaló kaját. Attól eltekintve, hogy én szülés nélkül is állandóan így érzem magam.

      Mindig is undorítónak, kövérnek láttam magam, vaskosnak, zsírosnak, alaktalannak – és azért szoktam fejben ostorozni magam, mert nincs bennem annyi jellemerő, hogy legalább anorexiás legyek. Túlságosan szeretek enni, és én is pontosan ismerem azt az érzést, hogy ott van valami, ami finom, amit szeretek és nem ehetek belőle – mert nekem nem jár, hiszen egy disznó vagyok, fogynom kell – és a végén mégis eszek, akkor pedig azért utálom magam.

      A férjem nekem is mindig elmondta-elmondja, hogy milyen szép vagyok, és régebben teljesen kikészült attól, ha én a kövérségem miatt kínlódtam – voltak ám elég gáz jelentek, egyszer például a körmeimmel estem neki a csípőmön és a combjaimon található egyébként gusztustalan hájnak, és mély, véres sebeket ejtettem magamon – de mostanában nagyon vigyázok, hogy ne mondja ezt előtte, mert fáj neki. Enélkül is tudja, mit gondolok magamról, és ez eléggé elszomorítja, de szerintem már lemondott arról, hogy változtatni tud ezen.

      Nagyjából én is elfogadtam, hogy én egy olyan anorexiás vagyok, aki nem bír koplalni, de egyébként undorodik a saját testétől. Tizenévesként szilárdan hittem abban, hogy ha egy férfi meglátna meztelenül elhányná magát, mert engem is a rosszullét kerülgetett, ha magamra néztem. Nagyon sokára mertem csak levetkőzni a párom előtt, mert akkor már tudtam, hogy ő szeret annyira, hogy elfogad, de tudtam, hogy ettől cseppet sem lettem szebb. Nem tudom, mások milyennek látnak, és nem is érdekel, én már előre félek a nyártól… 13 éves korom óta kisebb kihagyásokkal rendszeresen sportolok, de a sport se sokat segít a testemen. Ha heti 4-5 edzés belefér az életembe, akkor azt látom, hogy van ugyan változás, de nem elég, amikor pedig nem igazán van időm sportolni, mint pl. most is kihagytam több, mint 3 hónapot, elkeserít, hogy a még a megszokott szarnál is szarabbul nézek ki… 😦

      • “és azért szoktam fejben ostorozni magam, mert nincs bennem annyi jellemerő, hogy legalább anorexiás legyek.” – Ez iszonyatosan durva, és nemegyszer eszembe jutott már nekem is! Most olvasom tovább.

          • Főleg, hogy ez mennyire nincs így, és hogy az anorexia mennyire nem jellemerő kérdése, és ahogy egy anorexiás alighanem mesélhetne róla, micsoda erőfeszítés megenni minden egyes falatot – már amikor épp gyógyulni akarna.
            Én is világéletemben harcoltam a kilókkal, 56 kilósan is kövérnek éreztem magam, és toll az anyám fülébe, hogy támogatta a fogyókúrámat akkor is, ahelyett, hogy… értitek. És most örülök, hogy legalább már, Évát idézve, h-val kezdődik a testsúlyom. És nagyon reménykedek, mint eddig mindig, hogy na MOST ez már maradandó lesz, és végig tudom csináni… és ebben mondjuk segít a gyerekekért érzett felelősség, meg egy csomó minden. Pl. most a férjem is csinálja velem, és nem oltjuk le egymást, ha este bemogyórózunk vagy -csipszezünk a mozihoz. Meg hogy sportolni is kezdtem, és nem furkál a lelkiismeret, ha lelépek a 4-2-0 évesektől, meg hogy a férjem azóta többet van a hárommal együtt, mint valaha összesen. 85>79, itt tartok most (khm… 158cm) na jó, ez nagyon érdemi volt. Csak hogy ne beszéljek rébuszokban.

      • Ezt az erzest amit irsz en is megertem.A testemre is vonatkoztathatom de foleg az arcomra ami sajnos kulonlegesen hosszukas. De mit tehetnek ellene? Eleg szorongast okoz nekem is ez. Foleg amikor latom ,hogy a fiam is eszrevette magan hogy az arca hosszukasabb mint masokanak. Ilyenkor nem tudom sirjak-e vagy kacagjak.
        Mindig nagyon csunyanak tartottam magam es mikor megszuletett a fiam megis rosszul esett ,hogy nem hasonlit hozzam.
        Majd az egyik szobatarsno azt mondta-nyugodjak meg mert a szemoldoke az enyem.
        Es tenyleg ugy lett…
        Ennyit irtam neked az eveszavarrol 🙂

      • Hozzá tenném, hogy nálunk a Zember kivételes képességei révén a frissen kezdett, még lendületben lévő diétám első szakaszában szokott hazatérni citromos csokival, marcipánnal, fagyival. Egyik se a kedvencem, azért veszi, persze.. 😀
        Amikor fogyókúrázni állok, mindig tutujgat, és azt hiszem azért, mert frusztrált vagyok, és jóságos próbál lenni, örömet okozna. Természetesen leordítom a fejét, mire elkullog, és visszajön, hogy talán a másik fajtát jobban szeretem?!
        Közlöm vele hetedjére, hogy fogyókúrázom, mire lábujjhegyen kimegy a nappaliból, majd zuhanyzás után visszatér a zsákmánnyal, amit én úgyse ehetek meg. ‘Zavar Babám, ha megeszem?’
        ‘Dehogy’
        ‘Kérsz?’
        ‘Nem’.
        ‘Jó, arra gondoltam, hogy én is leadok pár kilót, ha már te belekezdtél, elűnt az alsó két kocka a hasamról’ (közben hangosan zabálja az ÉN CSOKIMAT)
        ‘Elmész a fenébe?’
        ‘Kérsz belőle mégis??!!’

        így fogyókúrázunk mi, havi kétszer, legalább.

        • Ezt imááádom! 😀 Mármint a kettőtök dinamikáját. Az eltűnő kockahasról jutott eszembe a saját férjem, aki bár mostanában lelkiismeretesen edz itthon, alkatilag rendelkezik egy kis helyes pocakkal (amire könnyen rá tud hízni persze, de ha tök fitt, akkor is marad neki egy kicsi), amit én történetesen el nem cserélnék semmilyen kockákra!! Róla meg a férfioldal jutott eszembe: bár magas és alapvetően arányos alkat, nem egy adoniszi, izmos szobortest, ami miatt kamaszkorától komplexusos volt és nem szerette a testét. Én tudtam helyrebillenteni az önbizalmát, és azóta jóban van saját magával. Ez tényleg sikertörténet volt, büszke is vagyok rá. /

    • A vallomásod igazán katalizáló hatású, Bajusz! Én is kiteregetek.
      Hát, én 28 kilót szedtem fel a terhességem alatt, amiből kb. 18 rajtam is maradt utána is elég tartósan. Erős dohányos voltam, de a “gyerek miatt” ugyebár leszokik az ember. Hát nem sajnáltam a kaját magunktól.
      Ti is rosszul vagytok attól a mondattól, hogy “egyél csak, kettő helyett eszel!”? Aztán a következő okos mondat: “Ne is törődj vele, aranyom, majd a szoptatás alatt leolvadnak a kilók!”
      Hát, nem.
      Idővel kicsit feszesebb lettem, de maradtam vaskos. Aztán jött az újabb okosság: “Amíg szoptatsz, kell is pár plusz kiló. Majd ha abbahagyjátok, meglátod, pik-pak lemegy az a kis babaháj!” “De baszki, én évekig akarok szoptatni!” gondoltam én magamban.
      Aztán másfél éves is elmúlt a gyerek, és még bőszen szopott, mikor egy családi krízis kapcsán rágyújtottam újra. A krízis aztán nem lett átmeneti, ahogy az én dohányzásom sem. Lett viszont egy állandó társam, a szégyen. De leszokni nem bírtam.
      És képzeljétek, elkezdtem fogyni! És teltek a hónapok. Gyerek szopik, dohányzom, szégyellem magam, fogyok.
      Újabb utálni való mondatok: “Nahát, hogy mennyit fogytál! Jól nézel ki, bár kicsit nyúzott vagy!”
      Most elmúlt három éves a gyerek, és még mindig szopik. A dohányzásról leszoktam. Helyette szotyizom. Nem híztam, de kipattogott az arcom.
      Na, erre végre nem mer senki beszólni semmit! 😀
      Terhesség előtti súlyom: 60 kg, mostani: 70kg. (a különbség mind a hasamon és a fenekemen)
      És hogy jobban kapcsolódjak a témához:
      Nálam a dohányzás, túlevés, szotyizás mind ugyanazt a szerepet töltik be. Egy pótlék, ami kapaszkodót nyújt, mikor instabilnak érzem magam. Eltereli a figyelmem, levezeti az energiám. Szerintem csak akkor van hatákony szabadulás ezekből a szenvedélyekből, ha a gyökérproblémát kezeljük, amihez jó szakszegítség is elkél, esetleg egy értő, nagyon támogató társ. Önerőből nem állítom, hogy lehetetlen, de nagyon nehéz.

      • Ó, a dohányzás, igen. Én is erős bagós voltam, aztán leszoktam persze, és jöttek a kilók már akkor.

        Ebben teljesen biztos vagyok, hogy mind az evés, mind a dohányzás valamiféle diszkomfortérzet ellensúlyozására szolgál, és szerintem nagyon erős önbüntető jellege is van. Én akkor tudtam hatékonyan leszokni, amikor beláttam, hogy gyakorlatilag csak azért szívom, hogy tudjam magam valamiért utálni. (Addig a kinézetemmel semmi bajom nem volt, amikor 80 kiló voltam, akkor sem!)
        Aztán le kellett szokni a “gyerek miatt”, jött az evés miatti önutálat.

        Most, hogy már nem szoptatok, újra dohányzom, igaz, csak titokban, a férjem nem is tudja, és itthon soha nem gyújtok rá, de akkor is.

        Igen, az utolsó bekezdéseddel is nagyon mélyen egyetértek.

        • Létezik egy elmélet, hogy a kényszeres nassolás, dohányzás, de egyeseknél az állandó közléskényszer is egyfajta orális pótlék olyan embereknél, akiket gyerekkorukban nem szoptattak. Nem tudom, van-e benne igazság, csak így bedobom, vitaindítónak esetleg. Rám pl tuti igaz, ha nem cigizek és megállom a nassolást, akkor a körmöm vagy a szám szélét rágom.

          • én soha nem hittem az ilyen elméletekben. a valóság ennél sokkal összetettebb, nem egy matematikai képlet, ha ez volt, akkor abból ez következik, punktum, mindig, 100%, nincs kivétel. mindig lesz bőven példa, aki alátámassza ezt az elméletet és lesz bőven, aki nem. az viszont szerintem biztos, hogy ha te ezt a tételt általános érvényűnek, tutinak tartod, a hitrendszered részévé teszed, akkor az kényszerítő erővel hat a te világodra, viselkedésedre, önképedre is. aszonták az okos elméletgyártók, hogy az amerikai férfiak azért olyan mellfixáltak, mert szegényeket az anyjuk anno nem szoptatta , mert akkor az volt a trendy. tartotta magát ez a hit vagy 30 évig, aztán kiderült, hogy nem azért. elméletek mindig vannak. ezek is csak skatulyák, amibe az individuum nem fér bele, csak elmestruktúrák. ne higgy nekik 🙂

          • Én körmöt rágok, orrot piszkálok (fúj), a férjem szintén orrot piszkál (zsák a foltját), neki tikkje is van. Elhatározás: az én gyerekem nem lesz ilyen! Meg is teszek, amit tudok (szerencsére erre is van indíttatásom, belülről fakad, nem kényszer): szoptatás kétéves korig, hordozás, együttalvás ma is (három múlt). Hónapok óta nem vágtam a körmét. Más sem.

          • szerintem ezt az csinalja, aki a jelenben szorong, arra pedig altalaban van frissebb es erosebb ok, mint hogy hogy volt etetve par evtizede. Kifogasnak persze jo, foelg ha a szorongo kornyezete akar felelosseget haritani.

          • Ez remekül alkalmas arra, hogy bűntudatot keltsenek azokban, akik nem szoptatják mittomén ötéves koráig a gyereküket. Az orális ingerkeresés univerzális szorongásoldási kísérlet, a táplálkozással függ össze, de nem feltétlenül az anyamellel. A közléskényszer amúgy nem tartozik ide szerintem.

        • Leszoktam a dohányzásról,nem sok,napi 1-2-3,feljött 4 kg,nem akar lemenni.Fodrozódik a derekán körül.Mondják meg az okosak,miért.

          • Pár hónapja találkoztam egy hírrel, asse tudom neten vagy tv-ben, miszerint a nikotin felgyorsítja az anyagcserét, vagy ilyesmi. Ezért azonos táplálkozásnál több zsír marad meg a szervezetben dohányzás nélkül mint vele együtt. Nem értek hozzá kicsit se, de akkor hihetőnek tűnt. 🙂

            • Nálam így működött. Plusz a járulékos következmények, pl. észrevétlenül többet eszik az ember, mert érzi az ízeket, és gyakrabban is eszik, mert ha nem gyújt rá, akkor keres valami mást helyette, pl. nasit.

              • Én is azt gondolom, hogy lehet, a nikotin miatt jobban pörög az anyagcsere, de abban biztos vagyok, hogy a cigi helyett nasi is játszik.

            • Tavaly szoktam le es nagyon figyeltem. Semmi szenhidrat, kevesebb kaja mozgas ugyanannyi es ugy hiztam mint a sicc. mondjuk azota kideurlt, hogy a pajzsmirigyem vacakol. De nem kell feltetlenul nassolni a plussz kilokhoz.

      • Ja, a “kettő helyett eszel”. Micsoda hülyeség, de még mindig hallani. Nekem a férjem hozott mikor terhes voltam reggelit. Négy zsemle, plusz két csoki, ennyit toltam be reggelire. 56 -ról indultam, 75 voltam szülés előtt. Tíz kg mradt rajtaam egy évig, aztán leolvadt szerencsére. Talán itt senki sem szokott le annyiszor a cigiről, mint én. Két napja megint abbahagytam. Rágózok, egyfolytában. Vagy többet kávézok. Pótcselekvés. A gond az, hogy a férjem dohányzik. Plusz néha összevásárol egy csomó gumicukrot, mogyorót, chipset. Már leszoktam arról, hogy lebasszam. Nem ő rakja a számba.

          • Te ajánlottad ezt a dohányzós bejegyzés alatt is? Mert én el is olvastam az ajánlás nyomán. És, nem rossz, nem rossz, de nekem nem segített igazán. Ettől függetlenül érdemes elolvasni, mert érzem rajta, hogy tényleg segíthet sokaknak. Én pont abba a csoportba tartozom, akinek kevésbé. 😦
            De már nem számít. 🙂
            Amúgy én a neten is megtalálható, régebbi kiadást olvastam. Simán rágugliztam, és megtaláltam.

            • Én anno azzal szoktam le, és totál jó volt, semmi elvonási tünet, imádtam. Aztán most visszaszoktam, mert egy barom vagyok. Egy próbát mindenképpen megér szerintem.

            • A nikotinelvonás fizikai részét kb két hét alatt letudod. Utána jön a keményebb rész 😀 Egy élet munkája. (De persze hajrá! Minden el nem szívott cigi az életre és az egészségre mondott nagy IGEN. De a hosszú távú sikerhez fontos tisztában lenni a függőségünk természetével és gyökereivel.)

    • Tökre dettó ugyanígy. Monnyuk, én nem bőgök, mert a sminkem odalenne, de a többi mind így. 😦 Veled érzek, bajusz.

    • Szerintem meg, ha valakinek ekkora lelki teher hogy meghizott, az fogyjon le. Egyszeruen nincs kibuvo, csak a nyomort hosszabbitod. Van megoldas, csak elore kell helyezni, ridegebb tartas a csaladnak, akupunktura, akarmi, egyszeruen barmi inkabb megeri, mint hogy a kapcsolatodat is szetbaszd azzal, hogy nem birsz a tukorbe nezni. Elobb fogja barki kibirni azt ha nem fozol, mint azt ha allandoan gyotrodsz es ez arad beloled kifele.

      • Hű, de megaszontad. Jajjjj.
        Szerintem itt szó sem volt kapcsolatszétbaszásról. Ráadásul arról igen, hogy bajuszcic hetente többször sportol.
        Mellesleg a férje is főz, férjnek kellene a feleséget ridegtartani.
        Én nem értek valamit vagy te?

      • Ismerek több túlsúlyos embert, aki szeretne lefogyni. Látom, ahogy próbálkoznak. De mivel felnőtt kompetens embernek tartom őket, ezért nem mondom azt nekik, hogy “fogyjál már le”. Gondolom, ha ilyen egyszerű lenne, már megtették volna.

      • Ó, te nem az én férjem vagy? 🙂
        Ő pont ilyen okosságokat tud mondani, hogy “tök egyszerű a dolog, aki fogyni akar az ne egyen és kész!”
        Mondják ezt általában azok akik bármennyit ehetnek anélkül, hogy híznának, háromszor szednek a vacsoránál, esetleg ezek után még éjszaka kizabálják a hűtőt, és soha nem próbálták még ki milyen érzés nem enni amikor farkaséhes az ember. Ja, nem enni hónapokig!

        • Egy szoval se mondtam hogy egyszeru. Azt mondtam, hogy evekig nyavalyogni es vonszolni magad sem egyszerubb. Csak jobban kezre esik. Itt lennebb valahol Zsuzska fogalmazta meg jol, es kb en is ateltem amit o, szoval nagyon tudom mirol beszel. En is lefogytam egyszer 22 kilot amikor mar nem birtam elviselni magam es utolag sajnaltam a koveren es onutalatban eltoltott eveket. Meg a fulladozast a nyari 40 fokban, amikor pedig az a kedvenc evszakom. Es azt hogy pont a huszoneveimet toltottem igy. Borzalmas volt, foleg az eleje, ameddig atalltam, de az akkor is csak egy par het volt es vege lett, nem ugy mint az evekbe nyulo basszamegmarmegintegytukor-kirakatuveg-miertmarkolbelem-erzesnek.
          Fozes es csalad: azt se mondtam egy szoval sem, hogy foznie KELL ha csalados, sot. Pont azt latom a kornyezetemben, hogy egy halom no maniakusan foz, mert szamara az jeleniti meg a jo csaladanya fogalmat. Az egyik uncsitesom a csucsfogalom ezen a teren, egyfolytaban fogyozik, mazsa korul jar, de a legszentebb kotelessege hogy naponta fozzon a csaladra, mert az o gyerekei nem fognak menzakajat enni, meg is szakadna a szive. Szerintem meg ugy nem lehet fogyni, hogy az ember egesz nap a kajan agyal vagy fizikalisan azzal foglalkozik es ezt veltem kiolvasni a “gyerekek mellett nem is lehetne” felmondatbol. Szerintem meg, ha egy akarmekkora csalad fel evig menzakajat eszik, az se lesz akkora trauma, mint anyat (on)felaldozni a jo kis hazikaja oltaran.
          Es persze mindez nem vonatkozik azokra, akik koszonik, szeretik magukat koveren. De amikor valaki igy ki van borulva tole, es utalja ha nyugtatgatjak, hogy jol nez ki igy is, akkor sajnos ha a fene fenet eszik is, sose fog semmilyen lelkigyakorlat annyit segiteni, mint az, ha rendbehozza magat testileg, nem masoknak, hanem ahogy sajat maganak tetszik. Ahanyan megteszik ezt, utolag mind tudjak, es sajnaljak az elbaszott idot, ami alatt szenvedtek es melyre astak magukat.

          • “az ember egesz nap a kajan agyal vagy fizikalisan azzal foglalkozik es ezt veltem kiolvasni a “gyerekek mellett nem is lehetne” felmondatbol.”
            Rosszul olvastál, “a gyerekek mellett nem is lehetne” logisztikai és lelki terhet jelent; bajuszcicnek és nekem is féléves kor alatti gyerekünk van. Igaz, bajuszcic meg tudja oldani a sportolást így is (és ennek ellenére maradnak a kilók), én még nem, bár elképzeléseim már vannak.

            Az, hogy itt részletesebben kifejtetted a véleményedet, nem mentség arra, hogy az első hozzászólásod meglehetősen udvariatlan volt. Mások reakcióiból ítélve nem én vagyok túlérzékeny. (Ezt most ide írom, de ez egy lentebbi kifogáskereső hozzászólásodra a válasz.)

          • Teljesen igazad van.
            Visszatekintve azt tudom mondani: egy gyerekkel, fővárosban, luxusban nyervogtak többen is, és ami a legdurvább, amikor én három gyerek után, full egyedül, saját pénzből kockahasig jutottam, ment a célozgatás, irigykedés. Brrrrr…

    • bajuszcic és a tükör:
      meg kell mondjam, engem tök régóta nem érdekel, hogy nézek ki, ugyanakkor tökre szeretek meztelenül lenni meg ilyen nagyon finom, nagyon simulós színesneműben és trikókban, olyanban, hogy az anyag gyönyörűség, meg egészen ropogós, napon száradt lepedőn tolni a parmezánt, meg még teregetni is a fényben fehérneműszettben, amikor jön a postás, ez pont ma volt… Szóval hogy más mit lát, az az ő bulija, az ő tekintete, nekem a nők úgyse tudnak tetszeni igazán, mindig valami hibát látok úgyis rajtuk, így nincs más választásom, mint hogy jól érezzem magam, érezzem a fényt, meg az izmaim feszülését, meg minden jó érzést, amit egy ép, működő, magát ismerő test ad, és nézek másokat.

      • Sokat jelent a meztelen lét. Megszokni magát az embernek meztelenül. Látni magát mozogni, tenni venni meztelenül avagy fehérneműben. Ez megszoktat, majd meg is szerettet. Csinálom egy ideje én is. Eleinte csak nem kaptam fel gyorsan a ruhát, hagytam időt átöltözésnél, aztán ez az idő egyre inkább megnyúlt. A nem létező mellem így lett kedves pl. Nem akarnám már megműttetni, szeretem így.

      • igen, a saját igaz történetünk a testünk. azt juttattad eszembe, hogy amikor kislánykoromban balettórán valaki pólót viselt a dressz fölött, a mesternő mindig levetette. azt mondta, hogy nincs bújkálás, tessék nézni és szeretni. vagy tessék változtatni rajta. (nehéz és nehéz, persze.)

    • nekem ugy tunik, hogy itt a nagyobb baj az onutalat. es amit tobb helyen lattam, es kicsit kiforditja az ember agyat, de szukseges, az az az elv, hogy mielott valtoztatna az ember * , strategiailag hasznos, ha elfogadja, ami van – nem ugy, hogy szar, de ez van, hanem meg direkt szereti is, a szeles ivben rank omlo propaganda pedig, ami szerint ez igy nem jo, az ugy hulyeseg, ahogy van. Ha olvasod az angol netet, akor elmeletbol a fat positivity / body positivity irasait ajanlom, kepeknek meg azt, amit mint fatshion-t irnak le. Eleg sok pofatlanul magabiztos kover no kepe hatha egy kicsit kimossa a modelleket a szemunkbol. es ettol meg donthetsz ugy, hogy le akarsz fogyni, de ez a modszer most nem mukodik, es en most fegyverszunetet hirdetnek a testemmel… ismetlem, konnyen beszelek kivulrol, de kozben abszolut tudom, elhiszem, hogy ez milyen nehez belulrol. es mas bajok is kristalyosodhatnak az emebr testkepe kore, es azokat megint mashogy kell, lehet megoldani… de ehhez meg ennyire se ertek.

      *vagy nem, lefogyni nehez, es megoszlanak a velemenyek, hogy mennyire szukseges eleve egeszseg-szempontbol.

      http://fatshionfebruary.tumblr.com/image/77642390683
      http://fatspofatshion.tumblr.com/ [persze a tulsagosan divatos blogokkal lehet az a gond, hogy az ember azzzal marad, hogy a teste jo, de a penztarcaja vekony ezekhez… de remelem, azert hasznos lesz valakinek.]

    • Péntek Enikő dvd-k és a heti öt alkalommal húsz, huszonöt perces edzése mellé heti 3x huszonöt perc interval futás. Az interval edzések nagyon megpörgetik az anyagcserét. Du. négy után nincs szénhidrát és négy órával lefekvés előtt van vacsi. Ja és napi 5x étkezés. Van sok videója ingyen a honlapján, nagyon szimpi. Nekem nem szokott gond lenni a súlyommal, de olyan gyógyszert kell szednem amitől húsz kiló hízást prognosztizáltak, de így nem lett csak pár kiló.

    • Ne busulj el. 10 kilo plussz meg nem veszes le tudod majd adni kesobb. Amugy en is ezt muvelem, pont igy ahogy irod. Ha gondolod jarj utana hatha alulmukodik a pajzsmirigyed (terhesseg alatt valtozhat a pajzsmirigy mukodes) es ha ez a helyzet sajnos nehez megszabadulni a zsirparnaktol de nem lehetetlen. En mindig karcsu, izmos voltam. A semmibol jott ram 12 kilo plussz. Utaltam magam, gyotrodtem de vegul egyszer csak ez kikerult a fokuszombol, elviseltem es ezzel egyidoben jobban figyeltem mit eszem es mennyit, mozgok-e eleget. Szepen leadtam 10 kilot belole 7 honap alatt.
      Neked is menni fog, nem szukseges radikalisan valtoztatnod az eletmododon. En mindig csak egy kicsit tettem. Pl. ok, ma ezt a csokit nem eszem meg, helyette inkabb egy aszalt szilvat, fel ora torna, eleinte minden masnap, majd heti otszor. Setak, kevesebb kenyer (pedig imadom) majd semmi kenyer, stb…Nekem a fokozatossag valt be, mert igy nem sanyargattam magam, elveztem az evest es szep lassan hozzaszoktam a kevesebbet, jobbat, tobbszor.

      Biztos, hogy ha sikerul tullendulnod a jelenlegi melyponton megjon a kedved es a masfele motivacio megteremti a lehetoseget es ehhez megtalalod a szamodra legjobb modot. En ehhez nagyon sok es tartos sikert kivanok neked. Remelem hamarosan irsz egy mosolygos bejegyzest errol!

  2. Nekem az evesi szokasaim nagyon osszefuggnek a stresszel.
    Altalaban nem tudok joizuen enni,mert nem vagyok nyugodt allapotban.Annak idejen vizsgaidoszakban szinte semmit nem tudtam enni, allandoan gyomorhurutom volt, igazi beteg voltam…
    Azt hiszem szenhidratfuggo vagyok.Legszivesebben lisztnemueket,puha konnyu eteleket szeretek.Furcsa, hogy gyermekkoromban utaltam a hust, es szinte egyaltalan nem ettem.
    A munkahelyemen ahol 8 es fel orat kell ulnom allandoan eveskenyszerem van amiert utalom magam; mintha a majszolas vedene a stressztol, potcselekves.

    • Én meg stresszből eszem. Nem cigizhetek, nem lehetek alkoholista, nem verekedhetek, mert kicsi gyerekeim vannak, de nincs jó stresszkezelő stratégiám. Marad az evés. Persze a biciklizés nagyon jó, de az napjában egyszer fér bele, stressz meg többször van.
      Pedig nem kéne. Gömbölyű vagyok, így jól is érzem magam, de jobban nem szeretnék elhízni.

  3. Az enyém már tíz éve tart. Akkor hintette el egy ismerős lány, hogy annak, akinek ekkora mellei vannak, mint nekem, vigyáznia kell magára, mert ha nem eszik rendesen, lógni fognak a mellei, és akkor senkinek nem kell majd. Ettől fogva kényszeresen tömtem magam. Mindenből dupla adag, vagy több. Addig tömni magam, amíg már majdnem hányok, minden evésnél. Szorongani, amiért nem megy le több. Pánikban és hisztirohamban kitörni, amiért nem ehetek időben. Ha egy nap kevesebbet ettem, másnap “be kellett pótolni” azt az adagot. Amikor a tükörbe néztem, egy csontsovány, aszalódó, öregasszony-testű lányt láttam (pedig a mostani súlyomnál 10-15 kilóval nezebb voltam); ha éhes voltam, és nem tudtam az érzést rögtön kielégíteni, elviselhetetlen érzés lett rajtam úrrá – nem tudom, hogy tudnám leírni, de nagyjából így: mintha éreztem volna, ahogy a testem az atomok szintjén fogy és enyészik.

    A melleim így is elkezdtek lógni, innentől kezdve meg már nem eszem, mert minek?, és kóros testzsír-iszonyom van. Már nevetségessé teszem magam azzal, hogy folyton azt nézem, merre dudorodik a hasam, mennyi háj van rajta, a kezemmel és a fal segítségével mérem, hogy na itt kezdődik a hátam – itt a hasam, kövér vagyok-e? Evés közben, munka közben, mindig. A környezetemet idegesítem. A barátom egyszer annyira dühös lett rám miatta, hogy azt mondta, biztosan azért nyafogok a nemlétező hájammal, hogy ezzel őt, a dagadtat gúnyoljam – és nem tudok leállni, görgetem ezt is, mint az összes szorongásomat, magam előtt, pedig ezzel bántok másokat, és mások bántanak néha miatta.

    Most reggelizem, remélem, nem fogom megbánni.

    • Ezek is nagyon ismerős érzések: “és nem tudok leállni, görgetem ezt is, mint az összes szorongásomat, magam előtt, pedig ezzel bántok másokat, és mások bántanak néha miatta.” Pontosan. Én tényleg utálom a küllememet és a testem tényleg gáznak tartom, de már nem is merem mondani, mert aki nálam kövérebb, az ettől szarul érezheti magát, a férjemnek fájdalmat okozok, a nép többi része meg hülyének néz – nyomorú egy világ ez, ahol az ember még nem is undorodhat magától jóízűen. 😦

      Mellkérdés – én 13 évesen egy nap arra ébredtem, hogy két hatalmas, lógó, terhességi csíkoktól barázdált izé nőtt a mellkasomra. Vártam, hogy elmúljanak, de maradtak, utáltam őket, aztán meg akartam műttetni, de durvának éreztem, hogy három évi munka összes megspórolt végeredményét ebbe fektessem, ráadásul tudom, hogy semmi sem lehet olyan rossz, hogy ne tudna tovább romlani, magyarul féltem, hogy még jobban elbasszák őket, így maradtam, ahogy vagyok. A férjem legalább örül a melleimnek, én meg… Már megszoktam.

      Én is reggeliztem, eddig még nem bánom. 🙂

      • “nyomorú egy világ ez, ahol az ember még nem is undorodhat magától jóízűen. :(”

        Hát! Mellé meg az az érzés, hogy “most nem lennék ronda és csíkos, ha elég erős lettem volna ahhoz, hogy felismerjem: csak irigyek és bizonytalanok, és ezért mondták, amit”, így belekerülve egy önmagam felé frduló áldozathibáztató spirálba.

        A mellműttetésen én még mindig gondolkodom, bár én is sajnálom rá a pénzt. És persze megint oda jutok vissza, hogy bezzeg, ha erős lettem volna, nem kéne ilyesmin gondolkodnom, mert akkor még mindig szép lennék… nem tudom, mikor fogok ezen túljutni. Reménykedem a korral járó engedményben, ld. lent Hajnalka kommentjére.

        • Néhanapján engem is megkísért, hogy a gilinggalangozó mellemet normál magasságba varratom vissza, hogy ne kelljen feltekercselni, mielőtt a melltartóba szuszakolom. Aztán belegondolok, hogy ez mit jelent részleteiben, altatás, injekciók, húsdarab kivagdosása, tűvel összevarrás, véraláfutás, fájdalom, fájdalom, fájdalom, és miért? Egy ilyen szarságért, mint a külsőm, na ennyire ronda nem vagyok.

          • A mellmutettel kapcsolatban reagalnek egy rovidet. Nem lebeszelni szeretnek senkit, csak valamire felhivni a figyelmet. Par eve palyat modositottam es bealltam terapeutanak. Lattam sokfele noi mellet, plasztikazottat is es bar nincs ezzel semmi gondom, (de csunyanak, tolakodonak durvanak talaltam oket, kiveve egy diszkretet amit a mellek eltavolitasa utan volt kenytelen egy leanyzo viselni) de azok a mellek amelyek ossze-vissza folytak engedelmeskedve a gravitacionak -ezt nehez lesz megfogalmazni- de egyszeruen szebbek voltak, sokkal szebbek, csikjaikkal, puhasagukkal egyutt. Nem is ertettem miert, vegul rajottem, hogy azert mert “hitelesek” mert a viseloik ok voltak, igaziak es valodiak. Ettol fuggetlenul tisztaban vagyok vele, hogy ez sokakat zavarhat es meg is ertem, de a kulso szemlelo altalaban sokkal szebbnek lathat bennunket mint ahogy mi azt hisszuk.
            Valami baj van velem, rovid reagalast igerek es hosszu lesz belole….mindig.

        • Ha úgy érzed, műttesd. Engem anyám cseszegetett minden vélt hibáért, ebbe mitteszereket is érts kamaszként, ő észrevesz húsz deka hízást, kéretlenül megfogja és megjegyzi, hogy le kéne fogyni (nálam a kövér méret a 38). Sok évnek kellett eltelnie, hogy ne legyen testkép problémám. Ma már ő nincs az életemben, mérleg sincs, a ruhákba beleférek és ennyi. Mentem is gyümölcslevet csinálni.

      • Remélem, ez hamarosan meg fog történni velem is, mármint a leszarás – tegnap lettem huszonnégy éves, az már eggyel öregebb, mint amennyi tegnapelőtt voltam, várom az eredményt szeretettel! 😀

    • annyira igazsagtalan, hogy mar elkepzelni se tudjuk, hogy igy is lehetunk vonzoak, mikozben tapasztalatbol tudod, hogy lehet ducihoz vonzodni, mert epp ezt csinalod! arrrgh! erdemi tanacsom nincsen, csak jon, hogy vasvillat ragadjak es kaszat egyenesitsek.

  4. Valaki itt a blogon korábban már belinkelte az alábbi linkről elérhető könyvet (Címe: McMenemy Kerényi Gabriella: Végleges fogyás fogyókúra nélkül. Az ideális testsúly lélektani megközelítése)
    Vannak benne figyelemre méltó gondolatok:

    Nekem az alábbi rész maradt meg nagyon az emlékezetemben:
    “Vera tradicionálisan férfi területen dolgozik: statikus mérnök. Amikor ideális méretű volt, a vele dolgozó férfiak nem vették őt komolyan, „csinibabának” szólították. Harminc kilogramm súlytöblettel végre komolyan veszik és a munkájára koncentrálnak.”

    • Ezt amúgy én is megfigyeltem, egyszer valahol Évának is írtam. Voltam már 80 kiló, meg 55 is. 80 kilóval nagyságrendekkel komolyabban vettek, 55 kilósan egyáltalán nem. Pedig az IQ-m nem változott.

    • Ezt a könyvet már vagy háromszor elolvastam. Megvan otthon, sokat jár a fejemben. Én hiszek benne, hogy valahol itt lehet a kulcs. De sajnos hiába ismerem fel a “triggereket”, ettől még nem tudom (nem vagyok elég erős) őket megállítani, és a falásrohamok bekövetkeznek.

    • A fenti linken nekem elég bénán jön be a könyv, az alábbi számomra jobban olvasható:

      (Megtaláltam a Te is lehetsz bombanő bejegyzés alatt: https://csakazolvassa.hu/2013/03/28/te-is-lehetsz-bombano/ )

    • Én azt vettem észre, amikor fogyni akartam, hogy tényleg fejben dől el az egész. Ez egy baromi nagy közhely, de észrevettem magamon, illetve az akaratomon azt a változást, amikor komolyan azt mondtam, hogy na mától. Nem ímmel-ámmal, hogy majd hát egyszer, ha úgy alakul, hanem MOST. És kevésbé is voltam éhes. Éreztem a fejemben azt a rohadt nagy eltökéltséget, hogy tántoríthatatlan voltam. és türelmes. Volt olyan nap, amikor nagyon éhes voltam, szenvedtem, vánszorogtak a percek, és még hátra volt a napból 10 óra éhesen. Na, olyankor azt mondtam, hogy ma akkor eszem, amit megkívánok, hiszen egy nap evéstől nem fogok visszahízni. Aztán másnap indult újra a vasakarat. És minden nap kétszer tejszínhabos kávét ittam, reggel és délután, az volt a jutalom.
      Az egészben az a szar, hogy szenvedsz-szenvedsz, és még nem látszik semmi nagy változás a testeden. És nehéz elfogadni, hogy ha 3 hónapig kitartó vagy, na akkor már elég nagy lesz a változás. Rajtam 3 hónap után volt nagy változás, mert az kb. 7-8 kg mínusz volt. De az nemevés-szempontjából rohadt hosszú idő…:-)

      • Én a 90 napos diétát voltam képes egyszer így betartani és tényleg lefogytam 55 kilóra. De nagyon durva volt, néha bőgni tudtam volna az éhségtől. Akkor megvolt a motivációm, mert tudtam, hogy ki kell majd állnom szerepelni, de azóta sem tudtam ezt megismételni. 😦

        • Nekem két motivációm volt: ki kell dobni egy szálig a 38-as ruhatáram (egy-két tunika kivételével) és újraépíteni a 40-est.
          Illetve tudtam, hogy 3 hónap múlva találkozom az ex-szerelmemmel, aki 7 évvel ezelőtt látott utoljára. 🙂 Nem tudtam volna elviselni a döbbent tekintetét 🙂

  5. Sziasztok. Yrupe vagyok és bulímiás
    Szervusz Yrupe…

    Azért így kezdtem, mert hála egy kb. három évig tartó terápiának, és főleg a pszichológusnőnek, megtanultam, hogy a bulímia függőség, olyan mint az alkoholizmus.
    Soha nem lehet leszokni, de tisztának lehet maradni.
    Mindig pontosan 24 órára.

    (Ehhez én hozzátettem később, hogy egy “decens” női függőség. Nem ordenáré – mert egy részeg nő ugye a világ szerint undorító, hanem láthatatlan. A budiba öklendezés magányos tevékenység, és főleg: senkit sem zavar. Pont olyan, amit a patriarchátus elvár egy nőtől: hallgasson, legyen vékony, mosolyogjon, ne legyen ordenáré, ha valami baja van, oldja meg)

    Megtanultam, hogy mennyire függ össze ez a betegség a saját kontroll-vágyammal, és annak mi köze ahhoz, hogy az apám 4-5 évesen molesztált, és amikor anyámnak erről beszélni akartam, ő “nem nézett oda”.
    Megértettem, hogy ott akkor én egyedül maradtam és muszáj volt annyi kontrollt magamhoz ragadni, amennyit csak lehet, mert csak magamra számíthattam, – rájuk nem.
    Megtanultam, hogy nem figyeltem a testemre, sok jelzését még ma sem értem, pontosabban folyamatosan tanulom.
    Az Ágytól asztaltól…(http://www.mashogy.hu/tartalom.html) c. könyv szerzőjénél tett baromi drága, egyetlen alkalom is sokat segített abban, hogy figyeljek magamra, arra, hogy pl. sokszor éhséget érzek, pedig szomjas vagyok. Arra, hogy ha pisilni kell, azt ne halogassam. És még folytathatnám
    Megtanultam, hogy a glutén valami nagyon raffinált módon okoz függőséget, ami erősíti a bulímiát. Erről egyébként mások is beszámoltak a Szendi Gábor blogjának “gyógyulástörténetek” részében.
    Nagyon sokat segített az AAA fohásza, és nehezebb időszakokban végigmondom, és segít.

    • “(Ehhez én hozzátettem később, hogy egy “decens” női függőség. Nem ordenáré – mert egy részeg nő ugye a világ szerint undorító, hanem láthatatlan. A budiba öklendezés magányos tevékenység, és főleg: senkit sem zavar. Pont olyan, amit a patriarchátus elvár egy nőtől: hallgasson, legyen vékony, mosolyogjon, ne legyen ordenáré, ha valami baja van, oldja meg)”

      Pontosan! és tizenévig el lehet titkolni még úgy is, ha egy háztartásban élsz a családoddal. Én is sokat olvastam róla, hogy ez egy olyan függősg, ami soha nem múlik el, csak csendesedik. Pedig mindig azt vizionáltam, hogy majd… majd az új lakás, az új barát az új munkahely, az új akármi, és a csoda megtörténik és minden bajom egy csapásra odalesz. hehehe én kis naiv.

    • “Pont olyan, amit a patriarchátus elvár egy nőtől: hallgasson, legyen vékony, mosolyogjon, ne legyen ordenáré, ha valami baja van, oldja meg)”
      Szia yrupe, ez nagyon igaz. Sőt elvárják, hogy a nő úgy legyen vékony, hogy nem sanyargatja magát (előttük legalább is) és élvezettel eszik társaságban. A salátát és egyéb diétás ételeket majszoló nő legalább olyan kitűnő vicc téma, akárcsak a kövér. Ilyen elvárások mellett én nagyon csodálkozom, hogy nem lesznek sokkal nagyobb arányban bulímiások a nők. Bár lehet, hogy az igazi arányokat nem is sejtjük…

      • Meregy igazi nő magától karcsú és férfiálom és minden. Sőt, ha olyan pasi társaságában van, akkor “van rajta mit fogni”, ha meg a más ízlésű pasi látja, akkor sportos és karcsú. Nem tudtad? Persze főzni és mosni nem csak tud, de szeret is, sőt ez a vágya.

  6. asszem kicsit off, nekem egy pajzsmirigyes kérdésem lenne. van valami természetes módszer a pajzsmirigy serkentésére, vagyis a pajzsmirigy hormonszint természetes úton növelésére? van akinek bevált valami saját maga által kipróbált módszer?

      • esetleg gyertyából le lehet menni ekébe, és érdemes az ellenpózt is gyakorolni, ami a hal(matsya)ászana. amikor jártam jógára, nekem is segített.

    • Pld. tudomásom szerint egyes kultúrákban hagyományosan ilyen célból friss egész halakból (fej is) hosszú ideig főzött hallevet ettek az így kinyerhető nagyon magas jódtartalom és hát a belefőzött pajzsmirigy miatt, amit így egyben eléggé serkentőleg tartottak.
      Nem próbáltam, de tőlem nem állna távol, mindössze ezért írom. Mondjuk én eléggé elvetemült vagyok, ami az evést, a táplálkozást illeti.

      • Maria Treben és a füves Gyuribácsi szerint pajzsmirigyre: közönséges galaj, részletek a guglin. Egy barátnőm küzd most ezzel, hogy ne kelljen elkezdenie hormont szedni – megkérjem, hogy summázza, miket csinál?

        • Tobbnyire, de edesvizi is (legfeljebb kiegeszitheto a jod).
          A kinaiak pld. nem is mindig hal, hanem mas allat pajzsmirigyet fozik meg ma is.
          Maga a szerv es a fozesi ido hossza a lenyeg (akar 24 ora). (Aki igy magaban nem, az alaplenek hasznalja, levesbe, martasba.)

        • Hú, hát nagyon szövevényes a történet, és nagyon nem mindegy, hogy alul vagy túl, ill. bizonyos dolgokban nagyon nem. Ami mindkettőre igaz: házi barkáccsal, diagnózis nélkül jódot semmiképp, mert biz. típusokban sokat ront a helyzeten. Ami mindkettőre szóba jöhet: a már említett galaj (közönséges vagy tejoltó, inni és gargalizálni is); szelénpótlás (brazil dió!), több mozgás, szénhidrátszegény táplálkozás. Meg még egy csomó minden, vizsgálatok, amik többek között olyan vitaminhiányokat mutattak ki, ami vezethetett a mára önjáró pajzsmirigy-folyamathoz. (Pl. K2 vitamin-hiányt mondtak neki, ami gyakori a háttérben, de hülyeségeket nem akarok beszélni.)

      • Nem vagyok épp élettanász, de egy közeli kollégám pajzsmirigyhormonokból kandidált, és akkoriban kicsit tájékozódtam – állatorvos/-élettanász a pofa, de ebben nincs különbség. Pajzsmirigyhormonokat táplálékkal nem lehet bevinni, a pajzsmirigy kivonat sem serkenti a működést, a fejből esetleg a tireoidea-stimuláló hormon (TSH) kerülhet a táplálékba, de tudtommal az sem szívódik fel (nem is kis molekulasúlyú, fehérjetermészetű hormon, lebomlik az emésztés során). A tiroxin termelése fokozódhat pl. jódbevitellel, de ez inkább akkor igaz, ha alapból jódhiány van. A másik cifra, hogy nem a tiroxin a leginkább hatékony hormon, hanem inkább a trijód-tironin, ami a tiroxinból NEM a pajzsmirigyben (jellemzően), hanem más szövetekben (periférián), leginkább a májban keletkezik egy enzim hatására. Van egy olyan érzésem, nem tudom igazán, hogy ezeket a dolgokat (pajzsmirigy- és dejodáz-enzim aktivitás) inkább életmóddal, testi aktivitással lehet befolyásolni, illetve ha kóros a pajzsmirigy-alulműködés, akkor már orvosi az ügy, és ők tudják, mit kell adni. De ez a mód, mint a testsúly-probléma megoldása, szerintem tévút.

        • No aztán magam végképp nem vagyok ember- vagy állattudor (ez felteszem az eddigiek alapján kiderült), óriási szerencsére hozzáteszem, legalábbis a mai keretek között. Mindössze nem kis részben személyes érintettség miatt igen élénk érdeklődéssel, nagyon kíváncsian kísérem figyelemmel azt, hogy különösen az alkalmazott orvostudomány mi minden mellett képes elhaladni, csőlátni, akár ebben a kérdésben és emiatt akarva-akaratlanul eléggé illanóban a bizalmam, így pld. a – mesterséges – hormonpótlással kapcsolatban is. (Ez kb. izoláltan kezeli a problémát és pld. nem a valamiért idejekorán belassult metabolizmus szintjén próbál tenni.) Meg aztán itt valaki éppen természetes utat keresett. Csak annyira lyukadnék, ki, hogy az én szememben attól, ha a ma hivatalosnak elfogadott akadémiai, de akár alkalmazott orvostudomány valamely összefüggésről, de akár csak kapcsolatról nem tud, nem tartja számon, nem vesz tudomást, nem mutatja ki, nem propagálja, az attól még nem a nem-létező kategória. Legyen ez akár a táplálkozás és a benne rejlő lehetőségek (nem a piramisról beszélek). (Egyébként itt konkrétan nem egyszerűen a hormonpótlásról van szó elvileg, ahogy is az egész hal elfogyasztásáról szólnak.) Egyébként is Porc eléggé helyén kezeli a kérdést: szövevényes és az teljesen igaz, hogy ezer ok és annak ezeregy kombinációja lehet a háttérben. Mindenesetre, ha valaki esetleg legalább részben ezen a táplálkozás-vonalon indul el, azt tényleg egy az egybe érdemes új alapokra helyezni (ennyiben szinte felesleges volt önmagában a halas cuccról írni). Ezzel kapcsolatban ma már egyre több releváns információ és lehetőség van.

          • Persze, sok minden lehet, még akár az is kiderülhet pl. hogy a homeopátia tényleg működik – mondjuk ez utóbbival érdekes, hogy a művelői sem hajlandóak valóban tesztelni. De vannak dolgok, amiket vizsgáltak, és úgy derült ki, hogy nem működik. Ilyen a pajzsmirigyhormonok illetve a TSH felszívódása. Persze ettől még lehet, hogy van valami, ami van a hal fejben, és hat az emberi pajzsmirigyhormonokra. Ilyen lehet pl a már említett szelén, aminek ráadásul szerves formáját tartalmazza a hal, főleg a tengeri. Meg nyilván más is lehet, valóban.

            • én teszteltem, nagyon működik. döbbenetesen. gyerek 40 fokos lázát 15 perc alatt vitte le, nekem diónyi cisztát és gyulladást 2 nap alatt. nagyon durva. a lelki ügyek meg méginkább, csak azt nehéz mérni.

              • Nem ugyanazt értjük tesztelés alatt. Olyan tesztekre gondolok, amiket a többi gyógyszerrel, gyógyító készítménnyel végeznek. Ha ma bármilyen más termékre annyi vizsgálati eredmény alapján, mint amit a homeopátiával végeztek, azt állítják, hogy gyógyhatású, fogyasztó félrevezetése címén elképesztő bírságokat rónak ki. A homeo meg mehet, mint gyógyszer, patikákban. Ez eléggé kettős mérce.

            • Hirlando, ha már homeopátia és mert úgy tűnik, nem zárkózol el tőle, a családomban egy súlyosan alulműködőnek éppen homeopátiával tornázták feljebb a tsh-t. Mint mindenben ebben sem mindegy kihez mész.
              Blaci, a kettős mérce már ott is működik, hogy a homeopátiás készítmények eleve miért nem jut(hat)nak el a klinikai gyógyszervizsgálatig.

              • Hát ezt mondom én is. Azért nem, mert nem tartják szükségesnek, ezt nem értem- miért nem szükséges? Egyébként beszélgettem én a kettős vakpróbáról már “hívőkkel”, akik kifejtették, hogy azt nem is lehet, mert annyira alkati meg izé, hogy nehéz pontosan tudni, hogy kinek mi is kell, meg ha mégsem hatékony akkor az azért van, mert … De nekem ez durva. Ha igaz, hogy nem lehet klinikailag tesztelni, akkor max placebo. Ha lehet, akkor miért nem teszik?
                Félreértések elkerülése végett: nem állítom, hogy a homeopátia humbug! Azt állítom, hogy az egyes esetek nem bizonyítanak semmit, véletlen egybeesések is lehetnek. Hinni nem szoktam, bizonyítani pedig nem bizonyították. Ezt hiányolom.

            • Blaci, nem egyre gondoltunk … mondhatnám: természetesen :). “Ha igaz, hogy nem lehet klinikailag tesztelni, akkor max placebo.” – ez ott igaz, ahol csak a klinikai gyógyszervizsgálat és a placebo között lehet választani, ld. a gyógyszer gyógyszerek. A homeopátiás készítmények meg nem gyógyszerek az alapján, ahogyan működnek. A dolog előttem ismert körülmények alapján egyébként nem ott kezdődik, hogy ki tartja ezt szükségesnek, hanem eleve a szabályozásnál, illetve ott, hogyan, milyen ismérvek szerint mér a klinikai gyógyszervizsgálat. Pld. a klinikai gyógyszervizsgálat eszközeivel a 30as potencia felett nem mérhető hatóanyag, miközben éppen a klasszikus, s nem klinikai, homeopátia szerint a gyógyítás 30as potenciánál kezdődik. (Persze nyilván elnagyoltan fogalmazok, csak kénytelen voltam a munkám miatt gyógyszervizsgálatokkal foglalkozni és próbálom összefoglalni a szakértő által elmondottakat.) Tehát konkrétan a klinikai gyógyszervizsgálat jelen állapotában alkalmatlan arra, hogy a homepátiás készítményeket tesztelje … és nem a Vib@rcol kúpra gondolok. Amúgy meg, nem, nem hinni kell, valóban, de érdemes lehet – érdeklődés esetén – kipróbálni, mondjuk a macskádon … az nem fog placebózni.

              • A próbához: egy eset, egy macska nem eset. Nem próba. Ha a hagyományos próbák nem alkalmasak, akkor ki kell dolgozni elfogadhatót. Az a baj, hogy kb azt mondod te is, hogy nem is tesztelhető. Ha nem tesztelhető, akkor hit kérdése, hogy működik-e ha tesztelhető, pl. 200 macskán, akkor teszteljék. Egy dolog, ami hihetővé teszi egy gyógyító szer hatását: ha egy rakás páciensnek beadod, egy rakás másiknak meg nem, és jól mérhető a különbség a gyógyulásban a két csoport között, van statisztikai különbség. Ha nem mérhető, vakteszttel (vagy állatkísérletben), akkor placebo. De fontos, hogy minden egyéb körülmény azonos legyen, az is, hogy VALAMIT kapjon a teszt csoport is.

            • egyetértek laci, én is háklis vagyok arra amit el kell hinni, már csak azért is mert mindent és annak az ellenkezőjét is lehet teljesen meggyőző módon hallani, olvasni. én úgy vagyok vele, hogy csak abban hiszek amit kipróbáltam és működik. a többit figyelem folyamatosan, kétkedek, mérlegelek. illúzió szerintem azt hinni, hogy olyan nagyon kontrollban vagyunk, bár törekszem rá, meg arra, hogy bárhogy is döntök tudjam vállalni a felelősséget a döntés következményeiért. annyi döntésemről derült már ki, hogy nem volt igazam, rossz döntés volt, vagy nem megfelelő embernek hittem. szóval egyetértek. meg amúgy is elég szkeptikus vagyok mindenféle gyógymóddal szemben először. ha viszont meggyőzően működni látom, akkor mondhat bárki bármit, a kecske golyóját is porítom holdfényben, ha arról van szó :).
              az, hogy a placebo bizonyítottan tud gyógyítani, az nagyon erős dolog szerintem abban a tekintetben, hogy valójában ki is az aki gyógyul, minek a hatására és milyen mechanizmusok mentén. ennek szerintem sokkal több és valós gyógyászati jelentősége és jelentése van, mint amit gyakran tulajdonítunk neki, nevezetesen, hogy a betegeket lenézzük érte. számomra ez azt mutatja csak, hogy nagyon keveset tudunk a gyógyulás valódi folyamatairól. érted mire gondolok?

              • Értem, azt gondolom. A placebo elképesztő erejű dolog, a mentális, pszichés “támogatása” a szervezetnek. Tudjuk, állatok is képesek akár belehalni mondjuk a szomorúságba, hát még az embernél milyen nagy jelentősége van. Csak azt mondom, hogy HA a homeopátia csak placebo, akkor kezeljük is úgy, és ne méregdrágán adjanak nagy hókuszpókusszal előállított laktóz (ha jól emlékszem) bogyókat. Ha meg nem placebo, akkor tanulmányozzák ezerrel a hatását.
                Lehet konteozni, de nekem az, hogy a homeopátiát nem is vizsgálják klinikailag, sehogy sem, és engedélyeik a forgalomba hozatalt gyógyszerként, az nagyon erős lobbinyomász jelez.
                És hát nekem nagyon rossz véleményem van a homeopátiában való hitről, exem hívő, és bizony van, hogy a gyerekeket addig gyógyítja homeopátiával, míg már nagyon komoly bajok lesznek, kórház, stb. Még az a szerencse, hogy mikor már 39 fölé megy a láz, akkor nem erőlteti tovább.

            • a homeopatia hatasmechanizmusa nem ertelmezheto a fizikai vilag altalunk ismert viselkedesevel. Amikor feltalaltak, azt hittek, hogy a dolgokat a vegtelensegig lehet higitani, es egy spiritualitas-mentes, gyakorlati probalkozas volt gyogyitasra. aztan rajottunk, hogy upsz, a vilag atomokbol all, es ahhoz, hogy a higitmanyodban legalabb egy molekulanyi hatoanyag legyen, szerencsesebbenk kell lenned, mint egy lottonyertesnek… ugyhogy azota kitalaltak, hogy a viz emlekezik arra, kivel talalkozott. Ja, majd pont arra a darazsfullankra emlekezik, amikor az a vizmolekula volt mar dionszaurusz-pisi, halszem, felho, jegeso, mosogatole, ho a matraban es furdoviz a Rudasban… es akkor meg kulon azt is bizonyitani kene, hogy az a maganyos, szerencses darazsfullank-molekula jo allergia ellen (vagy ilyesmi). Persze lehet szellemeket is elkepzelni, meg energiakat, de ha en lennek az egeszsegugyi minszter, akkor feliratnam az osszesre nagybetuvel, hogy annyi koze van az orvostudomanyhoz, mint a szenteltviznek – higgyen benne, aki akar, de ne aruljak a patikaban.

            • értem Laci amit írsz a homeopátiáról, és az érvet is ismerem, meg tudom is, hogy mennyi embernél ez kiveri a biztosítékot. nem is vitázni akarok, csak leírom amit gondolok a homeopátiáról. fogalmam sincs hogy hogy, de tudom hogy működik. soha nem ismertem, nem hittem benne, most sem hiszek, hanem egyszerűen csak tudom hogy működik, mert látom. 1 éves gyerekemnek, állatnak is működött, őket meg még a placebo hatással sem lehet befolyásolni. nagyon izgat mint szellemi játék, hogy valójában hogyan és mitől működik, mert azt gondolom, hogy ha rájövünk majd, akkor alapjaiban kell megváltoztatni az anyagról és az anyagon túliról alkotott elképzeléseinket, de hogy ez inkább a játék szintjén érdekel (mint amikor még nem tudták, hogy miért forog az ebonit rúd ha dörzsölik). mint gyógymód, nem érdekel. annyira látványos és nem belemagyarázósan erősen működött, hogy az nem lehetett más, és nem egyszer, hanem többször, sokszor. szóval nekem ezügyben nincsenek kétségeim, meg ahogy mondtam is, nem is érdekel. ártani szerintem biztosan nem árt, azon túl meg ha meggyógyít és azokat is akik nekem fontosak, akkor nekem rendben van.
              amikor odataláltam, akkor mindent elolvastam amit tudtam, beleástam magam, és egyetértek Kalüpszóval, hogy nagyon nehéz lehet kontroll kísérletet csinálni az alkati gyógyításban, mert még kontrollt sem lehet választani. pont ez a nagy mágia ebben, hogy minden embert mint komplex, egyedi lényt néz, lát, segíti (ha jó a doki). gyönyörű és egyben kész művészet is tényleg. nagyon meg én sem értek hozzá, de az pl. lenyűgöz, mikor a homeopata ráérez a jó szerre, és semennyi idő alatt “meggyógyulok”, és olyan is van, hogy nem érez rá és olyankor nem történik semmi. én csodálatos módszernek tartom, egész más finomság, más tempó, más szintű megértés, mint a mai világunk tempója.
              na és mégegyszer, nem meggyőzni akarlak, csak jól esett leírni ezeket a homeopátiáról, ami nekem nagyon sokat segített és aminek hálás vagyok.
              love and peace 🙂

              ja még valami. én borzasztó racionális oktatást kaptam, ahol csak az ért, amit be lehetett bizonyítani, én innen indulok. aztán később belefutottam abba, hogy ez mekkora csapda akkor, ha elkezdem azt látni, hogy az észlelési képességünk emberként mennyire véges. több olyanba is belefutottam, amiről logikusan az jött ki, hogy “az nem lehet” és mégis azt láttam, hogy “de”. csak max nem értem, nem értjük még hogy miért és hogyan. azóta nagyon óvatos vagyok az ilyen bizonyításkényszeres megközelítéssel. tudom hogy ez borzasztóan hangzik, számomra is, és mégis. igen, egyetértek, hogy mindent törekedni kell bebizonyítani, hála a specmatnak és a közgáznak, és ezután jön az alázat rész, hogy amikor valamit nem tudok bebizonyítani, de nagyon jön az orromba, akkor tudjak kételkedni a saját bizonyosság/stabilitás iránti vágyam kereteinek jogosságában.

              • Bevallom, ezeket a ráérez az alkati szerre, meg hasonlókat konkrétan az ezotéria jellemzőinek tartom. Attól pedig a hátam is borsódzik. Hogy emiatt nem is lehet igazából kontrollt találni – ebben a formában nem igaz. A próbák lényege, hogy nagy számmal dolgoznak, és statisztikai módszerekkel lehet vizsgálni a hatást.
                Nem is értem. Ezek szerint konkrétan azt állítod, hogy a homeopátia hatását nem is lehet racionálisan bizonyítani, de mégis van? Nekem továbbra is az van, hogy amit nem lehet racionálisan bizonyítani, az vagy van, vagy nincs, és ez hit kérdése. Mint Isten léte vagy nemléte.

            • Ezt a beszélgetést követően a napokban más ‘otthoniakkal’ is beszélgetve, csak tovább nőtt az elképedésem és meglepetésem, hogy a monopólium- és a tabujelleg ennyire erős ezen a téren is, mármint, hogy a homeopátiának ennyire nincs – talán nem is lehet – helye Magyarországon a köztudatban, a tudományban és a gyógyításban.
              Mindenesetre, ha valamiért mégis és valóban érdekes a homeopátiás szerek tesztelése, a homeopátia tudományos kutatása, lehet erre is kezdeni: http://drnancymalik.wordpress.com/article/scientific-research-in-homeopathy/

        • köszi a válaszokat. blaci, igen, én is életmód dolgot keresek, prevenciós céllal leginkább még, egyelőre.
          még a talpreflexológia/talpmasszázs van a fejemben a mozgás mellé kiegészítőnek. meg persze minden, a kaja is. ilyen általános/komplex mikroelem kiegészítés is fontos lehet, abból mindig hiány van, csak nem tudom a pajzsmiriggyel ez milyen viszonyban van.
          nincs valami olyan agyag készítmény, ami mindenféle nyomelemet tartalmaz?

          • De, millió. Van pár cég, amelyik ráadásul a jól felszívódó és hasznosuló formákat is kínálja, az alltech például szerves szelént. De részelteket nem tudok. Sok ilyen készítmény van

          • Jajj, és még valami, utólag jutott eszembe: hogy a fent említett vitaminhiányt meg a vizsgáló tudorok a barátnőmnél a bélflóra katasztrofális állapotára vezették vissza, vagyis tehát a kezelés alapja is legyen az egészséges bélműködés.

            • És igen, induljunk el a kályhától … amíg ez nincs rendben, akármilyen jó felszívódású rátájú készítmény, de jó minőségű étel is csak ablakon kidobott pénz lehet.

      • Hoppá! Nekem beígértek 2 éve egy Hashimotót, de nem tom, mi lett belőle, mert azóta tájukra se mentem. De akkor rámegyek a gluténmentes cuclikra. Köszi, yrupe.

        • Mi az a Hashimoto? És hogy lehet élni gluténmentesen, ha az ember cukrászda (meg természetesen csokoládé, és mindenfajta édesség)-függő? azért kérdezek, mert nekem is kicsit “alulműködik” a pajzsmirigyem. És el fogom kezdeni a homeopátiát. Inkább, mint hormonokat életem végéig. (Azért reménykedem is kicsit, hogy lemegy, ha nem is mind a plusz 20, de hátha, mondjuk, 10 kg).
          Homeopátia nálunk is a gyermekeknél nagyon jól működik. Viszonyításként: három hónap alatt volt a 2 éves fiam hétszer antibiotikumos kezelés alatt, amiből kettő kórházban injekciózós, egy meg itthon injekciózós volt (mert épp karácsony volt), majd váltottunk homeopátiára, és azóta (15 hónapja) egyszer kapott antibiotikumot, és azt sem kellett volna, mert – mint utólag kiderült – hólyagos himlős lett. Én ezt sikertörténetként élem meg! És ahogy telik az idő, egyre jobban (gyorsabban) következik be a gyógyulás.

          • A Hashimoto a pajzsmirigy autoimmun gyulladása. Az immunrendszer maga ellen fordul, és szép lassan elpusztítja a pajzsmirigyet. Visszafordítani nem lehet. Így magyarázta az endokrinológus legalábbis, ilyen megnyugtatóan.

          • Hashimoto Thyreoditis, ha jól írom. Randa betegség. És az alulműködés randa betegségeket képes okozni mellékesen.

            Örülök a sikertörténetednek. 🙂

            • Köszönöm, Ánizs. Borzalmas.

              Hajnalkám, megtisztelő, hogy hozzám szóltál. (Ezt most nagy H-val kellett-e volna?) Közben hátrafordultam, nem-e ül valaki mögöttem… Nagyon gyorsan kérdezek is, ha már ilyen jól helyezkedtem: mik azok a randaságok, amiket okozhat az alulműködés. Néhányat sejtek, de nem vagyok szakember, túl sok energiát sem szeretnék ebbe fektetni, de nem bánnám, ha néhány dolgomra kapnék, mondjuk, választ, vagy egy reménysugarat, hogy esetleg nem csak simán “szaranya” voltam (nem bántottak, csak én magamat), hanem halljam minél többször, minél több embertől, hogy tényleg lehet, hogy az ember lányának nincs elegendő teje, akkor sem, ha a mellei akkorák, hogy… mindegy – szóval, azt is okozhatja. De nem mondja senki… Merthogy maximum 2 százaléka a nőknek nem képes elegendő tejet adni a gyermekének… (Honnan szedik ezt a százalékot is?!) Csak az endokrinológus óvatos, vállrándítással kísért bólintása, amire alapozom ezt a sejtésemet… Ja, meg a homeopátiát is gyakorló családorvosom.

              • hajnalka kis h-val. De meg mindegy, ahogy sikerül. 🙂

                Már elfeledtem, miket tud okozni az alulműködés, 2 éve volt és leszarom, mer lesz, ami lesz, én így vagyok ezzel. Nekem nem volt jó, hogy elolvastam, mik lehetnek belőle.

                A “megtisztelő, hogy hozzám szóltál”-ot hogy teccik érteni?

                Drágaszív, nem vagy szaranya, ez marhaság, vagy akkor én is, mert az én fiam majnem éhen halt 4 hónaposan, mert nem volt jó a tejem, hiába volt sok,, onnantól tápi és még mindig él, már 27, 183 magas, szóval ezt nyugodtan feledd el, hogy emiatt bárki szaranya, micsoda köcsögduda duma ez már?, hát verd nyakon, aki ezzel vegzálni mer, vagy küldd hozzám, nálam mindig van pár grátisz füles raktáron. (Épp nem találom a csokimat, ezért vagyok ilyen rapligizi.)

          • Sok-sok antibiotikumos kezelés után döntöttek anyáék úgy nálam is, hogy akkor ennyi elég. Mindig visszaestem, nagyon gyorsan egymás után. És jött a homeopátia, nem csak nekem, de az egész családnak. És azóta szerintem csak egyszer kaptam antibiotikumot, úgy 15 évvel ezután a gyerekkori cucc után, mert felfáztam.

        • Nekem is hashimotóm van, 1 hónapja derült ki. Az endokrinológus szerint a gluténmentes diéta hülyeség, csakis egyedül a tiroxinpótlás segít, élethosszig. Meg még azt is mondta, hogy minél hamarabb kipusztul a pajzsmirigy teljesen, annál jobb, mert akkor már nem zavar az összevissza működésével, és be tudják lőni pontosan az adagot.
          Én azért úgy döntöttem, csakazértis kipróbálom a gluténmentest.

        • Há nékem a hasi mottót nem monták de a(z)anyakcserém naaagyon lelassult akárcsak én mácsak magamhoz viszonyitva me nem vótam egy speedy azé 😉
          nem is beszélek a szék repedésekről. Nagyok a károk énnálam…:(

          • Szűztea kapszula, avagy zabkorpa reggelire és máris nem reped a szék, ellenben befosol esetleg. Még jó, hogy lehet választani. 😀

            De az is elég szok lenni, ha naponta 6-szor eszel keveset. 3 óránként.

    • Akupunktura nekem bevalt…alulmukodesnel. Vitaminok: c+cink, jod (nem sok) es szelen, d3+magnezium. Homeopatia segithet meg, keress meg egy szakembert, mert a pazsmirigy fontos. Ezenkivul en lealltam a glutenes elelmiszerek fogyasztasaval, a doki javasolta. Hormont addig nem szedek amig van remeny mas modon serkenteni a pajzsmirigyemet. Kinaigyogynovenyek is hatasosak, csak jo dokit kell talalni.

  7. Jó téma.
    Szerintem én ufo vagyok. Mindentől hízom, amitől más fogyni szokott. Egyszer szeretném megtapasztalni, hogy milyen soványnak lenni, mert én olyan még sohasem voltam.
    Magas vagyok, és nagydarab, már gyerekként is az voltam. 3 éves korom óta folyamatosan sportolok pedig, igazán soha nem ettem sokat, és mégis.
    Kamaszként, amikor általában megnyúlnak a gyerekek, én híztam inkább (nőiesedtem, és ezzel együtt híztam is).
    Fogamzásgátlót szedtem egyfélét egy darabig, attól ugyan nem híztam meg, de fogyni sem tudtam, önsanyargatások ellenére sem.
    Terhesség alatt csak 10 kilót híztam (közben folyamatosan sportoltam), aztán a szoptatás alatt híztam még 10 kilót – amikor mindenki más le szokott fogyni. Mondjuk szoptatás alatt folyamatosan mindenki paráztatott, hogy véletlenül se kezdjek el diétázni, mert akkor nem lesz tejem, stb. – nem is diétáztam, de nem ettem többet, mint egyébként, és így is híztam.
    Másik fajta fogamzásgátló terhesség után – ettől is híztam egy kicsit, mikor rájöttem, hogy mi van, abbahagytam. Ilyenkor általában lefogynak a nők, na nekem ez sem sikerült sokáig.
    Nekem még a jojó effektus sem játszik, olyan nekem még nem sikerült, hogy lefogytam volna úgy igazán, max. visszafogyok a kezdeti nagydarab, de nem kövér állapotra (homokóra alkat, nagy mell, nagy fenék, viszonylag karcsú derék). Egész egyszerűen kizárólag kőkemény sporttal és odafigyeléssel tudom tartani a súlyomat, ami így sem kevés, de legalább nem hízok tovább.
    Így negyven felett még nehezebb, de legalább pocakom nem nőtt (még).
    Már beletörődtem, ez ilyen. Egyszer elkezdtem kalóriákat számlálgatni, hogy mégis mennyi az ajánlás, és én mennyivel élek. Kb. 2/3-át eszem az ajánlásnak + sportolok is, magyarán el kellett volna már régen fogynom 🙂 – és mégsem…

    • ezt most nem konkrétan erre írom válasznak, csak eszembe jutott, hogy nekem annyira tetszenek a nagy nők, akik mindenhol nagyok. egyszer egy nudista strandon lehetőségem volt hosszasan közelében lenni egy családnak, mindenki nagy volt, erős, hevertek pokrócokon, néha összebújtak, néha bementek a tengerbe, a fickó persze szőrös volt, torzonborz, a nőnek is hatalmas haja, a gyerekek kicsattantak. életünnep volt látni őket.

      egy másik alkalommal egy olyan rendezvényen voltam, ahol anyák voltak jelen a Föld csomó országából, így afrikából is. hatalmas, színes ruhába öltözött nők jöttek, beszéltek, beszéltek a nők ottani helyzetéről döbbenet erővel. most is bezsibbad a lábam, ha eszembe jutnak.

      ez a szám és ő, szűnni nem akaró gyönyörűség:

      • Szégyen vagy nem, nagyon szeretem legeltetni a szemeim a tagbaszakadt, magas, erős fekete és skandináv nőkön és férfiakon. Nem tudom, miért, imádom ezt a kontrasztot. A fekete bőr bársonya, a nagy és mélyen ülő sötét szemek (alig észrevenni, hogy mozdul) fehérje, meg a fehér bőr valószínűtlensége, meg a hajak, az a drótszerű, meg az a sörényes északi, legtöbbször tejföl vagy rőtes és akkor közte azok a világítóan világos szemek … ááá. Próbálok nem zaklató lenni, de nagyon vonz.

      • Szégyen vagy nem, nagyon szeretem legeltetni a szemeim a tagbaszakadt, erős fekete és skandináv nőkön és férfiakon. Nem tudom, miért, imádom ezt a kontrasztot. A fekete bőr bársonya, a nagy és mélyen ülő sötét szemek (alig látni, hogy mozdul) fehérje, meg a fehér bőr valószínűtlensége, meg a hajak, az a drótszerű, meg az a sörényes északi, legtöbbször tejföl vagy rőtes és akkor közte azok a világítóan világos szemek … ááá. Próbálok nem zaklató lenni, de nagyon vonz.

      • szerintem mindenkinek jót tesz/tenne a nudizmus! az ember látja a valóságot. nincs képmutatás. meg egy csomó más fölöslege, hazug ballasztot is levet az ember a ruhájával együtt. őszintébbek és igazabbak lesznek tőle az emberek.
        18 évesen (és még fiatalabban) nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam itt Mo-on a rám ömlő bunkó beszólások szakadatlan áradata miatt. én az “elöl szappanozzák, hátul habzik” típus voltam (jaj, hogy hányszor kellett ezt, ordenáré röhögések közepette végighallgatnom!) mindez 2 méteresen (!). én berlinben tanultam meg tökéletesen elfogadni a testemet, ahol láthattam _halál_nyugodtan_ napozni, fürdeni kis erdei tavak mellett nagyon nem szép, esetleg nagyon kövér nőket. isteni felszabadítóan hatott rám és hálás vagyok nekik érte. ott az alaphozzáállás teljesen más (volt), mint nálunk. a nők megengedhették maguknak ezt a “luxust”. én ezt luxusnak éltem meg, vagy más szóval, ez maga volt a paradicsom, ami nekem egyenlő a szabadsággal. (luxus alatt értem, hogy nem kell állandó készültségben lenniük a verbális és egyéb támadásokra várva, ellazulhatnak, lesz@rhatják a külvilágot, maguk lehetnek, és önmaguk lehetnek, nem zaklatják őket, nem ítélkeznek fölöttük.) isteni közeg! szerintem ez az egész megfelelősdi egy mondvacsinált dolog. én az Élet ünnepének élem meg a testek, bőrök, színek, rasszok, formák változatosságát! én a teljes palettát akarom! mélységes tiszteletem mindegyik test/valóság/sors/igazság előtt! a legtöbbre az őszinteséget tartom. mély főhajtás mindegyikőtök előtt, aki itt le merte írni a kínjait. ti is megtehetitek az a főhajtást önnön fizikai valóságotok előtt.
        nem akartam papolósra írni. nekem volt egy díva korszakom, a záporozó beszólások ellensúlyozásaként. elvesztettem a szépségemet betegségek következtében. a páva szimbolizálja a díva énemet, a krumpli a jelenlegi testi valóságomat. de sokáig kérdéses volt, hogy fel tudom-e nevelni a kislányomat. örülök az életnek! a krumpli finom és meleg és tápláló is! ez a test (akármilyen is) kell ahhoz,hogy szeretni tudjam a kislányomat és, hogy engem is szeretni lehessen itt földi viszonylatban 🙂 és milyen jó volt, amikor vagy 10 év után először idén télen korizni mehettem a kislányommal! istenien élveztÜK! jó, hogy van lábam! mert tudok korizni, meg minden más egyebet! huszadrangú, hogy milyen! persze mindannyian hiúak vagyunk (én is, a páva nem halt meg…) és a lehető legtöbbet szeretnénk kihozni abból, amink van és ez rendben is van így. de ne méricskéljünk, ne hasonlítgassunk, mert az kétélű penge és mindkét irányba gyilkos. big hug!

        • “szerintem mindenkinek jót tesz/tenne a nudizmus!”
          nekem az a tapasztalatom, hogy oda többnyire azok mennek, akik le tudják szarni a többieket és elvannak magukban. mindig megdöbbenek, mikor pl. egy nudi part vagy kemping után átmegyünk a fürdőruhásokhoz, és ott sokkal több a tolakodó pillantás, a férfiak nyomuló jelenléte és a nők szorongása, vagy ilyen feszengése.
          egyszer már egészen nagy hassal, terhesen voltam egy nudi kempingben, a hajam olyan sűrű volt mint az ősasszonyoké, tiszta barna voltam mindenhol, a lábam között fújta a szél a szőrt, mikor sétáltunk a kempingben felalá. emlékszem, a lemenő, hűvösödő napban, a Boldogság művészete c. könyvet olvastam a Dalai Lama-tól a tengerparton. képzelhetitek… beleborsózok még most is.
          és ott soha senki nem bámult meg, még terhesen sem, teljes béke volt az emberek között. a konyhaszekciónál békés férfiak lógó fütyivel sikálták az edényeket a csapoknál. na, tiszta nosztalgia lett.

          • Nem diagnosztizálnám az elmeállapotát, de hogy nagyon hasonló bajusz meg dev tükör előtti állapotához (meg még biztos sokakéhoz, akikkel még nem találkoztam), az biztos.

        • Kedves sista, egyetértek! Engem Finnországban rohant meg tökugyanez az érzés, mert rendszeresen jártam szaunázni. A kicsi gyerekeket is beviszik magukkal az anyukák (pár percre), eleinte nekem fura volt, de úgysem bámultak soha a kölykök. Elgondolkoztam: milyen lehet úgy felnőni, hogy tudod, milyen egy átlagos férfi/női test? Hogy lehet vékony, vaskos, szőrös, tükörsima, de főleg, mindenkinél különböző? Hogy igenis léteznek lógó mellek, valakinek pedig sörhasa van? És főleg: hogy ebben nincs semmi különös? Most is járok szaunázni, és wellness hotelben dolgozom, és nem láttam olyan embert, akire azt mondtam volna, hogy hú, de undorító a teste. Kétszer döbbentem le: egy kamasz lány annyira túlsúlyos volt, hogy tiszta visszér volt a lába, ekkor nem a “ducin is csinos” frászba kergető mondat jutott az eszembe, hanem az, hogy ez már egészségtelen, a másik, amikor bejött hozzánk egy fiatal pasi, aki legalább kétszáz kiló volt, és nagyobb melle volt, mint nekem.

    • Ugyanilyen ufó lennék, ha csak ránézek valamire, rögtön rámugrik min. fél kiló. Ha futás után nézek rá valamire, akkor meg csak húsz dkg. 😀
      Amúgy a terhesség-szoptatás miatti súlytöbbletem körüli aggódásomat jelentősen sikerült előre leépíteni teljesen véletlenül a majd 70éves szülész-nőgyógyásznőmnek. Jó előre a lelkemre kötötte, hogy a világért se sorvasszam a lelkem emiatt, többször is kiselőadást tartott a kialvatlanság és szoptatás miatt magas prolaktinszintről (amitől szerinte, ha valakinek túl magas, ha fejre áll valaki se fog fogyni). Persze ettől még vannak lelki tusáim jócskán. (Egyébként ő nemcsak ebben, de egyéb kapcsolódó dologkban is levett a vállamról a lazán-tapasztaltan szolidáris hozzáállásával, de ez már más lapra tartozik.)

    • Dettó. Terhesség alatt alig híztam, és akkoriban 3 év paleo után egész jó formában is voltam, úgyhogy a dokim csak a fejét csóválta, én voltam a ‘sovány kismama’. Aztán a szoptatás alatt simán feljött kb 10 kiló, pedig annyira hasfajós volt a kölök, h gyakorlatilag a végére majdnem minden ehetőt kiiktattam az étrendemből kétségbeesésemben.
      Kalóriailag is hasonlóan működöm, ha nem vagyok drasztikusan szénhidrátcsökkentett diétán, mindegy a sport, nem nagyon fogyok.

  8. Én most elégedett vagyok a testképemmel, de ez kb. 12 éven át nagyon nem így volt. Irigyeltem mindenkit, aki normál tartományú BMI-vel bírt. Főleg a 3. gyerek után nagyon elfajult a helyzet, utáltam tükörbe nézni, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi lehetne hatásos a háj ellen. A sport nem esett jól, futástól, biciklizéstől fájt a térdem, és amúgy is rengeteg ürügyem volt arra, hogy miért _nem tudok_ sportolni.
    Komolyan úgy gondoltam, ennél már csak rosszabb lehet. Jöttek a szörnyebbnél szörnyebb sötét, ápol-és-eltakar típusú ruhák, a minden mindegy alapon való zabálás, és fokozódó önutálat/sajnálat.
    Most jó. 20 kiló lement szűk egy év alatt. Szépek a ruháim. Normális a BMI-m, vékony a csuklóm, van arccsontom. A sport nem kardinális kérdés, de a heti egy pilates jól esik. Sokkal, de tényleg sokkal nőtt az önbecsülésem, nem érzem már láthatatlannak magam (írtam már erről pár hónapja, csak ismételni tudom azt, amit akkor már elmeséltem erről az állapotról).
    Sajnálom a kövéren töltött éveket. Mert én nem hiszek abban, hogy mindegy, hogy nézel ki, csak fogadd el magad akármilyennek. Nem. A soványság (pontosabban a normális testalkat) nem kizárólag esztétikailag helyez egy más szintre; az egészség miatt sem mindegy. Állóképesség, teherbírás, koncentráció -ezek mind jelentősen mások, mint kövéren.

    • Az utolso ket mundattal nagyon nem ertek egyet – oke, hogy a te tested igy mukodik, de az altalanositast nem hiszem el. Nincs most erre linkem, de ugy tunik, a sportossag sokkal fontosabb, mint a suly, es nem fugg ossze vele (nyilvan nem kell egy tonnaig elmenni). Amit most hamarjaban talaltam, az ez: “The meta-analysis, published this week in The Journal of the American Medical Association, reviewed data from nearly a hundred large epidemiological studies to determine the correlation between body mass and mortality risk. The results ought to stun anyone who assumes the definition of “normal” or “healthy” weight used by our public health authorities is actually supported by the medical literature.” http://mobile.nytimes.com/2013/01/03/opinion/our-imaginary-weight-problem.html

      • 1. szerintem nehezen vitatható, hogy 20 kilóval nehezebb testet cipelni jóval nagyobb teher az egész szervezetnek, rosszabb az ízületnek, a szívnek-
        2. ha már hivatkozol, miért nem magyarul? mindenki perfekt angol, azt gondolod?
        3. nem megnyugtató, amit írsz, inkább mondanám kognitív disszonanciának
        4. persze, hogy magamról írok, ki a frászkarikáról írnék, a saját életemben történt változásokban vagyok hiteles – és azt hiszem, elkerülte a figyelmedet, hogy van heti egy fix sportnap, már ez biztos smafu, de ennyit könnyedén tudok vállalni, élvezettel, és ez pont heti egy alkalommal több, mint amennyit túlsúlyosan képes voltam

      • Kövér alatt nyilván a valós, erős túlsúlyt kell érteni, nem egy kis hurkát. Azt, hogy ugyanaz a test kövéren kevesebbet bír, nem nehéz belátni. Van egy alkati dolog, és van az, hogy mozgás híján vastag hájréteg rakódik-e valakire. Nyilván ott van az is, hogy kifejezetten soványan sincs állóképesség, mert akkor meg izom sincs. Az a másik szélsőség. És hogy egy embernél ez pl. hány kiló, meg milyen BMI, az más kérdés.

        • de ez az, hogy itt, amikor nok beszelnek a testukrol utalkozva, akkro kover alatt jellemzoen nem azt ertik, amit te mondasz. es ezert valogatnam meg en jobban, mit mondunk altalaban a koverekrol, meg tisztaznam elotte, kirol-mirol van szo.

          • Igen, pont ezért írtam, amit írtam. Hogy ne keverjük össze a “tükör hazudik” esetét a valós, egészségtelen, mozgást nehezítő túlsúllyal.

  9. Az én életemben a 10+ év elkötelezett önismereti munka voltl az igazán hatásos fogyókúra.
    A következő 10 évben a ráncaimmal foglalkozom.

    • Ez nagyon érdekes, de ha jól vettem ki, még nem teljesen világos, hogy miben áll a kapcsolat. Illetve genetikainak sejteti, miközben magatartásbeli átfedésekre utal … nem teljesen világos számomra. Vagy valami elkerüli a figyelmem.

    • Nem tudtam az elmeletröl, de… ket ismerösöm is anorexias volt hosszu evekig. A gyerekeik aspik, egytöl egyig. Az egyiknek ket lanya van, a masiknak harom. Ezzel persze nem mondom, hogy az elmelet bizonyitott, föleg, hogy az utodaikrol van szo, de mindenesetre erdekes.

      • a (különösen a nőknél sokszor felismeretlen) autizmus miatti beilleszkedési meg életviteli nehézségek bármiféle „genetikai háttér” feltételezése nélkül is simán vezetnek olyan mértékű és jellegű önutálathoz, ami az anorexiát okozza.

    • Tanulmányt én sajnos nem tudok linkelni, de az ADHD-val is van kapcsolata (nem okoskodni akarok, csak hátha van, akit érdekel, ill. releváns számukra) (ADHD blogokon olvasható önvallomásokból vettem az információt, egyébként lehet valami hivatalos forrás is, csak ehhez most túl félrészeg vagyok, elnézést).

  10. Sziasztok!
    Én vagyok az egyik, aki írt és ezúttal is hálás köszönetem neki a hozzáállásáért!
    Amióta az eszemet tudom, kövér vagyok. Ezzel párhuzamosan fogyókúrázok is. Ha minden kiló, amit leadtam lent maradt volna, már nem lennék :).
    Az apropóm az volt, hogy olvastam Kerényi Gabriella könyvét, amit magamra elég találónak gondolok. Úgy gondoltam, hogy ideje lenne a kezembe venni a testem (és lelkem) felett az irányítást és egy jó szakember segítségével a dolgok mélyére ásni. Azonban nem találtam olyan szakembereket a neten, akik hasonló megközelítést alkalmaznának. Írtam ezért Évának, hogy ha lehet a blog közösségének a segítségével jó lenne találni olyat, aki tud nekem segíteni. Valamelyik poszt alatt volt szó a segítőkről. Akkor döntöttem el, hogy Hozzátok fordulok. (Régóta követem már a blogot.)

  11. Világéletemben rondának és kövérnek éreztem magam. A környezetem sem tipródott rajta, hogy ezt megcáfolja, vagy rosszul értelmezett puritanizmusból, vagy mert ez a valóság. Undorító, okádék, gusztustalan: nagyjából ez jut az eszembe, ha a bőrömre gondolok. Mindig alapos, bögyös-faros-hasas voltam. A ’80-as években, egy alföldi kisvárosban rémálom volt nadrágot venni nekem, farmergatyáról nem is álmodtam. Évekig nem néztem tükörbe, nem is fésülködtem, csak ne kelljen látni magam. Ha kritikus vagyok másokkal, akkor magammal szemben hiperkritikus. A fényképeken mindig idétlen grimaszokat vágtam, annyira zavarban voltam (néha most is – csak már azonnal töröltetem). Azért (is) imádtam terhes lenni, mert az életben egyszer nem kellett behúznom a hasam. Aztán bekattant valami, régi fényképek kerültek elő, és néha még most is elképedek egy-egy valahonnan felbukkanó fotón, és üvöltök, hogy de én vékony és csinos voltam, és egész jól néztem ki!!! És három gyerek után, az utóbbi években jobb időszakaimban már képes vagyok reálisan látni magam, és örülök, hogy az a régi póló a 20 évvel ezelőtti képről még rám jön (szigorúan takarításkor!), hogy nem szakadt szét a bőr a hasamon, és ha ritkán fürdőruhába kényszerülök (a gyereksereg szórakoztatása céljából), akkor kb. félóráig vállalhatónak érzem a testem, csak utána szeretnék egy sarokban nyüszíteni. És hálás vagyok a férjemnek, hogy az elmúlt 15 évben szakadatlanul mantrázta, hogy neki én vagyok a legszebb. Aztán ránézek egy újabb fotóra, vagy úgy esik a fény a tükörre, és összeomlok (de legalább már csak hetekre). Nem vagyok a kilók ellensége, az arányosan telt nők mindig elbűvöltek, a tökéletlenségükben gyönyörű ívek, hajlatok, mozdulatok lenyűgöznek. Én csak magamat utálom, én vagyok a saját bántalmazóm. Azt hiszem, testképzavarom van – és ezt most írom le/mondom ki először.
    Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy anyám ugyanebben szenved. Miért nem tudott, akart, volt képes megvédeni, segíteni? Úristen, mi lesz a világszép lányaimmal?

    • “Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy anyám ugyanebben szenved. Miért nem tudott, akart, volt képes megvédeni, segíteni? Úristen, mi lesz a világszép lányaimmal?” Ugyanaz a kérdésünk. Lehet, mert szép lassan előbb-utóbb minden nő növeszt egy ilyet, mármint testképzavart. Amúgy ölellek.

      • Igen, ettől félek. Olyan szépek, felszabadultak, még kerek nekik a világ. De meddig? Köszönöm az ölelést, és virtuálisan viszonzom.

        • És milyen már közben, hogy mi, a lányaink agyalunk, megfeszülünk, olykor bele is gebedünk, miközben a férfiak jellemzően tizedannyira se, nemhogy nem dolgoznak rajta, de sokszor eszükbe se jut.

          • Szerintem dolgoznak rajta, az enyém pl. elég sokat tett azért, hogy a mai állapotom kialakuljon. Mindettőlfüggetlenül nagyon szeretem, de az önértékelésembe rendesen beleavatkozott – eléggé kontraproduktívan.

          • Igen, igen. Nálunk komoly egészségügyi problémáknak kellett előjönnie, hogy x alkalommal összedőljön a világ, majd x+1 alkalom után tegyen is érte valamit. És az első hónap után meglepődött, hogy jééé, tényleg létezik életmódjavulás.

  12. Nos, nálunk az a szokás, hogy az ötven év után Amerikából hazatérő rokont is a seggmérete közlésével köszüntjük a reptéren, majd ezzel humorizálunk az ebédig, amikor is csak azért kussolunk mert mindenki zabál mint a vettmalac. Ez körülbelül csak öt percig akadályozza meg a kedves közönséget abban, hogy a régen látott vendéget a hájával és a súlyával baszogassa, majd a téma jótékonyan elkanyarodik a ‘éstimitesztekottvan kolbászhurkaminden?’ témára, ahonnan már csak egy ugrás a pörkölthiány miatti szemforgatás és az otthoni főzés fölötti megnyugvás, akkor jóvan, Karcsi, mégse olyan sokat változtál te.
    Ha ez a pár óra eltelik sírás, kiborulás és sértődés nélkül, egész normálisan lehet beszélgetni, bár a rántásra vonatkozó és igazehogycsakhamburgervan? típusú kérdésekkel nagynénik és anyósok beugranak azért időnként, kezükben törlőrongy vagy a másik kezük, esetleg egy darab karaj, hátha éhes a vendég, egyen egy jót ha már hazajött.

  13. Nehéz téma ez, és nem is tudok érdemben kapcsolódni, csak meg akartam nektek írni az egyetlen dolgot, ami szerintem hasznos és okos és esetleg segíthet: kedves egyetemi tanárom, Forgács Attila könyve, Az evés pszichológiája.

  14. Én azt hiszem az étellel vagyok nagyon kiegyensúlyozatlan viszonyban. Meg magammal. Az evés számomra a stresszoldás, a szeretetpótlás, az önjutalmazás és az önbüntetés eszköze, többek között. Irigylem a tesóimat például, akik szeretnek és tudnak jókat enni, de mindig meg tudnak állni egy tányér után, ott tudnak hagyni egy fél szenvicset ha jóllaktak már, legyen az akármilyen finom. Hát nálam ez ki van zárva, ha ízlik, és nem diétázom, tuti pukkadásig eszem magam, meg még egy kicsit, néha hallom a hangot is a fejemben, hogy ezt most miért, nem is esik jól, de még megeszem azt a sütit, azért is.
    Vagy ott a másik véglet, én nagyon tudok diétázni. Ha a kezembe ragadom a gyeplőt ez ügyben, nem engedem el, az hétszentség, olyankor nem tudok egy jóízűt enni. Évekig paleóztam például, tűzön-vizen át, teljesen száműzve a kedvenceimet az étrendemből. egy idő után nem is volt nehéz, és ettem finomakat is, de mindig figyeltem.
    Ebből következően az ideális és plusz 5-10 kiló között mozog a súlyom, most épp plusz 5, és utálom már, hetek óta ‘majd holnap’ kezdem a diétát, de minden nap úgy érzem, hogy ezt a napot sem bírom ki brutál adag szénhidrát nélkül. Mostanában tényleg már-már feldolgozhatatlan mértékű a stressz és szeretetpótlékra is nagyobb szükségem van, mint valaha, de nem lehet, hogy az evés legyen a válasz. Ráadásul az evéssel büntetem, pusztítom is magam, mert gluténérzékeny vagyok, pontosan tudom, hogy tele leszek pattanással, kijön az ekcémám és sok egyéb nyavajám, mégis kakaóscsigát reggeliztem ma is, és furdal a lelkiismeret.

    • Csak azt szeretném kérdezni gyorsan, hogy hogyan jöttél rá, hogy gluténérzékeny vagy? Én is ekcémás vagyok, és egy vizsgálat szerint gluténérzékeny is, nálad bizonyítható a kapcsolat a kettő között?

  15. Ülök a székemen és érzem, hogy a hasam rálóg a farmeromra. Állok a buszmegállóban és érzem, hogy a hasam kinyomja a kabátom. Zipzárazom a dzsekimet és érzem, ahogy megakadt a hasamnál. Én vagyok felül és érzem, hogy rázkódik a hasam. Az oldalalom fekszem és érzem, hogy az ágyra terül a hasam.

    És nem teszek semmit. Lusta vagyok kegyetlenül, értelmetlen erőfeszítésnek érzem, hogy edzőteremben izzadjak, mert úgysincs kitartásom fél évig küzdeni. Diétával ugyanez.
    A férjem imád (bírja a hájat), udvarol, szeret, én meg dühös vagyok rá, hogy miért szeret így. Ha megemlítené, hogy fogyjak le, szerintem megölném. Nem is emlegeti.
    Pedig nem is szültem, csak másznak rám a kilók mióta férjhez mentem: közös vacsorák, nagy adagok,napok az ágyban, és valahol dacolok is: annyi évig sanyargattam magam, hogy pasizhassak, most már nem akarom, minek. Közben meg tudom, hogy ez rossz út, és magamnak sem tetszem, mégsem teszek semmit.

      • Nem is mutogattam a hasam. Egyben a látványommal nincs nagy bajom, tudok úgy öltözni,hogy előnyös legyen. Egyszerűen idegennek (és gusztustalannak) érzem a rámnőtt hájat, mintha nem az én testem része lenne. Ronda a formája, az állaga, rossz az érzés, hogy ott van. Aztán lehet, hogy megszokom, de jobb lenne megszabadulni tőle. (Amihez persze nincs akaraterőm.)

        • Szerintem nem akkora a hasad, amekkorának látod. Nagyon szép vagy.

          De vigasztalásul egy kis történet hajnalka életéből:
          Egy időben én is lápaláztam a fogyira és elkezdtem szűztea kapszulát szedni, amitől fogytam is, szép lapos lett a hasam is és tök jó volt…eltekintve attól az apró mellékhatástól, hogy a legváratlanabb pillanatokban fostam össze magam naponta minimum egyszer, de inkább többször. 😀

              • ha már így rákérdeztél, legyen:
                az van, hogy korán kell indulnom dógozni. és otthon nincs mindig idő fotoszintetizálni
                aztán az irodában ülök. ülök. ülök. ülök. ülök. fotoszintetizálás nuku.
                beragad a fotoszintézis.
                és akkor jön a senna tea. ami robbantja a cuccot. na.

            • arnika, ha mar talalkoztunk nekem is van egy modszerem fotoszintetizálás dolgaban mert eppen ugy vagyok en is ahogy mondad. A mustarmag a regi tarsam amit elviselek.
              A Sennaval ugy jartam mint hajnlka ,sot azutan egy ideig gorcsoltem is miatta.

            • na egyre tudományosabb lett az eszmecsere 🙂
              most elkezdtem jegyzetelni, hogy aszongya:
              1. súlyos evészavarom van, és rálóg a hasam a combomra és a szexre gondolni sem tudok, ráadásul csupa cellutisz a combom (röviden és a továbbiakban: CCC)
              2. szénhdrátfüggőségem isvan
              3. ha lenne olyan hogy anorexia és bulimia együtt, az lenne nekem, de ez így nincs együtt ezért nekem az van, hogy zabálás/éhezés cserélgetése
              4. nagyon fontos kérdés a bemenet/kimenet szabályozása, ezt valamiféle egyensúly mentén szükséges kezelni

              5. ha otthon vagyok egész nap akkor bármikor lehet bemenetezni és kimenetezni, 6. míg ha nem vagyok otthon egész nap, akkor belém kövül a fotoszintézis, ezért nagy hírű matematikust kérek fel, hogy dolgozza ki ceruzával, de előtte feltétlenül fogyasztok egy kis zabpelyhet.(szigorúan lefekvés előtt, hogy biztosan rálógjon oldalt fekvésben is mind az ágyam matracára, mind pedig a combomra a hasam)
              +1. kurvára kibukom, ha a zuram hozzá merészel nyúlni a hasamhoz, mert nyilvánvalóan csakis a bosszantásomra és hiányosságom (nem hiányosság inkább többlet, de mindegy is) érzékeltetésére csinálja.
              (semmi értelme nem volt, hogy rövidítettem a ccc-t ,mert nem írtam le újra, ezért leírom, hogy a CCC-mre a legjobb a masszázs)

              kihagytam valamit?

            • Pironkodva vallom be, hogy nekem egyszer a bioboltos szomszéd saját keverésű fosa… akarom mondani fotoszintetizáltatós teájától orgazmusom lett hajnalra. Gondolom, rossz helyre ment a görcs. 🙂

          • Látom lemaradtam a buliról 🙂
            Így megkésettként elmesélem, hogy én is ittam szedtem szűzteát és szennateát és mályvateát, amik a lapos has mellett sok-sok élménnyel gazdagítottak. Szociológiai továbbképzésem részeként olyan helyekre hajtott a szükség, ahová sosem mentem volna önszántamból. Ja, és azóta hiszek az emberi akaraterőben. Amikor rádjön a szapora mikor a Mecsek közepén kanyarog a busz, és TUDOD, hogy fél órán át nem fog megállni, de mégis kibírod, sőt méltóságteljesen hazasétálsz az az igazán empowerment:)

            • 😀
              Nekem nem mindig sikerült ez. Nem ígérem, hogy gyakorolni fogom a tükör előtt.

              Erről eszembe jutott valami, de az annyira extrabizarr lenne, hogy inkább elteszem máskorra.

            • Hajnalka! ez nem ér! mosmámongyadelamia zeszedbe jutott.

              egyébként Devorah! ez nekem is megvolt! a hascsikarások üteme és ismétlődése gazdagították a testképemet. ez tuti.

            • Kizárt, egy időben sokat közlekedtem ökölbe szorított ánusszal, könnyező halántékkal, semmi méltóságteljes nem volt benne. Abban sem, hogy hazaérve először rontottam a mellékhelységbe, csak utána vettem le sálat-sapkát-csizmát.

            • cunningman, a hajnali félrement görcsnek a teához vagy a bioboltoshoz van inkább köze? (bocs, ezt nem hagyhattam ki). Most vagy fél órája a te vallomásodon nevetek, és elég nehéz abbahagyni.

            • Abszolút a tea volt, de sajnos utána hiába ittam szorgalmasan, nem sikerült a hatást reprodukálni (pedig ilyen ínséges időkben az ember mindennek örül). 🙂 Egyébként nem ajánlanám senkinek, nem is én ittam igazából, hanem anyám, és egy idő után hozzászokott a szervezete, és nélküle már nem is igen tudott produkálni. Ilyen méregtelenítő teakeverékként futott, szerintem az ismerősök voltak a tesztüzem, de a hashajtáson kívül nemigen csinált semmit.

          • Bazzeg Hajnalkám sírva röhögök. Amúgy a gyógyszerész barátnőm mondta, hogy fogyibogyókat sem szabad dolgozni járó nőknek szedni, mert úgy hatnak, hogy nem engedik a zsírokat megkötni a szervezetedben és ugye az a legváratlanabb helyzetekben kiürül és mit szépítsük gyakorlatilag befosik az ember. De legalább szép vékony lesz.

      • Á, Éva. Lehet ide linkelni edzős-fogyókúrás oldalt? Nemrég találtam egy edzőnő oldalát, és tetszenek a megközelítései,nekem segít. De nem akarok reklámozni.

      • Jaja, pontosan! Épp tegnap is. Majd mi mutatunk neked nadrágra/ágyra omló hájakat és hasakat. Najó, akkor csak én. Pika túlspilázza.

    • Ha csak a hasadon van egy kis háj, tornászkázni meg lusti vagyol és amúgy se biztos, hogy használna ott, akkor esetleg kipróbálhatnád azt a kanalas, helyileges masszászolást házilag. Aszongyák, hatásos. És mérsékelten macerás.

    • Jaj, ez a has dolog. Én vékony vagyok amúgy, 53 kiló, pici mellekkel, épp ezért érthetetlen és feltűnő részem a dudorodó has. Már néztek miatta terhesnek. Irigylem azokat, akik fenékre híznak, az legalább egy bizonyos mértékig csinos, de ez, ami nekem van, ez semeddig sem.

    • Hű, nem tudom, ezt most hova fogja berakni, de árnikának menne: én úgy tudom, van olyan, hogy anorexia meg bulimia egyszerre. Bulimarexia. http://www.drdiag.hu/kereso/diagnosztika.adatlap.php?id=71695
      Meg van EDNOS (eating disorder not otherwise specified – http://en.wikipedia.org/wiki/Eating_disorder_not_otherwise_specified), ami elvileg a leggyakoribb étkezési zavar. Mondjuk én is ezt mondanám magamra. Jó érzés, hogy legalább neve van.

    • Jaj Dev ne öljél meg léciléci, de a modoros cikkét az együtt hízó fiatal párokról most muszáj belinkelnem ide (legalább röhögjünk) 🙂
      http://modoros.blog.hu/2009/11/09/ketten_a_vilag_ellen
      “Kezdetét veszik a közös bevásárlások, otthoni főzőcskézések, étterembe járások, lustálkodások, a másik rossz étkezési, nassolási szokásainak átvétele, és ezek együttes folyományaként az együtthízás.”

      • Nemondja, nemondja, olvastam már a cikket, és olyan boldog lennék, ha magunkra ismernék!
        De nálunk csak én hízok. A zember pálcikaszerű és gazdaságtalan a fenntartása. Száznyolcvan centi és a hetven kilót kőkemény zabáltatással lehet csak tartatni vele. Mert amúgy elvegetál hatvanöt körül, ha minden éjszaka szalonnát zabál, akkor nagy duzzogva felszed két kilót.
        Áhh, igazságtalan az élet.

  16. Behozhatom a gender szempontot?

    A húszéves érettségi találkozón a lányok ugyanolyan alakúak, mint a gimiben, egy-kettő még fogyott is.
    A fiúk fele ugyanolyan, a másik fele eléggé meghízott.
    Csak nőknél elvárás, hogy tartsák a kamaszkori súlyukat?

    • Tök jó, hogy ezt behoztad.
      Pontosan ezt tapasztaltam én is az érettségi találkozón, tisztelet a nagyon kevés kivételnek.

      Elrettentő példa az én férjem is lehet, aki 48 kg-al érettségizett, ötven éves korára pont megduplázta ezt a súlyt 🙂 De nem bántom, mert éppen fogyókúrán van – viszont itt szeretném jelezni, hogy az élet igazságtalan, mert néhány hónapja csak annyit csinál, hogy nem eszik édességet, és már sokat fogyott.
      Én szinte évek óta nem eszek édességet – csak nagyon ritkán, de én nem fogyok 😦

    • Szerintem azért az is számít, hogy a nők teste kész van kamaszkoruk végére, a férfiaknál ez cirka 10 évvel tovább tart. Szegény férjem hülyén is nézne ki, ha olyan lenne, mint 18 évesen. 🙂 Nőtt is, hízott is utána bőven, és milyen jól tette!
      Persze a mérce sajnos ettől még kettős marad.

    • Nem tudok saját tapasztalatot hozzátenni, műszaki suliba jártam, egyetlen nő voltam a húszéves talin. Viszont mifelénk a sörhasat – csak férfiakon – szokás Tekintélynek nevezni. Ezt most nem szándékosan írtam nagybetűvel, de így hagyom.

    • a lányok szültek párat, heti x alkalommal tornáznak, permanensen diétáznak, kacsingatnak a plasztika felé. hajuk festve, fodrászolva, testükön nyoma nincs szőrnek, körmük, stb. ne menjünk bele.

      pasik kopaszodnak, őszülnek, ami egy nő számára ajándék, fele túl a váláson, nemhogy fodrászhoz, még fogdokihoz sem igen járnak, a karizmukat a söröskorsó emelgetésével edzik, és mégis, gyakorlatilag gond nélkül találnak új nőt, ha a régi már unalmas, megbolondult, nem főz rendesen, nem élvezi a nagyon muszájt. új nő, új élet, a gyerekek és a régi összes hozadékával együtt marad a nőnél, aki tornázik, diétázik… és még mindig csak azt érzi, hogy nem bírt elég jó lenni.

      én nem érem, bevallom. de néha úgy érzem, bele kell pusztulni

  17. Velem igazságtalan az élet. Amikor irtó sovány szúgyoglábú kislány voltam (80-as évek) persze még a normális testalkat volt a divat. Nyáron kínban voltam folyamatosan, gyűlöltem a rövid cuccokat. Aztán egyszer a szomszéd néni hetedikes koromban azt mondta, milyen szép hosszúak a combjaim. Meglepődtem. Aztán nagyon későn kezdtem serdülni, 16 éves koromban. Majd 18 évesen hízásnak indultam, ahogy a növésben megálltam. Ekkor már persze a minél vékonyabb csajok lettek a menők. Folyamatos fogyókúra. Ami odáig fajult, hogy a hét hat napján colalight-on éltem, a vasárnap pedig „evős nap” lett. El tudjátok képzelni, mi mindent összeettem. Egész héten azt vártam. Terhesség, kevés hízás, majd pár nap alatt a terhesség előtti súlyomnál kb 5 kilóval kevesebb lettem. Minden fogyókúra, pláne mozgás nélkül, folyamatos csokizabálással. Ja, persze egész kiskoromtól szénhidrátfüggő vagyok, nagymamám minden nap képes volt a család pörije mellé palacsintát, gombócot, ezt-azt csinálni, csakhogy egyek valamit. Szóval terhesség után ujjongtam, nem kell fogyókúra, zabálás, soványság. Második terhesség, ugyanígy. Aztán vissza a melóba. Hogy tartani tudjam a súlyom, újra az „evős napok” beiktatásánál tartok, csak a koplalás egyre nehezebb. Tegnap nem bírtam ki, egész délután ettem. Csokit főleg. Estére úgy gyűlöltem már magam, hogy nem bírtam fürdés közben magamra nézni. A pasim meg örült, hogy vele vacsorázok. Vajas kenyeret, aztán vajas-lekvárosat. Ma meg puffasztottlófaszt fogok ebédelni. Hát így. Hiányzik az egyensúly. A cigi meg pláne.

    • Ó, borsó, nagyon veled érzek! A puffasztottlófasz egyébként annyival kevesebb kalória, hogy megéri enni?

      Egyik kezemben cigi, másikban csoki, mert egészségesen meghalni tök vicces volna. Lehet, pár év múlva, mikor húzom magam után a kórház folyosóján az infúziós állványomat-útban az udvarra cigizni-másképp fogom látni a dolgokat. Nem tudhatni.

      • A puffasztottban sokkal kevesebb a kalória és tovább lehet nyammogni. Persze nem magában eszem, rákenek eztazt, meg sok zöldséggel. Mivel a kenyeret imádom, abból sokkal többet megennék.
        Jön a fagyiszezon szerencsére. Olyankor 1 liter krémkönnyűt szoktam ebédelni, csokisat vagy puncsot, aztán aznap már semmit.

    • nahát!
      azt hittem így csak én élek! csak én vagyok ennyire kiegyensúlyozatlan, de akkor nem is!
      én éhezek/zabálok. ezt cserélgetem.
      a köztes időben ülök és sportolok
      a sport az azért kell, mert addig sem zabálok.

      • A körülöttem élők meg nem értik, mitől függ, mikor nem tudok nemet mondani a kajára. Néha én sem. De általában hetente egyszer zabálo. Szó szerint.
        A sport kizárt. Nincs rá idő. A gyerekektől tudnám lecsípni, vagy az alvásból. Terveim azért vannak, hogy körbefutom a lakótelepet, a fiúk meg jönnek biciklivel. Persze futni utálok. Sosem csináltam még addig, hogy élvezzem is. Illetve, ha hamarosan meglesz rá a pénzem, megveszem álmaim bicaját, azzal járok melóba. Az 6-7 km. Oda is, vissza is.
        És még Bajuszéra lejjebb: nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett a testével anélkül, hogy sanyargatná.

        • nekem egy kicsit több idő jut rá, mert már megnőttek a kölykök.
          a futásról: 30 perc után jön a flash, ha ezt nem várja ki az ember, akkor nem jó az élmény.
          (eljutni oda, hogy jó legyen. az a macera része. elindulni, felöltözni, rávenni a testem, hogy lendüljön, induljon. aztán róni a köröket. de jön a flash, mindig jön. megéri)
          én is biciklivel járok dolgozni (8-8 km) de heti kétszer átmegyek a hegyere budára angolra, akkor 30 km megvan összesen. de abban nincs flash. abban A-ból B-be eljutás van. az élvezet része inkább szellemi értelemben van: jó, hogy nem állok a dugóban, jó hogy a saját testemmel, izmaimmal érem el az úticélt.

          • Sajnos futásban nem jutok el fél óráig. Tavaly tobbször nekiurottam, de valahogy elfogy a levegő, fáj a mellkasom, elzsibbad a nyelvem, a szám. Föladtam. A bicajozás meg egy álom, tavaly jártam dolgozni kölcsönbringával egy ideig. Csodálatos volt, reggel még hűvös, délután a menetszél. Össze sem hasonlítható a hatvanhatos busszal. És bónuszként izzadós sem vagyok, szépen nyugdíjas tempóban letekertem azt a pár kilómétert. Várom.

            • Aki rég nem sportolt (rendszeresen), és nem érzi fittnek magát, az ne akarjon fél óra futással kezdeni, mert akkor nagy valószínűséggel nem fogja megszeretni a futást!
              Ajánlom ezt az edzéstervet:
              http://edzesonline.hu/edzesterv/5/elso_5_kilometerem
              Úgy tudtam magamról, hogy utálok futni. Aztán kiderült, hogy nem. (Annyian futottatok itt, a blogon, élen Évával, hogy rávettem magam, hátha kedvet kapok, a lábam meg mindig kéznél van ugyebár.) Betegség majd terhesség és szoptatás, gyereknevelés miatt több mint három évig nem mozogtam, amikor ennek az edzéstervnek nekifogtam, és sikerült majdnem a végéig elérni. És közben jól éreztem magam. De aztán megint terhes lettem (és nem bírtam felkelni hajnalban, amikor lehetőségem lett volna futni), úgyhogy most megint várom az alkalmas hajnalokat.
              Okostelefonra még alkalmazás is letölthető, ami számolja a futandó perceket és a szüneteket.

      • Sajnos én is össze-vissza eszem, délelőtt legtöbbször semmit – kávét – délután ebédelek és sokszor eszem egészségtelen dolgokat. A legnagyobb baj, hogy családilag esszük ezt, kb. 15 féle étel váltogatva. Ilyenek, hogy humusz, vadrizs, tofu, cukini, teljeskiőrlésű dolgok, halak,olivaolaj szóba sem jöhet. Nem szeretjük. Nem bírjuk megenni.

    • Általában én is borzasztóan össze-vissza eszek. Mivel a napjaim azzal telnek, hogy a két munkahelyem közt ingázom, sokszor előfordul, hogy egész nap nincs időm enni. A legtöbb esetben viszek magammal kaját, de egyszerűen nem akad tíz perc, amikor ehetnék, ha meg beszorítom. akkor gyorsan befalom az ételt, és utána rosszul esik, megfájdul a hasam.

      Este, mikor fél nyolc fele hazaérek, már nem szabadna enni, de sajnos gyakran szoktam, mert ekkorra már nagyon éhes vagyok, lelkileg kimerült, főleg, ha szar napom volt, és akkor egyszerűen muszáj ennem valamit – főként szénhidrátot, és borzasztóan tudom kívánni az édeset. Amikor diétáztam, nagyon nagy önfegyelemmel meg tudtam állni, hogy ne egyek édességet, de volt, hogy bőgtem, annyira kívántam volna.

      Egyébként én akkor szoktam felszedni, amikor nagyon sok a munkám, mint ahogy most is. Ilyenkor minden lelkierőmre szükségem van arra, hogy reggel fel tudjak kelni, el tudjak indulni, el tudjam látni a munkámat – és arra már nem marad energiám, hogy nemet tudjak mondani arra, ami finom, és a sivár napokban jelenthet egy kis örömet a számomra.

    • Szerintem ebből talán látszik, hogy sokkal többeket érint, mint először gondolná az ember. Hasonlatos lehet a hólabda-módszerhez a mintavételnél.

  18. Van köztetek olyan, aki teljesen elégedett magával, szereti a testét, normálisan eszik, semmit nem tagad meg magától, és kiegyensúlyozottan viszonyul ehhez az egészhez? Olyan jó lenne olyat is olvasni… Döbbenet, mennyien vagyunk súlyosan frusztráltak.

    • Hát, izé, én most halkancsendben feltenném a kezem, hogy egész komfortos vagyok magammal, jókat eszek, és sokat futok, meg csinálok olyan dolgokat, hogy erősnek és fittnek érzem magam, és az ágyban sincsenek komplexusaim. Uff.

      • De jó, légyszi részletezd! Mindig így volt? Fejlôdės eredménye? Vagy eleve gyerekkorodtól azt kaptad, hogy oké vagy? Semmi szálka? Mesélj!

        • Mindig? Á, dehogy. Az utóbbi pár évben lett ez így. Ahogy képviselőné is említette: önismereti munka (nekem már több mint 10 évnyi van a hátam mögött), mellé rengeteg futás, amitől nem lettem vékony, nem nézek ki sportolónak, 40+-os csomagolásban, azaz a koromnak megfelelő állagban leledzem, de a futástól erős lettem, fitt, magamhoz képest elképesztő szuflám lett, és nagyon büszke vagyok magamra a félmaratonjaimért 🙂 A lábaim továbbra is görbék és rövidek, de ó milyen erősek, és én már erre gondolok. Szeretem használni a testem, kertészkedni, gyalogolni rengeteget a négylábakkal, táncolni és szeretkezni, ezekre nem sajnálom az időt, energiát. Egy ideje nem eszek fehér lisztet és kristálycukrot, de ettől még nagyon jókat eszek, csak váltottunk xilitre, és ezzel csinálunk óriási desszerteket.
          Ha a múltat kérdezed, totál terhelt test- és énképpel indítottak el otthonról, én fejben voltam erős, meg lelkileg, de a testemre soha nem voltam büszke, nemhogy szerettem volna. Annyi mindent kellett átdolgozni önismeretben, időszakonként pokoli fájdalmas volt, de most azt mondom, megérte.
          Ja, és ki ne hagyjam, nekem a Hospice ebben (is) segített. Értékelni az egészséges testet, és nem abuzálni.

            • Köszönöm, azóta gondolkodtam ezen, és bennem úgy van, hogy az két külön kategória: jól kinézni, és jól érezni magam. A kettő néha összeér, az lebegős állapot, de ha nem, akkor mindig arra szavazok, hogy jól érezzem magam, függetlenül attól, hogy nézek ki. Amikor kérdezted, hogy milyen témákról olvasnánk szívesen, nekem dobogós volt a testtudat, a test jó értelemben vett használata, az izom, az erős gerinc, a ragadozó könnyedsége. Sokszor gondolom, hogy méltatlanul elhanyagolt téma a nők között, hogy a fizikai erő megléte, a – nem versenyszerű – mozgás milyen sokat jelent, mennyi tartást ad. Hogy a fizikai határaink kitolása micsoda sikerélményt tud jelenteni, és milyen kölcsönhatásban van a lelki állapottal, és (igen!) a személyiséget is hogyan formálja. Nem bánom, ha nem leszek népszerű, de akkor is megírom, hogy én nem szeretem olvasni, hogy ez a téma előbb-utóbb belefut fogyókúrás linkek meg módszerek és tippek ajánlgatásába, pedig sokkal nagyobb jogosultsága lenne az edzés, vagy akár csak a több mozgás (pl. gyaloglás) súlyozásának. Ez nyilván csak az én véleményem, én így látom.

              • Az edzéshez: tök jó érzés már közben is, meg utána. Endorfin-fröccs. Egyszer egy biciklizgetésem kissé eldurvult. Mire a túlélő-részből kivakartam magam (szó szerint, egy pocsolyánál mostam ki a villák közül a sarat, ami megfogta a kerekeket), remegett kezem-lábam. De vigyorogtam hazafelé, mint pék kutyája az égett kiflire.

            • Naja hozzászólására.
              futok, gyaloglok, biciklizek.
              közösségi kezdeményezésem eredményeképpen kedves törzskommentelő-társ csatlakozott a hétvégi gyaloglásomhoz.
              nekem az egy külön eufória, hogy neki is jól esett.
              a dolog nyitott. gyertek!
              szombaton és vasárnap délelőtt tegyük tele feminizmussal a budai erdőt!

          • Najának:
            (hű, de nehéz találni egy pontot, ahol hozzá tudok szólni) 🙂
            “Nem bánom, ha nem leszek népszerű, de akkor is megírom, hogy én nem szeretem olvasni, hogy ez a téma előbb-utóbb belefut fogyókúrás linkek meg módszerek és tippek ajánlgatásába, pedig sokkal nagyobb jogosultsága lenne az edzés, vagy akár csak a több mozgás (pl. gyaloglás) súlyozásának. Ez nyilván csak az én véleményem, én így látom.”

            Teljesen egyetértek az egésszel, amit a mozgás-dologról írtál (mint ahogy általában is szájtátva olvasom a hozzászólásaidat), nincs egészen egy hónapja, hogy a jó nekem-ben ujjongtam az első edzések mámorában. Az oldal, amit ajánlottam volna (gondolom, erre reagáltál) kifejezetten mozgós és ezdős, a “fogyókúra sötét titkait” leleplezős, sőt még gender-szempontból is egész érdekes, pl. mikor a narancsbőr-probléma társadalmi hátterét fejtegeti. Semmi gagyi. De még nem kaptam engedélyt Évától.

            • “Az oldal, amit ajánlottam volna kifejezetten mozgós és ezdős, a “fogyókúra sötét titkait” leleplezős, sőt még gender-szempontból is egész érdekes, pl. mikor a narancsbőr-probléma társadalmi hátterét fejtegeti. Semmi gagyi. De még nem kaptam engedélyt Évától.”

              Dehogynem kaptál engedélyt, azt írta Éva, hogy: “Persze, bármit, csak ne ilyen Norbi-szcientológia-turul cucc legyen.”

    • normálisan eszik vs semmit nem tagad meg magától…?

      Képtelen vagyok megtagadni magamtól dolgokat, de az nem a normális evés kategória 😀
      Szerintem rengeteg a kísértés, a mesterséges inger, amikre vagy evéssel, vagy megtagadással reagálsz. Sehogysem nyerhetsz, mert az egyiktől hízol, a másiktól frusztrált leszel.

      • Én erre azt csináltam, illetve így alakult, hogy nagyon jó minőségű kajákat veszek, Helyeken is meg itthonra is, de ilyen szégyentelenül, és nincs pofám túl sokat enni belőle, kb. mint a fotón, ez fél napi. És miközben eszem, érzem, hogy jó nekem, ez ilyen sznob izé, hogy felsorolom magamban, mit ettem, és olyan jól hangzik. Nekem most egyszer csak tavasz lett, ami megdöbbentő különbség, és nézem a polcon a csokoládémisszió küldeményeit, simogatom a tekintetemmel, vagy két kocka mondjuk, mint ma is. Jobban érdekel most a fény, meg a ruháim, meg a zene, és tök jól vagyok. Pedig voltak nekem falásrohamaim, hajjaj.

          • Ma végigpásztáztam a legközelebbi bolt polcait. Szar, szar, szar, mű, mű, mű, ez jó, de qrva drága, szar, szar, drága, nem friss, nem szép, mű. Kábé a tej és a sajt a jó, a többi ehetetlen. Mindent innen veszek, mert nem tudok piacra járni. Ennyi volt az egészséges étkezés.

            • Süss kenyeret. Egy okos pék mondta, hogy gyakorlatilag a boltban kapható lisztek mindegyike elfogadható, mert az igazán vacakot elviszik a pékek a malomból.

    • Én most elégedett vagyok (ha innentől kezdve életem végéig ez lenne a formám, nem volna vele gondom). De az étkezésem egész sor korlátozással van teli. Ha azt ennék, amit akarok, megint akkora lennék, amekkora soha többé nem akarok. Tehát nekem nem nagy ez az ár. Szerencsére éheznem nem kell, csak odafigyelni.

    • Azt hiszem, ja, én. De ez csakis őrült szerencse, mert szart se teszek érte, mindent eszek, főleg sok édességet, éshát no sport, ahogy Churchill mondta. Igaz, hogy 24 vagyok. Szülés előtt még két dolog volt, ami nem tetszett magamon, utána döbbenetes módon a combomból is lement valamennyi, pedig esküszöm, nemigen híztam rá közben. A lapos, formátlan fenék maradt, evvan. Nekem az arcbőröm tudott elég gáz lenni (bár a terhességem óta sokat javult) és a férjem kőkemény munkája eredményeképp mára teljesen el tudtam engedni a makulátlan arcbőr-eszményt, már sokat járok smink nélkül.
      Szóval én vagyok a 180 centi magas, 60-egynéhány kilós, nagymellű, szőke nő. És közben Damoklész kardja felettem: anyámat gyermekkorától fogva, vidéki mentalitással módszeresen hizlalták, irgalmatlan túlsúlyos volt magas vérnyomással, 31 éves koráig húzta a szervezete.

    • A testemmel jól megvagyok, mondjuk az enyémet könnyű szeretni, hosszú is, vékony is alapból. A mellem lóg, de cicifixben nem látszik, a hasam löttyedtebb, mint amit szeretek, de ha igazán zavarna, nekiesnék haspréssel vagy lábemeléssel. A fejemen sose szerettem semmit, de ha a szülei Nagyorrúnak szólítják az embert pici gyerekkorától, és az anyja stikában lefizeti a fodrászt, hogy tudta nélkül fesse be a kamaszlánya haját hogy “kinézzen már valahogy”, akkor ezen nincs mit csodálni. Én kb 35 évesen jutottam el oda, hogy kibékültem a külsőmmel. Akkor tréningszerűen megtiltottam magamnak mindent, diétát, tornát, kencét, új ruhát, sminket, fodrászt. Kb 3 évig tartottam. Aztán annyi plusz súly került rám, hogy kénytelen voltam tornázni járni, mert a séta közben súrolódó belső combomon véresre dörzsölődött ki a bőr. Megszerettem az edzést, nem azért, mert leadtam vele kb 20 kilót (sose volt mérlegem, csak saccolni tudok), hanem a sikerélmény miatt. Az edzéshez alakítottam ki az új, könnyen karban- és tisztántartható frizurámat. Be is festettem, mert őszebb vagyok, mint amennyinek érzem magam. Még mindig nem sminkelek, és hetente kb egyszer jut eszembe a hidratálás. Nem változtatnék semmin. A képhez tartozik, hogy évek óta egyedül élek, senki más nem is lát, nemhogy vélt vagy valós elvárásai lennének a külsőmről. Lehet, hogy így könnyebb. Ja, és én vagyok az a mutáns, akinek ízlik a diétás kaja, madáreledel. Mindenből a csökkentett zsírtartalmút veszem, és hetekig nem tudom megunni a puffasztott rizses akármit, csak úgy magában.

        • Úgy becsületes, ha hozzáteszem, nem rajtam múlt. 25 éves koromig szanaszét műttettem volna a fejem, ha van miből. Aztán jött a “ronda egy fej, de az enyém” hozzáállás, és csak a terápiák és önismereti munka után lett az az érzésem, hogy tulképp egész jó alapanyag vagyok. Szépnek soha nem láttam magam, csak dögösnek.

    • Szerintem ez igaz rám, de a női léttel annyira együtt jár, hogy ne légy elégedett a testeddel, vagy legalább foglalkoztasson a dolog, hogy néha elbizonytalanodom, elégedett vagyok-e tényleg. De az vagyok 😀

    • En is meg vagyok magammal elegedve, de az, hogy mit tagadok meg magamtol, az szubjektiv, en ugy erzem semmit, amire szüksegem lenne, nyilvan mas ugy gondolja, sokmindent, mert pl. nem eszem szemet eteleket, es felesleges kaloriakat.
      Nem megtagadasbol, egyszerüen hidegen hagy, nem erdekel az ocska edesseg, az ocska feherkenyer, stb.
      Sportolni szeretek, erre heti 5 nap csipek le idöt, reggel fel 7-kor mar a kondoteremben vagyok, vagy este, vagy itthon ,de egy ora naponta kell( 10 perc bemelegites, 30 perc edzes , 10 perc nyujtas,zuhany) nincs kifogas, csak betegseg.Mindig igyekszem a hatarokig edzeni, nagyon intenziven.
      6. nap mindig joga.
      Kerekparral közlekedem a varosban, de azt nem szamolom sportnak.
      Szeretem a testem, szerettem terhesen is, ugy erzem, meg kell adnom neki a tiszteletet azzal, hogy formaban tartom, igenyesen taplalom, finom holmikba bujtatom .
      Azt, hogy mas mit gondol, nem erdekel, nekem igy jo, a ducikat soha nem velemenyezem, az ö dolguk, ez meg az enyem, senkinek, csaladnak sem, ferjnek sem, senkinek sem akartam soha megfelelni, csak magamnak.

    • Jelen. Mondjuk kellett hozzá jó pár év, heti öt edzés, egészséges ételek, rászokni a reggelire, leszokni a vacsoráról. Ma már egyik sem kényszer, élvezem ezeket. És hogy sosem látott izmokat fedezek fel magamon. És már arányosnak látom a fenekemet.

  19. A bevezető alapján azt hittem, hogy olyan történeteket fogok majd olvasni, amik anorexiáról és bulimiáról szólnak, illetve, hogy ezek megélői hogy emlékeznek arra az időszakra, amíg benne voltak és hogy tudtak kimászni belőle. Vagy ha nem is saját maguk voltak az áldozatok, esetleg a kamasz lányuk evészavaros, és szülőként megélve mesélik el az utat, ami oda- ill kivezetett belőle. Továbbra is megköszönném, ha valakinek van ilyen története és már tud róla beszélni.

    Ez az egész testképzavaros história nekem ott fáj, hogy ugyan azt mondom, hogy magamnak akarok megfelelni, meg engem zavar, ha nagy a hasam, mégiscsak a külső elvárások által megfogalmazott kép felé igyekszem formálódni akár fogyással , akár hízással. Évekig rendszeres tagja voltam egy netes fogyi fórumnak, még egyszer leírom : évekig. Én már kiléptem, nem érdekel a téma, hogy ki mikor mit eszik, és hány dekát fogyott az előző naphoz képest. De amikor benne voltam, tényleg ez határozta meg az én aznapi hangulatomat is, hogy mennyit mutatott aznap reggel a mérleg. Frusztrált, ha nem tudtam teljesíteni az aznapra előírt menüt, és a gondolataim gyakorlatilag folyamatosan az ételek körül forogtak, hogy mikor ehetem meg a következő adagot, és holnap mit fogok enni. Lefogytam 8 kilót 3 hónap alatt, az azóta eltelt évek alatt majd mind visszajött, de most már nem zavar. Akkor rosszul érzetem magam a bőrömben és ez ígért valami pozitív javulást, most relatíve megvagyok (többek között ennek a blognak is köszönhetően) és eszem ágában sincs diétázni. Sőt tovább megyek: nem is igazán érdekel, hogy mit eszek és megbolondulnék, ha a családom elvárná tőlem (bár lehet, hogy titkon elvárja) , hogy minden nap főzzek. Brrrr, még a gondolatra is kiráz a hideg.

    Sista és Naja megközelítése nagyon tetszik és mélyen egyetértek. Na és persze Hajnalkáé 🙂

    • Nekem kamaszként volt egy néhány évig tartó enorexiás epizódom. Ez azt jelentette, hogy szigorú szabályok alapján ettem, mit, mikor, mennyit…. éheztettem is magam, meg votl benne egy csomó lemondás, de a lényeg akkor is a tudat…. hogy minden gondolatod a kajálás és a fogyás-hízás témaköre körül forog. Mindemellett a legalacsonyabb súlyom akkor is 52 kiló volt a 164 centimhez, tehát a tökéletes BMI…. Aztán egyszer csak elmúlt, esküszöm, nem emlékszem, hogyan. Elkezdtem rendesen kajálni, akkor amikor épp éhes voltam, ezzel párhuzamosan enyhült a szorongásom és beindult a pozitív kör…. És láss csodát, hamarosan elnyertem az 57-58 kg-os ideális sajátsúlyt, amire beállt szépen a szervezetem, és kb 20 évig egyáltalán nem kellett vele foglalkozni. (Mondjuk én mindig rendszeresen sportoltam.) Ahogy egyre jobbban kibékültem magammal (nem kis belső munka során), úgy hagytam fel a testemmel való kényszeres foglalkozással és kezdtem az örömelv alapján élni. A mostani plusz tíz kiló ami rajtam van már jórészt hormonális változások következménye, az én koromban normális (igaz, korábban jött mint kellett volna, betegség és gyógyszerek miatt,, de már beletörődtem).

  20. A sors ironiajakent elem meg, hogy ez a poszt ma jelent meg, amikor is en a varva vart sielesemet es szabadsagomat toltom, de sieles, jo eves es napon beszelgetes helyett etelmergezessel fekszem a szallason. Vegigokadtam az ejszakat es ugy erzem nincs igazsag a foldon… 😦

    Az eveshez valo viszonyom eleg hullamzo es viszontagsagos volt. A testkepemet allandoan a kulso reakciokhoz es beszolasokhoz igazitottam kicsi koromtol kezdve. Ez is milyen mar: fiu ovodasokat is basztatnak h tul sovanyak? Nekem ez volt kora gyerekkoromban, vekonyka voltam. Aztan 10 eves koromban elkuldtek a szuleim 3 honapra az USA-ba a nagynenemhez nyelvet tanulni. 10 evesen ez hatalmas trauma volt. A gyerekek csufoltak, bantottak, nem kaptam szeretetet otthon, csak lebaszast sok mindenert (mashogy eltek, nem voltak ilyen koru gyerekeik, csak kisebbek, rosszul kezeltek pedig nagyon kedves gyerek voltam). Egyenes ut vezetett a banateveshez, ami ugye mondanom sem kell hova vezetett? Ettem es sirtam. Nagyon meghiztam a 3 honap alatt a sok cukros, alacsony taperteku szartol. Hazamentem es szeretet helyett jott a sok visszajelzes, h kover vagyok. Lefogytam. Az anyukam vitt minket sportolni de azt hiszem ot jobban zavarta a sulyom mint engem. Kb 15 eves koromig oke is volt minden. Akkor elkezdtek csufolni h kicsi a mellem viszont nagy a seggem. Drasztikus fogyokuraba kezdtem. Napi 4-5 joghurt volt az adagom. Ennyi. Igy teltek el hetek. Hogy ezzel a szuleim miert nem kezdtek vlmit az nem csoda, mar reg nem volt bizalmam es meg sem osztottam semmit. Anorexias voltam es 48 kilo a 170 centimhez. Amikor mar kenyszeritenem kellett magam hogy egyek es kb 200 meter setatol kifulladtam, belattam h baj van. Fokozatosan kezdtem tobbet enni es mast is. Jol lettem, es orultem h mindenhez van akaraterom. 16 eves korom korul volt egy jo evem, amikor jol voltam, normalisan ettem. Aztan ahogy romlott az apam egeszsegi allapota, ugy kezdtem el megint banatenni es habzsolni (4 szelet retes egy delutan, huss). Persze hizni nem akartam igy elkezdtem hashajtokat szedni es minden szart, amihez hozzajutottam. Ez megint addig ment, amig nagyon rosszul nem lettem es komoly hasi fajdalmaim nem voltak. Fokozatosan leszoktam mindenrol es sportolni kezdtem. Nagyon nehez volt eletmodot valtani, senki nem tudta mit muveltem magammal es nem is beszeltem rola mert szegyelltem hogy ilyen gyenge es labilis vagyok.
    20 es 25 eves korom kozott nagyon sok odafigyelessel es onismeret gyakorlassal normalizalodott a testkepem. Jol voltam es egeszseges kb 54 kiloval. Aztan volt egy bantalmazo kapcsolatom, ahol en meg akartam felelni es nem ettem. 49 kilo lettem ujra. Mast nem csinaltam, csak szorongtam es alig ettem hogy szeressen ez a fasz. Ez a kapcsolat 28 eves koromban ert veget. Azota jol vagyok es teljesen stabil. A sulyom 53-58 kilo kozott van. Nem merem, mert telibeszarom a kerdest es orulok, hogy maradando egeszsegkarosodas nelkul megusztam egy anorexiat es egy bulimiat. Tenyleg 🙂 Sokat sportolok, figyelek hogy jol es jokat egyek. Es ha barki a sulyomat, kulsomet illeti barmilyen megjegyzessel, azt ugy elkuldom a picsaba h nem all meg a laban. Ugyanez vonatkozik a “miert nem eszel meg egy szelet hust?” Es egyeb kerdesekre. Aki belempofazik az halal fia. Komolyan. Egybol felemelem a hangom miatta.
    Ugyhogy most jol es stabilan vagyok az evessel. Merteket normalisan tartok. Ha megkivanok vlmt, megeszem, max majd futok tobbet edzesen. De nincs mar 4 szelet retes es szelsosegek. Oda sem kell figyelnem nagyon, tok jol beallt a szervezetem arra h mit miert kivan es abbol mennyit. A parom vegtelenul megerto es tamogato. Tudja milyen hatterem van es tiszteli amilyen vagyok es ahogy vagyok. Neki mindegy hogy 45 v 65 kilo vagyok-e, csak legyek boldog es egeszseges. Imad, ahogy vagyok. Es most vegre az vagyok, raadasul eleg csinos is. Kar azert a sok elbaszott evert es onsanyargatasert! Ja es senkinek nem bocsatom meg, aki ehhez hozzajarult barmilyen formaban is. Engem csak szeretni kellett volna….

    • 😦 Nagyon szívfájdító, amiket írtál, de tök jó, hogy túl vagy rajta!

      Egyébként 4 szelet rétes egy délután – ne viccelj, ez kispálya! 🙂 Én akkor eszek ennyit, ha vigyázok magamra, amúgy egy tepsivel szoktam – ha egyet megettem nincs megállás, addig eszem, amíg van. 😦 Szerintem én sütialkoholista vagyok.

      • Nekem visszaemlekezni is nagyon fajdalmas. A szegyen es hogy egyedul vagyok, atitat mindent. Szegyelltem magam a gyengesegemert, a koversegert es sovanysagert, a hazudozasok miatt, stb… A legdurvabb latnom, higy mennyire kontrollalni akartam magam es megfelelni az elvarasoknak, kozben pedig mar reg semmilyen kontrollom nem volt magam felett. A napjaimat az strukturalta hogy van-e otthon joghurt, az hany kaloriat tartalmaz, illetve kesobb, hogy gyogyszerhez jussak. Es az a sok hazudozas es szembecsukas hogy faj?! Azt keptelen vagyok megbocsajtani mint ahogy a szeretet hianyat sem.

        Ne is mondd a retest! 🙂 Ma es holnap kola-ropi a menu. Mindent megteszek csak ez az etelmergezes muljon el. Az elmult 24 oram csucspontja, h hogy hanyas kozben nem fostam le a bokam. 😀 csodas ez a szabadsag! 😉

        • Csak azt nem értem, hogy a szüleidnek hogyhogy nem tűnt fel, hogy nem eszel. Nálunk mindig közös étkezések voltak, hétköznap is mindig együtt vacsoráztunk, és ha próbáltam is fogyózni vagy valamiből nem enni, anyám azonnal kiszúrta és kaptam érte. Ha megpróbálom kihányni, azt is kapásból észrevette volna.

          Remélem, az ételmérgezés mielőbb elmúlik! Nekem hasonló hányós-fosós esetekre a vécére ülés közben ölbe vett lavór ill. vödör a stratégiám. Volt időm kifejleszteni. 🙂

          • Ezt nem lehetett nem latni, vagy nem eszrevenni. De mivel nem volt elfogadas es szeretet, odafigyeles, megertes, igy ez maradt. En nem biztam meg bennuk, hogy elmondjam baj van (csak hibaztatas lett volna a vege), ha kerdeztek hazudtam es ezzel ok lezartnak tekintettek a kerdeskort. Mindezt ugy, hogy csontsovany voltam es volt, hogy megtalaltak a szombamban hashajtokat. Hat aki ezt hagyja a 16 eves kolkenek kimagyarazni es nem segit, nem probal megoldast talalni, az hulye. Arra csak megjegyzes es lebaszas volt a valasz, hogy nem vacsoraztam. De amugy is mindenre ez volt a valasz, na majd pont ezzel lett volna maskent.
            En hibaztatom a szuleimet sok mindenert. Tobbek kozott ezert is. Jelkepesen nezve: magamra hagytak a problemaimmal egy szobaban, nem hallgattak meg, nem figyeltek azelott sem. Amikor anorexias es bulimias lettem, akkor meg meg be is zartak a szoba ajtajat es neha kivulrol papoltak, hogy szep odakinn az eg… En igy eltem meg. Kivancsi vagyok mas latja-e a szulei felelosseget ebben a kerdesben?

            • Iszonyú nagy a szülői felelősség! Anorexiát csakis családterápiában lehet éppen ezért kezelni. Ez a betegség általában nagyon összefüggésben van a családi működésekkel. Egyik legnehezebb család az ún “anorexiás család” több minden miatt: teljes összeolvadása a családtagoknak, összezárás, betegség totális tagadása és bántalmazás is lehet a háttérben. Nagyon komplex és hosszadalmas kezelést igényel.

            • Nagyon passzol, amit a csaladrol irsz. Tettlegesseg sosem volt, de verbalis bantalmazas boven es ordito szeretethiany. Semmirol nem vettek tudomast es igen, igy eltem meg, osszezarasnak a csaladomat. Egymashoz latszolag nem kapcsolodo, egymashoz semmi kozunk nincs emberek modjara eltunk negyen. Amikorra az anorexian es s bulimian is tuljutottam, a tesom lett bulimias. En nagyon orulok, hogy ebbol valahogy magam ki tudtam vegul keveredni. De mi lett volna, ha nincs ennyi akaraterom es belatasom, amikor mar orult rosszul voltam? Lehet, h gaz, de azt hiszem, az egyik legnagyobb teljesitmenyem, hogy ebbol ki tudtam lepni. Buszkebb vagyok ra, mint a maratonra vagy barmi masra, amit elertem…

            • Én is nagyon büszke lennék! Számomra az külön bámulatos, hogy te mindezt kamaszként vitted véghez. Mármint hogy volt annyi belátásod, hogy fordítani tudjál a helyzeten. Őszintén csodállak.

      • Csatlakozom édesség függő vagyok én is, a 4 szelet rétesnél kicsit megijedtem, igaz, én szoptatok 🙂 Én már attól kezdek félni, hogy valami bajom lehet, hogy ennyit eszek és mégis fogyok. Talán sok a savam? Még fél éves sem volt a gyerek, már vissza fogytam a főiskolán hordott gatyáimba, amiket évek óta nem tudtam felvenni. Ez nem gáz? Mérni se merem már magam. A fenék izmom mondjuk eltűnt valahová, ez is fura magamon.

    • Úgy örülök, hogy ezt elmesélted most, Vikk.

      Nekem 14 éves koromban volt egy négyhetes időszakom, amikor fasisztoid módon számolva, centizve napi 400 kalóriát ettem. Kilenc kilót fogytam, majd a háromszorosát híztam vissza három hónap alatt. Nagyon erős és tudatos voltam, csak nem szerettem önmagam.

      Asszem, később ebből jöttem rá, hogy engem nem szeretnek a szüleim. Anyám pontosan tudta, mit művelek. Orvos. Nem szólt semmit.

      Remélem, tudsz síelni azért sokat. Mit ettél?

      • Orulok, hogy leirtam. Meg nem gondoltam at soha ezeket az eveszavaraimat egyben, az osszefuggeseket is nezve. Ideje volt mar, meg ha fajo is.
        Igen, en napi 4-5 joghurttal kb 900 kaloriat ettem. Hat milyen szulo az, aki ehhez asszisztal, nem szol semmit? Vilagos, csak foglalkozni ne kelljen a gyerekkel es lehetoleg ne csinaljon semmi cikit. Nalunk ez a latszat, kifele mit mutatunk fontos volt. Kifele oke voltam, akkor minden rendben.
        Nekem az apam volt orvos. Egyszer mondta, hogy ez nem egeszseges, meg neha volt vlm monolog az eves fontossagarol, de beszelgetes soha. Soha egy kerdes, hogy mit miert csinalok, jol vagyok-e, bantott-e barki, miert nem eszem. Ram nem voltak kivancsiak. Tudtam, nem is nyiltam meg soha 10 eves korom utan. De gaz ez, meg ennyi ev utan is….

        Ma mar jobban vagyok. Kacsat sutottunk. Egy szelet nem volt jo, ketten kidoltunk tole, mert mi feleztunk. Kacsat sem eszem most egy darabig, azt hiszem…

      • 17 évesen én is nagyon keményen fogyókúráztam, 1liter lájtkóla, egy csomag ropi és egy joghurt volt az adagom hetekig, hétvégén ha bekajáltam meghánytattam magam, és hashajtókat szedtem még három-négy napig. És minden nap egy órát edzettem. Ez kb fél-egy évig ment. Anyám látta, aggódott, apám meg kiabált, ennyi. 47 kiló volt a legkevesebb, nagyon büszke voltam rá. Mostanában kerültek elő régi fotók, rémesen néztem ki, mint egy heroinista.
        Szerintem nem voltam bulimiás,mert nem tudatosan zabáltam be, és utáltam is hányni, ezt hamar elhagytam, a hashajókat csak jóval később. Anorexiásnak sem gondolom az akkori magam, mert amikor jött egy szerelem, gond nélkül elkezdtem többet enni, csak annyi maradt meg belőle, hogy mindig villogott a fejemben, hogy ez hizlal.Érdekes módon az egészséges súlyom 58 körül beállt kb tíz évre, mindenféle odafigyelés nélkül.

    • “Ugyanez vonatkozik a “miert nem eszel meg egy szelet hust?” Es egyeb kerdesekre. Aki belempofazik az halal fia. Komolyan. Egybol felemelem a hangom miatta.”

      +1, azaz detto. kulon duhito a “miert nem eszed meg ezt a kicsit hogy ne kelljent kidobni?” WTF????!!!???
      ha nem a szuleim lennenek soha tobbe a labam be nem tennem oda.

  21. Olvasva a mai, lenyűgöző termést, azt szeretném javasolni, hogy mindenki nézesse meg a pajzsmirigyét, mert a pajzsmirigyműködés az anyagcsere kulcsa,
    és hallgassatok-nézzetek sok Caro Emeraldot: ilyen egy díva.

    • imádom! az alkatom pont ilyen csak öreg kiadásban, és mindenki le van szarva, csak az egészségemre figyelek, hogy bírjam gyaloglást, lépcsőzést, órákig a szexet….

      • és nagyon-nagyon figyelek a lányomra, aki gyönyörű és vékony, és látom mennyi szeretet és odafigyelést igényel, hogy meg legyen elégedve magával..imádom, remélem jól csinálom, nagyon meghatottak a történeteitek a nem figyelő szülőkről, ölelés mindenkinek!!!! 🙂

        • “és nagyon-nagyon figyelek a lányomra, aki gyönyörű és vékony, és látom mennyi szeretetet és odafigyelést igényel, hogy meg legyen elégedve magával.”
          Sajnos ez nem elég. Mi mondhatunk bármit, ha jön egy kis kretén aki a testére megjegyzéseket tesz, mondjuk azt mondja, hogy “olyan lötyi a feneked” vagy “kár, hogy nem olyan a cicid, mint a csajoknak a playboyban”. Simán össze lehet törni az önbizalmát. Nekem döbbenetes volt amikor a fitnesz guru és neje zsűriztek egy fürdőruhás tiniszépségversenyen és utána volt pofájuk kijelenteni, hogy sajnos csak 6 pontokat tudtak osztogatni, mert minden lány testével komoly gondok voltak. 15-18 éves gyönyörű lányokról volt szó, de ők csak a szájukat húzták. Szörnyű!

          • undorító!
            igen, igazad van, erre is próbálok figyelni, beszélünk erről is, ide van irányítva a lelkem a blogra sokszor, szerencsére nincs nagy gáz….
            de jó, hogy megemlítetted, tényleg, néha egy hülye beszólás hatalmas károkat okoz a fiatal lányok lelkében.

  22. Kb 10 evvel ezelött megszünt egy parkapcsolatom es abbahagytam az aktiv bringazast. Szepen lassan elkezdetek ram felkuszni a kilok. Oke, meg csak a 38-as ruhameretnel tartottam, de nekem mar az is sok volt. Ment a jajistenemlekenefogyni, de nem voltam kitarto sem dietazasban, sem a testmozgasban. Aztan ferjhez mentem, terhes lettem, szüles utan meg kiderült, hogy rakos vagyok. A mütet utan lefogytam 62-röl 50 kilora. Megijedtem: logott rajtam a bör, eltünt a mellem, kialltak a csontjaim. De hat en mindig is 50-52 kilora akartam visszafogyni. Es most borzalmasan neztem ki vele. Fel evig a kemo alatt nem volt semmi etvagyam, utana kezdett csak visszajönni. En meg örültem az evesnek, minden falatnak. 3 ev alatt visszakusztak a kilok, söt a barataikat is hoztak… 😉 Ha a csaladtagjaim megjegyeztek, hogy hogy kigömbölyödtem, azert az arcukba toltam, hogy jobban erzem azert igy magam, mint 50 kilosan a kemoval. Olyankor bekussolnak.
    A barataimnak viccesen azt szoktam mondani, hogy Alzheimer-bulimiam van: bekajalok es mindig elfelejtem kihanyni… 😀
    De most 70 kilosan elegem lett a testi korlatozottsagbol (nehezemre esik ez meg az). Szerencsere a ferjem is szeretne fogyni, igy az eletmodvaltasban is partnerem lett: hust, zöldseget es gyümölcsöt eszünk, a lisztet es a cukrot elhagytuk, ugyanigy a krumplit, rizst, tesztat. Az elsö honap nehez volt, de mara mar jobb, es ha nassolni tamad kedvem, akkor keresek valami paleo receptet, az is glutenmentes es low-carb. A kilok szep lassan mennek lefele. Most beiktatom hozza a sportot is (bar igazabol semmi kedvem, de majd keresek valami konkret motivaciot 😀 ), aztan majd meglatjuk. Bizom a testemben, hogy a szamara idealis testsulyt fogja tartani, valoszinüleg nem megyek le 50 kiloig.

  23. Én reggelente meg vagyok elégedve a tükörképemmel. A fürdőszobaival, ami válltól fölfelé van, és azért, mert mosolygok magamra. Nap közben meg nem nagyon nézek tükörbe. A kádban már egy ideje mindig olvasok, mint azelőtt, mert így nem látom a hurkákat.

  24. Húsz kilóval nehezebb vagyok az ideálisnál, de csak az egészségem miatt szeretném csökkenteni a súlyomat.
    Bár sosem voltak evészavaraim, de ezek helyett lett másféle pótcselekvésem, ami rámutat, hogy én se tudtam megbékélni önmagammal.

  25. Húsz évembe telt, hogy ne rezzenjek össze, és érezzem szarul magam, mikor megjegyzik, hogy hű de sovány vagy. Tudom, köszönöm, cipelem a húsz kilókat, felmegyek a hegyre, megfázva sem szoktam lenni, nem fáj semmim, jó nekem így. Mióta a kedves etet, azóta eszem is, sokat, mégis ez van. A nőgyógyásznál megkaptam az arcomba, hogy honnan van nekem a cicim, 17-es BMI alatt nem szokott ilyen lenni. Mondom, hát, talán hormonálisan. Ja, ha csak úgy nem… Mikor egyszer híznom kellett öt kilót, nagyon nehezen ment. Állandóan beszólogatnak. Mondjuk most már leszarom, a múltkor valaki a súlyommal cseszegetett, és azt válaszoltam szendén félrenézve, hogy “van annak előnye, ha az embernek közel vannak a bőréhez az idegvégződései…” Hamar leszállt a témáról.

  26. Én majdnem egyidős vagyok az evészavarommal. Van itt minden kérem szépen… 8 (igen, nyolc) évesen már otthagytam a csokit a tányéron, nehogy elhízzak. Tizenévesen nem ettem kenyeret, tésztát, krumplit, csokit… Később napi 2x ettem, déli 12 után már csak egy almát. Azokban az években vesztettem el a melleimet és lettem 85B-ből 75A. Az állított meg, hogy örökbe fogadtam az első kutyámat és már nem érdekelt annyira a külsőm. Plusz energia is kellett. Megálltam valahol 48 környékén, futottam rendszeresen és volt önkontrollom is. Ragyogtam. Aztán elköltöztem Angliába és azóta zabáló vagyok. Pukkadásig. Mígnem rosszul leszek. Én nem tudok nassolni, csak tömni magam. Azért nem nézek ki kövérnek, mert az anorexiától gyötört gyomrom mindent kiad magából, ami felesleg. Meg mert néha éhezem is. Csak már nem tudok sokáig. A barátom szereti a normális testalkatú nőket kis hájjal, de ezt én pont lesz@rom. Sosem érdekelt, ő mit gondol a testemről, mert én kövérnek látom magam és ez a mérvadó.
    Közben pedig…nem is tudom, én szeretem a testem és sajnálom. Olyan szép lehetne, ha edzenék és jól ennék. Homokóra alakom van, kerek seggem, vékony derekam. A mellem kicsi, de futásnál ez áldás, legalább nem vágom magam állon 🙂 Nézem a hajszálereket néha, amik miatt már ciki a mini, 25 éves vagyok és nagyon sokat dolgoztam már, itt a bizonyíték. Az égési sebek egy nehéz időszakot juttatják eszembe. Felemás a vádlim, a balon minden gatya feszül, a jobbon lóg. De olyan erős ez a test ám, túlél mindent, segít nekem fennmaradni. Ha nem lenne képes nem betegnek lenni és kitartani 15 órás munkanapokon, nem tudom hol lennék már. Két kutyámat is tudom ölben vinni, egyenként 13 kilósak. Könnyen hajlok. Első 10 kilométeremet 52 perc alatt futottam le, előtte nem edzettem egy hónapig.
    Igen, lehetnék soványabb is. Szebb volna, nem másnak, nekem. De nem tudom utálni a testem, mert velem együtt küzd. Ma a próbafülkében csodálkoztam rá a nagy és narancsbőrös seggemre, de hát olyan jól mutat bőrgatyában! 😀

  27. Bocsánat, most képtelen voltam elolvasni az összes hozzászólást, itt ülhetnék reggelig. Az a helyzet, hogy nekem fura mód sose volt bajom a testemmel, pedig nem vagyok kifejezetten szép vagy csinos. Voltam régen nagyon sovány is, egyszer eléggé meghíztam, de általában a kettő között vagyok. Most félidős terhes vagyok, és nem tudom, mi van velem. Napok óta próbálom megfogalmazni, hogy mi a problémám, de csak egy megmagyarázhatatlan rossz érzés van bennem. Eleinte figyeltem, vártam, mikor nő már a hasam. Most meg nem akarom, hogy lássák az emberek, nem esik jól kimozdulni itthonról. Egy lufinak érzem magam, a melleim pedig mindenhol ott vannak. Közben szégyellem magam, hogy ilyenekre gondolok, és bele sem merek gondolni, mi jön még. Próbálom valami lelki problémára fogni a dolgot, abban legalább kellően tapasztalt vagyok,
    A testvérem rengeteget foglalkozik a külsejével, és borzasztó nézni, ahogy küzd magával. Amúgy alkatából adódóan modell is lehetne, ehhez képest mindig talál magán kifogásolnivalót. Például egy balesetből maradt apró sebet. Semennyi külső visszaigazolás nem elég neki, csak ideig-óráig.

  28. en hol szeretem es szepnek latom magam, hol meg pont ellenkezoleg. es ez akar naponta is valtozhat. most megint elkezdtem hizni es pillanatnyilag dieta gondolatara is elkezdek csokit es kenyeret kivanni. most ez van. majd lesz maskepp is.amikor sikerul ravenni magam egy dietara akkor kokemenyen be tudom tartani. mar nagyon sok eve abnormalisan viszonyulok az etelhez, altalaban merem magam naponta es nagyon szeretnek egeszseges testkeppel rendelkezo lanyokat felnevelni, csak jo peldat nem tudok mutatni. ugy meg nehez. el se tudom kepzelni milyen lehet amikor az ember ugy eszik meg valamit hogy nem jut eszebe hany kaloria es hogy mennyire hizlalo. el van ez cseszve.

  29. Én most löttyedt, és sovány vagyok. És pedig zabálom a csokit, meg a kenyeret is, amitől meg kiütéseim vannak. Ilyen nyeszledt gyomrom van, nekem csak a paleó segített rendbejönni. És hónapok óta akarom tovább csinálni, de nyeszledt vagyok. Pedig csak azzal tudtam pl teherbe esni is. Néha három perc alatt betolok egy egész milkát. De lehet, hogy kettő. Kilenc és fél hónapos gyereket szoptatok. Lóg a mellem, oda a régi ruganyosságom. Szóval ez se olyan jó ám. Negyvennyolc kiló vagyok, százötvennyóc centi. És nem vesznek komolyan se amúgy, néha egész jelentéktelennek, és eltaposhatónak, és kicsinek érzem magam. De csak emberek között. Itthon legalább én vagyok valakinek a világ.. Na, de ez nem vígasztal (teljesen) sajnos.

    • De nem vagy egyedül! Én 53 kg vagyok, most mértem meg, szerintem elmegyek pajzsmirigyet nézetni, vagy valamit, mert ez nem normális. 56 kilóval kezdtem mindhárom terhességet, és 56-58 kiló a verseny súlyom, lötyögnek rajtam a lánykori nadrágok. Én 165 cm vagyok. A szopósom 7 hónapos.

  30. Visszajelzés: pórusok mélye | csak az olvassa — én szóltam

  31. Ezt írtam fentebb egy kommentben:
    ” Nem bánom, ha nem leszek népszerű, de akkor is megírom, hogy én nem szeretem olvasni, hogy ez a téma előbb-utóbb belefut fogyókúrás linkek meg módszerek és tippek ajánlgatásába, pedig sokkal nagyobb jogosultsága lenne az edzés, vagy akár csak a több mozgás (pl. gyaloglás) súlyozásának. Ez nyilván csak az én véleményem, én így látom.”

    Szeretném kiegészíteni.
    Kissé leegyszerűsítve, de azért látok egy olyan dinamikát, hogy ha valaki azt mondja, hogy van rajtam x kg, nem sportolok, nem foglalkozok a testemmel, stb. akkor a szinte automatikus válaszreakció az mind kívülről mind belülről, hogy: ne is, nem kell megfelelni az aktuális szépségideálnak, (patriarchális) elvárásnak, a szépségipar nyomásának —–> lehet tovább tolni a mérgező pótkajákat, üres kalóriákat, és kvázi megnyugodva és elégedetten hátradőlni, talán még vállat is veregetni, hogy milyen ügyesen ellenálltam a nyomásnak, és nem hagyom, hogy hasson rám ez az elvárás.
    Nekem ilyenkor hiányzik egy köztes lépés, vagy nem is tudom, mi a jó szó rá. Talán: átkapcsolás, mint amikor a vonat váltóhoz ér, és egyszer végre át tud siklani egy másik vágányra. Arra a vágányra, amikor azt mondom, hogy nem azért kezdek el figyelni a testemre mert ez elvárás, hanem azért, mert: jó érzés erősnek lenni. Jó érzés egészségesnek lenni. Jó érzés hajlékonynak lenni, és uralni a testemet, és érezni, ahogy mozognak az izmok, ahogy tág tüdővel tudom szedni a levegőt. Jó érzés izzadni, nyögni, mindent beleadni egy edzésbe, és utána teli szájjal vigyorogni a napba, hogy ma is megcsináltam. Jó érzés, hogy testem van, még ha nem is olyan, amilyen a szépségideál diktálja.

    Ha jól emlékszem, volt már egy hasonló írás erről, hogy nem, nincs rendben az, hogy nem használjuk a testünket. Az én képletem a csoki ÉS a mozgás.

    • Én teljesen értelek. Azt gondolom, hogy a mozgás szeretetét nem lehet erőltetni, főleg felnőttként, maximum ki lehet várni, amíg besokall az ember a punnyadástól, és ráéhezik a mozgásra.

      Magamból kiindulva én túlfeszítettem a húrt korábban az edzőtermekkel, meguntam, megutáltam a testemmel kapcsolatos határfeszegetést, úgyhogy mélyen megértem azt, akinek nem öröm kifullasztania magát, fájdalomig edzeni, izzadni.

      Helyette most bringával közlekedem, letekerek napi 25 km-et gond nélkül és bárhová elgyalogolok, felmászok: de ettől sajnos nem leszek se vékonyabb, se edzettebb. Ez van, valamit, valamiért.

    • Igen, ezzel én is nagyon egyetértek. Egyébként én mindig ez a típus voltam, sokat sportoltam, ugyanakkor soha nem voltam vékony. Sajnos a mozgás csak egy picike rész, a többiről a táplálkozás és a genetika tehet, de engem is azzal szokott anyám vigasztalni, hogy nem baj, ha nem vagyok vékony, de legalább egészséges vagyok és egész nap bírok kapálni meg fát hasogatni.

      Azért ez engem annyira nem vigasztalt. Emlékszem, mikor elsős gimnazista voltam, arról beszélgettünk, hogy ki mit sportol és mondtam, hogy én aerobicra járok rendszeresen. Erre a fiú, aki tetszett nekem, kerek szemekkel közölte, hogy ő nem gondolta volna, hogy én sportolok, hiszen milyen nagydarab vagyok. 54 kiló voltam akkor a 168 centimhez.

      De ezzel a reakcióval már máskor is találkoztam, később is többször láttam másokon, elsősorban férfiakon a meglepődést, hogy “Hoppá, te sportolsz? És így is ilyen vaskos vagy?”

      Devorah-hoz hasonlóan mostanában valahogy én sem kívánom a mozgást. Az utóbbi négy évben rendszeresen jártam az edzőterembe, mindig feszegettem a határaim, és mivel a munkám nem volt annyira megterhelő – főleg ülőmunkát végeztem otthon – jól is jött a heti 4-5 edzés. Most, hogy sokszor reggeltől este fél nyolcig a munkahelyemen vagyok, és testileg, szellemileg elfáradok, egyszerűen nem kíván semmi részem sem mozogni. Illetve maga a szervezet érzi, hogy jó lenne, hiszen hozzá van szokva, a napjaimba viszont nem fér bele, este meg már annyira zombi vagyok, hogy rosszul esik bármilyen terhelés. Beiktattam az edzést este fél nyolc után, de egyszerűen fájt. Ez mostanában a legnagyobb dilemmám: dolgozni muszáj, sőt muszáj kurvasokat dolgozni, mert nehéz a megélhetés, de mozogni is muszáj lenne, mert anélkül meg élni nem érdemes. A legjobb megoldás egy lottó ötös lenne.

      • Értem én, hogy mit írtok, és sokszor a túlzott, fogvicsorgatós, összeszorított szájas edzést ugyanúgy zavarnak látom, mint azt, ha valaki kajával sanyargatja magát.
        Én az időben és mennyiségben jól megválasztott, relatíve könnyedén kezelt, az egyéniséghez illő mozgásformát támogatom. Azt a fajta “edzéstervet”, amikor lehet lazítani napokat meg heteket, vagy akár hosszabb időszakokat is, amikor lehet variálni az edzésformákat. Amikor nem gond, ha kihagyok egy-két hétnyi futást, mert úszok vagy táncolok helyette. A lényeg, hogy mozogjak, jól érezzem magam a bőrömben. Na de nem ragozom, ez nem az én témám, már látom.

        • Nem gondolom, hogy ez nem a te témád, sőt, szerintem nagyon jókat írsz, és nagyon egyet is értek veled!

          Ez a fajta laza, örömteli “edzésterv” lenne nekem is a jó, ami igazából nem más, mint mozgásban gazdag, tevékeny élet, de nekem valahogy ez sosem ment. Azon gondolkodom most, hogy vajon miért nem, és egy nagyon szomorú ténnyel szembesültem ahogy itt és most magamba néztem: én igazán nem szeretek mozogni – annak ellenére, hogy a szervezetem meg szeret, élvezi és jó hatással van rá.

          Ami tök durva, nem tudom, miért van így, és most nagyot csalódtam magamban. Azt hiszem sokkal jobban szeretek olvasni, filmet nézni, a gép előtt kockulni, és mindenekfelett aludni, mint mozogni. Például ha hétvégén rossz idő van, kifejezetten megkönnyebbülök, hogy legalább nem kell indokot találni arra, hogy miért nem megyek el túrázni – pedig szeretem a természetet, szeretek gyalogolni, menni is, de lustálkodni sokkal jobban. Ezért nekem csak úgy megy a mozgás, ha be van rakva a napi “órarendembe” mint kötelező tevékenység, és nagy önkontrollal ráveszem magam, hogy most edzés van, és elmész lusta disznó, mert muszáj és kész. 😦

          Szerintem ezért van az, hogy ha egyéb dolgokkal le vagyok terhelve, akkor nincs elég energiám már ahhoz, hogy nekihajtsam magam az edzéseknek – hiszen akkor már túl sok a “must” az életemben, és nem fér bele még egy nemszeretem dolog. Nem semmi ez a blog önismeret szempontjából, bár én most pont egy olyan dologgal találkoztam magamban, aminek nem örülök…

        • Ez lenne a logikus, de a fél szememre vak vagyok, a másikkal meg alig látok, egyensúlyzavarom is van, ezért nagyon nehezen tanultam meg biciklizni, és a forgalomban halálfélelmem van. 😦 Tök üres, sima úton eltekerek, de ha zavaró mozgó tárgyak, autók, gyalogosok, és mozdulatlan akadályok – pl. útpadka – is vannak, akkor én lefagyok. Eddig egyébként mindig gyalog jártam dolgozni, ami jó volt mert minden nap gyalogoltam 5 km-et, de most a két melóhely miatt cikáznom kell a városban, amit csak busszal tudok megtenni.

    • Ugyanezt gondolom. És egyszerűen képtelen vagyok elkezdeni. Nem megy. Mire hazajövök a melóból, lóg a belem, nincs kedvem semmihez, fél órám sincs magamra egy nap, mert megyek a gyerekekért, velük sétálok, itthon házimunka, fordítás, ülés, fekvés. egész egyszerűen nem fér bele. 6-7 ig tudnék reggel futni, de akkor csak 6 órát aludnék, az nem megy. nem az akarat hiányzik, nem az elszántság, egész egyszerűen nem fér bele, soha, semmikor. Most szombaton megyek nordic walkingra, az belefér, más nem. de egy héten egyszer nagyon kevés, tudom.

  32. Végigkövettem a hozzászólásokat.

    Azt hiszem, megpróbálom újra megfogalmazni, amit gondolok, hiszen látom, hogy sokatoknak sokfélét jelent a fenti jelenség.

    Szeretnék végre normálisan viszonyulni az ételekhez. Szeretném, ha az életemből eltűnne az a stressz, hogy hogy is nézek ki, hogy nem kapok magamra ruhát, hogy nem tudok felmenni az emeltre lépcsőn, hogy jajjistenem megehetem-e ezt, mert ugyan nagyon kívánom, de hízni fogok tőle, stb. Szeretnék úgy viszonyulni az ételhez, hogy az nem más, mint a testem működtetéséhez szükséges üzemanyag, és ha pl. le akarok futni egy félmaratont, akkor ezt és azt eszem, mert nekem az a h a s z n o s és nem az van, hogy xy ma megbántott, ezért ma megeszek egy tepsi lasagnát este.
    Ezek a célok időről-időre sikerülnek is (patikamérleg pontosságúl tápanyavezetés), de valami mindig visszaránt, amikor kimászok a gödörből. Vagyis inkább olyan könnyű megadni magam a kifogásoknak (?).
    Nem hiszem, hogy az akaraterőmmel vagy az elszántságommal lenne gond, hogyha egyszer elszánom magam, akkor lefogyok, akár 20kg-t is. Nekem az a fő bajom, és szerintem abban szorulok segítségre, hogy kezeljem is a megváltozott állapotot. Kora huszas éveimben nagytitokban hányattam magam elég rendesen (a mai napig, csak ritkábban) és lefogytam magamhoz képest nagyon. Rámjöttek a 40-es ruhák, tetszettem magamnak a tükörben, miniszoknyát viseltem nyáron… Mire a család (akik szintén komoly túlsúllyal bírtak akkor) közölte, hogy “úgyis visszahízol”. Már nem él, hogy megmondhassam neki, hogy de nem fogok, mert van más út!!! Mondanom se kell, hogy visszahíztam.
    Ezeket a koloncokat szeretném letenni, de hiába próbálom kiírni magamból, hiába voltam kineziológusnál, visszajönnek a régi “problémakezelő”-metódusaim (értsd: falásroham, hányás). Ezért gondolom, hogy egy jól felépített pszicho-terápia segítene ezen, hogy van kiút az ördögi körből.

    Lehet, hogy van, akinek megy egyedül is, én 15 év önhánytatás után kedzem látni, hogy nem vagyok rá képes és minek vesztegessek több időt a “homályban”.

    Mennyit mondták már nekem is, hogy “hát egyszerű, ne egyél annyit”… és ha ez ilyen egyszerű lenne, nos nem született volna itt ennyi komment egy nap alatt.

    • Nem, nem egyszeru, es nem ennyi, es nagyon sokszor nem megy egyedul, csak azt gondolom, hogy ha valoban eldontod, hogy feljebb nyomod ezt a kerdest a prioritasi listan, akkor meg lehet keresni, urambocsa akar _venni_ is segitseget (nekem pl egy csokor tu a fulembe pszichesen is hasznalt, a hugomnak meg csoporthoz csatlakozas – most kicsit at is esett a lovon, fitnesszedzo lesz belole 🙂 ), vagy lennebb tolni a prioritasi listan a kozeli szeretteink igenyeit is a fozesre, egyuttevesre stb.
      Hosszabb tavon es visszaeses ellen biztos nem art meg a pszichoterapia, de az azonnali lepesekhez nem biztos hogy bevalik.

      • Ez egy korrekt hozzászólásod, az első eléggé bicskanyitogató volt. A stílus egészen más, a tartalom hasonló, de a megközelítése valahogy emberbarátabb. Köszi ez utóbbit.

        • Köszönöm. Elnézést kérek, tárgyilagos próbáltam lenni, de valahogy egy ilyen témában ez rosszul hat.
          Most megint a változás felé elkötelezettség szakaszában vagyok.
          Azután, hogy a téli sötétben feküdtem a földön zokogva, hogy akkor most megyek és felvágom az ereimet, mert nem éri meg élni tovább (a magány durva dolgokra készteti az embert, még inkább a szeretetlenség-érzése). Hiszen nem kellek senkinek, nem szeret senki, igazából nem is lenne nagy baj, ha nem lennék.
          Majd arra jutottam, hogy 2 út áll előttem a jövőre nézve:
          1, Az érvágás, mert í g y , ahogy vagyok/voltam nem éri meg élni;
          2, A továbbiakban a kezembe veszem a sorsom, és csak magamra és befelé figyelve túljutok azokon a szorongásokon, amik miatt valahogy mindig a gödörben kötök ki (ennek elkerüléséhez lenne jó a külső segítség).

          Mivel a blogon mindig olyan csodálattal olvasom a kommenteket, ezért gondoltam, hogy az olvasóból kilépve, résztvevővé válok. Ez alatt az írás alatt is sok olyan jó nézetet olvastam, amiből táplálkozni tudok. Köszönet érte Nektek! 🙂

  33. Bogyó egyik mellékhatásaként megjelent valamennyi narancsbőr, van valakinek ötlete merre lelni masszírozós gumikesztyűt illetve mi az ami tényleg működik? A zöld lélektől nem tűnt el.

    • Antal Vali oldalán csupa természetes szerre lelhetsz, mindenféle problémára.
      http://antalvali.com/boszkony_falatka_narancsbor
      Én külsőleg, belsőleg a gyömbért használom, a gyömbérteába néha teszek egy kis cayenne borsot is.
      http://nepgyogyaszat.hu/nepgyogyaszat-gyogyirei/gyomber.html
      A cayenne bors külsőleg is nagyon jó durva szemű sóval, szőlőmagolajjal keverve, luffa szivaccsal bedörzsölve. Cayenne helyett használhatsz chili olajat.
      Ajánlom még bedörzsölésre a Himalaja szószappant, amit deonak is szoktam használni, de számtalan előnyös tulajdonsága van, pl. vérzéscsillapító, gyulladáscsökkentő (pattanásos arcbőrre, borotválkozás után).
      Ps.: a gyömbértea hasmenés ellen is nagyon jó 🙂
      Ha javasolhatok még egy oldalt, ahol nagyon jó kis írások találhatók, alternatív gyógyítás témában. Minden problémámmal ide szoktam fordulni, vagy Valihoz.
      http://www.jomtom.hu/

    • egy ismerősöm nővéréről egy csodamasszőr 3 kg-ot masszírozott le, meg a narancsbőrt is, nem volt olcsó, de nem tudom a módszer nevét

      • huuu, pedig jo lenne. A luffa es dorzsik nem mehetnek naponta, mert elvekonyitjak a bort. Azert kerdem, mert itt nekem hazilag kell megoldanom. Voltam tegnap dokinal, azt mondta, sajnos ez is lehet mellekhatas. Lehet, van meg itthon paprika olajam, azzal fogok probalkozni futas alatt, bar az utobbi napokban nem lehetett egyenesen megmaradni az utcan, ugy fuj a szel.

        • Narancsbőrpusztító masszázs sok helyen elérhető, de ha ki is tudod fizetni, tudjad előre, hogy fájni fog. Az egy elég fájdalmas masszázsféle. Ja, és persze ugyanúgy átmeneti megoldás. A narancsbőr az sajna elsősorban genetika, ideig-óráig lehet halogatni meg eltüntetni, de akinek a génjeibe van kódolva, annak beza izomból visszajön. Házi pakolás narancsbőrre állítólag nagyon jó, hogy kávét meg cukrot keversz extraszűz olivaolajba, avval dörzsölöd át magad + hagyod egy kicsit felszívódni. Pontos arányokat nem tudok, de a gugli biztos segít, nekem barátnőim nagyon ajánlották. Tervezem is, hogy egyszer nekilátok kipróbálni, de csak a tavaszi nagytakarítás után.

          • Nálunk genetikusan nem jellemző, a bogyóm mellékhatásaként jött elő, viszont makacs. A pasim nem látja, de én igen. Van gépem itthon ami masszíroz, majd próbálom a kettőt együtt, bár ott sem ajánlják a túl erős fokozatot, mondván tünkreteszi a hajszálereket.

  34. Hú, nagy levegő. Azért írok, mert nagyon szeretnék iránymutatást kapni és úgy gondolom, hogy vannak itt nálam okosabbak. Évek óta küzdök evészavarral, de nem definíció szerinti bulimia, és nem anorexia, hanem ezeknek egy sajátos elegye, ami azt jelenti, hogy mindkettőből van bennem és egyik sem annyira drasztikus, hogy lehessen látni rajtam (pl. 46 kg-nál nem fogytam kevesebbre és ezért csak “gebe” voltam és nem kerültem kórházba). Időszakos, szóval teljesen tiszta periódusok is vannak. Egyre több ilyen tiszta időszak van, amit magamnak köszönhetek.
    Nagyon sok terápiával próbálkoztam már (hipnózissal, pszichodrámával, egyéni terápiával), de ezek nekem nem segítettek. Illetve de, segítettek, csak ennek az evészavarnak a gyökere mélyebben van ennél.
    Régóta olvasom a blogot és ez nagy hatással volt rám, elkezdtem éberebben, más szemmel figyelni magam, hogy vajon miért ez a beteges kontrollmánia, a teljesítménykényszer, a saját testem gyűlölete, az állandó szégyen és bűntudat érzések, a “nemakaroklétezni” érzés. Sehol nem érzem igazán elég jónak magam. Depresszió, öndestruktív periódusok is vannak az evészavarral párhuzamosan. A legnehezebb ez a szégyen dolog, mert én nem ismerem, hogy milyen az, ha nincs. Nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor nem volt.
    Hiába építettem fitneszmodell külsőt magamnak (ezt is kompenzálásként), a testemet így sem látom szépnek. Pedig elég értelmes vagyok, tehát az agyam felfogja, hogy rendben van a testem és szép is, de mást érzek.
    Szép lassan áll össze a puzzle, és a legjobban attól félek, hogy hazudok. Közben meg nem tudok nem tudomást venni róla, hogy biztosan nem véletlenül lettem ilyen. Semmilyen emlékem nincs 4 és 7 éves korom között. Ha arra gondolok, hogy talán molesztált valaki vagy bántott, amikor kicsi voltam, akkor kimegy az erő a lábaimból és azonnal görcsbe rándul a gyomrom, de semmilyen emléket nem tudok felidézni, hiába ráncolom a homlokom. Egyedül a gyerekkori érzés jön fel, ez az ilyen mocskos, szégyenteljes valami, viszont nem tudom semmihez kötni. Nem akarok ezt bebeszélni magamnak, mert a létező bajaim mellé nincs szükségem még egy ilyen hamis elméletre is, de annyira erős az érzésválasz, amit kivált ez a téma belőlem, hogy nem tudok elmenni mellette.
    A kérdés: A tünetek alapján, amiket leírok, elképzelhető, hogy ilyesmi történhetett velem?
    Mit lehet ezzel csinálni most? Komolyan nem tudom.

    • Terry Pratchett írja több helyen, hogy az agyunk igazából nagyon rendes, csak annyit bocsát a rendelkezésünkre észlelésből is, emlékből is, amennyit még ép ésszel el tudunk viselni. Szakember nem vagyok, de engem pl zaklattak gyerekként, én meg olyan tankönyvbe illően töröltem az emlékeimből, hogy csuhaj. És 10+ évvel később villant be, hogy basszus, de velem ez megtörtént, de olyan élesen, hogy újra átéltem az egészet. Ha egy cipőben járunk (és remélem, hogy más a magyarázat), akkor egy nap neked is bekattanhat egy emlék, először úgy, mintha egy filmben vagy könyvben találkoztál volna vele, de majd csak ha készen állsz rá. Nekem az óta megvan a zaklatás emléke is meg a bevillanásé is, ugyanolyan tisztán, és nagyon szar vinni a vállamon az egészet, de legalább sok dolgot megmagyaráz. Tanácsot én sem tudok adni, max a vállamat tudom felkínálni amíg ki nem derül, hogy mivel állsz szemben. Az mindenesetre jó, hogy keresed a probléma gyökerét, remélem, hogy megtalálod azt a segítőt, akire szükséged van!

      • Erdekes,hogy nekem is van egy ilyen kerdesem ,hogy tortent velem valami gyermekkoromban amire nem emlekszem, es ami miatt egy bizonyos pont utan megvaltoztam, eletidegenne valtam. Mikor masok kiviragoztak es eletvidam szemelyekke valtak, en maradtam egy bolyongo, helyet nem talalo leny.

    • Kedves vanillary, először is bátor vagy, és ez már fél siker, másodszor együttérzek, én is rengeteg szégyennel és szorongással küzdöttem és küzdök a mai napig, bár én felépültnek tartom magam, az élet meg hozza az újabb kihívásokat, amivel mindig meg kell birkózni.
      Meglepett amikor azt írtad,hogy az eddigi terápiás módszerek hatástalannak bizonyultak, mert amiket említettél, az én szememben hiteles módszerek (részben érintett részben szakmabeli vagyok). Természetesen sok múlik pl a terapeuta/segítő személyén is, de pl azon is, hogy hány éves vagy és az életed milyen szakaszában tartasz épp, milyen tapasztalatokkal stb. Az ilyen elemi szégyen és szorongás ilyen erőteljes tünetekkel általában gyerekkorból jön, lehet, hogy valami bántalmazás, vagy tanúja lehettél valaminek….. nem tudni, hiszen nem emlékszel rá. Lehet, hogy semmi konkréthoz nem köthető, de mindenképp a családban és a gyerekkori környezetben kell keresgélni az alapjait szerintem, de erről nem sokat írtál. Diszfunkcionális családok számára létezik önsegítő közösség, én is ott kezdtem anno a felépülésemet, aca.hu. Sok sikert, és írj még!

  35. Én az első 50 tag között voltam az alábbi amatőr futó közösségben. Érdemes elolvasni, hogy honnan indult az egész. Ma is élnek és léteznek, és én azóta figyelem, hogy olyan fiúk-lányok, akik 120-150 kilóval léptek be hozzánk, ma már 5-10 kilométereket futnak, vagy még többet. És van olyan is, aki már egy éve csak gyalogol, de teszi ezt vidáman, röhögve, lassan ledobva a kilókat, megerősödött önbizalommal. Barátok és közösség szerveződött anno belőlünk, és bár én nem vagyok már tag, vannak onnan drága embereim a mai napig. FB-n is megtaláljátok őket.
    http://futo.blog.hu/2011/09/11/tulsulyos_vagy_ulj_le_mellem_valamit_mondok_1

  36. nem tudom ezt hova irjam: kik jonnek a blog bulira? csak hogy tudjam mennyi csokit kell hazaszallitanom abban az oriasi kezi borondomben 🙂

  37. Nem tudom, van-e még valaki ugyanígy, én kevesekről tudok: szóval én azok közé tartozom, akik kb. mindenre, jó vagy rossz fordulatra nem evéssel reagálnak. Kövér gyerek és kiskamasz voltam, ez a szokásom úgy gimnázium közepe táján jöhetett, és én eleinte még örültem is neki, hiszen juj de könnyű volt fogyni, különösen úgy, hogy akkor már évek óta fent voltam a hullámvasúton. Mivel elfelejtettem leszállni róla, ezek az alkalmi, hirtelen és csak nagyon ritkán visszamászós súlyveszteségek még most is tartanak, kb. munkakeresés: -4 kg, szakítás: -6 kg, új szerelem: -3 kg, és a többi, csak az elmúlt pár évben nyomogatom a féket, és diktálom magamba az ételt tudatosan ezekben a periódusokban is, no nem csak azért, mert éppen jó súlyban vagyok, hanem mert jellemzően a rossz passzos koplalások alatt az energiahiány még mélyebbre visz, és még rosszabbul viselem, mint legalább félig jóllakva.
    Arról nem is beszélve, hogy nem azért járogatok hegyre fel, meg bringázom, meg úszom, meg fekvőtámasz, hogy az erőnlétemet, meg a sokáig bújkáló izmaimat (de jó leírni, van ilyenem 🙂 ) visszavágja valami szar, amit akkor éppen nagyon komolyan veszek. Szóval mostanában ha nagyon jó, ha nagyon rossz, és érzem, hogy már megint nemevős vagyok egy ideje, akkor megyek, és megetettetem magam – anyukámmal, barátokkal, vagy áthívok valakit főzni magamhoz, mindegy. Tökjó, mert még beszélgetni is van kivel amellett, hogy éppen vigyázok magamra. Néha a nemalváson is segít, de az már más történet, mondjuk haladok azzal is.

  38. Sziasztok! Leírom én is a történetemet, hátha segít valakinek. Jaj, nagyon izgulok.

    Tini koromban lettem anorexiás. Nem volt az életemben olyan terep, amelyen a saját akaratomat követhettem volna; elvárásoknak kellett megfelelnem, jó magasaknak, fullasztó családi környezetben. Semmi nem volt ami felett rendelkezhettem volna, semmi, amiben a saját akaratomat követhettem volna. Nagyon vágytam arra, hogy döntsek, hogy valamiben végre ne engedjek.
    Ez lett a diéta, amit iszonyú szigorúan vettem. Mámorító volt az érzés, hogy a családtagok meghökkentek, meghátráltak, igazodtak hozzám. Életemben először éreztem, hogy nekem is lehet véleményem, és tarthatom magam hozzá. Leírhatatlan öröm volt.
    38 kilósra fogytam le. Láttam már én is, túllőttem a célon, amikor egy kezembe akadt könyvtári könyv révén megértettem, hogy anorexiás vagyok.
    Elhatároztam, abbahagyom a diétát, de addigra felborult valami egyensúly, nem bírtam többé normálisan étkezni. Vagy nem ettem semmit, vagy zabáltam, nem volt átmenet. Evés után hánytam. Éreztem, hogy nagy baj van, belekerültem egy spirálba, folyton az ételen jár az eszem, és ha nekikezdek, válogatás nélkül fölfalok mindent mint egy disznó – ha csak kenyér és tej van, az is jó, ha tej sincs, mennyei lesz a tonnányi zsíroskenyér és víz – és hányok, utána meg újra éhes vagyok, remegek a káliumvesztéstől és a szívem úgy dübörög, hogy kihallatszik a mellkasomból.
    Borzalmas volt. Több, mint 10 évem telt el így. Ezalatt felnőttem, egyetemre jártam, elköltöztem a szülőktől, külföldön dolgoztam, de az étkezési zavar mindvégig ott volt. A rosszabb időszakban napi ötször hánytam. Úgy gondoltam, sosem szabadulok, olyan mélyen vagyok, hogy innen már csak még mélyebbre lehet jutni és akkor szépen beledöglök, mert ez halálos betegség.

    Egy önsegítő csoport segített elindulni végül, és ez a kiváló önsegítő kézikönyv:
    http://www.fajltube.com/irodalom/konyvek/PJ-COOPER-FARKASE-HSEG-Bulimia73856.php

    Több, mint 10 éve már annak is, hogy túl vagyok rajta. De annyira túl, hogy tíz éve nyomokban sem tér már vissza. Szó szerint olyan, mintha ördögűzésen estem volna át, megszűnt a rettenetes erejű evési késztetés, visszajött a jóllakottság-feedback és megtanult a gyomrom emészteni. Ez utóbbi évekig tartott.
    Azt hiszem, a legnagyobb segítség nem a csoport, és nem is a könyv volt, hanem, hogy tág perspektívában kezdtem szemlélni az életemet, és ebben a távlatban eltörpül, mekkora is a derékbőségem aznap.
    Segített még a rendkívül feszes időbeosztás, és az, hogy beláttam, meglátszik rajtam az idő múlása és egy csomó tökéletlenségem van amúgy is, testi is, egyéb is, de mind megbocsátható, és pár kiló plusz – érdekes módon sosem lett sok – semmit se számít ezek között.
    Hosszan írtam, ne haragudjatok. Szeretném, ha erőt adna akár csak egy embernek.

  39. Köszi Vacskamati! Ezeket a példákat csak azért írtam, hogy látszódjék, a kiváltó ok – családi környezet, tinikor – akkor már rég megszűnt, elmúlt, és a probléma mégis maradt. Az élethelyzetem sokszor megváltozott az évek alatt, csak az evészavar volt állandó. Laktam mindenféle emberekkel, sose egyedül, és simán el tudtam titkolni évekig 😦

    • “simán el tudtam titkolni évekig :(”
      Igen, ezt már más is írta, hogy simán 10 évig is lehet titkolni egy családban, férj, gyerekek mellett. Ez hogy lehet, ennyire nem figyelünk egymásra? 😦

      • Szerintem a jelek nagyon feltűnőek, még nagyon ügyes alakoskodás mellett is (zabálás és végletes koplalás, pénzhiány, állandó eltűnés vécékben, az ujj sérülései mindig ugyanott stb.), és mégsem veszik észre, mert senki nem akar rád figyelni ennyire, senkinek nem vagy ennyire fontos. Ez számomra jól kiderült, de nem zavar már ez sem.

  40. Szar bizony.
    Egy ideje beállt a súlyom, 170 cm-hez 58 kg, minden különösebb odafigyelés nélkül, pedig előtte többször is voltam hússzal több, és az istennek se ment volna le egy deka sem, bárhogy akartam. Bánatevő vagyok egyébként, ha nem vagyok rendben, azonnal hízok, sokat, csúnyán. Arcra, hasra, derékra. Mindig irigyeltem azokat, akik fenékre és mellre híznak, most mondjátok meg… Aztán kiderült, hogy csak egy határig vagyok bánatevő, van az a pont, ahonnan lejjebb már nincs étvágy, és ami lemegy a torkomon, az sem marad rajtam párna formájában. Hogy legyen valami jó az iszonyatosan rosszban, legalább a mellékhatásként elért súlyomat megtartottam.
    Most többnyire tetszik, amit a tükörben látok. Rengeteg hibám van, nagy része műtét nélkül nem változtatható, azt meg nem tenném.
    Tudjátok, mi a szar mégis? Egyik bolt tükrében sem tetszik a látvány. Amint rászánom magam, hogy ruhát vegyek, hetekre meggyűlölöm a testem. Lehet találgatni, mennyit vásárolok… Aztán szerencsére át tudom fordítani a gyűlöletet a ruhagyártók felé, amiért olyan ruhákat gyártanak, amik csak a torz próbababákon meg a hasonlóan eltorzított modelleken állnak jól… sőt, még méretre sem passzolnak, mert ami mindenhol OK, az nem ér össze a derekamon, csak mert nem homokóraszerű a testem. Pedig viszonylag átlagos alkatom van, átlagos mérettel, csak épp az a kevés fölösleg ott van rajtam, ahol a ruhagyártók szerint nem kellene… hát kapják be. Ufó-e vagyok?
    Anyámról meg csak két adat: 1. ő szeret kövér lenni, akkor érzi jól magát, ha meghízik. Na jó, egy határig. Aztán nála is megjelenik a ruhavásárlós probléma. 2. sosem tudott szeretni, csak etetni. Jó, meg gondoskodott minden fizikai szükségletemről, ne legyek hálátlan. Így aztán neki az tetszett mindig, ha kövér voltam. Amikor meg drasztikusan fogyókúráztam, szó nélkül nézte végig. Kamaszként nem ettem, vagy csak joghurtot és abonettet, hónapokig. Egyetem elején olyan is volt, hogy csak almát, paradicsomot és joghurtot ettem, rengeteg vízhajtó hatású gyógyteával, és kőkeményen hajtottam a testem, mindenhová gyalog jártam, plusz aerobic, meg még vizsgaidőszak is. Meg csontsoványság. Mérlegem nem volt, de egy vizsgát nem tudtam megírni, mert félóra után kidőltem a padból. Senki sem csinált semmit.
    Mindegyik exem csontsoványan ismert meg, meghíztam mellettük brutál módon, állították, hogy ők így is imádnak, aztán mikor lefogytam újra, nem győztek lelkendezni. Köszi. Ők is kapják be. Ha már. Ja, és nem kis szerepük volt abban, hogy híztam: velük ettem. Csak rajtam látszott is. Egyébként egy barátnőmmel együtt laktunk pár hónapig, ugyanattól a rendszertelen életmódtól – egész nap meló, pörgés, este óriási zabálás, hogy bepótoljuk az egész napi koplalást – ő lefogyott, én meghíztam. Köszi.
    A szekrényeim tömve vannak hordhatatlan ruhákkal, mert minden eddigi méretemből megtartottam a holmikat, talán valami olyasmi babonából, mint az esernyős. Meg talán azért, mert nem hiszem el, hogy nem ébredek egy reggel megint iszonyú kövéren.

  41. Én kamaszkoromban nagyon aggódtam azért, hogy nem aggódom a testem miatt. Féltem, hogy valami baj van velem, hogy mindenki fogyókúrázik körülöttem, akkor is ha tök sovány, meg zavarban vannak hogy nő a mellük, kiakadnak a pattanások és a szőr miatt, én meg nem. Jóban voltam a testemmel, jól viseltem a kamaszkor testi változásait és nem értettem egy csomó dolgot, ez amiatt is lehet, mert Asperger-szindrómás vagyok.
    Persze próbáltam beilleszkedni a kortárscsoportban és emiatt megpróbáltam aggódni is, de akkor még, nem ment. Körülöttem mindenki a lányunokatesóim és osztálytársnőim felüléseket végzett és nem ettek sültkrumplit és csokit mert pattanásokat okoz és egész hosszan tudtak beszélni a szőrtelenítésről. Próbáltam nem lemaradni, hasizmoztam velük, és elolvastam a tinimagazinokat amit az orrom alá dugtak, de semmi, emiatt rengeteget bántottak, és vagy dedósnak vagy nőietlennek neveztek, amiatt hogy meg vagyok elégedve magammal. Egyébként teljesen normális alakom volt, kivéve 14 évesen , mert akkor hirtelen nyúltam meg és túl sovány voltam és ájulós. Az egyik nagynéném szerint ekkor voltam a legszebb. Emlékszem épp egy rosszullét után voltam, hullasápadt voltam és szédültem, ő meg ott ecsetelte, hogy milyen gyönyörű manöken alakom lett, pedig milyen duci kislány voltam. (Teljesen normális testalkatú kislány voltam.)

    Nagyon hosszan nem kezdtem el szőrteleníteni, amiatt mert nem értettem mi a baj a szőrömmel. (most se értem.) Amikor elkezdtem borotválni a lábamat és a hónaljamat, hogy ne lógjak ki a sorból, évekig csak a lábam elülső részét borotváltam, mert sérült az elmeteóriám és azt hittem , hogy amit én nem látok azt mások se.
    De szép lassan azért sikerült megfelelési kényszert növesztenem, meg eltanulnom az aggódást, ezért a 18. szülinapomra már narancsbőr elleni krémet kértem a tök feszes combjaimra.

    Ami megmaradt a normális testképemből, azt utána a pornó rombolta le, amire huszonévesen szoktam rá. Videót ritkán fogyasztottam, de képekből rengeteget. Eleinte kicsit visszataszítónak találtam a kiálló bordájú, csupasz puncijú modelleket, de több ezer kép után már ez volt a normális. Elkezdtem nem elég nőiesnek látni a széles vállamat és az izmos hátamat, és egy idő után undorítónak találtam a minimális hájhurkákat és szőrszálakat is.
    Mostanában állok vissza a normális szemléletmódra, szerencsére nagyon sokat fejlődtem, mióta felhagytam a képnézegetéssel. Az is segített, hogy voltak természetes és gyönyörű női partnereim. 🙂 (szőrösek és/vagy ducik) Meg nagyon tudatosan próbálom rávezetni magamat, hogy nem az a normális, amit a társadalom el akar velem hitetni, hanem az, ahogy valójában kinéz egy női test.

    • Eszméletlen, hogy mennyire keményen büntetik aki bármilyen okból nem áll be a sorba, mondjuk mert meg vagyok elégedve magával, mint te voltál tinilányként. És sajnos az is szépen látszik a példádból, hogy hiába akarjuk mi anyaként megvédeni a lányainkat, ez csak csepp a tengerben, Mert mindenkit körbevesz a szépségfasizmus és addig bombáz az újabb és újabb, egyre lehetetlenebb elvárásaival míg meg nem adod magad. Én is emlékszem még arra az időre amikor kifejezetten furának, sőt rondának találtam a teljes csupaszságot, de rám is hatott a külső nyomás és nekiálltam “fazonra” borotválgatni. Évek alatt úgy hozzászokik az ember, hogy természetes állapotában már ápolatlannak érzi magát. És éppen ez a cél 😦 Hallottam, hogy sok országban ugyanez van a sminkkel is, egyszerűen nem léphet anélkül utcára egy nő vagy ha mégis akkor gondoskodik róla a környezete, hogy szarul érezze magát.

  42. Huh, de jó téma. Sajnálom, még nem ismerem annyira az embereket itt, hogy érdemben reagálni tudjak, ezért csak közbeszólok.
    Egy vallomás: Mozgássérültként szemtikkelést kaptam a kövér emberektől. Azoktól, akikről tudtam, hogy nem genetikus/alkati dolog, hanem “csak” esznek.
    Hé’ van egy klassz, egészséges tested, mi a fenéért nem akarod a legtöbbet kihozni belőle?
    Egy kis csokiért? Tényleg megéri? Én meg kurvára küzdök, figyelek a súlyomra, járni tanulok, edzem, stb. Persze, pontosan tudom, hogy ilyen erővel lehettem volna dühös a dohányosokra, azokra, akik isznak…ésatöbbi.
    Ez nem túl empatikus, racionálisan nem gondolom így, ma már átlátom, hogy miért éreztem így. Dühös voltam, nagyon irigyeltem az egészséges test alapanyagát.
    Aztán jött az, hogy basszus nekem ilyen a járásom, amilyen, de tökéletes szinte a testem. Nagy ellentmondás, nem is nagyon tudtam kezelni. Vékony alak, izmos test, mellek, fenék, hibátlan bőr. De! sántítok, billegek, húzom a lábam, elesem. Megbámulnak, rám gerjednek, aztán meglátják a járásom, megrettenek, elmenekülnek.
    Aztán persze jött egy fiú és elhittem, hogy nem kell irigyelnem semmit, szerintem büszkébb vagyok a testemre, mint egy átlagos nő. A fiú még a lábaimat is szerette, így könnyű volt.

  43. Csak érdekességképpen: mit ad Isten, tegnap belefutottam egy “elveszett” könyvbe. Ez valami új “játék”, arról szól, hogy forgalmas helyen “hagyj el” egy könyvet, amibe kis cetlit ragasztasz, hogy aki elviszi, és elolvassa, az szintén “veszítse el” utána. Na szóval a könyv: Galsai Pongrác – Csúnya nők dícsérete. Nem kövér, hanem csúnya (bár van átfedés, de nem sokkal nagyobb a csúnya emberek aránya a kövérek között, de van olyan kövér – mert látványosan egészségtelen -, aki már a kövérségtől csúnya), mégis eszembe jutott a téma.

  44. Sziasztok,
    régóta passzív olvasója vagyok a blognak, most kapirgáltam össze annyira a bátorságomat, hogy hozzászóljak egy poszthoz. A harmincas korosztályhoz tartozom, jelenleg a túlélésre próbálok koncentrálni, és igyekszem nem belesüppedni a semmibe, nem feladni, mégha lassan az is marad az egyetlen lehetőség.
    Evészavar.
    Nem tudom, mennyire az, ahogyan a táplálékhoz viszonyulok. Főleg félelemforrásként azonosítom a hiányát. Az olyan jellegű éhségérzet, amikor tisztában vagyok azzal, hogy éppen nem önszántamból nem juthatok kajához, kiváltja belőlem a rettegést a nyomortól. Egészen közelre idézi azokat az időket, amikor napokon át egy falathoz sem jutottam, amikor már fűszálakat, papírt, bármi emészthetőnek tűnő dolgot elrágcsáltam, csakhogy ne érezzem a gyomromban a fájdalmat, a lábamban a remegő gyengeséget. Újra közel hozza az osztálytársak néha megosztott fél szendvicseit, a nyári kukoricalopásokat, a szomszédtól kapott almákat, a felesborsó főzelék émelyítővé vált szagát, amit mindig főztek, mert a pénz elment piára, játékgépezésre, amikor már nem bírtam tovább, és felvánszorogtam a gyámjaimhoz. Előtte mindig megpróbáltam megoldani másként: nem ettem, a testvérem munkahelye előtt leskelődtem suli után, nyári szünetben, hogy hátha tud adni néhány falatot abból, amit melóba vitt magával. De néha vesztettem, és felmentem (olykor ők jöttek le értem, és vittek), tudva, hogy a tál étel mellé a kannás bort, az esetleges erőszakot, bántalmazást is le kell nyelnem. Könyörfalatok, amelyekért mindig meg kellett fizetnem, a tizenéves korom végére csont és bőr rettegéssé serdültem.
    Aztán az ellentéte. A vége felé elszakadt a húr, nem bírtam tovább, és bementem a gyámügyre. Megkaptam a jogot ahhoz, hogy onnantól fogva magam irányítsam a sorsomat. Kiéhezett szervezetemnek a normális is soknak bizonyult, elkezdtem hízni. Szándékosság is volt dögivel a felszín alatt: minél kövérebbé, minél taszítóbbá formálni magam, hogy többé egyetlen férfi se akarjon hozzámérni, ne nézzen rám, ne kelljen a „kinyalnálak a bugyidból”-féle verbális pofonokat viselnem. Háromszámjegyűvé nőtt a súlyom, ormótlan, ronda és takaró göncökben jártam, a hajam fésületlenül az arcomba sepertem. Csak ne lássanak nőnek, ne lássanak használható szexuális célpontnak. Eltartott jó néhány évig, míg úgy ahogy kivergődtem ebből, bár most sem mondanám egészségesnek a helyzetet.
    Mindentől hízok, ami másnak normális táplálék, jelenleg úgy tudom kontrollálni a súlyomat, hogy vigyázok arra, mit eszem. Már nem járok zsákokban, de még mindig megalázónak tartom, ha valaki oda nem illő helyzetben szóvá teszi a női mivoltomat, úgyhogy semmi nőies ruhadarabot, semmi olyat nem veszek fel, ha nem muszáj, ami az arcomnál és a kézfejemnél többet fedetlenül hagy rajtam. Akár negyven fok van odakint, akár nem. Nem véd meg, de nem tudom, mit tehetnék, mert visszahízni nem akarok: nem akarom az egészségemet tönkrevágni a felesleges túlsúllyal.
    Evészavar. Főként fehérjén élek, tojás, sajt, hús, túró, valamint zöldség. Nincs vele gondom, de ha ez sincs, erre se telik, pánik tör rám. Félek az éhezéstől.

    • Nehéz erre mit mondani….hogy ne tűnjön se tolakodónak, se akadékoskodónak, se lesajnálónak, se közönyösnek…. Sajnálom, hogy ezt tették veled. Gyere, űlj le közénk.

      • Most éppen megint egy mélyponton vagyok, nyakig a csodavárásba süppedve. Esetemben a csodavárás abból áll, hogy remélem, hogy valaki megmondja, mit tegyek (nem tartom magam túl sokra ilyen időszakokban, ergo ilyenkor képtelenségnek tűnik megoldási tervek kiötlése, azt remélem, valaki majd megmutatja, mi a helyes irány, meghallgat, netán azt hazudja, nem baj, ha kétségbeesésemben elmegyek a legvégsőkig, onnan is lesz kiút).
        Egészen jó passzban kezdtem el olvasni a blogot, az már nem rémlik, melyik bejegyzés volt az első, de utólag rengeteget visszaolvastam. A jó passz miatt nem mertem hozzászólni („eh, úgyse fogadnak be, ignorálnak, ne ronts kommunikációs kísérlettel a viszonylag jó helyzeteden, olvasgass csak, az is elég „)
        Most viszonylag normális tartományban van a súlyom, bár azért van miből leadni, de azt hiszem, már az egészséges BMI felső részén vagyok. Alapvetően nincs baj az étkezésekkel, csak akkor tör rám a világvége hangulat, ha olyan helyzetben találom magam, amikor éppen tudom, hogy nem jutok kajához, de akkor aztán másra sem tudok gondolni, csak az ételre (akár olyan ártalmatlan szituban is, mint pl. rohanás közben elfelejtek ennivalót dobni a táskámba, és ott találom magam egy tizenkét órás műszak kezdetén flamó nélkül).

            • Azért szóltam hozzá, mert értelmes, genderérzékeny társaságra vágyom (elég hímsoviniszta közegben húzom az igát). És mert persze szokás szerint azt remélem, valaki megosztja velem a bölcsek kövét (Valamint irigy dög vagyok, olvasom a beszélgetéseiteket hónapok óta, és mindig viszketett a kezem, hogy megpróbáljak bekapcsolódni, csak hát… Nehezen jutok el odáig. Nem tűnök zárkózottnak, de a hétköznapokban csak felszínes kapcsolataim akadnak, néhány kivételtől eltekintve. Ott van a fal köztem és a többiek között, a fal, amelybe én is pakolom a téglákat azzal, hogy attól félek, ha elmondanám a nyűgjeimet, kerülni kezdenének, nem sokan bírják a nyomorult embereket.)
              És mert sztem szegény blaci már torkig van azzal, hogy folyton tőle várom a swot analízist a zűrös dolgaimra 🙂 (ez az átka, ha megnyílok, az illető többet kap a sirámaimból, mint kéne).

          • Akkor most ide írom. Szerintem ilyen éhezéses-bántalmazásos múlttal egy evészavar hogy úgy mondjam normális (nem jó, de normális reakció). Tudom, hogy más szitu, de még én is kétségbeesem, ha úgy indulok neki a napnak, hogy nincs nálam kaja, és olyankor éléggé a prioritási listám elején van, hogy szerezzek. Szerintem ez eléggé érthető, hiszen az evés egyik alapszükségletünk. (A te múltaddal meg pláne érthető.)
            Ami pedig a segítségkérési kísérleteidet illeti, neked is azt mondom, amit mindenkinek: ha komolyan bajban vagyunk, akkor keressünk profi segítséget, mert az(oka)t az ember(eke)t éppen arra tartjuk, azért kapják a fizetésüket és az az ő dolguk, hogy a lelki bajainkban a rendelkezésünkre álljanak és végighallgassák a sirámainkat (a megállapodásunk keretein belül :)), és a legjobb tudásuk szerint segítsenek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bajunkban ne forduljunk a barátainkhoz, családtagjainkoz vagy más személyhez, akiben megbízunk, de az a helyzet, hogy komoly ügy esetén (mint ami szerintem a tied is, de nyilván ezt te tudod a legjobban eldönteni) ez édeskevés, ráadásul ezeket a kapcsolatainkat ezzel kockára tesszük, mert egy barátság nem elsősorban segítői kapcsolat és nem is arra való. Ha rendszeresen arra használunk egy barátot mint amire mondjuk egy pszichológust kell(ene), akkor azt a barátság komolyan megsínyli és könnyen elveszthetjük azt az embert egy életre, pedig lehet, hogy barátként tök jól funkcionált volna, egyszerűen csak olyasmivel pakoltuk meg azt a viszonyt, amit az nem bírt el, mert nem arra találták ki (szerintem ez a párkapcsolatokra is igaz, a véleményemet már kifejtettem máshol az állítólagos gyógyító párkapcsolatokról). Nem írtad, hogy kértél-e már valamilyen terápiás segítséget, de én a magam részéről ezt tudom a legjobb szívvel javasolni. A legnagyobb terheidet itt is lerakhatod, de ettől ne várj hosszú távon túl sokat. Remélem, nem voltam túl tolakodó vagy megmondós, nem állt szándékomban, mert hidd el, nagyon együttérzek, és sejtem, min mehetsz keresztül, bár nyilván tudni sohasem fogom. Örülök,hogy megszólaltál, és, üdv a csapatban, örülünk neked! 🙂

            • Szakmai segítség… Nézd, a pszichológus nem ingyen van, nekem sajnos nem telik ilyesmire (igen, ha összekapartam magam, tisztában vagyok azzal, hogy el kell látogatnom egy alapos terápiára, mert az evészavar a legkisebb gond, a szexualitáshoz való viszonyom még rosszabb, de a leggázabb az önértékelésem). Tb-s doki: nem hinném, hogy a sebtiben lezavart találka, túlterhelt, netán gyógyszert javasoló orvos használna a helyzetemnek.
              Leterhelt barátok: igyekszem figyelni, és ha észreveszem, hogy terhelek valakit a bajaimmal, akkor átváltok a külvilágnak tartogatott stílbe. Igazából lehet, hogy én is közrejátszom abban, hogy a “beavatottaktól” eltávolodom, hiszen bennem van az a félelem, hogy a hátterem ismeretében a másik nem úgy tekint rám, mint annak előtte, hogy nyomoréknak lát (netán undorodni kezd tőlem). Szóval nem feltétlen leterhelés miatt távolodom el azoktól, akikhez közelebb kerülök. Nem tudom.
              Mit várok hosszútávon? Hogy ugyanúgy beszélgethessek, takargatás, titkolózás nélkül, mint itt sokan mások. Olvastam itt olyan hozzászólásokat, akikkel kapcsolatosan úgy érzem, hasonló belső harcokat vív, aki írta őket.

              • Hogy-hogy! Hát az egomat próbáltam fényezni mindenfelé azzal, hogy én vagyok a nagyszerű segítő, aki milyen ügyes. Aztán kiderült, hogy fele ekkora gondon se tudok segíteni, de legalább van valaki, akivel lehet beszélni. És közben lassan tanulom, hogy ne ugassak bele mások életébe, mint Nagy Segítő. Még van hova fejlődnöm.

                • Te csak ugass bele, több esetről is tudok, ahol sokat jelentett a támogató ugatásod. ❤

      • BLaci úgy kerül a képbe, hogy úgy másfél évvel ezelőtt, amikor már a minden mindegy állapotában csücsültem egy kicseszettül reménytelennek látszó élethelyzetben, virtuálisan sokat lökdösött, hogy lépjek valamerre, mert nem lesz happy end a számomra, ha folytatom. Nem tudom, hogy nélküle, az akkori levelei nélkül mertem volna-e lépni, ha igen, akkor is bőven közrejátszottak ebben a beszélgetéseink.
        A tegnapi hsz-eim eléggé negatívan jönnek le, bocsánat érte. – Keresem a válaszokat, a kivezető ösvényt, futom le ugyanazokat a gondolati köröket, és mivel mániákusan vágyom valami frankó receptre, amelyet követve majd idővel normális lesz minden (és még a “negyvenkettőnél” logikusabb választ is ad a világ kérdéseire), hajlamos vagyok befordulni azokban a pillanatokban, amikor nem látok elviselhetőnek saccolt megoldást. (Aztán éjjel győzködtem magam, hogy nagyon sokan akadnak a világban, akik kénytelenek elviselni dolgokat, megteszik, és nem pusztulnak bele, szóval valszeg most jött el úgy fél év reményteljes, egyre többször boldog idő után, hogy összeszorított szájjal végig kell csinálni a rossz hónapokat).

          • Szuper vagy! Vannak még ingyenes lehetőségek, egyszer már valamelyik poszt alatt összeszedtük, a sotén is volt régen tb alapon pszichológiai rendelés (most nem tudom,van-e), illetve én is ingyen (tb-re) járok most pszichiáterhez, a klinikán ahol kezelnek van erre lehetőség, nőgyógyászati betegek számára. Rendes segítő beszélgetés, nem kamu (persze gondolom, itt is van, aki csak gyógyszerért jár). A szakrendelések szolgáltatásait nem ismerem, de én biztos addig mennék, amíg olyat nem találok, amelyik érdemben foglalkozik velem, eddig is kb. ezt tettem. Meg vannak az anonim önsegítő közösségek. Lacinak is van pár tippje, ez tuti.

            • Sziasztok. Nekifutok harmadszor is hozzászólni, már kétszer megírtam és technikai okokból elveszett.
              Szóval én is most bújok elő a csigaházból, miután már szinte minden bejegyzést elolvastam és csendben figyeltem eddig. Fejben pedig rengeteget beszélgettem veletek:)
              Nem véletlenül ennél a témánál írok először. Sok mindent megfogalmaztam pár napja egy hosszabb hozzászólásban, de most már azt kell írnom szerencsére elveszett. Mert a dispereo hozzászólása után nagyon megszégyelltem magam. A 4-5 kiló plusszom, az egyetem alatti hashajtózások, az ennek következtében kialakult emésztési zavarok (nem visszafordíthatók) most jelentéktelennek tűnnek, eltörpülnek. Biztos holnap már visszatérek a saját életemhez és nyomoromhoz, de most dispereo hozzászólása nagyon szíven ütött.
              És csak annyit szeretnék kérdezni, hogy meg tudná-e fogalmazni, illetve megosztaná-e velünk, hogy miben segíthetünk? Én például szívesen beszállnék terápiás költségbe, ha erre van igény. Nem vagyok szakember, nem ismerem a lehetőségeket, de ha dispereo utánajár és dönt és nem ingyen van, akkor én segítenék. Hogyan tudnánk ezt a gyakorlatban kivitelezni?

          • Köszönöm a választ és képviselőnének is. Budapesti vagyok.
            Feljegyzem őket, és ha az akut gondok csitulni látszanak majd, akkor lépek is ebbe az irányba. Jelenleg a kezeletlen poszttraumás stressz szindrómámmal nem tudok foglalkozni, még azok a dolgaim is halasztódnak, elmaradoznak, amelyek miatt életben próbálok maradni.
            Tudom, az okosok mindig azt mondják, arra van idő, amire szánunk, de néha nagyon nem.
            Szeretnék pszichésen is rendbejönni, de az még a jövő gondja.

        • Szia! Nekem Eszteres pszichológusom volt először, és azóta is nála maradtam, annyira jó szakember. Azóta ő már máshol dolgozik, és az én életemben is változtak a körülmények, meg tudom fizetni, de ebből kiindulva valószínűleg jó szakembereket találsz ott.
          A http://www.tunderhegy.hu -n is nézz körül, ingyenes szaksegítséget kaphatsz nálunk, remélem, még mindig, tavaly még működtek.

      • Barátok? Úgy vélem, talán akadnak, bár mostanság igencsak ritka alkalmakkor tudok velük találkozni. Másrészt egészen más valóságban élnek, mint én, így felszínesebbek is a kommunikációink. Akadnak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem mondhatnék el senkinek.
        Nagyjából működő életet élek (legalábbis illene működnie), dolgozom, ezerrel keresek mellékállást, netezek, akadnak számomra fontos hobbijaim is.
        Nagyjából működik, és ez a nagyjából is elveszni látszik, ezért szóltam hozzá. Mert kerestem megoldást a gondokra, és amit találtam – amit olyannak találtam, hogy ez a nagyjából legalább megmaradhasson -, rossz. Akivel megosztottam ezt a döntésemet, ellenezte, de amikor visszakérdeztem, hogy mégis mi mást tehetnék, nem világítottak rá egyéb megoldási lehetőségre. Én meg azért az utóbbi egy hónapban fejben végigzongoráztam, amire a saját korlátaimmal ráláthattam: amik megoldást hoztak volna, nem jöttek össze, vagy esetleges, netán még hosszabb távú, és még rosszabb verziók voltak. A blogra, az itteni írásokra (és beszélgetni is szeretnék) azért van szükségem, hogy én se felejtsem el a következő hónapok során, mennyire rossz ez a Rend. Nem akarok egy napon arra eszmélni, hogy úgy teszem, amit teszek, hogy közben buzgón magyarázom, hogy önként választottam, hogy tulajdonképpen ez nekem jó, holott nem az. Kapaszkodónak kell a blog, emlékeztetőnek, hogy nem ilyen életet akartam. Nem akarok olyan nővé válni, aki buzgón letérdel a patriarchátusnak, és csak a férfiak elvárásainak tükrén át képes önmaga létét megindokolni. És hogy kitartsak addig, amíg majd emberhez méltó életre is meglesz a lehetőségem.
        Ezért fontos nekem ez a blog, és ezért szeretnék beszélgetni. Hogy legalább belül megmaradhassak.

        • Havasiorgonához szerettem volna hozzászólni, csak nincs a neve alatt a hozzászólási lehetőség, így ide írom, remélem, látja.
          Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, és ne bagatellizáld el (visszafordíthatatlan emésztési gondok? Ez hogy nem lenne gond? )
          Nekem szerencsém volt, fizikálisan csak annyi maradt meg, hogy ha normálisan étkezem, azonnal raktározni kezd a szervezetem, és hízok ezerrel, de egyébként a vasszöget is megemésztem. Egyedül a felesborsó, ami éveken át kábé minden nap volt, ha volt kaja, necces. Nem utáltam meg, viszont amikor felnőtt fejjel megkívántam, rájöttem, hogy a testem mást gondol: ha megpróbálom megenni, azonnal kihányom, és napokig tartó hasgörcsöknek nézek elébe.

          • A hányingerről, rosszullétről még eszembe jutott egy régi eset, nagyon megmaradt bennem, visszatekintve is úgy tűnik, mintha akkor az a pár perc végtelenségig tartott volna.
            Amíg éltek a szüleim, azt ehettem, amit akartam, kívántam, és a zsíros húsokhoz valamiért hozzá nem nyúltam volna, undorodtam tőlük.
            A gyámság alatt az olyan úri huncutságok, mint a finnyásság, szabad akarat, már nem játszottak.
            Egyszer valami rejtélyes okból kifolyólag nem ment el jó előre borra az árvaságim vagy a segély, és csülköt főztek. Elémrakták, hogy egyek. Ott ültem az asztalnál, a gyámom seggrészegen velem szemben, néztem a tányéron a húst, és émelyegtem. Azok a rohadt percek megálltak, és a könnyeimet nyelve, mozdulatlanul vártam, hogy történjen valami csoda: úgy éreztem, ha nekem abból a mócsingból enni kell, összerókázom az asztalt. De ha nemet mondok, ha elutasítom, könnyen lehet verés a vége. Iszonyatosan rettegtem, végül a fizikai bántalmazástól való félelem győzött, a számba tettem egy falatot. Épphogy kiértem a wc-re 😦
            A legrosszabb ebben az emlékben a megálló idő, és a félelembe ragadt tehetetlenség.
            Azóta se eszek csülköt.

            • Szívesen megenném, mert bár akkoriban megundorodtam a felesborsótól, alapvetően szeretem. De valahányszor engedtem a kísértésnek, és ettem azóta, rosszullét lett a vége.