egyszerű

Amikor már ott tart, hogy leesik a fölösleges, és vakítóvá válik a lényeg, akkor az embernek megváltozik a stíluseszménye.

Engem már csak a lényeg érdekel. Öröm, munka, igazság. Kérlelem is a világmindenséget: ne bonyolítsátok. Olyan hálás lennék, ha lehetőség szerint egyszerű lenne minden, kisebb és nagyobb dolgokban is, nem körülményes, nem időrabló, nem redundáns, nem közhelyes. Nem mérnénk le a sütibe a cukrot, nem toporognánk, hanem belemennénk a közepébe, és zöldre váltanának a lámpák. Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.

Korrektorként–olvasószerkesztőként is húztam, mindig húztam. Így húznék a világból is: legyenek egyszerű, világos szavak. Levélben is, jogi érvelésben, szerelmes suttogásban is: semmi fölösleges kanyar. Viszont jókor mondani egy sűrűt, és jókor nem hallgatni, az fontos.

vekker

 

Sőt, múlhatatlanul fontos ez, ha az ember ír, és az emberi kapcsolatokban is. Ahhoz, hogy az ügy haladjon, ne legyen nyúlós-nyálas. Egy telefonnal, másfél mondattal lehessen megbeszélni egy találkozót, ne kerülgessük a lényeget. Ne legyenek olyan szavak, hogy kavar és logisztika és el vagyok havazva, legyen tiszta és nettó a hátszín, és ne ígérjünk semmit, amit nem lehet, csak menjünk, ahová kell, ott legyünk, nézzünk egymásra, lehessen biztos legalább néhány végső dolog. És van, amire nincsenek szavak. Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni, amiről hall lehet gatni, arról hall kell gatni, ez Tandori Wittgenstein-parafrázisa.

S ha egyszerűnek akarjuk a világot, akkor nem mondunk egyszerű dolgokat.

A mi falunkban nyáron nő a zab,
És éjszaka van, ha nem süt a nap.
Forgácsot vág ki a fából a gyalu.
Csodálatos, csodálatos falu!

— továbbá, hogy szép idő van, hogy a gyermekeink az élet értelme, hogy mennyire szeretjük egymást — úgysem a szavakból derül ki –, hogy a pentameter öt versláb (ezért harapok), és hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni. Ilyeneket nem mondunk. (Kifolyik úgy is.) (Nem a panír teszi.) (És nem is a sajt.) (És nem is az olaj hőfoka.) (Hát mi?)

Én nem vagyok árnyalatok nélküli ember, de azt kérném, lehelném, kiáltanám mindenkinek: ne bonyolítsd. Jó az úgy. Menj bele, élvezd, örülj, hogy süt a nap, egy fejed van, két lábad. Ne csináld, ha nem jó, sodródj messzire vele, ha jó. Ne félj. Emeld fel a fejed, vállald, és a következményeket is. Vagy mondj nemet, könnyű az is. Tudom, hogy nem minden ilyen egyszerű, de legalább magunknak ne bonyolítsuk, amit lehet. Beszédetek legyen igen-igen, nem-nem, valamint a röviden alig idézhető Marcus Aurelius Kosztolányitól, a magyar líra egyik csúcspontja, figyeljétek, milyen csodaszép, tudom, hogy volt már:

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.

93 thoughts on “egyszerű

  1. “…egyszerű ez:
    Elveszett az ezerév.
    Ha elveszett, elveszett,
    Ne keressük már elő,
    nem érünk rá,
    Vonaton jár az idő…”

    Ki is mondta, hogy az, amit nem tudsz elmagyarázni egy értelmes ötévesnek, az mind hazugság…?

      • Mondjuk úgy, hogy aki nem tud valamit úgy elmagyarázni, hogy azt egy másik értelmes ember is megértse, az jó eséllyel maga sem érti. De azért az, hogy nekem nem tudja valaki elmagyarázni az általános relativitáselmélet matematikai alapját, még nem jelenti, hogy ő sem érti.

      • Múltkor bejött hozzám egy némettanár órát látogatni. A feltételes módot tanítottam. A végén megdicsért, hogy milyen egyszerűen magyaráztam, ő azonnal felfogta, nem is értette, hogy a gyerekeknek miért nem esett le. És sajnálta, hogy ő ezt ilyen frappánsan nem tudja feldobni a táblára, mert németül több előtudás kell hozzá. Ezt most nem tudom, miért írtam, lehet, hogy csak a jóérzés-nosztalgia miatt. Én se szeretek hosszú, bonyolult fejtegetéseket hallgatni, értelmes ember tömören is el tudja mondani, ha tapintatos.

      • A tapintatról: velem sokaknak az a baja, hogy túl nyers (magyarul túl őszinte) vagyok. Tök jó, hogy itt ezért még nemigen kaptam a fejemre. Pedig pont úgy, vagy még úgyabbul fogalmazok, mint jellemzően az életben.

    • Nahát ez azért erős túlzás.
      Ettől függetlenül szeretek a lehető legegyszerűbben magyarázni, és szemléletesen.
      Erről jut eszembe Éva mondása, hogy ami nem való egy 15 évesnek, az senkinek se való. Ez viszont nagyon megáll.

      • Jogos 🙂

        Viszont én ezt az ötéves-dolgot szívesen alkalmazom a felnőttek önvédelmi magyarázkodásaira és hárításaira. Pl az egyik (tényleg ötéves) ovisom mondása volt ez: “Anyát megkérdeztem, mért jó a cigi. Azt mondta, nem jó. Akkor meg miért szívja??”
        Na ilyesmi.

  2. rántott sajttal én sem barátkozom! az egy eat out-fogás és kész, ő akarta így.
    és még Kurt Vonnegut: a kettőspontot csak azok használják, akik azt szeretnék bizonygatni, hogy jártak iskolába.
    és még Hamvas: ma már úgy mondjuk, hogy szénhidrátot és fehérje molekulákat veszünk magunkhoz, amikor az történik, hogy “eszem egy jóó töltött káposztát” Hát hová lesz a töltött káposzta? az idézetek pontatlanok, persze

  3. Az én kommunikációs törzsfejlődésem íve úgy alakult, hogy én voltam a nagy dumálós, (nem a nagydumás), aki sokat és jókat mondott, és minden belső történést a lehető leghamarabb kiventillált, és még pluszban naplót írt, ami tagadhatatlanul az önreflexió egy nagyon hasznos eszköze. Aztán volt egy pont az önismereti folyamatban, amikor elkezdtem nem csak hogy befelé figyelni, hanem befelé feldolgozni is, meg a külvilágot is inkább csak figyelni és befogadni, és nem kommentelni.
    Mostanában egyre kevesebbet szeretek beszélgetni, és nagyon-nagyon fáraszt az “udvari” kommunikáció, azaz a tiszteletkörök, a felesleges lelkendezés, az üres fecsegés. Tömegével pusztulnak az agysejtjeim ha kvaterkázni meg locsogni kell a semmiről, beszéljünk lényeges és érdekes dolgokról, vagy inkább semmiről, csinálja mindenki a saját dolgát.
    A társaság középpontjából antiszoc lettem, vagy mi a fene.

    • azt mondta egyszer valaki, hogy ha két megvilágosodott buddhista szerzetes, akik bár jó barátok, régóta nem találkoztak, és újra találkoznak, akkor az kívülről nézve nem túl izgalmas. csak ülnek egymással szemben és mosolyognak.

    • Én is épp így. Egy ideje figyelem, magamnak vagyok túl dumálós, fáraszt és ugrom a közhelyekre, üres fecsegésre, legjobban akkor, ha az én számból jön. Pedig nagy beszélgetős voltam, és olykor elkap a szómenés ma is. Miközben én teljesen kifáradok bele, arra gondolok, milyen lehet ezt hallgatni?Jaj, igen a tiszteletkörök, egymás körüludvarlása, meg amit mostanában túl sokat hallgattam: a kismama-közhelyek özöne.

      Ez a bejegyzés olyan szép! És nem csak a Marcus Aurelius miatt.

    • Nálam ez – ha belegondolok – egészen hamar kialakult, nem tudom, miért… csak azt éreztem, hogy akivel nem tudok nyíltan beszélni, azzal inkább nem is beszélek semmiről. Minek…

      ***

      Az írás pedig nagyon szép!

      • Hat, igen. Nem is azert irtam. Csak h akkor ez is erv, vagy mi? Erted… de amugy en a vers labaihoz mindig is hüjje voltam elkepesztoen.

      • Értem, hogy irónia volt,
        viszont a pentameter az tényleg hat versláb, Éva pont azt meséli, hogy a tanár szerint a nevéből adódóan ötnek kell lenie,
        pedig valójában hat, és a wiki is ezt mondja, mindjárt az elejbe 🙂

    • Ez viszont igaz, nem értem a magyartanárnak nincsen gúglija ?
      Első találat rá a wikin:
      “A pentameter az antik eredetű időmértékes verselés egyik tradicionális sorformája. Elnevezése, “öt ütem”, félrevezető lehet, mivel valójában a hexameter egyik változatáról van szó: eszerint a pentameter módosult hexameter, melynél a harmadik és a hatodik verslába csonka spondeus (vagyis csak egy hosszú szótagból áll), ezért fél versláb. Így jön ki az öt versláb: 1+1+0,5+1+1+0,5.
      A csonka verslábakat szünet egészíti ki.”

  4. Jaj, ez a beszéd. Nekem is vannal ezzel gondjaim. Sokat irok cseten feleslegesen. A lanyoknak. Szegenyek. Beszelem kifele magambol a szart.
    Mert kivul tagasabb.
    Anyosommal szeretek a lenyegrol beszelni, mert sok dolog kiderul, megis olyan keveset…
    En nem szeretem a folosleges koroket, es emiatt bunkonak belyegez sokmindenki.
    En nem szeretek pedig sokat mondani. Olyan jo lenne, ha nem kene magyaraznom a bizonyitvanyomat se. Hogy azt azert, amazt meg azert ugy. Mert en igy latom jonak, ez sokszor nem eleg.
    A hulye kerdesek.
    Az ures szavak. Amikor tobbes szam elso szemelyben beszel arrol, amit en egyedul csinaltam meg. Amihez neki koze sem volt.
    Amikor latom, hogy ezt kitol tanulta.
    Figyelek, es elnemulok. Minden kapcsolatom elejen figyelek, mindenkivel szemben. Latom, ki milyen. Akarom latni, kivel mit lehet. Van egy ember, aki ezt tudja rolam. Egy. Es ez nem a ferjem.
    A szavaim nekem tul erosek, es fajnak az embereknek. Es neha el is hiszem, hogy en vagyok a rossz, en nem jol hasznalom a szavakat. El is vesztettem a hangomat, most ujra meg kell talalnom.

    • Nem, biztos nem vagy rossz! Számomra üdítő, felvillanyozó, és nagyon-nagyon jól esik, ha valaki nem szépít, nem körít, csak megmondja, mit gondol. Annyira jó őszinte szavakat hallani, még akkor is, ha kritika van benne vagy olyan, amit nem szívesen hallanék meg. Kevés ilyen embert ismerek.

  5. ehhez még: “Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.”
    a minap belefutottam ebbe az írásba, arról szól, hogy az írója mennyire belefáradt már abba, hogy férfiaknak magyarázza, hogy miért gáz a viselkedésük. itt olvasható az írás, angolul van:
    http://bellejar.ca/2014/03/15/tired-of-talking-to-men/
    ez mostanában nálam is nagyon aktuális, elképesztően belefáradtam már abba, hogy úgy érzem azt kell magyarázni ami tök világos, és nincs is már kedvem hozzá.
    közben meg teljesen üdítő, hogy egyre többen vannak körülöttem, akik pont így gondolják, nem kell egymásnak magyarázni, megértés van, kölcsönös támogatás.
    üdítő sebességgel satírozom ki az értetlen embereket az életemből, nem szívják a vérem, nem beszélnek nekem baromságokat, nem akarnak meggyőzni olyanról ami rossz nekem, aki mégis megpróbálja, az nem vak, hanem bátor, viszont utána nagyképű bunkónak tart és cseppet sem leszívható Hölgynek, és magától lekopik (ezek amúgy vicces sztorik, Mr Nagymelény jön az okossággal, nincs hozzászokva a reakcióhoz, nem is tudja kezelni, tök ideg. ezeken, főleg az arckifejezéseiken, napokig lehet röhögni utána).
    a folyamat olyan érzés, mintha a léggömb oldaláról vagdosnám le a homokzsákokat, fújdogál a szél és lehet egyre magasabbra emelkedni a napfényben.

      • Pontosan, mégpedig egyik kedvencem tollából :
        “Kurt Voneggut és a pontosvessző
        “Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre.”

  6. Nekem ez a bejegyzés nem a kommunikációról szól,hanem a sallang-és látszatmentes életről. Hogy ami van, az legyen, mindenféle “de” nélkül. Ami nincs, azt pedig ne próbáljam “majdnem olyanokkal” pótolni. Régóta nagyjából így élek már, most alakítom úgy, hogy teljesen így lesz; az intenzitása megrémít, ugyanakkor azt érzem,hogy másnak már tényleg nincs értelme.

  7. A kommunikációs fejlődésem egyik csúcsa volt (van), hogy megtanultam csevegni a semmiről, és lelkendezni, ha amúgy leszarnám, de a másiknak jól esik. Nehéz volt ránevelni magam, de könnyebb az életem.

    De még így is elég szótlan vagyok – társaságban. Nincs rá elegendő kapacitásom, leköt a másik arca, hangja, reakciói, meg a környezet történései, elbambulok.

    És mielőtt jót röhögtök, mer’ itt meg annyit pofázok gátlástalanul (vigyázat, értettségi!) : blog nem számít! Itt sokkal beszédesebb és nyitottabb vagyok,mint a szemtől szemben. Itt nincs körítés, csak a mondanivaló van, ezt élvezem.

  8. Én most éppen zavarban vagyok, mert azon gondolkozom, hogy mi van olyankor, amikor magam számára sem világos a helyzet, vagy az illető számára sem, akivel beszélgetek, és igen, letisztult és egyszerű szavakkal könnyebb eljutni az igazsághoz. Ugyanakkor nem minden érzés, nem-racionális belső mozzanat kategorizálható, tehető be egy fakkba, nem lehet mindig mindenről világosan beszélni, kell a fejtegetés, kell a kutakodás, és valahol a szavak irányítanak, igen, sokszor rossz felé, de nekem gyakran kellenek is ahhoz, hogy eljussak a megoldáshoz. Lehet, hogy ez nem valami menő manapság, hogy nem rendelkezem kész véleménnyel és tiszta gondolatokkal, fogalmakkal mindenről. Elfogadom, sokszor ezért vagyok inkább csendben, mert nagyon zavaró tud lenni a kinyilatkoztatások, frankómegmondások tömkelege, teszkónép és elit részéről egyaránt. De nagyokat nevetek is magamban, olykor, amikor az ilyen helyrerakós, velős teszkós és elit okosságokra kapásból három ellenpéldát tudnék mondani, a stílusról és a lekezelés, fölényesség mértékéről, ami ezekben benne van, a jóságról, ami meg nincs, már nem is beszélve.
    Ebben a világos és racionális beszéd mindenről – elvárásban én egy nagy, és ijesztő, a végletben csakis gyakorlatias alapmentalitást látok, ami nem tetszik, ami behatárol, és inkább emlékeztet a rendre, mint belső szabadságra, ami nekem abban is áll, hogy valami nem világos, valami nem kész és valami nem egymondatos.

    • Én is nagyon hasonlóan érzek. Az iskolában én is aminél egyszerűbb és képszerűbb, frappánsabb és érthető magyarázatok mellett vagyok – bár tény, hogy ezek gyakran tartalmaznak féligazságokat, ami túl egyszerűen és jól hangzik, az mindig gyanús – de vannak dolgok, amelyek nem egyértelműek, nem világosak számomra, nem tudok róluk eleget, nem ismerek minden nézőpontot, és lehet, hogy nem is tudom eldönteni, hogy milyen érzéseim vannak velük kapcsolatban és miért. Az ilyenekről szeretek jó alaposan, mélyen elbeszélgetni, pont ahogy írod, fejtegetni, kutakodni, megismerni a beszélgetőpartnerem nézőpontját, ütköztetni elképzeléseket – nagyon szeretem ezt az érzést, amikor a szavak szülik a gondolatokat, érik, alakul, formálódik a véleményem.

      Másrészt igen, jó lenne bizonyos helyzetekben az egyszerű kommunikáció – például, ha egy ismerősöm 3 mondatban is el tudná mondani azt, amire neki három oldalnyi szöveg kell – tény, hogy sok beszédnek sok az alja.

      • Én már jártam úgy is, hogy azt hittem, ki kell fejteni a problémát, jól meg kell beszélnünk, hogy jussunk a mélyére, és nem is az volt a mélyén, hanem egy teljesen másik dolog. Elvezetett az egyik a másikhoz, csak azon vertem a fejem a falba, hogy akkor miért nem lehetett erről beszélni az elejétől fogva.

  9. Bizony. Én már ott tartok, hogy ha a szomszéd akar fecsegni, automatikusan azt mondom, hogy ne haragudjon, mert sietek. Anyám ha felhív azért, hogy locsogjon, közlöm vele, hogy bocs, most nem tudok beszélni, visszahívlak. (Nem hívom, mert semmi értelme, nem akart semmit közölni.) Tudom, hogy fontos a kapcsolatok fenntartásában bizonyos mennyiségű small talk, de engem annyira fáraszt, hogy minimálisra csökkenteném, a nulla felé konvergálna. Nem várom, hogy dicsérjék a ruhámat, nem akarok az időjárásról se fecsegni, és a kollégákról sem szeretek pletykálni, megmondom arcba, ha valami nem jó, a többi véleményemet meg ráöntöm a férjemre itthon. Én sem dicsérek senkit, ha nem tetszik, de ha nagyon, akkor akár egész nap. Evezzünk a mélyre! Itt is ezt szeretem, nem kell köröket futni, nincs hátmögötti duma (az mondjuk nehéz is lenne.;)

  10. Erről az egészről az jutott eszembe, hogy mennyire meg tudjuk szándékosan vagy anélkül a saját dolgainkat bonyolítani. Én nem tudok taktikázni, nem szeretem kitalálni, hogy mire gondolhat a másik. Ugyanez persze fordítva is igaz. Kínlódom, ha cseverészni kell, és sokszor veszem észre magamon, hogy kedvesen mosolyogva hallgatom a másikat, de közben zakatol az agyamban, hogy hagyd már abba, nem bírom , eléééég. Én nem szeretem, ha megdicsérnek, hogy mi van rajtam, mert nem lényeges számomra, és úgy gondolom, a másik is azt vesz fel, amit akar, ha jól érzi magát benne, semmi közöm hozzá. Általában kimondom, ha valakivel valami bajom van, de nyilván megpróbálom kedvesen, mert nem akarok megbántani senkit. Bár a múltkor pont belefutottam ebbe, elég kínos szitu lett belőle, aztán meg nagy összeborulás, jajj, az sem volt jobb . Rövid ideig volt egy munkaköröm éttermi hostessként egy hotelben, ahol az lett volna a feladatom, hogy a reggelire betérő mogorva üzletemberekkel kedélyesen csevegjek az időjárásról és érdeklődjek, hogy hogy aludta álmát a habos babos szállodai ágyikóban. Holott egyértelműen csak arra vágytak, hogy megigyák a kávéjukat és elolvassák a tőzsdehíreket. Borzalmas volt, ott is hagytam hamar, képtelen voltam ennek a kihívásnak megfelelni.

  11. Visszajelzés: a nők általában | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.