az egyenlőtlenség formái 30.: ki viszi át a szerelmet?

A történelmi jelentőségű kapcsolatboncolgató sorozat folytatódik a csakazolvassán! Mikrojátszmák, finom elnyomás, alig észrevehető hamisság a munkamegosztásban vagy kommunikációban, érzékeny elemzések. Érzed, hogy nem jó, hogy alul vagy, de nem nevezhetted erőszaknak? Ez az egyenlőtlenség.

A sorozat korábbi részeit itt találod: az egyenlőtlenség formái

Kiindulópont (és ezért nem is taglalom) az a közismert tény, hogy a házasságban (tartós kapcsolatban) a nőre marad a fizetetlen meló, tehát nem csak a háztartási és hétköznapszervezési, hanem az érzelmi munka is, a felelősségvállalással, aggódással együtt a teendők is. Ha a családban valaki szomorú, elesett, segítségre szorul, akkor a nő vigasztalja. Ha a gyereknek búja van, elakadása, a nő beszélget vele. Ő virraszt mellette vagy miatta, keres neki szakembert, cipeli terápiára. És ha a párkapcsolatban feszültség van, ha ridegedik az intimitás, a nő kezdeményez lelkizést a társával. Ő talál a neten magyarázatokat, keres párterápiát, önsegítő könyvet, akarja megérteni és megoldani, és ő az optimista: oldjuk meg.

Ő akar beszélgetni. Vagy senki már. De ha valaki, az a nő.

Sokat írtam az egyenlőtlenségről, és sokan használták saját sár elfedésére, képelen őszintétlenségekben. Ezért most már lesz egy kikötésem is:

Én azoknak a nőknek írok, és másfélékre soha nem is gondoltam, akik szeretik a társukat, a kapcsolataikba szívvel, bízva mentek bele, és közelségre, eleven érzelmi élményekre vágynak, tehát akik a férjükre mutogatnak, aki azért tartsa el őket (“anyagi függésben tart és még meg is akar erőszakolni!” műsor), miközben csalják és lenézik őt, vagy játszmáznak a szexszel, mert ők mekkora királylányok, de elvárják a hűséget, azok ne használják fel e muníciót.

Önigazolást nem szállítok (többé) a trükközőknek, de ha neked benne van a szíved, akkor vedd észre, mi zajlik.

Mindig az beszélgetne, aki még igényli az érzelmi közelséget, az őszinteséget. Mert akinek sara van, aki vétett a kapcsolat integritása ellen, az nem akar beszélgetni, nehogy kiderüljön valami. Mit mondhatna? Aki elidegenedett, aki munkaerőnek használja csak a belek feleséget, folyton a haveroknak szidja poénkodva a társát, az se. És hallgat az is, aki már csak azért él együtt, mert a kialakított kereteket túl bonyolult lenne felszámolni. Benne ragadt, utálja, elviseli. Elkerüli a nyílt konfliktust, esetleg baszogat, viszontvádaskodik, hogy ne az ő saráról legyen szó. Aki mellénézeget vagy -találkozgat, akinek függősége van, aki “nem tudja otthon kiélni a kinkségét”, aki tinderen, pornón lóg, az sem fog akarni beszélgetni, mert rossz a lelkiismerete.

A másik fél, a naivabb, lojálisabb, vagy aki jobban fél, hogy ő majd nem kell már soha másnak, egy ideig még akar, vár, remél, beszélgetne, aztán már duzzog, végül feladja. Innentől csendben gyűlölik és vetik meg egymást. Az érdekeket nem lehet összebékíteni.

Van azonban érzelmesebb fajta férfi, akinek nincsen rút titka, valóban szereti a tását. Ő csak nem teszi bele magát, spórol a jelenléttel, a közelséggel. Róla van szó. Neki megfelel így a kapcsolat, meg is akarja őrizni, bár a társa többször jelezte, hogy neki ez nem jó. Nincs hangos szó, van kedvesség, érzelmi gesztusok, de leginkább arra szolgálnak ezek is, hogy az alapproblémát elfedjék vagy kompenzálják.

Hogy nem szeret közel lenni, mindig van valami dolga, mindig elvonul. A garázsba menekülő, szerelgető techmán, a tesztoszteron-autista. Az álláskereső, “majd kezd magával valamit” Hjalmar Ekdal. Az adóssághalmozó. Aki lojálisabb az első feleségéhez, netán az anyjához vagy a főnökéhez, mint a feleségéhez. Vagy csak nehezére esik odafigyelni, jelen lenni, beszélgetni. 

Az ilyen férfi csak finoman tolja át a munkát a másikra, és nem azért, mert erőszakos, hanem hogy védje magát, a kényelmét. Ez a munka nem kifejezetten tetteket jelent, inkább a nekikedvező erőviszonyok felé tereli a kapcsolatot. Neki elég ennyi, jó így is.

Közben pedig tudja, hogy neked nem jó. Tehát: te várakozz, te reménykedj, te érd be kevesebbel. Erre kér. Ő stabilan, biztosan olyan, amilyen, illetve “nem tudja, mit akar”, kit szeret. Te meg várd ki, szeresd. Amikor már nagyon látványosan egyenlőtlen a szitu, könnybe lábad a szeme, hirtelen ő lesz, aki szenved, akit korholnak ráadásul. Talán majd. Ő igyekszik.

Pedig a beszélgetés úgy indult, hogy te nem bírod tovább, és kettő perccel később már őt kell sajnálni. Neki van problémája, Amivel, Sajnos, Nincs Mit Kezdeni, De Ő Azért Szeret.

Aznap, hogy ráébredsz: ő ezt a sorsot szánja neked, te pedig délibábot kergetsz, kiszeretsz belőle. Megérted, hogy ő úgy képzeli, alkudj meg, tűrj, élhessen belőled úgy, hogy bezárul, csak néha nyílik, és nem hozzád lojális, mert neki ez az állapot kényelmes.

Előbb-utóbb kiütközik az egyenlőtlenség. És nem is lehet ezt igazán, lényeglátóan megbeszélni. Sose mondja ki, mi az igazi baja, mindig van kifogás, hárítás, viszontvád, elvitatja, hogy jül látod a helyzetet..

A férfi, akinek problémája van, és azt kéri, ebben maradj mellette, bár neked ez a probléma fájó, korlátozó. Semmit nem kezd a problémával, hanem veled viselteti el.

Minősített esetben, amikor már a csak szex idején közel jövő férfival te nem élvezed, az a válasza a kéréseidre, hogy te meg az ágyban vagy hideg, szóval kvittek vagytok.

Ez az egyenlőtlenség legfinomabb formája, ami a nőt érzelmileg kiszolgáltatottá teszi. és dübörög a női szoftver: szeresd, segítsd, ő a te párod, akkor is. Mindenkinek vannak problémái! Így leszel enabler. És ebbe megy bele az olyan nő, aki nem teljesen őszinte és nem bízik ömagában. Nem önmagát szereti, és nem is a másikat, hanem a kapcsolatban levést. De magát a legkevésbé. Akinek nem elemi igénye az őszinteség, az benne is marad, és önti bele vég nélkül az energiát, a reményt, tudomásul vezsi másodrendűségét, és magának is hazudik. Kifejezetten jól viseli az érzelmileg függő típus, sőt, normálisnak tartja: ő támogatja a párját.

Szeretnél te boldog lenni?

Van, aki jobban szeret, így is szeret. Más nem képes egy idő után szeretni azt, aki rideg, elutasító vele, máshol jár fejben, és hagyja őt szenvedni. Van, hogy borítasz. Mármint akkor, ha nem vagy a kapcsolatod szolgája. Ha maradt még benned saját lényeg, olyan éntudat, ami a másikban és a családban nem oldódott fel, és képes vagy látni az érdekeidet, javadat, akkor borítasz. Mert eljön a pillanat, hogy nem bírod, és nem csak a boldog közelség hiányát nem bírod, hanem azt sem, hogy le vagy beszélve arról, amit tudsz, hogy itt márpedig baj van. Nem hihetsz a józan eszednek: de hiszen ez gáz, amiben én élek!

És akkor döntesz, kimondod. Na, akkor van a Nagy Dráma, akkor (és csak akkor) egy kicsit mindig ad, el ne hagyd. Kapsz egy csokor virágot vagy hasonló alamizsnát, amikor már a szélén vagy. Ottt visszhangosan üres a tér, nagyot szól egyetlen rózsacsokor, egy estényi közlség, és te megint örülsz, hogy mégis szeret és talán élhető ez így. De nem haladtok, ugyanazon a tizenkét mezőn toporogtok, mindig vissza kell menni a elejére, és egyre csak  kimaradsz két dobásból.

Én nem tudok vigasszal, tanáccsal szolgálni. Mert hát szereted, kötődsz, ő az életed. Az ilyen áthárítás kevés ahhoz, hogy ott akard hagyni. Mégis, annyit tudok, hogy nem mindegy, hogyan fogalmazol. Talán felébredsz, ha ki mered mondani: neki jó így, ki érti, miért, mert közben simán elnézi, hogy neked meg nem. Arra kér, hogy viseld el a boldogtalanságot. Tényleg sokat számít, hogy mered-e ezt így kimondani.

Végső soron az a kérdés, mir etartod magad, mennyire ő az egyetlen dobásod. A történet vége az, hogy belefáradsz, nem vonzódsz már, elkopsz ebben, bezárulsz. Már te se vele akarsz romantikus hétvégézni, gyertyafényes vacsorázni, mert ki akar olyannal, aki vele nem akar. És akkor beesik a nagy szerelem. Ami ebből kiröpít, és ez az egyetlen, ami kiröpíthet.

Majdnem mindig beesik, többnyire sunyi vagy plátói marad, és nagyon ritkán röpít ki, de csak ez röpít ki.

Hogy aztán, röpülésed során az addig enyhén egyenlőtlen emberedről kiderüljön: ő nagyon-nagyon szeret. Mindent megadott neked, de neked más kell, hűtlen kurva, lecseréled, ahelyett, hogy megjavítanád. Vagy hogy válsághelyzetben rádöbbenj: ő nem kicsit egyenlőtlen, hanem nagyon.

21 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 30.: ki viszi át a szerelmet?

  1. /off/ És létezem! Maradok Szikra! 😀
    /on/ Véleményem szerint az ilyen nehezen megfogható, könnyen elkenhető egyenlőtlenség szükségszerű. A férfiak leginkább fel sem fogják az egészet. Nem látnak rá úgy a helyzetre. Az ilyen helyzetben általában van munkamegosztás, még ha egyenlőtlen is. Bizonyos feladatokat csak az egyik, bizonyosakat csak a másik fél csinál. Ha az asszony panaszkodik hogy több segítséget vár, hiszen jön a karácsony, itt ez a rengeteg sütni-főznivaló, meg a takarítás és még az ajándékcsomagolás ésatöbbi, a férfi előjön vele, hogy ő meg megvette a karácsonyfát, és a talpba is neki kell befaragni, és a pulykáért is ő ment át a Bözsi nénihez. Nem fogja föl, hogy az ő munkái 3 órát vettek igénybe, a nőé pedig harmincat. Nem szorul rá, hogy belegondoljon a nagyságrendi különbségbe. Ő azt látja, ha körülnéz a világban, kollégák, szomszédok, barátok közt, hogy ő rendes. A társadalomtól sorra kapja az elismeréseket mindazokért, amiért a nő csak annyit kap, hogy éppen nem szólják meg. Hiszen nem követ el semmi rosszat. Nem csalja az asszonyt, nem veri, soha nem ütne meg egy nőt. Jól keres, a számlákat mindig ő fizeti. Folyton dolgozik, még otthon is a gép előtt ül, de már nem is GTA-zik, hanem a privátmelót csinálja, abból törlesztik az új kocsi részleteit, hát muszáj volt venni egyet az asszonynak is, hát nem hordhatja a cégessel a gyerekeket az iskolába, az oda-vissza 30 km, napjába kétszer. De nem panaszkodik, jól élnek, van pénzük mindenre, mindketten jól keresnek. Néha még focizik is a hétvégén a gyerekekkel, és a múltkor a wellnesbe is elmentek, mikor a Szépkártyát le kellet fogyasztani. A barátai is rendesek, csak párszor iszogatnak egy héten a haverokkal, és nem ám a kocsmába, mindig csak egymáshoz szaladnak át. Kívánná is ő az asszonyt, de az sosem akarja, mindig fáradtságra hivatkozik. De ő nem megy félre se, tudja, hogy ennyi év után már alábbhagy a hevület, úgyhogy inkább ráránt napjába kétszer a p*ornhub előtt. Nem is érti, miért nyafog ennyit az asszony, ha kicsit ledől meló után. Olyankor kicsit megemeli ő is a hangját, hiszen megtesz mindent, de hát annak semmi se jó. Mindig nyavalyog valamin. De hát a nők ilyenek. Azért szeretik egymást. A gyerekek is szépek. Hát mindenhol vannak súrlódások. Ez normális.

    Nincs benne feltétlen rosszindulat.
    Ahhoz, hogy rálásson az egyenlőtlenségre, az asszonynak kell kőkeményen és birkatürelemmel edukálnia a férjet, amire a férj csak szerencsés és ritka esetekben nyitott, hiszen őt nem nevelték empátiára csecsemőkora óta.
    Amúgy is az a sejtésem, hogy a férfiak jóval fejletlenebbek érzelmileg, így képtelenek rá, hogy felfogják mindezt. Nyilván ritka kivételektől eltekintve.
    Ha ebből a sejtésből következtetek egy ideális világra, abban egy nőnek a feleségség maximuma lenne a szeretett férfi érzelmi fejlődésének támogatása. A férfi pedig ideális esetben azért is házasodna/párkapcsolatosodna, mert szerelme által fejlődik érzelmileg, általa jobban kiteljesedik, és boldogabb életet élhet. Ehhez alapfeltétel hogy a férfi tisztában legyen gyengeségével, ne szégyelje azt, hanem a szocializációja során axiómaként szívja magába, így könnyedén elfogadja a szeretett nő vezetését ezen a számára kevéssé ismert terepen.
    …aztán fölébredek, bilibe lóg a kezem…
    Számomra a nők érzelmi fölénye ugyanolyan evidenciának tűnik, mint a férfiaké testi erejükben. Ha ez a női fölény is egy ismert és elismerést kiváltó tulajdonság lenne a közvélekedés szerint, akkor talán a férfiak is gyakrabban meghallgatnák a nőiket, amikor azok az érzelmeikről és a kapcsolat állapotáról beszélnek, vagy “dolgozni szeretnének a kapcsolaton”. Addig viszont szkeptikus vagyok, hogy belátná bármely random egyed a posztban taglalt egyenlőtlenséget, vagy felfogná a női panasz jogosságát.
    Innentől kezdve pedig a nő dolga, hogy eldöntse, mit ér meg neki az, hogy kapcsolatban él. Egyedül nem lesz könnyebb, de bizonyos szempontból szabadabb, kompromisszumtalanabb. Kellő önismerettel, szerencsés körülményekkel, nagyjából együttműködő exszel akár igazi újrakezdés, önmegélés, szárnyalás lehet belőle. Szerencsétlenebb helyzetben robotolós kapálózás a felszínen maradásért, melyből kitartó munkával lehet egy emelt fejű öntudatos magány. Vagy lehet az örökös férfikeresés, vágyakozás a jól működő, méltó párkapcsolat után. Társkeresőzés, férfiakon rugózás állandósult energiarabló hobbyként. Esetleg cseberből vederbe, egy új másképp szar párkapcsolat. És a fehér holló, aki megáll a lábán, nem köt kompromisszumot, és rátalál a szerelem, és az olyan, amilyenről nem is álmodott. De legyünk reálisak, és tudjuk, hogy ennek mekkora az esélye!
    Két éve költöztünk külön az exszel. Magunkra ismertem, köszönöm.

    Kedvelik 6 ember

    • Amin a téma kapcsán és úgy általában sokat gondolkozom az az, hogy honnan, miből fakad a férfi áldozati póza? Amibe állva ő nem segített, hanem elnyomott, nem tanított, hanem baszogatott fél.
      Hogy valóban áldozatnak érzi magát az érzelmileg, és gyakran már intellektuálisan is erősebb nő mellett, vagy ez egy kényelmes szerep, remekül ki lehet bújni a felelősség alól általa? Kevesebbnek, gyengébbnek érezheti magát, de attól még nem áldozata a másiknak, ez valahonnan máshonnan kell jöjjön. Talán az anya nyom el, vagy már apu is azért nyüszített, mert nem lehetett szabadon inni, rendetlenségben élni meg büdösnek lenni? De akkor az idősebb generációkban honnan van az önsajnálat?

      A minap néztem újra Lorent az Egy asszony meg a lányában, keretként az Előttem az élethez. Itt jegyzem meg, hogy ez a nő annyival több mint egy szexszimbólum, mégis, a szerepei többsége…. na mindegy – és már ebben, a korai hatvanas években is humorforrás volt a ‘szerencsétlen’ férfi, aki házasodni volt kénytelen. Ezzel persze szerezve egy igaz, örökké zsémbes és nem is túl vonzó házi mosó és főzőgépet, aki azért minden téren gondoskodott róla és még a pulyákat is kipréselte magából.

      Közben meg azt látom, hogy az a férfi, aki valóban nem házasodik, nem él tartós kapcsolatban ritka esetben lobogó hajú és kiforrott és szabadon boldog. Többnyire szerencsétlenkednek, lecsúsznak, eligénytelenednek vagy ami még rosszabb, el se költöznek inkább otthonról, mamahoteleznek még közel NEGYVEN évesen is.
      Az nektek megvan – és itt a magam okvetlen tájékozatlanságára utalok valamiképp – hogy mennyi, jóval harminc fölötti férfi él otthon, a szülőkkel? És többnyire olyan családokban, ahol jólét van, tehát nem a zsákfalura és a kemény sorsú melós famíliákra jellemző ez elsősorban. Én azt hittem, hogy a mamahotel inkább a húszas éveik végén járókra jellemző. Döbbenettel vettem tudomásul, hogy jócskán, sőt, tömegesen élnek szülői házban harmincas éveiknek bővében járó férfiak is.

      Kedvelés

      • És akkor amiről én írtam: az illatos, talpraesett, főzni tudó, önállóan ügyintéző férfi azért érzi magát szorongatva, mert beszélgetni meg odafigyelni “kell”, “de hát múlt héten is volt”.

        Kedvelés

      • De miért érzi magát szorongatva? Engem az érdekel, ez miért kényszer, miért nem lehetőség?

        A jelenség szerintem általános, csak minden szinten más formában jelenik meg. Úgy értem, hogy az, akiről te írtál, valószínűleg hasonló okból érzi szorongatónak a beszélgetés igényét, amiért a proli a napi fésülködést és rendszeres sarokreszelést. Én azért maradtam a suzukinál, mert szerintem abból van a legtöbb.

        Miért vár moderációra minden kommentem? Szóhasználat miatt?

        Kedvelés

      • Közel lenni veszélyes és sérülékennyé tesz. akikről írok, az több megfigyelt kapcsolat, beszémoló, netes komment, barát, és persze én is éltem át ebből. Amiben ők felnőttek, az csupa tech, sport, xbox, mérnökség, számok. És szívesebben kussolnak, nem akarnak mindenáron szavakkal kapcsolódni, van, aki érintéssel se. Soha nem sírnak, magukon, életen, emberi viszonyokon nem gondolkodnak, ritkán kezdeményeznek programot, nekik jó úgy. A nők is csak azért szerveznek, mert túlterhelődnek kötelességgel, nincs elérhető barátnő, hiányzik az életükből a felnőtt-társasági élmény, intellektuális inger. A legelevenebb téma (talán) a meglett férfiaknál a társadalomtudomány, politika, csak a legnagyobb szerelemben megy a megnyílás, lelkizés.

        Benemengedés: IP töredék is lehet, vagy valami szórészlet véletlen egybeesésként, áttekinthetetlen már, annyi mindenkit kellett letiltani. Fortalesa és te vagytok ennek áldozatai. De gyakran nézem, beengedtem.

        Kedvelik 1 személy

  2. Visszajelzés: zikradezign

  3. Szerintem nem szükségszerű. Negyvenegynéhány éve, a katonaságnál ( elit fegyvernem) megtapasztaltam, hogy a mosás, testápolás férfiaknak is befér, ha egy kis kopasz összeesőben volt, a tizedes félrevonta egy kis beszélgetésre. Focipályán megszoktam, hogy a bikázás mellett időnként egészen finom, nőies mozdulatok szükségeltetnek a sikerhez. No, de mindez csak mellékszál, mert amikor beköltöztünk a szolgálati pedagógus lakásba, és elkezdtük ugyanazt a munkát, nyilvánvalónak tűnt, hogy az otthoni munkákat is egyenlően osztjuk meg, az ésszerűség határai között. Én inkább a nagyobb fizikai erőkifejtést ő inkább a finomabb motorikát igénylőt, de időben kb. ugyanaz. ( Néhány dologban valahogy fordult a kocka. Pl. én főzök be, én cukrászkodok.) És persze az együtt élés mindenféle . utánagondolni valóinak is neki tudtunk ülni együtt. Persze semmi nem működött, működik 100%-ban, Az ajtókat pl. sajnos időnként még ma is vagdosom, képes vagyok sáros cipőben nekiindulni, stb. stb. stb. Szóval még van min dolgozni.

    Kedvelés

      • Talán mégis. Talán csak hiányoltam volt a másik – megengedem, talán jelentős kisebbségben lévőkről szóló – jelzésnyomokat. “Csitt szív!”

        Kedvelés

      • Azt én nem tűröm, de már nyolc éve nem, hogy miután kitalálok egy témát, amiről mondandóm van, azt megírom szépen, okosan, az érdemben kapcsolódni és szövegérteni képtelen kommentelő meg akarja mondani, miről kellett volna még írnom. Hát ezt se tudtad felfogni, pedig nekünk, érzelemdús, lelkes, tanult, szívvel kapcsolódó nőknek ezek a kínjaink, a mégoly rendes, illatos férjjel is. Írj te arról, amit hiányoltál, ha az érdekel.

        “Ímé, örömhírt hoztam nektek, asszonyok, ne rinyáljatok többé (a saját házasságotokban), mert a tetszetős házimunkákat megcsinálom, sőt, zuhanyoztam is a múltkor.”

        Tök másról írtam, egészen más színvonalon. Nívóban, agyilag is az a különbség, mint az elvárásokban.

        Kedvelés

      • Sajnos valóban rossz szöveget írtam. Szikra bejegyzésére való reagálásom előtt nyilván le kellett volna írnom, hogy amiről beszél az sajnos valóban úgy van, amint a “csak az olvassa által írtak is.” tehát egyetértek, együtt érzek, mindössze Szikra szükségszerűen így van kitételét vitatnám. Sajnos nehezen fogalmazok, napokig tartana pontosan megírnom, milyen kulturális sokk volt amikor a kis falusi kölyök gimnáziumba érve elkezdett olvasni a hippikről, egy másfajta, szelídebb világról, persze sablonos szövegeket, de aztán a magas irodalomban is megtalálta a szelíd hangokat. Ahogy párhuzamosan olvasta mondjuk József Attilát és Dsida Jenőt. Aztán ahogy a főiskolai sokkterápiák. Sporttársak ( kosár, atlétika, foci ), többnyire persze sporttársnők figyelmeztettek a bunkóságaimra, macsóságomra, vagy épp ellenkezőleg, parvenü lelkizgetéseim álságosságaira. Ahogy ráébredtem, hogy hiába a logikus megértés, a meggyőződés, az elhatározás, hogy akkor kulturálódok, időnként mégis feltört az új viselkedés ruhája alól amit legyőzni igyekeztem. Sajnálom. Néhány éven belül mindenképp megírom.

        Kedvelés

      • De a posztból neked tényleg az esett le, hogy az itteni nőknek (ez nőknek szóló, női szemszögű írás!) az a bajuk, hogy a férj NEM FÜRDIK és összejárkálja a padlót sáros lábbal? Pont ez a hihettelen értetlenség, másik malomban őrlés a probléma. :O

        Kedvelés

  4. Jaj, tegnap tartottam a rituális könyvespolc-takarítást, és kezembe vettem a fotóalbumokat. Nagyon lelkesen dokumentáltam az életünket, minden évben házassági évfordulón fotóalbumot készítettem, vicces kommentekkel, csak a szép pillanatok kiválogatásával, még rajzoltam is. (Mondjuk a csúnyákról fotó se készült, ugye. ) Elszorult a szívem, hogy milyen boldog voltam az elején, mennyire hinni akartam később is, hogy jó lesz, hiszen mi összetartozunk, mert megfogadtuk, mert vannak közös gyerekeink. Eszembe jutott, hogy mennyire egyedül pörgettem az egész ringlispílt, mennyire társtalan voltam, mert az ex hátradőlt, és élvezte a tutit, és szinte az összes játszmát bedobta, amiről írtál itt is, meg régebben is. Igen, nekem kellett volna kedvesebbnek, elnézőbbnek, feledékenyebbnek lenni, és különben is: mit vagyok úgy ráfeszülve dolgokra, az életet élvezni kell, az nem egy feladat

    Mikor borítottam, jött a bekeményítés, de nem hátráltam meg, mert pontosan tudtam, hogy mit nem akarok. Majdnem beledöglöttem, de tulajdonképp most, mikor a gyerekekkel kapcsolatban tolja a játszmákat, mindig hálát adok, hogy már nem kell ebben élni, csak érintőlegesen kell vele foglalkoznom, és meg tudom akadályozni, hogy kárt tegyen a gyerekekben, mert megharcoltam a harcot, és én győztem.
    Engem egy könyv repített ki, nem egy új kapcsolat, mert 12 év után döbbentem rá, hogy én itt gazdatest vagyok. Három évvel később, a pszichológusnál döbbentem rá, hogy áldozat is voltam, mert amiket a végén csinált, az bántalmazás kategória. Ezeket nagyon nehéz volt a manipuláció miatt megfogalmazni, és mikor folyton védekezik az ember, nem tud tisztán látni.
    Most azt sajnálom, ha körbenézek, és látom, hogy jó kapcsolatoknak milyen gyümölcsei vannak, hogy ez mind ott volt bennem is: iszonyú energiákkal öntöttem a gyerekekre a jót, és ez mostanra elfáradt, kihalt. Nem tudtam sem szakmailag, sem más vonalon továbblépni. A fiatal energiáim elhasználódtak, semmi nem épült bennem, mialatt együtt éltünk, mindent felzabált, és mikor külön költöztünk, onnan indultam, ahol az elején voltam. Nagyon örülök, hogy nem lettem se keserű, de cinikus, de az idegrendszeremet megtépázta, és már fogalmam sincs, milyen ember lettem volna, ha szerető társ lett volna mellettem.
    Örülök, hogy borítottam, de még masszívan gyászolom azt az életet, ami lehetett volna, ha olyan kapcsolatban éltem volna, mint most: hogy szeretnek, odafigyelnek rám, mikor lemerülök, feltöltenek, és tulajdonképp nincs semmilyen számla benyújtása cserébe. Semmiről nem kell lelkizni, nem kell panaszkodni, mert tudja, látja, mi van velem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy érdekli.

    Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.